Szerelem az idő korlátain átlépve

Kerstin Gier: Időtlen szerelem

Kerstin Giertől először a Fellegszállót olvastam, amit imádtam, és nem volt kérdés, hogy szeretnék még olvasni tőle. Következő olvasmánynak az Időtlen szerelem trilógiát néztem ki, ám szomorúan szembesültem a ténnyel, miszerint már sehol sem kapható. Végül beadtam a derekam, és kihoztam mindhárom kötetet a könyvtárból. Ennek ellenére továbbra sem tettem le arról az elhatározásomról, hogy egyszer saját példányaim lesznek, főleg azután, hogy nagyon megszerettem a sorozatot.

Gwendolyn Shepherd családjában öröklődik az időutazás képessége – ám a prófécia szerint a legfiatalabb generációban nem ő, hanem unokatestvére, Charlotte részesült ebben az adományban. Annál nagyobb a rokonság megdöbbenése, amikor tizenhat éves korukban mégis Gwen lesz az, aki váratlanul egy másik idősíkban találja magát. A lányt beavatják az időutazást felügyelő Őrzők titkos társaságába, ahol jelenlétét fenntartásokkal kezelik, és mindent, amit Charlotte évekig gyakorolt, rohamtempóban kell elsajátítania. Ráadásul együtt kell dolgoznia egy másik időutazó família sarjával, a jóképű, de arrogáns Gideon de Villiers-vel is. A 18. századi Londonban Saint-Germain gróf, a legendás alkimista különleges küldetéssel bízza meg őket: fel kell kutatniuk az összes múltbeli időutazót, hogy feltáruljon, mit rejt a kronográfnak nevezett időgép…

Gier stílusát már akkor a szívembe zártam, amikor először olvastam tőle. Igazán kedves humora van, és természetes könnyedséggel görgeti előre fantáziavilága eseményeit. Ez nincs másként ennél a sorozatnál sem, ráadásul mindez kiegészül az időutazás nagyszerűen kidolgozott rendszerével. Érdekes, hogy máshogy működik a dolog, mint az általam ismert történetekben: születni kell a képességgel, ugyanakkor időgéppel lehet szabályozni az utazásokat. Bár a téma szinte elkerülhetetlenül hozza magával a paradoxonokat, itt minden fejlemény logikusan levezethetően ér körbe. Ez valószínűleg abból is következik, hogy az írónő viszonylag limitált kereteket állított fel azon a téren, hogy hányan vannak az időutazók és milyen távlatokba lehet visszamenni.

Gwendolyn nagyon szerethető hősnő, becsülöm benne, hogy bár sokat szerencsétlenkedik és nem bízik eléggé magában, mégis a legtöbb szituációban talpraesetten helytáll. Gideon először túlzottan fellengzősen és kiszámíthatatlanul viselkedik, de a bajban bizonyítja, hogy egy igazi megtestesült modernkori lovag. Aranyos párost alkotnak, szórakoztatóak a szócsatáik és szívmelengető, amikor megvédik egymást. Ellenben nehezen viselem a huzavonát, ami a kommunikáció hiányából fakad köztük. A félreértéseikhez képest túlzottan is gyorsan bontakozik ki a szerelmük – talán hitelesebb lenne, ha néhány hét helyett néhány hónapot ölelne fel a történet.

A mellékszereplők közül Leslie szuper barátnője Gwennek, az ő éles esze nélkül sokkal nehezebben boldogulna a nyomozással. Ellenben Gideon öccse, Raphael számomra semleges karakter maradt: kellemesen csalódtam, hogy az első benyomással ellentétben nem egy bunkó nagymenő lett belőle, de különösebben nem kedveltem meg. Charlotte-ot, hiába volt beképzeltnek lefestve, azért egy kicsit sajnáltam: rossz lehet, hogy egész életében arra készítették, hogy valami különleges fog vele történni, aztán kiderült, hogy az mégsem az ő feladata. A sorozat legemlékezetesebb karaktere pedig kétségkívül a vízköpő Xemerius, akit leginkább a Harry Potter Dobbyjának és a Sabrina, a tiniboszorkány Salemjének keverékeként tudnék jellemezni. Egyszerűen hihetetlen a dumája, miközben megható is a Gwenhez fűződő ragaszkodása.

Az első kötet, a Rubinvörös még túlságosan a bevezetésre, az alapok lefektetésére koncentrál, majd egy olyan ponton kerül elvágásra, ahonnan hiányzik egy erősebb konklúzió. Szerintem jobbat tett volna a regénynek, ha attól függetlenül, hogy az egész sorozatban egy nagy küldetés véghezvitele a cél, valami kisebb részfeladat sikeres teljesítése után zárul. A Zafírkékben már felpörögnek az események, habár érződik, hogy az igazán nagyszabású akciókat és fordulatokat a fináléra tartogatja az írónő. Ezúttal már hosszabb időt töltenek a múltban a főhősök, valamint ha megkésve és nyögvenyelősen is, de megkezdődik Gwen kiképzése a 18. századi etikett terén. Ezek a jelenetek eszembe juttatták kiskamaszkori kedvencemből, az Időfutárból azokat a részeket, amikor Hannának a monarchiakori Bécsben kellett boldogulnia. Nagyon élveztem, amikor a lány találkozik a nagyapja fiatal énjével, ám a könyv fénypontjának kétségkívül a fergetegesen sikeredett estély tekinthető.

A záródarab, a Smaragdzöld viszont egyértelműen az Időtlen szerelem legütősebb kötete. Korábban nehezményeztem, hogy a rejtélyek (Lucy és Paul kapcsolata Gwennel, a holló hatalmának jelentése, a kronográf titka) könnyen kitalálhatóak, az olvasó számára előbb válnak nyilvánvalóvá, mint a szereplőknek, ám erre ebben a kötetben az írónő határozottan rácáfol. A végkifejletnél csak úgy kapkodtam a fejem: Gwen újabb különleges képessége, Saint-Germain gróf jelenbeli személyazonossága, Gideon mesteri terve, és – mintegy slusszpoénként – Mr. Bernhard kiléte mind-mind valódi meglepetésként hatottak.

Ezeknek a csavaroknak köszönhetően nem csupán úgy fogok emlékezni az Időtlen szerelem-trilógiára, mint egy bájos, de kissé egyszerű lányregényre, hanem mint egy kiemelkedően fordulatos, ügyesen felépített műre az időutazós történetek palettáján. Kíváncsi vagyok a filmadaptációkra, és mindenképp tervezem elolvasni Gier Silber– és Nefelejcs-sorozatait is, ha ismét valami léleksimogatóra lesz szükségem.

10/10

Könyvekbe kötött varázslat

Bridget Collins: A könyvkötő & Árulások

Végtelenül boldoggá tesz, hogy rátaláltam Bridget Collins könyveire. Úgy érzem, idén ő lett számomra az az író, aki két éve Erin Morgenstern. Hihetetlenül rezonál a lelkivilágomra, pontosan az ilyen misztikus, érzelmes, nagyívű, a valóságos környezetet enyhe fantasy-elemekkel feldobó történeteket szeretem. A könyvkötő azt a tökéletes egybeesést testesíti meg, amikor a káprázatos borító és az izgalmakat ígérő fülszöveg együtt keltik fel az olvasó érdeklődését.

A vidéki Angliában járunk, a 19. században. Emmett Farmer egy hosszú betegségből lábadozva próbál visszailleszkedni a családi gazdaság igazgatásába. Egy napon levele érkezik a könyvkötő Seredithtől, aki szeretné felfogadni inasának. Az ifjú szülei makacsul elutasítják a könyvolvasást, mégsem tehetnek mást, minthogy elengedjék őt. Emmett előtt hamarosan feltárul a mesterség titka: a könyvekbe emberek olyan emlékeit kötik be, amiket el akarnak felejteni. Majd az előkelő Darnay famíliának kell egy megbízást teljesítenie, akiknél nem csupán fiukkal, a titokzatos Luciannel találkozik, hanem azzal a ténnyel is, hogy egy kötetben az ő kiradírozott emlékei lapulnak.

Bár az emléktörlős alapötlet nem teljesen eredeti (nekem főleg az Egy makulátlan elme örök ragyogása filmet juttatta eszembe), a könyvekkel összekapcsolva mégis egy újszerű világba vezetett be. Kifejezetten értékelem az alaposságot, amivel az írónő felépítette a mágia szabályait, azt, ahogy valahányszor felvetődött egy kérdésem, szinte rögtön választ is adott rá (pl. arra, hogy léteznek-e fikciós regények vagy hogy visszanyerhetőek-e a bekötött emlékek).

Hátrányként talán azt említeném meg, hogy az elején nagyon lassan vánszorog a cselekmény. Mivel bizonyos fordulatokat a fülszöveg is elárul, túl egyértelműnek láttam a jeleket, és tűkön ülve vártam, hogy mikor lesznek Emmett számára is világosak. A második részben viszont gyönyörűen kezdtek el kibontakozni a fiú bekötéséhez vezető események, míg végül a harmadik nagyobb egységben minden betetőzött és körbeért.

Emmett jóravaló, szerethető főhős, és ügyes megoldás, hogy a felejtése miatt neki is minden újdonság, ami az olvasóknak. Seredith is kedves karakter, de sajnálom, hogy vele és a fiával kapcsolatban sok megválaszolatlan kérdés maradt. Luciant többnyire ellenszenvesnek találtam, sajnos a pozitívabb megmozdulásaival sem tudott kitörni a “vonzó, de megbízhatatlan” kategóriából. Emmett húgát, Altát pedig végig borzasztóan sajnáltam, szerintem ő szerezte a legtöbb lelki sérülést a történet során, és vártam volna valamiféle kárpótlást számára. Emellett a könyvkötészet lehetőséget ad arra, hogy kicsiben sok más sorsot is felvillantson a szerző. Kendőzetlen betekintés nyílik a viktoriánus Anglia társadalmi problémáiba, amik bár más történetekből is ismerősek lehetnek, ettől még ugyanolyan megrázóak.

Borzongató és ámulatba ejtő, a régi gótikus klasszikusokat megidéző fantasy, olyanfajta, amilyet a legjobban szeretek olvasni.

10/9

Szerencsére néhány héttel azután, hogy kiolvastam A könyvkötőt, megérkezett a boltokba az Árulások, így nem kellett hosszú ideig hiányolnom Collins stílusát. Az első regénye is magával ragadott, de a másodikba már teljesen beleszerelmesedtem.

Léonard Martint, miután elbocsátják kulturális miniszteri pozíciójából, áthelyezik kutatómunkát végezni egykori iskolájába, a Montverre-i akadémiára. Az itteni diákok legfőbb próbatétele a grand jeu-n való részvétel. Ez egy verseny, ami magába foglal zenét, színházat, matematikát és filozófiát. A visszatérés hatására a férfi felidézi tanulóéveit, amiket a tökéletes pályamű létrehozásának vágya és évfolyamtársával, Aimée Carfax de Courcy-val folytatott rivalizálása határozott meg. A jelenben pedig megismerkedik Claire Drydennel, az intézmény első női magiszterével, akihez úgy érzi, megmagyarázhatatlan kötelék fűzi. Léo és Claire kénytelenek szembenézni múltbeli hibáikkal és titkaikkal, miközben a világ veszedelmesen kezd átalakulni körülöttük.

Bevallom, a történet nem adta magát könnyen, körülbelül a háromnegyedéig úgy véltem, nem fogja felülmúlni A könyvkötő sikerét. Bosszantott, hogy fogalmam sincs, hogy kéne elképzelni egy grand jeu-játékot, mivel egészen másfajta, klasszikusabb, kézzelfoghatóbb vetélkedőre számítottam. Azontúl a rengeteg politikai eszmefuttatás és a környezet elhelyezése térben és időben is feladták a leckét. Leginkább arra lehet következtetni, hogy Franciaország a helyszín, egy alternatív 1930-as években, ahol már a levegőben van a háború előszele, csak éppen más csoport válik üldözötté. Aztán ahogy elkezdett beindulni a cselekmény, már kevésbé törődtem a világépítés homályos részleteivel, és a szereplők közti szövevényes viszonyrendszer felé fordítottam a figyelmem.

Léónak számos döntésével nem értettem egyet, de értékelem, hogy makulátlan főszereplő helyett egy olykor szánalmasan esendőt kaptunk, aki nem riad vissza a hazugságtól, csalástól sem, a belső értékrendje mégis helyén van a legkritikusabb pillanatokban. Claire-t elsőre ridegnek találtam, a tudásszomjával és azzal, ahogy nőként érvényesülni próbál, viszont erősen azonosulni tudtam. Carfaxet is eleinte csak egy arrogáns ficsúrnak láttam, amíg el nem kezdte felfedni Léonak az emberibb oldalát. A Patkány szemszögéből játszódó fejezeteket először nem tudtam hova tenni, azonban a végére az ő szerepe is kikristályosodott, és nagyon megkedveltem az öntudatos lányt.

Azt viszonylag korán kitaláltam, hogy miért olyan ismerős Léonak Claire, és nem is húzták sokáig, hogy kiderüljön – legalábbis azt hittem, hogy kitaláltam, mert csendesen bekúszott az elmémbe egy másik sejtelem… Elhessegettem magamtól, ám mégis azt éreztem, így lenne a legszebb, legkerekebb a szerelmi szál, és amikor bebizonyosodott, hogy jól tippeltem, percekig csak mosolyogtam a könyv fölött. Ennél a csavarnál zártam teljesen a szívembe a történetet, és legszívesebben azonnal nekifogtam volna az újraolvasásának, már figyelve az árulkodó részletekre.

Lassan kibontakozó, de gyönyörűen összeálló, igazi regényélmény, ami visszahozta az olvasási és írási kedvem, és még hosszú ideig uralni fogja a gondolataimat.

10/10

Opera egy elveszett lélekről

Susan Kay: Fantom

Az operaház fantomja már gyerekkorom óta az egyik kedvenc musicalem, az alapját képező Gaston Leroux-regény mégis csalódást okozott. A cselekményt csapongónak, a stílust hatásvadásznak találtam, és úgy éreztem, pont azok az események maradnak kifejtetlenül, amikre a leginkább kíváncsi voltam. Így igazán örültem, amikor megtudtam, hogy létezik egy hivatalosan kiadott előzménykötet, ami éppen ezekben a részletekben merül el, az eredeti művet összeolvasztva a filmes és színpadi feldolgozások tetszetős elemeivel. Tulajdonképpen fanfictionről beszélhetünk, de annak a lehető legmagasabb szinten megvalósított formájáról.

1831 nyarán, egy francia faluban a frissen megözvegyült Madeleine kisfiúnak ad életet, akitől azt reméli, hogy boldogságot hoz napjaiba. A gyermek azonban torz arcvonásokkal születik, anyja ránézni is alig képes. Erik a négy fal közé bezárva, maszkot viselve nevelkedik, ám hamarosan kiderül róla, elképesztő érzékkel rendelkezik a zenéhez és az építészethez. Az otthoni ridegséget megelégelve megszökik, útja Itáliába, majd Perzsiába vezeti. Hazájába visszatérve besegít a párizsi operaház munkálataiba, és az épület titkos alagsorában rendezi be búvóhelyét. Életéből csupán egyetlen dolgot hiányol, a szerelmet – aztán egy nap meghallja a fiatal kóristalány, Christine Daaé énekét…

Susan Kay az utószóban elárulja, mennyi energiát és kutatómunkát fektetett az újragondolás megírásába, és ez a kész köteten maximálisan érződik is. Az eredeti könyv legfájóbb hiányossága számomra az volt, hogy alig derült ki bármi a Fantom múltjából. Míg a musicalben Eriket már gyerekként védelme alá veszi az operaház, Leroux-nál néhány sornyi utalás esik Perzsiában tartózkodásáról, ezt az időszakot pedig Kay végre a maga teljességében tárja az olvasók elé.

A hangulatteremtés is bámulatos – nem sokkal később olvastam a Frankensteint, és azzal összehasonlítva tökéletesen látszik, mennyire ráérzett az írónő a 19. századi rémregények terjengős, mégis gördülékenyen befogadható körmondataira és sejtelmes atmoszférájára.

A Fantom, vagyis Erik azt a jó és rossz határmezsgyéjén ingadozó karaktertípust testesíti meg, akivel igazán együtt tudok érezni, ezért kifejezetten élveztem azokat a fejezeteket, amiket ő narrál. Nem bántam volna, ha végig az ő nézőpontja érvényesül, de megértem, miért váltakoznak a szereplők szemszögei, így alakul ki a teljes kép arról, milyennek látja a külvilág ezt a különös szerzetet. Bármerre is jár, félelem, ugyanakkor valamiféle csodálat is övezi, hiszen az emberek hamar ráébrednek, jobb nem ellenszegülni az akaratának. Érdekes volt olyan alakok gondolataiba is belelátni, akikkel nem vagy nem könnyen lehet azonosulni, mint a saját gyerekétől irtózó szülő vagy a tanár, aki tisztában van vele, milyen veszélyes erőket szabadít fel a tanítványában.

Mondanám, hogy elborzasztott a korabeli szépségkultusz, ám sajnos a felszínes gondolkodásmód ma is átitatja a társadalmunkat. Erik ugyan lényegesen jobb helyzetből indult volna, ha az otthonában szeretet veszi körül, de az anyja akkor sem tudta volna megvédeni a külső támadásoktól. Elkeserítő, hogy ennek az egyébként ragyogó fiatalembernek az egész életét egy olyan tényező teszi tönkre, amiről nem tehet, és végig azon járt az eszem, vajon egy modern plasztikai sebész megadhatná-e neki azt az arcot, amivel beilleszkedhetne. A szépség viszont így sem minden: kifacsart ellenpéldaként akad szereplő, akinek a szívfájdalma, hogy a közönség csak a külsejéért szereti, és a tehetségével nem is foglalkoznak…

Bár a kötet elsősorban a Fantom korai éveire koncentrál, én természetesen Christine színre lépését vártam a legjobban. Az eredeti művet lefedő szakasz jócskán rövidebb és sűrítettebb lett, mint az előzmények, de szerencsére az írónő megtoldotta néhány plusz jelenettel. A Leroux által megalkotott Christine-re nagyon haragudtam, mert nem volt több a klasszikus horrorok sikoltozó, megmentendő fruskájánál, akinek a hatalmas rajongása rögvest alábbhagy, amint szembesül vele, hogy a Zene Angyala igazából csúnya.

A musicalben már sokkal árnyaltabbá vált a kép, mivel ott az énekesnőt nem a Fantom torzsága rémíti meg (az talán még vonzza is), hanem az erőszakossága. Kay megformálásában pedig a lány még határozottabbá válik, olyanná, aki tudja, hogy mire/kire vágyik, és semmi nem tántoríthatja el tőle. A rivális udvarló, Raoul azonban kissé áldozatául esett az Erik iránti elfogultságnak. Én se vagyok oda érte, de azt elismerem, hogy őszintén szereti és óvja Christine-t, ezzel szemben itt többnyire önzőn és beképzelten viselkedik.

A legérdekesebb, hogy a regény végére érve arra a felfedezésre jutottam, hogy minden elszenvedett nehézség és félresiklott út ellenére Erik teljes életet élt, sőt, izgalmasabbat, mint ami a legtöbb embernek juthat. Beutazta a világot, remekműveket alkotott, szövetségeseket szerzett, és az igaz szerelem sem kerülte el. Sőt, adódik még egy végső fordulat, ami eléggé megosztja a rajongókat, de szerintem gyönyörűen keretbe foglalja az egészet (és ha jól értesültem, a musical folytatásának középpontjában is ez áll, úgyhogy valamikor végre megnézem). A Fantomnak sikerült betöltenie a Leroux regénye által hagyott űrt, emellett önmagában is teljes élményt nyújt. Így egyaránt ajánlható azoknak, akik az eredeti után többet akarnak, és azoknak, akik még csak terveznek megismerkedni ezzel a csodálatos történettel.

10/10

A gyilkos lelkének mélyén

Caleb Carr: A Halál angyala (Dr. Laszlo Kreizler 1.)

A tavalyi évem egyik legjobb tévésorozat-élménye volt Az elmeorvos (amit én még a jóval kifejezőbb A lélekbúvár címmel láttam, de ez részletkérdés). Az első epizód kissé elbizonytalanított, túlságosan megrázott a központi gyilkosság, mégis jól tettem, hogy a folytatás mellett döntöttem, mert egy igazán izgalmas és összetett krimit láthattam. Utána már nem volt kérdés, hogy az alapját képező könyveket is szeretném elolvasni, hogy még inkább elmélyedhessek a bűnügyi pszichológia rejtelmeiben.

1896-ban New York az ellentétek városa: monumentális épületeivel a lehetőségek földjét testesíti meg, míg nyomortanyáival a bűnözés melegágyául szolgál. Amikor egy minden korábbinál brutálisabb sorozatgyilkos gyermekprostituáltakra kezd vadászni, Theodore Roosevelt rendőrfőnök érzi, erre az ügyre nem állíthatja rá akármelyik emberét. Dr. Laszlo Kreizlerhez, a neves pszichológushoz fordul, aki nemcsak megfékezni, de megérteni is képes lehet az elkövetőt. A doktorhoz csatlakozik John Schuyler Moore, a Times újságírója, Sara Howard, a rendőrség első női alkalmazottja, valamint Marcus és Lucius Isaacson, a detektívőrmester-testvérpár is. Nyomozásuk azonban veszélyesebb, mint gondolták, hiszen elvetemült gonosztevők és korrupt zsaruk mellett a saját lelkük mélységeivel is szembe kell nézniük.

Két tényezőben nyilvánul meg a regény nagyszerűsége: a kor- és a lélekrajzban. Az előbbit illetően végig érződik a szerző történész végzettsége, mivel elképesztő aprólékossággal teremti meg a késő 19. századi New York atmoszféráját. A környezet leírása nem megakasztja, hanem gördülékenyen foglalja keretbe a cselekményt, amitől az egész élettelivé és kézzelfoghatóvá válik.

Sara (Dakota Fanning), Laszlo (Daniel Brühl) és John (Luke Evans)

A mentális sérültség válfajairól folytatott okfejtések pedig, amennyire meg tudom ítélni, félelmetesen pontosak. Megdöbbentő volt figyelni, milyen sok apró, elsőre jelentéktelennek tűnő információt kell a csapatnak számításba vennie a bűnös profiljának felvázolása közben, hogy közelebb kerüljenek az igazsághoz. Azzal is érdekes volt szembesülni, hogy akkoriban mennyivel kevesebb eszköz állt a helyszínelők rendelkezésére. Többek közt az ujjlenyomatolvasást is még humbugnak tartották, holott mára nem egyszerűen alapvető bizonyítékszerzési módszerré vált, de a mobiltelefonunkba is így tudunk belépni. Bizonyos dolgokban ellenben, sajnos, nem történt előrelépés: valahogy fájdalmasan ismerősen csengett az átlagemberek vélekedése, miszerint Kreizler modern pszichológiai nézetei az amerikai társadalom és család értékeit veszélyeztetik…

A részletes jellemábrázolásnak köszönhető az is, hogy az adaptációhoz képest sokkal jobban sikerült átlátnom az elkövető szándékait. Félreértés ne essék, egyáltalán nem arra utalok, hogy elfogadom, miért öl valaki ártatlanokat, hanem arra, hogy pontosan végig tudtam követni a gyötrelmes életutat, ami mások megkínzásához vezetett. Ismét bebizonyosodott, mennyire fontos szerető családban nevelkedni, hisz a szülők gyakran nem is sejtik, hogy a természetes szigornak vélt bántalmazással szörnyű tettekre késztető csírákat ültetnek el a gyerekük elméjében. Hasonlóan tanulságos az áldozatok oldalát is megvizsgálni. Kisfiúk, akik nem ilyen kegyetlen halált érdemeltek, ám ami azt illeti, olyan életet sem, amilyet élni kényszerültek. Iszonytató és felfoghatatlan, hogy szegényeknek ilyen fiatalon a testük áruba bocsátása maradt az egyetlen pénzszerzési lehetőségük, és erre ráadásul sűrű kereslet is akadt magukat kifelé tisztességesnek mutató polgárok körében. Csoda, hogy a regénybeli fiúk egészen jól meg tudták őrizni tiszta, virgonc, gyermeki énjüket, miközben szégyennel és identitászavarral küszködtek.

Egy lélektant középpontba helyező történet persze mit sem érne, ha pont a főszereplői mondanának ellent az emberi természet sokrétűségének. Igaz, a kiemelt karakterek elsőre talán inkább típusoknak tűnnek, viszont a felszín alatt mindannyian rejtegetnek olyan tulajdonságokat és tapasztalásokat, amik árnyaltabbá teszik őket. Laszlo tagadhatatlanul zseniálisan elemzi mások viselkedését, ám ha a saját és közeli ismerősei lelkivilága kerül szóba, máris nehezebben igazodik ki. Rendszeresen lép fel ridegen és tapintatlanul a munkatársaival szemben, amivel a magának is nehezen bevallható érzelmeit próbálja palástolni. Ellenpólusaként John jóval földhözragadtabb és közvetlenebb fickó, aki olykor előbb használja az öklét, mint az eszét, de a szíve a helyén van. Sara pedig nem csupán elbűvölő, a csapat egyedüli hölgytagjaként a legtalpraesettebb is. Az Isaacson-fivérek szintén hasznos segítségnek bizonyulnak, mikor éppen nem civakodnak, illetve említésre érdemes még Mary, Cyrus és Stevie is, akik személyzetként nyújtanak támogató hátországot a kutatómunkához.

Lucius (Matthew Shear) és Marcus (Douglas Smith)

Amivel egy kicsit nehéz volt megbarátkoznom, hogy John tölti be a narrátor szerepét. A sorozat dramaturgiája egyenlő felosztásban követi a külön utakon járó szereplőket, így a könyvet is jobban el tudtam volna képzelni külső elbeszélővel vagy váltott E/1-ben. Bár sajnáltam a látókör beszűkülését, azt élveztem, hogy Mr. Moore humoros megjegyzései egy kis enyhülést hoztak a nyomasztó események közé. Sőt, az író így a klasszikus detektívpárosok (Holmes és Watson, Poirot és Hastings) előtt is tiszteleg, akiknél szintén a laikus(abb) segéd szemszögéből kerül bemutatásra a különc nyomozó ténykedése.

Olvasás közben visszaidézve a megfilmesített jeleneteket, elismeréssel konstatáltam, hogy kifejezetten hűséges feldolgozás született. Néhány elhanyagolható részletet változtattak meg (például bizonyos karaktereket összevontak, történéseket más helyszínre tettek át), emellett a magánéleti szálakra is nagyobb hangsúlyt fektettek. A színészeket remekül választották ki, a három főszereplő közti dinamika pörgősebb lett a vásznon. Na és bónuszként, azontúl, hogy a hazai olvasók számára a könyvben is érdekesség Laszlo félig magyar származása, a sorozatot egyenesen Budapesten forgatták, így végig lehet ismerős látképeket keresgélni. (Szóval senki ne lepődjön meg, ha a távoktatás végeztével egyetemi napjaimat az ELTE F épülete előtt fogom tölteni egy lovaskocsira várva ;).) Ezúttal a szinkron hiányát sem bánom, hiszen úgy elveszne az a néhány mondat, ami eredetileg is magyarul hangzik el.

Mondhatnám, hogy kizárólag erős gyomrúak álljanak neki a történetnek, ám én is annak ellenére kezdtem bele és szerettem meg, hogy általában nehezen viselem a durvább, véresebb sztorikat. A lenyűgöző precizitással végigvitt nyomozási folyamat, valamint a jó arányérzékkel váltogatott komoly és könnyed részek miatt mindenkinek ajánlom, aki egy izgalmas és hiteles történelmi krimire vágyik.

10/10

Varázslatos vetélkedés

Erin Morgenstern: Der Nachtzirkus (Éjszakai cirkusz)

Cirkuszos könyveket keresgélve a Caraval mellett a leggyakrabban az Éjszakai cirkuszt ajánlották, mint ifjúsági alapművet a témában. Sajnos mivel 2012-ben jelent meg, és mostanra kifogyott a készlete, sokáig nem sikerült hozzájutnom. Időközben beharangozták, hogy nemsokára újból kiadásra kerül hazánkban, mégis amikor az idegennyelvű könyvesboltban rábukkantam egy német példányára, tudtam, ezt a lehetőséget nem hagyhatom ki. Olyan érzés volt, mint titkos, különleges kincsre lelni, amit mintha egyenesen nekem szánva rejtettek volna el. Boldogságomra a beltartalom is utat talált a szívemhez, az általam kedvelt helyszíne mellett komolyságának és kidolgozottságának köszönhetően is.

Le Cirque des Rêves, Az Álmok Cirkusza bejelentés nélkül érkezik meg a világ nagyvárosaiba, sátrai fekete-fehérben pompáznak, és kapui csak napnyugta után nyílnak meg a közönség számára. A lenyűgöző attrakciók kulisszái mögött azonban két illuzionista élet-halál küzdelme kap teret. Hector Bowen, művésznevén Prospero és a titokzatos szürke öltönyös, akit egyesek Alexander H.-ként ismernek, évtizedek óta vívják párharcukat, újabb és újabb tanítványaikat állítva ki egymás ellen, ám mindeddig eldöntetlen maradt, melyikük a rendkívülibb mágus. A következő forduló tétje minden korábbinál magasabb: ezúttal Hector lánya, Celia Bowen és Alexander fogadott fia, Marco Alisdair kerülnek szembe. Senki sem számít rá, hogy a két versenyző közt gyűlölet helyett szerelem szövődik, így varázserejükkel sem ártani, hanem örömet szerezni kívánnak a másiknak.

Bevallom, amikor belefogtam a könyvbe, nyomban elbizonytalanodtam. Már elég magabiztosan igazodok ki német szövegeken, de eddig mindig igyekeztem olyan művekkel gyakorolni, amiket előzőleg már olvastam magyarul. A néhol rám törő elveszettségérzés ellenére a szeretett nyelv adott számomra egyfajta plusz mágiát a leírásoknak: ahol nem voltam tisztában a jelentéssel, a szavak szépen csengése húzott tovább. Bár a cirkusz területén a fekete-fehér uralkodik, a felvonultatott ötletek egyedien színes kreativitással lettek megformálva, és én ámulatba ejtve kalandoztam a külön koncepcióra épülő sátrak között.

A ráhangolódásban segítségemre szolgált az események komótos menete is, így mire felfokozottabban sodorni kezdett magával a történet, szinte már észre sem vettem, hogy nem az anyanyelvemen élem át. Meglehet, az Éjszakai cirkusz nem olyan regény, amely mindvégig pörög, és oldalanként várhatóak újabb fordulatok, ám sorait olyan finoman adagolt feszültségteljesség járja át, amitől egy bekezdésnyire sem válik unalmassá. Rögvest a legelején beszippantott a ködös viktoriánus atmoszféra, és élvezettel követtem a főhősök gyerekkorában kezdődő képzését, kapcsolatukat mestereikkel, akik egyben, vér szerinti vagy sem, mindkettejük életében apafigurát is jelentenek. A két idősebb bűvész rivalizálása A tökéletes trükkre emlékeztetett, és ahogy abban a zseniális filmben, itt is fokozatosan fordult a szimpátiám a kedvesebbnek hitt könyörtelen egyiküktől a rideg, de nem rosszindulatú másikuk felé. A párosuk múltjában nem bántam volna, ha alaposabban elmélyedhetek, enélkül kissé légből kapottnak hatott a nagy ellenségeskedésük. Szerencsére pont nem annyira, hogy levonjon az alapszituáció izgalmasságából.

A fiatalok közül Celiát kedveltem meg könnyebben, kívülállóság-érzetével és teljesítménykényszerével nem esett nehezemre azonosulni. Marco is hamar megnyert magának udvarias modorával és kiapadhatatlan tudásszomjával, de bosszantott, mennyire bele van kényelmesedve a helyzetébe, és szurkoltam neki, hogy merjen fellázadni mentora ellen. A két mágustanonc szerelme viszont kétségkívül a regény legerőteljesebb alkotóeleme. Igen sokat kell rá várni, hogy találkozzanak, majd szóba elegyedjenek, mégsem volt hiányérzetem, mert az a kevés közös jelenetük is szikrázott az érzelmektől.

Váratlanul ért az első alkalom, amikor a cselekmény másik szálra váltott, és kiderült, a fentebb vázolt sztori csak egy része a nagy egésznek. Egyrészt betekintés nyílik a cirkusz többi alapító tagjának magánéletébe is, ami nem mindegyiküknél kötött le, viszont olyan közelről megismerhettem őket, mint máskor többkötetes sorozatok esetében sem. Értékeltem a kulturális széleskörűséget is, a szereplők nemzetiségét és a társulat úticéljait illetően (egy félmondat erejéig Budapestet is említik, mint állomást 🙂 ). Ezeken az életképeken kívül, egy néhány évvel később játszódó vonalon bemutatkozik a tizenéves Bailey Clarke, akinek nincs elképzelése a jövőjéről, csupán az, hogy sem a családi farm igazgatása, sem egy elit egyetemre bekerülés nem tükrözi az igazi énjét, és ekkor fonódik össze sorsa a cirkusszal. Aranyosnak találtam a fiút és hármasfogatát a legifjabb fellépőkkel, a Murray-ikrekkel, de sokáig ötletem sem volt, miért került külön előtérbe, és minél előbb vissza akartam térni a főhősökhöz. Annyit talán elárulhatok, hogy a végére semmi sem marad elvarratlanul, és a kevésbé értett jelentőségű részek is a helyükre kerülnek. A lassú építkezés pedig egy döbbenetes erővel berobbanó végkifejletet készít elő, ahol csak kapkodtam a fejem, hogy most tényleg az történik bizonyos karakterekkel, ami, és végül az egyik legszokatlanabb, egyben legszebb befejezésben csúcsosodik ki, amivel valaha találkoztam.

Az is kitűnik, hogy az írónőt mennyire foglalkoztatják a történetmesélés rétegei. Ezt bizonyítja, hogy a végén árulja el, melyik szereplő örökíti meg az eseményeket, és természetességgel választ egyszerre nyitóidézetet Oscar Wilde-tól, és a csak általa kitalált Friedrick Thiessentől. Shakespeare-utalások is megjelennek: Prospero nevét A viharból kölcsönözte, lányához fűződő viszonya a Hamletet idézi, a Rómeó és Júlia-féle tiltott szerelem pedig egyértelmű.

Erin Morgenstern még egy aprósággal kedveskedett azoknak, akik kinyitják könyvét: valóban úgy érezhetik, belépnek Az Álmok Cirkuszának kapuján, hiszen a prológusban és későbbi betoldásokban egyes szám második személyű narrációban kalauzolja végig az olvasót a látványosságok közt. A cirkusz elhivatott követői, a rêveurök (álmodók) személyében pedig olyan közösséget teremtett, akikhez minden rajongó örömmel csatlakozna. Ideje nekem is nyakamba kötnöm jellegzetes piros sáljukat, hisz az Éjszakai cirkusz bűvkörébe vont, és repesve várom, hogy újra Magyarországra látogasson.

10/10

Habos-babos időutazás

Budai Lotti: Rizsporos hétköznapok

Amióta történelmi regényeket olvasok legszívesebben, ráébredtem, a régi korokból leginkább az érdekel, hogy élték meg a hétköznapokat. A hadjáratok és trónutódlások ugyan kitörölhetetlen részei az emberiség emlékezetének, gyakran egyhangúvá váló folyamatuk tanulása közben akkor csillan fel a szemem, mikor épületekről, használati tárgyakról, mindennapi rutinról bővíthetem a tudásom – és mivel a ruhák is ebbe a körbe tartoznak, rögtön fellelkesedtem, amint megláttam, hogy egy ilyen csodaszép divattörténeti album kerül kiadásra.

Amíg a megjelenés napjára vártam, felfedeztem és követni kezdtem az azonos című honlapot és Facebook-oldalt, amik rövidke bejegyzéseiből is kitűnt az írónő antik kosztümök és kiegészítők iránti rajongása, és rengeteg kutatómunkája. A könyv szép megkoronázása a blogolással töltött éveknek, összefoglalja és kronológiába rendezi a posztokat, átfogó betekintést adva az 1700-as és 1920-as évek közti időszak öltözködési szokásaiba.

A Rizsporos hétköznapok olyan igényes kiadvány, aminek már csupán a nézegetésében el lehet veszni: nagy alakú, fényes lapú, telis-tele gyönyörű ruhakölteményekről készült fényképekkel, korabeli grafikákkal, híres festményekkel. A szöveget hozzáolvasva pedig egyáltalán nem száraz ismertetőket kap az olvasó, hanem számtalan, olvasmányosan megfogalmazott érdekességet a divat alakítóinak céljairól, újító szándékairól, a viseletek praktikusságáról – ami azt illeti, az esetek többségében inkább impraktikusságáról.

Bizony, hiába esik jól olykor-olykor elábrándozni, milyen mesés lenne a századfordulón élni, és fodros báli szoknyákban járni-kelni, a könyv azt sem kozmetikázza el (hogy egy stílusos szófordulattal éljek), mennyi szenvedést, kényelmetlenséget voltak képesek a nők kibírni szépségük érdekében, és mennyi nevetséges hóbortot nem átallottak az arisztokraták magukra venni. A történelmi háttér is szorosabban kapcsolódik a témához, mint elsőre gondolni lehetne, a nők egyre merészebb ruházatain keresztül végig lehet követni öntudatosabbá válásukat, sőt, más meglepőbb módokon is befolyásolta egymást a kiemelt országok (elsősorban Franciaország és Anglia) sorsa és lakosainak öltözködése.

Amióta nem csak olvasni szeretem a történelmi regényeket, hanem magam is szívesen alkotok letűnt korokban játszódó történeteket, fokozottan érzem a megalkotott környezet hitelességének fontosságát. A Rizsporos hétköznapok hasznos segítség a múltbeli szereplőim ruhatárának összeállításához, de természetesen egyszerű olvasói szemmel is pompás lapozgatnivaló. Kíváncsian várom a beharangozott, ezúttal nem az előkelőkkel, hanem az alacsonyabb rétegekkel foglalkozó második kötetet – már itt is felsejlett, mennyire megdöbbentően más dimenziókban éltek egymás mellett a különböző társadalmi osztályok. És az is biztos, hogy előbb-utóbb kézbe fogom venni Budai Lotti valamelyik egzotikus tájakra (Indiába, Japánba, Kubába) kalauzoló regényét is.

10/10

 

Női öntudatra nevelve

R. Kelényi Angelika: A lánynevelde 1. (Riva nővérek 3.)

Mióta tavasz végén, nyár elején olvastam a Mennyei bűnök két felvonását, számoltam a napokat a következő Riva nővérek-kötet érkezéséig. A megjelenés napját különösen boldoggá és emlékezetessé tette, hogy életemben először részt vettem a könyvbemutatón, személyesen találkoztam az írónővel, és dedikáltan vettem át a saját példányomat. Ráadásul végre alkalmam adódott beszerezni Az ártatlan-novellákat is (amikről szintén ejtek majd egy szót a bejegyzés végén). Hazaérve pedig alig vártam, hogy ismét elmerülhessek egy Angelikától megszokottan szövevényes és szenvedélyes történelmi bűntény felderítésében.

Öt év telt el, mióta Marco Fiore nyomozó és váratlanul mellészegődött segédje, Blanca Riva leleplezték a Sant’Ambrogio zárdában folyó szentségtelen szertartásokat. Blanca, akit immáron Christina néven ismernek, sikeresen megnyitotta a Sorores iskolát nehéz sorsú lányok befogadására, Marco is saját irodájában fogadja ügyfeleit, mindeközben pedig egymáshoz is közelebb kerültek. Egy nap a detektívet egy kétségbeesett hölgy keresi fel, akinek neves üzletember férje nyomtalanul eltűnt. A szálak egy mulatóba vezetnek, amit az úr rendszeresen látogatott, ám Marco rájön, az asszony sem éppen makulátlanul hűséges. Ezzel párhuzamosan Christina egy újabb szegény családból származó kislányt vesz védelmébe, akinek iszákos, bűnbandatag apját néhány napra rá vérbe fagyva találják otthonában. Ahogy a szerelmesek igyekeznek saját ügyüket felgöngyölíteni, hamarosan rádöbbenek, lehetséges, hogy a két eset összefügg…

Ahogy elképzeltem: Nella (Nina Dobrev)

Érdekes új távlatokat nyitott meg, hogy a fonalat nagyobb időugrás után felvevő folytatás született a szorosabb egységet alkotó első két részhez. Így a történet akár önmagában is élvezhető lenne, ám igazán azok értékelhetik, akik végigkísérték a szereplők útját. Blanca/Christina világéletében megingathatatlanul kötelességtudóan viselkedett, és a kolostorban átélt szörnyűségek hatására eljutott odáig, hogy e jó tulajdonságával már nem csak saját és húgai, hanem a lehető legtöbb hasonló nyomorból jövő nőtársuk boldogulásáért küzdjön. Mérhetetlenül becsülöm őt a lánynevelde megalapításáért, ahol a növendékeket nem egyszerűen az alapműveltséget adó tárgyakra oktatják, hanem arra is, miként álljanak ki magukért az erőszakos férfiakkal szemben. Elégedettséggel töltött el a női öntudat effajta képviselése egy ilyen téren jócskán elmaradottabb korban.

Leona (Christina Ricci)

Persze a hímneműek sem mind elnyomó disznókként kerültek ábrázolásra, hisz kiemelkedik közülük Marco, akinek célja minden helyzetben az igazság érvényre juttatása. Nem meglepő módon a szál, ami leginkább izgalomban tartott, a szerelmük beteljesülése volt. Bár a kölcsönös érzések felismerésének pillanata csak visszaemlékezésben jelent meg, így is gyönyörű volt látni, hogyan nyíltak meg lassan egymás felé. Az egykori festőmodell megalázottságát feledteti a gyengédség, a megkeseredett nyomozó pedig kiegyensúlyozottá, az élet szépségeire fogékonnyá vált. Sőt, ő visz több odaadást és elkötelezettséget a kapcsolatba. Egy pontig érthető, miért bizalmatlan Christina azok után, amiket átélt, azonban a házassággal szembeni kifogása inkább mondvacsináltnak hatott.

Alba (Natalie Dormer)

Az idő múlása még szembetűnőbb a két fiatalabb Riva testvérnél. Nella megbánta, hogy hálátlanságával ártott nővérének, és próbál hasznos segítője lenni. Divat iránti rajongását is erénnyé kovácsolta, hisz ő avatja be a diákokat az öltözködés fortélyaiba. Mégsem tudja teljesen visszafogni magát, az intézmény férfialkalmazottait szédíti – igaz, véleményem szerint Christina erősen túlreagálta, amikor egyikükkel szorosabbra fonódott a viszonya. Leona már keményebb dió. Első pillantásra következetesnek tűnik, hogy a cserfes, érdeklődő kislány komoly, irodalomért lelkesedő hajadonná érett, ám a felszín alatt sötét titok lapul. Tízévesen olyasmit követett el, ami egy gyerektől elképzelhetetlen, ám védekezésből cselekedett, mostanra viszont felmerül a gyanú, hogy élvezi is, ha fájdalmat okozhat.

Leontino Marcetti báró (Tam Mutu)

Az iskola fegyelmezettségével és tisztaságával éles kontrasztot alkot mind a nyomornegyed taszító mocska, mind a mulatók erkölcstelen, mégis csábító miliője. Ez utóbbi területen lép be a visszatérő szereplők mellé két izgalmas új karakter: a szemérmetlenül fiatal, a gyermekkorból szinte még ki sem nőtt kurtizán, Alba, és a gátlástalan, mások életével játszó, ezzel együtt mégis megnyerő Marcetti báró. Az írónő ismét érzékletesen teremti meg a 19. századi Róma fényűző tereinek és sötét sikátorainak hangulatát, és ezúttal is mesterien keveri a kártyákat: bármikor kiderülhet, hogy akit eddig bűnösnek lehetett hinni, valójában áldozat, vagy éppen fordítva.

 

Az egyetlen vád, amit a regénnyel szemben emelhetek, hogy természetesen csúcsponton kellett véget érjen, így megint kétségek közt vergődhetek egészen márciusig. A lánynevelde 2.-t ráadásul befejező részként hirdetik, pedig nekem meggyőződésem volt, hogy nővérenként 2-2 kötet érkezik majd. Mindenesetre akárhogy is alakuljon ez a sorozat, remélem, R. Kelényi Angelika még rengeteg hasonlóan kifogástalan történelmi regénnyel örvendezteti meg olvasóit.

10/8

 

R. Kelényi Angelika: A porfészek & Az örökség (Az ártatlan-novellák)

Mint a bevezetőben említettem, az Álomgyár Könyvesboltban végre sikerült szert tennem a vásárlási ajándékként kapható kiegészítő novellákra Az ártatlan-sorozathoz. Két igazán rövid szösszenetről van szó, mégis megmelengette a szívem, hogy ha csak néhány oldal erejéig is, de visszatérhetek a kedvenc trilógiám világába. Ha ez még nem lenne elég ok az örömre, a tetejébe mindkettő Lorenzo szemszögéből íródott, és én már A párizsi nő középső szakaszában is díjaztam, hogy betekinthetek a gondolataiba.

A porfészek tulajdonképpen előzménynek tekinthető, ám szerintem mindenképpen többet ad az első kötet után kézbe véve. A hadnagy megérkezését követhetjük nyomon Csejtére, és végre beigazolódik, hogy ő szintén már első pillantásra sem találta közömbösnek Flórát, hiába igyekezte lebeszélni magát későbbi feleségéről. A novella ráadásul teljesen felcsigázott, pedig A grófnő árnyékábanból már jól ismerem a Báthory-vár rejtélyét.

 

Az örökség ezzel szemben a szereplők lezárás utáni életébe nyújt egy kis betekintést. A címből egyből arra gondoltam, a cselekmény az ifjú Mariani-örökös körül fog forogni. Ugyan még mindig a kisbaba születése előtt állunk, jólesett látni, hogy készülnek szülei a fogadására, még ha civakodásaikkal azóta sem sikerült felhagyni. Berta dajka felbukkanásának külön örültem, a két bajtársra pedig bevallom, nem nagyon emlékszem a korábbiakból, de igazán szórakoztatott, ahogy ugratták egymást. Lorenzo újból bizonyította lovagiasságát Flórának tett gesztusával, hogy nem hagyja veszni hagyni anyai örökségét, és még egy esetleges folytatás lehetőségét is láttam felcsillanni.

 

Hív a sötétség zenéje

Joel Schumacher: Az operaház fantomja

Már rengetegszer említettem, hogy menthetetlen musicalmániás vagyok, és ezúttal is az egyik kedvencemről fogok lelkendezni. Hála Anyunak, már gyerekkoromban megragadtak sötét mesevilágba repítő dalai, és mint sok más zenés darabnál, tűkön ülve vártam, hogy megismerhessem a hozzájuk tartozó teljes történetet. Először tizenegy évesen a Madách Színház erkélyéről követtem figyelemmel, majd attól teljes ámulatba esve rögtön megnéztem a 2004-ben készült filmet is, ami még jobban elnyerte a tetszésem. Nemrég pedig eszembe jutott, hogy a szeretett musicalek közül ezt láttam a legrégebben, így ideje lenne újra jegyet váltani a párizsi Opera Populaire-be.

Ahol 1870-ben teljes a felfordulás: élére új igazgatókat neveztek ki, primadonnájuk viszont épp ugyanekkor hisztériát csapva felmond. Megürült szerepére a korábban észre sem vett kóristát, Christine Daae-t nevezik ki, akiből így egy szempillantás alatt ünnepelt énekesnő válik. Állítása szerint hangját a Zene Angyala segített kristálytisztára csiszolni, akit korán elvesztett édesapja küldött hozzá, és akinek arcát sosem pillanthatta meg. A titokzatos mentor hamarosan felfedi előtte, ő valójában az operaházban bujkáló Fantom, aki régóta rettegésben tartja a társulatot és a közönséget váratlan felbukkanásaival és szokatlan követeléseivel. A maszk mögé rejtőző férfi tanítványa bűvöletében él, bármilyen eszközt hajlandó bevetni előrejutásáért, ami kezdetben imponál a lánynak, ám egy határt átlépve már elborzasztja. Szívét inkább gyermekkori játszótársának, Raoul de Chagny vikomtnak adja, amit a féltékeny Fantom nem tűrhet tétlenül…

Bár nem olvastam a regényeredetit, anélkül is kijelenthetem, Gaston Leroux igazi jólesően borzongató kísértethistóriát vetett papírra. A patinás színházépület zugai pompás helyszínül szolgálnak a kalandhoz, és ez filmvásznon tud a leghatásosabban megelevenedni. Az előadásnak is megvan a maga varázsa, hisz szinte a sztori részének érezhetjük magunkat, mintha mi is a hírhedt operaház nézőterén ülnénk, és a Fantom akár a hátunk mögött léphet elő az árnyékból, ráadásul a Madáchban kifejezetten ügyesen állítanak elő olyan jeleneteket, amikről azt lehetne hinni, csak számítógépes trükkökkel megoldhatóak. A mozgóképnek viszont pont az az erőssége, hogy kitör a színpad keretei közül, testközelbe hoz zsinórpadlást és katakombákat, valósággá tesz behavazott tetőt, kihalt temetőt, nyüzsgő párizsi utcákat. Lélegzetelállítóak a képsorok, ahogy visszafordul az idő kereke, és a poros, elhanyagolt színházba visszaköltözik az élet, vagy amikor a Fantom elvezeti Christine-t tóbarlangos birodalmába – a filmtechnika csodáinak köszönhető, hogy ilyen magasságokba szárnyalhat a képzelet.

Emmy Rossum alakításában Christine földöntúli jelenség, a Zene elbűvölő, törékeny, éteri hangú, megtestesült Angyala. Tisztalelkű lány, aki szerényen kezeli tehetségét és az ölébe hulló hirtelen sikert, és nem meglepő, hogy két hódolója is akad. Engem általában ki lehet kergetni a világból a szerelmi háromszögekkel, ám ebben az esetben a hősnő valóban bonyolult, szívét tépő választás elé kényszerül. A két férfi a vágy két eltérő formáját képviseli: Raoul (Patrick Wilson) a biztonságot, az odaadó, feltétel nélküli szeretetet, vele szemben a Fantom (Gerard Butler) a vonzó ismeretlent, az emésztő szenvedélyt, ami egy ideig izgalmasabb, ám egészségtelen ragaszkodás társul hozzá. Az aggasztó tényezők ellenére a rajongók többsége ez utóbbi párosítást pártolja, és ugyan valamilyen szinten nem helyénvaló egy ennyire nyíltan zaklató kapcsolatot idealizálni, én mégis tudok hozzájuk csatlakozni. Megértem, hogy Raoul nyugalmasabb jövőt kínál Christine számára, de sajnálom a Fantomot, akit torz külseje miatt folyamatosan megvetnek, félnek tőle, és mikor egyszer végre megismer egy személyt, aki észreveszi benne a szépet, aki szeretni tudná, őt is elüldözi maga mellől.

Andrew Lloyd Webber, a musicalek koronázatlan királya bravúros muzsikájával tökéletesen megfogta a történet hangulatát. Az általam hallottak közül egyértelműen ez a legjobban sikerült munkája, amiben minden hang a helyén van, nincsenek diszharmóniák. Nagyszerűen elegyítette a klasszikus operák és a 80-as évek rockslágereinek hangzásvilágát: amikor a templomi orgonát elektronikus gitár kíséri, az maga a gyönyör. A legikonikusabb szólam már a nyitány csendjébe beleharsanva libabőröztet, majd a művel azonos című dalban tér vissza énekkel kiegészülve. Nyugtalanító atmoszféráját ellenpontozzák a lágyabb dallamok, mint Christine debütálása, az andalító Think Of Me, a Zene Angyalának címzett Angel Of Music, és a Fantom vallomása, a Music Of The Night. A lány duettjei a két férfival, Raoullal a gyengéd All I Ask Of You és a Fantommal a perzselő Point Of No Return kitűnően szemléltetik viszonyuk különbségét. Az ismétlődő dalfoszlányok nem válnak unalmassá, mivel más karakter szájából, más szöveggel, más hangszerelésben egészen megváltoznak: ami romantikus, később fenyegető, ami először bizakodással teli, a végére kiveszik belőle a remény.

Az operaház fantomja egyike azon filmeknek, amiket akárhányszor képes lennék megnézni. Mindig lehet új részleteket felfedezni benne, zenéi hetekig nem eresztenek, jelmezei és díszletei elkápráztatnak, története továbbgondolásra inspirál. Hibátlanul megalkotott, igazi gyöngyszem, amiből oly keveset találni a mai világban.

10/10

Remény a nyomorban

Victor Hugo: A nyomorultak

A héten megnéztem az új sorozatot az egyik örök kedvenc történetemből, A nyomorultakból, és ugyan a szívemhez még mindig közelebb áll a musical elsőrangú színészgárdájával és katartikus dallamaival, jólesett látni egy olyan feldolgozást, ami bővebben kifejti a regény szerteágazó szálait és átláthatóbbá teszi az összefüggéseket. Ennek örömére úgy döntöttem, felelevenítem a könyv olvasása okozta élményeimet.

Az 1800-as évek Franciaországában Jean Valjeant egy egyszerű kenyérlopás miatt gályarabságra ítélik, ahonnan csak 19 év után szabadul. Az emberek megvetik, sehol nem talál szállást, csak Digne püspöke szánja meg, és látja vendégül. A püspök embersége mély benyomást tesz Valjeanra, így elhatározza, életét a jócselekedeteknek szenteli. Új személyazonosságot felvéve Montreuil-sur-Merben telepedik le, ahol a lakosok tiszteletét kivívva polgármesterségig viszi. Magához veszi Fantine, a sanyarú sorsú munkásnő kislányát, aki addig egy fogadóban sínylődött cselédként. Javert rendőrfelügyelő azonban gyanút fog Valjean sötét múltjával kapcsolatban, így Cosette-tel rejtőzködniük kell. Tíz évvel később Párizsban élnek, de sosem lehet nyugtuk a rendőrség és az idők során tolvajjá züllött fogadósék fenyegetése miatt. Mindeközben az utcákon javában zajlik a királyellenes felkelés, amiben a szép ifjú lánnyá cseperedett Cosette szerelme, Marius is részt vesz lelkes diáktársaival együtt.

Jean Valjean, Javert, Fantine, Cosette, Marius és Thénardierék a 2012-es musicalben

Jean Valjean bűnei ellenére becsületes, nagy igazságérzettel rendelkező férfi. Bátorsága és találékonysága jóvoltából sikerül kézben tartania életét, még ha folyton kétségek is gyötrik afelől, milyen sorsot érdemelne. Ellenfele Javert, a marcona, kötelességtudó rendőrfelügyelő, aki nyughatatlanul, megszállottan üldözi az egykori fegyencet, csakhogy eljut egy pontra, ahol megkérdőjelezi a törvényt és erkölcseit. Valjean sorsa összefonódik Fantine-éval, akinek sorsa talán a legszomorúbb a könyvben bemutatottak közül: a tisztalelkű, naiv nőt szerelme csúnyán faképnél hagyja, gyermekét elszakítják tőle, és egyre megalázóbb módokon kényszerül pénzt keresni, míg szervezete már nem bírja a gyötrődést.

Kislánya, Cosette hasonlóan ártatlan teremtés, akinek szerencsére biztonságos otthon jut a fogadóban átélt szüntelen ugráltatás után. Őrangyalként, határtalan megbecsüléssel tekint nevelőapjára, habár nem hagyják nyugodni a férfi múltját és a saját gyerekkorát övező titkok. Lelkitársára talál Mariusban, a szenvedélyes és művelt diákban, aki lázadó fiatalságát éli: szembeszáll nagyapja maradi nézeteivel, életét is kockáztatná a haza szabadságáért. Leghőbb vágya, hogy rábukkanjon Thénardierre, aki megmentette apját a waterlooi csatában, nem is sejtve, hogy a név a szomszédjában tanyázó, fogadósból lett tolvajpárt fedi, akik fénykorukban Cosette-et is alkalmazták.

Az új sorozat főszereplői: Dominic West (Jean Valjean), David Oyelowo (Javert), Lily Collins (Fantine), Ellie Bamber (Cosette), Josh O’Connor (Marius), Adeel Akhtar és Olivia Colman (Thénardierék)

Thénardierék kapzsik, haszonlesőek, a pénzszerzés érdekében nem átallnak hazudni, magukat rosszabb helyzetben levőnek tettetni. Ugyan a hozzájuk vetődött kis árvával cudarul bántak, saját gyermekeiket tejben-vajban fürösztik. Legidősebb lányuk, Éponine szüleivel ellentétben jólelkű leányzó, hozzájárul Marius és Cosette kapcsolatának beteljesüléséhez, annak ellenére, hogy ő is szereti a fiút. A szereplők életét egészen messziről indítva követhetjük végig, aminek következtében az olvasás végére érve régi jó ismerőseinknek érezhetjük őket.

A cselekmény folyamát időnként hosszú értekezések szakítják meg kapcsolódó témákról, amik önálló esszéként is megállnák helyüket. Elkalauzol úriházakba és nyomortanyákra, börtönbe és apácazárdába, diákok és bűnözők törzshelyeire, hitelesen és részletesen ábrázolva a különböző társadalmi rétegek életét. A hosszadalmas ismeretterjesztések hozzáadnak a korabeli körképhez, ám rendszeresen kizökkentenek a történetből, nem lehet teljes figyelemmel adózni nekik, ha közben egyre azon jár az eszünk, mi fog történni a karakterekkel. A kilátástalanság érzése végigkíséri az eseményeket, ugyanakkor a remény is gyakran csillan fel, bizakodásra adva okot, hogy mégsem mindenkinek csak nyomorúság jut.

További feldolgozások (én ezek közül a ’98-as, Liam Neeson-félét láttam)

Hugo egy kalandos és fordulatos történet keretein belül átfogó képet nyújt és véleményt fejt ki a kor történelmi eseményeiről, politikai és társadalmi helyzetéről. Bátran és szabadon gondolkodik jó és rossz kérdéséről, törvényről, vallásról, erkölcsről és emberi kapcsolatokról. Művét a részletekbe menő hitelesség, a valóságos tablófestés teszi igazán nagyszabásúvá, ám mindez nem érne ennyit, ha a cselekmény nem volna magával ragadó.  Megérdemelten remekmű, de kétségtelenül nyomasztó, és sok időt felemésztő az olvasása. A körítést nem hiszem, hogy újból végig tudnám rágni, de a sztori egyértelműen a kedvenceim közé tartozik.

10/10

Pokoli bűnök mennyei álcában

R. Kelényi Angelika: Mennyei bűnök 1-2. (Riva nővérek 1-2.)

Tavaly Az ártatlan-trilógia teljesen magával ragadott, így R. Kelényi Angelika újabb regényeinek megjelenését fokozott figyelemmel követem. A Mennyei bűnök már első beharangozásakor felkeltette az érdeklődésem, mivel az előző sorozat történelmi vonulatát viszi tovább, ugyanakkor fel kellett készítenem rá a lelkem, hogy egy sokkal sötétebb, durvább ügy áll a középpontban.

Ahogy elképzeltem: Marco (James Franco)

Az 1850-es évek Rómájában Katharina hercegnő zárdába vonul, ám döbbenten tapasztalja, hogy a Sant’Ambrogióban zajló élet mennyire különbözik az elképzelt nyugalmas mindennapoktól. A rendfőnöknő a szeánszok során parázna hajlamait éli ki az apácákon, akik szótlanul tűrnek, mert őszintén hiszik, hogy Maria Luisa Szűz Máriához kerül közelebb az aktusok segítségével. A mocskos titkok felderítése Marco Fiore, a kiugrott egyházi nyomozó feladata, aki már jó ideje szenvedélybetegen tengeti napjait. Ráadásul önmagát nem éppen hihetően tudná novíciának kiadni, így szüksége van egy vállalkozó szellemű fiatal hölgyre, aki hajlandó elvegyülni a kétes hírű kolostor tagjai között. A sors a lehető legjobbkor sodorja útjába a nehéz helyzetben lévő, testvéreit egyedül nevelő Blanca Rivát…

A figyelmeztetések nem túloztak, a Mennyei bűnök olvasása valóban erős gyomrot és idegzetet igényel. Az ártatlan sem finomkodott a kíméletlen részletek elfedésével, ám az új duológiának már az alapszituációja is jóval inkább megrökönyödésre ad okot. Felháborító, hogy a lehető legtisztább helyen is felütheti fejét a bűn, gátlástalanul egy szent cél érdekében végrehajtva olyan megalázó tetteket, amikre Isten sohasem kényszerítené a szolgálatára felesküdött szemérmes leányzókat. A cselekmény az írónőtől megszokott módon kitűnően építkező, fordulatos, feszültségteljes és érzékletesen megfogalmazott, azonban ez már nyomokban sem könnyed kalandregény, hanem húsbavágó krimi.

Ahogy elképzeltem: Blanca (Amaia Salamanca)

A két főhős az első kötet kétharmadában nem is keresztezi egymás útját, majd a második részben is csak futó alkalmaik adódnak a fejlemények megvitatására, mégsem maradnak közömbösek egymás iránt. Marco zárkózott, csípős humorú és kiábrándult az igaz szerelemből – természetesen csak addig, amíg méltó partnerére nem talál egy különleges lányban. Blanca példamutatóan alázatosan végzi feladatait, legyen az aktmodellkedés egy festőiskolában vagy kémkedés a hírhedt zárdában, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne képes a sarkára állni, ha meg kell védenie magát. Még nem lépett túl főbérlője zaklatásain, így nem könnyen nyílik meg a férfi felé, aki ezt tiszteletben is tartja, ettől még sejthető, hogy a folytatásban kapcsolatuk szorosabbá és szenvedélyesebbé válik.

Blancára árván maradva a két húgáról gondoskodás hárult, próbál talpon maradni a szerény körülmények közt, és elfogadni, hogy nem lesz esélye kitörni innen. Az érdeklődő, cserfes kis Leonára mindig számíthat, ha gyermeklelkét egyre kevésbé lehet is távol tartani a felnőtt élet küzdelmeitől. Vele szemben az idősebbik, Nella hálátlan teremtés, akinek a kényelem többet ér, mint a tisztesség, és a saját bőrén kénytelen megtapasztalni, hogy a gazdagság és a boldogság nem feltétlen jár kéz a kézben. Marco bajtársa Giorgio Valentini atya, aki pap létére hatalmas termetű és erőskezű, de a szíve aranyból van. Kettejük eltérő jelleme számtalan szórakoztató szóváltásnak ad teret, cseppet enyhítve a történet érzelmileg megviselő elemeit.

Ahogy elképzeltem: Valentini atya (Bud Spencer)

Maria Luisa kiismerhetetlen, zavarba ejtő nőszemély. Angyali szépsége férfiakat és nőket egyaránt megbabonáz, annak tudatában is, hogy bensője inkább az ördöggel rokon. Gyengédsége feledteti erőszakosságát, viszont higgadtsága olykor félelmetesebben hat dühénél. Bevallom, én szívesen ástam volna mélyebbre a lelkivilágába, felkutatva, honnan erednek torz vágyai, miért leli kedvét gyenge lányok megrontásában és kínzásában, mindezt egyházi keretbe bújtatva – így bonyolult viselkedésű, de lényegében egyszerű gonosztevő maradt. A meggyötörtek reakcióit ellenben pszichológiailag pontosan szemléltette az írónő: ki tör-zúz, ki megnémul, ki csillapíthatatlan jókedvvel igyekszik leplezni fájdalmait. Ezeknek a lányoknak olyan tortúrán kellett keresztülmenniük, ami ép ésszel szinte feldolgozhatatlan, és örökös nyomot hagy fizikai és szellemi egészségükön.

Annyit talán elárulhatok a végkifejletről, hogy ennek következtében jut arra a döntésre Blanca, hogy egy lányneveldét nyit sorstársai befogadására, hisz már tudható, hogy ez szerepel a következő epizódok címében. Kíváncsian várom, sikerül-e megkedvelnem a főszereplővé előlépő Nellát (a koncepció szerint mindhárom Riva nővér kap két kötetet), és még jobban, hogy miként alakul Marco és Blanca románca.

10/8