Az utolsó pont is leütésre került. Mintha egy súlyos teher szakadt volna le az írógép fölött görnyedő férfi válláról. A történet majdhogynem egyhuzamban folyt elő az ujjai hegyéből, nem torpant meg tépelődni az elgépeléseken, szóismétléseken és hasonló bosszantó apróságokon, mégis minden mondattal meg kellett küzdenie. Vagy inkább rajtuk keresztül a saját lelkével.
Pedig józan ésszel felmérve az egész gyötrelmének nem volt semmiféle valóságalapja. Már kisgyermekként szívesebben időzött a képzelete szőtte kalandok között, de a családja joggal remélhette, hogy előbb-utóbb megkomolyodik, és felébred a magának teremtett álomvilágból – vagy ha már az írói pályát választotta, ennek keretei közt engedheti szabadjára a fantáziáját. Ám Leonard Bluhm „tünetei” csak súlyosabbak lettek. Úgy tizennyolc éves korában megjelent elméjében Séline LeRoux. Aranyhajú, tűzrőlpattant és eszes – élénken, elevenen látta maga előtt, és érezte, muszáj írnia róla. Eddig rendjén is lett volna, de Leo lassan szinte megszállottjává vált az általa kitalált nőnek. Akárhová ment, azt remélte, a képmásával találja szemben magát, hogy neki meg kell őt lelnie valahol a világban, mert a sorsuk, hogy egymásba szeressenek. Így bármennyi szép és kedves lányt sodort elébe az élet, előbb-utóbb minden kapcsolatának vége szakadt, mert egyik sem érhetett fel Séline-hez.
Leo a szülővárosában, Münchenben kezdte az egyetemet, ám a francia szak iránt megnyilvánuló elhivatottsága miatt a második évének tavaszán lehetőséget kapott, hogy néhány hónapig Brüsszelben tanulhasson vendéghallgatóként. A huszonkét éves ifjú egyébként is vágyott már egy kis elszakadásra a szüleitől, és amikor megérkezett a belga fővárosba, úgy érezte, mintha hazaérkezett volna. Kibérelt egy kis garzont egy cirádás ódon ház legfelső emeletén, lelkesen járt az óráira, és amint ideje engedte, végre írni kezdte a regényét Séline-ről. Magát is meglepte vele, milyen játszi könnyedséggel jártak ujjai a régimódi halványkék írógép billentyűin (laptopja is volt, de a fehéren világító szövegszerkesztő egyszerűen nem ihlette meg úgy, mint a kézzelfogható papírlapok), és hogy olykor még ingadozó nyelvtudása ellenére milyen természetességgel szövi franciául a mondatokat, mert ezt a történetet kivételesen képtelen volt németül megfogalmazni. Felszabadítóan hatott rá, hogy legalább a szavak által életre keltheti ezt az elbűvölő teremtést. A századfordulós Párizsba helyezte őt, egy népes, valaha tehetős család legidősebb leánygyermekeként, aki jegyet szed egy kis színházban, ám ábrándjaiban ő lép fel ott. Leo megalkotta a hősnő szerelmesét, Yvant is, akire, bár nem is tagadhatta volna, hogy saját magáról mintázta, néha már a nyámnyila riválisaként tekintett. A végkifejletre nem is maradtak egy pár, mert Séline-t inkább a színésznői karrierje elindítása foglalkoztatta.
Most, ezen a csütörtök éjjelen, amikor az utolsó pont is leütésre került, Leo hirtelen mintha feleszmélt volna egy hosszú, delíriumos látomásból. Egyszeriben idegeskedni kezdett azokon az addig halasztott, apró-cseprőnek vélt dolgokon, mint szerkesztés, korrektúrázás, kiadókeresés, és egyáltalán, hogy mit is akar ő kezdeni ezzel a könyvvel, tartozik-e mindez egyáltalán a nagyközönségre… A faliórára pillantva döbbent rá, hogy már hajnali fél kettő is elmúlt. Gyorsan összerendezte az oldalakat, és úgy látta, jelenleg jobban jár, ha elteszi magát és az aggodalmait holnapra, de a pénteki óráit kihagyva nekilát az írása jövőjét egyengetni.
*
Másnap Leo sokáig aludt, tizenegy óra körülre szedelőzködött össze, de most valahogy nem telítődött azokkal a sürgető, nyomasztó képzetekkel, mint éjszaka. Épp ellenkezőleg, nyugalom szállta meg, úgy érezte, egyszerűen útra kell kelnie, és majd rábukkan a megfelelő helyre. Arra gondolt, talán a legkézenfekvőbb, ha betér egy könyvesboltba, és ott rákérdez, milyen kiadóknál érdemes próbálkoznia egy elsőkönyves szerzőnek. Nem vágyott nagy hírverésre, milliónyi eladott példányra, csupán arra, hogy a története megtalálja azokat, akiket megérinthet.
Kint enyhe márciusi szellő fújt, ezért a férfi a biztonság kedvéért kabátja alatt szorította magához az összetűzött papírköteget. Bár az online térképen kiszemelt néhány könyvesboltot és szerkesztőséget, hirtelen mégsem tudta, merre kéne induljon. Aztán megint erőt vett rajta az érzés, hogy elég, ha a lába viszi, valami megmagyarázhatatlan hívást követve. Hamarosan egy eldugottabb, macskaköves kis utcába tévedt, amit alacsony házak szegélyeztek, földszintjükön hangulatos üzletekkel. Elhaladt három csokoládémanufaktúra, egy hangszerjavító, egy kalapszalon és egy ruhaszabászat mellett, de még semmit nem talált, amire szüksége volt… aztán észbe kapott, és megfordult. Ugyan csak futó pillantásokat vetett a boltok tágas, félköríves ablakaira, határozottan érzékelt valami szokatlant a kalaposnál. Egyszerre megvilágosodott: hiszen a kirakatában nem fejfedők, hanem könyvek sorakoztak! Hitetlenkedve, de lelkesen szaladt vissza, és most már alaposabban szemügyre vette a cégtáblát: a bizonyára korábbról maradt Kalapszalon felirat alatt díszelgett a kiírás, miszerint Verlaine könyvkereskedése és -kiadója található az épületben. A jól ismert név bizalmat ébresztett Leo szívében, és már tisztán érezte, neki dolga van ezzel a hellyel. Mikor az írógépét felfedezte egy régiségárusnál, ugyanezt tapasztalta, mintha egy hely, egy tárgy hívogatná őt, mintha csak rá várna…
Belépve kellemes félhomály és elsősorban antikvár kötetekkel benépesített polcok fogadták, a levegőben mámorító papír- és tintaillat terjengett. Leo halkan, megilletődötten köszönt, mire a pénztár mögül egy hatvanas éveiben járó, ősz körszakállú öregúr lépett oda hozzá.
– Isten hozta! Miben lehetek a segítségére? – kérdezte jóindulatúan.
– A regényemet szeretném megjelentetni, de az igazat megvallva, még sosem csináltam ilyesmit… aztán az utamba esett ez a kedves kis bolt, és úgy éreztem, itt jó helyen lenne. Elnézést az udvariatlanságomért, még be sem mutatkoztam! Leonard Bluhm vagyok – nyújtotta kézfogásra a tenyerét.
– Antoine Verlaine, szolgálatára.
– Ó, csak nem leszármazottja a neves költőnek? – érdeklődött Leo.
– Ha jól értesültem, szegről-végről a rokonai vagyunk, mindenesetre nem ezt kihasználva szeretnénk meggazdagodni – viccelődött az idős férfi.
Leo ekkor figyelt fel rá, hogy egy harmadik személy is tartózkodik az üzletben: egy jólfésült bajuszú, lovaglóöltönyös fiatalember foglalt helyet egy karosszékben, egyik kezében egy könyvet tartott, amiben elmélyült, a másikkal az ölében fekvő szürke csíkos macskát simogatta. Leo őt is üdvözölte, ám a férfi csak biccentett felé egyet, alig pillantva fel az olvasmányából.
– Ő egy régi ismerősöm, Montfort gróf. Tudom, kissé hűvös természetű, de állíthatom, nemcsak az öltözködés, hanem az olvasás terén is igazán kifinomult ízléssel rendelkezik – mutatta be a vendéget Antoine. – Na de, térjünk is vissza a regényére! Örömmel elolvasom, és ha mindent rendben találok, szívesen veszem gondozásomba. Van egy kis nyomdánk itt a hátsó helyiségben, és a mai napig magam kötöm a könyveket. Rendelkezik bármilyen konkrét elképzeléssel a könyv küllemét illetően?
Tessék, újabb döntések, amiken Leo még el sem gondolkodott, és nem is tudta, mennyire venné ki jól magát, ha máris precíz kritériumokat szabna a könyv megformázásához.
– Nem igazán, ami azt illeti – nyögte ki végül. – Csak tükrözze a belsejét! – tette hozzá egy fokkal magabiztosabban.
– Úgy lesz, ígérhetem – mosolygott a boltos, és magához vette az addig kabát alatt őrizgetett kéziratot, az író telefonszámát, e-mail- és lakcímét feltüntető cetlivel együtt.
Leo szeme eközben az eladópult mögötti falra vándorolt, amit a legapróbb szegletéig fényképek borítottak. A legtöbbjükön Antoine ismert írók társaságában pózolt büszkén, de mind közül kiemelkedett az, amelyiken úgy tíz-tizenöt évvel fiatalabb lehetett, és egy sejtelmesen szép, sűrű sötét hajú nő mellett állt, akinek karján egy hasonlóan fekete copfos, komoly tekintetű kislány ült.
– A családom – érzékenyült el a boltos –, bár sajnos már nem alkotunk így egy egységet. A feleségemet, Beatrice-t öt éve vesztettük el. Szerencsére a lányom, Valentine még itt van nekem. Persze jócskán megnőtt a kép készítése óta, és éppen iskolában van, de talán egy félóra múlva hazaér.
– Szívesen megismerném, de mára még vannak terveim. Talán majd legközelebb. Köszönök mindent! – viharzott ki Leo az ajtón, mert most emlékeztette a mobilja, hogy néhány diáktársa meghívta egy előadásra. Még azt is ki kell találnia, mit mondjon nekik, ha kérdezik, miért nem vett részt a mai órákon, és bár nem szégyellte, hogy egy könyvön dolgozik, mégsem tudta, mennyi mindenbe kéne beavatnia őket. És ha hirtelen kifogásokkal kellett előálljon, sosem volt tetőpontján az írói kreativitása.
*
Nagyjából egy hét múlva értesítette Leót Antoine, hogy elolvasta a regényét, és egészen kimagaslónak találta. Még Val is nagyon élvezte, pedig ő kritikus korszakában van. Lassan rátérhettek a kiadás körülményeire, és Leo szinte fel sem bírta fogni, hogy ez tényleg megtörténik vele. Teljesen felvillanyozta a könyve megjelenése, ám a furcsa fájdalom, amiről azt hitte, kiírta magából, még mindig emésztette egy kicsit. Olykor azon kapta magát, hogy fejben Séline-nel beszélget: „Séline, ugye jó lesz így a könyvünk? Ugye méltón írtam rólad?” Igyekezett elhessegetni magától ezt az ideált, de titkon reménykedett benne, hogy egy nap össze fog találkozni a lánnyal.
Amikor végre elmehetett a könyvkereskedésbe átvenni az elkészült művet, Antoine-t nem lelte ott, helyette egy göndör vörös fürtös, pirospozsgás arcú, virágmintás ruhájú nő ült a pultban. Leo fején egy pillanatra átfutott a gondolat, hogy ő lehet a boltos lánya, csak mostanra befestette a haját, de jobban szemügyre véve már látta, hogy ez a hölgy jóval idősebb a tizenéves Valentine-nál.
– Jó napot! Verlaine úrral mikor tudnék beszélni? – kérdezte tőle.
– A raktárban rendszerez, de mindjárt jelzem neki, hogy keresik – segédkezett a nő. Enyhe akcentussal beszélte a franciát, Leo úgy sejtette, holland származású lehet. Hátrasietett, majd perceken belül Antoine-nal tért vissza.
– Köszönöm, hogy szólt, Annelies! Amíg Bluhm úrral tárgyalok, átvehetné a leltározást – fordult a boltos a kolleginájához, aki készségesen indult a raktárba, nyomában a szürke csíkos macskával.
– Felettébb bájos hölgy – jegyezte meg Leo, hangjában a kimondatlan kérdéssel, miszerint az öregúr új szerelemre talált volna. Antoine viszont nem értette, vagy figyelmen kívül hagyta a célzást, és inkább odavezette az ifjú írót a friss megjelenések szakaszához, ahol spirálban kanyarogva polcolta egymásra a regénye példányait. Leo kezébe vette a legfelsőt, forgatta, bele-belelapozott, lopva meg is szagolta. Kisméretű, keménykötéses kiadás volt, címlapján bézsszínű háttér előtt egy rajzolt, szőke loknis hajú, fodros zöld ruhás nő állt, oldalasan, de az arcát a másik irányba fordítva, meghagyva a képzeletnek. Leo azonban nagyon is élénken látta maga előtt Séline csodaszép, ragyogó arcát, megint belesajdult a szíve, annyira szerette volna, hogy megelevenedjen.
– Félretettem egy tiszteletpéldányt, de ez is lehet az öné – hozta vissza a valóságba az eladó hangja.
– Ó, nekem mindegy… De el sem tudom mondani, mennyire elégedett vagyok. Csodás így viszontlátni a saját szellemi termékem – hálálkodott Leo. Közben Annelies is visszatért, cserfesen és közvetlenül kérdezett egyet s mást a regényről, és biztosította, hogy felkeltette az érdeklődését, és majd sort kerít rá. Leo felderülve tért haza, de amint ellenőrzésképpen újra olvasni kezdte a történetét, ismét mardosni kezdte a tudat, hogy Séline csak a lapjain létezik.
*
Újabb hetek teltek el úgy, hogy Leo alig tudott mit kezdeni magával. Pedig az egyetemen kitört a húsvéti szünet, a diákok felszabadultan vetették bele magukat a pihenésbe. Leo azonban a partik és egyéb változatos programok helyett otthon gubbasztott, és igyekezett elterelni figyelmét a magányáról. Egy szombat délután bekuckózott a kanapéra, és egy, a ’60-as években készült musicalt nézett régi doboztévéjén. A film majd kicsattant az élénk színektől, az andalító zenéktől és a romantikától, vagyis pont olyasmi volt, amit Leo máskülönben imádni szokott, de most egyszerűen nem volt képes lekötni őt. Bágyadtan bambulta a főhős pár táncjelenetét, és a saját félrecsúszott szerelmi életén kesergett, amikor váratlanul csengettek.
A férfi gyorsan lehalkította a televíziót, amiben amúgy is reklám következett, fehér trikójára és szürke kockás pizsamanadrágjára terítette köntösét, és az előszobatükörben igazított egy keveset zilált barna tincsein. Megállapította, hogy a borostájával is kéne valamit kezdeni, de erre már nem maradt ideje. Különben is csak a postás vagy a főbérlő várhat odakint, őket meg már cifrább dolgok is fogadták egy-egy lakásban…
Leo ajtót nyitott, és tátva maradt a szája. Nem levele érkezett, és nem is a lakbértartozással fenyegették, hanem a leggyönyörűbb nő állt ott, akit életében látott. Aranyszőke haja csigákban omlott a vállára, fodros zöld szoknyája alig fért el a szűk folyosón, és egyik kezében a ruhájához illő napernyőt szorongatott.
– Leonard Bluhmot keresem – közölte csilingelő hangján.
– Én lennék az – mutatkozott be a férfi, amint szóhoz bírt jutni. – És maga pedig… – kérdezett vissza, pedig a szíve mélyén már tudta a választ.
– Séline LeRoux – mosolygott csábosan a nő.
– És… és mi járatban errefelé? – hebegte Leo, még mindig nem bírva feldolgozni a történéseket.
– Egyszerűen úgy éreztem, fel kell keresnem magát!
– Hát itt vagyok… és nagyon örvendek! Fáradjon beljebb – invitálta be a férfi Séline-t, bár egy kicsit szégyenkezett, amiért ilyen szegényes hajlékban látja vendégül az ízig-vérig úrihölgyet. Séline érdeklődve járatta végig tekintetét a szobán, ám nem tűnt úgy, hogy a villódzó tévé, a dohányzóasztalon fekvő laptop, vagy bármilyen nála modernebb eszköz zavart keltene benne. Leo hellyel kínálta a kanapén, és megkérdezte, hozhat-e neki valamit inni. A nő teát kért, így amíg a víz lefőtt, a férfinak jutott ideje fellélegezni, és elgondolkodni a helyzeten. Hallott már rémtörténeteket elvetemült rajongókról, akik úgy próbálták behálózni a kedvenc szerzőjüket, hogy beöltöztek egy karakterének, de Leo nem hitte, hogy ilyen rövid idő alatt ekkora népszerűségre tett volna szert. Annak a valószínűtlenségéről nem is beszélve, hogy az említett nőszemélyek döbbenetesen hasonlítottak volna a megszemélyesített szereplőkre.
Márpedig a vendég egy az egyben Séline volt, amilyennek elképzelte, és miután remegő kézzel átadta neki a csészét, ezt volt alkalma hosszabban is tanulmányozni. Nagy tengerkék szemei, fitos orra, mosolygás közben enyhén beharapott ajka… ilyen egybeesés nem létezik, hacsak nem kilépett a könyvből. Vagy egy valós személyt látott volna a fejében, aki számon kérni jött, amiért írni merészelt róla? De ha Séline a jelenben élne, semmi nem indokolná régies ruháját és beszédét. Leo igyekezett nem idegesen faggatózónak tűni, ahogy a teáról váltott néhány szó után a lényegre tért:
– Honnan tudta, hogy itt keressen? És egyáltalán, miért akart megkeresni?
– Kettőnknek dolga van egymással – odázta el a kérdést angyali ártatlansággal a nő.
„Hát persze, én írtalak”, felelte Leo gondolatban, ám kimondani nem merte. Képtelen volt felmérni, hogy Séline mennyire van tisztában a körülményekkel, ezért jobbnak látta úgy viselkedni, mintha nem ismerné korábbról.
– Na jó, de… honnan tud rólam? – próbált tovább puhatolózni.
– Mit számít az? A fő, hogy itt vagyok, nem?
Séline válasza zavarba ejtő módon egyszerre hangzott nyíltnak és zárkózottnak, majd két perccel később Leo arra eszmélt, hogy sikeresen városnézős randevúra hívta őt holnapra. Elköszönés előtt még annyit megkérdezett a nőtől, hol lakik, de a válasz, egy újabb sejtelmes mosoly kíséretében ennyi volt: szállodában.
Ahogy becsukódott Séline mögött az ajtó, Leo azt se tudta, mit kezdjen magával örömében. A levegőbe bokszolva ugrált, mint egy gyerek, majd végigheveredett a kanapén, és a mennyezetet bámulva idézte fel újra az előbbi beszélgetést. Aztán eszébe jutott, milyen rég látta a szüleit, úgyhogy felült, felnyitotta a laptopját, és videohívást indított velük. Elújságolta, hogy megjelent a regénye, és megígérte, hogy küld nekik egy példányt, német fordítást is mellékelve.
– És mi a helyzet a csajokkal, nagyfiú? – tudakolta az apja, aki mindig is fájlalta, hogy egyetlen utódja az ő életrevaló nevelése ellenére az anyja érzékenységét örökölte.
– Igazság szerint… megismerkedtem valakivel – vallotta be elvörösödve Leo. Remélte, hogy nem kell túlságosan belebocsátkoznia a részletekbe.
– Ó, ez csodálatos, drágám! – örvendezett az anyja. Lelki szemei előtt feltehetően már egy sereg Brüsszelből megérkező unokát látott, és a menüsort, amit a fogadásukra készít majd. – Ő is az egyetemre jár?
– Nem, egy könyvesboltban futottunk össze. – Ez a válasz tűnt a legközelebbinek a valósághoz.
– Na de, gondolom, neve is van a lányzónak… – kezdett volna bele az apja, ám ekkor az anyja észbe kapott, hogy kezdődik a sorozatuk, így gyorsan elköszöntek, és már ültek is át a tévé elé. Leo is megkereste a délutáni musical végét a vacsorájához, és ezúttal sokkal jobban át tudta érezni a szereplők boldogságát.
*
Amikor Leo másnap felébredt, nem tudta eldönteni, álmodta-e a tegnapi találkozást vagy tényleg betoppant az életébe a nő, akit elképzelt magának. Nem kellett sokáig tűnődnie: még szinte össze sem készült, Séline már az ajtajában állt, az előzőhöz hasonlóan fodros, mályvaszín ruhában. Leo a kissé kinyúlt, vajsárga garbós pulóverét vette fel, és első benyomása a nő láttán az volt, hogy ideje szerezni neki egy kevésbé feltűnő göncöt. Aztán gyorsan elszégyellte magát, és arra jutott, ez egy bohém város, és ő büszke rá, amiért egy ilyen különleges hölgy kísérője lehet.
Az utcán valóban sokan megnézték őket, de nem furcsállva, hanem elismerően. Egy idős asszony szóban is megdicsérte Séline öltözékét. Ezek a visszajelzések eloszlatták Leo félelmét afelől, hogy csak ő fantáziálja oda szerelmét végső elkeseredésében. Ám még ha mások nem is reagáltak volna rá, akkor is érezte volna a valódiságát a nő selymes bőrének, ahogy kezük összekulcsolódott, és kósza hajfürtjeinek, amiket a szél az ő arcába fújt.
Leo ragaszkodott hozzá, hogy valami elegáns helyen ebédeljenek, de Séline-t nem lehetett eltántorítani a sült krumplitól. A férfi mosolyogva nyugtázta, hogy a nőt épp ilyennek írta meg a könyvében, egyszerre jellemezte királynői magasztosság és kislányos szertelenség. Ellenállhatatlanul bájosan majszolta az ujjára ragadt sószemcséket, és kuncogott azon, hogy pisilő gyerekek szobrait nézegetik. Feltétlenül a magasított útpadkán akart menni, és nem is zavartatta magát, egyik kezével szoknyája alját felcsippentve, a másikkal Leóba kapaszkodva egyensúlyozott lehetetlenül hosszú és karcsú lábain. Modellt ültek egy, a megszólalásig élethű portrékat rajzoló utcai művésznek, és Leo szerette volna, ha Séline tartja meg a grafikát, de azt mondta, nem tudná hová tenni. A férfi azonban nem hagyta a nőt ajándék nélkül, egy tábla csokoládét vett neki, aminek szecessziós házat formázó csomagolása az ő lakására emlékeztethette.
*
Az első találkát számos másik követte, mámorosan folytak egymásba a napok. Leónak sok tennivalója akadt: órákra járt, a csoporttársaival lógott, beadandókon dolgozott, és egy újabb történetet is elkezdett írni. Séline társaságában viszont mindig úgy érezte, mintha csak a másik létezne számukra a világon. Ez az elgondolás kezdetben hízelgett neki, ám egyre jobban nyomasztani kezdte a balsejtelem, hogy a nő számára valóban nem létezik rajta kívül élet. Miközben írt róla, Séline szüntelenül nyüzsgött az elméjében, változatos helyzeteket szőtt köré, olyanokat is, amik nem kerültek be a végső műbe. Most azt is nehéz volt elképzelni, hogy leszáll a vasútállomáson, a hotelszobájában üldögél, elmegy nélküle vásárolni, vagy megnézni egy színdarabot. Leo szerette volna Séline-t hazakísérni és várni reggel a kapualjban, de továbbra sem árulta el, hol lakik. Szeretett volna írni neki vagy beszélni vele azokon a napokon, amikor nem találkoznak, de nem rendelkezett se postacímmel, se telefonszámmal. Szerette volna megcsókolni, de hol szemérmesen, hol tréfálkozva elterelte a szót. Szerette volna kideríteni, egyáltalán hogyan jöhetett létre ez az egész, de a magyarázat homályos maradt. A férfi el tudta fogadni a nő létezését, abban azonban kételkedett, hogy a háttere, a százhúsz évvel ezelőttre kitalált családja, a fiktív párizsi utcában álló otthona is mind megvalósult volna vele együtt. Lehetséges, hogy amikor szavakba öntötte Séline-t, egyúttal életre is keltette? Ilyesmire lenne képes a szerelem? Vagy Verlaine-ék a könyvesboltban tudnak valami titkos varázsigét? Hamupipőkének éjfél előtt vissza kell térnie a könyvébe?
Leo feje zsongott a kérdésektől, Séline közelségétől mégis mindig elmúlt az aggodalma. Egy parkbéli randevújukon, a fűre terített piknikszőnyegen feküdve azon merengett, igazából nem is számít, hogy ő a 20., kedvese pedig a 19. század végén született. Ezek a fák, ezek az épületek régen is így övezték a parkot, ez a jelenet akármikor történhetne. Békéjéből a karjai közt fekvő Séline reszketése zökkentette ki. Közelebb hajolva hallotta, hogy zokog.
– Séline, mi a baj? – kérdezte féltőn, miközben segített neki felülni. – Olyan kellemes itt együtt!
– Igen, az, de nem tarthat örökké! – szipogta a nő, vászonzsebkendőjével törölgetve könnyeit.
– Miért ne tarthatna? Amikor először találkoztunk, te mondtad, hogy itt vagy, és csak ez számít. Meg tudjuk oldani – nyugtatta Leo szerelmét. Két kezébe fogta az arcát, és végre megcsókolta. Egy hosszúra nyúlt pillanat után Séline elhúzódott.
– Bocsáss meg – suttogta, majd szaladni kezdett. Földet söprő ruhájában nehezen szedte a lábait, Leo mégis épphogy utol tudta érni. A karját megragadva visszahúzta magához, és úgy döntött, nincs értelme tovább köntörfalazni.
– Séline, tudom, mi a gondod! – Felemelt hangon beszélt, remélve, ez nem ijeszti el még jobban a nőt. Érzékelte, hogy több szempár feléjük fordul, de nem törődött vele. – Az, hogy te csak egy könyvben léteztél eddig! Én találtalak ki, én írtalak meg, én akartam, hogy életre kelj, mert valószínűtlen módon beléd szerettem… A te életed a regényben zajlik, egy másik korban, egy másik országban. Van családod, munkád, egy Yvan nevű udvarlód, te valamiért mégis itt vagy, és engem választottál. Ki tudja, mikor az utolsó oldalon elindulsz a jövőd felé, nem hozzám igyekszel-e… Akármilyen módon is, a lényeg, hogy itt vagy, és ha rajtam múlik, maradhatsz is.
– Így is van, meg nem is – csóválta a fejét Séline. – Talán egy nap megtudod az igazat, de most jobb lenne, ha nem keresnél többé!
Újra megszaporázta a lépteit, de Leo ezúttal csak a tekintetével követte, amíg egy utcasarkon befordulva végleg eltűnt a szeme elől. „Lám, én írtam, és mégse tudok rajta kiigazodni”, állapította meg cinikusan a férfi, mielőtt csüggedten hazaindult volna.
*
A lakásába visszatérve Leo semmihez sem érzett kedvet. Próbálta összeilleszteni a részleteket, amik elvezethetik a Séline-rejtély megoldásához, ám nem jutott előrébb. Már attól is rettegett, hogyha legközelebb rápillant a falon függő rajzukra, egyedül fogja magát látni rajta vagy egy vadidegen társaságában. A kép azonban megkérdőjelezhetetlenül Séline-t ábrázolta, sugárzóan élettelien. De ki tudja, hogy nem csupán képzelet-e ez is, hogy Leo nem bolondult meg már réges-régen, amikor Séline-t kitalálta? Nem eshettek volna szerelembe egy rendes, teljességgel valódi lánnyal a környékükről, ahogy a szüleivel és a legtöbb iskolatársával történt? Átkozta magát, amiért mindkét korábbi barátnőjével szakított egy álomképért. Elgondolkozott, hogy lehet-e még esélye valamelyiküknél, ugyanakkor érezte, ha Séline mégis visszatérne az életébe, nem habozna őt választani.
Leo rákeresett az interneten Séline LeRoux-ra, ami a regényét dobta ki, és néhány személyt, akik egyértelműen névrokonok voltak. Érdeklődött néhány közeli szállodánál, hogy van-e vendégük ezen a néven, de vagy nemleges választ kapott, vagy azt, hogy nem adhatnak ki információt. A sokadik tétlenül töltött estén egy csengetés rázta fel fásultságából. Reménykedett benne, hogy megismétlődik a jelenet, amivel a kapcsolatuk kezdődött, ám az ajtóban nem Séline állt, hanem egy kisfiú, sildes sapkában, rongyos ingben, ami hajdanán fehér lehetett, és nadrágtartóban.
– Hát te? – fordult hozzá Leo őszinte meglepődéssel.
– Egy nagyon csinos néni küldött – dadogta. – Azt üzeni, hogy szereti önt, de nem tud ezzel együtt élni, ezért hazautazott, és többet nem jön ide.
– Nos, köszönöm. Sajnálom, hogy nem küldhetek neki választ – A férfi kedvesen bánt az utcagyerekkel, bár nem értette, Séline miért rajta keresztül értesíti őt.
– Nincs mit, uram. Legyen szép napja! – A kölyök búcsúzóul meghajolt, lekapva a sapkáját, amit gyorsan vissza is tett a fejére. Leo hosszan nézte, ahogy lebattyog a lépcsőn. Megesküdött volna rá, hogy a fiúnak a sapka alatt egérfülei voltak.
Mintha megkerült volna az utolsó darab egy kirakóshoz, amit továbbra is nehezen lehetett összerakni, viszont legalább semmi nem hiányzott belőle. Ha Séline megelevenedése nem lett volna önmagában elég, Leo már biztosra vette, hogy olyasmibe keveredett, ami túlmutat a valóság határain.
*
Másnap délután az egyetem végeztével Leo útja oda vezetett, ahol úgy vélte, választ kaphat a kérdéseire: a Verlaine könyvesboltba. Szerencséjére az üzlethelyiségben nem tartózkodtak vevők, így négyszemközt beszélhetett Antoine-nal. Magabiztossága azonban cserbenhagyta, amikor a boltos megkérdezte, mi járatban errefelé, és gyanakodva szemlélte kerek szemüvege mögül. Leo érezte, hogy rossz úton indul el, hiszen csak ügyetlen magyarázkodásra futotta tőle:
– Tudja, lassan egy hónapja lesz, hogy megjelent a regényem – habogta –, és az az ötletem támadt, szervezhetnénk egy kis ünnepséget… Eljöhetne a lánya is, meg az az előkelő cimborája, na és a kedves vörös hajú kolléganője…
– Nézze, Bluhm úr, ez most nem alkalmas, épp egy fontos ügyfél hívását várom – akasztotta meg az idősebb férfi. Abban a pillanatban megcsörrent a pénztárgép melletti vezetékes telefon, mégis szokatlanul hatott, ahogy Antoine kurtán szót váltott a hívóval, majd máris induláshoz készülődött.
– Ez a tárgyalás nem várhat, de pár óra múlva folytathatjuk. Addig olvasgasson valamit! – köszönt el sietősen az öregúr. Leo nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy lerázták, mielőtt kényes témát érintett volna. Annak viszont örült, hogy Antoine bízik benne annyira, hogy egyedül hagyja a boltjában.
Mást úgysem nagyon tehetett volna, így a polcokhoz lépett olvasnivalót keresni. A könyvek garmadájából hirtelen egy vastag bőrkötésű kötet ragadta meg a tekintetét, aminek gerincén egyetlen név állt cikornyás nagybetűkkel: Montfort. Először nem tudta, honnan ismerős, de az üzlet túlfelén álló karosszék láttán rögtön összekapcsolta a macskasimogató gróffal. Ami azt illeti, a szürke cirmos most is ott henyélt a fotelben, és úgy vizslatta Leót, mintha Antoine kihelyezett térfigyelő kamerája lenne.
– Te biztos tudod, mi itt a turpisság – vetette oda neki a férfi, aztán belelapozott a kiszemelt könyvbe. Kosztümös-kardozós históriát rejtett, amilyeneket kisiskolásként falt egymás után. Benedict de Montfort gróf önhitten és gondtalanul tengette napjait kastélyában, mígnem egy tragédia arra késztette, hogy igazságosztóvá váljon… Leo csak a fülszöveget, és néhány bekezdést futott át, a kackiás bajusz és a lovaglóöltöny mindenesetre stimmeltek.
– Vajon hány könyv rejt itt olyasvalakit, aki tiszteletét tette a boltban? – tűnődött Leo, miközben tovább szemrevételezte a polcok tartalmát. Nemsokára A flamand kisasszony című lektűrben rábukkant Annelies Giijsre, aki bolti segédkezés helyett eredetileg háborús árvákat befogadó nevelőnőként tevékenykedett. Innen már céltudatosan tért át a gyerekrészlegre, ahol meg is lelte a viktoriánus angol képeskönyvet az ifjú Edmund Collinsról, aki nem elég, hogy London szegénynegyedébe született, ráadásul egérfülekkel, bőven okot adva társainak a csúfolódásra. És ők még csak a töredéke lehettek azoknak, akik testet öltöttek, és szabadon jártak-keltek a boltban és környékén! Akik közé immáron Séline is tartozott. Vajon szerzett köztük barátokat? Néhanapján összeülnek anekdotázni a tulajdonosékkal? Akkor legalább a nő evilági élete nem korlátozódna a Leóval töltött időre.
A férfi most a friss megjelenésekhez rohant, és saját írását vette kézbe. A szívéhez szorította, és így könyörgött:
– Séline, ha ott vagy bent, ha hallasz engem, kérlek, gyere elő! Tudom, hogy képesek vagytok rá, te és a többi itteni regényhős!
Semmi sem változott, de Leóban tartotta a hitet, hogy biztos nem a megfelelő szavakat használta, és Antoine majd a segítségére lesz. A macska váratlanul felélénkült, az ajtóhoz kezdett dörgölőzni. Lassan a férfi is meghallotta a lépteket, és lelkesen szaladt az utcára üdvözölni a boltost, ám nem ő tért vissza. Egy fiatal, piros kardigános lány állította kerékpárját a házfalhoz. Füle mögé kunkorodó fekete fürtjein svájcisapkát viselt. Leót látva mintha kivirult volna az arca, de hamar dacos pillantásra váltott. A biciklije minduntalan eldőlni kívánkozott, ami csak fokozta ingerültségét. Miután végre sikerült kitámasztania, szó nélkül vágódott be az ajtón, és indult felfelé a lépcsőn, ami a bolthoz tartozó lakrészbe vezethetett.
– Várj! – kiáltott utána Leo. – Te Valentine Verlaine vagy, ugye?
– És ha igen? – feleselt a lány. – Nem ismerem magát, nem tudom, mit akarhat tőlem!
– Leonard Bluhm vagyok – fogta halkabbra a hangját a férfi. – És épp fordítva, úgy érzem, én nem ismerlek téged, te viszont ismersz engem. A szavaimat, a gondolataimat, a titkaimat…
Valentine megtorpant a lépcsőn, kitűzőkkel teleaggatott hátitáskáját a lábához ejtette, de távolságtartóan folytatta.
– Olvastam a könyvedet, ha ez érdekel. Ahogy sokan mások is. Egy írónak tudnia kéne, mit vállal…
– Nézd, szerintem te is tudod, hogy nem ez a lényeg! – győzködte Leo. – Találkoztam a történetem hősnőjével, és másokkal, akik minden bizonnyal könyvek szereplői voltak. És most már csak azt szeretném tudni, hogy a családod boltjában a könyvek életre kelnek általatok, vagy…
–… vagy én kelek életre a könyvek által – motyogta a lány. Leo értetlenkedő arckifejezését látva letrappolt a lépcsőn, és a könyveket félretolva elhelyezkedett az egyik asztalon. A szürke csíkos macska, aki mint kiderült, a Miou névre hallgatott, felszökkent mellé, és az ölébe telepedett.
– Ha nagyon akarod, elmondom – fogott bele nagy levegőt véve Val. Levette a sapkáját, és idegesen gyűrögetni kezdte, bakancsával ütemesen rugdosta a pult tömör lábát. – Könyvek közt nőttem fel, számomra az élet elengedhetetlen elemének tűntek. Nagyon korán megtanultam a betűket, és ámultam, mikor meseolvasás vagy -hallgatás közben megelevenedni láttam a történéseket. Amikor ujjongva beszámoltam erről a szüleimnek, nevetve bizonygatták, hogy ez természetes, mindenkiben működik a belső mozi.
– Nálam is hasonlóan zajlott – tette hozzá Leo, mialatt ő is felült a pultra.
– De én már akkor is sejtettem, hogy amit én tapasztalok, az ennél összetettebb! Nem találomra társítok képet a szereplőkhöz, helyszínekhez. Olyannak látom őket, amilyennek az alkotók munka közben. Hallom az írók eszméit, terveit, átérzem az örömüket vagy kínjukat. Sokáig ennyiben merült ki, ám ezt senkinek nem tudtam bizonyítani. Aztán öt éve, amikor az anyám elhagyott minket, megváltoztak a dolgok.
– Az apád azt mondta, meghalt! – szólt közbe döbbenten a férfi.
– Azt mondta, elvesztettük, ami voltaképpen igaz – javította ki a lány. Leo vissza akart vágni, hogy nem is hallhatta, mit beszéltek, de Val folytatta:
– Csak tizenkét éves voltam, korábban sosem ért komolyabb szívfájdalom. Addig a szüleim gyöngyszeme voltam, erre hirtelen ott találtam magam, hogy az anyámnak fontosabb Amerika csábítása, az apám pedig bármilyen kiváló emberismerő, egyedül képtelen gyereket nevelni. Teljesen befordultam, és a könyvek jelentették az egyetlen menedékemet.
– És a szereplők váltak a barátaiddá – próbálta befejezni a férfi, de a lány megrázta a fejét.
– Hát még mindig nem érted? Én válok a szereplőkké – suttogta.
– De hogyan…?
– Felfedeztem, hogy ha olvasás közben ráhangolódom egy karakterre, képes vagyok felvenni a külsejét. Elsőre ijesztő volt a testem átalakulása, de hamar rákaptam. A suliban a pad alatt bújom az oldalakat, és mantrázom, hogy mindjárt hazamehetek, és végre önmagam lehetek. Vagyis épphogy bárki más! – fejtette ki a lány.
– Pedig nekem úgy tűnik, hogy igazán szerethető önmagad van – mosolygott biztatóan Leo.
– Az osztályban vadnak és megközelíthetetlennek tartanak. Sokszor már be sem megyek közéjük, mivel helyette lehetek gyönyörű és jóságos vagy daliás és bátor. Járom az utcákat, és szabadnak érzem magam! A tükör előtt gyakorlom, hogyan mozogjak, hogyan beszéljek. Sokáig csak a szomszéd varrónőt avattam be, akitől a ruháimat szerzem. Aztán persze apa is rájött, de nem haragudott. Sokszor megkér, hogy látogassak meg szomorú vagy beteg embereket egy kedvelt regényhősük bőrében, és ettől jobban érzik magukat…
Val hangja itt elcsuklott, szép ívű, sötét szemét könnyek lepték el. Leo nézte, és igyekezett feldolgozni az elhangzottakat. Azon kapta magát, hogy már nem is azt kutatja, hol lehet ebben a lányban az ő Séline-je, hanem az életre keltett Séline-ben mennyi lehetett Valentine-ból. Ő kacagott jóízűen a viccein, ő mászta meg merészen a korlátokat, ő eszegette elragadóan a sült krumplit? És amikor Séline-t csókolta, Val tapasztalatlan kis lelkét remegtette meg?
– Biztos csalódott vagy – szólalt meg újra a lány –, mert amit beteljesülő szerelemnek hittél, egy magányos kamasz jelmezbálja volt. De őszintén, még sosem vágytam ennyire, hogy jól sikerüljön az illúzió… és közben arra, hogy valaki annak lásson, aki valójában vagyok.
– Nem hibáztatlak – nyugtatta Leo –, hisz csak jót akartál. És mindketten nagyszerűen szórakoztunk.
– De te nem az én társaságomat élvezted, hanem azét, akinek kiadtam magam. Talán egy nap megismersz egy nőt, aki tényleg hasonlít rá…
– Meglehet…, de most inkább elmennék veled gofrit enni, és hallgatnám, ahogy a kedvenc könyveidről mesélsz – mondta a férfi, majd leugrott a pultról, és Valt is lesegítette.
A cukrászdában, és felé sétálva Leo úgy érezte, a súlyos terhet, amiről már azt hitte, kiírta magából, végleg a boltban felejtette. Egy kicsit még sajgott a Séline után maradt űr, hosszú álomként éltek az emlékeiben a vele töltött napok. Mintha nem a képzelet vált volna valósággá, hanem a valóság képzeletté, egy izgalmas, szenvedélyes könyvvé, és ezt hiányolta. Valentine viszont végre boldognak látszott önmagaként, epret mártogatva a tejszínhabjába. Ahogy Leo figyelte őt, arra gondolt, ennek a regénynek, a regényes életének mégsem kellett befejeződnie.
Csak új fejezet kezdődött benne.
Süntüske 