Szerelem az idő korlátain átlépve

Kerstin Gier: Időtlen szerelem

Kerstin Giertől először a Fellegszállót olvastam, amit imádtam, és nem volt kérdés, hogy szeretnék még olvasni tőle. Következő olvasmánynak az Időtlen szerelem trilógiát néztem ki, ám szomorúan szembesültem a ténnyel, miszerint már sehol sem kapható. Végül beadtam a derekam, és kihoztam mindhárom kötetet a könyvtárból. Ennek ellenére továbbra sem tettem le arról az elhatározásomról, hogy egyszer saját példányaim lesznek, főleg azután, hogy nagyon megszerettem a sorozatot.

Gwendolyn Shepherd családjában öröklődik az időutazás képessége – ám a prófécia szerint a legfiatalabb generációban nem ő, hanem unokatestvére, Charlotte részesült ebben az adományban. Annál nagyobb a rokonság megdöbbenése, amikor tizenhat éves korukban mégis Gwen lesz az, aki váratlanul egy másik idősíkban találja magát. A lányt beavatják az időutazást felügyelő Őrzők titkos társaságába, ahol jelenlétét fenntartásokkal kezelik, és mindent, amit Charlotte évekig gyakorolt, rohamtempóban kell elsajátítania. Ráadásul együtt kell dolgoznia egy másik időutazó família sarjával, a jóképű, de arrogáns Gideon de Villiers-vel is. A 18. századi Londonban Saint-Germain gróf, a legendás alkimista különleges küldetéssel bízza meg őket: fel kell kutatniuk az összes múltbeli időutazót, hogy feltáruljon, mit rejt a kronográfnak nevezett időgép…

Gier stílusát már akkor a szívembe zártam, amikor először olvastam tőle. Igazán kedves humora van, és természetes könnyedséggel görgeti előre fantáziavilága eseményeit. Ez nincs másként ennél a sorozatnál sem, ráadásul mindez kiegészül az időutazás nagyszerűen kidolgozott rendszerével. Érdekes, hogy máshogy működik a dolog, mint az általam ismert történetekben: születni kell a képességgel, ugyanakkor időgéppel lehet szabályozni az utazásokat. Bár a téma szinte elkerülhetetlenül hozza magával a paradoxonokat, itt minden fejlemény logikusan levezethetően ér körbe. Ez valószínűleg abból is következik, hogy az írónő viszonylag limitált kereteket állított fel azon a téren, hogy hányan vannak az időutazók és milyen távlatokba lehet visszamenni.

Gwendolyn nagyon szerethető hősnő, becsülöm benne, hogy bár sokat szerencsétlenkedik és nem bízik eléggé magában, mégis a legtöbb szituációban talpraesetten helytáll. Gideon először túlzottan fellengzősen és kiszámíthatatlanul viselkedik, de a bajban bizonyítja, hogy egy igazi megtestesült modernkori lovag. Aranyos párost alkotnak, szórakoztatóak a szócsatáik és szívmelengető, amikor megvédik egymást. Ellenben nehezen viselem a huzavonát, ami a kommunikáció hiányából fakad köztük. A félreértéseikhez képest túlzottan is gyorsan bontakozik ki a szerelmük – talán hitelesebb lenne, ha néhány hét helyett néhány hónapot ölelne fel a történet.

A mellékszereplők közül Leslie szuper barátnője Gwennek, az ő éles esze nélkül sokkal nehezebben boldogulna a nyomozással. Ellenben Gideon öccse, Raphael számomra semleges karakter maradt: kellemesen csalódtam, hogy az első benyomással ellentétben nem egy bunkó nagymenő lett belőle, de különösebben nem kedveltem meg. Charlotte-ot, hiába volt beképzeltnek lefestve, azért egy kicsit sajnáltam: rossz lehet, hogy egész életében arra készítették, hogy valami különleges fog vele történni, aztán kiderült, hogy az mégsem az ő feladata. A sorozat legemlékezetesebb karaktere pedig kétségkívül a vízköpő Xemerius, akit leginkább a Harry Potter Dobbyjának és a Sabrina, a tiniboszorkány Salemjének keverékeként tudnék jellemezni. Egyszerűen hihetetlen a dumája, miközben megható is a Gwenhez fűződő ragaszkodása.

Az első kötet, a Rubinvörös még túlságosan a bevezetésre, az alapok lefektetésére koncentrál, majd egy olyan ponton kerül elvágásra, ahonnan hiányzik egy erősebb konklúzió. Szerintem jobbat tett volna a regénynek, ha attól függetlenül, hogy az egész sorozatban egy nagy küldetés véghezvitele a cél, valami kisebb részfeladat sikeres teljesítése után zárul. A Zafírkékben már felpörögnek az események, habár érződik, hogy az igazán nagyszabású akciókat és fordulatokat a fináléra tartogatja az írónő. Ezúttal már hosszabb időt töltenek a múltban a főhősök, valamint ha megkésve és nyögvenyelősen is, de megkezdődik Gwen kiképzése a 18. századi etikett terén. Ezek a jelenetek eszembe juttatták kiskamaszkori kedvencemből, az Időfutárból azokat a részeket, amikor Hannának a monarchiakori Bécsben kellett boldogulnia. Nagyon élveztem, amikor a lány találkozik a nagyapja fiatal énjével, ám a könyv fénypontjának kétségkívül a fergetegesen sikeredett estély tekinthető.

A záródarab, a Smaragdzöld viszont egyértelműen az Időtlen szerelem legütősebb kötete. Korábban nehezményeztem, hogy a rejtélyek (Lucy és Paul kapcsolata Gwennel, a holló hatalmának jelentése, a kronográf titka) könnyen kitalálhatóak, az olvasó számára előbb válnak nyilvánvalóvá, mint a szereplőknek, ám erre ebben a kötetben az írónő határozottan rácáfol. A végkifejletnél csak úgy kapkodtam a fejem: Gwen újabb különleges képessége, Saint-Germain gróf jelenbeli személyazonossága, Gideon mesteri terve, és – mintegy slusszpoénként – Mr. Bernhard kiléte mind-mind valódi meglepetésként hatottak.

Ezeknek a csavaroknak köszönhetően nem csupán úgy fogok emlékezni az Időtlen szerelem-trilógiára, mint egy bájos, de kissé egyszerű lányregényre, hanem mint egy kiemelkedően fordulatos, ügyesen felépített műre az időutazós történetek palettáján. Kíváncsi vagyok a filmadaptációkra, és mindenképp tervezem elolvasni Gier Silber– és Nefelejcs-sorozatait is, ha ismét valami léleksimogatóra lesz szükségem.

10/10

Az ajtó mögött (novella)

Az alábbi írás egy irodalomórai feladat kapcsán született, ahol különböző ajtókhoz kellett történeteket kitalálnunk. Különös véletlen, hogy már azelőtt Prágába helyeztem a cselekményt, hogy rákerestem volna, a választottam az ottani Goethe Intézet bejárata.

 

Az ajtó mögött

Milenát teljesen lenyűgözte Prága. Minden színes, elegáns épület egy külön kis ékszerdoboznak látszott, minden sikátor ódon titkokat sejtetett. A lány csodálkozott, miért csak most, 17 éves korában hozták el ide a szülei, mikor olyan fontos szerepet töltött be az életükben. Az anyja idevalósi volt, magyar apja pedig itt végezte az egyetemet. Így ismerkedtek meg.

Idén nyáron az apja felkérést kapott, hogy művészettörténeti előadást tartson egykori iskolájában, és magával hozta családját is, akik addig várost nézhettek. Milena alig várta, hogy anyukája megmutassa neki fiatalsága fontos színhelyeit, a házat, ahol unokájuk születését sajnos meg nem érő szülei laktak, az iskolákat, ahol tanult, a parkot, ahol először szólította meg leendő férje. A nő készségesen, mégis szinte szótlanul vezette végig lányát élete állomásain, és Milena kérésére csak annyit felelt, túlságosan megrohamozták az emlékek.

Később szédülni kezdett, így egy félreeső utcácskába fordultak be, hogy elvonuljanak a tömegtől. A mellékutca szegényesnek és elhagyatottnak tűnt, ám az egyik falat egy gyönyörű, rózsaszín alapon arany cirádás, kétszárnyú ajtó díszítette. Milena fantáziája szárnyalni kezdett a valószerűtlenül ott álló kapu láttán, anyja azonban nem osztozott lelkesedésében, sőt kifejezetten ellenezte, hogy a lány megpróbálja kinyitni az ajtót.

Ahogy visszasétáltak a hotelbe, Milena csalódottan gondolta végig, hogy anyját eddig a rejtélyek rajongójának, merésznek ismerte. És persze a titokzatos bejárat sem hagyta nyugodni, ezért várta az alkalmat, amikor visszatérhet hozzá.

Másnap délután a szüleit apja volt diáktársai sörözni hívták, de Milena inkább a szobában maradt. Megígérte, hogy nem hagyja el a szállodát, miközben pontosan az ellenkezőjét tervezte. Kisurrant a portán, felnőttesen a turisták közé vegyült, és csak akkor kapcsolt futásra, mikor már közel járt.

A kis utca néptelen volt, az ajtó pedig meglepően könnyen tárult fel. Milena hátrahőkölt, hisz nem valami helyiséget talált mögötte, hanem egy másik, jóval szélesebb és élénkebb utcát, amin ráadásul múlt század eleji automobilok és hasonló korabeli ruhákban feszítő urak és hölgyek közlekedtek. Milena hagyta, hogy magával ragadja a forgatag, ám csak addig, míg meggyőződött róla, tényleg a múltban jár.

Igyekezett, ahogy csak tudott, de szülei már aggódva várták a szobában. Kénytelen volt elmesélni felfedezését, mire anyja könnyek közt vallott neki egy másik fiatal lányról, aki egy nap egy furcsa fiúval találkozott, aki azt állította, egy ajtón át jött a jövőből, és mire a lány elhitte ezt, annyira beleszeretett a fiúba, hogy készen állt érte 1938-at 1998-ra cserélni.

Szíve mélyén hiányolta régi életét, és félt, hogy most lányát ott veszti el, ahonnan ő idejutott. Nem bírta volna feldolgozni, ha a sors így vesz elégtételt rajta, amiért felborította a szabályait.

Töri és földrajz atlasz mellé

John Stephens: A Smaragd Atlasz (A Kezdet Könyvei 1.)

Nem jelöltem “éppen olvasott”ként ezt a könyvet a kezdőlapon, ugyanis igazából a húgomnak kezdtem olvasni – az más kérdés, hogy úgy alakult, hogy teljes egészében az én előadásomban hallotta, amit nem is bántam, mert fel kellett egy kicsit elevenítenem a történetet. Körülbelül három éve szemeltem ki, és akkor nagyon is tetszett, csak sajnos nem kaphattam meg közvetlenül utána a második részt, aztán meg nem is emlékszem, mi lépett közbe a következő könyvvásárlásoknál. De most már összeszedem magam, és befejezem, mert így, felfrissítve tűkön ülve várom a folytatást.

Mivel már olvastam korábban, nem tudok hagyományosan első benyomásokról írni, de a véleményem nem sokat változott. Nem különösebben eredeti gyerekfantasy, számos klisés cselekményelemmel és karakterrel, leginkább a Narniához tudnám hasonlítani, humorában viszont egyenesen Harry Potter-i magasságokba emelkedik, ami nagy szó! Ami még erősen megmaradt bennem, az a jellegzetes hangulata, igazán beburkolózós, őszre való olvasmány.

A legtöbb szereplő valahonnan ismerős lehet már, mégis ők a könyv egyik legnagyobb erősségei. Kezdve ott, hogy három testvér áll a középpontban, akik nagyjából egyenrangú jelentőséget kapnak, és bár gyakran rivalizálnak, példamutatóan szoros a kapcsolatuk. Kate-et nem igazán bírom, ő a szokásos mártír főszereplő, azonban a két testvére annyira telitalálat! Leginkább a harcias kis Emmát zártam a szívembe, de gyanítom, sok közös van bennem a fontoskodó könyvmoly Michaellel. Nagy kedvencem még Dr. Pym is, amilyen értetlen és bohókás tud lenni, és aki még elismerésreméltóan jól kitalált, az a grófnő, de még említhetnék megannyi, többnyire humorforrásként szolgáló alakot.

A fantáziavilág, mint már mondtam, nem a legegyedibb, amiket kiemelnék a megszokott lények közül, azok a Süvöltők és a denevérszerű salmac-tarok. Az időutazás megvalósítása briliáns, néhány összefüggés csak mostanra esett le jobban, és kíváncsian találgatom, mit tudhat a másik két könyv. (Arra tippelnék, az egyikkel térben lehet utazni, ezt persze az időutazással is lehet, de nem az a lényege, a másik pedig megölni/feltámasztani képes.)

Van pár apróság, ami viszont feltűnt, és nem tetszik. Például a folyamatos önismétlés, hogy oké, hogy mindenkinek elmesélik a gyerekek regényes életüket, de miért kell folyton le is írni mindent? Másik bajom, lehet, nincs jelentősége, de nem derül ki, mikor játszódik a regény. Érezhető, hogy nem napjainkban, nem említenek mobilt, számítógépet vagy tévét, ugyanakkor pl. már van Polaroid. Mondom, hogy nem olyan fontos, és a mesei világ amúgy is időtlen, de amennyi tudható, az alapján ugyanúgy játszódhatna a 40-es, mint a 80-as években. Bihari György fordítása tele van sose hallott régies szavakkal, mint szuttyongat (ugráltat), dingi (csónak) vagy emberízing (emberke), értem, hogy ezek adnak a regénynek egy hangulatot, de szerintem sok gyereknek gondot, értetlenkedést okozhatnak. Ja, és gyakoriak a részletesen leírt gusztustalanságok, de ezt kárpótolják az érzékletes kajajellemzések. (Mi lehet az a mangócsatni? Mert piszok jól hangzik!)

Mit várok a folytatástól?

• Fokozatosan több részletet a gyerekek múltjából: pl. én úgy emlékeztem, hogy több árvaházi emlék van megemlítve, és hát a szülőkről is vajmi keveset tudtunk meg eddig.
• Jól felépített főgonoszt: a grófnő zseniális volt, de hát neki annyi, a Rettenetes Magnus (ez nagyon fura így, az Árnyvadász-könyvek haláljófej, segítőkész boszorkánymestere után) pedig csak a végén jelent meg. Akkora kérdőjel az egész személye, hogy még a nevét is elfelejtettem az évek során.
• Újabb varázslényeket: az nagyon poén lenne, ha felbukkannának a tündék, és nem is olyan kényesek lennének, mint ahogy Michael és a törpék hiszik!
• Szerelmi szálat: ennek még halvány lángja sem pislákolt, jó, Stephen meg Annie összeházasodtak felnőttkorukra, de ez kit engesztel ki? Zavaró, hogy Emma és Gabriel egymás iránti érzései is szinte romantikusan megfogalmazottak, szerencsére tisztázódott, hogy inkább pótapa-pótgyerek viszonyról van szó. A Tűz Krónikája fülszövege egy különleges, Kate-tel összefonódó sorsú fiút említ, ami ígéretes! És ha jól emlékszem, egyszer Kate elgondolkozott azon, hogy Gabriel milyen jóképű, szóval még az is lehet, hogy ide is lecsap a szerelmi háromszögek átka.

Tehát nem halogatom tovább, most már elolvasom a két folytatást! (Pedig van elég kísértés másfelől, higgyétek el!)

Értékelésem:

10/8

Elsodort kamaszvilágok

Jostein Gaarder: Anna világa

Most végeztem ezzel a könyvvel, és rögtön neki is láttam megírni róla a gondolataimat, ami először fordul elő, általában ülök rajtuk egy kicsit. A véleményem, hát, elég vegyes. A kártya titkát imádtam, és A narancsos lány is tetszett, de ez a mű nem ér fel azokhoz, pedig lehetett volna úgy.

Az alaptéma: globális felmelegedés. Valami, ami bár természetesen engem is aggaszt, már a könyökömön jön ki, amikor minden iskolai órán arról beszélünk, másrészt meg azért nem parázom folyton miatta, hanem tudom rendesen élni az életem.

Ahogy elképzeltem: Anna (Dakota Blue Richards)

Főszereplőnk, Anna viszont folyton parázik miatta. Mással sem tud foglalkozni. Tiszteletreméltó, ha egy tinédzser elhatározza, hogy segít a világon, de Anna esete már “sokat akar a szarka”. Pláne, hogy egyébként meg olyan naiv és hülye, mikor azt hiszi, hogy a pszichiáter a szemén keresztül néz a lelkébe (ami lehetne szép gondolat), hatásosnak tartaná, ha két autó összeütközne a szülinapja éjfélén (szóval idegen emberek sérüljenek meg, csak mert neki éppen fontos pillanata van?), meg fél az araboktól (jól visszakapja, ez már csak így szokott történni). És ahogy a másik Gaarder- hősnél, Hans Thomasnál, itt is sajnálom, hogy nem sok egyéb derül ki Anna érdeklődési köréről.

Jonasról is hasonló véleményem van, pedig szépen megírta a cikkét (Anna miért nem hitte el, hogy meg tudta írni egy nap alatt?), és helyes pillanataik voltak a barátnőjével. Amikor
kiderült, hogy kémia-, biológia-, fizikafaktos, örültem, hogy végre egy okos, “nyomibb” csávó a vágy tárgya, erre kiderül, hogy őt tartják a legmenőbb srácnak a suliban! (Később megtudtam, hogy a norvég iskolában tényleg ettől lesz valaki népszerű, de az itthoni, no, meg az amerikai viszonylatok közt fura.) Azt is bánom, hogy Annával a beszélgetéseik nem életszerűek, hogy csak a környezetvédelemről tudnak beszélni, és úgy, mint két öreg professzor. Meg nem várhatják, hogy mindenki csak a természettel foglalkozzon! Foglalkozzon többet, de attól még, ha érdekli, ne hanyagolja a focit meg a filmeket!

Ahogy elképzeltem: Jonas (Brenton Thwaites)

Nova se egy határozott jellem, az elején pedig különösen egy önző hisztérika volt. “Dédnagymama, add vissza nekem az állatokat!” Talán azt hiszi, hogy a világ az övé, és a dédije rontotta el? És tényleg ki tudta volna tekerni a nyakát? Egyedül az arab fiút bírom, és sajnálom, hogy nincs neve. Azt se értem, miért annyira a szerző mániája, hogy a járás lehet, hogy csak színjáték.

A másik fontos téma nagyon izgalmas, és volt, mikor én is szerettem volna írni hasonlót: az álomban másnak levés, párhuzamos dimenziók, jövőbe látás. Csak ez is kicsit elsikkadt, szerintem Annának azért több kellett volna, mint amit a pszichiátertől kapott, nincs minden rendben az agyában! Az se világos nekem, hogy mennyire álom, mennyire más dimenzióban élés, ugyanis hiába volt Anna Nova testében, nem úgy tűnt, mint hogy ha ő irányítaná a cselekedeteit is, és a fejében Nova tudata volt meg.

Amerikai borító

A sok tény és száraz információ miatt, bármennyire gondolkoztattak el, gyakran úgy éreztem, mintha nem regényt, hanem újságot olvasnék (ebben kicsit Frei Tamás könyveire emlékeztet). Nagy időugrások történnek és lezáratlan végek maradtak, fölösleges szállal (túszdráma), és olyannal, ami tetszett, de nem illett a sztoriba (gyűrű legendája). A jövőről az elképzelések gyakran elmések, gyakran klisések, de van, ami teljesen hülyeség (klímakvóta, vagy mije volt az utazási irodás pasinak).

Lehetne a mű akár a kamaszok Elsodort világok-ja is (amiből én csak a képregényt olvastam, valamint néhány részletet), de ahhoz még fejlődnie kell. Ja, és felhívom a figyelmet, hogy egyáltalán nem egy kellemes, lazulós olvasmány – egy kőkemény disztópiát élvezetesebb olvasni, mert az izgalmasabb és szerethetőbb (ha jó, persze). Szóval annak ajánlom, akit érdekel a téma, és háttérbe tudja szorítani a fikciós részét.

Értékelésem:

10/5

Ui.: Érdekes egybeesés, hogy Anna a 16. születésnapját ünnepelte a könyvben, én pedig egy nappal a sajátom előtt fejeztem be. Izgatott vagyok, de szerintem nem lesz annyira más “16 évesnek lenni, mint 15 évesnek és 364 naposnak”.

Mi a neve a futárnak, aki az időt hozza?

Gimesi Dóra – Jeli Viktória – Tasnádi István – Vészits Andrea: Időfutár 1-6.

(A körző titka; A királynő palástja; A próbák palotája; A káosz temploma; A por hatalma; A holnap ostroma)

 

Nagy sokára, de megérkezett az első könyvértékelés! A választás nem volt nehéz: mindenképpen a kedvenc könyvsorozatomról, az Időfutárról szerettem volna írni. Szinte el se lehet mondani, mennyit jelent nekem ez a könyv. Ez volt az egyik, ha nem az első olyan sorozat, ahol tűkön ülve kellett várjam minden kötet megjelenését, pláne, hogy brutális függővéggel zárulnak, tippelgettem, mi fog történni, és milyen színű lesz a borítón a cím :).

Az alaptörténet, vagyis az időutazás, már túlságosan is elcsépelt, mégis sikerült újat mutatni, a végeredmény pedig zseniális. Hogy miért? Be kell látnom, az egyik kedvenc műfajom a magyar ifjúsági kalandregény, hisz megtalálhatóak benne az ismert helyszínek, de nem olyan semmiről se szóló, mint egy realisztikus gimis könyv, hanem olyan izgalmakat hoz közeli környezetben, mint külföldi társai. Különösen az első kötetekben kapnak szerepet a nevezetességek, a Gül baba türbéje, a Várszínház, a Lukács fürdő, és ez olyan jóleső érzés!

A mai Budapest

Az 1700-as évek Bécse

Az ókori Róma

A jövőbeli Búraváros

A szereplők könnyen bekategorizálhatók, de végtelenül szerethetőek és szórakoztatók. Hanna, a vadóc, makacs hősnő, zseni barátnője, Zsófi, aki később géppisztolyos végzet asszonyává válik, Tibi, az esetlen srác, a poéngyáros Szabi, a plázacica Edina, az okostojás Bulcsú, a szépfiú Benedict, az okostojás-szépfiú Ervin, Sándor, a jóságos bácsi, gyerekkorában a cuki Sanyika, a hősies tornatanár Géza bá, az érzelmes magyartanárnő Rogyák Mari, a harcias konyhásnéni-nagymama Vali néni, a bogaras Pusztai professzor és Tekla lánya, és én hogy szeretem mindegyikőjüket! Még Felemásszeműt is, aki egészen megjámborult a végére. Természetesen utálom Bujdosónét, aki az igazi főgonosz lett a végére, az arkhónt, aki az igazi főgonosz lett volna hirtelen, valamint képtelen vagyok megkedvelni a köpönyegforgató Charlotte-ot. Ötletes a valóban létezett személyek beépítése a történetbe, és egyikőjüknél sem érzem azt, hogy meg lenne gyalázva az emlékük, akkor se, ha nevetségesen, vagy nagyon gonoszan ábrázoltak.

Jelenet a debreceni Csokonai Színház előadásából

Nem csupán a történelmi korszakok, hanem a családi és iskolai helyzetek is elképesztően hitelesek. Érződik, hogy a szerzők ismerik a mai fiatalságot. Akár még a fikciós szál nélkül is megállnák a helyüket a sulis és otthoni bonyodalmak, de persze sokkal jobbak így kalandokkal felturbózva. A humor pedig egyszerűen fergeteges! Körülbelül minden harmadik mondatnál meg kellett állnom, mert nem bírtam ki nevetés nélkül. A legjobb jelenetek Szabikához, meg a drága Sándor bácsihoz kapcsolhatók, de a többiek is sűrűn keverednek olyan vicces szituációkba, amire képtelenség felkészülni.

Azért persze nem vagyok maradéktalanul megelégedve a sorozattal. Bár tetszik a történetvezetés, és hogy milyen idősíkokat látogatnak meg, az nem, hogy ez is egy mostanában oly divatos disztópia lett a végére. Érdekes eljátszani a kiszáradt Balaton és hasonló magyar jövőképek gondolatával, mégis úgy érzem, eltömegesedett a sztori azzal, hogy itt is a futurisztikus rendszer lezúzása a végső megoldás. Amellett éles a különbség a már megtörtént, forrásokkal alátámasztható múlt és az elképzelt, megjósolhatatlan jövő ábrázolása közti különbség: a történelmi korszakok precízen, informatívan bemutatottak, míg Búraváros némileg gyerekes és szürreális.

A rádiójáték főszereplői: Nagy Katica (Zsófi) és Herman Flóra (Hanna)

Aztán vannak olyan szálak, amikor szerintem az írók (akik ugyebár négyen vannak, ami komoly megbeszéléseket és összetartást követelhet), nem igazán tudtak megegyezni, mi legyen. Ilyen Hanna szerelmi élete: először Andrisra figyel fel, aztán Metzler vonja magára a figyelmét, végül Benedicttel jár tartósan, de azért Fúziónál meginog, és közben Ervin meg Szabi is bepróbálkoznak nála. Az én szívemben ez a katyvasz elégedetlenséget okoz. Határozottan  Bendzsi-párti vagyok, ezért különösen felháborít az egész regényfolyamot lezáró pocsék jelenet Hanna nénivel, és legszívesebben rákérdeznék az íróknál, hogy mi történt utána, mert ezt Hanna mégsem hagyhatja! Ellensúlyozásul ott van Zsófi és Tibi, Bulcsú és Tekla, vagy akár Géza bá és Mari néni cseppet sem zökkenőmentes, de imádnivaló kapcsolata.

Akad néhány nem túl jelentős, de szembeötlő logikai bukfenc is, mint hogy az 1. részben elhangzik, hogy Ervin tizedikes, de a 2. kötetben kilencedikes, meg Edina beszól Hanna néninek, hogy dehogy jár Szabikával, neki egy nyolcadikos a barátja, mikor ők a nyolcadikosok. Ugyanígy, amikor Hanna megérkezik a Sigray gimibe, az nyolcosztályos gimnáziumként van leírva, mégis a második részben már tizenkét évfolyamos, majd úgy tűnik, a nyolcadikosok a végzősök. Lehet, hogy ez sokaknak elkerüli a figyelmét, de engem zavarnak ezek az összeegyeztethetetlen részletek.

Rajzolt előzetes (sajnos azóta nem érhető el)

Ezektől eltekintve imádom ezt a sorozatot, és sajnálom, hogy vége lett, mert olvasnám még. Tipikusan az a történet, amikor még számtalan kalandot fel lehetne fűzni a szereplőkre, mert sok kihasználatlan kor maradt, ahova elutazhatnának. Sőt, akár töritankönyvet lehetne kiadni az ő kalauzolásukkal! A borítókat is szeretem, a sok név és kifejezés a borítón már előre sejteti a történetet, ami eredeti, és azért színesítik a vicces kis ábrák is. Az utolsónál pedig egyáltalán nem számítottam, hogy feketébe fordítják a fehéret!

Érdekesség, hogy a történet először rádiójáték formájában jelent meg, és aztán írták regénnyé. Nem követtem a műsort, de tervezem, hogy belehallgatok. A Körző titkából társasjáték is készült, amit előszeretettel játszunk otthon, annak ellenére, hogy bosszantóan szívatós. Kíváncsi lennék, csinálnak-e a többi részből is, és az milyen lenne, nem csak a játékmenet, hanem a később csatlakozó szereplők megrajzolása miatt is.

 

Ajánlom mindenkinek, tökéletes olvasmány fiúknak és lányoknak is, általánostól időskorig.

 1-3. kötet:

10/10

4-6. kötet:

10/9