Gyere le ’77-be bulizni!

Baz Luhrmann – Stephen Adly Guirgis: The Get Down

Baz Luhrmann a kedvenc rendezőm, egyedi látásmódja régóta formálja a filmes és színházi ízlésemet. Bár tudom, hogy jó munkához idő kell, attól még időről időre szíven üt, hogy egyelőre csak öt megnézhető nagyjátékfilm fűződik a nevéhez. Szerencse, hogy addig is, amíg várom, hogy június végén beülhessek moziba az Elvisre, rábukkantam erre a méltatlanul kevéssé emlegetett sorozatára, mert pontosan azt a luhrmanni érzést hozta, amit már úgy hiányoltam.

1977 forró nyarán a New York-i fiatalság a diszkó és a hiphop bűvöletében él. Ezekiel Figuero is ügyes a rímfaragásban, de szülei elvesztése óta semmihez nincs motivációja, inkább haverjaival füvezik és graffitizik. Amikor megismerkedik a Shaolin Fantastic művésznevű feltörekvő lemezlovassal, és belépést nyer a titkos The Get Down körbe, végre úgy érzi, megtalálta a helyét. Közben csinos osztálytársáért, Mylene Cruzért epekedik, akinek álma, hogy diszkódíva legyen, ám lelkész apja legfeljebb a templomi kórusban engedi énekelni. Zeke-nek és Mylene-nek producereket és politikusokat kell lenyűgözniük, valamint megküzdeniük a hírhedt Les Inferno klub tulajdonosaival, hogy beírhassák nevüket a zenetörténelembe.

Luhrmann, habár ezúttal nem egyedül vállalta magára a rendezői feladatokat, nem hazudtolta meg magát. Stílusjegyei, az élénk színek, álomszerű átmenetek és szédületes vágások uralják a sorozat képi világát. A történet pedig mi másról is szólhatna, mint egy szerelmespárról és az őket körülvevő különc társaságról, akik szembemennek a környezetükben uralkodó elvárásokkal? Az alkotó korábbi munkái (mint a Moulin Rouge és a Rómeó és Júlia) mellett más zenés művekkel is felfedezhető összefüggés: a bronxi helyszín és a cselekmény egyes fordulatai a West Side Story-t és az In the Heightst idézték fel bennem, míg Mylene és barátnői triója a Dreamgirls lányegyüttesére emlékeztetett. Tetszettek a műfaji kísérletezések, például a beillesztett dokumentumfilm-részletek a bevándorlók helyzetéről, a hőhullám hatásairól vagy arról, hogyan készülnek a hanglemezek. Ezeknél is jobban élveztem a képregényszerűen megrajzolt jeleneteket – lehetne arról vitatkozni, mennyivel költségtakarékosabb volt nem élőszereplősen leforgatni a nagy autós üldözést, mindenesetre szívesen megnéznék akár egy teljesen animációs filmet is a bandáról.

Zeke (Justice Smith) szerintem egy végtelenül jóindulatú fiú, aki bármit megtenne a barátaiért és a lányért, aki tetszik neki. Miközben úgy tűnhet, hogy semmi sem érdekli igazán, valójában kényszeresen próbál az élete minden területén a legkiemelkedőbben teljesíteni. Ezt becsülöm benne, még ha nem is mindig helyesen rangsorolta a teendőit az epizódok során. A vele együtt lógó Kipling-tesók közül a legidősebbet, Marcust, becenevén Dizzee-t (Jaden Smith) zártam leginkább a szívembe, nem csupán az elvarázsolt művészlélek-mivolta, hanem a remekül felépített önmagára találási útja miatt is. Shaolint (Shameik Moore) erősen karikaturisztikus figurának találtam, de megértem, hogyan válhatott a srácok mentorfigurájává az olcsó karatefilmekből tanult bölcsességeivel. Ellenlábasa, Cadillac (Yahya Abdul-Mateen II) pedig szimplán egy ripacs, mégis rettentően szórakoztatóak a táncmozdulatai, és a végére még egy kis jellemfejlődést is felmutatott.

Mylene-t (Herizen F. Guardiola) is kedveltem, gyönyörű és tehetséges lány, ám vele már több problémám akadt, mint a férfi főhőssel. Nagyon könnyen elhitte, hogy sztár lesz belőle, ezért lépten-nyomon féltettem, nehogy kihasználják a naivitása miatt. Az is bosszantott, hogy az állítólagos karrierjére hivatkozva folyamatosan ellökte magától Zeke-et, holott egyértelmű volt, hogy számára sem közömbös a fiú. Viszont jó volt látni, hogy az oldalán két veterán színész bizonyíthatott: apja és nagybátyja szerepében Giancarlo Esposito és Jimmy Smits kiválóan hozták az eltérő habitusú, bigott vallási vezetőként és laza politikusként tevékenykedő fivéreket.

A bejegyzés nem lehetne teljes a zenék megemlítése nélkül, a látványon túl ez Luhrmann filmjeinek legmeghatározóbb eleme. Nagyszerűen sikerült életre kelteni a ’70-es éveket, a korszak olyan emblematikus slágerei csendülnek fel, mint Donna Summertől a Bad Girls és a Boney M-től a Daddy Cool. Érdekes volt megfigyelni, hogy a flitteres, mikrofonfrizurás diszkó mellett már ekkor bontogatni kezdte szárnyait a szókimondóbb, sallangmentesebb hiphop, mert ezt az irányzatot már a ’90-es évekhez kötöttem. Ezenkívül a saját szerzeményű dalok is parádésak lettek: a fiúk rapszövegei frappánsak, a Mylene-t játszó Herizennek valami eszméletlen hangja van, sőt, még Christina Aguilera is felénekelt egy új számot kifejezetten a sorozathoz.

A tizenegy részes évad végén érződik, hogy tervezték volna folytatni, de szerencsére önmagában is megállja a helyét. Szívesen követném tovább a szereplőket, ugyanakkor nem bánom, hogy nem húzták túl és kanyarították feleslegesen drámázós irányba az eseményeket. Én inkább azt sajnálom, hogy mivel a sorozatot a Netflix korai szakaszában forgatták, és nem vált felkapottá, ezért sem magyar szinkron, sem felirat nem készült hozzá. Igaz, olyan tömény szlenget tolnak, amit nehéz elképzelni, hogy lehetne nem erőltetetten visszaadni, mégis örülnék, ha több emberhez eljuthatna a széria. Hiszen nem egyszerűen színpompás, szerethető tinirománc, hanem alapos társadalmi és kulturális körkép egy ikonikus korszakról, amit akkor is átérezhetünk, ha nem éltünk benne.

10/10