Azok a mágikus ’20-as évek…

Libba Bray: A Látók & Álmok mélyén

Hagyományosan az új évet a blogon az előző év emlékezetes olvasmányainak összegzésével szoktam indítani, és reményeim szerint az Aranysün Gála idén is megrendezésre kerül majd. Előbb viszont még szerettem volna írni egy sorozat két kötetéről, melyek a tavalyi legjobb élményeim sorát gazdagították.

Az 1920-as évek az egyik kedvenc történelmi korszakom – egyszerűen rajongok A nagy Gatsby-ben is lefestett fényűző partikért, a jellegzetes ruhákért és frizurákért, és nem vetem meg azokat a filmeket sem, melyek a kor sötétebb oldalát, a gengszterek üzelmeit mutatják be. Ebbe a környezetbe ültetett fantasy-vel ugyanakkor még sosem találkoztam, így kifejezetten érdekelni kezdett, hogyan valósítja meg A Látók ezt a kombinációt. Egy ideig eltántorított az a tény, hogy magyarul sajnos nem tervezik kiadni a négyrészes sorozat további két kötetét, de végül győzött a kíváncsiságom.

Evangeline O’Neilnek van egy különleges képessége – ha megérint egy tárgyat, feltárulnak előtte az azt birtokló személy emlékei. Az így megtudott dolgokkal hajlamos kérkedni, és amikor egy osztálytársa szégyenletes titkát kotyogja ki, szülei kénytelenek Ohióból New Yorkban élő nagybátyjához száműzni. A lányt felvillanyozza a nagyvárosi csillogás, és az sem szegi kedvét, hogy Will bácsi az Okkult Tudományok poros múzeumának igazgatója. Ám felhőtlen napjait beárnyékolja egy sorozatgyilkos ámokfutása, akinek módszerei kísértetiesen hasonlítanak egy évtizedekkel korábbi bűntettre. A megfejtéshez nem csupán Evie erejére és Will szakértelmére lesz szükség, hanem új barátaira is, akik közt szintén akadnak Látók…

Libba Bray regényeinek legfőbb erénye abban rejlik, hogy nagyszerűen sikerült ötvöznie a szórakoztatást az ismeretterjesztéssel. Sugárzik a lapokról a periódus hiteles ábrázolásába fektetett kutatómunkája, és ugyan értem, hogy mások miért érzékelhetik vontatottnak, rám lebilincselően hatottak azok a bekezdések is, ahol a New York-i városkép megtervezését, a különböző társadalmi rétegek helyzetét vagy az újdonsült technológiai innovációkat fejtegeti. Ezenfelül rendkívül gondolatébresztőnek találtam, hogy a fantasztikus elemeket sem teljesen légbőlkapottan szőtte bele az írónő, hanem olyan elképzeléseket fejtett ki, amik a valóságban is foglalkoztatták a kor emberét: a titkos kormánykísérletek és spirituális szubkultúrák bevonásával remekül egyensúlyozik az “akár igaz is lehet”-teóriák határán.

A nyomozást illetően egy kissé nehezményeztem, hogy az olvasók számára hamarabb világossá válnak az összefüggések, mint a szereplőknek, hiszen a gyilkos tevékenysége külön fejezetekben kerül kifejtésre. Általában jobban kedvelem, ha a szerző a végkifejletre tartogatja a nagy leleplezést, de így is izgalmas volt végigkövetni, ahogy a főhősök összerakják a kirakós darabkáit. Amiatt pedig mindenképpen hasznosnak bizonyultak ezek a szakaszok, hogy a gonosz is rétegzettebb személyiségként nyilvánuljon meg, valamint hogy az áldozatok háttere is kirajzolódjon. Értékeltem azt is, hogy nem mindenre megoldás bizonyos szereplők varázsereje, hanem a “hétköznapi” detektívekhez hasonlóan latba kellett vetniük a logika és a lexikális tudás fegyvereit is.

Evie-vel mint főszereplővel nehezen békéltem meg, mivel egy felettébb könnyelmű, felelőtlen életvitelt folytató leányzó – az események előrehaladtával viszont egyre inkább díjaztam, hogy Bray nem egy “átlagos lány”-t tett meg főszereplőnek, és Evie is bizonyította, hogy valóban belevaló és az esze is a helyén van. Legjobb barátnője, Mabel már sokkal jobban illett azok a nebáncsvirágok közé, akik köré az ifjúsági fantasy-k jellemzően épülnek, ám Evie szemszögén keresztül ájtatos szerénysége némi kritikus felhangot kapott.

A hozzájuk csatlakozó harmadik lány, a táncosnő Theta vagányságban még Evie-n is túltesz, és egyfajta misztikus aura lengi körbe, azonban sejthető, hogy emögött sötét múlt rejtőzik. Természetesen fiúk is felbukkannak körülöttük: Sam egy jóvágású zsebtolvaj, aki kapásból kirabolja Evie-t, de segítőkész is tud lenni, Jericho pedig Will segédje a múzeumban, aki Thetához hasonlóan mogorvasággal leplezi régi traumáit. A hatodik nézőpontkarakter Memphis, egy harlemi fekete fiú, aki egykor gyógyító érintéssel bírt, és most az öccsénél jelentkeznek jósló látomások. Bár ő lett nekem az egyik legszimpatikusabb a szereplők közül, azt sajnáltam, hogy csak nagyon lazán kapcsolódott a többiekhez. A könyvhöz készült rajzok alapján egyfajta Hat varjúi dinamikát vártam a csapattól, aminek egyelőre a töredéke valósult meg.

A második kötet ráadásul háttérbe tolja a korábbi főhősöket, hogy újakat helyezzen a középpontba. Theta legjobb barátja, egyben lakótársa, Henry és egy kínai bevándorló család sarja, Ling egyetlen közös vonással rendelkeznek: mindketten képesek szabadon mozogni az álmok birodalmában. Amíg a fiú elvesztett szerelme álmaiba próbál belépni, addig a lány pénzért cserébe vállalja, hogy információt szerezzen másoknak. Amikor New York lakosságát különös álomkór kezdi tizedelni, melyből az érintettek képtelenek felébredni, a két különcnek össze kell fognia, hogy felkutassák a betegség forrását. Ám félő, hogy hamarosan ők maguk sem akarnak majd szabadulni az álomvilágból…

Elsőre meglepődtem ezen a felálláson, de kedveltem az új főszereplőket. Kifejezetten szórakoztató volt figyelni, ahogy a két ellenpólus, az örök álmodozó zongorista és a racionális fizikuspalánta évődnek egymással, miközben igyekeznek együttműködni. Ettől még szívesen láttam volna többet az alap hatos életének alakulásából. Leginkább Evie sorsa érdekelt, mert rajta keresztül egy hihetetlenül izgalmas területre nyerhettem betekintést: munkát kapott a rádióban, ahol élő adásban pillant bele a hallgatók tárgyaiba.

Ha ez nem lenne elég, egy félreértés miatt Sammel el kell játszaniuk, hogy jegyben járnak, ami nem csak a műsora rajongóit hozta lázba, hanem engem is. Az “álkapcsolat” mostanra meglehetősen túlhasznált klisé lett a romantikus komédiákban, itt viszont kitűnően működik. Evie és Sam közt már az első kötetben is szikrázott a levegő, így repesek az izgatottságtól, mikor fogják végre tisztázni az egymás iránti érzelmeiket.

Míg a bevezető rész többnyire a valóság talaján mozgott, egy-két természetfeletti elemmel megspékelve, addig a folytatás merészebben elrugaszkodik az ismert világtól. Az álmok birodalmának megjelenítése kellően elvontra és borzongatóra sikeredett – őrült sorozatgyilkos ide vagy oda, sokkal jobban megijesztett az a gondolat, hogy valakit csapdába ejtenek a rémálmai, és nem érkezik el számára a megnyugtató ébredés. Ezúttal a nyomozás is fordulatosabban alakult: igaz, hogy a két legnagyobb csavart egy ponton már kezdtem sejteni, de ettől függetlenül örültem, hogy az írónő nagyobb teret hagyott az olvasóknak gondolkodásra, mint előzőleg. Ellenben az zavart, hogy Memphis továbbra sem illeszkedett be igazán a többiek közé, és számos korábban elindított szál (Will magánakciója, Sam anyjának eltűnése, a Mabelt környékező anarchista fiú ténykedése) sem haladt számottevően előre. Egyik oldalon tetszik, hogy Bray egy ennyire szerteágazó történetet alkotott meg, másrészt tartok tőle, hogy ez a sokrétűség előbb-utóbb agyonnyomja a cselekményt, vagy legalábbis nem lesz minden fonál körültekintően elvarrva.

Enyhe túlírtsága ellenére A Látók egy kiemelkedően jó sorozat, ami nem megszokott korszakválasztásával valódi felüdülést hozott az ifjúsági fantasy könnyen kiszámíthatóvá váló terepére. Rajta vagyok az ügyön, hogy angolul olvashassam a folytatásokat, és közben bepótoltam Bray másik sorozatát, a Gemma Doyle-történeteket is. Ez utóbbit minden szempontból kezdetlegesebb írásnak találtam, azonban érdekes volt összehasonlítani a kettőt, és végigkövetni az írónő fejlődését.

10/10

Lázálom az álomgyárról

Damien Chazelle: Babylon

Még csak 2023 elején járunk, de úgy tűnik, máris megtaláltam az év legjobb filmjét. Odavagyok mindenért, ami a régi Hollywoodhoz köthető, így biztos voltam benne, hogy a Babylont moziban szeretném látni. Arra viszont nem számítottam, hogy életem eddigi legszédületesebb mozgóképes hullámvasútjára fogok beülni.

1926-ban, egy exkluzív Los Angeles-i partin megismerkedik Nellie LaRoy és Manny Torres, akik mindketten a film világában szeretnének érvényesülni – a lány színésznőként, a fiú a háttérben segédkezve. Hamarosan rájuk mosolyog a szerencse: Nellie-t behívják egy próbafelvételre, Manny-t pedig a szupersztár Jack Conrad fogadja fel mindenesévé. A filmipar azonban mindent felforgató változás küszöbén áll, mivel az addig virágzó némafilmeket kezdi kiszorítani a hangrögzítés találmánya, ami számos színész hírnevére veszélyt jelent. Miközben próbálnak alkalmazkodni az átalakuláshoz, a fiatalok hol távolabb sodródnak a másiktól, hol közelebb kerülnek egymáshoz, mígnem döntést kell hozniuk, mennyit kockáztatnának közös jövőjükért…

Damien Chazelle végre jelentős rendezővé érett a szememben. Bár élveztem a Kaliforniai álmot, nagy musicalrajongóként kicsit szégyelltem, hogy nem estem tőle úgy hanyatt, mint a legtöbben. A Whiplasht és Az első embert pedig ügyesen megcsinált, de számomra kifejezetten egyszernézős alkotásoknak tartom. Ezzel szemben a Babylon forgatásánál Chazelle-nek sikerült felvennie egy olyan stílust, ami tökéletesen illik az ízlésemhez. Az festhetne igencsak hasonlóan, ha a kedvenc rendezőim közül Baz Luhrmann és Quentin Tarantino összefogtak volna egy közös projekthez.

A Babylon nem az első mű, ami a néma- és a hangosfilm közti átmenetet prezentálja (az Ének az esőbenre konkrétan többször is hivatkozik), ám a folyamat viszontagságai még sosem érződtek ennyire hitelesnek. Mindig is szükséges fejlesztésként tekintettem erre a váltásra annak érdekében, hogy életszerűbben és hatásosabban mesélhessenek el történeteket, ezért összefacsarodott a szívem az új médiummal lépést tartani nem tudó színészek és stábtagok küszködésének láttán. Chazelle megrendítően demonstrálja, ahogy a technológia evolúciója folyamatosan jobb és jobb produkciók készítését ígéri, mégis fontos értékek elvesztését hordozza magában. Furcsa belegondolni, hogy itt állok fiatalon, mindig izgatottan az új premierek előtt, aztán gyakran ott találom magam, hogy visszasírom az 1990-es és a korai 2000-es évek filmjeit, amikor a CGI-t talán ügyetlenebbül alkalmazták, viszont nagyobb műgonddal írtak forgatókönyveket. Minden generációnak megvannak a maga ellentmondásos innovációi, amik később nosztalgikus emlékekké és ikonikus, sajnos visszahozhatatlan korszakokká nemesülnek.

A három főszereplőt briliánsan választották ki ennek az eseménydús érának az illusztrálásához. Margot Robbie szinte az álomgyár élő jelképévé alakul, ahogy káprázatos istennőként magára ölti Nellie vibráló, fékezhetetlen személyiségét. Diego Calva élete első főszerepében alakítja a szorgalmas, idealista Manny-t, de képes felnőni Robbie méltó partnerévé. Annak ellenére, hogy Jack nagyrészt kettejüktől külön utakon jár, jelenléte kulcsfontosságú, kiöregedése párhuzamba állítható Nellie felfutásával. Bár egyes komikus jelenetekben úgy tűnhet, Brad Pitt önmaga karikatúráját játssza, igazából mély tisztelettel formálja meg a tragikus pályájú színészlegendát.

A film egyik problémája a mellékalakok túlzott szerepeltetése. A sorozatformátum (kitűnő példa rá a Netflixes Hollywood) remekül megfelel több különböző életút végigkövetéséhez, ám egy önálló film szétesővé válik tőle, akkor is, ha három óra áll a rendelkezésére. Sidney, az afroamerikai jazztrombitás (Jovan Adepo) és Fay, a kínai bárénekesnő (Li Jun Li) sorsa érdekes és fontos adalék a kulturális kisebbségekkel szembeni kegyetlen bánásmód bemutatásához, azonban a cselekmény feszesebb lenne, amennyiben kevesebb játékidőt kapnának. Úgy érződik, hiába állnak Nellie és Manny a középpontban, jelentős részletek maradnak rejtve a közönség elől a karrierjük és a kapcsolatuk kibontakozását illetően. (A film megnézése után elolvastam a forgatókönyv egy korábbi, a neten hozzáférhető példányát, amiben több jelenet mélyíti el a románcukat. Sajnálom, hogy ezek nem mind kerültek bele a végső változatba.)

A másik kritikám részben ehhez az aránytalansághoz kapcsolódik, mivel az ütemezésre vonatkozik. A Babylonnak egyértelműen az áll a legjobban, amikor a maximum fokozaton pörög: rögtön a valaha filmvásznon rendezett legtüzesebb bulival indít, majd átvált a stúdió kaotikus forgatási napjaira, míg végül rémálomszerűen sötét, thrilleri atmoszférában tetőzik be. Természetesen elkél némi lélegzetvételnyi idő ezek a szakaszok közt, de sajnos a rengeteg átkötő jelenet nem tartja fenn úgy a figyelmet, mint a csúcspontok. A hosszú felvezetéshez képest a befejezés elsietettnek hat – az egyik főhős végzetét mindössze egy villanásnyira mutatott újságcikken keresztül felfedni nem igazán elegáns megoldás. A záró montázs, amiben felidézik nem csupán ennek a sztorinak, hanem az egyetemes filmtörténelem legemlékezetesebb pillanatait, pedig egyenesen didaktikusságba hajlik.

Összeszedettebb vágással és erősebb fókusszal a fő cselekményszálon a Babylon egy szinttel közelebb állna hozzá, hogy remekmű legyen, ám így is az elmúlt pár év leggrandiózusabb alkotása, és annyira magával ragadott, hogy néhány újranézés után a legnagyobb kedvenceim közé is bekerülhet. Végsősoron a mű saját paradoxonját oldja fel: lehet, hogy a mozi soha többé nem lesz olyan, mint az aranykorban, de meghalni sem fog, amíg készülnek ilyen igazi, nagybetűs filmek.

10/10

(Ui.: Mélységes csalódottsággal tölt el, amiért a filmet nem jelölték Oscar-díjra sem a Legjobb film, sem bármelyik Legjobb színészi alakítás kategóriájában. Persze még mindig szurkolhatok a nagyszerű zenének és látványnak, de azért a Babylon ennél többet érdemelt.)

Felejthetetlen történet egy felejthető lányról

V.E. Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete

V. E. Schwab nem olyanfajta író, aki örökké ugyanabban a jól behatárolható zsánerben alkot, hanem számos különböző műfajban kipróbálta már magát, minden könyvével egy teljesen új világot teremtve. Így történhetett, hogy annak ellenére, hogy a korábbi regényei nem különösebben hoztak lázba, az Addie LaRue láthatatlan élete a fülszöveg első elolvasásával megfogott.

1714-ben, egy kis francia faluban a huszonhárom éves Adeline LaRue megszökik az esküvőjéről, amit szülei rendeztek el számára egy rideg, idősebb úrral. Kétségbeesésében megidézi a sötétség egyik istenét, aki ajánlatot tesz neki: örök fiatalságért és szabadságért cserébe minden megismert ember rövid időn belül elfelejti. A lány, mivel nem lát más kiutat, vállalja a feltételeket. Magányosan ugyan, de beutazza a világot, átéli annak változásait, és lassan azt is kitapasztalja, hogyan hagyhat nyomokat maga után. Mígnem 2014-ben, bevált életmódját felforgatja Henry Strauss, egy New York-i könyvesboltos, aki a második találkozásukkor is emlékszik rá…

Az örök élet és az amnézia témáit már rengeteg műben felhasználták, viszont még sosem olyan formában összekapcsolva, ahogy Schwab tette. Így Addie sorsa nem csupán azért válik fájdalmassá, mert mindenkit túlél, akit megszeret, hanem mert nincs is lehetősége hosszútávú kötődéseket kialakítani. Persze külső szemlélőként könnyű megállapítani, hogyan fogalmazhatta volna meg úgy a kívánságát, hogy elkerülje a csapdát, de akkor az egész történet sem jöhetett volna létre. Nagyon tetszett a főhősnő életszemlélete, az, hogy a nehézségek közepette is igyekezett megtalálni azokat a dolgokat, amiknek örülhet, hiszen folyton lesznek újabb felfedezhető helyek, megkóstolható ételek, megcsodálható műalkotások. Így Addie végtelen élete segíthet jobban értékelni a magunk véges létezését, és megpróbálni kihozni belőle a legtöbbet.

Természetesen Addie is érzi, hogy mindezen élmények kevesebbet érnek, ha nem oszthatja meg őket valakivel, és ekkor lép a képbe Henry. Felvetődik a kérdés, hogy a lány akkor is ragaszkodna-e az egyetlen rá emlékező személyhez, ha az nem egy jóképű és jószívű fiú lenne, de a helyzet ennél összetettebb. Kezdettől fogva sejtettem, hogy ez az együttállás azért valósulhatott meg, mert Henry is ördögi alkut kötött, ám nem jöttem rá, nála miben nyilvánul meg. Okosan lett kitalálva, hogy mindketten alapvető szükségletekre vágytak, amik eltúlozva áldás helyett átokként működnek.

Szerettem a kapcsolatukban, hogy hamar elfogadták a másik állapotát, és aktívan tettek azért, hogy ehhez igazodva nagyjából normális életet tudjanak fenntartani. Ellenben egyáltalán nem kedveltem azt a mérgező “se veled, se nélküled” huzavonát, ami Addie-t az általa Lucnek nevezett sötét istenhez fűzte. Valamelyest megértettem, hogy évszázadokon keresztül ő jelentette az egyetlen biztos pontot a lány számára, azonban ez nem jogosította fel arra, hogy kihasználja, és a kedve szerint láncolja magához vagy taszítsa el.

A regény végig lekötött, sodort magával, mégis a vége felé kezdtem aránytalanságokat érezni a cselekmény felépítésében. Ez leginkább az idősíkok váltogatására vonatkozik: lehet, hogy nem ezen volt a hangsúly, de szívesen olvastam volna bővebben arról, hogyan élte meg Addie a különböző korszakokat, a történelem viszontagságait. Ehelyett az írónő elsősorban a jelen gyakran eseménytelen hétköznapjait fejtette ki hosszabban, a múltból pedig csak villanásnyi jeleneteket adagolt. A végkifejlet viszont lenyűgözőre sikerült: bár több elméletet is felvázoltam, a tényleges megoldás mindegyiket felülmúlta, egyszerre foglalva magába az elengedést és az újrakezdés esélyét.

Szerencsére nem kellett csalódnom az előérzeteimben, valóban az idei év egyik legkülönlegesebb olvasmányával gazdagodtam. Az már biztos, hogy sokakkal ellentétben, Addie LaRue-t én sem fogom elfelejteni.

10/10

Gyere le ’77-be bulizni!

Baz Luhrmann – Stephen Adly Guirgis: The Get Down

Baz Luhrmann a kedvenc rendezőm, egyedi látásmódja régóta formálja a filmes és színházi ízlésemet. Bár tudom, hogy jó munkához idő kell, attól még időről időre szíven üt, hogy egyelőre csak öt megnézhető nagyjátékfilm fűződik a nevéhez. Szerencse, hogy addig is, amíg várom, hogy június végén beülhessek moziba az Elvisre, rábukkantam erre a méltatlanul kevéssé emlegetett sorozatára, mert pontosan azt a luhrmanni érzést hozta, amit már úgy hiányoltam.

1977 forró nyarán a New York-i fiatalság a diszkó és a hiphop bűvöletében él. Ezekiel Figuero is ügyes a rímfaragásban, de szülei elvesztése óta semmihez nincs motivációja, inkább haverjaival füvezik és graffitizik. Amikor megismerkedik a Shaolin Fantastic művésznevű feltörekvő lemezlovassal, és belépést nyer a titkos The Get Down körbe, végre úgy érzi, megtalálta a helyét. Közben csinos osztálytársáért, Mylene Cruzért epekedik, akinek álma, hogy diszkódíva legyen, ám lelkész apja legfeljebb a templomi kórusban engedi énekelni. Zeke-nek és Mylene-nek producereket és politikusokat kell lenyűgözniük, valamint megküzdeniük a hírhedt Les Inferno klub tulajdonosaival, hogy beírhassák nevüket a zenetörténelembe.

Luhrmann, habár ezúttal nem egyedül vállalta magára a rendezői feladatokat, nem hazudtolta meg magát. Stílusjegyei, az élénk színek, álomszerű átmenetek és szédületes vágások uralják a sorozat képi világát. A történet pedig mi másról is szólhatna, mint egy szerelmespárról és az őket körülvevő különc társaságról, akik szembemennek a környezetükben uralkodó elvárásokkal? Az alkotó korábbi munkái (mint a Moulin Rouge és a Rómeó és Júlia) mellett más zenés művekkel is felfedezhető összefüggés: a bronxi helyszín és a cselekmény egyes fordulatai a West Side Story-t és az In the Heightst idézték fel bennem, míg Mylene és barátnői triója a Dreamgirls lányegyüttesére emlékeztetett. Tetszettek a műfaji kísérletezések, például a beillesztett dokumentumfilm-részletek a bevándorlók helyzetéről, a hőhullám hatásairól vagy arról, hogyan készülnek a hanglemezek. Ezeknél is jobban élveztem a képregényszerűen megrajzolt jeleneteket – lehetne arról vitatkozni, mennyivel költségtakarékosabb volt nem élőszereplősen leforgatni a nagy autós üldözést, mindenesetre szívesen megnéznék akár egy teljesen animációs filmet is a bandáról.

Zeke (Justice Smith) szerintem egy végtelenül jóindulatú fiú, aki bármit megtenne a barátaiért és a lányért, aki tetszik neki. Miközben úgy tűnhet, hogy semmi sem érdekli igazán, valójában kényszeresen próbál az élete minden területén a legkiemelkedőbben teljesíteni. Ezt becsülöm benne, még ha nem is mindig helyesen rangsorolta a teendőit az epizódok során. A vele együtt lógó Kipling-tesók közül a legidősebbet, Marcust, becenevén Dizzee-t (Jaden Smith) zártam leginkább a szívembe, nem csupán az elvarázsolt művészlélek-mivolta, hanem a remekül felépített önmagára találási útja miatt is. Shaolint (Shameik Moore) erősen karikaturisztikus figurának találtam, de megértem, hogyan válhatott a srácok mentorfigurájává az olcsó karatefilmekből tanult bölcsességeivel. Ellenlábasa, Cadillac (Yahya Abdul-Mateen II) pedig szimplán egy ripacs, mégis rettentően szórakoztatóak a táncmozdulatai, és a végére még egy kis jellemfejlődést is felmutatott.

Mylene-t (Herizen F. Guardiola) is kedveltem, gyönyörű és tehetséges lány, ám vele már több problémám akadt, mint a férfi főhőssel. Nagyon könnyen elhitte, hogy sztár lesz belőle, ezért lépten-nyomon féltettem, nehogy kihasználják a naivitása miatt. Az is bosszantott, hogy az állítólagos karrierjére hivatkozva folyamatosan ellökte magától Zeke-et, holott egyértelmű volt, hogy számára sem közömbös a fiú. Viszont jó volt látni, hogy az oldalán két veterán színész bizonyíthatott: apja és nagybátyja szerepében Giancarlo Esposito és Jimmy Smits kiválóan hozták az eltérő habitusú, bigott vallási vezetőként és laza politikusként tevékenykedő fivéreket.

A bejegyzés nem lehetne teljes a zenék megemlítése nélkül, a látványon túl ez Luhrmann filmjeinek legmeghatározóbb eleme. Nagyszerűen sikerült életre kelteni a ’70-es éveket, a korszak olyan emblematikus slágerei csendülnek fel, mint Donna Summertől a Bad Girls és a Boney M-től a Daddy Cool. Érdekes volt megfigyelni, hogy a flitteres, mikrofonfrizurás diszkó mellett már ekkor bontogatni kezdte szárnyait a szókimondóbb, sallangmentesebb hiphop, mert ezt az irányzatot már a ’90-es évekhez kötöttem. Ezenkívül a saját szerzeményű dalok is parádésak lettek: a fiúk rapszövegei frappánsak, a Mylene-t játszó Herizennek valami eszméletlen hangja van, sőt, még Christina Aguilera is felénekelt egy új számot kifejezetten a sorozathoz.

A tizenegy részes évad végén érződik, hogy tervezték volna folytatni, de szerencsére önmagában is megállja a helyét. Szívesen követném tovább a szereplőket, ugyanakkor nem bánom, hogy nem húzták túl és kanyarították feleslegesen drámázós irányba az eseményeket. Én inkább azt sajnálom, hogy mivel a sorozatot a Netflix korai szakaszában forgatták, és nem vált felkapottá, ezért sem magyar szinkron, sem felirat nem készült hozzá. Igaz, olyan tömény szlenget tolnak, amit nehéz elképzelni, hogy lehetne nem erőltetetten visszaadni, mégis örülnék, ha több emberhez eljuthatna a széria. Hiszen nem egyszerűen színpompás, szerethető tinirománc, hanem alapos társadalmi és kulturális körkép egy ikonikus korszakról, amit akkor is átérezhetünk, ha nem éltünk benne.

10/10

Havannai randevú

Nina Moreno: Ne randizz Rosa Santosszal!

Ezt a könyvet a Csillagtalan tengerhez hasonlóan a Blogturné Klub játékán nyertem. Magamtól valószínűleg nem vettem volna le a bolt polcáról, az értékeléseket olvasva mégis megragadott a kubai hangulat, így tettem vele egy próbát. Nem bántam meg, hogy a gép nekem sorsolta ki a regényt, hiszen időnként, főleg nyáron szükségem van az efféle kikapcsolódásra. Sőt, jóval komolyabb témákkal is találkoztam a műben, mint feltételeztem volna.

Úgy fest, a Santos család nőtagjain átok ül: ha hajós férfibe szeretnek bele, az hamarosan a tengeren veszti életét. A legifjabbnak, Rosának sem lenne tanácsos a kikötő-igazgatók fia, Alex Aquino után epekednie, ha nem akar úgy megözvegyülni, mint kubai menekült nagyanyja és anyja, aki már a floridai Port Coralban nőtt fel. A tizennyolc éves lánynak egyébként is van elég baja. Legfőbb álma egy egyetemi ösztöndíjprogram keretében Kubába utazni, ám otthonában félik kiejteni az ország nevét. Amellett egy vállalkozó beépíttetné a városka tengerpartját, ezért a megmentésére rendezett fesztivál levezénylésében is segédkeznie kell. Ahogy a nyár egyre eseménydúsabbá válik, a lánynak ideje leszámolnia az elvárásokkal és a babonákkal, hogy felvállalja, mire is vágyik igazából.

Talán még nem sokszor említettem a blogon, de rajongok Közép- és Dél-Amerikáért. A spanyol és a portugál nyelv, a tüzes latin zene, az ételkülönlegességek és a vízközeliség mind különleges helyet foglalnak el a szívemben, így igazán jólesett erről a kultúráról olvasnom. Az írónő remekül adta át, milyen lehet egy ilyen életvidám, összetartó közösségben élni, ahol mindenki ismeri és segíti egymást, ugyanakkor az árnyoldalát is megmutatta a kotnyeles szomszédokkal és a gyorsan terjedő pletykákkal. Rosa nagymamájának “boszorkányságai”, gyógyfüves praktikái egy csipetnyi mágikus realizmust is kölcsönöztek a történetnek. A Kuba politikáját taglaló részek viszont megdöbbentettek, nem gondoltam, hogy napjainkban is ennyire súlyos az ottani helyzet, hogy USA-állampolgárok csak nyomós indokkal utazhatnak be.

A szereplőket illetően értékeltem, hogy mind jó értelemben véve hétköznapiak. A sztori nagyon könnyen elcsúszhatott volna a klisék felé, ám az írónő ügyesen megugrotta ezeket a buktatókat. Rosának lételeme a tanulás és a szervezkedés, Alex pedig elsőre mogorvának és megközelíthetetlennek tűnik, mégsem a lúzer stréber és a bunkó nagymenő ezerszer elcsépelt egymásra találásának lehetünk tanúi. Bár egy kicsit hirtelennek éreztem a váltást aközött, hogy utálkoznak és hogy egymásba vannak zúgva, végül rájöttem, hogy nem is az a központi kérdés, hogy a fiú vajon viszontszereti-e a lányt, hanem hogy ez miképpen illeszthető be a lány életébe. Ahogy azt is kellemes csalódásként éltem meg, hogy annak ellenére, hogy a cím is a randizást emeli ki, jóval fontosabb szerepet kapnak a családi konfliktusok és Rosa önmagával való szembenézése.

A regénybe élvezetes belemerülni akkor is, amikor nem látni a cselekmény ívét, hanem epizodikusnak hat. A boldog pillanatokat azonban végig körbelengi az apa és nagyapa halála és az óhaza elhagyása miatti komorság. Majd az utolsó fejezetekben bekövetkezik egy megrázó fordulat, ami után Rosa utazásra indul, hogy feldolgozhassa a történteket. Nekem ez a rész tetszett leginkább, mert hiába volt szomorú, egyben megtisztítóan hatott a főhősnő mellett rám is. Korábban többször éreztem a problémákat súlytalannak, a fogalmazást leegyszerűsítettnek, ám ennek a szakasznak a komolysága és szinte költői magasságokba emelkedő nyelvezete kárpótolt.

Ne tévesszen meg tehát senkit az egyébként jópofa címlap. Messze többet rejt, mint habkönnyű tinikomédiát. A történet nem hibátlan, de szerethető, és a felemelő befejezés miatt nem csupán azt mondhatom el, hogy szórakoztatott, hanem hogy adott is nekem valamit. A bizonyosságot, hogy akármi is adódjon, az életet mindig megéri folytatni.

10/7

A gyilkos lelkének mélyén

Caleb Carr: A Halál angyala (Dr. Laszlo Kreizler 1.)

A tavalyi évem egyik legjobb tévésorozat-élménye volt Az elmeorvos (amit én még a jóval kifejezőbb A lélekbúvár címmel láttam, de ez részletkérdés). Az első epizód kissé elbizonytalanított, túlságosan megrázott a központi gyilkosság, mégis jól tettem, hogy a folytatás mellett döntöttem, mert egy igazán izgalmas és összetett krimit láthattam. Utána már nem volt kérdés, hogy az alapját képező könyveket is szeretném elolvasni, hogy még inkább elmélyedhessek a bűnügyi pszichológia rejtelmeiben.

1896-ban New York az ellentétek városa: monumentális épületeivel a lehetőségek földjét testesíti meg, míg nyomortanyáival a bűnözés melegágyául szolgál. Amikor egy minden korábbinál brutálisabb sorozatgyilkos gyermekprostituáltakra kezd vadászni, Theodore Roosevelt rendőrfőnök érzi, erre az ügyre nem állíthatja rá akármelyik emberét. Dr. Laszlo Kreizlerhez, a neves pszichológushoz fordul, aki nemcsak megfékezni, de megérteni is képes lehet az elkövetőt. A doktorhoz csatlakozik John Schuyler Moore, a Times újságírója, Sara Howard, a rendőrség első női alkalmazottja, valamint Marcus és Lucius Isaacson, a detektívőrmester-testvérpár is. Nyomozásuk azonban veszélyesebb, mint gondolták, hiszen elvetemült gonosztevők és korrupt zsaruk mellett a saját lelkük mélységeivel is szembe kell nézniük.

Két tényezőben nyilvánul meg a regény nagyszerűsége: a kor- és a lélekrajzban. Az előbbit illetően végig érződik a szerző történész végzettsége, mivel elképesztő aprólékossággal teremti meg a késő 19. századi New York atmoszféráját. A környezet leírása nem megakasztja, hanem gördülékenyen foglalja keretbe a cselekményt, amitől az egész élettelivé és kézzelfoghatóvá válik.

Sara (Dakota Fanning), Laszlo (Daniel Brühl) és John (Luke Evans)

A mentális sérültség válfajairól folytatott okfejtések pedig, amennyire meg tudom ítélni, félelmetesen pontosak. Megdöbbentő volt figyelni, milyen sok apró, elsőre jelentéktelennek tűnő információt kell a csapatnak számításba vennie a bűnös profiljának felvázolása közben, hogy közelebb kerüljenek az igazsághoz. Azzal is érdekes volt szembesülni, hogy akkoriban mennyivel kevesebb eszköz állt a helyszínelők rendelkezésére. Többek közt az ujjlenyomatolvasást is még humbugnak tartották, holott mára nem egyszerűen alapvető bizonyítékszerzési módszerré vált, de a mobiltelefonunkba is így tudunk belépni. Bizonyos dolgokban ellenben, sajnos, nem történt előrelépés: valahogy fájdalmasan ismerősen csengett az átlagemberek vélekedése, miszerint Kreizler modern pszichológiai nézetei az amerikai társadalom és család értékeit veszélyeztetik…

A részletes jellemábrázolásnak köszönhető az is, hogy az adaptációhoz képest sokkal jobban sikerült átlátnom az elkövető szándékait. Félreértés ne essék, egyáltalán nem arra utalok, hogy elfogadom, miért öl valaki ártatlanokat, hanem arra, hogy pontosan végig tudtam követni a gyötrelmes életutat, ami mások megkínzásához vezetett. Ismét bebizonyosodott, mennyire fontos szerető családban nevelkedni, hisz a szülők gyakran nem is sejtik, hogy a természetes szigornak vélt bántalmazással szörnyű tettekre késztető csírákat ültetnek el a gyerekük elméjében. Hasonlóan tanulságos az áldozatok oldalát is megvizsgálni. Kisfiúk, akik nem ilyen kegyetlen halált érdemeltek, ám ami azt illeti, olyan életet sem, amilyet élni kényszerültek. Iszonytató és felfoghatatlan, hogy szegényeknek ilyen fiatalon a testük áruba bocsátása maradt az egyetlen pénzszerzési lehetőségük, és erre ráadásul sűrű kereslet is akadt magukat kifelé tisztességesnek mutató polgárok körében. Csoda, hogy a regénybeli fiúk egészen jól meg tudták őrizni tiszta, virgonc, gyermeki énjüket, miközben szégyennel és identitászavarral küszködtek.

Egy lélektant középpontba helyező történet persze mit sem érne, ha pont a főszereplői mondanának ellent az emberi természet sokrétűségének. Igaz, a kiemelt karakterek elsőre talán inkább típusoknak tűnnek, viszont a felszín alatt mindannyian rejtegetnek olyan tulajdonságokat és tapasztalásokat, amik árnyaltabbá teszik őket. Laszlo tagadhatatlanul zseniálisan elemzi mások viselkedését, ám ha a saját és közeli ismerősei lelkivilága kerül szóba, máris nehezebben igazodik ki. Rendszeresen lép fel ridegen és tapintatlanul a munkatársaival szemben, amivel a magának is nehezen bevallható érzelmeit próbálja palástolni. Ellenpólusaként John jóval földhözragadtabb és közvetlenebb fickó, aki olykor előbb használja az öklét, mint az eszét, de a szíve a helyén van. Sara pedig nem csupán elbűvölő, a csapat egyedüli hölgytagjaként a legtalpraesettebb is. Az Isaacson-fivérek szintén hasznos segítségnek bizonyulnak, mikor éppen nem civakodnak, illetve említésre érdemes még Mary, Cyrus és Stevie is, akik személyzetként nyújtanak támogató hátországot a kutatómunkához.

Lucius (Matthew Shear) és Marcus (Douglas Smith)

Amivel egy kicsit nehéz volt megbarátkoznom, hogy John tölti be a narrátor szerepét. A sorozat dramaturgiája egyenlő felosztásban követi a külön utakon járó szereplőket, így a könyvet is jobban el tudtam volna képzelni külső elbeszélővel vagy váltott E/1-ben. Bár sajnáltam a látókör beszűkülését, azt élveztem, hogy Mr. Moore humoros megjegyzései egy kis enyhülést hoztak a nyomasztó események közé. Sőt, az író így a klasszikus detektívpárosok (Holmes és Watson, Poirot és Hastings) előtt is tiszteleg, akiknél szintén a laikus(abb) segéd szemszögéből kerül bemutatásra a különc nyomozó ténykedése.

Olvasás közben visszaidézve a megfilmesített jeleneteket, elismeréssel konstatáltam, hogy kifejezetten hűséges feldolgozás született. Néhány elhanyagolható részletet változtattak meg (például bizonyos karaktereket összevontak, történéseket más helyszínre tettek át), emellett a magánéleti szálakra is nagyobb hangsúlyt fektettek. A színészeket remekül választották ki, a három főszereplő közti dinamika pörgősebb lett a vásznon. Na és bónuszként, azontúl, hogy a hazai olvasók számára a könyvben is érdekesség Laszlo félig magyar származása, a sorozatot egyenesen Budapesten forgatták, így végig lehet ismerős látképeket keresgélni. (Szóval senki ne lepődjön meg, ha a távoktatás végeztével egyetemi napjaimat az ELTE F épülete előtt fogom tölteni egy lovaskocsira várva ;).) Ezúttal a szinkron hiányát sem bánom, hiszen úgy elveszne az a néhány mondat, ami eredetileg is magyarul hangzik el.

Mondhatnám, hogy kizárólag erős gyomrúak álljanak neki a történetnek, ám én is annak ellenére kezdtem bele és szerettem meg, hogy általában nehezen viselem a durvább, véresebb sztorikat. A lenyűgöző precizitással végigvitt nyomozási folyamat, valamint a jó arányérzékkel váltogatott komoly és könnyed részek miatt mindenkinek ajánlom, aki egy izgalmas és hiteles történelmi krimire vágyik.

10/10

Történet a történetekről

Erin Morgenstern: Csillagtalan tenger

A tavalyi évem során az Éjszakai cirkusz volt az a könyv, ami a legnagyobb hatással volt rám: varázslatos világépítésével és szövegszövésével belopta magát a szívembe. Így nem is volt kérdés, hogy Erin Morgenstern következő alkotását is meg szeretném ismerni, főleg miután bevallotta, egy történetekhez címzett ódával készült. Mivel nem közvetlenül a megjelenése után olvastam a debütáló művet, nekem nem kellett majdnem egy évtizedet várnom az újdonságra, hanem már néhány hónap elteltével kezembe vehettem. Ráadásul volt szerencsém a Blogturné Klub játékán nyerni egy példányt, így kétszeres boldogsággal kezdtem bele az olvasásba.

Zachary Ezra Rawlins egy napon titokzatos régi kötetre bukkan az egyetemi könyvtárban, ami nincs bejegyezve a nyilvántartásba. A furcsaság fokozódik, mikor a mesék közt a fiú egy emlékével találja magát szembe: gyerekként lehetősége lett volna kinyitni egy rejtekajtót, de megfutamodott. A kötetben vissza-visszatérő szimbólumokat követve ezúttal sikerül eljutnia a Csillagtalan Tenger partján álló földalatti könyvtárba. Egy ellenséges szervezet azonban be akarja záratni az odavezető ajtókat, megakadályozva, hogy akárki eljuthasson a könyvek templomába. Zachary feladata a mágikus hely megmentése, ám még el kell döntenie, hogy csak a regények lapjain áll készen kalandok átélésére vagy a saját életében is.

Ha egy szerző már bemutatkozó regényében megközelítette a tökéletességet, feltehetően óriási nyomás nehezedik rá a közönség részéről. Elégedetlenkednének, ha a folytatás erősen eltérne elődjétől, de akkor is, ha nem merne túlságosan elrugaszkodni a már bevált formuláktól. Morgenstern ezt az akadályt sikeresen megugrotta: jellegzetes burjánzó nyelvhasználatát és lassan csordogáló cselekményvezetését megőrizte, viszont ismét egy teljesen egyedi fantáziavilágot alkotott. Ha feltétlenül hasonlítanom kéne valamihez, talán A Végtelen Történettel tudnám párhuzamba állítani, mivel itt is egy fiúnak egy könyv általi másik világba csöppenését, és ezzel együtt a lelkében is megtett utazását követhetjük végig, csak éppen felnőtt kiadásban. Ez az áthallás egyáltalán nem zavaró, hiszen egyrészt mások a keretkörülmények, másrészt az írónő tudatosan úgy építette fel a művét, hogy emléket állítson, tiszteletet adjon vele azoknak a klasszikusoknak, amik őt inspirálták saját képzelete papírra vetésére.

Fontos leszögezni azt is, hogy bár a könyvek központi szerepet töltenek be a sztoriban, valójában a történeteken van a hangsúly, legyenek bármilyen formában elmesélve. Így képbe kerülnek az egyéb médiumok is, leginkább a videojátékok, ami szintén érdekes aspektussal gazdagítja a mondanivalót: vajon az életünk előre megírt, egyféle úton haladó könyv, vagy játék, ahol a környezet adott, de a döntéseinket magunk hozhatjuk meg?

A Csillagtalan Tenger partján elhelyezkedő könyvtár tagadhatatlanul csodálatos és hívogató hely. Valóságos székesegyháza az összegyűjtött tudásnak, aminek polcai közt bármelyik könyvmoly szívesen elveszne. Emellett olyan, akár a legexkluzívabb luxusszálloda, ahol a gardróbban a vendég ízléséhez passzoló ruhák teremnek, a konyhában pedig a rendelt ételeket a lehető legínyencebb módon tálalják fel. Értékelendő az is, hogy az ott tartózkodók számára eltűnnek a nyelvi különbségek, az emberek gond nélkül megérthetik egymást és a könyveket is. Arról nem is beszélve, hogy az épület minden pontján békésen lebzselő macskákba lehet belefutni, akik szívesen szegődnek a látogatók mellé. Ha tehetném, máris csomagolnék! Lehetőleg estélyit is, hátha sikerül kifognom egy irodalmi álarcosbált. Persze előbb tudnom kéne, hol találom a legközelebbi ajtót…

A főhős, Zachary is úgy lett megálmodva, hogy az olvasók könnyen azonosulhassanak vele. Ő az a típus, aki még huszonévesen is reménykedik, hogy megérkezik a roxforti levele vagy a szekrénye hátulja Narniára nyílik, de emiatt igazán nem lehet rá haragudni. Két szövetségese közül Doriant nem sikerült megkedvelnem. Ahhoz képest, hogy végül milyen fontos szerepet töltött be, többnyire háttérbe volt szorítva, és végig azt gyanítottam, hogy igazából a rosszak oldalán áll. Hogy jót is mondjak róla, a mesélési technikája kétségkívül hatásos, és a nyelvzseniségét megcsillogtató jeleneten is nagyot mosolyogtam. Mirabelt, a női segítőtársat viszont egyenesen imádtam! Rózsaszín hajával és vagányságával Tonksra emlékeztetett a Harry Potterből, és igazán feldobta a sztorit optimizmusával, állandóan pörgő személyiségével.

Ahogy az Éjszakai cirkusz is több szálon futott, itt is mozaikszerűen állnak össze a cselekmény darabjai. Bepillantás nyílik Zachary barátnőjének, Katnek naplójába is, aki igyekszik megfejteni, hová tűnhetett egyik napról a másikra a fiú. Érdekes volt ebből a másik szemszögből is megvizsgálni az eseményeket, mert így még azzal az opcióval is el lehet játszani, hogy a srác csak vizionálja az egészet, és a valóság sokkal kiábrándítóbb… Emellett időről időre beékelődnek részletek a kiindulópontul szolgáló kötetből, az Édes bánatokból és más könyvön belüli könyvekből. Ezek a rövid írások a népmesék hangvételét és elemeit idézik, ám szokatlanabbul záródnak, és elsőre összefüggéstelennek hatnak, de megalapozzák a világ szimbolikáját. Nem mellesleg gyönyörű gondolatkísérletek fogalmazódnak meg bennük: hogyan szerethet egymásba az Idő és a Sors, a Hold és egy földi halandó, vagy két ember, akik különböző korokból származnak. Ezek a szerelmek (főleg ez utóbbi) még jobban is megfogtak, mint a főszereplők kapcsolatai. Elég hamar letisztázódott, hogy akiket én szívesen látnék együtt, nem lehetnek egymáséi, így aztán nem is tudtam, hogy örüljek vagy összezavarodjak, mikor mégis akadtak kvázi romantikus jeleneteik…

Itt térnék át a negatívumokra, mert annak ellenére, hogy magával ragadott a regény, nem voltam vele maradéktalanul kibékülve. Az elején, amikor még nem indult be, azon aggódtam, milyen önironikus lenne, ha pont a történetek fontosságát hangsúlyozó könyvnek nem lenne igazi története. A szereplők hangzatos eszmecseréket tartottak arról, mik a jó sztori összetevői, én meg féltem, hogy elmélkedés fogja kitölteni az oldalakat izgalom helyett. A végkifejletre viszont azt éreztem, már sok is a jóból: Morgenstern túlvállalta magát azzal, hogy saját mitológiát épített fel, így univerzuma zsúfolttá vált, és az események logikai sorrendje is megbicsaklott időnként. Csalódást keltőek voltak az olyan húzások, hogy nem látni, mikor volt alkalma egymásba szeretni két karakternek, vagy hogy a főgonosz konkrétan “off-screen” intéződik el. Azt is nehezen dolgoztam fel, hogy az az írónő, aki olyan döbbenetesen merész befejezést kanyarított az Éjszakai cirkusznak, itt az egyetlen sokkoló fordulatot bántóan hamar semmissé tette. Nem azt mondom, az én szívemet is megmelengetik a happy endek, de Morgenstern előző művének csak anélkül lehetett súlya, és itt sem ártott volna, ha nem fulladunk bele a nyál-, vagy hogy hű legyek a regény fantáziavilágához, méztengerbe.

A kisebb-nagyobb hiányosságok és bosszantó tényezők ellenére Erin Morgenstern ismét kiemelkedően eredeti színfolttal gazdagította a kortárs fantasy-regények palettáját. Őszintén remélem, hogy harmadik alkotásában megint sikerül újat mutatnia, és azt is, hogy ezúttal nem kell tíz év az alkotói folyamathoz. Amíg várakozom, addig is rendszeresen visszatérek majd a cirkuszba, és ha kevesebbszer is, de időről időre meglátogatom a tengerparti könyvtárat is.

10/9

Varázslatos vetélkedés

Erin Morgenstern: Der Nachtzirkus (Éjszakai cirkusz)

Cirkuszos könyveket keresgélve a Caraval mellett a leggyakrabban az Éjszakai cirkuszt ajánlották, mint ifjúsági alapművet a témában. Sajnos mivel 2012-ben jelent meg, és mostanra kifogyott a készlete, sokáig nem sikerült hozzájutnom. Időközben beharangozták, hogy nemsokára újból kiadásra kerül hazánkban, mégis amikor az idegennyelvű könyvesboltban rábukkantam egy német példányára, tudtam, ezt a lehetőséget nem hagyhatom ki. Olyan érzés volt, mint titkos, különleges kincsre lelni, amit mintha egyenesen nekem szánva rejtettek volna el. Boldogságomra a beltartalom is utat talált a szívemhez, az általam kedvelt helyszíne mellett komolyságának és kidolgozottságának köszönhetően is.

Le Cirque des Rêves, Az Álmok Cirkusza bejelentés nélkül érkezik meg a világ nagyvárosaiba, sátrai fekete-fehérben pompáznak, és kapui csak napnyugta után nyílnak meg a közönség számára. A lenyűgöző attrakciók kulisszái mögött azonban két illuzionista élet-halál küzdelme kap teret. Hector Bowen, művésznevén Prospero és a titokzatos szürke öltönyös, akit egyesek Alexander H.-ként ismernek, évtizedek óta vívják párharcukat, újabb és újabb tanítványaikat állítva ki egymás ellen, ám mindeddig eldöntetlen maradt, melyikük a rendkívülibb mágus. A következő forduló tétje minden korábbinál magasabb: ezúttal Hector lánya, Celia Bowen és Alexander fogadott fia, Marco Alisdair kerülnek szembe. Senki sem számít rá, hogy a két versenyző közt gyűlölet helyett szerelem szövődik, így varázserejükkel sem ártani, hanem örömet szerezni kívánnak a másiknak.

Bevallom, amikor belefogtam a könyvbe, nyomban elbizonytalanodtam. Már elég magabiztosan igazodok ki német szövegeken, de eddig mindig igyekeztem olyan művekkel gyakorolni, amiket előzőleg már olvastam magyarul. A néhol rám törő elveszettségérzés ellenére a szeretett nyelv adott számomra egyfajta plusz mágiát a leírásoknak: ahol nem voltam tisztában a jelentéssel, a szavak szépen csengése húzott tovább. Bár a cirkusz területén a fekete-fehér uralkodik, a felvonultatott ötletek egyedien színes kreativitással lettek megformálva, és én ámulatba ejtve kalandoztam a külön koncepcióra épülő sátrak között.

A ráhangolódásban segítségemre szolgált az események komótos menete is, így mire felfokozottabban sodorni kezdett magával a történet, szinte már észre sem vettem, hogy nem az anyanyelvemen élem át. Meglehet, az Éjszakai cirkusz nem olyan regény, amely mindvégig pörög, és oldalanként várhatóak újabb fordulatok, ám sorait olyan finoman adagolt feszültségteljesség járja át, amitől egy bekezdésnyire sem válik unalmassá. Rögvest a legelején beszippantott a ködös viktoriánus atmoszféra, és élvezettel követtem a főhősök gyerekkorában kezdődő képzését, kapcsolatukat mestereikkel, akik egyben, vér szerinti vagy sem, mindkettejük életében apafigurát is jelentenek. A két idősebb bűvész rivalizálása A tökéletes trükkre emlékeztetett, és ahogy abban a zseniális filmben, itt is fokozatosan fordult a szimpátiám a kedvesebbnek hitt könyörtelen egyiküktől a rideg, de nem rosszindulatú másikuk felé. A párosuk múltjában nem bántam volna, ha alaposabban elmélyedhetek, enélkül kissé légből kapottnak hatott a nagy ellenségeskedésük. Szerencsére pont nem annyira, hogy levonjon az alapszituáció izgalmasságából.

A fiatalok közül Celiát kedveltem meg könnyebben, kívülállóság-érzetével és teljesítménykényszerével nem esett nehezemre azonosulni. Marco is hamar megnyert magának udvarias modorával és kiapadhatatlan tudásszomjával, de bosszantott, mennyire bele van kényelmesedve a helyzetébe, és szurkoltam neki, hogy merjen fellázadni mentora ellen. A két mágustanonc szerelme viszont kétségkívül a regény legerőteljesebb alkotóeleme. Igen sokat kell rá várni, hogy találkozzanak, majd szóba elegyedjenek, mégsem volt hiányérzetem, mert az a kevés közös jelenetük is szikrázott az érzelmektől.

Váratlanul ért az első alkalom, amikor a cselekmény másik szálra váltott, és kiderült, a fentebb vázolt sztori csak egy része a nagy egésznek. Egyrészt betekintés nyílik a cirkusz többi alapító tagjának magánéletébe is, ami nem mindegyiküknél kötött le, viszont olyan közelről megismerhettem őket, mint máskor többkötetes sorozatok esetében sem. Értékeltem a kulturális széleskörűséget is, a szereplők nemzetiségét és a társulat úticéljait illetően (egy félmondat erejéig Budapestet is említik, mint állomást 🙂 ). Ezeken az életképeken kívül, egy néhány évvel később játszódó vonalon bemutatkozik a tizenéves Bailey Clarke, akinek nincs elképzelése a jövőjéről, csupán az, hogy sem a családi farm igazgatása, sem egy elit egyetemre bekerülés nem tükrözi az igazi énjét, és ekkor fonódik össze sorsa a cirkusszal. Aranyosnak találtam a fiút és hármasfogatát a legifjabb fellépőkkel, a Murray-ikrekkel, de sokáig ötletem sem volt, miért került külön előtérbe, és minél előbb vissza akartam térni a főhősökhöz. Annyit talán elárulhatok, hogy a végére semmi sem marad elvarratlanul, és a kevésbé értett jelentőségű részek is a helyükre kerülnek. A lassú építkezés pedig egy döbbenetes erővel berobbanó végkifejletet készít elő, ahol csak kapkodtam a fejem, hogy most tényleg az történik bizonyos karakterekkel, ami, és végül az egyik legszokatlanabb, egyben legszebb befejezésben csúcsosodik ki, amivel valaha találkoztam.

Az is kitűnik, hogy az írónőt mennyire foglalkoztatják a történetmesélés rétegei. Ezt bizonyítja, hogy a végén árulja el, melyik szereplő örökíti meg az eseményeket, és természetességgel választ egyszerre nyitóidézetet Oscar Wilde-tól, és a csak általa kitalált Friedrick Thiessentől. Shakespeare-utalások is megjelennek: Prospero nevét A viharból kölcsönözte, lányához fűződő viszonya a Hamletet idézi, a Rómeó és Júlia-féle tiltott szerelem pedig egyértelmű.

Erin Morgenstern még egy aprósággal kedveskedett azoknak, akik kinyitják könyvét: valóban úgy érezhetik, belépnek Az Álmok Cirkuszának kapuján, hiszen a prológusban és későbbi betoldásokban egyes szám második személyű narrációban kalauzolja végig az olvasót a látványosságok közt. A cirkusz elhivatott követői, a rêveurök (álmodók) személyében pedig olyan közösséget teremtett, akikhez minden rajongó örömmel csatlakozna. Ideje nekem is nyakamba kötnöm jellegzetes piros sáljukat, hisz az Éjszakai cirkusz bűvkörébe vont, és repesve várom, hogy újra Magyarországra látogasson.

10/10

Magassági mámor

Robert Zemeckis: Kötéltánc

Végre egy film, ami úgy nyűgözött le, hogy előtte alig volt a radaromon, és szinte csak véletlenül választottuk ki, mikor már nagyon nehezen tudtuk eldönteni, hogy mit nézzünk, ami mindenkinek tetszhetne a családban. Persze olvastam róla, hogy volt anno egy ilyen attrakció, és emlékeztem, hogy pár éve vászonra vitték, de egyáltalán nem számítottam rá, hogy ennyire lendületesre, élvezetesre sikerült, és hogy jelenetről jelenetre biztosabb leszek benne, hogy be fog kerülni a kedvenceim közé.

Philippe Petit, a francia fiatalember gyermekkora óta vonzódik a magassághoz és feszegeti a teljesítőképessége határait. Párizs közterein lép fel mutatványosként, a járókelők ámulatára, és a rendőrök bosszúságára. Aztán egy nap megpillantja az újságban az épülő New York-i World Trade Center fényképét, és rögtön érzi, élete lehetőségére talált rá: végig akar sétálni az ikertornyok közé kifeszített kötélen. Elhatározásától semmi sem tántoríthatja el: beszökik egy cirkuszba gyakorolni, főpróbát tart a Notre-Dame-on, és észrevétlenül tanulmányozza a felhőkarcolókba bejutás lehetőségeit, hogy 1974. augusztus 7-én végre ott állhasson a magasban, és minden szem rászegeződjön.

• 

• 

Alapvetően szívesen nézek életrajzi filmeket, mert kíváncsi vagyok olyan valós személyek életútjára, akik valami jelentőset vittek véghez vagy tettek le az asztalra. Azt viszont én is tapasztaltam, hogy ezek az alkotások, bármennyire eltérő területeken és korszakokban munkálkodtak alanyaik, általában ugyanazokat a kötelező köröket futják le, és inkább a lassan csordogálás jellemző rájuk. A Kötéltánc szerencsére ennek pontosan az ellentéte: a cselekmény az első képkockától sodor magával, ahogy Philippe Petit felbukkan a New York-i Szabadságszobor tetején, és mesélni kezdi az életét. A forgatókönyv virtuóz ügyességgel ötvöz különböző műfajokat: a kezdeti szárnypróbálgatások a francia komédiák könnyedségével zajlanak, míg a felszerelés becsempészése az épületbe a kémes és szélhámosos sztorik precízen megtervezett betöréseit idézi kifacsartan.

Philippe nem olyan főhős, akivel feltétlenül azonosulni lehetne, hiszen gyakran meggondolatlan, megvannak a maga művészi allűrjei, és a szövetségesei joggal aggódnak azon, hogy a vesztébe rohan. Mégis olyan lehengerlő, törhetetlen lelkesedéssel hajszolja a céljait, hogy képtelenség nem szurkolni neki. Joseph Gordon-Levitt ugyan arcvonásaiban nem kifejezetten hasonlít az igazi akrobatára, de alkata megfelelően atletikus, kisfiús sármjához pedig nagyszerűen illik az álmodozó idealista szerepe. A férfi küldetése azonban feleannyira sem lenne sikeres, ha nem szerveződne köré egy szedett-vedett, de mindenben támogató és igazán kedvelhető csapat, olyan tagokkal, mint Rudy papa, a bohókás idős artista (Ben Kingsley), Annie, a bájos utcazenész (Charlotte Le Bon) és Jean-Louis, a megfontolt fotós (Clément Sibony).

• 

• 

Az egyik vissza-visszatérő negatív kritika, ami szembejött velem, azt hánytorgatta fel, hogy ha dokumentálták az eredeti eseményt, ahol Petit valóban 417 méterrel a föld fölött kockáztatta az életét, akkor minek néznénk, ahogy egy színész a kipárnázott stúdióban igyekszik azt leutánozni? Van benne igazság, de egyrészt az előtörténet is olyan kalandos, hogy adaptálásért kiáltott, másrészt belenézve a korabeli felvételekbe, világosan kitűnik, hogy a technika sajnos még nem állt olyan szinten, hogy megfelelő szögekből és minőségben rögzítsék a teljes műsort. A filmben pedig tökéletes hitelességgel teremtették meg a magasság illúzióját! Utólag bánkódom, hogy nem élhettem át moziban, de az élmény tévéképernyőn is szédítő volt.

Amikor elérkezett a végső nagy produkció, egyszerre takartam el a szemem félelmemben, hiába voltam vele tisztában, hogy Philippe nem fog lezuhanni, és tapsikoltam a csodálattól, mert hihetetlen, hogy ezt is megcsinálta! Akad, aki szerint az elnyújtott, váratlan nehezítésekkel járó fel-alá járkálás már hollywoodi hozzáköltés, azonban emberünk ténylegesen háromnegyed óráig egyensúlyozott változatos pózokban a kábelen. Amit én kissé túlzásnak éreztem, azok a rémlátomások, amik kísértik őt felkészülés közben. Értem, hogy próbálták azt is bemutatni, hogy mentálisan milyen megterhelő ez a feladat, viszont számomra az önmagában is feszültségteljes sztorit felesleges volt ilyen hatásvadász ijesztgetéssel megtoldani.

• 

• 

A tökéletes illúziót említve nem lehet amellett sem elmenni szó nélkül, milyen élethűen rekonstruálták a World Trade Centert. Ha nem tudnék a történtekről, észre sem vettem volna, hogy nem a valódi épületet látom. Mivel a mutatványra a 70-es években, közvetlenül a komplexum átadása után került sor, a film – szerintem helyesen – nem tér ki a 2001. szeptember 11-i terrortámadásra, ám így is szép, elegáns tiszteletadásnak tekinthető. Abban, ahogy a stáblista előtti utolsó képsorokon az ikertornyok kihunyó fénye látszik, és közben Philippe azzal zárja a mondandóját, hogy örökös belépőt kapott a központba, éppen elég keserűség van ahhoz, hogy a néző megemlékezzen a tragédiáról, mégis pozitív érzést vigyen magával.

Pozitívat, hisz a Kötéltánc egy elképesztően szerethető és inspiráló igaz történet, ami bizonyítja, hogy kellő hittel, kitartással és gyakorlással a legmerészebb álmok is megvalósíthatóak. Ez mindannyiunknak erőt adhat, mégha azért olyan magasra nem is törekedünk, mint Philippe Petit.

10/10

10 friss musicalélményem

Végre megírtam az érettségiket, így a posztírási kedvem is kezd visszatérni. A vizsgákra készülés mellett a vírushelyzet is rányomta a bélyegét az elmúlt hónapokra, viszont ha a jó oldalát nézem, az otthoni karantén sokkal több szabadidőt, ezáltal filmnézési lehetőséget biztosított. És mi feledtetné az aggodalmakat jobban, mint néhány zenés-táncos alkotás?

Cherbourgi esernyők

Év: 1964

Rendező: Jacques Demy

Főbb szereplők: Catherine Deneuve, Nino Castelnuovo, Anne Vernon, Marc Michel, Ellen Farner

A „Cherbourgi esernyők” egy bolt, amelyet az özvegy Madame Emery vezet eladósorban lévő lányával, Genevieve-vel. A lány már megtalálta választottját Guy személyében, ám a fiú nem jómódú, egyébként is katonának viszik. Édesanyja persze ellenzi ezt a házasságot, más tervei vannak leánya jövőjét illetően…

A lista első darabja máris némileg kakukktojás: nem csupán azért, mert ez az egyetlen nem amerikai/angol, hanem francia mű, hanem azért is, mert nem a tipikus musicales formát követi. Az első percekben nehéz volt megszokni, hogy konkrét, különálló dalok helyett végig egyfajta énekbeszédben társalognak, ami könnyen vezethetett volna ahhoz, hogy a dallamnak ne legyen rendes íve, ám szerencsére így is végig ritmusos és élvezetes maradt. A film legegyedibb jellemzője azonban korántsem a zene, hanem az elbűvölő, élénk színvilág, ami még romantikusabbá teszi a kisvárosi miliőt, az esernyőbolt pedig hangulatos helyszínt biztosít. Genevieve és Guy aranyosak, végig szurkoltam tiltott szerelmük beteljesüléséért, ezért rendesen meglepődtem, hogy egy realistább, de tulajdonképpen boldog befejezéssel csavarták meg az eseményeket.

Viktor/Viktória

Év: 1982

Rendező: Blake Edwards

Főbb szereplők: Julie Andrews, James Garner, Robert Preston, Lesley Ann Warren, John Rhys-Davies

Az állástalan énekesnő, Victoria Grant találkozik az egyik mulatóból kirúgott homoszexuális férfival. Carole Todd rábeszéli a nőt, hogy könnyebben kaphatna munkát, ha nőimitátor férfit alakítana. Az ötlet beválik, a magát Victornak álcázó Victoria hamarosan szerződést kap. Sikere van az énekléssel, és minden jól megy egészen addig, amíg a klub tulajdonosa, a chicagói King Marchand érdeklődni nem kezd iránta.

Korához (hát még a korhoz, amiben játszódik) képest felettébb merész és formabontó módon foglalkozik a történet a nemi szerepekkel, nem sokszor találkozni ahhoz hasonlóval, hogy egy nő olyan férfinak adja ki magát, aki nőnek öltözik. Ötletes a koncepció, de egy kicsit visszásnak éreztem, hogy miért is tudott Victoria csak férfinak álcázva bekerülni a klubba, ha utána nőként ünnepelték, a műsorvégi lelepleződések pedig közfelháborodást váltottak ki. Értékelem, hogy amikor a szerepcsere kezdett kihatni a magánéletre is, megmutatták a másik oldal gondolatait is, és én inkább Kinggel tudtam együttérezni a vége felé. Nyomasztó lehet beletörődni, hogy a párját ő szeretheti igazi női valójában, ám mivel a külvilág számára mindketten férfinak tűnnek, elkerülhetetlenek a rágalmak. Nehezen bírtam elképzelni, hogy fognak kikeveredni a tévedések hálójából, végül egy igazán frappáns fordulattal sikerült pontot tenni az ügy végére.

Funny Girl

Év: 1968

Rendező: William Wyler

Főbb szereplők: Barbra Streisand, Omar Sharif, Kay Medford, Anne Francis, Walter Pidgeon

Fanny Brice egy elszánt, tehetséges lány, aki roppant eltökéltségének és varázslatos hangjának köszönhetően hatalmas sikert arat a színpadon. Bár sajátos életfelfogásával rendre felfordulást okoz az előadásokban, a közönség mégis rajong érte, és egy jóvágású milliomos, Nicky Arnstein figyelmét is felkelti.

Anyu és a nagybátyám gyakran idézgetnek ebből a gyerekkorukban sokszor látott filmből, így én is szerettem volna megismerni a már címében is viccesnek ígérkező klasszikust. Fanny Brice színre lépései valóban nagyon mókásak, igaz, a határán annak, hogy borzasztóan fárasztok legyenek, de olyan szeretetreméltóan esetlen ez a lány, hogy nem lehet haragudni rá. Sőt, példamutató is a talpraesettsége, ahogy minden félrement próbálkozását igyekszik úgy alakítani, hogy a közönség éljenezze, és legközelebb kifejezetten az ő csetlés-botlásáért váltson jegyet. Barbra Streisand kirobbanó egyéniségével uralja a filmet, akár humoros, akár drámai jelenetekről van szó. A cselekmény ugyanis nagyjából a felénél súlyosabb problémákkal teli irányt vesz, és ugyan értékelem (ahogy a Cherbourgi esernyőknél is), hogy mertek realistább befejezéseket meglépni, az más kérdés, hogy a lelkemnek most nem ezek esnek jól…

Funny Girl 2. – Funny Lady

Év: 1975

Rendező: Herbert Ross

Főbb szereplők: Barbra Streisand, James Caan, Omar Sharif, Roddy McDowall, Carole Wells

Fanny Brice élete új szakaszába lépett, és ez nemcsak énekesnői karrierjére, hanem a magánéletére is vonatkozik. Szövetkezik Billy Rose-zal, a lelkes és tehetséges dalszövegíróval, akinek a showbusiness, a színpadi ragyogás ugyanazt jelenti, mint Fanny-nak: mindent. Bár a kezdő producer és az ismert énekesnő úgy különbözik egymástól akár a tűz és a víz, a közös munka során mégis barátság, később pedig szerelem bontakozik ki kettejük közt.

Nem vádolnám a Funny Lady-t rögtön azzal, hogy a fölösleges második részek csapdájába esett, hiszen az alapmű olyan nyitottan ért véget, hogy igényelte a szereplők életének továbbvitelét. Mégis vegyesek az érzéseim, hisz a szálakat nem megnyugtatóan varrták el, hanem túlbonyolították, emiatt többször gondoltam azt, hogy inkább ne forgattak volna folytatást. Fanny produkciói továbbra is mosolyt csaltak az arcomra, miközben örültem, hogy komolyabb vonulaton is egyre többet kezdték alkalmazni. Érdekes volt szembeállítani a két házasságát, ahogy az arisztokratikus férj után egy hétköznapibb, sokszor kifejezetten faragatlan alakkal kötötte össze az életét – az igazat megvallva, Billy-t csak elenyésző pillanatokig találtam szimpatikusnak, és végig abban reménykedtem (ahogy érezhetően Fanny is), hogy valahogy újra egymásra találnak Nicky-vel. Lehet, hogy az alkotók azt szándékoztak bemutatni, hogy sikeres karrier és boldog magánélet nem járhat kéz a kézben, illetve azt, hogy egy igazán tehetséges ember pályájának több állomását is megmutassák, ám sajnos emiatt ez a két, alapvetően könnyed vígjáték keserédes élményként marad meg az emlékezetemben.

Helló, Dolly!

Év: 1969

Rendező: Gene Kelly

Főbb szereplők: Barbra Streisand, Walter Matthau, Michael Crawford, Danny Lockin, Marianne McAndrew

Dolly Levi, a középkorú özvegyasszony házasságközvetítéssel foglalkozik, de mikor egy számára is megfelelő férfi, Horace Vandergelder fordul hozzá, hogy keressen neki feleséget, elhatározza, hogy ő fog hozzámenni. Közben Horace két segédje, Cornelius Hackl és Barnaby Tucker is New Yorkba indul szerencsét próbálni és szerelemre találni.

A következő Barbra Streisand-szerep már sokkal inkább felvidított, habár ezzel sem voltam teljes mértékben elégedett. Míg a Funny-filmeket elejétől a végéig ő vitte a hátán, itt a karaktere egy ponton háttérbe szorult, és indokolatlanul sok játékidőt vitt el a két ügyefogyott segéd szerencsétlenkedése. Dolly és Horace kapcsolata tipikus komédiai alaphelyzetből indult ki, mikor is a felek kezdetben megleckéztetni tervezik a másikat, ám viharos szócsatáik lassan szenvedélyes szerelembe csapnak át. Ez a fordulópont valahogy elsikkadt a másik szál kibontakozása mellett, így hirtelennek éreztem a konfliktus elrendeződését. Ettől eltekintve nagyon kellemes musical, egyszerűen imádom a régi filmeknek ezt a bájos szemléletmódját, ahol gond nélkül minden járókelő táncra perdülve csatlakozik a főhős énekéhez, és a világ máris békésebb helynek tűnik.

Csillag születik

Év: 2018

Rendező: Bradley Cooper

Főbb szereplők: Lady Gaga, Bradley Cooper, Sam Elliott, Andrew Dice Clay, Rafi Gavron

Jackson Maine valaha híres country-énekes volt, de az ital és az örök turnézás kiszívta minden erejét, leáldozóban van a csillaga. Ám megismerkedik egy fiatal, naiv és ismeretlen énekesnővel, Ally-vel, akiben meglátja a zsenit. A férfi támogatja felfedezettjét, és közben beleszeret. Egyre szenvedélyesebb viszonyuk közben egyre jobban el is távolodnak egymástól, mert az ismeretlen lány pályája fantasztikus ütemben ível felfelé.

A sok 60-as, 70-es és 80-as évekbe tett kiruccanás után egy friss megjelenésű filmet is beiktattam. Igaz, a sztori ez esetben sem újkeletű, hiszen több korábbi változata is elkészült már. Az újrázást egyáltalán nem tartom fölöslegesnek, hiszen egy ilyen életút minden évtizedben megismétlődhet, csupán az aktuális zenei trend változik körülötte. Hab a tortán, hogy Lady Gaga az egyik kedvenc énekesnőm, szeretem benne, hogy a bizarr külcsín mögé nézve a tucatslágereknél jóval mélyebb, értékesebb belbecset találni a dalaiban. Könnyű lenne ráfogni, hogy igazából önmagát alakítja a filmben, azonban itt egy sokkal visszafogottabb, emberközelibb oldalát mutatta meg, ami olyanokkal is megkedveltetheti, akik eddig idegenkedtek a stílusától. Libabőröztetőek a zenék, és döbbenetesen feszültségteljes Ally és Jack ellentétes arányban emelkedő és leáldozó pályájának egymás mellé helyezése.

Csillag születik

Év: 1976

Rendező: Frank Pierson

Főbb szereplők: Barbra Streisand, Kris Kristofferson, Gary Busey, Oliver Clark, Paul Mazursky

John Norman Howard, a híres rocksztár botrányt botrányra halmoz, alkohol és kábítószer nélkül már képtelen fellépni. Egy éjszakai mulatóban megismerkedik egy tehetséges, fiatal énekesnővel, Esther Hoffmannal, akinek egyengetni kezdi karrierjét. Összeházasodnak, és egy ideig úgy tűnik, kapcsolatuk boldog és harmonikus. Ám amíg John karrierjének vége, Esther egyre jelentősebb sikereket arat.

Legtöbbször nem szoktam egy történet több feldolgozását egymáshoz közel megnézni, ám ezúttal mindenképp kíváncsi voltam a legújabbal összevetve az eggyel korábbi verzióra, hiszen ebben is Barbra Streisand játszik, akinek most kezdtem behatóbban megismerkedni a munkásságával. Nem tudnám egyértelműen rangsorolni a két változatot, ebben részletesebben felépítettnek éreztem a főszereplők megismerkedését, az újban viszont a már említett ellentétesen alakuló karriert ábrázolták megrázóbban. A szerelem mindkét esetben magas hőfokon égett, ám ebben adódott egy kiábrándító történés, ami nagyon örülök, hogy a másikba nem került bele. Nyilván a korosztályomból fakadóan az új film betétdalai közelebb állnak az ízlésemhez, de élveztem a 70-es évek popkultúrájába nyert betekintést. Lehet, érdemes lenne egyszer próbát tennem az 1937-es és 1954-es változatokkal is. (Főleg ez utóbbi érdekelne Judy Garland miatt. A róla készült, idén debütált életrajzi filmet is nagyon szeretném már látni.)

Bűbáj

Év: 2007

Rendező: Kevin Lima

Főbb szereplők: Amy Adams, Patrick Dempsey, James Marsden, Susan Sarandon, Timothy Spall

Giselle-t, a szépséges hercegnőt a gonosz királynő száműzi a varázslatos, dalokkal teli rajzfilmvilágból. Ennek következményeként a lány a mai, modern Amerikában találja magát. Giselle először elborzad New Yorktól, melyben feje tetejére állnak a mesevilágban ismert tételek. Aztán találkozik Roberttel, a válóperes ügyvéddel, aki kisegíti a bajból, és akibe lassan, de biztosan beleszeret. Igaz, hazájában már eljegyezte őt Edward herceg.

Kedvelem a Disney-filmeket a maguk habos-babos mesevilágával, ennek ellenére díjazom, hogy képesek voltak bevállalni egy kvázi önparódiát. A Bűbáj nem nélkülözi a csöpögősen idilli jeleneteket, ám közben mégis úgy adja át a szokásos tanulságot a jószívűség és az igaz szerelem erejéről, hogy jópofa fricskákat szúr oda az első pillantásra egymásba szeretésnek, az állatokkal beszélgetésnek, az állandó dalra fakadásnak, és hasonló kliséknek. Általában jól szórakozom azokon a vígjátékokon, ahol a poénok forrása a karakterek közti kulturális különbség, és ez egy napjaink nyüzsgő metropoliszába csöppent hercegnőnél is remekül működik. Valószínűleg a legtöbben olyan szkeptikusan reagálnának Giselle naiv gondolkodásmódjára, mint elsőre Robert, de néha nem árt olyan szemmel nézni a világot, mint a lány. Fontos, hogy a mindennapokban is lássuk meg a varázslatot. Külön kiemelném, hogy mivel a Disney-meséknél bevett szokás, a lista musicaljei közül ez az egyetlen, ahol a dalokat is szinkronizálták, és gyönyörűen énekelték fel őket magyarul.

Gumiláb

Év: 1984

Rendező: Herbert Ross

Főbb szereplők: Kevin Bacon, Lori Singer, Chris Penn, John Lithgow, Dianne Wiest

Ren Chicagóból költözik anyjával a poros kisvárosba, Beaumontba. A fiú számára, aki hozzászokott a nagyvárosi tinédzserek életmódjához, a konzervatív erkölcsöké egészen más világ. Itt Moore tiszteletes szabályai szerint él mindenki, tilos a tánc és a zene. Egyetlen ember van a városban, aki ellenszegül a szigorú szabályoknak, a tiszteletes lánya, Ariel. A két lázadó fiatal egymásba szeret.

Szigorú értelemben véve nem mondható musicalnek, mert a szereplők nem énekelnek, csak táncolnak a dalokra, de stílusa miatt beleillik a sorba. Vérbeli musicalbe illő téma, hogy a zenében és táncban szabadságra lelt fiatalok szembeszállnak a bigott, minden újdonságot elítélő felnőttekkel. Összehasonlíthatatlan hangulata van a 80-as évek amerikai középiskoláinak, időnként szívesen kipróbálnám, milyen lehetett akkoriban kamasznak lenni. Zeneileg is nagyon kedvelem ezt a korszakot, ütős számokat válogattak össze, a táncokban pedig az tetszett, hogy nem a tökéletesen kidolgozott koreográfiákra, hanem a korlátok nélküli, ösztönös, zsigerből jövő mozgásra fektették a hangsúlyt. Nem annyira fajsúlyos a sztori, és a tinifiúk megeresztenek egypár alpáribb beszólást, de ennél többet nem tudok felróni ennek a lendületes, klassz filmnek.

West Side Story

Év: 1961

Rendező: Jerome Robbins, Robert Wise

Főbb szereplők: Richard Beymer, Natalie Wood, Russ Tamblyn, Rita Moreno, George Chakiris

New York West Side negyedének utcáin vívja harcát a helybéli fehér fiúkból és a Puerto Ricó-i bevándorlókból álló két banda. Egy táncos szórakozóhelyen találkozik egymással Tony, a Rakéták tagja és a konkurens bandához, a Cápákhoz tartozó csinos félvér lány, Maria. A két fiatal első pillantásra egymásba szeret. Felcsillan a remény, hogy szerelmük talán véget vet a régóta tartó gyűlölködésnek.

A végére hagytam a frissen látott musicalek minden bizonnyal legkorszakalkotóbb darabját. Még 8. osztályban, amikor magyarórán a Rómeó és Júliát vettük, láttam az elejét, de csak most, hogy már a kisebbik húgomék tanulják Shakespeare műveit, jutott eszembe végignéz. Az összekapcsolás nem alaptalan, a West Side Story erősen a színdarabból építkezik, nem egyszerűen az ellentétes oldalról jövő szerelmesek alakjában, hanem egyes mellékszereplők is jól beazonosíthatóan megfeleltethetőek a drámabelieknek. A modernizálás azonban komolyabb társadalomkritikát jelenít meg a fehér “ősamerikaiak” és a Puerto Rico-i bevándorlók ellentétével, mint a két veronai család, akik már maguk sem tudják, miért gyűlölködnek egymással. Hiába jelenik meg Amerika a lehetőségek csillogó-villogó országaként, a filmben végig ott lebeg a komorság, a tragédia előszele. Túllendülve annak enyhén mulatságos mivoltán, hogy a kemény srácok balettszökkenésekkel vívják bandaháborújukat, lenyűgözött és letaglózott a film.