Azok a mágikus ’20-as évek…

Libba Bray: A Látók & Álmok mélyén

Hagyományosan az új évet a blogon az előző év emlékezetes olvasmányainak összegzésével szoktam indítani, és reményeim szerint az Aranysün Gála idén is megrendezésre kerül majd. Előbb viszont még szerettem volna írni egy sorozat két kötetéről, melyek a tavalyi legjobb élményeim sorát gazdagították.

Az 1920-as évek az egyik kedvenc történelmi korszakom – egyszerűen rajongok A nagy Gatsby-ben is lefestett fényűző partikért, a jellegzetes ruhákért és frizurákért, és nem vetem meg azokat a filmeket sem, melyek a kor sötétebb oldalát, a gengszterek üzelmeit mutatják be. Ebbe a környezetbe ültetett fantasy-vel ugyanakkor még sosem találkoztam, így kifejezetten érdekelni kezdett, hogyan valósítja meg A Látók ezt a kombinációt. Egy ideig eltántorított az a tény, hogy magyarul sajnos nem tervezik kiadni a négyrészes sorozat további két kötetét, de végül győzött a kíváncsiságom.

Evangeline O’Neilnek van egy különleges képessége – ha megérint egy tárgyat, feltárulnak előtte az azt birtokló személy emlékei. Az így megtudott dolgokkal hajlamos kérkedni, és amikor egy osztálytársa szégyenletes titkát kotyogja ki, szülei kénytelenek Ohióból New Yorkban élő nagybátyjához száműzni. A lányt felvillanyozza a nagyvárosi csillogás, és az sem szegi kedvét, hogy Will bácsi az Okkult Tudományok poros múzeumának igazgatója. Ám felhőtlen napjait beárnyékolja egy sorozatgyilkos ámokfutása, akinek módszerei kísértetiesen hasonlítanak egy évtizedekkel korábbi bűntettre. A megfejtéshez nem csupán Evie erejére és Will szakértelmére lesz szükség, hanem új barátaira is, akik közt szintén akadnak Látók…

Libba Bray regényeinek legfőbb erénye abban rejlik, hogy nagyszerűen sikerült ötvöznie a szórakoztatást az ismeretterjesztéssel. Sugárzik a lapokról a periódus hiteles ábrázolásába fektetett kutatómunkája, és ugyan értem, hogy mások miért érzékelhetik vontatottnak, rám lebilincselően hatottak azok a bekezdések is, ahol a New York-i városkép megtervezését, a különböző társadalmi rétegek helyzetét vagy az újdonsült technológiai innovációkat fejtegeti. Ezenfelül rendkívül gondolatébresztőnek találtam, hogy a fantasztikus elemeket sem teljesen légbőlkapottan szőtte bele az írónő, hanem olyan elképzeléseket fejtett ki, amik a valóságban is foglalkoztatták a kor emberét: a titkos kormánykísérletek és spirituális szubkultúrák bevonásával remekül egyensúlyozik az “akár igaz is lehet”-teóriák határán.

A nyomozást illetően egy kissé nehezményeztem, hogy az olvasók számára hamarabb világossá válnak az összefüggések, mint a szereplőknek, hiszen a gyilkos tevékenysége külön fejezetekben kerül kifejtésre. Általában jobban kedvelem, ha a szerző a végkifejletre tartogatja a nagy leleplezést, de így is izgalmas volt végigkövetni, ahogy a főhősök összerakják a kirakós darabkáit. Amiatt pedig mindenképpen hasznosnak bizonyultak ezek a szakaszok, hogy a gonosz is rétegzettebb személyiségként nyilvánuljon meg, valamint hogy az áldozatok háttere is kirajzolódjon. Értékeltem azt is, hogy nem mindenre megoldás bizonyos szereplők varázsereje, hanem a “hétköznapi” detektívekhez hasonlóan latba kellett vetniük a logika és a lexikális tudás fegyvereit is.

Evie-vel mint főszereplővel nehezen békéltem meg, mivel egy felettébb könnyelmű, felelőtlen életvitelt folytató leányzó – az események előrehaladtával viszont egyre inkább díjaztam, hogy Bray nem egy “átlagos lány”-t tett meg főszereplőnek, és Evie is bizonyította, hogy valóban belevaló és az esze is a helyén van. Legjobb barátnője, Mabel már sokkal jobban illett azok a nebáncsvirágok közé, akik köré az ifjúsági fantasy-k jellemzően épülnek, ám Evie szemszögén keresztül ájtatos szerénysége némi kritikus felhangot kapott.

A hozzájuk csatlakozó harmadik lány, a táncosnő Theta vagányságban még Evie-n is túltesz, és egyfajta misztikus aura lengi körbe, azonban sejthető, hogy emögött sötét múlt rejtőzik. Természetesen fiúk is felbukkannak körülöttük: Sam egy jóvágású zsebtolvaj, aki kapásból kirabolja Evie-t, de segítőkész is tud lenni, Jericho pedig Will segédje a múzeumban, aki Thetához hasonlóan mogorvasággal leplezi régi traumáit. A hatodik nézőpontkarakter Memphis, egy harlemi fekete fiú, aki egykor gyógyító érintéssel bírt, és most az öccsénél jelentkeznek jósló látomások. Bár ő lett nekem az egyik legszimpatikusabb a szereplők közül, azt sajnáltam, hogy csak nagyon lazán kapcsolódott a többiekhez. A könyvhöz készült rajzok alapján egyfajta Hat varjúi dinamikát vártam a csapattól, aminek egyelőre a töredéke valósult meg.

A második kötet ráadásul háttérbe tolja a korábbi főhősöket, hogy újakat helyezzen a középpontba. Theta legjobb barátja, egyben lakótársa, Henry és egy kínai bevándorló család sarja, Ling egyetlen közös vonással rendelkeznek: mindketten képesek szabadon mozogni az álmok birodalmában. Amíg a fiú elvesztett szerelme álmaiba próbál belépni, addig a lány pénzért cserébe vállalja, hogy információt szerezzen másoknak. Amikor New York lakosságát különös álomkór kezdi tizedelni, melyből az érintettek képtelenek felébredni, a két különcnek össze kell fognia, hogy felkutassák a betegség forrását. Ám félő, hogy hamarosan ők maguk sem akarnak majd szabadulni az álomvilágból…

Elsőre meglepődtem ezen a felálláson, de kedveltem az új főszereplőket. Kifejezetten szórakoztató volt figyelni, ahogy a két ellenpólus, az örök álmodozó zongorista és a racionális fizikuspalánta évődnek egymással, miközben igyekeznek együttműködni. Ettől még szívesen láttam volna többet az alap hatos életének alakulásából. Leginkább Evie sorsa érdekelt, mert rajta keresztül egy hihetetlenül izgalmas területre nyerhettem betekintést: munkát kapott a rádióban, ahol élő adásban pillant bele a hallgatók tárgyaiba.

Ha ez nem lenne elég, egy félreértés miatt Sammel el kell játszaniuk, hogy jegyben járnak, ami nem csak a műsora rajongóit hozta lázba, hanem engem is. Az “álkapcsolat” mostanra meglehetősen túlhasznált klisé lett a romantikus komédiákban, itt viszont kitűnően működik. Evie és Sam közt már az első kötetben is szikrázott a levegő, így repesek az izgatottságtól, mikor fogják végre tisztázni az egymás iránti érzelmeiket.

Míg a bevezető rész többnyire a valóság talaján mozgott, egy-két természetfeletti elemmel megspékelve, addig a folytatás merészebben elrugaszkodik az ismert világtól. Az álmok birodalmának megjelenítése kellően elvontra és borzongatóra sikeredett – őrült sorozatgyilkos ide vagy oda, sokkal jobban megijesztett az a gondolat, hogy valakit csapdába ejtenek a rémálmai, és nem érkezik el számára a megnyugtató ébredés. Ezúttal a nyomozás is fordulatosabban alakult: igaz, hogy a két legnagyobb csavart egy ponton már kezdtem sejteni, de ettől függetlenül örültem, hogy az írónő nagyobb teret hagyott az olvasóknak gondolkodásra, mint előzőleg. Ellenben az zavart, hogy Memphis továbbra sem illeszkedett be igazán a többiek közé, és számos korábban elindított szál (Will magánakciója, Sam anyjának eltűnése, a Mabelt környékező anarchista fiú ténykedése) sem haladt számottevően előre. Egyik oldalon tetszik, hogy Bray egy ennyire szerteágazó történetet alkotott meg, másrészt tartok tőle, hogy ez a sokrétűség előbb-utóbb agyonnyomja a cselekményt, vagy legalábbis nem lesz minden fonál körültekintően elvarrva.

Enyhe túlírtsága ellenére A Látók egy kiemelkedően jó sorozat, ami nem megszokott korszakválasztásával valódi felüdülést hozott az ifjúsági fantasy könnyen kiszámíthatóvá váló terepére. Rajta vagyok az ügyön, hogy angolul olvashassam a folytatásokat, és közben bepótoltam Bray másik sorozatát, a Gemma Doyle-történeteket is. Ez utóbbit minden szempontból kezdetlegesebb írásnak találtam, azonban érdekes volt összehasonlítani a kettőt, és végigkövetni az írónő fejlődését.

10/10

Szerelem az idő korlátain átlépve

Kerstin Gier: Időtlen szerelem

Kerstin Giertől először a Fellegszállót olvastam, amit imádtam, és nem volt kérdés, hogy szeretnék még olvasni tőle. Következő olvasmánynak az Időtlen szerelem trilógiát néztem ki, ám szomorúan szembesültem a ténnyel, miszerint már sehol sem kapható. Végül beadtam a derekam, és kihoztam mindhárom kötetet a könyvtárból. Ennek ellenére továbbra sem tettem le arról az elhatározásomról, hogy egyszer saját példányaim lesznek, főleg azután, hogy nagyon megszerettem a sorozatot.

Gwendolyn Shepherd családjában öröklődik az időutazás képessége – ám a prófécia szerint a legfiatalabb generációban nem ő, hanem unokatestvére, Charlotte részesült ebben az adományban. Annál nagyobb a rokonság megdöbbenése, amikor tizenhat éves korukban mégis Gwen lesz az, aki váratlanul egy másik idősíkban találja magát. A lányt beavatják az időutazást felügyelő Őrzők titkos társaságába, ahol jelenlétét fenntartásokkal kezelik, és mindent, amit Charlotte évekig gyakorolt, rohamtempóban kell elsajátítania. Ráadásul együtt kell dolgoznia egy másik időutazó família sarjával, a jóképű, de arrogáns Gideon de Villiers-vel is. A 18. századi Londonban Saint-Germain gróf, a legendás alkimista különleges küldetéssel bízza meg őket: fel kell kutatniuk az összes múltbeli időutazót, hogy feltáruljon, mit rejt a kronográfnak nevezett időgép…

Gier stílusát már akkor a szívembe zártam, amikor először olvastam tőle. Igazán kedves humora van, és természetes könnyedséggel görgeti előre fantáziavilága eseményeit. Ez nincs másként ennél a sorozatnál sem, ráadásul mindez kiegészül az időutazás nagyszerűen kidolgozott rendszerével. Érdekes, hogy máshogy működik a dolog, mint az általam ismert történetekben: születni kell a képességgel, ugyanakkor időgéppel lehet szabályozni az utazásokat. Bár a téma szinte elkerülhetetlenül hozza magával a paradoxonokat, itt minden fejlemény logikusan levezethetően ér körbe. Ez valószínűleg abból is következik, hogy az írónő viszonylag limitált kereteket állított fel azon a téren, hogy hányan vannak az időutazók és milyen távlatokba lehet visszamenni.

Gwendolyn nagyon szerethető hősnő, becsülöm benne, hogy bár sokat szerencsétlenkedik és nem bízik eléggé magában, mégis a legtöbb szituációban talpraesetten helytáll. Gideon először túlzottan fellengzősen és kiszámíthatatlanul viselkedik, de a bajban bizonyítja, hogy egy igazi megtestesült modernkori lovag. Aranyos párost alkotnak, szórakoztatóak a szócsatáik és szívmelengető, amikor megvédik egymást. Ellenben nehezen viselem a huzavonát, ami a kommunikáció hiányából fakad köztük. A félreértéseikhez képest túlzottan is gyorsan bontakozik ki a szerelmük – talán hitelesebb lenne, ha néhány hét helyett néhány hónapot ölelne fel a történet.

A mellékszereplők közül Leslie szuper barátnője Gwennek, az ő éles esze nélkül sokkal nehezebben boldogulna a nyomozással. Ellenben Gideon öccse, Raphael számomra semleges karakter maradt: kellemesen csalódtam, hogy az első benyomással ellentétben nem egy bunkó nagymenő lett belőle, de különösebben nem kedveltem meg. Charlotte-ot, hiába volt beképzeltnek lefestve, azért egy kicsit sajnáltam: rossz lehet, hogy egész életében arra készítették, hogy valami különleges fog vele történni, aztán kiderült, hogy az mégsem az ő feladata. A sorozat legemlékezetesebb karaktere pedig kétségkívül a vízköpő Xemerius, akit leginkább a Harry Potter Dobbyjának és a Sabrina, a tiniboszorkány Salemjének keverékeként tudnék jellemezni. Egyszerűen hihetetlen a dumája, miközben megható is a Gwenhez fűződő ragaszkodása.

Az első kötet, a Rubinvörös még túlságosan a bevezetésre, az alapok lefektetésére koncentrál, majd egy olyan ponton kerül elvágásra, ahonnan hiányzik egy erősebb konklúzió. Szerintem jobbat tett volna a regénynek, ha attól függetlenül, hogy az egész sorozatban egy nagy küldetés véghezvitele a cél, valami kisebb részfeladat sikeres teljesítése után zárul. A Zafírkékben már felpörögnek az események, habár érződik, hogy az igazán nagyszabású akciókat és fordulatokat a fináléra tartogatja az írónő. Ezúttal már hosszabb időt töltenek a múltban a főhősök, valamint ha megkésve és nyögvenyelősen is, de megkezdődik Gwen kiképzése a 18. századi etikett terén. Ezek a jelenetek eszembe juttatták kiskamaszkori kedvencemből, az Időfutárból azokat a részeket, amikor Hannának a monarchiakori Bécsben kellett boldogulnia. Nagyon élveztem, amikor a lány találkozik a nagyapja fiatal énjével, ám a könyv fénypontjának kétségkívül a fergetegesen sikeredett estély tekinthető.

A záródarab, a Smaragdzöld viszont egyértelműen az Időtlen szerelem legütősebb kötete. Korábban nehezményeztem, hogy a rejtélyek (Lucy és Paul kapcsolata Gwennel, a holló hatalmának jelentése, a kronográf titka) könnyen kitalálhatóak, az olvasó számára előbb válnak nyilvánvalóvá, mint a szereplőknek, ám erre ebben a kötetben az írónő határozottan rácáfol. A végkifejletnél csak úgy kapkodtam a fejem: Gwen újabb különleges képessége, Saint-Germain gróf jelenbeli személyazonossága, Gideon mesteri terve, és – mintegy slusszpoénként – Mr. Bernhard kiléte mind-mind valódi meglepetésként hatottak.

Ezeknek a csavaroknak köszönhetően nem csupán úgy fogok emlékezni az Időtlen szerelem-trilógiára, mint egy bájos, de kissé egyszerű lányregényre, hanem mint egy kiemelkedően fordulatos, ügyesen felépített műre az időutazós történetek palettáján. Kíváncsi vagyok a filmadaptációkra, és mindenképp tervezem elolvasni Gier Silber– és Nefelejcs-sorozatait is, ha ismét valami léleksimogatóra lesz szükségem.

10/10

Megszállás egy mágikus hotelben

Emily J. Taylor: Hotel Magnifique

Ennek a gyönyörű borítónak egyszerűen nem tudtam ellenállni, és a fülszöveg is olyan varázslatos világot ígért, amilyenbe imádok belefeledkezni. Igaz, azzal kapcsolatban volt egy kis fenntartásom, hogy az alaphelyzet (két lánytestvér egy mágikus, de veszélyes helyen) erősen emlékeztetett a Caravalra, aminek az első részét nagyon szerettem, a folytatásai viszont kiábrándítottak belőle.

Mióta árvaságra jutottak, a Lafayette nővérek szegényesen tengetik életüket Durcben. Egyetlen esélyüket abban látják, hogy bármikor felbukkanhat a városban a legendás Hotel Magnifique: egy szálloda, ami minden éjszaka helyet változtat, alkalmazottai pedig varázserővel bírnak és különleges mutatványokkal ejtik ámulatba a vendégeket.

A lányok abban reménykednek, hogy az épület visszajuttathatja őket szülőfalujukba, ezért mivel a vendégbelépőt nem tudják kifizetni, munkára jelentkeznek. Janát szobalányként, míg Zosát énekesnőként kezdik alkalmazni, így rögtön elszakadnak egymástól. Jana hamarosan felfedezi, hogy a hotel vezetője, Alastair magiszter sötét titkokat rejteget, melyek az ő és húga életét is fenyegetik…

Nos, nem csak a kiindulópont és a szereplők, hanem a történetvezetés is számos hasonlóságot mutatott a fentebb említett trilógiával, mégis tartalmazott annyi újdonságot, hogy élvezettel olvassam. A hotel valóban lenyűgözően lett megalkotva, minden helyisége sziporkázó ötleteket rejt. Emiatt azt is elnéztem az írónőnek, hogy a mágia amolyan „mindent lehet” alapon működik, nincs kidolgozott szabályrendszere. A cselekmény kellően izgalmasan és fordulatosan haladt előre, a központi rejtély ügyesen lett felépítve és megdöbbentően hatott. Néhány csavart előre kitaláltam, a teljes képet mégsem sikerült összeraknom: például azt hamar sejteni kezdtem, hogy Jana ereiben is mágikus vér csörgedezik, de azt nem, hogy pontosan milyen területre vonatkozik a képessége, ahogy a magiszter kilétére és a szálloda működésének valódi céljára sem jöttem rá.

Kifejezetten értékeltem Jana és Zosa nővéri kapcsolatát, azt, hogy más hasonló párosokkal ellentétben köztük nem alakult ki rivalizálás, végig segítették egymást. Valamint az is tetszett, hogy rajtuk kívül több, a hotelben szerzett barátjuknak, sőt magának a főgonosznak is fontosak voltak a saját testvéreik. Így bár a szerelmi szál Jana és Bel, a kulcsmester között is tartogatott aranyos pillanatokat, ezúttal a családi összetartás bizonyult a regényt mozgató legerősebb érzelemnek.

Problémám nem is igazán a történettel, hanem a stílussal akadt: káprázatos, minden érzékre ható leírások váltakoztak darabos párbeszédekkel, félresikerült szóválasztásokkal. Nem tudom, ez mennyiben tudható be a fordításnak, ám sokszor annyira kizökkentett az esetlen megfogalmazás, hogy nem tudtak maradéktalanul magukkal sodorni a varázslatos események. Az is zavart, hogy a Caravalhoz hasonlóan itt sem voltam képes behatárolni a célközönséget: inkább gyerekmesékbe illő bűbájok után váratlanul durva csonkítások következtek, ez a két véglet pedig nem teljesen került összhangba egymással.

Bár a Hotel Magnifique korántsem a legeredetibb darabja a kortárs fantasy-kínálatnak, és a kidolgozásán is lehetett volna még csiszolni, de egyszeri kikapcsolódásra így is jó választás a műfaj szerelmeseinek.

10/8

Felejthetetlen történet egy felejthető lányról

V.E. Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete

V. E. Schwab nem olyanfajta író, aki örökké ugyanabban a jól behatárolható zsánerben alkot, hanem számos különböző műfajban kipróbálta már magát, minden könyvével egy teljesen új világot teremtve. Így történhetett, hogy annak ellenére, hogy a korábbi regényei nem különösebben hoztak lázba, az Addie LaRue láthatatlan élete a fülszöveg első elolvasásával megfogott.

1714-ben, egy kis francia faluban a huszonhárom éves Adeline LaRue megszökik az esküvőjéről, amit szülei rendeztek el számára egy rideg, idősebb úrral. Kétségbeesésében megidézi a sötétség egyik istenét, aki ajánlatot tesz neki: örök fiatalságért és szabadságért cserébe minden megismert ember rövid időn belül elfelejti. A lány, mivel nem lát más kiutat, vállalja a feltételeket. Magányosan ugyan, de beutazza a világot, átéli annak változásait, és lassan azt is kitapasztalja, hogyan hagyhat nyomokat maga után. Mígnem 2014-ben, bevált életmódját felforgatja Henry Strauss, egy New York-i könyvesboltos, aki a második találkozásukkor is emlékszik rá…

Az örök élet és az amnézia témáit már rengeteg műben felhasználták, viszont még sosem olyan formában összekapcsolva, ahogy Schwab tette. Így Addie sorsa nem csupán azért válik fájdalmassá, mert mindenkit túlél, akit megszeret, hanem mert nincs is lehetősége hosszútávú kötődéseket kialakítani. Persze külső szemlélőként könnyű megállapítani, hogyan fogalmazhatta volna meg úgy a kívánságát, hogy elkerülje a csapdát, de akkor az egész történet sem jöhetett volna létre. Nagyon tetszett a főhősnő életszemlélete, az, hogy a nehézségek közepette is igyekezett megtalálni azokat a dolgokat, amiknek örülhet, hiszen folyton lesznek újabb felfedezhető helyek, megkóstolható ételek, megcsodálható műalkotások. Így Addie végtelen élete segíthet jobban értékelni a magunk véges létezését, és megpróbálni kihozni belőle a legtöbbet.

Természetesen Addie is érzi, hogy mindezen élmények kevesebbet érnek, ha nem oszthatja meg őket valakivel, és ekkor lép a képbe Henry. Felvetődik a kérdés, hogy a lány akkor is ragaszkodna-e az egyetlen rá emlékező személyhez, ha az nem egy jóképű és jószívű fiú lenne, de a helyzet ennél összetettebb. Kezdettől fogva sejtettem, hogy ez az együttállás azért valósulhatott meg, mert Henry is ördögi alkut kötött, ám nem jöttem rá, nála miben nyilvánul meg. Okosan lett kitalálva, hogy mindketten alapvető szükségletekre vágytak, amik eltúlozva áldás helyett átokként működnek.

Szerettem a kapcsolatukban, hogy hamar elfogadták a másik állapotát, és aktívan tettek azért, hogy ehhez igazodva nagyjából normális életet tudjanak fenntartani. Ellenben egyáltalán nem kedveltem azt a mérgező “se veled, se nélküled” huzavonát, ami Addie-t az általa Lucnek nevezett sötét istenhez fűzte. Valamelyest megértettem, hogy évszázadokon keresztül ő jelentette az egyetlen biztos pontot a lány számára, azonban ez nem jogosította fel arra, hogy kihasználja, és a kedve szerint láncolja magához vagy taszítsa el.

A regény végig lekötött, sodort magával, mégis a vége felé kezdtem aránytalanságokat érezni a cselekmény felépítésében. Ez leginkább az idősíkok váltogatására vonatkozik: lehet, hogy nem ezen volt a hangsúly, de szívesen olvastam volna bővebben arról, hogyan élte meg Addie a különböző korszakokat, a történelem viszontagságait. Ehelyett az írónő elsősorban a jelen gyakran eseménytelen hétköznapjait fejtette ki hosszabban, a múltból pedig csak villanásnyi jeleneteket adagolt. A végkifejlet viszont lenyűgözőre sikerült: bár több elméletet is felvázoltam, a tényleges megoldás mindegyiket felülmúlta, egyszerre foglalva magába az elengedést és az újrakezdés esélyét.

Szerencsére nem kellett csalódnom az előérzeteimben, valóban az idei év egyik legkülönlegesebb olvasmányával gazdagodtam. Az már biztos, hogy sokakkal ellentétben, Addie LaRue-t én sem fogom elfelejteni.

10/10

Borzongás Barcelona utcáin

Carlos Ruiz Zafón: Marina

Carlos Ruiz Zafóntól, akit a kortárs mágikus realista irodalom nagymesterének tartanak, már régóta szerettem volna olvasni, azonban nem tudtam, melyik művével érdemes kezdeni. Nagy örömömre a szülinapomra megkaptam a legjobb barátnőmtől a Marinát, így nem kellett tovább hezitálnom. Ez lett egyben az első kötetem az Európa Kiadó új Kapszula zsebkönyveiből, amiknek elsőre furcsálltam a kialakítását, ám mostanra kezdem egyre jobban megkedvelni színes, letisztult külalakjukat.

A tizenöt éves Óscar Drai délutánonként szívesebben csavarog Barcelona utcáin, mintsem hogy lelkigyakorlatokat végezzen szigorú egyházi iskolájában. Egy napon egy sikátorban betéved egy lakatlannak hitt házba, amiről kiderül, hogy a festőművész Germán Blaunak és a fiúval nagyjából egykorú lányának, Marinának ad otthont. A két kamasz hamar összebarátkozik, és együtt indulnak felderíteni a város rejtelmeit. Útjukat fekete pillangók, torz marionettbábuk és egy lefátyolozott arcú idős hölgy szegélyezik, és minden nyom egy bizonyos Mihail Kolvenyikhez vezet…

Ruiz Zafón hangulatteremtéséről nem véletlenül zengenek ódákat, tényleg egy pillanat alatt képes volt odavarázsolni a katalán főváros zegzugos utcácskáira. Spanyolország, különösen Barcelona hosszú ideje a legvágyottabb úticéljaim közt szerepel, így jó érzés volt legalább képzeletben bebarangolni. A mesebeli, nosztalgikus tájleírásokat ellenpontozza a fiatalok nyomozása, ami idővel kifejezetten hátborzongató irányt vesz. A regényt ugyan ifjúságiként címkézik (az új kiadást még megtévesztően rózsaszín köntösbe is csomagolták), de érdemes felkészülni rá, hogy bizonyos történések már a horror műfaji határait súrolják. Habár nem rajongok a zsánerért, alapból nincs problémám a borzongatósabb krimikkel és fantasykkel, viszont néhány jelenet számomra inkább öncélú, hatásvadász jumpscare-nek tűnt. Ellenben a finálé igazán ütősre sikerült, a helyszínt adó elhagyatott színház és a testi deformációk megjelenése erős Operaház fantomja-áthallásokat kölcsönzött neki.

A kibogozandó ügy alapvetően okosan van felépítve, a főhősök jó ütemben jutnak újabb és újabb információkhoz, és az eltérő nézőpontok folyamatosan elbizonytalanítanak afelől, hogy Mihail rendes ember volt-e vagy sem. Azonban az elbeszélői technika, miszerint minden szereplő az első találkozáskor hosszan elregéli az élettörténetét két vadidegen gyereknek, nem éppen hiteles, és rendszeresen megakasztja a történet folyamát. Ráadásul sok önismétléssel is találkozni ezekben a visszaemlékezésekben: például Marina szüleinek megismerkedése több ponton hasonlított arra, ahogy Mihail meghódította a leendő feleségét, ezért sokáig azt hittem, ebben is valami rejtett összefüggésre kell számítani. Úgy vélem, ha az író egy kevésbé szájbarágós módszert választ, esetleg hosszabb terjedelmet szentelve a történetének, a Marina jóval nagyszabásúbb mű is lehetett volna.

A karakterek nem rendelkeznek részletesen kidolgozott jellemekkel, ám egy kamaszoknak szánt regénybe pont megfelelőek. Aranyos volt figyelni Óscar és Marina barátságát, majd azt, ahogy félénken, ártatlanul elkezd átalakulni valami többé. Bár néha úgy éreztem, a lány kissé fölényesen viselkedik az őt vak szerelemmel követő fiúval, de a titkának kiderülése után ezt megbocsátottam neki. A hozzá kapcsolódó fordulat váratlanul visszarántja a cselekményt a valóság talajára, és bebizonyítja, a legfélelmetesebb rémek mégiscsak köztünk találhatóak.

Annak ellenére, hogy a Marina felemás élményt nyújtott számomra, mindenképp szeretném folytatni Ruiz Zafón könyveinek olvasását, főként Az Elfeledett Könyvek Temetője sorozattal. Bízom benne, hogy legméltatottabb művében az írónak sikerült megvalósítania azt a zsenialitást, aminek itt még csak a szikráját csillantotta meg.

10/8

Jól öltözötten a rémek ellen

Gail Carriger: Napernyő Protektorátus

A történelmi regényeket és a fantasyket külön-külön is szeretem, de a két műfaj kombinációjából születnek azok a művek, amiket a legszívesebben olvasok. A kosztümös korszakokban játszódó történeteket egyébként is kellemesen borongós hangulat övezi, amit a mágia megjelenése csak még jobban felerősít. A Napernyő Protektorátust nem hiába emlegetik a zsáner egyik kiemelkedő képviselőjeként, annak ellenére, hogy enyhén hányattatott út vezetett a sorozat összes kötetének magyar megjelenéséig.

A természetfeletti lények az emberek közt járnak – és a 19. századra már teljesen mindennapos, hogy London utcáin szembejöhetnek vámpírok, vérfarkasok és kísértetek. Sajnos a legtöbb polgárnak még nem sikerült megbarátkoznia az együttéléssel, ezért gyakoriak a különböző fajok konfrontációjából származó végzetes incidensek. Ilyenkor vehetik hasznát a természeten túliaknak, akik egyetlen érintésükkel képesek halandóvá tenni a rémeket. Közéjük tartozik Lady Alexia Tarabotti is, így ő, míg a többi úrilány a divattal és a férjfogással van elfoglalva, misztikus bűnesetek nyomába ered, napernyőjével felfegyverkezve, oldalán Lord Conall Macconnal, a mogorva farkasemberrel…

Carriger pentalógiája több tekintetben is újat mutatott korábban olvasott fantasykhez képest. Egyrészt üdítőnek találtam az alaphelyzetet, miszerint a varázslények már régóta integrálódtak a társadalomba, hiszen a legtöbb hasonló történetben rejtőzködni kényszerülnek, és általában a főszereplő számára is újdonságot jelent a létezésük. Ötletesnek találtam a megoldásokat, amivel a beilleszkedésüket megkönnyíteni igyekeznek, ahogy a hétköznapok részét képező rengeteg steampunk szerkentyűt is. Másrészt kifejezetten érdekes elképzelés, hogy az írónő tudományos magyarázatot szándékozott adni a természetfeletti kialakulására, amihez a lelket is megfogható testrészként kezelte: akiben túlteng a lélek, az hajlamosabb az átváltozásra, ezzel szemben aki egy szemernyit sem hordoz magában, az hatástalanítani tudja a különleges képességeket.

A lélektelenség viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy az érintettek ne rendelkeznének érzelmekkel, és ennek Alexia tökéletes példája. Az ő esetében ez a tulajdonság inkább a racionális gondolkodásmódjában nyilvánul meg, ami bár rosszallást vált ki a környezetéből, jóval szimpatikusabbá is teszi a felszínes arisztokratáknál. Conall ugyan az én ízlésemnek kissé bárdolatlan modorú, de számos alkalommal bizonyítja rátermettségét, ami a főhősnő méltó párjává teszi. Az első találkozásuknál azt gyanítottam, ez a sorozat is egyike lesz azoknak, ahol a szerelmesek az utolsó pillanatig kerülgetik egymást, így kellemes meglepetést jelentett, hogy már az első kötetben magasabb szintre emelték a kapcsolatukat, másfajta kérdéseknek nyitva teret (például hogy milyen közös gyereke születhet egy természeten túlinak és egy természetfelettinek 😁). A mellékszereplők is emlékezetes figurák: Lyall professzor, Conall hűséges jobbkeze, Alexia bohókás Ivy barátnője, Lord Akeldama, a piperkőc vámpírúr, vagy éppen Madame Lefoux, az extravagáns feltalálónő mind-mind színesítik a cselekményt egyéniségükkel.

A sorozat ügyesen építkezik, kötetről kötetre fokozatosan bővíti a világát új helyszínekkel és szereplőkkel. Ebből a szempontból a harmadik részt éreztem a csúcspontnak, ahol Párizst és Firenzét is meglátogatják a karakterek, de élveztem az ötödik felvonásban Egyiptomba tett kiruccanást is. Okosan kitervelt az is, ahogy minden epizód egy-egy önálló nyomozás köré szerveződik, amik aztán kapcsolódnak egy mindenen átívelő szálhoz is, amelyben Alexia szeretne többet kideríteni az apjáról, akit sosem ismerhetett meg. Mégis úgy vélem, ráfért volna a szövegekre egy leheletnyit alaposabb kidolgozottság, mivel a legtöbb kötetnél azt éreztem, hogy az elnyújtott felvezetés sietősen lezavart fináléba torkollik, illetve a rejtélyek is lehettek volna kevésbé kiszámíthatóak.

A szériának akad azonban még egy alkotóeleme, ami feledteti a gyengeségeit: ez pedig Carriger ellenállhatatlan humora, amit a lehető legképtelenebb jelenetekben csillogtat meg. Nagyszerűek a viktoriánus etikettet kifigurázó csipkelődések, sajátos bájt kölcsönöz az eseményeknek, hogy hőseink a harc közepette is azzal törődnek, illedelmesen viselkednek- és öltözködnek-e. Ám nem vádolható a történet teljes komolytalansággal, hiszen megrendítő leírások is szerepelnek benne, főleg annak kapcsán, mennyi mindenről kell lemondaniuk a természetfeletti életet választóknak.

A Napernyő Protektorátus azoknak a könyveknek a sorát gazdagítja, ahol nem szükséges sokat járatni az agyunkat olvasás közben, csak hagyni, hogy belefeledkezzünk az izgalmas kalandokba. Örömmel tölt el, hogy ha nem is egységes kiadásban, de a polcomon tudhatom, és sajnálom, hogy nincs sok esély a spin-offjai lefordítására, mert érdekelne, mit tartogat még ez a szertelenül szórakoztató fantáziavilág.

10/9

Könyvekbe kötött varázslat

Bridget Collins: A könyvkötő & Árulások

Végtelenül boldoggá tesz, hogy rátaláltam Bridget Collins könyveire. Úgy érzem, idén ő lett számomra az az író, aki két éve Erin Morgenstern. Hihetetlenül rezonál a lelkivilágomra, pontosan az ilyen misztikus, érzelmes, nagyívű, a valóságos környezetet enyhe fantasy-elemekkel feldobó történeteket szeretem. A könyvkötő azt a tökéletes egybeesést testesíti meg, amikor a káprázatos borító és az izgalmakat ígérő fülszöveg együtt keltik fel az olvasó érdeklődését.

A vidéki Angliában járunk, a 19. században. Emmett Farmer egy hosszú betegségből lábadozva próbál visszailleszkedni a családi gazdaság igazgatásába. Egy napon levele érkezik a könyvkötő Seredithtől, aki szeretné felfogadni inasának. Az ifjú szülei makacsul elutasítják a könyvolvasást, mégsem tehetnek mást, minthogy elengedjék őt. Emmett előtt hamarosan feltárul a mesterség titka: a könyvekbe emberek olyan emlékeit kötik be, amiket el akarnak felejteni. Majd az előkelő Darnay famíliának kell egy megbízást teljesítenie, akiknél nem csupán fiukkal, a titokzatos Luciannel találkozik, hanem azzal a ténnyel is, hogy egy kötetben az ő kiradírozott emlékei lapulnak.

Bár az emléktörlős alapötlet nem teljesen eredeti (nekem főleg az Egy makulátlan elme örök ragyogása filmet juttatta eszembe), a könyvekkel összekapcsolva mégis egy újszerű világba vezetett be. Kifejezetten értékelem az alaposságot, amivel az írónő felépítette a mágia szabályait, azt, ahogy valahányszor felvetődött egy kérdésem, szinte rögtön választ is adott rá (pl. arra, hogy léteznek-e fikciós regények vagy hogy visszanyerhetőek-e a bekötött emlékek).

Hátrányként talán azt említeném meg, hogy az elején nagyon lassan vánszorog a cselekmény. Mivel bizonyos fordulatokat a fülszöveg is elárul, túl egyértelműnek láttam a jeleket, és tűkön ülve vártam, hogy mikor lesznek Emmett számára is világosak. A második részben viszont gyönyörűen kezdtek el kibontakozni a fiú bekötéséhez vezető események, míg végül a harmadik nagyobb egységben minden betetőzött és körbeért.

Emmett jóravaló, szerethető főhős, és ügyes megoldás, hogy a felejtése miatt neki is minden újdonság, ami az olvasóknak. Seredith is kedves karakter, de sajnálom, hogy vele és a fiával kapcsolatban sok megválaszolatlan kérdés maradt. Luciant többnyire ellenszenvesnek találtam, sajnos a pozitívabb megmozdulásaival sem tudott kitörni a “vonzó, de megbízhatatlan” kategóriából. Emmett húgát, Altát pedig végig borzasztóan sajnáltam, szerintem ő szerezte a legtöbb lelki sérülést a történet során, és vártam volna valamiféle kárpótlást számára. Emellett a könyvkötészet lehetőséget ad arra, hogy kicsiben sok más sorsot is felvillantson a szerző. Kendőzetlen betekintés nyílik a viktoriánus Anglia társadalmi problémáiba, amik bár más történetekből is ismerősek lehetnek, ettől még ugyanolyan megrázóak.

Borzongató és ámulatba ejtő, a régi gótikus klasszikusokat megidéző fantasy, olyanfajta, amilyet a legjobban szeretek olvasni.

10/9

Szerencsére néhány héttel azután, hogy kiolvastam A könyvkötőt, megérkezett a boltokba az Árulások, így nem kellett hosszú ideig hiányolnom Collins stílusát. Az első regénye is magával ragadott, de a másodikba már teljesen beleszerelmesedtem.

Léonard Martint, miután elbocsátják kulturális miniszteri pozíciójából, áthelyezik kutatómunkát végezni egykori iskolájába, a Montverre-i akadémiára. Az itteni diákok legfőbb próbatétele a grand jeu-n való részvétel. Ez egy verseny, ami magába foglal zenét, színházat, matematikát és filozófiát. A visszatérés hatására a férfi felidézi tanulóéveit, amiket a tökéletes pályamű létrehozásának vágya és évfolyamtársával, Aimée Carfax de Courcy-val folytatott rivalizálása határozott meg. A jelenben pedig megismerkedik Claire Drydennel, az intézmény első női magiszterével, akihez úgy érzi, megmagyarázhatatlan kötelék fűzi. Léo és Claire kénytelenek szembenézni múltbeli hibáikkal és titkaikkal, miközben a világ veszedelmesen kezd átalakulni körülöttük.

Bevallom, a történet nem adta magát könnyen, körülbelül a háromnegyedéig úgy véltem, nem fogja felülmúlni A könyvkötő sikerét. Bosszantott, hogy fogalmam sincs, hogy kéne elképzelni egy grand jeu-játékot, mivel egészen másfajta, klasszikusabb, kézzelfoghatóbb vetélkedőre számítottam. Azontúl a rengeteg politikai eszmefuttatás és a környezet elhelyezése térben és időben is feladták a leckét. Leginkább arra lehet következtetni, hogy Franciaország a helyszín, egy alternatív 1930-as években, ahol már a levegőben van a háború előszele, csak éppen más csoport válik üldözötté. Aztán ahogy elkezdett beindulni a cselekmény, már kevésbé törődtem a világépítés homályos részleteivel, és a szereplők közti szövevényes viszonyrendszer felé fordítottam a figyelmem.

Léónak számos döntésével nem értettem egyet, de értékelem, hogy makulátlan főszereplő helyett egy olykor szánalmasan esendőt kaptunk, aki nem riad vissza a hazugságtól, csalástól sem, a belső értékrendje mégis helyén van a legkritikusabb pillanatokban. Claire-t elsőre ridegnek találtam, a tudásszomjával és azzal, ahogy nőként érvényesülni próbál, viszont erősen azonosulni tudtam. Carfaxet is eleinte csak egy arrogáns ficsúrnak láttam, amíg el nem kezdte felfedni Léonak az emberibb oldalát. A Patkány szemszögéből játszódó fejezeteket először nem tudtam hova tenni, azonban a végére az ő szerepe is kikristályosodott, és nagyon megkedveltem az öntudatos lányt.

Azt viszonylag korán kitaláltam, hogy miért olyan ismerős Léonak Claire, és nem is húzták sokáig, hogy kiderüljön – legalábbis azt hittem, hogy kitaláltam, mert csendesen bekúszott az elmémbe egy másik sejtelem… Elhessegettem magamtól, ám mégis azt éreztem, így lenne a legszebb, legkerekebb a szerelmi szál, és amikor bebizonyosodott, hogy jól tippeltem, percekig csak mosolyogtam a könyv fölött. Ennél a csavarnál zártam teljesen a szívembe a történetet, és legszívesebben azonnal nekifogtam volna az újraolvasásának, már figyelve az árulkodó részletekre.

Lassan kibontakozó, de gyönyörűen összeálló, igazi regényélmény, ami visszahozta az olvasási és írási kedvem, és még hosszú ideig uralni fogja a gondolataimat.

10/10

A Múzeum körúti szellem (novella)

A Múzeum körúti szellem különös, magányos jelenség. Nem látni, csak akkor, ha az ember megtorpan és figyel. Hosszú kabátjába belekap a szél, ahogy a forgalommal szemben végigsétál a járdán. Koromsötét kapualjakba tévedve kivilágított kirakatokat talál. Pár éve megjelent könyveket szabadít ki poros antikváriumok polcairól. Gyorséttermi menüket falatoz lassan a Múzeumkert padján üldögélve. Üres egyetemi termekben húzódik meg, és hajdani előadásokra emlékezik. Forró csokoládéval melegíti fel a lelkét. Bérházak nyitott ablakán kiszűrődő zongoraszót hallgat, és az erkélyükön álló lakókat lesi. Az aluljáróban kóborolva igyekszik megjegyezni, melyik kijárat hova vezet. Egy megállót villamosozik oda és vissza, mert sosem hagyhatja el a környéket.

Megjelent a 100 szóban Budapest 2021 kötetben.

Opera egy elveszett lélekről

Susan Kay: Fantom

Az operaház fantomja már gyerekkorom óta az egyik kedvenc musicalem, az alapját képező Gaston Leroux-regény mégis csalódást okozott. A cselekményt csapongónak, a stílust hatásvadásznak találtam, és úgy éreztem, pont azok az események maradnak kifejtetlenül, amikre a leginkább kíváncsi voltam. Így igazán örültem, amikor megtudtam, hogy létezik egy hivatalosan kiadott előzménykötet, ami éppen ezekben a részletekben merül el, az eredeti művet összeolvasztva a filmes és színpadi feldolgozások tetszetős elemeivel. Tulajdonképpen fanfictionről beszélhetünk, de annak a lehető legmagasabb szinten megvalósított formájáról.

1831 nyarán, egy francia faluban a frissen megözvegyült Madeleine kisfiúnak ad életet, akitől azt reméli, hogy boldogságot hoz napjaiba. A gyermek azonban torz arcvonásokkal születik, anyja ránézni is alig képes. Erik a négy fal közé bezárva, maszkot viselve nevelkedik, ám hamarosan kiderül róla, elképesztő érzékkel rendelkezik a zenéhez és az építészethez. Az otthoni ridegséget megelégelve megszökik, útja Itáliába, majd Perzsiába vezeti. Hazájába visszatérve besegít a párizsi operaház munkálataiba, és az épület titkos alagsorában rendezi be búvóhelyét. Életéből csupán egyetlen dolgot hiányol, a szerelmet – aztán egy nap meghallja a fiatal kóristalány, Christine Daaé énekét…

Susan Kay az utószóban elárulja, mennyi energiát és kutatómunkát fektetett az újragondolás megírásába, és ez a kész köteten maximálisan érződik is. Az eredeti könyv legfájóbb hiányossága számomra az volt, hogy alig derült ki bármi a Fantom múltjából. Míg a musicalben Eriket már gyerekként védelme alá veszi az operaház, Leroux-nál néhány sornyi utalás esik Perzsiában tartózkodásáról, ezt az időszakot pedig Kay végre a maga teljességében tárja az olvasók elé.

A hangulatteremtés is bámulatos – nem sokkal később olvastam a Frankensteint, és azzal összehasonlítva tökéletesen látszik, mennyire ráérzett az írónő a 19. századi rémregények terjengős, mégis gördülékenyen befogadható körmondataira és sejtelmes atmoszférájára.

A Fantom, vagyis Erik azt a jó és rossz határmezsgyéjén ingadozó karaktertípust testesíti meg, akivel igazán együtt tudok érezni, ezért kifejezetten élveztem azokat a fejezeteket, amiket ő narrál. Nem bántam volna, ha végig az ő nézőpontja érvényesül, de megértem, miért váltakoznak a szereplők szemszögei, így alakul ki a teljes kép arról, milyennek látja a külvilág ezt a különös szerzetet. Bármerre is jár, félelem, ugyanakkor valamiféle csodálat is övezi, hiszen az emberek hamar ráébrednek, jobb nem ellenszegülni az akaratának. Érdekes volt olyan alakok gondolataiba is belelátni, akikkel nem vagy nem könnyen lehet azonosulni, mint a saját gyerekétől irtózó szülő vagy a tanár, aki tisztában van vele, milyen veszélyes erőket szabadít fel a tanítványában.

Mondanám, hogy elborzasztott a korabeli szépségkultusz, ám sajnos a felszínes gondolkodásmód ma is átitatja a társadalmunkat. Erik ugyan lényegesen jobb helyzetből indult volna, ha az otthonában szeretet veszi körül, de az anyja akkor sem tudta volna megvédeni a külső támadásoktól. Elkeserítő, hogy ennek az egyébként ragyogó fiatalembernek az egész életét egy olyan tényező teszi tönkre, amiről nem tehet, és végig azon járt az eszem, vajon egy modern plasztikai sebész megadhatná-e neki azt az arcot, amivel beilleszkedhetne. A szépség viszont így sem minden: kifacsart ellenpéldaként akad szereplő, akinek a szívfájdalma, hogy a közönség csak a külsejéért szereti, és a tehetségével nem is foglalkoznak…

Bár a kötet elsősorban a Fantom korai éveire koncentrál, én természetesen Christine színre lépését vártam a legjobban. Az eredeti művet lefedő szakasz jócskán rövidebb és sűrítettebb lett, mint az előzmények, de szerencsére az írónő megtoldotta néhány plusz jelenettel. A Leroux által megalkotott Christine-re nagyon haragudtam, mert nem volt több a klasszikus horrorok sikoltozó, megmentendő fruskájánál, akinek a hatalmas rajongása rögvest alábbhagy, amint szembesül vele, hogy a Zene Angyala igazából csúnya.

A musicalben már sokkal árnyaltabbá vált a kép, mivel ott az énekesnőt nem a Fantom torzsága rémíti meg (az talán még vonzza is), hanem az erőszakossága. Kay megformálásában pedig a lány még határozottabbá válik, olyanná, aki tudja, hogy mire/kire vágyik, és semmi nem tántoríthatja el tőle. A rivális udvarló, Raoul azonban kissé áldozatául esett az Erik iránti elfogultságnak. Én se vagyok oda érte, de azt elismerem, hogy őszintén szereti és óvja Christine-t, ezzel szemben itt többnyire önzőn és beképzelten viselkedik.

A legérdekesebb, hogy a regény végére érve arra a felfedezésre jutottam, hogy minden elszenvedett nehézség és félresiklott út ellenére Erik teljes életet élt, sőt, izgalmasabbat, mint ami a legtöbb embernek juthat. Beutazta a világot, remekműveket alkotott, szövetségeseket szerzett, és az igaz szerelem sem kerülte el. Sőt, adódik még egy végső fordulat, ami eléggé megosztja a rajongókat, de szerintem gyönyörűen keretbe foglalja az egészet (és ha jól értesültem, a musical folytatásának középpontjában is ez áll, úgyhogy valamikor végre megnézem). A Fantomnak sikerült betöltenie a Leroux regénye által hagyott űrt, emellett önmagában is teljes élményt nyújt. Így egyaránt ajánlható azoknak, akik az eredeti után többet akarnak, és azoknak, akik még csak terveznek megismerkedni ezzel a csodálatos történettel.

10/10

A könyvek érzője (novella)

Az utolsó pont is leütésre került. Mintha egy súlyos teher szakadt volna le az írógép fölött görnyedő férfi válláról. A történet majdhogynem egyhuzamban folyt elő az ujjai hegyéből, nem torpant meg tépelődni az elgépeléseken, szóismétléseken és hasonló bosszantó apróságokon, mégis minden mondattal meg kellett küzdenie. Vagy inkább rajtuk keresztül a saját lelkével.

Pedig józan ésszel felmérve az egész gyötrelmének nem volt semmiféle valóságalapja. Már kisgyermekként szívesebben időzött a képzelete szőtte kalandok között, de a családja joggal remélhette, hogy előbb-utóbb megkomolyodik, és felébred a magának teremtett álomvilágból – vagy ha már az írói pályát választotta, ennek keretei közt engedheti szabadjára a fantáziáját. Ám Leonard Bluhm „tünetei” csak súlyosabbak lettek. Úgy tizennyolc éves korában megjelent elméjében Séline LeRoux. Aranyhajú, tűzrőlpattant és eszes – élénken, elevenen látta maga előtt, és érezte, muszáj írnia róla. Eddig rendjén is lett volna, de Leo lassan szinte megszállottjává vált az általa kitalált nőnek. Akárhová ment, azt remélte, a képmásával találja szemben magát, hogy neki meg kell őt lelnie valahol a világban, mert a sorsuk, hogy egymásba szeressenek. Így bármennyi szép és kedves lányt sodort elébe az élet, előbb-utóbb minden kapcsolatának vége szakadt, mert egyik sem érhetett fel Séline-hez.

Leo a szülővárosában, Münchenben kezdte az egyetemet, ám a francia szak iránt megnyilvánuló elhivatottsága miatt a második évének tavaszán lehetőséget kapott, hogy néhány hónapig Brüsszelben tanulhasson vendéghallgatóként. A huszonkét éves ifjú egyébként is vágyott már egy kis elszakadásra a szüleitől, és amikor megérkezett a belga fővárosba, úgy érezte, mintha hazaérkezett volna. Kibérelt egy kis garzont egy cirádás ódon ház legfelső emeletén, lelkesen járt az óráira, és amint ideje engedte, végre írni kezdte a regényét Séline-ről. Magát is meglepte vele, milyen játszi könnyedséggel jártak ujjai a régimódi halványkék írógép billentyűin (laptopja is volt, de a fehéren világító szövegszerkesztő egyszerűen nem ihlette meg úgy, mint a kézzelfogható papírlapok), és hogy olykor még ingadozó nyelvtudása ellenére milyen természetességgel szövi franciául a mondatokat, mert ezt a történetet kivételesen képtelen volt németül megfogalmazni. Felszabadítóan hatott rá, hogy legalább a szavak által életre keltheti ezt az elbűvölő teremtést. A századfordulós Párizsba helyezte őt, egy népes, valaha tehetős család legidősebb leánygyermekeként, aki jegyet szed egy kis színházban, ám ábrándjaiban ő lép fel ott. Leo megalkotta a hősnő szerelmesét, Yvant is, akire, bár nem is tagadhatta volna, hogy saját magáról mintázta, néha már a nyámnyila riválisaként tekintett. A végkifejletre nem is maradtak egy pár, mert Séline-t inkább a színésznői karrierje elindítása foglalkoztatta.

Most, ezen a csütörtök éjjelen, amikor az utolsó pont is leütésre került, Leo hirtelen mintha feleszmélt volna egy hosszú, delíriumos látomásból. Egyszeriben idegeskedni kezdett azokon az addig halasztott, apró-cseprőnek vélt dolgokon, mint szerkesztés, korrektúrázás, kiadókeresés, és egyáltalán, hogy mit is akar ő kezdeni ezzel a könyvvel, tartozik-e mindez egyáltalán a nagyközönségre… A faliórára pillantva döbbent rá, hogy már hajnali fél kettő is elmúlt. Gyorsan összerendezte az oldalakat, és úgy látta, jelenleg jobban jár, ha elteszi magát és az aggodalmait holnapra, de a pénteki óráit kihagyva nekilát az írása jövőjét egyengetni.

*

Másnap Leo sokáig aludt, tizenegy óra körülre szedelőzködött össze, de most valahogy nem telítődött azokkal a sürgető, nyomasztó képzetekkel, mint éjszaka. Épp ellenkezőleg, nyugalom szállta meg, úgy érezte, egyszerűen útra kell kelnie, és majd rábukkan a megfelelő helyre. Arra gondolt, talán a legkézenfekvőbb, ha betér egy könyvesboltba, és ott rákérdez, milyen kiadóknál érdemes próbálkoznia egy elsőkönyves szerzőnek. Nem vágyott nagy hírverésre, milliónyi eladott példányra, csupán arra, hogy a története megtalálja azokat, akiket megérinthet.

Kint enyhe márciusi szellő fújt, ezért a férfi a biztonság kedvéért kabátja alatt szorította magához az összetűzött papírköteget. Bár az online térképen kiszemelt néhány könyvesboltot és szerkesztőséget, hirtelen mégsem tudta, merre kéne induljon. Aztán megint erőt vett rajta az érzés, hogy elég, ha a lába viszi, valami megmagyarázhatatlan hívást követve. Hamarosan egy eldugottabb, macskaköves kis utcába tévedt, amit alacsony házak szegélyeztek, földszintjükön hangulatos üzletekkel. Elhaladt három csokoládémanufaktúra, egy hangszerjavító, egy kalapszalon és egy ruhaszabászat mellett, de még semmit nem talált, amire szüksége volt… aztán észbe kapott, és megfordult. Ugyan csak futó pillantásokat vetett a boltok tágas, félköríves ablakaira, határozottan érzékelt valami szokatlant a kalaposnál. Egyszerre megvilágosodott: hiszen a kirakatában nem fejfedők, hanem könyvek sorakoztak! Hitetlenkedve, de lelkesen szaladt vissza, és most már alaposabban szemügyre vette a cégtáblát: a bizonyára korábbról maradt Kalapszalon felirat alatt díszelgett a kiírás, miszerint Verlaine könyvkereskedése és -kiadója található az épületben. A jól ismert név bizalmat ébresztett Leo szívében, és már tisztán érezte, neki dolga van ezzel a hellyel. Mikor az írógépét felfedezte egy régiségárusnál, ugyanezt tapasztalta, mintha egy hely, egy tárgy hívogatná őt, mintha csak rá várna…

Belépve kellemes félhomály és elsősorban antikvár kötetekkel benépesített polcok fogadták, a levegőben mámorító papír- és tintaillat terjengett. Leo halkan, megilletődötten köszönt, mire a pénztár mögül egy hatvanas éveiben járó, ősz körszakállú öregúr lépett oda hozzá.

– Isten hozta! Miben lehetek a segítségére? – kérdezte jóindulatúan.

– A regényemet szeretném megjelentetni, de az igazat megvallva, még sosem csináltam ilyesmit… aztán az utamba esett ez a kedves kis bolt, és úgy éreztem, itt jó helyen lenne. Elnézést az udvariatlanságomért, még be sem mutatkoztam! Leonard Bluhm vagyok – nyújtotta kézfogásra a tenyerét.

– Antoine Verlaine, szolgálatára.

– Ó, csak nem leszármazottja a neves költőnek? – érdeklődött Leo.

– Ha jól értesültem, szegről-végről a rokonai vagyunk, mindenesetre nem ezt kihasználva szeretnénk meggazdagodni – viccelődött az idős férfi.

Leo ekkor figyelt fel rá, hogy egy harmadik személy is tartózkodik az üzletben: egy jólfésült bajuszú, lovaglóöltönyös fiatalember foglalt helyet egy karosszékben, egyik kezében egy könyvet tartott, amiben elmélyült, a másikkal az ölében fekvő szürke csíkos macskát simogatta. Leo őt is üdvözölte, ám a férfi csak biccentett felé egyet, alig pillantva fel az olvasmányából.

– Ő egy régi ismerősöm, Montfort gróf. Tudom, kissé hűvös természetű, de állíthatom, nemcsak az öltözködés, hanem az olvasás terén is igazán kifinomult ízléssel rendelkezik – mutatta be a vendéget Antoine. – Na de, térjünk is vissza a regényére! Örömmel elolvasom, és ha mindent rendben találok, szívesen veszem gondozásomba. Van egy kis nyomdánk itt a hátsó helyiségben, és a mai napig magam kötöm a könyveket. Rendelkezik bármilyen konkrét elképzeléssel a könyv küllemét illetően?

Tessék, újabb döntések, amiken Leo még el sem gondolkodott, és nem is tudta, mennyire venné ki jól magát, ha máris precíz kritériumokat szabna a könyv megformázásához.

– Nem igazán, ami azt illeti – nyögte ki végül. – Csak tükrözze a belsejét! – tette hozzá egy fokkal magabiztosabban.

– Úgy lesz, ígérhetem – mosolygott a boltos, és magához vette az addig kabát alatt őrizgetett kéziratot, az író telefonszámát, e-mail- és lakcímét feltüntető cetlivel együtt.

Leo szeme eközben az eladópult mögötti falra vándorolt, amit a legapróbb szegletéig fényképek borítottak. A legtöbbjükön Antoine ismert írók társaságában pózolt büszkén, de mind közül kiemelkedett az, amelyiken úgy tíz-tizenöt évvel fiatalabb lehetett, és egy sejtelmesen szép, sűrű sötét hajú nő mellett állt, akinek karján egy hasonlóan fekete copfos, komoly tekintetű kislány ült.

– A családom – érzékenyült el a boltos –, bár sajnos már nem alkotunk így egy egységet. A feleségemet, Beatrice-t öt éve vesztettük el. Szerencsére a lányom, Valentine még itt van nekem. Persze jócskán megnőtt a kép készítése óta, és éppen iskolában van, de talán egy félóra múlva hazaér.

– Szívesen megismerném, de mára még vannak terveim. Talán majd legközelebb. Köszönök mindent! – viharzott ki Leo az ajtón, mert most emlékeztette a mobilja, hogy néhány diáktársa meghívta egy előadásra. Még azt is ki kell találnia, mit mondjon nekik, ha kérdezik, miért nem vett részt a mai órákon, és bár nem szégyellte, hogy egy könyvön dolgozik, mégsem tudta, mennyi mindenbe kéne beavatnia őket. És ha hirtelen kifogásokkal kellett előálljon, sosem volt tetőpontján az írói kreativitása.

*

Nagyjából egy hét múlva értesítette Leót Antoine, hogy elolvasta a regényét, és egészen kimagaslónak találta. Még Val is nagyon élvezte, pedig ő kritikus korszakában van. Lassan rátérhettek a kiadás körülményeire, és Leo szinte fel sem bírta fogni, hogy ez tényleg megtörténik vele. Teljesen felvillanyozta a könyve megjelenése, ám a furcsa fájdalom, amiről azt hitte, kiírta magából, még mindig emésztette egy kicsit. Olykor azon kapta magát, hogy fejben Séline-nel beszélget: „Séline, ugye jó lesz így a könyvünk? Ugye méltón írtam rólad?” Igyekezett elhessegetni magától ezt az ideált, de titkon reménykedett benne, hogy egy nap össze fog találkozni a lánnyal.

Amikor végre elmehetett a könyvkereskedésbe átvenni az elkészült művet, Antoine-t nem lelte ott, helyette egy göndör vörös fürtös, pirospozsgás arcú, virágmintás ruhájú nő ült a pultban. Leo fején egy pillanatra átfutott a gondolat, hogy ő lehet a boltos lánya, csak mostanra befestette a haját, de jobban szemügyre véve már látta, hogy ez a hölgy jóval idősebb a tizenéves Valentine-nál.

– Jó napot! Verlaine úrral mikor tudnék beszélni? – kérdezte tőle.

– A raktárban rendszerez, de mindjárt jelzem neki, hogy keresik – segédkezett a nő. Enyhe akcentussal beszélte a franciát, Leo úgy sejtette, holland származású lehet. Hátrasietett, majd perceken belül Antoine-nal tért vissza.

– Köszönöm, hogy szólt, Annelies! Amíg Bluhm úrral tárgyalok, átvehetné a leltározást – fordult a boltos a kolleginájához, aki készségesen indult a raktárba, nyomában a szürke csíkos macskával.

– Felettébb bájos hölgy – jegyezte meg Leo, hangjában a kimondatlan kérdéssel, miszerint az öregúr új szerelemre talált volna. Antoine viszont nem értette, vagy figyelmen kívül hagyta a célzást, és inkább odavezette az ifjú írót a friss megjelenések szakaszához, ahol spirálban kanyarogva polcolta egymásra a regénye példányait. Leo kezébe vette a legfelsőt, forgatta, bele-belelapozott, lopva meg is szagolta. Kisméretű, keménykötéses kiadás volt, címlapján bézsszínű háttér előtt egy rajzolt, szőke loknis hajú, fodros zöld ruhás nő állt, oldalasan, de az arcát a másik irányba fordítva, meghagyva a képzeletnek. Leo azonban nagyon is élénken látta maga előtt Séline csodaszép, ragyogó arcát, megint belesajdult a szíve, annyira szerette volna, hogy megelevenedjen.

– Félretettem egy tiszteletpéldányt, de ez is lehet az öné – hozta vissza a valóságba az eladó hangja.

– Ó, nekem mindegy… De el sem tudom mondani, mennyire elégedett vagyok. Csodás így viszontlátni a saját szellemi termékem – hálálkodott Leo. Közben Annelies is visszatért, cserfesen és közvetlenül kérdezett egyet s mást a regényről, és biztosította, hogy felkeltette az érdeklődését, és majd sort kerít rá. Leo felderülve tért haza, de amint ellenőrzésképpen újra olvasni kezdte a történetét, ismét mardosni kezdte a tudat, hogy Séline csak a lapjain létezik.

*

Újabb hetek teltek el úgy, hogy Leo alig tudott mit kezdeni magával. Pedig az egyetemen kitört a húsvéti szünet, a diákok felszabadultan vetették bele magukat a pihenésbe. Leo azonban a partik és egyéb változatos programok helyett otthon gubbasztott, és igyekezett elterelni figyelmét a magányáról. Egy szombat délután bekuckózott a kanapéra, és egy, a ’60-as években készült musicalt nézett régi doboztévéjén. A film majd kicsattant az élénk színektől, az andalító zenéktől és a romantikától, vagyis pont olyasmi volt, amit Leo máskülönben imádni szokott, de most egyszerűen nem volt képes lekötni őt. Bágyadtan bambulta a főhős pár táncjelenetét, és a saját félrecsúszott szerelmi életén kesergett, amikor váratlanul csengettek.

A férfi gyorsan lehalkította a televíziót, amiben amúgy is reklám következett, fehér trikójára és szürke kockás pizsamanadrágjára terítette köntösét, és az előszobatükörben igazított egy keveset zilált barna tincsein. Megállapította, hogy a borostájával is kéne valamit kezdeni, de erre már nem maradt ideje. Különben is csak a postás vagy a főbérlő várhat odakint, őket meg már cifrább dolgok is fogadták egy-egy lakásban…

Leo ajtót nyitott, és tátva maradt a szája. Nem levele érkezett, és nem is a lakbértartozással fenyegették, hanem a leggyönyörűbb nő állt ott, akit életében látott. Aranyszőke haja csigákban omlott a vállára, fodros zöld szoknyája alig fért el a szűk folyosón, és egyik kezében a ruhájához illő napernyőt szorongatott.

– Leonard Bluhmot keresem – közölte csilingelő hangján.

– Én lennék az ­– mutatkozott be a férfi, amint szóhoz bírt jutni. – És maga pedig… – kérdezett vissza, pedig a szíve mélyén már tudta a választ.

– Séline LeRoux – mosolygott csábosan a nő.

– És… és mi járatban errefelé? – hebegte Leo, még mindig nem bírva feldolgozni a történéseket.

– Egyszerűen úgy éreztem, fel kell keresnem magát!

– Hát itt vagyok… és nagyon örvendek! Fáradjon beljebb – invitálta be a férfi Séline-t, bár egy kicsit szégyenkezett, amiért ilyen szegényes hajlékban látja vendégül az ízig-vérig úrihölgyet. Séline érdeklődve járatta végig tekintetét a szobán, ám nem tűnt úgy, hogy a villódzó tévé, a dohányzóasztalon fekvő laptop, vagy bármilyen nála modernebb eszköz zavart keltene benne. Leo hellyel kínálta a kanapén, és megkérdezte, hozhat-e neki valamit inni. A nő teát kért, így amíg a víz lefőtt, a férfinak jutott ideje fellélegezni, és elgondolkodni a helyzeten. Hallott már rémtörténeteket elvetemült rajongókról, akik úgy próbálták behálózni a kedvenc szerzőjüket, hogy beöltöztek egy karakterének, de Leo nem hitte, hogy ilyen rövid idő alatt ekkora népszerűségre tett volna szert. Annak a valószínűtlenségéről nem is beszélve, hogy az említett nőszemélyek döbbenetesen hasonlítottak volna a megszemélyesített szereplőkre.

Márpedig a vendég egy az egyben Séline volt, amilyennek elképzelte, és miután remegő kézzel átadta neki a csészét, ezt volt alkalma hosszabban is tanulmányozni. Nagy tengerkék szemei, fitos orra, mosolygás közben enyhén beharapott ajka… ilyen egybeesés nem létezik, hacsak nem kilépett a könyvből. Vagy egy valós személyt látott volna a fejében, aki számon kérni jött, amiért írni merészelt róla? De ha Séline a jelenben élne, semmi nem indokolná régies ruháját és beszédét. Leo igyekezett nem idegesen faggatózónak tűni, ahogy a teáról váltott néhány szó után a lényegre tért:

– Honnan tudta, hogy itt keressen? És egyáltalán, miért akart megkeresni?

– Kettőnknek dolga van egymással – odázta el a kérdést angyali ártatlansággal a nő.

„Hát persze, én írtalak”, felelte Leo gondolatban, ám kimondani nem merte. Képtelen volt felmérni, hogy Séline mennyire van tisztában a körülményekkel, ezért jobbnak látta úgy viselkedni, mintha nem ismerné korábbról.

– Na jó, de… honnan tud rólam? – próbált tovább puhatolózni.

– Mit számít az? A fő, hogy itt vagyok, nem?

Séline válasza zavarba ejtő módon egyszerre hangzott nyíltnak és zárkózottnak, majd két perccel később Leo arra eszmélt, hogy sikeresen városnézős randevúra hívta őt holnapra. Elköszönés előtt még annyit megkérdezett a nőtől, hol lakik, de a válasz, egy újabb sejtelmes mosoly kíséretében ennyi volt: szállodában.

Ahogy becsukódott Séline mögött az ajtó, Leo azt se tudta, mit kezdjen magával örömében. A levegőbe bokszolva ugrált, mint egy gyerek, majd végigheveredett a kanapén, és a mennyezetet bámulva idézte fel újra az előbbi beszélgetést. Aztán eszébe jutott, milyen rég látta a szüleit, úgyhogy felült, felnyitotta a laptopját, és videohívást indított velük. Elújságolta, hogy megjelent a regénye, és megígérte, hogy küld nekik egy példányt, német fordítást is mellékelve.

– És mi a helyzet a csajokkal, nagyfiú? – tudakolta az apja, aki mindig is fájlalta, hogy egyetlen utódja az ő életrevaló nevelése ellenére az anyja érzékenységét örökölte.

– Igazság szerint… megismerkedtem valakivel – vallotta be elvörösödve Leo. Remélte, hogy nem kell túlságosan belebocsátkoznia a részletekbe.

– Ó, ez csodálatos, drágám! – örvendezett az anyja. Lelki szemei előtt feltehetően már egy sereg Brüsszelből megérkező unokát látott, és a menüsort, amit a fogadásukra készít majd. – Ő is az egyetemre jár?

– Nem, egy könyvesboltban futottunk össze. – Ez a válasz tűnt a legközelebbinek a valósághoz.

– Na de, gondolom, neve is van a lányzónak… – kezdett volna bele az apja, ám ekkor az anyja észbe kapott, hogy kezdődik a sorozatuk, így gyorsan elköszöntek, és már ültek is át a tévé elé. Leo is megkereste a délutáni musical végét a vacsorájához, és ezúttal sokkal jobban át tudta érezni a szereplők boldogságát.

*

Amikor Leo másnap felébredt, nem tudta eldönteni, álmodta-e a tegnapi találkozást vagy tényleg betoppant az életébe a nő, akit elképzelt magának. Nem kellett sokáig tűnődnie: még szinte össze sem készült, Séline már az ajtajában állt, az előzőhöz hasonlóan fodros, mályvaszín ruhában. Leo a kissé kinyúlt, vajsárga garbós pulóverét vette fel, és első benyomása a nő láttán az volt, hogy ideje szerezni neki egy kevésbé feltűnő göncöt. Aztán gyorsan elszégyellte magát, és arra jutott, ez egy bohém város, és ő büszke rá, amiért egy ilyen különleges hölgy kísérője lehet.

Az utcán valóban sokan megnézték őket, de nem furcsállva, hanem elismerően. Egy idős asszony szóban is megdicsérte Séline öltözékét. Ezek a visszajelzések eloszlatták Leo félelmét afelől, hogy csak ő fantáziálja oda szerelmét végső elkeseredésében. Ám még ha mások nem is reagáltak volna rá, akkor is érezte volna a valódiságát a nő selymes bőrének, ahogy kezük összekulcsolódott, és kósza hajfürtjeinek, amiket a szél az ő arcába fújt.

Leo ragaszkodott hozzá, hogy valami elegáns helyen ebédeljenek, de Séline-t nem lehetett eltántorítani a sült krumplitól. A férfi mosolyogva nyugtázta, hogy a nőt épp ilyennek írta meg a könyvében, egyszerre jellemezte királynői magasztosság és kislányos szertelenség. Ellenállhatatlanul bájosan majszolta az ujjára ragadt sószemcséket, és kuncogott azon, hogy pisilő gyerekek szobrait nézegetik. Feltétlenül a magasított útpadkán akart menni, és nem is zavartatta magát, egyik kezével szoknyája alját felcsippentve, a másikkal Leóba kapaszkodva egyensúlyozott lehetetlenül hosszú és karcsú lábain. Modellt ültek egy, a megszólalásig élethű portrékat rajzoló utcai művésznek, és Leo szerette volna, ha Séline tartja meg a grafikát, de azt mondta, nem tudná hová tenni. A férfi azonban nem hagyta a nőt ajándék nélkül, egy tábla csokoládét vett neki, aminek szecessziós házat formázó csomagolása az ő lakására emlékeztethette.

*

Az első találkát számos másik követte, mámorosan folytak egymásba a napok. Leónak sok tennivalója akadt: órákra járt, a csoporttársaival lógott, beadandókon dolgozott, és egy újabb történetet is elkezdett írni. Séline társaságában viszont mindig úgy érezte, mintha csak a másik létezne számukra a világon. Ez az elgondolás kezdetben hízelgett neki, ám egyre jobban nyomasztani kezdte a balsejtelem, hogy a nő számára valóban nem létezik rajta kívül élet. Miközben írt róla, Séline szüntelenül nyüzsgött az elméjében, változatos helyzeteket szőtt köré, olyanokat is, amik nem kerültek be a végső műbe. Most azt is nehéz volt elképzelni, hogy leszáll a vasútállomáson, a hotelszobájában üldögél, elmegy nélküle vásárolni, vagy megnézni egy színdarabot. Leo szerette volna Séline-t hazakísérni és várni reggel a kapualjban, de továbbra sem árulta el, hol lakik. Szeretett volna írni neki vagy beszélni vele azokon a napokon, amikor nem találkoznak, de nem rendelkezett se postacímmel, se telefonszámmal. Szerette volna megcsókolni, de hol szemérmesen, hol tréfálkozva elterelte a szót. Szerette volna kideríteni, egyáltalán hogyan jöhetett létre ez az egész, de a magyarázat homályos maradt. A férfi el tudta fogadni a nő létezését, abban azonban kételkedett, hogy a háttere, a százhúsz évvel ezelőttre kitalált családja, a fiktív párizsi utcában álló otthona is mind megvalósult volna vele együtt. Lehetséges, hogy amikor szavakba öntötte Séline-t, egyúttal életre is keltette? Ilyesmire lenne képes a szerelem? Vagy Verlaine-ék a könyvesboltban tudnak valami titkos varázsigét? Hamupipőkének éjfél előtt vissza kell térnie a könyvébe?

Leo feje zsongott a kérdésektől, Séline közelségétől mégis mindig elmúlt az aggodalma. Egy parkbéli randevújukon, a fűre terített piknikszőnyegen feküdve azon merengett, igazából nem is számít, hogy ő a 20., kedvese pedig a 19. század végén született. Ezek a fák, ezek az épületek régen is így övezték a parkot, ez a jelenet akármikor történhetne. Békéjéből a karjai közt fekvő Séline reszketése zökkentette ki. Közelebb hajolva hallotta, hogy zokog.

– Séline, mi a baj? – kérdezte féltőn, miközben segített neki felülni. – Olyan kellemes itt együtt!

– Igen, az, de nem tarthat örökké! – szipogta a nő, vászonzsebkendőjével törölgetve könnyeit.

– Miért ne tarthatna? Amikor először találkoztunk, te mondtad, hogy itt vagy, és csak ez számít. Meg tudjuk oldani – nyugtatta Leo szerelmét. Két kezébe fogta az arcát, és végre megcsókolta. Egy hosszúra nyúlt pillanat után Séline elhúzódott.

– Bocsáss meg – suttogta, majd szaladni kezdett. Földet söprő ruhájában nehezen szedte a lábait, Leo mégis épphogy utol tudta érni. A karját megragadva visszahúzta magához, és úgy döntött, nincs értelme tovább köntörfalazni.

– Séline, tudom, mi a gondod! – Felemelt hangon beszélt, remélve, ez nem ijeszti el még jobban a nőt. Érzékelte, hogy több szempár feléjük fordul, de nem törődött vele. – Az, hogy te csak egy könyvben léteztél eddig! Én találtalak ki, én írtalak meg, én akartam, hogy életre kelj, mert valószínűtlen módon beléd szerettem… A te életed a regényben zajlik, egy másik korban, egy másik országban. Van családod, munkád, egy Yvan nevű udvarlód, te valamiért mégis itt vagy, és engem választottál. Ki tudja, mikor az utolsó oldalon elindulsz a jövőd felé, nem hozzám igyekszel-e… Akármilyen módon is, a lényeg, hogy itt vagy, és ha rajtam múlik, maradhatsz is.

– Így is van, meg nem is – csóválta a fejét Séline. – Talán egy nap megtudod az igazat, de most jobb lenne, ha nem keresnél többé!

Újra megszaporázta a lépteit, de Leo ezúttal csak a tekintetével követte, amíg egy utcasarkon befordulva végleg eltűnt a szeme elől. „Lám, én írtam, és mégse tudok rajta kiigazodni”, állapította meg cinikusan a férfi, mielőtt csüggedten hazaindult volna.

*

A lakásába visszatérve Leo semmihez sem érzett kedvet. Próbálta összeilleszteni a részleteket, amik elvezethetik a Séline-rejtély megoldásához, ám nem jutott előrébb. Már attól is rettegett, hogyha legközelebb rápillant a falon függő rajzukra, egyedül fogja magát látni rajta vagy egy vadidegen társaságában. A kép azonban megkérdőjelezhetetlenül Séline-t ábrázolta, sugárzóan élettelien. De ki tudja, hogy nem csupán képzelet-e ez is, hogy Leo nem bolondult meg már réges-régen, amikor Séline-t kitalálta? Nem eshettek volna szerelembe egy rendes, teljességgel valódi lánnyal a környékükről, ahogy a szüleivel és a legtöbb iskolatársával történt? Átkozta magát, amiért mindkét korábbi barátnőjével szakított egy álomképért. Elgondolkozott, hogy lehet-e még esélye valamelyiküknél, ugyanakkor érezte, ha Séline mégis visszatérne az életébe, nem habozna őt választani.

Leo rákeresett az interneten Séline LeRoux-ra, ami a regényét dobta ki, és néhány személyt, akik egyértelműen névrokonok voltak. Érdeklődött néhány közeli szállodánál, hogy van-e vendégük ezen a néven, de vagy nemleges választ kapott, vagy azt, hogy nem adhatnak ki információt. A sokadik tétlenül töltött estén egy csengetés rázta fel fásultságából. Reménykedett benne, hogy megismétlődik a jelenet, amivel a kapcsolatuk kezdődött, ám az ajtóban nem Séline állt, hanem egy kisfiú, sildes sapkában, rongyos ingben, ami hajdanán fehér lehetett, és nadrágtartóban.

– Hát te? – fordult hozzá Leo őszinte meglepődéssel.

– Egy nagyon csinos néni küldött – dadogta. – Azt üzeni, hogy szereti önt, de nem tud ezzel együtt élni, ezért hazautazott, és többet nem jön ide.

– Nos, köszönöm. Sajnálom, hogy nem küldhetek neki választ – A férfi kedvesen bánt az utcagyerekkel, bár nem értette, Séline miért rajta keresztül értesíti őt.

– Nincs mit, uram. Legyen szép napja! – A kölyök búcsúzóul meghajolt, lekapva a sapkáját, amit gyorsan vissza is tett a fejére. Leo hosszan nézte, ahogy lebattyog a lépcsőn. Megesküdött volna rá, hogy a fiúnak a sapka alatt egérfülei voltak.

Mintha megkerült volna az utolsó darab egy kirakóshoz, amit továbbra is nehezen lehetett összerakni, viszont legalább semmi nem hiányzott belőle. Ha Séline megelevenedése nem lett volna önmagában elég, Leo már biztosra vette, hogy olyasmibe keveredett, ami túlmutat a valóság határain.

*

Másnap délután az egyetem végeztével Leo útja oda vezetett, ahol úgy vélte, választ kaphat a kérdéseire: a Verlaine könyvesboltba. Szerencséjére az üzlethelyiségben nem tartózkodtak vevők, így négyszemközt beszélhetett Antoine-nal. Magabiztossága azonban cserbenhagyta, amikor a boltos megkérdezte, mi járatban errefelé, és gyanakodva szemlélte kerek szemüvege mögül. Leo érezte, hogy rossz úton indul el, hiszen csak ügyetlen magyarázkodásra futotta tőle:

– Tudja, lassan egy hónapja lesz, hogy megjelent a regényem – habogta –, és az az ötletem támadt, szervezhetnénk egy kis ünnepséget… Eljöhetne a lánya is, meg az az előkelő cimborája, na és a kedves vörös hajú kolléganője…

– Nézze, Bluhm úr, ez most nem alkalmas, épp egy fontos ügyfél hívását várom – akasztotta meg az idősebb férfi. Abban a pillanatban megcsörrent a pénztárgép melletti vezetékes telefon, mégis szokatlanul hatott, ahogy Antoine kurtán szót váltott a hívóval, majd máris induláshoz készülődött.

– Ez a tárgyalás nem várhat, de pár óra múlva folytathatjuk. Addig olvasgasson valamit! – köszönt el sietősen az öregúr. Leo nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy lerázták, mielőtt kényes témát érintett volna. Annak viszont örült, hogy Antoine bízik benne annyira, hogy egyedül hagyja a boltjában.

Mást úgysem nagyon tehetett volna, így a polcokhoz lépett olvasnivalót keresni. A könyvek garmadájából hirtelen egy vastag bőrkötésű kötet ragadta meg a tekintetét, aminek gerincén egyetlen név állt cikornyás nagybetűkkel: Montfort. Először nem tudta, honnan ismerős, de az üzlet túlfelén álló karosszék láttán rögtön összekapcsolta a macskasimogató gróffal. Ami azt illeti, a szürke cirmos most is ott henyélt a fotelben, és úgy vizslatta Leót, mintha Antoine kihelyezett térfigyelő kamerája lenne.

– Te biztos tudod, mi itt a turpisság – vetette oda neki a férfi, aztán belelapozott a kiszemelt könyvbe. Kosztümös-kardozós históriát rejtett, amilyeneket kisiskolásként falt egymás után. Benedict de Montfort gróf önhitten és gondtalanul tengette napjait kastélyában, mígnem egy tragédia arra késztette, hogy igazságosztóvá váljon… Leo csak a fülszöveget, és néhány bekezdést futott át, a kackiás bajusz és a lovaglóöltöny mindenesetre stimmeltek.

– Vajon hány könyv rejt itt olyasvalakit, aki tiszteletét tette a boltban? – tűnődött Leo, miközben tovább szemrevételezte a polcok tartalmát. Nemsokára A flamand kisasszony című lektűrben rábukkant Annelies Giijsre, aki bolti segédkezés helyett eredetileg háborús árvákat befogadó nevelőnőként tevékenykedett. Innen már céltudatosan tért át a gyerekrészlegre, ahol meg is lelte a viktoriánus angol képeskönyvet az ifjú Edmund Collinsról, aki nem elég, hogy London szegénynegyedébe született, ráadásul egérfülekkel, bőven okot adva társainak a csúfolódásra. És ők még csak a töredéke lehettek azoknak, akik testet öltöttek, és szabadon jártak-keltek a boltban és környékén! Akik közé immáron Séline is tartozott. Vajon szerzett köztük barátokat? Néhanapján összeülnek anekdotázni a tulajdonosékkal? Akkor legalább a nő evilági élete nem korlátozódna a Leóval töltött időre.

A férfi most a friss megjelenésekhez rohant, és saját írását vette kézbe. A szívéhez szorította, és így könyörgött:

­– Séline, ha ott vagy bent, ha hallasz engem, kérlek, gyere elő! Tudom, hogy képesek vagytok rá, te és a többi itteni regényhős!

Semmi sem változott, de Leóban tartotta a hitet, hogy biztos nem a megfelelő szavakat használta, és Antoine majd a segítségére lesz. A macska váratlanul felélénkült, az ajtóhoz kezdett dörgölőzni. Lassan a férfi is meghallotta a lépteket, és lelkesen szaladt az utcára üdvözölni a boltost, ám nem ő tért vissza. Egy fiatal, piros kardigános lány állította kerékpárját a házfalhoz. Füle mögé kunkorodó fekete fürtjein svájcisapkát viselt. Leót látva mintha kivirult volna az arca, de hamar dacos pillantásra váltott. A biciklije minduntalan eldőlni kívánkozott, ami csak fokozta ingerültségét. Miután végre sikerült kitámasztania, szó nélkül vágódott be az ajtón, és indult felfelé a lépcsőn, ami a bolthoz tartozó lakrészbe vezethetett.

– Várj! – kiáltott utána Leo. – Te Valentine Verlaine vagy, ugye?

– És ha igen? – feleselt a lány. – Nem ismerem magát, nem tudom, mit akarhat tőlem!

– Leonard Bluhm vagyok – fogta halkabbra a hangját a férfi. – És épp fordítva, úgy érzem, én nem ismerlek téged, te viszont ismersz engem. A szavaimat, a gondolataimat, a titkaimat…

Valentine megtorpant a lépcsőn, kitűzőkkel teleaggatott hátitáskáját a lábához ejtette, de távolságtartóan folytatta.

– Olvastam a könyvedet, ha ez érdekel. Ahogy sokan mások is. Egy írónak tudnia kéne, mit vállal…

– Nézd, szerintem te is tudod, hogy nem ez a lényeg! – győzködte Leo. – Találkoztam a történetem hősnőjével, és másokkal, akik minden bizonnyal könyvek szereplői voltak. És most már csak azt szeretném tudni, hogy a családod boltjában a könyvek életre kelnek általatok, vagy…

–… vagy én kelek életre a könyvek által – motyogta a lány. Leo értetlenkedő arckifejezését látva letrappolt a lépcsőn, és a könyveket félretolva elhelyezkedett az egyik asztalon. A szürke csíkos macska, aki mint kiderült, a Miou névre hallgatott, felszökkent mellé, és az ölébe telepedett.

– Ha nagyon akarod, elmondom – fogott bele nagy levegőt véve Val. Levette a sapkáját, és idegesen gyűrögetni kezdte, bakancsával ütemesen rugdosta a pult tömör lábát. – Könyvek közt nőttem fel, számomra az élet elengedhetetlen elemének tűntek. Nagyon korán megtanultam a betűket, és ámultam, mikor meseolvasás vagy -hallgatás közben megelevenedni láttam a történéseket. Amikor ujjongva beszámoltam erről a szüleimnek, nevetve bizonygatták, hogy ez természetes, mindenkiben működik a belső mozi.

– Nálam is hasonlóan zajlott – tette hozzá Leo, mialatt ő is felült a pultra.

– De én már akkor is sejtettem, hogy amit én tapasztalok, az ennél összetettebb! Nem találomra társítok képet a szereplőkhöz, helyszínekhez. Olyannak látom őket, amilyennek az alkotók munka közben. Hallom az írók eszméit, terveit, átérzem az örömüket vagy kínjukat. Sokáig ennyiben merült ki, ám ezt senkinek nem tudtam bizonyítani. Aztán öt éve, amikor az anyám elhagyott minket, megváltoztak a dolgok.

– Az apád azt mondta, meghalt! – szólt közbe döbbenten a férfi.

– Azt mondta, elvesztettük, ami voltaképpen igaz – javította ki a lány. Leo vissza akart vágni, hogy nem is hallhatta, mit beszéltek, de Val folytatta:

– Csak tizenkét éves voltam, korábban sosem ért komolyabb szívfájdalom. Addig a szüleim gyöngyszeme voltam, erre hirtelen ott találtam magam, hogy az anyámnak fontosabb Amerika csábítása, az apám pedig bármilyen kiváló emberismerő, egyedül képtelen gyereket nevelni. Teljesen befordultam, és a könyvek jelentették az egyetlen menedékemet.

– És a szereplők váltak a barátaiddá – próbálta befejezni a férfi, de a lány megrázta a fejét.

– Hát még mindig nem érted? Én válok a szereplőkké – suttogta.

– De hogyan…?

–  Felfedeztem, hogy ha olvasás közben ráhangolódom egy karakterre, képes vagyok felvenni a külsejét. Elsőre ijesztő volt a testem átalakulása, de hamar rákaptam. A suliban a pad alatt bújom az oldalakat, és mantrázom, hogy mindjárt hazamehetek, és végre önmagam lehetek. Vagyis épphogy bárki más! – fejtette ki a lány.

– Pedig nekem úgy tűnik, hogy igazán szerethető önmagad van – mosolygott biztatóan Leo.

– Az osztályban vadnak és megközelíthetetlennek tartanak. Sokszor már be sem megyek közéjük, mivel helyette lehetek gyönyörű és jóságos vagy daliás és bátor. Járom az utcákat, és szabadnak érzem magam! A tükör előtt gyakorlom, hogyan mozogjak, hogyan beszéljek. Sokáig csak a szomszéd varrónőt avattam be, akitől a ruháimat szerzem. Aztán persze apa is rájött, de nem haragudott. Sokszor megkér, hogy látogassak meg szomorú vagy beteg embereket egy kedvelt regényhősük bőrében, és ettől jobban érzik magukat…

Val hangja itt elcsuklott, szép ívű, sötét szemét könnyek lepték el. Leo nézte, és igyekezett feldolgozni az elhangzottakat. Azon kapta magát, hogy már nem is azt kutatja, hol lehet ebben a lányban az ő Séline-je, hanem az életre keltett Séline-ben mennyi lehetett Valentine-ból. Ő kacagott jóízűen a viccein, ő mászta meg merészen a korlátokat, ő eszegette elragadóan a sült krumplit? És amikor Séline-t csókolta, Val tapasztalatlan kis lelkét remegtette meg?

– Biztos csalódott vagy – szólalt meg újra a lány –, mert amit beteljesülő szerelemnek hittél, egy magányos kamasz jelmezbálja volt. De őszintén, még sosem vágytam ennyire, hogy jól sikerüljön az illúzió… és közben arra, hogy valaki annak lásson, aki valójában vagyok.

– Nem hibáztatlak – nyugtatta Leo –, hisz csak jót akartál. És mindketten nagyszerűen szórakoztunk.

– De te nem az én társaságomat élvezted, hanem azét, akinek kiadtam magam. Talán egy nap megismersz egy nőt, aki tényleg hasonlít rá…

– Meglehet…, de most inkább elmennék veled gofrit enni, és hallgatnám, ahogy a kedvenc könyveidről mesélsz – mondta a férfi, majd leugrott a pultról, és Valt is lesegítette.

A cukrászdában, és felé sétálva Leo úgy érezte, a súlyos terhet, amiről már azt hitte, kiírta magából, végleg a boltban felejtette. Egy kicsit még sajgott a Séline után maradt űr, hosszú álomként éltek az emlékeiben a vele töltött napok. Mintha nem a képzelet vált volna valósággá, hanem a valóság képzeletté, egy izgalmas, szenvedélyes könyvvé, és ezt hiányolta. Valentine viszont végre boldognak látszott önmagaként, epret mártogatva a tejszínhabjába. Ahogy Leo figyelte őt, arra gondolt, ennek a regénynek, a regényes életének mégsem kellett befejeződnie.

Csak új fejezet kezdődött benne.