Libba Bray: A Látók & Álmok mélyén
Hagyományosan az új évet a blogon az előző év emlékezetes olvasmányainak összegzésével szoktam indítani, és reményeim szerint az Aranysün Gála idén is megrendezésre kerül majd. Előbb viszont még szerettem volna írni egy sorozat két kötetéről, melyek a tavalyi legjobb élményeim sorát gazdagították.
Az 1920-as évek az egyik kedvenc történelmi korszakom – egyszerűen rajongok A nagy Gatsby-ben is lefestett fényűző partikért, a jellegzetes ruhákért és frizurákért, és nem vetem meg azokat a filmeket sem, melyek a kor sötétebb oldalát, a gengszterek üzelmeit mutatják be. Ebbe a környezetbe ültetett fantasy-vel ugyanakkor még sosem találkoztam, így kifejezetten érdekelni kezdett, hogyan valósítja meg A Látók ezt a kombinációt. Egy ideig eltántorított az a tény, hogy magyarul sajnos nem tervezik kiadni a négyrészes sorozat további két kötetét, de végül győzött a kíváncsiságom.
Evangeline O’Neilnek van egy különleges képessége – ha megérint egy tárgyat, feltárulnak előtte az azt birtokló személy emlékei. Az így megtudott dolgokkal hajlamos kérkedni, és amikor egy osztálytársa szégyenletes titkát kotyogja ki, szülei kénytelenek Ohióból New Yorkban élő nagybátyjához száműzni. A lányt felvillanyozza a nagyvárosi csillogás, és az sem szegi kedvét, hogy Will bácsi az Okkult Tudományok poros múzeumának igazgatója. Ám felhőtlen napjait beárnyékolja egy sorozatgyilkos ámokfutása, akinek módszerei kísértetiesen hasonlítanak egy évtizedekkel korábbi bűntettre. A megfejtéshez nem csupán Evie erejére és Will szakértelmére lesz szükség, hanem új barátaira is, akik közt szintén akadnak Látók…
Libba Bray regényeinek legfőbb erénye abban rejlik, hogy nagyszerűen sikerült ötvöznie a szórakoztatást az ismeretterjesztéssel. Sugárzik a lapokról a periódus hiteles ábrázolásába fektetett kutatómunkája, és ugyan értem, hogy mások miért érzékelhetik vontatottnak, rám lebilincselően hatottak azok a bekezdések is, ahol a New York-i városkép megtervezését, a különböző társadalmi rétegek helyzetét vagy az újdonsült technológiai innovációkat fejtegeti. Ezenfelül rendkívül gondolatébresztőnek találtam, hogy a fantasztikus elemeket sem teljesen légbőlkapottan szőtte bele az írónő, hanem olyan elképzeléseket fejtett ki, amik a valóságban is foglalkoztatták a kor emberét: a titkos kormánykísérletek és spirituális szubkultúrák bevonásával remekül egyensúlyozik az “akár igaz is lehet”-teóriák határán.
A nyomozást illetően egy kissé nehezményeztem, hogy az olvasók számára hamarabb világossá válnak az összefüggések, mint a szereplőknek, hiszen a gyilkos tevékenysége külön fejezetekben kerül kifejtésre. Általában jobban kedvelem, ha a szerző a végkifejletre tartogatja a nagy leleplezést, de így is izgalmas volt végigkövetni, ahogy a főhősök összerakják a kirakós darabkáit. Amiatt pedig mindenképpen hasznosnak bizonyultak ezek a szakaszok, hogy a gonosz is rétegzettebb személyiségként nyilvánuljon meg, valamint hogy az áldozatok háttere is kirajzolódjon. Értékeltem azt is, hogy nem mindenre megoldás bizonyos szereplők varázsereje, hanem a “hétköznapi” detektívekhez hasonlóan latba kellett vetniük a logika és a lexikális tudás fegyvereit is.
Evie-vel mint főszereplővel nehezen békéltem meg, mivel egy felettébb könnyelmű, felelőtlen életvitelt folytató leányzó – az események előrehaladtával viszont egyre inkább díjaztam, hogy Bray nem egy “átlagos lány”-t tett meg főszereplőnek, és Evie is bizonyította, hogy valóban belevaló és az esze is a helyén van. Legjobb barátnője, Mabel már sokkal jobban illett azok a nebáncsvirágok közé, akik köré az ifjúsági fantasy-k jellemzően épülnek, ám Evie szemszögén keresztül ájtatos szerénysége némi kritikus felhangot kapott.
A hozzájuk csatlakozó harmadik lány, a táncosnő Theta vagányságban még Evie-n is túltesz, és egyfajta misztikus aura lengi körbe, azonban sejthető, hogy emögött sötét múlt rejtőzik. Természetesen fiúk is felbukkannak körülöttük: Sam egy jóvágású zsebtolvaj, aki kapásból kirabolja Evie-t, de segítőkész is tud lenni, Jericho pedig Will segédje a múzeumban, aki Thetához hasonlóan mogorvasággal leplezi régi traumáit. A hatodik nézőpontkarakter Memphis, egy harlemi fekete fiú, aki egykor gyógyító érintéssel bírt, és most az öccsénél jelentkeznek jósló látomások. Bár ő lett nekem az egyik legszimpatikusabb a szereplők közül, azt sajnáltam, hogy csak nagyon lazán kapcsolódott a többiekhez. A könyvhöz készült rajzok alapján egyfajta Hat varjúi dinamikát vártam a csapattól, aminek egyelőre a töredéke valósult meg.
A második kötet ráadásul háttérbe tolja a korábbi főhősöket, hogy újakat helyezzen a középpontba. Theta legjobb barátja, egyben lakótársa, Henry és egy kínai bevándorló család sarja, Ling egyetlen közös vonással rendelkeznek: mindketten képesek szabadon mozogni az álmok birodalmában. Amíg a fiú elvesztett szerelme álmaiba próbál belépni, addig a lány pénzért cserébe vállalja, hogy információt szerezzen másoknak. Amikor New York lakosságát különös álomkór kezdi tizedelni, melyből az érintettek képtelenek felébredni, a két különcnek össze kell fognia, hogy felkutassák a betegség forrását. Ám félő, hogy hamarosan ők maguk sem akarnak majd szabadulni az álomvilágból…
Elsőre meglepődtem ezen a felálláson, de kedveltem az új főszereplőket. Kifejezetten szórakoztató volt figyelni, ahogy a két ellenpólus, az örök álmodozó zongorista és a racionális fizikuspalánta évődnek egymással, miközben igyekeznek együttműködni. Ettől még szívesen láttam volna többet az alap hatos életének alakulásából. Leginkább Evie sorsa érdekelt, mert rajta keresztül egy hihetetlenül izgalmas területre nyerhettem betekintést: munkát kapott a rádióban, ahol élő adásban pillant bele a hallgatók tárgyaiba.
Ha ez nem lenne elég, egy félreértés miatt Sammel el kell játszaniuk, hogy jegyben járnak, ami nem csak a műsora rajongóit hozta lázba, hanem engem is. Az “álkapcsolat” mostanra meglehetősen túlhasznált klisé lett a romantikus komédiákban, itt viszont kitűnően működik. Evie és Sam közt már az első kötetben is szikrázott a levegő, így repesek az izgatottságtól, mikor fogják végre tisztázni az egymás iránti érzelmeiket.
Míg a bevezető rész többnyire a valóság talaján mozgott, egy-két természetfeletti elemmel megspékelve, addig a folytatás merészebben elrugaszkodik az ismert világtól. Az álmok birodalmának megjelenítése kellően elvontra és borzongatóra sikeredett – őrült sorozatgyilkos ide vagy oda, sokkal jobban megijesztett az a gondolat, hogy valakit csapdába ejtenek a rémálmai, és nem érkezik el számára a megnyugtató ébredés. Ezúttal a nyomozás is fordulatosabban alakult: igaz, hogy a két legnagyobb csavart egy ponton már kezdtem sejteni, de ettől függetlenül örültem, hogy az írónő nagyobb teret hagyott az olvasóknak gondolkodásra, mint előzőleg. Ellenben az zavart, hogy Memphis továbbra sem illeszkedett be igazán a többiek közé, és számos korábban elindított szál (Will magánakciója, Sam anyjának eltűnése, a Mabelt környékező anarchista fiú ténykedése) sem haladt számottevően előre. Egyik oldalon tetszik, hogy Bray egy ennyire szerteágazó történetet alkotott meg, másrészt tartok tőle, hogy ez a sokrétűség előbb-utóbb agyonnyomja a cselekményt, vagy legalábbis nem lesz minden fonál körültekintően elvarrva.
Enyhe túlírtsága ellenére A Látók egy kiemelkedően jó sorozat, ami nem megszokott korszakválasztásával valódi felüdülést hozott az ifjúsági fantasy könnyen kiszámíthatóvá váló terepére. Rajta vagyok az ügyön, hogy angolul olvashassam a folytatásokat, és közben bepótoltam Bray másik sorozatát, a Gemma Doyle-történeteket is. Ez utóbbit minden szempontból kezdetlegesebb írásnak találtam, azonban érdekes volt összehasonlítani a kettőt, és végigkövetni az írónő fejlődését.
Süntüske 