A szembenézés elkerülhetetlen. Mindig az. Előbb-utóbb sor kell kerüljön rá. [Poligráf, XXIII. évfolyam 6. szám – 2014. február 27.]
Tükör
Béci a tükör előtt állt, mint ahogy azt tette oly sokszor az elmúlt három napban. „Még szerencse, hogy Gyuri végül nekem adta, ahelyett, hogy kihajították volna” – gondolta, miközben ujjaival végigsimított a szóban forgó tárgyon. Pedig igazán nem volt szép darab: a széles, ám igen rövid felület elmosódottan mutatta már csak a vele szemben állókat. Gyuri (aki szomszédja és legjobb barátja volt a fiúnak, emellett kitűnő ezermester, aki pikk-pakk felszerelte a volt fürdőszobatükrüket Béci szobájának falára) azt javasolta Bécinek, ragasszon fel pár dolgot a tükör szélére, mondjuk matricákat vagy fényképeket. Gyuri mindig gyűjtött valamit, most éppen könyvjelzőket. Bécinek nem voltak ilyen szenvedélyei, mégis fontos volt neki a tükör. Valamiféle kapaszkodót nyújtott kényelmesnek nem túlzottan nevezhető életébe. Gyurin kívül nem voltak barátai, viszont magáénak tudhatott egy szadista osztályfőnököt és két faragatlan szülőt.
Amikor a tükörképét nézegette, azon gondolkozott, vajon mit ronthatott el. Amióta az eszét tudja, nem volt rá panasz, és mégsem dicséri senki, soha egy jó szót nem kap. Most, ahogy ismét magát méregette, érdekes gondolat ötlött az eszébe. Mi lenne, ha egyszer csak bejuthatna a tükörbe? Mi lenne, ha a másik oldalon egy ellentétes világba csöppenne? Megmaradna önmagának, de nem egy koszos bérlakásban kéne élnie, nem egy lepukkant iskolába kéne járnia, osztálytársai elfogadnák, szülei szeretnék, kaphatna normális kaját, viselhetne minősíthető ruhákat… hát nem lenne csodálatos? Gondterhelt arcán végre megjelent egy halvány mosoly.
– Kisbéla, gyere vacsorázni! – kiáltotta Béci anyukája egy tál megállapíthatatlan típusú levessel a kezében. A gyerekszobából azonban nem érkeztek életjelek.
– Hagyjad, Aranka! Biztos alszik – legyintett a férje. Béci apukáját ugyanúgy Sipeki Bélának hívták, mint őt, úgyhogy a megkülönböztethetőség miatt az ifjabbik Bélára ráragasztották a Kisbéla nevet. Ő, mondjuk, jobban szerette, ha Bécinek hívják, de ez Gyurin kívül senkit sem érdekelt. Még az iskolában is így szólították társai, pedig ott nem fordulhatott elő, hogy összekeverik az apukájával.
– Ilyenkor még nem szokott aludni. Ezer százalék, hogy megint azzal a rusnya tükörrel van elfoglalva! – mérgelődött Aranka, aztán levest mert saját és házastársa tányérjába. – El nem tudom képzelni, miért bámulja folyton!
– Lehet, hogy magát nézi. Csak nehogy aztán narcisztikus legyen itt nekünk! – humorizált Béla, és ezzel valamelyest feleségét is jobb kedvre derítette.
– Talán megsejtette, hogy ha lánynak születik, Nárcisznak neveztük volna! – nyerített fel a nő evés közben. A leves sárga lófogai közül visszazúdult a mélytányérba.
– Dehogy lett volna Nárcisz! Arankának neveztük volna, mint téged!
– Fenét Arankának! Még egy ilyen ronda nevet! Hogy tetszhetett anyáméknak? Hogy tetszhet neked? – és ezzel máris létrejött az újabb veszekedés, ami igen sűrűn fordult elő Sipekiék háza táján.
Béci leült az ágyára, és fülére szorította a párnáját. Gyűlölte, amikor a szülei veszekedtek, különösen akkor, ha este csinálták, mikor ő már aludt volna. Még a vastag párnán át is hallotta, milyen trágár szavakkal illetik egymást egy ilyen csekélység miatt. Nem bírta tovább. Az első könnycseppet rengeteg követte. Bár nem túlságosan hitt a természetfelettiben, most mégis imádkozni kezdett.
Másnap reggel a fényűző villa ajtaján kilépett egy igen jólöltözött, intelligens és sikeres nő, kéz a kézben kiskamasz fiával. Beszálltak a ház előtt parkoló autócsodába, majd elhajtottak az iskolába. Hála az égnek, megtalálták a kerület legjobb intézményét. A patinás falak között barátságos tanárok tartottak izgalmas órákat az érdeklődő, okos gyerekeknek. Botránynak itt még a hírét sem hallották. Aznap délután a fentebb említett hölgyet és férjét mégis behívatta az igazgatónő.
Egresné Tábori Olga éppen az íróasztalán heverő papírhalmokat rendezgette, amikor kopogtak irodája ajtaján. A problémás kisfiú szülei álltak az ajtóban. Egresné igazgatóasszony gyorsan befejezte a pakolászást, aztán hellyel kínálta vendégeit.
– Nos, kedves Sipeki szülők – kezdte Egresné –, Béláról lenne szó.
– Lássuk be, nehezen kezelhető gyerek – szögezte le Sipeki úr.
– Nem értem, mi van vele. Békességben, odaadással neveljük születése óta – tette hozzá Sipeki asszony.
– Éppen ezért hívtam be Önöket. Máskor is voltak vele kisebb-nagyobb bajok, de mostanában indokolatlanul bántja az osztálytársait. Tettel nem, de szóval annál inkább. Pedig a többiek nem piszkálják, sőt, egyenesen kedvelik őt. Mindennek a tetejébe a múltkor összekülönbözött az osztályfőnökével. Teljesen kiborította. Pedig Ági nénit nagyon nehéz kihozni a sodrából.
– Pontosan mit csinál a többi gyerekkel? – tudakolta Sipeki úr.
– Durva jelzőkkel illeti őket, fenyegetőzik, mindenen felkapja a vizet. Azt javaslom, beszéljenek vele erről. És ajánlanék egy kitűnő pszichológust, Dr. Bodó Gusztávot. Itt van a címe és a telefonszáma.
– Igazán köszönjük! Mindenképpen elbeszélgetünk majd Bécivel. Viszontlátásra! – köszönt el Sipeki asszony.
Béci tizenkét életéve ellenére nagyszerű emberismerő volt. Az utolsó óra után összepakolt, felöltözött, majd a folyosóra kilépve megpillantotta a szüleit. Furcsállta, hogy ilyen hamar érte jöttek, általában legalább öt percet várnia kellett. Aztán egy gondolata támadt, de azt csak akkor osztotta meg családjával, mikor az autóban apukája végre abbahagyta a rádió hangerő-szabályozójának csavargatását.
– Az igazgatónál voltatok, ugye? – Mikor nem érkezett felelet, folytatta: – Azért, mert vén szipirtyónak neveztem az Ági nénit, azért.
– Szóval így történt – sóhajtott az anyukája, aztán retiküljéből kivette a doktor elérhetőségeit tartalmazó cetlit, és hátranyújtotta fiának.
– Anya, hányszor mondjam még, hogy nincs szükségem orvosra! Nem velem van a baj, hanem a többiekkel!
Ezután egyikük sem szólalt meg hazáig. Még az adás is megszakadt a rádióban.
Jövő hét csütörtökön Béci mégis felkereste Bodó doktor urat. Nem kifejezetten élvezte, mivel a pszichológus idegesítő, buta kérdéseket tett fel neki. A rendelőből kiérve alig várta, hogy levezethesse valamin a dühét. Amíg az anyukáját várta, felborított egy kukát és elhajított néhány követ.
– Au! Fejbe találtál! – hallotta valahonnan a közelből. A hang tulajdonosa kisvártatva feltápászkodott egy bokor mögül, homlokát fogva. A lüke, kétbalkezes Gyurka volt az a szomszédból. A két fiú nem jött ki jól egymással. Mázli, hogy az autócsoda épp akkor gördült be az utcába, mikor Gyuri elindult Béci felé. Hazafelé Sipeki asszony kérdezgette fiát, de ő szótlan volt. Nagyon elgondolkozott.
Teltek-múltak a hetek. Béci fanyalogva ugyan, de járt Bodó doktorhoz. Egyre jobban megnyílt neki, úgy érezte, vele mindent megbeszélhet, amit még a szüleivel sem. Elmondta neki, tudja, hogy amit az osztálytársaival tesz, az rossz, mégis csinálja, mert élvezi. Elmondta, hogy mennyire rossz a kapcsolata a szomszéd Gyurival. Elmondta, hogy úgy érzi, senki sem érti meg. A doki türelmesen végighallgatta, és frappáns, hatásos válaszokat adott neki. Ahogy többet és többet árult el Bodó doktornak, a fiúnak egyre inkább hiányérzete támadt. Olyan érzése volt, mintha lett volna egy másik élete. És valóban volt is neki, bár ő ezt nem tudta. Nem emlékezhetett arra a Bécire, aki könnyes szemmel, fülén párnával könyörgött, hogy kapjon egy fordított életet. A régi Béci kedves, jólelkű kisfiú volt, csak nagyon nehéz sorsú. Feloldozást adott neki a tükörvilág kitalálása, ám azzal nem számolt, hogy ha a többiek lelke megváltozik, az övé is, és agresszív gyerekké válik.
Béci csodálatos álomszobájának falán lógott egy díszes, egészalakos tükör. Egy este Béci odaállt elé, tenyerét tükörképe tenyeréhez illesztette. Eltűnődött, milyen lenne, ha megfordulna az élete. Nem bánná, ha szűkölködnének, ha rosszban lennének a szülei, ha nem járna szuper suliba, csak normális lenne, csak barátkozni tudna! Aztán az is eszébe jutott, hogy lehetséges, ha úgy élne, mint elképzelte, akkor meg olyan életre vágyna, mint amilyen most van neki. Egy örök körforgásba kerül, és nem szabadulhat belőle egykönnyen. Anyukája vacsorázni hívta, de nem ment le. Leborult az ágyára és imádkozni kezdett. Azt kívánta, mindegy, hogy lesz, mint lesz, csak ne kelljen kételkednie.
Süntüske 