Tajtékozva küzdeni a szerelemért

Boris Vian: Tajtékos napok & Michel Gondry filmadaptációja

Száz éve született Boris Vian, és a sors összjátékának köszönhetően én éppen ehhez a kerek évfordulóhoz közel ismerkedtem meg legkedveltebb regényével, pontosabban először annak filmváltozatával. Sokszor kapom magam azon mostanában, hogy az engem érdeklő művekről folytatott előzetes tájékozódással bizonyos mértékben megfosztom magam attól a gyerekkoromban rendszeres, jóleső élménytől, mikor egyszerűen csak hagyom, hogy egy történet ámulatba ejtsen és fokozatosan fedje fel előttem a titkait. Természetesen a szóban forgó alkotásról is hallottam egyet s mást, ám mégsem tudtam, pontosan hogyan nyilvánul meg egyedi, öntörvényű világteremtése. Így a Tajtékos napok elsősorban azzal lopta be magát a szívembe, hogy képes volt igazán meglepni.

Párizsban éldegél Colin, a tehetős agglegény, aki megtakarításainak köszönhetően egyhangú munka helyett fantasztikus találmányaival foglalkozik, és jókedélyű társalgásokat folytat barátaival, a szakács Nicolas-val és az irodalomkedvelő Chickkel. Gondtalan életéből csak egyetlen, de annál fontosabb dolog hiányzik: a szerelem. Szerencsére erre sem kell sokat várjon, a fellobbanás egy közös ismerősük partiján éri az elbűvölő, nevén egy Duke Ellington-dallal osztozó Chloé személyében, akivel azonnal egymásra hangolódnak. Házasságuk örömteliségébe azonban alattomosan kúszik be az elkerülhetetlen végzet: Chloét egy különös kór támadja meg, Colin pedig elkeseredetten küzdeni kezd megmentéséért.

A fenti összefoglalóból ítélve a kiindulóhelyzet nem sok újat mutatna azon romantikus sztorik tömkelegében, melyekben a pár boldogságát az egyik, vagy akár mindkét fél betegsége árnyékolja be. A titok a kivitelezésben rejlik, Vian ugyanis egy alapjaiban hétköznapi, viszont számtalan szürreális aprósággal feldobott környezetbe helyezte a cselekményt, ritkán találkozni ennyire szabadon engedett képzelőerővel. Hozzá kell tennem, bár korábban sokan mozgóképre adaptálhatatlannak tartották, a film remekül visszaadja a regény ötletparádéját, sőt, a modern vizuális lehetőségeket kihasználva még meg is fejeli annak zseniálisan lehetetlen elemekben tobzódását. Nem bántam meg, hogy a filmmel találkoztam előbb, mivel miután már láttam megvalósítva, könnyebben bírtam befogadni a szöveget átszövő képtelenségeket.

A történet első fele könnyed, minden jelenettel mosolyra késztető, olyan kellemes érzés az eseményeket figyelni, mint abban a fahéjascukor-illatú felhőjárgányban lebegni, amit a szerelmesek kipróbálnak. Jazz-zene festi alá a napfényes, időtlen, elegáns párizsi belvárost, még a koktélokat is dallamra keveri a Colin építette zongora, sandacsacsát járva pedig megnyúlnak a táncosok végtagjai. Ebbe az önfeledt, álomszerű életvitelbe hasít bele váratlanul, felkavaróan Chloé megfertőződése, ami szintén nem szokványos: tüdejébe lótusz nő, törékeny és gyönyörű, mégis elviselhetetlen kínokat okozó virág. Ahogy hőseinken egyre inkább úrrá lesz a bánat és a kétségbeesés, körülöttük úgy fakulnak meg a színek, nyomódnak össze a falak, telepedik meg az elhanyagoltság – hisz milyennek is érzékelné a világot az, aki lassan, fájdalmak közt hagyja el, és az, aki kénytelen elviselni, hogy hamarosan eltűnik belőle, aki megszépíti számára? Torokszorító végigkísérni, miképp alakul a bohókás, komolytalan mese egyik pillanatról a másikra nagyon is komoly, keserű tragédiává.

Az ifjú szerelmesek egyszerű lelkű, de rendkívül szerethető figurák, akiknek őszintén lehet szorítani a közös jövőjéért. A filmben nagyszerűen sikerült kiválasztani a megformálóikat: Audrey Tautou Chloéként az Amélie csodálatos életében játszott címszerepéhez hasonlóan tüneményes jelenség, Romain Duris Colinja pedig igazi jóvágású gavallér, akit egyre felelősségteljesebbé tesz a feleségéről gondoskodás. A mellékszereplők közül a segítőkész és melegszívű Nicolas-t rögtön megkedveltem, Colin másik cimborája, Chick viszont rettentően idegesített, ugyanakkor fontos jelenségre hívta fel a figyelmem. Rajongása a különc filozófus, a szellemesen áthallásos nevű Jean-Sol Partre iránt elsőre mókásnak tűnik, könyvimádóként pedig teljesen át tudnám érezni, milyen mámorító lehet egy szeretett író minden megnyilvánulását figyelni, és műveire vadászni a boltokban. Chick szenvedélye azonban rányomja a bélyegét kedveséhez, Alise-hoz és barátaihoz fűződő kapcsolatára is, ezzel szemléltetve, nem csupán az egyértelműen káros hatású szerek okozhatnak egészségtelen függőséget, hanem egy ilyen ártalmatlanul induló hobbi, mint a könyvgyűjtés is.

A Tajtékos napokhoz nyitottan, az átlagtól eltérőre fogékonyan érdemes hozzákezdeni, hisz sokakat idegeníthet el szokatlansága. Engem magával ragadott szépséges, kifejező szimbolikája, és boldogít a bizonyosság, hogy a világirodalom egyik legkülönlegesebb szerelmi történetét ismerhettem meg.

A könyv és a film is

10/10

Álmokban élve

Babits Mihály: A gólyakalifa &

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

A húgaimmal évvégi jutalomkönyvnek három Helikon zsebkönyvet kaptunk, amik markáns színvilágú, trükkösen minimalista arculatukkal már korábban is megragadták a tekintetem, magamtól azonban nehezen tudtam volna dönteni a sorozat rengeteg ígéretes darabja között. Az arany virágcserepet E. T. A. Hoffmanntól már olvastam régebben, így azt, bár kellemes élményként emlékszem rá vissza, nem ismételtem meg, viszont A nagy Gatsby-t a legújabb filmadaptáció megnézése óta szerettem volna sorra keríteni, A gólyakalifa címmel pedig egy diafilm idéződött fel gyerekkoromból, így örömmel töltött el a tanárok választása.

 

Mint kiderült, A gólyakalifának nincs sok köze a madárrá változtatott keleti uralkodó legendájához, csupán egy áthallásban: míg a kalifa fél, hogy nem lesz képes visszaalakulni emberi formájába, a regény főhőse, Tábory Elemér az elalvástól retteg. Álmában ugyanis a budai jómódú iskolásfiúk élete helyett szegény asztalossegédként tengődik, és hiába nyugtatja magát, hogy mindez csak a fejében játszódik le, ha éjjelente mindig folytatódik, és megdöbbentően valóságosnak érződik.

Papp Endre, mint Elemér a Jurányi Ház előadásában

Mivel a cím félrevezetett, eleinte sejtelmem sem volt, miről fog szólni a történet, de addig is szívesen időztem a 20. század eleji magyar nagypolgári miliőben. Elemér ugyan kezdettől fogva utalgatott rá, hogy különös jelenségeket észlel, mégis leesett az állam, amint a kellemes múltbeli barangolásba berobbant egy olyan elképesztő fordulat, amivel nem is értem, hogy nem találkoztam még hollywoodi szuperprodukcióban! Babits zseniálisan, tudományos tájékozottsággal fejtegette, hogy áll egymással kölcsönhatásban a két élet, hogy keseríti meg az álombeli (?) nyomor Elemér egyébként gondtalan valódi (?) sorsát. Bár magyarázat nem adódott a helyzet létrejöttére, igazán értékeltem, ahogy a fiú igyekezett logikus megoldást találni. Az író emellett gyönyörű nyelvezetet és hasonlatokat használt, prózában is költőiséggel fogalmazott.

A cselekményszövés kitűnő, ám a rövidségétől hiányérzetem támadt, olvastam volna kidolgozottabban, mert így gyakran éreztem, hogy az elbeszélés csak átszáguld az eseményeken. A gólyakalifa azonban így is világszínvonalú, korát meghaladó mű, egyben az idei évem egyik legmeglepőbb olvasmánya.

10/10

 

Gatsby (Leonardo DiCaprio) és Nick (Tobey Maguire) a 2013-as filmben

A nagy Gatsby-be már bővebb előismeretekkel kezdtem bele, hisz tavalyelőtt láttam a 2013-as feldolgozását, ami teljesen lenyűgözött – Baz Luhrmann rendezte, így hogy is lehetett volna másképp? A 20-as évek káprázatos megjelenítésén túl a beteljesületlen szerelem históriája is megragadott, így rögtön tervbe vettem a regény megismerését is. A frissen diplomázott Nick Carroway a New York-i Long Islanden bérel lakást, unokatestvére, Daisy és annak családja közelében. A környék szomszédjának, Jay Gatsby-nek fényűző estélyeitől hangos, annak ellenére, hogy a vendégek többsége még tisztában sincs a házigazda kilétével. A titokzatos férfi váratlanul bizalmába fogadja Nicket, és megosztja vele titkát: egész gazdagságát, rendezvényeit, mindent arra épített fel, hogy megtalálja a lányt, akit egykor szeretett.

Gatsby nem szó szerint él az álmaiban, mint A gólyakalifa Elemére, viszont egész élete egy elvesztett vágy visszaszerzése körül forog, palotája pedig az önfeledt szórakozás birodalma a szürke valóság elől menekülők számára. Idealizmusa, a kedvesével újraegyesülésbe vetett hite egyszerre megnyerően romantikus és szánnivalóan reménytelen. Fitzgerald könnyed stílusban, ironikus humorral ábrázol egy kívülről csillogó, ám belül kiüresedett világot, ahol az előkelők felszínes, se füle, se farka párbeszédeket folytatnak, az érzelmeket pedig csak megjátsszák.

A történet egyetlen hibája számomra itt is a rövidsége, illetve az aránytalansága volt. A cikkben tárgyalt másik kisregényhez hasonlóan ezúttal is úgy éreztem, mintha csupán vázlatát olvasnám egy nagyszabásúbb alkotásnak, ráadásul oldalak tömkelege ment el a partin résztvevők neveinek sorolásával és egyéb jelentéktelen információkkal. A filmben súlyosabban hatott rám a végkifejlet is, és úgy egyáltalán a színészi játékkal, a látványvilággal, a zenékkel jobban megpendítette bennem az érzelmi húrokat. Igaz, Gatsby tragédiáját csak még megrázóbbá teszi környezete közönyössége – ez a tűpontos társadalomkritika teszi a könyvet kikerülhetetlen klasszikussá.

10/10

 

Szerelem a színfalak mögött

L. H. Cosway: Showmance

Már zengtem ódákat arról, mennyire odavagyok a Moulin Rouge musicalért, így amikor rábukkantam egy könyvre, amiben a színpadi változatán dolgoznak, tudtam, hogy azonnal olvasnom kell. Arról nem is beszélve, hogy a zseniális, de érzelmileg kifacsaró Mennyei bűnök után valami felvidítóra szomjaztam, amely követelménynek a Showmance hiánytalanul megfelelt: ellenállhatatlanul olvastatja magát, pikánsan humoros, a két szeretnivaló főszereplőt pedig képtelenség nem a filmbeli színészekként elképzelni.

A londoni WestEndet a Moulin Rouge bemutatója tartja lázban, különösen amiatt, hogy Christian szerepére Damon Atwoodot kérték fel. Az egykori gyereksztár hosszú időre egy kis skót szigetre vonult a nyilvánosság elől, ám érett, jóképű férfiként visszatérve népszerűsége újra az egekbe szökik. Bár közönsége és partnernői is rajongásukkal ostromolják, Damon szeme csak Rose Tayloron, a lámpalázas koreográfuson akad meg, aki azonban túl sokszor csalódott már színészekkel folytatott kapcsolataiban. A színházban szokás szerint gyorsan terjednek a pletykák, színfalak előtt és mögött egyaránt izzik a levegő, és a valóság lassan összefonódik a darab cselekményével…

Ahogy elképzeltem: Damon (Ewan McGregor)

Minden alkalommal lenyűgöz, ha betekintést nyerhetek egy film vagy színdarab munkálataiba, megfigyelve a látszólag zökkenőmentesen zajló produkciókba fektetett hatalmas mértékű fáradozást. Kulisszatitkokban a Showmance sem szenved hiányt: teljesen átérezhető, milyen megterhelő, mégis felemelő a társulat számára résztvenni egy ilyen nagyszabású show összeállításában, mennyire nehéz a színpadra nem magukkal vinni az egymás közti konfliktusokat. Emellett azt is gyönyörűen ábrázolja, hogy több elismerést érdemelnek azok a stábtagok is, akiknek a háttérben van feladatuk, és hogy csupán az ódon épület varázslatos légköre is inspirálóan hat a csodás illúziók létrehozásához.

A két főszereplőnek is szenvedélye a hivatása, de nem pusztán ez kovácsolja őket össze. Mindkettőjüknek bőven osztogatott csapásokat a sors, ám ők szétcsúszás helyett épp hogy az elvártnál még kötelességtudóbbak lettek, ami nagyon becsülendő bennük. Damon tökéletes ellentéte a műfaj sztereotípiáihoz illő önelégült macsóknak: szerény, csöndes, társaságkerülő, néha naiv, és ha szabad ilyet felnőtt férfira mondani, aranyos. Szokatlan módon mindössze 13 évesen Oscar-díjjal jutalmazták egy holokausztdrámában nyújtott megrendítő alakítását, ami egybeesve anyja elvesztésével iszonyatosan megviselte az érzékeny kiskamasz lelkét. Szerepeiben hiába küzdi le magabiztosan gátlásait, a ráirányuló reflektorfényt nem képes lazán kezelni.

Ahogy elképzeltem: Rose (Nicole Kidman)

Vele szemben Rose vagány, könnyen alkalmazkodó, ami a szívén, az a száján – legalábbis a külvilág felé, egyébként hajlamos szerencsétlenkedésre és önsajnáltatásra. Lételeme a tánc, de gyerekkori csúfolódások miatt nincs önbizalma nézők elé lépni, így csak a mozdulatok betanításával kamatoztatja tudását. Megfogadta, hogy többet nem szerelmesedik bele színészekbe, hisz mindig rossz tapasztalatokkal gazdagították, persze Damon erkölcsileg felette áll a korábbi csalfa fiatalembereknek. Itt érkezünk el hőseink következő értékes tulajdonságához: szakmájukon kívül egymáshoz is hűségesek. Tisztában vannak vele, hogy a másikra vágynak, még amikor nincs kimondva, hogy ők egy pár, akkor sem csinálják a “hol veled vagyok, hol mással” huzavonát, és szerintem ez elképesztően példamutató az olyan sztorik korában, amikben a félrelépést simán tolerálhatóként könyvelik el.

Ahogy Damon és Rose egyértelműen megfeleltethetők Christiannek és Satine-nak, a többiekben is fel lehet fedezni filmbeli énjüket: Rose féltékeny exében, Blake-ben a Herceget, nagyszájú lakótársában, Julianben Toulouse-t, a sikerért bármit megtevő rendezőben, Jacobban Zidlert, a kavarós színésznőcskében, Aliciában Ninit – ezen közös vonások mentén a történet akár egy jól kitalált modern átiratként is értelmezhető. Ehhez hozzátesz a csavaros koncepció is: egy olyan színdarabot próbálnak, amiben a szereplők szintén készítenek egy élethelyzetükre burkoltan utaló előadást, és ezzel párhuzamosan a színészek viszonyai is kezdenek a fiktív karakterekéhez hasonlóan alakulni. Előfordul, hogy az éppen gyakorolt dal annyira rárímel a valóságra, hogy nem szükséges megjátszaniuk a belevitt érzelmeket, pattanásig feszült jeleneteket eredményezve.

Ahogy elképzeltem: Blake (Richard Roxburgh)

Az egyetlen dolog, amiért nem kaphat tőlem maximális pontszámot a regény, az a túlzásba vitt kliséhasználat. Hiába számolt le a szerző néhány ponton, például a főhősök jellemében a bevett sémákkal, a rengeteg félreértés, mellébeszélés, álprobléma, kínos szituáció miatt gyakran fogtam a fejem. Természetesen unalmas lenne, ha a szerelem bonyodalommentesen bontakozna ki, de sokszor éreztem azt, hogy kizárólag a saját berögződéseik tartják őket távol egymástól. Egy színházban pedig nyilván más munkahelyeknél halmozottabban ármánykodnak a kollégák a saját előrejutásukért (vagy legalábbis szeretik úgy lefesteni, mintha a színészek magánélete is drámai volna), viszont ez engem inkább fáraszt, mintsem szórakoztat.

Ha nem a kedvenc filmemet vinnék színre, talán jobban egy könnyed kis semmiségnek éreztem volna a könyvet, így azonban minden utalás és idézet megdobogtatta a szívem, érezve, hogy az írónőnek ugyanúgy sokat jelent a Moulin Rouge, mint nekem. Hogyha enélkül nem lett volna elég indokom újranézni, hát most végképp megjött a kedvem, és remélem, egyszer láthatom (akár csak felvételről) a Broadwayen játszott valódi színpadi adaptációt.

10/8

 

 

Egy éj a kéj malmában

Baz Luhrmann: Moulin Rouge

Megkísérlem szavakba önteni az élményt. A filmet, ami összes vetélytársát hátrautasítva a legkiemeltebb helyet foglalja el a szívemben. A filmet, aminek kockái szüntelenül peregnek a fejemben, amit akármilyen kacifántos úton, de bármihez hozzá tudok kapcsolni, amit a legapróbb utalástól azonnal kedvem támad újranézni. Kritika helyett áradozás következik Baz Luhrmann korszakalkotó víziójáról.

1899-ben Párizs a művészvilág fellegvára, így Christian, az ábrándos angol fiatalember is ide költözik, hogy kibontakoztassa írói karrierjét és reményei szerint rátaláljon az igaz szerelemre. Bohém lakótársai bevezetik a helyi éjszakai élet központjába, a Moulin Rouge-ba, ahol szívét első pillantásra rabul ejti a revü legtündöklőbb kurtizánja, Satine. Titkos viszonyukat egy színdarab közös munkálataival leplezik, ami a csőd szélén álló mulató fényét is visszaadná. A valóság és a színpad közti hasonlóságok azonban nem maradhatnak örökké feltűnésmentesek, sőt, vannak erők, amikkel az őszinte érzelmek sem szállhatnak szembe…

Különös, hogy általában megdöbbentő precizitással vagyok képes felidézni a számomra fontos események időpontját, ám ez esetben nem tudnám megmondani se a pontos évet, se az évszakot, amikor először ragadott magával a Moulin Rouge. A körülményekről annyi rémlik, hogy nagyjából tízéves lehettem, és hétvége vagy szünet kellett legyen, mert otthon töltöttük a napot. Délután egy óra körül nézett körbe anyukám a tévéműsorban, és bukkant rá, hogy éppen kezdődik (hogy miért ilyen méltatlan napszakban vetítették, azóta se értem, de nekünk pont kapóra jött), és bár számos felnőttes elemet tartalmaz, talán már vagyunk elég érettek a megnézéséhez. Ezzel szemben az érzésekre, amik közben elöntöttek, már jóval tisztábban emlékszem.

A leírás alapján egy klasszikus kosztümös-romantikus históriára számítottam, ami részben igaz is, hisz a sztori több helyről is visszaköszönhet, a megvalósítás az, ami magasan kiemeli mindenféle skatulyából. Totálisan elámultam, hogy az elképzeléseimhez képest a musical mennyire lendületes, humoros, frappáns, meglepő és teljességgel egyedi! Hogy ebbe belefér, hogy váratlanul Madonnára meg Queenre zendítenek rá, és nem egyszerűen felcsendül A muzsika hangja, hanem még át is hangszerelik indiaira! Aztán teltek az évek, de rengeteg jelenet velem maradt, végül tavaly nyáron jutottam odáig, hogy újra megtekintsem – és azóta töretlen a rajongás.

Christian és Satine a leggyönyörűbb szerelmespár, akik valaha színre léptek a vásznon. Ewan McGregor imádnivaló a félszeg idealista szerepében, míg Nicole Kidman egyszerre egy éteri angyal és a végzet asszonya. Földöntúli szépségük mellett a kamaszos bohóság sem áll távol tőlük lopott pillanataikban. Valljuk be, nem szokványos, de annál üdítőbb felállás, hogy ezúttal a férfi az, aki érzékenységével és romlatlanságával hódítja meg a sokat tapasztalt, kiábrándult nőt – és akkor még nem is említettük, hogy mindketten fantasztikusan énekelnek! Segítségükre a legextravagánsabb különcök vonulnak fel, élükön Henri de Toulouse-Lautreccel (John Leguizamo). Ő itt inkább színjátszói, mint festői minőségében szerepel, de megrázó sorsát, törpeségéből eredő magányát nagyszerűen érzékeltetik. Azontúl, hogy festményei egyértelmű irányt adtak a látványvilág megtervezéséhez, egyes képei kísértetiesen olyanok, mintha már a múltban a szereplőket ábrázolta volna: nézzétek csak meg ezt vagy ezt, és mondjátok, hogy ti is azt látjátok, amit én!

A Vörös Malomban senki nem vonhatja ki magát az igazgató, Harold Zidler (Jim Broadbent) felügyelete alól, aki ellentmondásos, olykor akár ellenszenves figurának is tűnhet. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy mindent a szórakozóhely sikeres továbbműködtetésére tesz fel, ha úgy követeli a helyzet, alkalmazottai boldogságát is – mindez azonban belül őt is megviseli, a gondtalan showman álcája mögül egyre jobban előbújik a megtört öregember. A Herceg (Richard Roxburgh), aki a műsor finanszírozásáért cserébe Satine kegyeire pályázik, elsőre nevetséges, pipogya, épp ezért ártalmatlan figurának látszódik, ám fokozatosan kitudódik, valójában egy birtoklási vágytól megszállott őrült áll a szerelmesek útjába, aki nem hagyja annyiban, ha nem kaphatja meg, amit akar.

Baz Luhrmann vitathatatlanul napjaink egyik legegyénibb látásmódú rendezője. A koncepció, miszerint az 1900-as évek hajnalára helyezett cselekményhez hozzákevernek egy csokor slágert a század másik feléből, könnyen félrecsúszhatott volna, az ő kezei közt viszont arannyá vált. Nincsenek kételyeim afelől, hogy a modern zenék nélkül is tetszetősnek találnám a filmet, de ez a csavar tette igazán emlékezetessé. A korábban felnőtt generációkkal ellentétben én a számok többségét innen ismertem meg, és csak később az eredetijüket, ám ez semmit sem vett el az élvezetükből (sőt, még külön vicces is, ahogy máshol hallva ráeszmélek, hogy hiszen ez benne van a Moulin Rouge-ban!).

A kedvenceim a legbájosabb vallomásként szolgáló Your Song, a szerelmes dal-körkép Elephant Love Medley (ó, ha volna egy teljes verzió az I Was Made For Loving You-ból!), a szívfacsaróan varázslatos One Day I’ll Fly Away, a hidegrázósan ütős The Show Must Go On, a tüzes és kétségbeesett El Tango De Roxanne, és a háttérből épp csak kiszűrődő (annyira, hogy harmadik nézésnél csodálkoztam rá), pörgős Rhythm Of The Night. Mindehhez hozzájárul még a díszlet lehengerlő színkavalkádja: létezik az a jó értelemben vett giccs, amikor az agyam hátsó szeglete tisztában van vele, hogy túlzás, ennek ellenére képtelen vagyok nem fülig érő mosollyal szemlélni, ahogy a csillagos ég alatt kiszaladnak a háztetőre, és még a hold is operaáriára fakad.

És a legszebb, egyben a legfájdalmasabb, hogy már a legelső képsorokban sem titkolják el, hova fog az egész kifutni, a néző mégis reménykedve üli (üli? táncolja! ugrálja! tombolja!) végig a két és fél órát, hogy talán máshogy alakul. Szerencsére a komikum és tragikum tökéletes arányú ötvözésének köszönhetően a fotelből így is pozitív érzésekkel, határtalanul felemelő élményben részesülve kel föl.

Ez kétségtelenül az a fajta mozgókép, ami rendkívül meg tudja osztani a közönséget. Nem ajánlhatom teljes szívvel akárkinek, hisz biztos jócskán vannak olyanok, akik rögtön belefáradnak a kánkántól hangos, abszintmámoros első félórába, és nem várják ki, hogy láthassák a játékidő múlásával lassuló és mélyülő csodálatos történetet. Akiket viszont hozzám hasonlóan beszippant a forgatag, garantáltan törzsvendéggé kívánnak majd válni, újabb és újabb éjszakákat töltve a Moulin Rouge-ban.

10/10*****

Újra egy elefánt száll

Tim Burton: Dumbó

Az 1941-ben bemutatott Dumbó előkelő helyet foglal el gyerekkorom legtöbbször megnézett rajzfilmjei közt, így nem meglepő módon kitörő lelkesedéssel fogadtam az élőszereplős feldolgozás hírét. Nem tagadom, alapból én is kicsit szkeptikusan állok a Disney mindent újrázó projektjéhez, de ezúttal több nyomós ok is adódott a bizakodásra. Az egyik, hogy ez is azon újragondolások közé tartozik, amik nem pusztán szolgaian felmondják a régi változatot korszerűbb látványvilággal, hanem kiegészítik, más megközelítésbe helyezik az alapot, aminek jóval nagyobb létjogosultságát látom. A másik, hogy a rendezést Tim Burtonre bízták, akinek a maga borzongató és bizarr módján bájos munkái kivétel nélkül páratlan képzelőerőről adnak tanúbizonyságot. A végeredmény pont olyan lett, amilyenre számítani lehetett: pazar kibővítése a klasszikusnak, ami önmagában is megállja a helyét.

A szebb napokat látott Medici Fivérek Cirkusza az újonnan beszerzett elefánttól és annak születendő borjától reméli anyagi gondjaik helyrehozatalát. Mindenki megrökönyödésére a csöppség szokatlanul méretes fülekkel jön a világra, ami a publikum gunyoros megjegyzéseinek céltáblájává teszi, ráadásul heves védelmezésével embereket veszélyeztető anyjától is elszakítják. A hátrányból mégis előnyt sikerül kovácsolni, mikor az idomár gyerekei felfedezik: Dumbó képes a magasba emelkedni! A földkerekség első repülő elefántjából hamar ünnepelt szenzáció válik, ami Amerika leggrandiózusabb élményparkja tulajdonosának figyelmét is felkelti. Az Álomországgal kötött üzlet mindkét fél számára előnyösnek tűnik, ám a csillogó látszat kegyetlen kapzsiságot takar, Dumbónak pedig egyre kevesebb esélye marad, hogy valaha is újra békében élhessen a mamájával.

Kezdésképp szögezzük le: ha valamit, a Dumbót maradéktalanul érdemes volt ismét vászonra vinni. Az eredetiben ugyanis az emberek csupán a háttérben vannak jelen, a kiselefánt csak más állatokra számíthat. A bőbeszédű Timothy egér, a méltóságteljes elefántdámák, a vagánykodó hollók rendkívül találóan ábrázoltak a rajzfilmben, a modernizálás viszont aktívan segítő emberszereplőket igényelt. Habár meséről van szó, előnyére válik, hogy a karakterek, leszámítva a két tisztaszívű gyereket (Milly: Nico Parker és Joe: Finley Hobbins) nem szélsőségesen jók vagy rosszak, hanem árnyalt, életszerű jellemek. Holt (Colin Farrell), a háborúból testileg-lelkileg meggyötörten hazatérő idomár jószívűségét fásult közönybe burkolja, Colette (Eva Green), az artista légiességéhez démoni mosoly társul. Max, a cirkuszigazgató (Danny DeVito) és Vandevere, a vidámpark vezetője (Michael Keaton) egymás ellenpólusai, mindkettőjüket a sikeres műsor összeállítása hajtja, tisztességesség, felelősség terén azonban merőben más eszközökre esküsznek a nézőszám és bevétel maximalizálása érdekében.

Dumbó egyszerűen elragadó lebegő füleivel, hatalmas kék szemeivel, esetlenül caplató lábacskáival, nem lehet nem elolvadni, ha megjelenik. Hiába egy szót sem szól (igaz, ő a többi állattal szemben régen sem beszélt, és egyébként is furán venné ki magát), arcáról pontosan leolvashatók érzelmei, akár az anyukáját hiányolja, megszeppen a szerepléstől, vagy épp pajkosan adja át magát a szárnyalás élvezetének. Kész egyéniséggel rendelkezik, hosszú ideig mégis úgy éreztem, bár kulcsfigurája, nem főszereplője a saját történetének. Miatta és körülötte történnek az események, amikkel ő csak sodródik,  megy, amerre terelik, és mikor arra kérik, repül, már ha nem ijed vissza vagy makacsolja meg magát. Nem csak tüneményessége, hanem helyzete miatt is könnyű vele azonosulni, hisz sajnos emberekkel is előfordul, hogy rendszeresen megalázzák őket, aztán ha kiderül, hogy tehetségesek, a kegyeiket keresik. Egy állat pedig még magatehetetlenebb, ha a szórakoztatóipar hasznot kíván húzni belőle, így öröm volt figyelni, ahogy a végkifejletben megerősödött az öntudata, és egyre gyakrabban vette kezébe, akarom mondani, ormányába az irányítást.

Engem a cirkusz világával mindig meg lehet fogni, magukkal ragadnak a működésébe bepillantást engedő alkotások. Mind a Medici Cirkuszt, mind Álomországot káprázatos, részletgazdag látványvilággal építették fel, különösen utóbbi attrakcióinak létrehozásában brillíroztak a díszlettervezők. A show-hoz elengedhetetlenek a szedett-vedett társulat tagjai: a könyvelésért is felelős erőember, a búgó hangú, dús idomú hableány, a bölcs és higgadt kígyóbűvölő, a szerelmesen összetartó illuzionistapáros egytől egyig emlékezetes figurák, és felemelő, ahogy nemes célért küzdve mind bevetik képességeik. Különcségüket nem olcsó csetlő-botló humorral, hanem valóban szellemes megszólalásokkal és finom vizuális gegekkel szemléltetik, amik az időnként komorba forduló hangvétel ellenére végigkísérik a cselekményt. Rengetegszer, ám nagyon régen láttam már a film elődjét, közben viszont folyamatosan idéződtek fel bennem a részletek, köszönhetően a képi és zenei tisztelgéseknek egy-egy hasonló beállítással vagy felcsendülő dallamfoszlánnyal.

Persze nem állítom, hogy ne lennének a filmnek hibái, hisz a fordulatok sokszor kiszámíthatóak, és egy kicsit fárasztó, hogy valahányszor Dumbó porondra lép, adódik valami gikszer, amitől nem a terv szerint alakul az előadás, de ezek megbocsáthatóak. A repülő elefánt legendájának felélesztése szívmelengető, régi korokat idéző, igazi mozivarázslat, tökéletes mese a tökéletlenség szépségéről.

10/10

 

Az eredetiség próbája

Holly Black – Cassandra Clare: A vaspróba (Magisztérium 1.)

Cassandra Clare regényeit minden bosszantó elemük ellenére szeretem, így kíváncsi lettem, mit alkot a jól bejáratott Árnyvadász-univerzumán kívül. Legjobb barátnőjével közös írását sokan nem tartják többre egy pofátlan Harry Potter-másolásnál, én viszont bíztam annyira Clare-ben, hogy elhiggyem, jóval többre képes egy szimpla koppintásnál. A Magisztérium alapjaiban ugyan erősen hasonlít J. K. Rowling sikersorozatára, de ez nem jelenti azt, hogy ne bővelkedne eredeti ötletekben és az ifjúsági fantasy műfaját megreformáló fordulatokban.

Már a felütés sem szokványos: Callum Hunt kiskora óta tudja, hogy varázserő lakozik benne, és egy nap behívhatják a legendás mágusképzőbe, a Magisztériumba. Megkeseredett, özvegy apja azonban félti és tiltja őt a mágiától, így a fiú minden erejével azon dolgozik, hogy elbukjon a felvételi vizsgáján. Szánalmas eredményei és a szülői tiltakozás ellenére valamiért mégis bebocsátást nyer az intézmény falai közé, ahol lenyűgöző események sora vár rá.

Call alapvetően szimpatikus tizenkét éves, ravasz és kalandvágyó, ám hajlamos borúlátásra és csípős megjegyzések tevésére, amiért nehezen kedvelteti meg magát. Új iskolájában nem hamar, de szerez két jó barátot, a barátságos, közvetlen, sportos Aaront és a jómódú máguscsaládból származó, felelősségteljes, maximalista Tamarát. A hármasfogat tanítója Rufus mester, akinek oktatási módszerei néha megkérdőjelezhetőek, érzelmei pedig kifürkészhetetlenek, mégis szerethető jelenség, kiáll a tanítványaiért. Persze gúnyolói is akadnak Callnek, az arrogáns Jasper vezetésével, ráadásul a háttérben egy titokzatos sötét varázsló is munkálkodik, aki egyenesen a Halál Ellenségének nevezteti magát…

A Magisztérium cseppkövekkel, gombákkal és földalatti folyókkal teli barlangrendszere számos izgalmat és borzongást rejt. A két írónő egyedi és kreatív ötletek széles tárházával rukkolt elő, kitalált világuk fantáziadús és magával ragadó. A varázslás bár a négy őselemre épül, ami igencsak elcsépelt téma, a felhasználása annál különlegesebb. A misztikus lények közül azonnal a szívembe zártam Call pajkos kölyökfarkasát, Harcebet, míg Warren, a pimasz gyík leginkább a Vukból Csúszra emlékeztetett.

Legyen bármennyire is szuper a világépítés, sajnos mégis kevésnek érződik. A kötet nem túl hosszú és villámgyorsan olvastatja magát, ami nem lenne baj, de hirtelen, nem elég előzménnyel kezd a végéhez közeledni. Szívesen olvastam volna sokkal-sokkal kidolgozottabban, részletgazdagabban a sulis hétköznapokról, a tanórákról, a baráti összecsiszolódásról, a nevükön kívül nem igazán megismert mellékszereplőkről.

Ettől még A vaspróba kitűnő kezdete egy nem csupán kiskamasz fejjel élvezhető fantasyszériának, és mint az elején már meglebegtettem, üdítő újításokat is bevezet a műfaj sablonjaiban. Anélkül, hogy lelőném a fordulatokat, annyit elárulok, hogy egy elképesztően merészet csavar a tipikus “a főszereplő a kiválasztott, akinek szembe kell szállnia a gonosszal” történetvázon. Kegyetlenül zseniális, és alig merem elképzelni, hogyan lehet feloldani a kialakult helyzetet.

Szerencsére úgy adódott, hogy amint az első résszel végeztem, már bele is vethettem magam a másodikba:

Holly Black – Cassandra Clare: A rézkesztyű (Magisztérium 2.)

A folytatásban tovább fokozódnak az izgalmak, nőnek a tétek, több szeletét ismerhetjük meg ennek a fantasztikus világnak.

Call boldogan és sikeresen fejezte be első tanévét a Magisztériumban, ám nyári szünetét nem töltheti felhőtlen pihenéssel. Életét ugyanis beárnyékolja egy szörnyű, feldolgozhatatlan titok, amivel érthetően képtelen megbirkózni. Fogalma sincs, ki is valójában, mikre képes, hogyan folytathatná megszokott életét, és hogy állhatna ellen a rá váró sorsnak. Apjában sem bízhat, hisz mintha ő is ártani akarna neki. Legalább két hűséges barátjára számíthat, igaz, velük is akadnak nézeteltéréseik.

A második tanévből az előzőnél is kevesebbet látunk, mivel a cselekmény javarészt az iskolán kívül játszódik. Call, Aaron és Tamara, valamint a rájuk akaszkodó, később egészen pozitív oldaláról is megmutatkozó Jasper kénytelenek felügyelet nélkül elhagyni az intézményt, hogy nyomába eredjenek a címbeli veszélyes erejű rézkesztyű elrablójának. A sztori így “road movie”-vá alakul, a gyerekek úton vannak, rejtőzködnek, menekülnek, élelmet és szállást keresnek, próbálják feltalálni magukat, ami nagyban hozzájárul a kapcsolatuk szorosabbra fűzéséhez.

Ezúttal is túl kapkodónak és kifejtetlennek éreztem a történetvezetést, a végső nagy összecsapás azonban mindenért kárpótolt. Igazán ütősen és feszültségteljesen lett megírva, Call vakmerő húzásán csak ámultam, és szívből örültem, mikor bebizonyosodott, hogy minden balsejtelme ellenére az apja mennyire szereti őt. Látszólag itt akár le is zárulhatnának a problémák, de mivel még három kötet hátravan, valami azt súgja, hogy csak most kezdődnek igazán…

Mindkét kötet értékelése:

10/8

 

Az izgalmak folyóján hajózva

Rick Riordan: Tűztrónus (A Kane-krónikák 2.)

A vörös piramis a tavalyi év legkellemesebb, legüdítőbb olvasmányai közé tartozott, így természetesen alig vártam, hogy kezembe vehessem a folytatást. A Tűztrónus, csakúgy, mint az első rész, egyszerre szolgáltat felhőtlen kikapcsolódást és érdekes ismeretadagot, tökéletes időtöltést nyújtva a történelemre és kultúrára fogékonyoknak.

A Kane testvérek ott folytatják, ahol abbahagyták: továbbra is az ő feladatuk megmenteni világunkat a rászabadult egyiptomi mitológiától. A fenyegetés jóval súlyosabb, ám ők is rengeteget fejlődtek, mióta először kerültek szembe sorsukkal. Bár csak néhány hónap telt el az első kötet végétől számítva, jelentős változások mentek végbe Carter és Sadie életében. Többé-kevésbé hozzászoktak a brooklyni nomoszban betöltött pozíciójukhoz, a  mágiahasználathoz, sőt, már oktathatnak is hozzájuk hasonló fáraóleszármazottakat. Az új tanoncok nem kaptak sok szerepet, némelyiküket szívesen megismertem volna alaposabban, de jól lett ábrázolva, mennyiféle isteni erőből lehet meríteni, na és az is, hogy egyesek még nem tudják megfelelően, átgondoltan alkalmazni a képességüket.

A főhadiszállást hamar el kell hagyniuk ifjú hőseinknek, hisz nem rettenetesebb veszély, mint maga Apóphisz, a káosz kígyója közeleg, hogy pusztulásba sodorja istenek és halandók világát egyaránt. Az egyetlen legyőzője Ré, a napisten lehetne, ám ő már túl idős és gyenge, hogy szembekelhessen az ellenséggel. Az Élet Házának tagjai nem hagyják annyiban a dolgot, még ha akadályozza is őket egy, a démoni hüllőt követő, hátborzongató mágus, és az istenek közt is van, aki szívesen töltené be Ré helyét a tűztrónuson.

A Kane-krónikák olyan sorozat, amit ugyanannyira élvezek, mint ha pár évvel fiatalabbként, gyerekfejjel olvasnám, de a felnőttek is remekül szórakozhatnak rajta. Megvan benne minden, ami egy jó ifjúsági regényhez hozzátartozik: könnyen olvasható, izgalmakban gazdag, a cselekmény egy pillanatra sem ül le, szereplői szerethetőek (a gonoszak persze utálhatóak), fantáziadús, humora pedig egyszerűen fergeteges. Témája, és annak alapos kidolgozása miatt simán megválasztanám felső tagozatos kötelező olvasmánynak, ami ellen nem hiszem, hogy sok gyerek ágálna. Az egyiptomi mítoszokat számtalanszor feldolgozták már, Riordan azonban nem ragadt meg a mindenki által kívülről fújt alapisteneknél, hanem aprólékosan beleszőtt a történetbe kevesebbet emlegetett, de nem kevésbé érdekes alakokat és lényeket.

A sztorinak előnye még, hogy teljesen uniszexnek nevezhető, hiszen két egyenértékű főhőssel, egy tizenéves fiú-lány testvérpárral rendelkezik, akik felváltva, egyenlő arányban narrálják az eseményeket. Én, bár mindketten a szívemhez nőttek, jobban tudok azonosulni a higgadt, intelligens, bár kissé teszetosza Carterrel, mint a nagyszájú, vakmerő,  folyton elégedetlenkedő Sadie-vel, ezért kicsit bántam, hogy a fentebb említettek ellenére mintha a lány valamivel nagyobb hangsúlyt kapott volna, de lehet, ezt csak én éreztem így, hisz a bátyjának is kijártak a maga nagyjelenetei. Sajnáltam továbbá, hogy az előző kötetben előtérben lévő szereplők közül jópáran most háttérbe szorultak: Básztet, a vagány macskaistennő például hatalmas kedvencemmé vált, ebben a részben viszont nem akciózott sokat. Cserébe csatlakoznak a csapathoz új emlékezetes karakterek, élükön Bésszel, a laza és gyakran felelőtlen törpeistennel, akinek számos haláli beszólást köszönhetünk. Vele, mint humorforrás, nincs is semmi baj, viszont megint előjött valami, amit korábban is nehezen viseltem: mikor egy isten túlzottan nevetségessé válik, ami már szinte szentségtörésnek lehetne nyilvánítható. A leharcoltsága miatt egy óvódás értelmi szintjén vergődő, hasznavehetetlen Ré ábrázolása véleményem szerint már túlment egy határon.

Szerelmi szálak is gabalyodnak, szerencsére nem vonják el a figyelmet a lényegről, épp egészséges mértékben vannak jelen. Sadie vacillálása a megnyerő kamaszsrác alakját öltő Anubisz és egyik helyes tanítványuk, Walt között ugyan fárasztó tud lenni, de belefér. Én mindenestül a sakálistent támogatom, még ha morbidnak is tűnhet, de Waltot is megkedveltem, nem baj, ha a lány valaki valóságosabbra is számíthat. Carter szíve vágyát, Ziát bírtam az előző kötetben, pedig kiderült, hogy csak egy másolata kísérte és segítette a főhősöket. Érthető, hogy az igazi lány össze van zavarodva és a fiú is nehezen dolgozza fel, hogy közös pillanataikat meg nem történtnek veheti, de örültem volna, ha Zia többet szerepel, és sikerül ezúttal igazából összerázódniuk.

Ennél a fantasztikus olvasmányélménynél már csak egyetlenegy jobb lehetne: ha a harmadik, befejező részbe is rögtön belevethetném magam, ami sajnos magyarul még nem jelent meg. Mindenesetre amíg arra várok, talán belevághatnék a Percy Jackson-sorozatba, amit egyöntetűen Riordan főművének tartanak, és a filmekből leszűrve ugyanilyen szórakoztatóan, informatívan és modernül taglalja a görög hitvilágot.

Értékelésem:

10/8

 

Napsütés esőfelhőkkel

Leonore Fleischer: Esőember

Pár éve láttam az Esőembert filmen, természetesen engem is egyszerre szórakoztatott és hatott meg, ám csak nemrég bukkantam rá, hogy könyv formájában is létezik. Kíváncsi voltam rá, bár sejtettem, hogy mint a forgatókönyvek regénnyé gyúrásánál lenni szokott, ez sem fogja túlszárnyalni az eredeti mozgóképes változatot.

Nem mintha olyan sok film olvasható formába öntéséhez lett volna szerencsém eddig, de például számos Disney-mesével először leegyszerűsített könyvben találkoztam, és később csodálkoztam rá, a rajzfilm mennyivel sokszínűbb. Hogy valami felnőttesebb példával éljek, olvastam már Indiana Jones-regényt is, ami élvezetesen hozta a film hangulatát, ám nem sokat tett hozzá azon kívül, hogy a szereplők gondolatait és érzelmeit törekedett mélyrehatóbban bemutatni. Ugyanezt felfedeztem az Esőemberben is, ám a megvalósítás sajnos nem lett a legirodalmibb.

Charlie (Tom Cruise) és Raymond (Dustin Hoffman) az 1988-as filmben

Nem tudom, ki ez a Leonore Fleischer, és hogyan került képbe a méltán világsikerű dráma-vígjáték papírra vetéséhez, annyi biztos, hogy maximálisan érezhető volt, mennyire igyekezett minden írói tehetségét latba vetni, hogy belehelyezkedjen a történetbe, aminek kitalálása nem az ő érdemeit dicséri. Végeredményben a szöveg fárasztóan túlírtra, amellett pedig meglehetősen sutára sikeredett, amire a szintén nem a legügyesebb fordítás is rátesz egy lapáttal. Feleslegesen időzünk el kevésbé lényeges részeken (nem rémlik, hogy a film elején ilyen unalmasan vesződtek volna a kocsieladásokkal), miközben olyan emlékezetes jelenetek, szállóigévé vált mondatok, mint a zebrás “Menj – Ne menj” eset, vagy a “Ki lesz az első? Ki!” nem köszönnek vissza. A karakterek kinézete sem mindig egyezik megformálójukéval, Charlie és Susanna is fekete hajúként van jellemezve, holott mind Tom Cruise, mind Valeria Golino barna hajjal szerepel a filmben.

A cselekmény ettől még lényegében ugyanúgy zajlik, gyengébb kiadásban ugyan, de ez még mindig az az Esőember, akit anno a szívembe zártam. A Babbit fivérek egymásra találása, utazásuk abszurd eseményei, és a közös életért folytatott harc még ilyen esetlenül megfogalmazva is képesek kiváltani azokat az érzelmeket, amiket a film. A könyv arra azért megfelel, hogy kialakítson az olvasókban egy hiteles alapképet az autizmusról, Raymond pedig minden furcsa velejárójával együtt imádnivaló. Charlie-t már nehezebb hova tenni, kezdetben különösen idegesítő, ahogy a bátyja tűréshatárát feszegeti, de a közös kalandok során egyre jobban meglágyul a szíve. A filmben annyira nem éreztem fontosnak, azonban itt sikerült Susannát is megkedvelnem, erre rásegített, hogy az írónő sokáig az ő szemszögébe helyezkedve próbált rávilágítani, milyen kiismerhetetlen ember Charlie.

A Belvárosi Színház előadásában Kulka János és Nagy Ervin alakították a főszerepeket

Végszóként azt tudom mondani, ez a rövid füzetecske nem oszt, nem szoroz. Többnyire hűen visszaadja a filmet, nem tesz hozzá, és elvenni sem nagyon vesz el belőle. Aki látta a filmet, és tetszett neki, nem kell szükségesnek érezze az olvasást is, aki még nem ismeri a történetet, jobban jár, ha a filmet választja. Egyáltalán nem lett volna muszáj könyvformába önteni az Esőembert, ám ha mégis, akkor igazán megérdemelt volna egy méltóbb, kidolgozottabb regényváltozatot.

Értékelésem:

10/6

 

 

 

 

Ha a piramis aljában ilyen jó, milyen lesz a csúcsán?

Rick Riordan: A vörös piramis (A Kane-krónikák 1.)

Nemrég láttam a Múmia-filmeket és az Egyiptom isteneit, amik remek kedvcsinálóként szolgáltak ehhez a könyvhöz, amit még jóval korábban adott kölcsön Egyiptom-szakértő nagybátyám. Ugyan a két Percy Jackson-adaptáció nagyon tetszett, a könyvek elolvasását nem éreztem feltétlen szükségesnek, ezek után viszont szívesen belekukkantanék, hiszen Rick Riordan stílusa igencsak megnyert magának.

Már csak azért is megérte kézbevenni, mert valóságos gyógyírként hatott rám olyan művek tömkelege után, amiket nyögvenyelősen, iskolai kényszerből olvastam. Felüdítő volt olyan történetbe belemerülni, ami izgalmas, pörgős, vicces, az én korosztályomnak, vagy talán kicsivel kisebbeknek íródott, és a tetejébe még számos hasznos ismeretet is átad.

A vörös piramis tökéletesen megfelel a szórakoztatva tanítás fogalmának, szívesen látnám viszont, mondjuk az ötödikesek töritananyagában. Nem állítom, hogy szinte észrevehetetlenül, mindenesetre cseppet sem száraz, szájbarágós vagy követhetetlen stílusban ragad a gyerekekre egy átfogó, részletes kép az egyiptomi mitológiáról. Nekem ez az egyik kedvenc történelmi korszakom, rengeteg témába vágó olvasmánnyal, filmmel, számítógépes és kézzelfogható játékkal találkoztam már, mégis tudott olyan információkkal szolgálni a sztori, amikről még egyáltalán nem hallottam. Örvendetes, hogy a szerző nem ragadt le az alapoknál, hanem belemászott a sűrűjébe, és foglalkozott kevésbé jelentős istenekkel és lényekkel, ritkábban emlegetett szokásokkal is.

Természetesen valóban nem lenne olyan érdekfeszítő az ismeretterjesztő anyag, ha nem lenne köré szőve, ahogy a Villámtolvaj esetében is, egy tipikus “egyszerű tinédzser rádöbben, hogy a világ sorsa rajta múlik” cselekmény. Amitől a főszál nem válik túlzottan elcsépeltté, hogy rögtön két kiválasztottal van dolgunk, egy fiú-lány testvérpárral. Az okos, de esetlen Carter és a bátor, ám flegma Sadie mindketten néhol fárasztó, de szimpatikus karakterek, és nagyszerűen kiegészítik egymást, lévén más-más területen mutatkoznak meg az erősségeik. Szükségük is van egymásra, hisz ha szinte senkiben sem, legalább egymásban megbízhatnak. Érdekesen volt bemutatva, hogy a rokoni kapcsolat ellenére teljesen más családi háttérből érkeznek, és külön öröm, hogy felváltva narrálták kalandjaikat.

Az istenek összetett, emberi jelleműként lettek felvázolva, ám az ő esetükben gyakran éreztem, hogy Riordan kissé elvetette a sulykot egyébként hatalmas humorérzékével. Félreértés ne essék, köztük is többségben jól megalkotott karakterek fordulnak elő, például Básztet, a gyerekek segítségére siető és felettük folyton anyáskodni próbáló, ember formájában is cicaösztönökkel rendelkező macskaistennő hihetetlenül szerethető figura, ahogy szívemhez nőtt még a lelkiismeretes, szintén anyai érzésekben bővelkedő Ízisz vagy a komor kamaszfiúként megjelenő Anubisz is. Sajnos negatívan ellenpontozzák ezt a valamelyest “félreismert” alakok: Toth akár még lehet is bohókás, de nem hiszem, hogy ennyire, Hórusztól pedig még idegenebbül hat az ilyesmi. Széth amolyan sablongonosz, persze az alapanyagból logikusan következik, hogy ő törjön világleigázó babérokra, és ha jól vettem ki, a folytatásban már nem ő fogja jelenteni a legsúlyosabb fenyegetést.

Összességében rendkívül szórakoztató és ezzel együtt tartalmas ifjúsági regény, kitűnő kikapcsolódást nyújthat idősebbek számára is. Az emlékezetes részeket pedig hosszan lehetne sorolni, kis bűntudatot is érzek, amiért sok mindent nem jutott helyem megemlíteni, de talán jobb is, ha nem lövök le minden poént. Alig győzöm kivárni a további két kötetet!

Értékelésem:

10/8

Tévedések tragikomédiája

Jane Austen: Emma

Angolórára volt feladat egy regény elolvasása az adott nyelven, nekem pedig hosszas döntésképtelenség után (nem mintha ezt úgy kéne érteni, hogy csak úgy hemzsegtek a lehetőségek) végül erre esett a választásom, mivel ez pont megvan angolul, és bár magyarul még nem olvastam, a szerző más műveit igen. Jane Austennal kapcsolatban mondjuk pont felemásak az érzéseim: míg az Értelem és érzelmet gyönyörűnek tartom, a Büszkeség és balítélettől idegbajt kaptam, az Emma pedig sajnos inkább utóbbihoz állt közel, és még alul is múlta.

Az alapötlet, mármint valaki, aki minden ismerősének párt akar találni, egyébként tetszene, és találkoztam már vele igazán szórakoztató megvalósításban is. A félreértések, önámítások, párcserék összeadódása jó esetben nem szenvedős, hanem humoros jeleneteket eredményezhet, itt azonban igazából egyik végletbe sem torkollott. Talán a legnagyobb problémám az egész történettel, hogy a szereplők nem adtak át valódi, felfokozott érzelmeket.

Emma (Gwyneth Paltrow) és a befutó, Mr. Knightley (Jeremy Northam) a leghíresebb filmadaptációban

Emma meglehetősen öntelt, magát másoknál feljebbvalónak és okosabbnak vélő kisasszony, aki ismerősei érzéseit semmibe véve próbál tenni boldogságuk érdekében, míg saját jövőjét pontosan elveit cáfolóan, soha meg nem házasodva képzeli el. Gondolkodása általában nem tisztán érthető, én például nem nagyon találtam magyarázatát annak, mi baja lenne a barátnője, Harriet első kiszemeltjével, Mr. Martinnal, vagy mi zavarja annyira Jane Fairfaxben azonkívül, hogy a szomszédság annyira oda van érte. Azt pedig, hogy hirtelen rájön, ugyanarra a férfira van szüksége, mint elvileg Harrietnek is, nem tudom nem irigységnek értelmezni, nehezen hihetőnek tartom, hogy azelőtt nem érezte, hogy szerelmes lenne az illetőbe. A végkifejlet sem az a tündérmese, ami a romantikus lelket melengetné, egyszerűen csak megbeszélik az egybekelést. Hol van ez Eleanor és Edward vagy Marianne és Willoughby megpróbáltatásokkal teli históriájától, amiken valóban lehetett izgulni? Még Eliza és Darcy közt is több kémia izzott, ők legalább jóízűeket perlekedtek egymással! Hiába kapta meg végül a pasit Emma, valamelyest mégis a hiú lány megleckéztetéseként tudom értelmezni az esetet.

Az viszont pozitívumként írható fel, hogy tényleg nem volt egyértelmű, hogy végül ki fog kivel egy párt alkotni, annyi lehetőség akadt. Az eredménnyel igazából elégedett is vagyok, csak jobban tetszene, ha érződött volna az igaz szerelem bármelyik párosnál. A korabeli arisztokrácia kissé ironikusan bemutatott mindennapjai pedig olykor mosolyt is csaltak az arcomra, még ha gyakran nem is tudtam eldönteni, komolyan kell-e venni a diskurzusokat arról, hogy milyen módon elkészítve legjobb sertéshúst enni, vagy hogy milyen hintóval legérdemesebb kikocsizni a parkba.

Összefoglalás három rajzban (továbbiak itt: threepanelbookreview.tumblr.com)

A negatív tapasztalatok ellenére természetesen hatékony nyelvgyakorlásként tekintek a regény elolvasására, és tervezem magyarul is végigrágni, hátha úgy jobban átjönnek bizonyos gondolatok.

Értékelésem:

10/7