Robert Zemeckis: Kötéltánc
Végre egy film, ami úgy nyűgözött le, hogy előtte alig volt a radaromon, és szinte csak véletlenül választottuk ki, mikor már nagyon nehezen tudtuk eldönteni, hogy mit nézzünk, ami mindenkinek tetszhetne a családban. Persze olvastam róla, hogy volt anno egy ilyen attrakció, és emlékeztem, hogy pár éve vászonra vitték, de egyáltalán nem számítottam rá, hogy ennyire lendületesre, élvezetesre sikerült, és hogy jelenetről jelenetre biztosabb leszek benne, hogy be fog kerülni a kedvenceim közé.
Philippe Petit, a francia fiatalember gyermekkora óta vonzódik a magassághoz és feszegeti a teljesítőképessége határait. Párizs közterein lép fel mutatványosként, a járókelők ámulatára, és a rendőrök bosszúságára. Aztán egy nap megpillantja az újságban az épülő New York-i World Trade Center fényképét, és rögtön érzi, élete lehetőségére talált rá: végig akar sétálni az ikertornyok közé kifeszített kötélen. Elhatározásától semmi sem tántoríthatja el: beszökik egy cirkuszba gyakorolni, főpróbát tart a Notre-Dame-on, és észrevétlenül tanulmányozza a felhőkarcolókba bejutás lehetőségeit, hogy 1974. augusztus 7-én végre ott állhasson a magasban, és minden szem rászegeződjön.
Alapvetően szívesen nézek életrajzi filmeket, mert kíváncsi vagyok olyan valós személyek életútjára, akik valami jelentőset vittek véghez vagy tettek le az asztalra. Azt viszont én is tapasztaltam, hogy ezek az alkotások, bármennyire eltérő területeken és korszakokban munkálkodtak alanyaik, általában ugyanazokat a kötelező köröket futják le, és inkább a lassan csordogálás jellemző rájuk. A Kötéltánc szerencsére ennek pontosan az ellentéte: a cselekmény az első képkockától sodor magával, ahogy Philippe Petit felbukkan a New York-i Szabadságszobor tetején, és mesélni kezdi az életét. A forgatókönyv virtuóz ügyességgel ötvöz különböző műfajokat: a kezdeti szárnypróbálgatások a francia komédiák könnyedségével zajlanak, míg a felszerelés becsempészése az épületbe a kémes és szélhámosos sztorik precízen megtervezett betöréseit idézi kifacsartan.
Philippe nem olyan főhős, akivel feltétlenül azonosulni lehetne, hiszen gyakran meggondolatlan, megvannak a maga művészi allűrjei, és a szövetségesei joggal aggódnak azon, hogy a vesztébe rohan. Mégis olyan lehengerlő, törhetetlen lelkesedéssel hajszolja a céljait, hogy képtelenség nem szurkolni neki. Joseph Gordon-Levitt ugyan arcvonásaiban nem kifejezetten hasonlít az igazi akrobatára, de alkata megfelelően atletikus, kisfiús sármjához pedig nagyszerűen illik az álmodozó idealista szerepe. A férfi küldetése azonban feleannyira sem lenne sikeres, ha nem szerveződne köré egy szedett-vedett, de mindenben támogató és igazán kedvelhető csapat, olyan tagokkal, mint Rudy papa, a bohókás idős artista (Ben Kingsley), Annie, a bájos utcazenész (Charlotte Le Bon) és Jean-Louis, a megfontolt fotós (Clément Sibony).
Az egyik vissza-visszatérő negatív kritika, ami szembejött velem, azt hánytorgatta fel, hogy ha dokumentálták az eredeti eseményt, ahol Petit valóban 417 méterrel a föld fölött kockáztatta az életét, akkor minek néznénk, ahogy egy színész a kipárnázott stúdióban igyekszik azt leutánozni? Van benne igazság, de egyrészt az előtörténet is olyan kalandos, hogy adaptálásért kiáltott, másrészt belenézve a korabeli felvételekbe, világosan kitűnik, hogy a technika sajnos még nem állt olyan szinten, hogy megfelelő szögekből és minőségben rögzítsék a teljes műsort. A filmben pedig tökéletes hitelességgel teremtették meg a magasság illúzióját! Utólag bánkódom, hogy nem élhettem át moziban, de az élmény tévéképernyőn is szédítő volt.
Amikor elérkezett a végső nagy produkció, egyszerre takartam el a szemem félelmemben, hiába voltam vele tisztában, hogy Philippe nem fog lezuhanni, és tapsikoltam a csodálattól, mert hihetetlen, hogy ezt is megcsinálta! Akad, aki szerint az elnyújtott, váratlan nehezítésekkel járó fel-alá járkálás már hollywoodi hozzáköltés, azonban emberünk ténylegesen háromnegyed óráig egyensúlyozott változatos pózokban a kábelen. Amit én kissé túlzásnak éreztem, azok a rémlátomások, amik kísértik őt felkészülés közben. Értem, hogy próbálták azt is bemutatni, hogy mentálisan milyen megterhelő ez a feladat, viszont számomra az önmagában is feszültségteljes sztorit felesleges volt ilyen hatásvadász ijesztgetéssel megtoldani.
A tökéletes illúziót említve nem lehet amellett sem elmenni szó nélkül, milyen élethűen rekonstruálták a World Trade Centert. Ha nem tudnék a történtekről, észre sem vettem volna, hogy nem a valódi épületet látom. Mivel a mutatványra a 70-es években, közvetlenül a komplexum átadása után került sor, a film – szerintem helyesen – nem tér ki a 2001. szeptember 11-i terrortámadásra, ám így is szép, elegáns tiszteletadásnak tekinthető. Abban, ahogy a stáblista előtti utolsó képsorokon az ikertornyok kihunyó fénye látszik, és közben Philippe azzal zárja a mondandóját, hogy örökös belépőt kapott a központba, éppen elég keserűség van ahhoz, hogy a néző megemlékezzen a tragédiáról, mégis pozitív érzést vigyen magával.
Pozitívat, hisz a Kötéltánc egy elképesztően szerethető és inspiráló igaz történet, ami bizonyítja, hogy kellő hittel, kitartással és gyakorlással a legmerészebb álmok is megvalósíthatóak. Ez mindannyiunknak erőt adhat, mégha azért olyan magasra nem is törekedünk, mint Philippe Petit.
Süntüske 