Szerelem az idő korlátain átlépve

Kerstin Gier: Időtlen szerelem

Kerstin Giertől először a Fellegszállót olvastam, amit imádtam, és nem volt kérdés, hogy szeretnék még olvasni tőle. Következő olvasmánynak az Időtlen szerelem trilógiát néztem ki, ám szomorúan szembesültem a ténnyel, miszerint már sehol sem kapható. Végül beadtam a derekam, és kihoztam mindhárom kötetet a könyvtárból. Ennek ellenére továbbra sem tettem le arról az elhatározásomról, hogy egyszer saját példányaim lesznek, főleg azután, hogy nagyon megszerettem a sorozatot.

Gwendolyn Shepherd családjában öröklődik az időutazás képessége – ám a prófécia szerint a legfiatalabb generációban nem ő, hanem unokatestvére, Charlotte részesült ebben az adományban. Annál nagyobb a rokonság megdöbbenése, amikor tizenhat éves korukban mégis Gwen lesz az, aki váratlanul egy másik idősíkban találja magát. A lányt beavatják az időutazást felügyelő Őrzők titkos társaságába, ahol jelenlétét fenntartásokkal kezelik, és mindent, amit Charlotte évekig gyakorolt, rohamtempóban kell elsajátítania. Ráadásul együtt kell dolgoznia egy másik időutazó família sarjával, a jóképű, de arrogáns Gideon de Villiers-vel is. A 18. századi Londonban Saint-Germain gróf, a legendás alkimista különleges küldetéssel bízza meg őket: fel kell kutatniuk az összes múltbeli időutazót, hogy feltáruljon, mit rejt a kronográfnak nevezett időgép…

Gier stílusát már akkor a szívembe zártam, amikor először olvastam tőle. Igazán kedves humora van, és természetes könnyedséggel görgeti előre fantáziavilága eseményeit. Ez nincs másként ennél a sorozatnál sem, ráadásul mindez kiegészül az időutazás nagyszerűen kidolgozott rendszerével. Érdekes, hogy máshogy működik a dolog, mint az általam ismert történetekben: születni kell a képességgel, ugyanakkor időgéppel lehet szabályozni az utazásokat. Bár a téma szinte elkerülhetetlenül hozza magával a paradoxonokat, itt minden fejlemény logikusan levezethetően ér körbe. Ez valószínűleg abból is következik, hogy az írónő viszonylag limitált kereteket állított fel azon a téren, hogy hányan vannak az időutazók és milyen távlatokba lehet visszamenni.

Gwendolyn nagyon szerethető hősnő, becsülöm benne, hogy bár sokat szerencsétlenkedik és nem bízik eléggé magában, mégis a legtöbb szituációban talpraesetten helytáll. Gideon először túlzottan fellengzősen és kiszámíthatatlanul viselkedik, de a bajban bizonyítja, hogy egy igazi megtestesült modernkori lovag. Aranyos párost alkotnak, szórakoztatóak a szócsatáik és szívmelengető, amikor megvédik egymást. Ellenben nehezen viselem a huzavonát, ami a kommunikáció hiányából fakad köztük. A félreértéseikhez képest túlzottan is gyorsan bontakozik ki a szerelmük – talán hitelesebb lenne, ha néhány hét helyett néhány hónapot ölelne fel a történet.

A mellékszereplők közül Leslie szuper barátnője Gwennek, az ő éles esze nélkül sokkal nehezebben boldogulna a nyomozással. Ellenben Gideon öccse, Raphael számomra semleges karakter maradt: kellemesen csalódtam, hogy az első benyomással ellentétben nem egy bunkó nagymenő lett belőle, de különösebben nem kedveltem meg. Charlotte-ot, hiába volt beképzeltnek lefestve, azért egy kicsit sajnáltam: rossz lehet, hogy egész életében arra készítették, hogy valami különleges fog vele történni, aztán kiderült, hogy az mégsem az ő feladata. A sorozat legemlékezetesebb karaktere pedig kétségkívül a vízköpő Xemerius, akit leginkább a Harry Potter Dobbyjának és a Sabrina, a tiniboszorkány Salemjének keverékeként tudnék jellemezni. Egyszerűen hihetetlen a dumája, miközben megható is a Gwenhez fűződő ragaszkodása.

Az első kötet, a Rubinvörös még túlságosan a bevezetésre, az alapok lefektetésére koncentrál, majd egy olyan ponton kerül elvágásra, ahonnan hiányzik egy erősebb konklúzió. Szerintem jobbat tett volna a regénynek, ha attól függetlenül, hogy az egész sorozatban egy nagy küldetés véghezvitele a cél, valami kisebb részfeladat sikeres teljesítése után zárul. A Zafírkékben már felpörögnek az események, habár érződik, hogy az igazán nagyszabású akciókat és fordulatokat a fináléra tartogatja az írónő. Ezúttal már hosszabb időt töltenek a múltban a főhősök, valamint ha megkésve és nyögvenyelősen is, de megkezdődik Gwen kiképzése a 18. századi etikett terén. Ezek a jelenetek eszembe juttatták kiskamaszkori kedvencemből, az Időfutárból azokat a részeket, amikor Hannának a monarchiakori Bécsben kellett boldogulnia. Nagyon élveztem, amikor a lány találkozik a nagyapja fiatal énjével, ám a könyv fénypontjának kétségkívül a fergetegesen sikeredett estély tekinthető.

A záródarab, a Smaragdzöld viszont egyértelműen az Időtlen szerelem legütősebb kötete. Korábban nehezményeztem, hogy a rejtélyek (Lucy és Paul kapcsolata Gwennel, a holló hatalmának jelentése, a kronográf titka) könnyen kitalálhatóak, az olvasó számára előbb válnak nyilvánvalóvá, mint a szereplőknek, ám erre ebben a kötetben az írónő határozottan rácáfol. A végkifejletnél csak úgy kapkodtam a fejem: Gwen újabb különleges képessége, Saint-Germain gróf jelenbeli személyazonossága, Gideon mesteri terve, és – mintegy slusszpoénként – Mr. Bernhard kiléte mind-mind valódi meglepetésként hatottak.

Ezeknek a csavaroknak köszönhetően nem csupán úgy fogok emlékezni az Időtlen szerelem-trilógiára, mint egy bájos, de kissé egyszerű lányregényre, hanem mint egy kiemelkedően fordulatos, ügyesen felépített műre az időutazós történetek palettáján. Kíváncsi vagyok a filmadaptációkra, és mindenképp tervezem elolvasni Gier Silber– és Nefelejcs-sorozatait is, ha ismét valami léleksimogatóra lesz szükségem.

10/10

Felejthetetlen történet egy felejthető lányról

V.E. Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete

V. E. Schwab nem olyanfajta író, aki örökké ugyanabban a jól behatárolható zsánerben alkot, hanem számos különböző műfajban kipróbálta már magát, minden könyvével egy teljesen új világot teremtve. Így történhetett, hogy annak ellenére, hogy a korábbi regényei nem különösebben hoztak lázba, az Addie LaRue láthatatlan élete a fülszöveg első elolvasásával megfogott.

1714-ben, egy kis francia faluban a huszonhárom éves Adeline LaRue megszökik az esküvőjéről, amit szülei rendeztek el számára egy rideg, idősebb úrral. Kétségbeesésében megidézi a sötétség egyik istenét, aki ajánlatot tesz neki: örök fiatalságért és szabadságért cserébe minden megismert ember rövid időn belül elfelejti. A lány, mivel nem lát más kiutat, vállalja a feltételeket. Magányosan ugyan, de beutazza a világot, átéli annak változásait, és lassan azt is kitapasztalja, hogyan hagyhat nyomokat maga után. Mígnem 2014-ben, bevált életmódját felforgatja Henry Strauss, egy New York-i könyvesboltos, aki a második találkozásukkor is emlékszik rá…

Az örök élet és az amnézia témáit már rengeteg műben felhasználták, viszont még sosem olyan formában összekapcsolva, ahogy Schwab tette. Így Addie sorsa nem csupán azért válik fájdalmassá, mert mindenkit túlél, akit megszeret, hanem mert nincs is lehetősége hosszútávú kötődéseket kialakítani. Persze külső szemlélőként könnyű megállapítani, hogyan fogalmazhatta volna meg úgy a kívánságát, hogy elkerülje a csapdát, de akkor az egész történet sem jöhetett volna létre. Nagyon tetszett a főhősnő életszemlélete, az, hogy a nehézségek közepette is igyekezett megtalálni azokat a dolgokat, amiknek örülhet, hiszen folyton lesznek újabb felfedezhető helyek, megkóstolható ételek, megcsodálható műalkotások. Így Addie végtelen élete segíthet jobban értékelni a magunk véges létezését, és megpróbálni kihozni belőle a legtöbbet.

Természetesen Addie is érzi, hogy mindezen élmények kevesebbet érnek, ha nem oszthatja meg őket valakivel, és ekkor lép a képbe Henry. Felvetődik a kérdés, hogy a lány akkor is ragaszkodna-e az egyetlen rá emlékező személyhez, ha az nem egy jóképű és jószívű fiú lenne, de a helyzet ennél összetettebb. Kezdettől fogva sejtettem, hogy ez az együttállás azért valósulhatott meg, mert Henry is ördögi alkut kötött, ám nem jöttem rá, nála miben nyilvánul meg. Okosan lett kitalálva, hogy mindketten alapvető szükségletekre vágytak, amik eltúlozva áldás helyett átokként működnek.

Szerettem a kapcsolatukban, hogy hamar elfogadták a másik állapotát, és aktívan tettek azért, hogy ehhez igazodva nagyjából normális életet tudjanak fenntartani. Ellenben egyáltalán nem kedveltem azt a mérgező “se veled, se nélküled” huzavonát, ami Addie-t az általa Lucnek nevezett sötét istenhez fűzte. Valamelyest megértettem, hogy évszázadokon keresztül ő jelentette az egyetlen biztos pontot a lány számára, azonban ez nem jogosította fel arra, hogy kihasználja, és a kedve szerint láncolja magához vagy taszítsa el.

A regény végig lekötött, sodort magával, mégis a vége felé kezdtem aránytalanságokat érezni a cselekmény felépítésében. Ez leginkább az idősíkok váltogatására vonatkozik: lehet, hogy nem ezen volt a hangsúly, de szívesen olvastam volna bővebben arról, hogyan élte meg Addie a különböző korszakokat, a történelem viszontagságait. Ehelyett az írónő elsősorban a jelen gyakran eseménytelen hétköznapjait fejtette ki hosszabban, a múltból pedig csak villanásnyi jeleneteket adagolt. A végkifejlet viszont lenyűgözőre sikerült: bár több elméletet is felvázoltam, a tényleges megoldás mindegyiket felülmúlta, egyszerre foglalva magába az elengedést és az újrakezdés esélyét.

Szerencsére nem kellett csalódnom az előérzeteimben, valóban az idei év egyik legkülönlegesebb olvasmányával gazdagodtam. Az már biztos, hogy sokakkal ellentétben, Addie LaRue-t én sem fogom elfelejteni.

10/10

A siker vegyülete

Stephenie Meyer: A vegyész

Stephenie Meyer regényeihez felemásan viszonyulok – alapvetően az Alkonyatot és A burkot is fantáziadúsan, érzelemgazdagon megírt történetnek tartom, ám a mártír főhősök, szerelmes nyavalygások és túlhúzott szálak miatt, főleg előbbi szériából, inkább a negatív benyomások maradtak meg. Ettől még, vagy pont emiatt, mikor megtudtam, az írónő merőben új terepen kezdett kísérletezni, igazán kíváncsi lettem, vajon túl tud-e lépni a tőle megszokott kereteken. Azt kell mondjam, ha nem tudnám, semmiből sem jöttem volna rá, hogy a kultikus vámpír-szappanoperát ugyanaz vetette papírra, aki ezt a minden ízében vérprofi thrillert.

Ahogy elképzeltem: Juliana (Angelina Jolie)

Az izgalmasan induló mű hamar beszippantott, és kezdeti kételyeim afelől, hogy elnyeri-e tetszésem, nagyrészt nem is holmi tvájlájtos elemek visszaköszönésének féléséből származtak, hisz az már a felvezetésben kitűnt, hogy Meyer sikeresen levedlette gyermekbetegségeit. Sokkal inkább a brutalitástól tartottam, mert bár filmen ezer meg egy hasonló sztorival találkoztam már, könyveket nem gyakran veszek kezembe ebből a műfajból, úgyhogy meglehetősen feszengtem a kínzásos vallatások és egyéb ínyencségek magas szintű részletezése alatt. Ezekhez később sikerült hozzászoknom, és szerencsére nem is nagy részét tették ki a kibontakozó csavaros cselekménynek, amivel egyre és egyre elégedettebb lettem, ahogy haladtam vele.

Ahogy elképzeltem: Daniel (Tom Cruise)

 

Maga az akció pedig nem hatalmasabb durranás, mint akármelyik napi krimisorozat tetszőleges epizódja, a hús-vér, szimpatikus szereplők teszik igazán élővé és átérezhetővé. Dr. Juliana Fortis (aki általában nem erre a névre hallgat) remekül felépített hősnő: elsőre visszataszítóan érzelemmentesnek és emberkerülőnek tűnhet, ám ahogy rádöbben, nem boldogulhat örökké egyedül, és bizalmasokat szerez, úgy bújik elő lassan a mélyen elrejtett esendő, érzékeny oldala.

 

A benne lakozó nő felszabadítására nem is adódhatna tökéletesebb személy, mint Daniel Beach, aki cseppet sem egy Edward Cullen-szintű megközelíthetetlen álompasi, hanem Julie ellenpólusaként meglepően valóságos. Kapcsolatuk a lehető legvisszásabb helyzetből indul, a férfi azonban ezt is olyan természetesen és jópofán kezeli, hogy képtelenség nem odalenni érte. A sors fintoraként össze kell dolgozniuk csak külsőleg hasonlító ikertestvérével, Kevinnel is, ami vészesen könnyen fordulhatna szerelmi háromszögbe, de Meyer nem húzta be ezt a lépést, amiért ezúton is hálás köszönetem!

Ahogy elképzeltem: Kevin (szintén Tom Cruise)

Amiért még érdekesebb volt nem nézni, hanem olvasni egy ilyen témájú történetet, az az elképesztő aprólékosság, amivel a vegyész napi rutinját, óvintézkedéseit és kísérletezéseit ecseteli. Gondolkodásmódjából rendkívül hasznos dolgokat lehet meríteni – ha az egyszerű olvasó némileg joggal feltételezheti is, hogy nem sok szüksége lesz rá, agyában mégis elraktározza a fedőnév-kitalálási, álruha-választási és lakásvédelmi rendszer-kiépítési praktikákat. Gyanítottam, majd a köszönetnyilvánításból is kitűnt, hogy szorgos szakértőcsapat dolgozott a szerző kezei alá, mindenesetre fantasztikusan hitelesen sikerült átadni, milyen olyasvalaki élete, aki állandóan változtatni kényszerül a személyazonosságát és tartózkodási helyét.

 

Lényegében nem bravúros, de korrekt, szerethető thrillert hozott össze Stephenie Meyer, aki egyúttal óriásit nőtt a szememben. Remélem, más korábban fanyalgók is ilyen elismeréssel adóznak előtte, arra ösztönözve, ebbe az irányba érdemes folytatni munkásságát. Merész váltással, de nagyon jó útra lépett, bizonyítva, egy felnőtt, érettebb történetben ügyesebben képes alkotni. Nem bánom, hogy A vegyésznek nem készül folytatása, ám szívesen olvasnék hasonlókat az írónőtől, valamint szinte biztos vagyok benne, hogy előző műveihez hasonlóan erre is hamar le fognak csapni a filmstúdiók.

Értékelésem:

10/9

Kicsit csiszolatlan, de gyöngy

Mörk Leonóra: Lány igazgyöngyökkel

Ezt a könyvet a nagymamámtól kaptam kölcsön, aki, velem ellentétben, csak úgy falja a romantikus regényeket, és bár én először kicsit vonakodtam, felélesztettem kísérletező kedvem, és próbát tettem vele. És milyen jó, hogy így döntöttem! Sokkal több van ebben a műben, mint feltételeztem volna.

Rendszeresen olvasom a Nők Lapját, így megjegyeztem már Mörk Leonóra nevét és arcát, jellegzetes írói stílust azonban még nem sikerült társítanom hozzá. Az első tőle olvasott regény után viszont biztos, hogy jobban fogok figyelni a cikkeire.

Ahogy elképzeltem: Márta (Sandra Bullock, bár elvileg Meg Ryanre hasonlít)

Elsősorban azért ódzkodtam a történettől, mert valami tingli-tanglit néztem volna ki belőle. Az első fele olyan is volt, tipikus amerikai csajos vígjáték, szerencsére a jobbik féléből, hamisíthatatlanul magyar elemekkel tarkítva. Első számú főhősnőnk, Márta fárasztóan esetlen, de okos gondolkodású, szókimondó, azonosulható nő, aki magát szinte bűnös élvezetként olvastató stílusban narrálja csetlés-botlásait. Szóval elkezdett érdekelni, tulajdonképpen egészen tetszeni is, mégsem jobban, mint egy egyszernézős, könnyed romantikus film.

Ahogy elképzeltem: Philipp (Bradley Cooper)

A történelmi rész viszont, istenem, mindenért kárpótolt! Ugyan ez sem olyasmi, amit még sehol nem olvashattunk-láthattunk, de amellett, hogy hasonlóan olvasmányos, elképesztően hitelesen van tálalva. Az utolsó apró részletig odaképzelheti magát az olvasó az 1700-as évek Drezdájába, Amszterdamába, vagy egyenesen Koreájába. Anne-Sophie ráadásul még sokkalta erősebb és önmegvalósítóbb lány, mint Márta, bár lehet, hogy ez csak a beszűkültebb világlátású korszak miatt érződik így. A szerelmi szálak is élvezetesek, jó látni, hogy mind Márta és Philipp, mind Sophie és Nicholas kapcsolata két intelligens, művelt emberé, akik édelgés közben értelmes dolgokról tudnak beszélgetni és vitatkozni. Nicholas körül ugyan vártam volna valami nagyobb konfliktust, de ez a börtönbe zárós is elég feszültségteljesre sikerült. A mellékszereplőket is kedveltem, különösen a bohókás, de bölcs törpét, valamint az aggodalmaskodó, segítőkész nevelőnőt.

Ahogy elképzeltem: Sophie és Nicholas (Scarlett Johansson és Colin Firth)

A regény szerkezete nem olyan jól megoldott, szerintem ütősebb lett volna, ha nem Márta kerete közt látjuk Sophie sztoriját, hanem felváltva a két idősíkot. Ha egyszer vászonra vinnék, hisz igazán hangulatos és pörgős film lehetne belőle, érdemesebb lenne így szőni a szálakat. Engem is bosszant, mikor több szemszögű történetekben mindig a legizgalmasabb jeleneteknél kell váltani, ugyanakkor nem éppen előnyös, ha annyira belefeledkezem Sophie életébe, hogy el is felejtem, az egész Mártával kezdődött, a végén pedig túl kevés terep maradt a visszacsatolásra. A kereten belüli keret, Ádám naplója is tetszett, szórakoztató volt olvasni ügyetlen, régies fogalmazásmódját, ám ez is amilyen hosszan vezette be a lényeget, olyan sután lett lezárva.

Összességében nagyon gördülékenyen megírt, precíz kutatómunkára bizonyságot adó, öntudatos emberek sorsát bemutató, életszeretetet hirdető mű, amit érdemes bebiztosítottan sok szabadidővel kézbe venni.

Értékelésem:

10/8

 

Amit éjfélig olvas a kisasszony

Cassandra Clare: Éjfél kisasszony (Gonosz fortélyok 1.)

Hihetetlen, hogy több, mint egy éve kerültem kapcsolatba az Árnyvadász-regényekkel. 2015 karácsonyára kapta meg a húgom a Csontvárost, 2016-ban pedig, túl hat A végzet ereklyéin és három Pokoli szerkezeteken, a Gonosz fortélyok első része lapult számára a fa alatt.

A hercegnő befejeztével azt írtam, jobban érdekel a még meg nem jelent, Tessáék gyerekeiről szóló sorozat, hiszen az szorosabban kapcsolódik a már ismert történetekhez. Az Éjfél kisasszony főszereplői ugyan már tiszteletüket tették a Mennyei tűz városában, akkor azonban nem túlzottan élveztem a jelenlétüket, zavaróan sok időt vettek el a régóta szeretett és féltett karakterektől.

Minden aggályom ellenére azt kell mondjam, az Éjfél kisasszony piszok jó, és érződik, hogy Clare sokat fejlődött írás terén. Profibb, mert már rutinos, sokkal szebb szófordulatokat, hasonlatokat használ, és üdítőbb, elsősorban azért, mert a szereplők is rutinosak, nem most ismerkednek az árnyvilággal. Éppen ezért, na és a számos átkötésért nem is ajánlom a másik két sorozat előtt olvasni, ettől még ezzel megpróbálkozni sem lehetetlen.

Nem bántam azt sem, hogy inkább az érzelmi szálakon van a hangsúly, mint a démontrancsírozáson, annak viszont kifejezetten örülök, hogy egy hagyományosabb, nyomról nyomra haladós krimiszál adja a cselekmény magját. A helyszínválasztás is jól esett, hisz New York bugyrai vagy a viktoriánus London nyomasztóan hat egy idő után, Los Angeles tengerpartja ezzel szemben csupa csillogás és tömény szabadságérzetet nyújt (úgy elutaznék most oda). A szereplőkről órákig lehetne vitatkozni, annyi különböző egyéniség kap terepet. Ne értsetek félre, egyáltalán nem tartozom azok közé, akik szerint Clare alattomosan másolja Rowlingot, de ezúttal tényleg nem tudok jobb hasonlattal élni: Blackthornék a szakajtónyi gyerekkel tulajdonképpen az árnyvilág Weasley-családja, akik között az ő Harry-jük, az elárvult és magára maradt Emma igazi szerető és befogadó légkörre talál.

Talán azzal sem sokakat lepek meg, hogy nem a főszereplők lopták be leginkább magukat a szívembe. Egytől egyig izgalmas és összetett karakterek, ám számomra Emma bosszantóan indulatos ösztönlény, Julian pedig halmozottan sajnálnivaló mártír, javukra írható fel, hogy egyszer végre a lány vagány és a fiú érzékeny. Mark szolgáltatja a humorforrás nagy részét állandó kultúrzavarával, nekem mégis sokáig gyanúsnak, kettős ügynöknek tűnt, bonyolult szerelmi élete pedig csak rátett egy lapáttal. Ellenben ott van Ty, aki enyhe autisztikus tüneteivel és csavaros eszével a legjobban hasonlít rám mindannyiuk közül, Malcolm, akinek bár sötét ügyletei akadnak, annyira szerethetően hóbortos, valamint Christina, akinek át tudom érezni a fájdalmát, és úgy vélem, igazán megértő barátnőm lehetne. A testvérek közül Livvy-t és Drút sajnos még nem nagyon tudom hova tenni, Tavvy pedig inkább csak cukiságfaktor.

Ha már említettem a bonyolult szerelmi szálakat, hát azokkal bizony lehet gondban lenni, hova húzzon az olvasó szíve. Szerintem Emma és Julian egyértelmű, élet elleni bűncselekmény volna nekik nem megadni a boldogságot, ugyanakkor legalább nyomós okuk van rá, miért nem lehetnek együtt, ami tényleg értelmes problémát szolgáltat a további részekre. A másik szálon azt hiszem, a Mark-Cristina párost támogatom, az most még nem annyira érezhető, de sejtetve van, és nekem tetszene, ha ezen az oldalon a kevésbé nyilvánvaló végeredmény születne meg. Hozzájárul az is, hogy sem Kierant, sem Diegot nem sikerült megkedvelnem, de nyugtasson a tudat, hogy amennyiben nem haláloznak el, Mark és Cristina semmiképp sem maradnak pár nélkül. Ja, és remélem, Cassandra nem viszi túlzásba, és nem kapja meg az összes testvér, beleértve a hétévest is, a maga háromszögét.

Ami még érdekes újítás, hogy láthatóan nem egy főgonosz ellen kell több kötet során megküzdeni, hanem minden részre (nem tudom, hány lesz, valószínűleg trilógia) más ellenfél jut. A fő bonyodalmat minden bizonnyal Éjfél kisasszony megjelenése fogja okozni – a regényen gyönyörűen végigvezetett Poe-vers alapján nem tűnt rossz embernek, de az átéltek alapján nem kizárt, hogy bosszúszomjasan tér vissza hamvaiból.

Nehéz lesz kibírni, mert eddig minden Árnyvadász-könyv után már olvashattam is a következőt, ezúttal azonban várnom kell a Lord of Shadowsra, ami még Amerikában sem jelent meg. Ugyan olvasás előtt állnak még a Bane-krónikák és a Történetek az Árnyvadász Akadémiáról, ezekkel mindössze az a problémám, hogy több szempontból is praktikusabb lenne, ha egy kötetben vásárolhatnék meg egy novellasorozatot, mint külön minden pár oldalas szösszenetet. Remélem, a Könyvmolyképző a jövőben gondol erre.

Értékelésem:

10/8

Töri és földrajz atlasz mellé

John Stephens: A Smaragd Atlasz (A Kezdet Könyvei 1.)

Nem jelöltem “éppen olvasott”ként ezt a könyvet a kezdőlapon, ugyanis igazából a húgomnak kezdtem olvasni – az más kérdés, hogy úgy alakult, hogy teljes egészében az én előadásomban hallotta, amit nem is bántam, mert fel kellett egy kicsit elevenítenem a történetet. Körülbelül három éve szemeltem ki, és akkor nagyon is tetszett, csak sajnos nem kaphattam meg közvetlenül utána a második részt, aztán meg nem is emlékszem, mi lépett közbe a következő könyvvásárlásoknál. De most már összeszedem magam, és befejezem, mert így, felfrissítve tűkön ülve várom a folytatást.

Mivel már olvastam korábban, nem tudok hagyományosan első benyomásokról írni, de a véleményem nem sokat változott. Nem különösebben eredeti gyerekfantasy, számos klisés cselekményelemmel és karakterrel, leginkább a Narniához tudnám hasonlítani, humorában viszont egyenesen Harry Potter-i magasságokba emelkedik, ami nagy szó! Ami még erősen megmaradt bennem, az a jellegzetes hangulata, igazán beburkolózós, őszre való olvasmány.

A legtöbb szereplő valahonnan ismerős lehet már, mégis ők a könyv egyik legnagyobb erősségei. Kezdve ott, hogy három testvér áll a középpontban, akik nagyjából egyenrangú jelentőséget kapnak, és bár gyakran rivalizálnak, példamutatóan szoros a kapcsolatuk. Kate-et nem igazán bírom, ő a szokásos mártír főszereplő, azonban a két testvére annyira telitalálat! Leginkább a harcias kis Emmát zártam a szívembe, de gyanítom, sok közös van bennem a fontoskodó könyvmoly Michaellel. Nagy kedvencem még Dr. Pym is, amilyen értetlen és bohókás tud lenni, és aki még elismerésreméltóan jól kitalált, az a grófnő, de még említhetnék megannyi, többnyire humorforrásként szolgáló alakot.

A fantáziavilág, mint már mondtam, nem a legegyedibb, amiket kiemelnék a megszokott lények közül, azok a Süvöltők és a denevérszerű salmac-tarok. Az időutazás megvalósítása briliáns, néhány összefüggés csak mostanra esett le jobban, és kíváncsian találgatom, mit tudhat a másik két könyv. (Arra tippelnék, az egyikkel térben lehet utazni, ezt persze az időutazással is lehet, de nem az a lényege, a másik pedig megölni/feltámasztani képes.)

Van pár apróság, ami viszont feltűnt, és nem tetszik. Például a folyamatos önismétlés, hogy oké, hogy mindenkinek elmesélik a gyerekek regényes életüket, de miért kell folyton le is írni mindent? Másik bajom, lehet, nincs jelentősége, de nem derül ki, mikor játszódik a regény. Érezhető, hogy nem napjainkban, nem említenek mobilt, számítógépet vagy tévét, ugyanakkor pl. már van Polaroid. Mondom, hogy nem olyan fontos, és a mesei világ amúgy is időtlen, de amennyi tudható, az alapján ugyanúgy játszódhatna a 40-es, mint a 80-as években. Bihari György fordítása tele van sose hallott régies szavakkal, mint szuttyongat (ugráltat), dingi (csónak) vagy emberízing (emberke), értem, hogy ezek adnak a regénynek egy hangulatot, de szerintem sok gyereknek gondot, értetlenkedést okozhatnak. Ja, és gyakoriak a részletesen leírt gusztustalanságok, de ezt kárpótolják az érzékletes kajajellemzések. (Mi lehet az a mangócsatni? Mert piszok jól hangzik!)

Mit várok a folytatástól?

• Fokozatosan több részletet a gyerekek múltjából: pl. én úgy emlékeztem, hogy több árvaházi emlék van megemlítve, és hát a szülőkről is vajmi keveset tudtunk meg eddig.
• Jól felépített főgonoszt: a grófnő zseniális volt, de hát neki annyi, a Rettenetes Magnus (ez nagyon fura így, az Árnyvadász-könyvek haláljófej, segítőkész boszorkánymestere után) pedig csak a végén jelent meg. Akkora kérdőjel az egész személye, hogy még a nevét is elfelejtettem az évek során.
• Újabb varázslényeket: az nagyon poén lenne, ha felbukkannának a tündék, és nem is olyan kényesek lennének, mint ahogy Michael és a törpék hiszik!
• Szerelmi szálat: ennek még halvány lángja sem pislákolt, jó, Stephen meg Annie összeházasodtak felnőttkorukra, de ez kit engesztel ki? Zavaró, hogy Emma és Gabriel egymás iránti érzései is szinte romantikusan megfogalmazottak, szerencsére tisztázódott, hogy inkább pótapa-pótgyerek viszonyról van szó. A Tűz Krónikája fülszövege egy különleges, Kate-tel összefonódó sorsú fiút említ, ami ígéretes! És ha jól emlékszem, egyszer Kate elgondolkozott azon, hogy Gabriel milyen jóképű, szóval még az is lehet, hogy ide is lecsap a szerelmi háromszögek átka.

Tehát nem halogatom tovább, most már elolvasom a két folytatást! (Pedig van elég kísértés másfelől, higgyétek el!)

Értékelésem:

10/8

Elsodort kamaszvilágok

Jostein Gaarder: Anna világa

Most végeztem ezzel a könyvvel, és rögtön neki is láttam megírni róla a gondolataimat, ami először fordul elő, általában ülök rajtuk egy kicsit. A véleményem, hát, elég vegyes. A kártya titkát imádtam, és A narancsos lány is tetszett, de ez a mű nem ér fel azokhoz, pedig lehetett volna úgy.

Az alaptéma: globális felmelegedés. Valami, ami bár természetesen engem is aggaszt, már a könyökömön jön ki, amikor minden iskolai órán arról beszélünk, másrészt meg azért nem parázom folyton miatta, hanem tudom rendesen élni az életem.

Ahogy elképzeltem: Anna (Dakota Blue Richards)

Főszereplőnk, Anna viszont folyton parázik miatta. Mással sem tud foglalkozni. Tiszteletreméltó, ha egy tinédzser elhatározza, hogy segít a világon, de Anna esete már “sokat akar a szarka”. Pláne, hogy egyébként meg olyan naiv és hülye, mikor azt hiszi, hogy a pszichiáter a szemén keresztül néz a lelkébe (ami lehetne szép gondolat), hatásosnak tartaná, ha két autó összeütközne a szülinapja éjfélén (szóval idegen emberek sérüljenek meg, csak mert neki éppen fontos pillanata van?), meg fél az araboktól (jól visszakapja, ez már csak így szokott történni). És ahogy a másik Gaarder- hősnél, Hans Thomasnál, itt is sajnálom, hogy nem sok egyéb derül ki Anna érdeklődési köréről.

Jonasról is hasonló véleményem van, pedig szépen megírta a cikkét (Anna miért nem hitte el, hogy meg tudta írni egy nap alatt?), és helyes pillanataik voltak a barátnőjével. Amikor
kiderült, hogy kémia-, biológia-, fizikafaktos, örültem, hogy végre egy okos, “nyomibb” csávó a vágy tárgya, erre kiderül, hogy őt tartják a legmenőbb srácnak a suliban! (Később megtudtam, hogy a norvég iskolában tényleg ettől lesz valaki népszerű, de az itthoni, no, meg az amerikai viszonylatok közt fura.) Azt is bánom, hogy Annával a beszélgetéseik nem életszerűek, hogy csak a környezetvédelemről tudnak beszélni, és úgy, mint két öreg professzor. Meg nem várhatják, hogy mindenki csak a természettel foglalkozzon! Foglalkozzon többet, de attól még, ha érdekli, ne hanyagolja a focit meg a filmeket!

Ahogy elképzeltem: Jonas (Brenton Thwaites)

Nova se egy határozott jellem, az elején pedig különösen egy önző hisztérika volt. “Dédnagymama, add vissza nekem az állatokat!” Talán azt hiszi, hogy a világ az övé, és a dédije rontotta el? És tényleg ki tudta volna tekerni a nyakát? Egyedül az arab fiút bírom, és sajnálom, hogy nincs neve. Azt se értem, miért annyira a szerző mániája, hogy a járás lehet, hogy csak színjáték.

A másik fontos téma nagyon izgalmas, és volt, mikor én is szerettem volna írni hasonlót: az álomban másnak levés, párhuzamos dimenziók, jövőbe látás. Csak ez is kicsit elsikkadt, szerintem Annának azért több kellett volna, mint amit a pszichiátertől kapott, nincs minden rendben az agyában! Az se világos nekem, hogy mennyire álom, mennyire más dimenzióban élés, ugyanis hiába volt Anna Nova testében, nem úgy tűnt, mint hogy ha ő irányítaná a cselekedeteit is, és a fejében Nova tudata volt meg.

Amerikai borító

A sok tény és száraz információ miatt, bármennyire gondolkoztattak el, gyakran úgy éreztem, mintha nem regényt, hanem újságot olvasnék (ebben kicsit Frei Tamás könyveire emlékeztet). Nagy időugrások történnek és lezáratlan végek maradtak, fölösleges szállal (túszdráma), és olyannal, ami tetszett, de nem illett a sztoriba (gyűrű legendája). A jövőről az elképzelések gyakran elmések, gyakran klisések, de van, ami teljesen hülyeség (klímakvóta, vagy mije volt az utazási irodás pasinak).

Lehetne a mű akár a kamaszok Elsodort világok-ja is (amiből én csak a képregényt olvastam, valamint néhány részletet), de ahhoz még fejlődnie kell. Ja, és felhívom a figyelmet, hogy egyáltalán nem egy kellemes, lazulós olvasmány – egy kőkemény disztópiát élvezetesebb olvasni, mert az izgalmasabb és szerethetőbb (ha jó, persze). Szóval annak ajánlom, akit érdekel a téma, és háttérbe tudja szorítani a fikciós részét.

Értékelésem:

10/5

Ui.: Érdekes egybeesés, hogy Anna a 16. születésnapját ünnepelte a könyvben, én pedig egy nappal a sajátom előtt fejeztem be. Izgatott vagyok, de szerintem nem lesz annyira más “16 évesnek lenni, mint 15 évesnek és 364 naposnak”.

Félreképzelt riport egy magyar középiskoláról

Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi (Kezdet; Együtt; Egyedül; Barátok; Remény; Ketten; Útvesztő; Örökké; Kalauz)

A második kritikám, stílusosan a kedvencem után szóljon egy olyan könyvsorozatról, amit finoman szólva nem kedvelek. A Szent Johanna Gimi ugyanis, bármennyire szeretik és méltatják, csak nyomokban tükrözi híven a magyar középiskolások életét és megpróbáltatásait. Bevallom, amikor elkezdtem, szerettem a sorozatot, sőt, rajongtam érte. Aranyos volt, hétköznapi, nem történtek benne világmegváltó események, és ez így volt rendjén. De a vége felé egyre csak romlottak a dolgok, végül a nyolcadik kötet már olyan elviselhetetlen volt, hogy azóta az egészre más szemmel nézek.

Fizetős magánsuli úrigyerekeknek, kis létszámú osztályokkal, kötelező franciát tanulni, és szokatlan témaheteket tartanak. Nem éppen egy átlagos magyar középiskola, de még csak nem is valami jobbféle alternatív. Olyannyira szigorú, hogy nem lehet sminkelni, még körmöt lakkozni sem, még egy rövid szoknyáért vagy ujjatlan felsőért is megszólják az embert, akinek kábé nem is lehet saját stílusa. Úgy hirdetik, ide mindenki szívesen járna, de mivel a speckó eseményeken kívül (amik tényleg ötletesek) semmi különleges nincs benne, sőt még merev és bigott is, arra jutottam, hogy a lelkes olvasók nem magába az iskolába, hanem a főszereplő osztályba járnának. Ezzel rá is térhetünk a következő napirendi pontra.

A szereplők közül alig lehet valakit igazán szeretni. Sablonos, egy tulajdonsággal rendelkező, végtelenül eltúlzott és magát jófejnek hívő bunkó karakterek népesítik be az intézményt, különösen 9.-12. B osztályunkat. Az osztály háromnegyede síkhülye, mégis felvették őket, és a végén mind sikeresen leérettségiznek! Ráadásul mindenki jómódú, a legtöbben egykék, és elváltak a szüleik, mindenki közel lakik az iskolához és egymáshoz, senki nem azt szereti, amit ténylegesen a kamaszok zöme (mind fölényesen megvetik a popzenét, Reni pedig kis kivételekkel csak régi könyveket olvas), senki nem keveredik igazán komoly problémákba, mindenki boldog és szereti egymást. Félre ne értsetek, azokat a történeteket se kedvelem, amiknek az írója pont hogy átesett a ló másik oldalára, és minden karakter szenved valamitől, de ez az idill már kínosan hiteltelenül hat.

 

Reninek jobb dolga sincs, mint szenvedni

Renátával képtelen voltam azonosulni, hiába könyvmoly, hiába az egyik legjobb tanuló, hiába van a piszkálás célkeresztjében. Önző, hisztis, hiába van kikiáltva okosnak, ha félelmetesen buta tud lenni, befolyásolható, rángatható, és a legrosszabb, hogy nem egyszerűen átlagos, hanem semmilyen. A sorozat igazából az ő fejlődési regénye – rossz irányba. Míg az elején szerény, csöndes, félénk, a végén már gátlástanul (ha csak írásban is) lealáz, bekategorizál, kigúnyol másokat, miközben úgy van beállítva, hogy ő a lány, aki semmit nem tud a világról.

Cortez meg a rajongótábora

Olyan fiú, mint Cortez, olyan meg nincs, de nem is hiányzik. Egy titokzatoskodó, kiismerhetetlen, lányokkal játszó, népszerűségében fürdő királyfi, akiről aztán kiderül, hogy igazából segítőkész és becsületes, és szegényt elhagyták a szülei, és hogy mindvégig őszintén szerette hősnőnket. Ez nem a magyar valóság, ez vagy egy amerikai tinifilm, vagy egy tündérmese. Haller tanár urat azért bírom, meg Jacques-ot, Gábort és szegény Karcsit is. És a kedvencem: Arnold. Na, ő én vagyok. Mennyibe fogadunk, hogy egy hasonló bejegyzést írna gyűlölt egykori alma materéről?

Arnoldot miért kellett kifordítani magából a 6. részben?

Akadnak tényleg vicces helyzetek, de gyakran mások rovására sütnek el jópofának hitt beszólásokat, és sokadszorra már nem vicces ugyanaz, mint Virág kutyájánál a “na, nem az igazi aktuális imádott hírességet, hanem a kutyát”, vagy az anyuka értékelhetetlen főzéstudománya. Meg vannak ezek az életbölcsességek, mint “kilencedikben Johnny Depp kötelező” vagy hogy “minden iskolában van egy kilencedikes, aki befordulva Poe-t olvas”. Hol lettek ezek törvényszerűen megállapítva?

Virág először csak butuska volt, aztán ahogy nőtt, egyre dedósabb is, de legalább cuki

Legszörnyűségesebbek azok a leíró részek, ahol Reni vagy morálisan oktat olyan erkölcstelenségekről, minthogy 14 éves lányok plázába járnak és pasiznak, illetve mikor arról prédikál, hogy az ő osztályuk a legjobb a suliban, nincsenek mások, akik ilyen összetartóak lennének, nem baj, hogy különbözőek, és szentencia szentencia hátán. Aztán az írónő bizonyos ismereteket illetően elég félművelt: például Reni könyveinek listájánál a Kalauzban, azt írja, a Jane Eyre Emily Brontë műve, meg amikor Reni a farsangon a Baz Luhrmann-féle Rómeó és Júliából öltözik be Júlia angyalszárnyas jelmezébe, és a fiúk kiröhögik, hogy milyen béna film az már, pedig egy modern bandaháborús, lövöldözős feldolgozásról beszélünk, azok a srácok imádnák.

Kinga majdnem egy diagnosztizált pszichopata

A Kalauz nem rossz ötlet, de azért nem Laura találta fel a spanyolviaszt, például a Twilightnak sokkal tartalmasabb a hasonló kiadványa. A rajzok szépek, és a szereplők kedvencei jól kitaláltak (habár nem értem, miért van pl. Edina barátnőinek, mikor nem is fontosak), néhány kimaradt jelenetnél érthetetlen, hogy miért maradtak ki, a borítóötletek viccesek, és kiderül néhány nagyon érdekes tény és funfact. A legjobb jelenetek válogatás azonban csak plusz lapkitöltés, a zenék random válogatottak, és nem derül ki, hogy inspirálták a jeleneteket, miért azok kerültek bele, a könyvlista rövid és pontatlan, a levél Corteznek pedig nem egy részletnek hangzik, hanem egy teljes levélnek, és a könyvben is simán benne lehetett volna.

Az egész sorozat koncepciója is valahogy megbicsaklik az én szememben. Ha tényleg az iskola lenne a középpontban, talán érdemesebb lett volna több szemszögből bemutatni a diákok mindennapjait, és nem egy különösen szerencsétlen példány sirámaihoz asszisztálni nyolc köteten keresztül. Amennyiben viszont egy kamaszlány életébe betekintés a lényeg, nem éppen hihető, hogy a naplójában ilyen részletekbe menően képes dokumentálni az osztálytársai apró rezdüléseit, miközben a sulin kívüli élete háttérbe szorul, a hétvégék és nyarak alig kapnak néhány bekezdést, mert így a tartalom elég kiegyenlítetlen, és gyakran monoton. Kiskamasz lányoknak, akik még csak ábrándoznak a gimibe járásról, egyszeri olvasásnak kellemes lehet, de szerintem erősen eltúlzott mértékű az istenítés, ami körbevesz egy ilyen semmi újszerűt nem mutató, és még azt is sztereotipikusan, nem mindig megfelelő üzeneteket közvetítve csináló irományt körbevesz.

Értékelésem:

10/5

Mi a neve a futárnak, aki az időt hozza?

Gimesi Dóra – Jeli Viktória – Tasnádi István – Vészits Andrea: Időfutár 1-6.

(A körző titka; A királynő palástja; A próbák palotája; A káosz temploma; A por hatalma; A holnap ostroma)

 

Nagy sokára, de megérkezett az első könyvértékelés! A választás nem volt nehéz: mindenképpen a kedvenc könyvsorozatomról, az Időfutárról szerettem volna írni. Szinte el se lehet mondani, mennyit jelent nekem ez a könyv. Ez volt az egyik, ha nem az első olyan sorozat, ahol tűkön ülve kellett várjam minden kötet megjelenését, pláne, hogy brutális függővéggel zárulnak, tippelgettem, mi fog történni, és milyen színű lesz a borítón a cím :).

Az alaptörténet, vagyis az időutazás, már túlságosan is elcsépelt, mégis sikerült újat mutatni, a végeredmény pedig zseniális. Hogy miért? Be kell látnom, az egyik kedvenc műfajom a magyar ifjúsági kalandregény, hisz megtalálhatóak benne az ismert helyszínek, de nem olyan semmiről se szóló, mint egy realisztikus gimis könyv, hanem olyan izgalmakat hoz közeli környezetben, mint külföldi társai. Különösen az első kötetekben kapnak szerepet a nevezetességek, a Gül baba türbéje, a Várszínház, a Lukács fürdő, és ez olyan jóleső érzés!

A mai Budapest

Az 1700-as évek Bécse

Az ókori Róma

A jövőbeli Búraváros

A szereplők könnyen bekategorizálhatók, de végtelenül szerethetőek és szórakoztatók. Hanna, a vadóc, makacs hősnő, zseni barátnője, Zsófi, aki később géppisztolyos végzet asszonyává válik, Tibi, az esetlen srác, a poéngyáros Szabi, a plázacica Edina, az okostojás Bulcsú, a szépfiú Benedict, az okostojás-szépfiú Ervin, Sándor, a jóságos bácsi, gyerekkorában a cuki Sanyika, a hősies tornatanár Géza bá, az érzelmes magyartanárnő Rogyák Mari, a harcias konyhásnéni-nagymama Vali néni, a bogaras Pusztai professzor és Tekla lánya, és én hogy szeretem mindegyikőjüket! Még Felemásszeműt is, aki egészen megjámborult a végére. Természetesen utálom Bujdosónét, aki az igazi főgonosz lett a végére, az arkhónt, aki az igazi főgonosz lett volna hirtelen, valamint képtelen vagyok megkedvelni a köpönyegforgató Charlotte-ot. Ötletes a valóban létezett személyek beépítése a történetbe, és egyikőjüknél sem érzem azt, hogy meg lenne gyalázva az emlékük, akkor se, ha nevetségesen, vagy nagyon gonoszan ábrázoltak.

Jelenet a debreceni Csokonai Színház előadásából

Nem csupán a történelmi korszakok, hanem a családi és iskolai helyzetek is elképesztően hitelesek. Érződik, hogy a szerzők ismerik a mai fiatalságot. Akár még a fikciós szál nélkül is megállnák a helyüket a sulis és otthoni bonyodalmak, de persze sokkal jobbak így kalandokkal felturbózva. A humor pedig egyszerűen fergeteges! Körülbelül minden harmadik mondatnál meg kellett állnom, mert nem bírtam ki nevetés nélkül. A legjobb jelenetek Szabikához, meg a drága Sándor bácsihoz kapcsolhatók, de a többiek is sűrűn keverednek olyan vicces szituációkba, amire képtelenség felkészülni.

Azért persze nem vagyok maradéktalanul megelégedve a sorozattal. Bár tetszik a történetvezetés, és hogy milyen idősíkokat látogatnak meg, az nem, hogy ez is egy mostanában oly divatos disztópia lett a végére. Érdekes eljátszani a kiszáradt Balaton és hasonló magyar jövőképek gondolatával, mégis úgy érzem, eltömegesedett a sztori azzal, hogy itt is a futurisztikus rendszer lezúzása a végső megoldás. Amellett éles a különbség a már megtörtént, forrásokkal alátámasztható múlt és az elképzelt, megjósolhatatlan jövő ábrázolása közti különbség: a történelmi korszakok precízen, informatívan bemutatottak, míg Búraváros némileg gyerekes és szürreális.

A rádiójáték főszereplői: Nagy Katica (Zsófi) és Herman Flóra (Hanna)

Aztán vannak olyan szálak, amikor szerintem az írók (akik ugyebár négyen vannak, ami komoly megbeszéléseket és összetartást követelhet), nem igazán tudtak megegyezni, mi legyen. Ilyen Hanna szerelmi élete: először Andrisra figyel fel, aztán Metzler vonja magára a figyelmét, végül Benedicttel jár tartósan, de azért Fúziónál meginog, és közben Ervin meg Szabi is bepróbálkoznak nála. Az én szívemben ez a katyvasz elégedetlenséget okoz. Határozottan  Bendzsi-párti vagyok, ezért különösen felháborít az egész regényfolyamot lezáró pocsék jelenet Hanna nénivel, és legszívesebben rákérdeznék az íróknál, hogy mi történt utána, mert ezt Hanna mégsem hagyhatja! Ellensúlyozásul ott van Zsófi és Tibi, Bulcsú és Tekla, vagy akár Géza bá és Mari néni cseppet sem zökkenőmentes, de imádnivaló kapcsolata.

Akad néhány nem túl jelentős, de szembeötlő logikai bukfenc is, mint hogy az 1. részben elhangzik, hogy Ervin tizedikes, de a 2. kötetben kilencedikes, meg Edina beszól Hanna néninek, hogy dehogy jár Szabikával, neki egy nyolcadikos a barátja, mikor ők a nyolcadikosok. Ugyanígy, amikor Hanna megérkezik a Sigray gimibe, az nyolcosztályos gimnáziumként van leírva, mégis a második részben már tizenkét évfolyamos, majd úgy tűnik, a nyolcadikosok a végzősök. Lehet, hogy ez sokaknak elkerüli a figyelmét, de engem zavarnak ezek az összeegyeztethetetlen részletek.

Rajzolt előzetes (sajnos azóta nem érhető el)

Ezektől eltekintve imádom ezt a sorozatot, és sajnálom, hogy vége lett, mert olvasnám még. Tipikusan az a történet, amikor még számtalan kalandot fel lehetne fűzni a szereplőkre, mert sok kihasználatlan kor maradt, ahova elutazhatnának. Sőt, akár töritankönyvet lehetne kiadni az ő kalauzolásukkal! A borítókat is szeretem, a sok név és kifejezés a borítón már előre sejteti a történetet, ami eredeti, és azért színesítik a vicces kis ábrák is. Az utolsónál pedig egyáltalán nem számítottam, hogy feketébe fordítják a fehéret!

Érdekesség, hogy a történet először rádiójáték formájában jelent meg, és aztán írták regénnyé. Nem követtem a műsort, de tervezem, hogy belehallgatok. A Körző titkából társasjáték is készült, amit előszeretettel játszunk otthon, annak ellenére, hogy bosszantóan szívatós. Kíváncsi lennék, csinálnak-e a többi részből is, és az milyen lenne, nem csak a játékmenet, hanem a később csatlakozó szereplők megrajzolása miatt is.

 

Ajánlom mindenkinek, tökéletes olvasmány fiúknak és lányoknak is, általánostól időskorig.

 1-3. kötet:

10/10

4-6. kötet:

10/9