Júniusi mozi 2017

Februárban, mikor kipattant a fejemből, nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a filmvéleményezős posztok megírásába. Azonban bármennyire is korlátozódtak a tévézések a hétvégékre, és próbáltam tömörebben megfogalmazni a gondolataimat, mint egy könyvkritikánál, egy idő után kezdtem érezni, hogy túlságosan feltolultak az értékelésre váró művek. Épp ezért úgy határoztam, mostantól inkább havi összefoglalóban, még sűrítettebben hozom le ezeket a bejegyzéseket, így ki tudja, talán több idő lesz másmilyen cikkekre, az oldal néminemű színesítésére. Remélem, senkinek nem okoz gondot ez a változtatás! Most lássuk a júniusi filmadagomat!

Egynyári kaland

2. évad 4-5-6. rész

Hú, az előző részekről azt írtam volna, hogy nagyjából kiszámítható a cselekmény? Hát ez az évad második felére megfordult, felpörögtek az események, mindhárom pár esetében felmerültek más esélyesek, és kibontakoztak az egyéni drámák is. Ugyan izgalmasabbnak, nagyobb történetívűnek éreztem ezeket a részeket, mint az első eresztést, és szerintem a legtöbb szálat megfelelően varrták el, némi hiányérzetem maradt. Az első évad a tömény jókedvről és nyaralásról szólt, és bár az együtt bulizós, “mindenki jóban van” jelenetek most sem hiányozhattak, kicsit szomorú felhanggal zárult le a történet. Kíváncsi vagyok, terveznek-e harmadik évadot.

Napsütötte Toszkána

Év: 2003

Rendező: Audrey Wells

Főbb szereplők: Diane Lane, Sandra Oh, Raoul Bova, Lindsay Duncan, Vincent Riotta

Frances Mayes sikeres és boldog írónő volt egészen addig, amíg házassága zátonyra nem futott. Az alkotói válságát is képtelen legyűrni, ezért barátnője egy repülőjeggyel ajándékozza meg, és elküldi Olaszországba pihenni és feltöltődni. Frances egy elhanyagolt, ódon villában kap szállást, és szinte pillanatok alatt elvarázsolja a környezet szépsége, a kisváros és lakóinak melegsége. Hirtelen ötlettől vezérelve elhatározza, hogy hátat fordít eddigi életének, és megvásárolja a villát.

A nyár első filmje igazi ráhangolódásul, valódi életkedvjavító alkotásként szolgált. Kicsit felemásan viszonyulok az ilyen önmegtalálós filmekhez: egyik oldalon erőt adnak, reményt sugallnak, másrészt mindig irigykedni, hitetlenkedni is lehet azon, hogy valaki spontán, kevés pénzzel új életet kezd egy teljesen idegen országban. Ezúttal egy harmincas-negyvenes, frissen elvált nő határoz így napjainkban, nem az 1930-as években egy négygyerekes özvegy, mint a Családom és egyéb állatfajtákban, ami kicsit életszerűbb, ám kevésbé szórakoztató. A szerető nagycsaládi légkört persze végül ő is kiérdemelte, az pedig külön szép volt, ahogy rádöbbent, minden vágya teljesült, ha nem is úgy, ahogy tervezte.

A könyvelő

Év: 2016

Rendező: Gavin O’Connor

Főbb szereplők: Ben Affleck, Anna Kendrick, J.K. Simmons, Jon Bernthal, Jeffrey Tambor

Chris Wolff a világ egyik legjobb könyvelője és kissé autista – kerüli az embereket, magányosan él és nem is vágyik másra. Amikor egy nagy, robotokat tervező gyár könyvelésében furcsa hibák tűnnek fel, természetesen hozzá fordulnak. Ő és a cég egyik munkatársa hamar új, megmagyarázhatatlan eltérésekre figyel fel, és ez valakinek nagyon nem tetszik. Egy különleges katonai egység leszerelt tisztje megbízást kap, hogy végezzen a párral. Chris és Dana kénytelenek együtt bujkálni.

A tavalyi termés egyik legérdekesebbnek ígérkező filmjét már rég meg szerettem volna nézni, és nem is csalódtam benne. Elismerésre méltó, hogy egy szokatlan, nem mindennapi figura válik akcióhőssé, egy katonai kiképzésben részesült autista, aki észben és erőben is jeleskedik, egyedül talán az érzelmi reakcióin volna mit csiszolni. Néhol kicsit leül a cselekmény, de az akciójelenetek ütnek, a vége pedig több egészen meghökkentő fordulatot tartogat.

A francia hadnagy szeretője

Év: 1981

Rendező: Karel Reisz

Főbb szereplők: Meryl Streep, Jeremy Irons, Lynsey Baxter, Leo McKern, Peter Vaughan

Viktoriánus korban játszódó, romantikus szerelmi történetet forgatnak a filmesek. Főhőse a szép Sarah, akit a francia hadnagyhoz fűződő korábbi kapcsolata miatt a település lakói messze elkerülnek. Egyik nap tudós érkezik Londonból. Charles a menyasszonyát jött meglátogatni, ám véletlenül találkozik Sarah-val, és heves vonzalom ébred benne a nő iránt. A forgatást bonyolítja, hogy egymásba szeret a két főszereplő színész, Anna és Mike is.

Nem számítottam rá, ezért sokáig nem is voltam vele kibékülve, hogy a helyét önmagában is megálló kosztümös románc valójában csak film a filmben. Érdekes stílusgyakorlat, ám a forgatáson olyan következetlenül és rövid jelenetek erejéig játszódtak részek, hogy nem egészen értettem, mi szerepe. Persze, van némi pikantériája, hogy a tiltott szerelmeseket alakító színészek az életben már rég sülve-főve együtt vannak, de a filmbeli történet annyira magával ragadott, hogy közben el is felejtettem, hogy amit látok, az duplán nem valóság. A végére legalább szépen egymásra rímelt a két idősík, és arra is rájöttem, hogy nem feltétlen annak a happy endnek kellett volna szurkoljak, amelyik végül beteljesült.

János vitéz

Év: 1973

Rendező: Jankovics Marcell

Főbb szereplők (hangjai): Cserhalmi György, Nagy Anikó, Pártos Erzsi, Farkas Antal, Bárdy György

Miközben Kukorica Jancsi kedvesét, Iluskát öleli a folyóparton, az őrzésére bízott nyáj szétszéled. Jancsinak ezért bujdosnia kell és sok nehéz kalandban, számtalan viszontagságban van része. Segít Franciaországból kiűzni a törököt, s mikor meggazdagodva hazatérhet, szép kedvesének csak sírhantját találja. Bánatában újra vándorlásra adja magát, s így jut el a mesék birodalmába, ahol megtalálja végre Iluskáját.

Bevallom, nekem ez kimaradt a gyerekkoromból, bár talán nem is baj, mert nem találtam igazán gyerekbarátnak. Szürreális, helyenként naturális víziókból áll össze a rajzfilm, aminek élénk színei és villódzásai felérnek egy epilepsziás rohammal. Az alaptörténetet egyébként szeretem, itt néhány ponton át lett írva az egyszerűség kedvéért, de ez nem bosszantó. A feljebbi véleményemmel pedig nem arra szeretnék utalni, hogy a célközönségnek sokkoló élmény lehet, szerintem inkább hitetlenkedve nevetnének rajta. Engem például nem a kísértetek vagy a török basa kettévágása döbbentett meg legjobban, hanem hogy Delhusa Gjoni énekel benne!

Trükkös halál 1-2.

Év: 1986, 1991

Rendező: Robert Mandel, Richard Franklin

Főbb szereplők: Bryan Brown, Brian Dennehy, Diane Venora, Cliff De Young, Mason Adams

Rollie Tyler a filmes szakma egyik legnevesebb trükkmestere, mindent tud, amit a speciális effektekről tudni lehet. A különböző halálnemeknek több ezer változatát tudja műhelyében előállítani, számtalan módot tud arra, hogyan tűnhet a képtelen valószerűnek. Úgy alakul azonban, hogy Tyler szakmai tudására nem csak a mozik világában, de a való életben is szükség van, ugyanis egy fontos feladattal bízza meg az FBI: az ő segítségével szeretnének egy hírhedt bűnöző nyomára bukkanni.

Mindig is izgattak a filmes effektek, leginkább azok, amik bizonyítják, a CGI előtt is voltak, és azon túl is vannak lehetőségek. A két Trükkös halál-filmet pont az emeli ki a 80-as évek átlagos akciófilmjeinek medréből, hogy egy trükkmester kénytelen bűnügyekbe keveredni, és élesben alkalmazni tudományát. A film kedvéért kitalált gagyi szörnyfilmek figurái, amiken a főhős dolgozott, egészen röhejesen elképesztőek – kedvencemmé a mozgásátviteles ruha, és természetesen Rózsabimbó, a házőrző vált!

A múmia (2017)

Év: 2017

Rendező: Alex Kurtzman

Főbb szereplők: Tom Cruise, Sophia Boutella, Annabelle Wallis, Russell Crowe, Jake Johnson

Az ókori királynő, kinek életét igazságtalanul oltották ki, évezredek óta nyugszik kriptájába temetve, mélyen a sivatag kérlelhetetlen homoktengere alatt. Legalább is eddig így hitték. Ám most életre kel, és a világra szabadítja régóta felgyülemlett bosszúvágyát, és az ezzel járó elképzelhetetlen borzalmakat. A Közel-Kelet homokdűnéitől a mai London alatti titkos labirintusokig ívelő nagyszabású kaland meglepő izgalmaival és lélegzetelállító csodáival páratlanul fantáziadús betekintést ad az istenek és a szörnyetegek újraértelmezett világába.

Amíg várakoztam, sürgősen bepótoltam a korábbi Múmia-filmeket, és mire feleszméltem, már célba is vehettem az idei év első mozizását jelentő alkotást. A negatív kritikák nem rettentettek el, így egy igazán élvezetes, jól összerakott misztikus kalandfilmet láthattam a kényelmes moziteremben. Az ellenségként fellépő múmiahölgy egyszerre gyönyörű és félelmetes, méltóságteljes és esendő, a köré szövődő történet látványos és fordulatos. A továbbiakban felépülő szörnyes univerzumnak önmagában nem minden darabja vonzana, ezek után viszont felkeltette az érdeklődésem, hogy érnek majd össze a legendás rémek históriái.

Trópusi vihar

Év: 2008

Rendező: Ben Stiller

Főbb szereplők: Ben Stiller, Robert Downey Jr., Jack Black, Matthew McConaughey, Tom Cruise

Tugg Speedman, Kirk Lazarus és Jeff Portnoy filmsztárok egy szuperdrága háborús filmet forgatnak eredeti helyszíneken. Csakhogy az elszabadult költségvetés miatt a stúdió kihátrál a film mögül, viszont a frusztrált rendező úgy dönt, folytatja a forgatást. Stábját a délkelet-ázsiai dzsungel közepébe vezeti, ahol igazi rosszfiúkkal találják szembe magukat.

Furcsa egybeesés, hogy a hónap folyamán már a harmadik olyan filmmel találkoztam, amin belül is készül egy film. A forgatás egyértelműen itt a legjelentősebb, egyben a legszórakoztatóbb is, a félkomoly háborús dráma önironikus tükröt tart a sokszor túlzásokba esően heroizáló filmművészetnek. Túlzásokba, nem azt mondom, itt is esnek, jópár nem feltétlen indokolt poén hangzik el, ám a színészgárda kattantan is szerethető, a végére pedig csak gazdagszanak néhány fontos leckével barátságról és összetartásról, pont úgy, ahogy szerepeikben nyálasnak ítélték.

A csontember

Év: 1999

Rendező: Phillip Noyce

Főbb szereplők: Denzel Washington, Angelina Jolie, Michael Rooker, Queen Latifah, Mike McGlone

Lincoln Rhyme felügyelő egy tragikus baleset következtében mozdulni se tud. Amikor felbukkan a városban egy őrült sorozatgyilkos, aki különös ravaszsággal bánik el áldozataival, Rhyme végre méltó ellenfélre akad és mert egyedül tehetetlen, partnert keres. Amelia Donaghy-t, a fiatal, tapasztalatlan rendőrnőt jelölik ki a felügyelővel való együttműködésre. Egy emberként kell látniuk és dönteniük, mielőtt újra lecsap a magát Csontembernek nevező mániákus gyilkos.

Régóta jön szembe velem ez a film, csak eddig féltem attól, hogy nagyon brutális lesz. Közben megedződtem, a látványt kibírtam, inkább a szörnyűségek tudata az, amit gyakran nehéz volt elviselni. A történet egyébként nem a legkiemelkedőbb krimi, ami igazán érdekes benne, az a két nyomozó egy emberként működése, ahogy a tapasztalt, ám ágyhoz kötött vállalja az agy, az érzelmileg még labilis fiatal kezdő pedig a test szerepét. A gyilkos kilétét hamar sejteni lehetett, ami igazán borzasztó benne, azt pedig sosem értem: hogy képes valaki ennyi ártatlan, véletlenszerűen kiválasztott embert meggyötörni, pusztán hogy egyetlen emberen, egy régi sérelmén bosszút állhasson? Egyszerűen felfoghatatlan.

Maraton életre-halálra

Év: 1976

Rendező: John Schlesinger

Főbb szereplők: Dustin Hoffman, Laurence Olivier, Roy Scheider, William Devane, Marthe Keller

A maratoni futás megszállottja az egyetemista Babe Levy. A bátyja, Doc a titkosszolgálat megbízásából beépült a volt nácik szervezetébe, hogy adatokat szerezzen annak vezetőiről. Így bukkant Dr. Szell, a hírhedt náci nyomára, aki az egyik koncentrációs tábor orvosa volt. A férfi a világháború alatt összeharácsolt gyémántokat az Egyesült Államokból Dél-Amerikába akarja csempészni. Amikor Docot a náci megsebesíti, a halála előtt még átadja titkát az öccsének. Emiatt Szell és emberei vadászni kezdenek Babe-re.

A cím alapján valami sportfilmre számítottam, nem mintha bánnám, hogy kiderült, igazából egy régivágású thrillerről van szó. Bár számomra a komoly politikai probléma, amit taglal, csupán távoli történelem, át tudtam érezni a náci uralomnak áldozatául esett, indokolatlanul megbélyegzett, megnyomorított ártatlanok sorsát. Jól esett látni, ahogy egy teljesen kívülállónak tűnő kisember lassan hőssé válik, és sajnálom, hogy titkosügynök bátyjával való kapcsolatát nem fejtették ki hosszabban, szívesen láttam volna több konfliktust és annak elrendezését köztük.

Saját szavak

Év: 2007

Rendező: Richard LaGravenese

Főbb szereplők: Hilary Swank, April L. Hernandez, Patrick Dempsey, Imelda Staunton, Scott Glenn

Erin Gruwellt, az ambíciózus kezdő tanárnőt első munkája az egyik leghírhedtebb kaliforniai középiskolába szólítja, ahol egy „taníthatatlannak” bélyegzett osztályt bíznak rá. Ennek ellenére ő bízik benne, hogy ki tudja hozni a legjobbat a tanítványaiból. Törekvéseit nem meglepő módon értetlenség és ellenséges érzelmek fogadják, de eltökéltsége segít neki abban, hogy megtalálja a közös hangot az osztállyal. Arra biztatja a srácokat, hogy kezdjék el papírra vetni a saját élményeiket. Az osztály tagjai így megrázó vallomásaik segítségével addig elképzelhetetlen mértékű önbecsülésre tesznek szert.

Korábban már láttam ezt a filmet a suliban, akkor tetszett, de nem gondoltam volna, hogy újra meg fogom nézni. Tisztán emlékeztem, hogy már akkor is meghatónak, de jócskán hollywoodiasnak éreztem a kezelhetetlen, gyűlölködő tinédzserek csodával határos pálfordulását és toleránssá válását. Mikor a végén kiderült, hogy a forradalmár tanárnő létező személy, és mozgalma valójában sikerrel járt, hálát adtam az égnek, hogy ilyen példamutató esetek történnek, ugyanakkor szomorúan konstatáltam, hogy nincs rá garancia, hogy minden gyerek szíve így meglágyulna a rendhagyó órák során.

Éli könyve

Év: 2010

Rendező: Albert Hughes, Allen Hughes

Főbb szereplők: Denzel Washington, Mila Kunis, Gary Oldman, Ray Stevenson, Jennifer Beals

A világvége utáni pusztaságban az erőszak az úr. Éli, a magányos harcos nyugatra akar eljutni, hogy beteljesítse küldetését. Van nála valami, ami értékesebb minden fegyvernél és élelmiszernél: egy könyv utolsó példánya, amely hitet adhat az embereknek, hogy van remény az újjászületésre. Éli a kisvárosban keresztezi a környéket uraló hadúr, Carnegie útját, aki megszállottan keresi a könyvet, mert segítségével akarja kiterjeszteni hatalmát. Az emberiség sorsa Éli kezében van.

Ezt a filmet is már régóta kerülgettem, ám valahogy mindig akadt más is, amit szívesebben néztem meg. Végülis tetszett, csak valamilyen szinten nagyobb durranásra számítottam a poszt-apokaliptikus világ felépítését tekintve. Kevésnek éreztem a magyarázatot az előzményekre, míg a túlélésért folytatott öldökléseket sokalltam. A féltve őrzött könyv tartalma nem lepett meg, ám a formátuma annál inkább. Egyébként a világ, amennyire nincs kidolgozva háttér terén, annál inkább látványilag, a sivatagról készült kifakított felvételek egészen sajátos atmoszférát társítanak a feszült cselekményhez.

Cuki a sütid

Év: 2004

Rendező: Kevin Connor

Főbb szereplők: Costas Mandylor, Lauren Holly, Andy Lauer, Dorie Barton, David Proval

Marco Poloni, akárcsak felmenői, kiváló szakács, aki szeretné megmenteni családja pékségét. Egy cukrászverseny 250 ezer dolláros díja kihúzná a pácból, a nevezéshez azonban társra van szüksége. Hamarosan meg is találja a gyönyörű és kivételesen tehetséges Grace Carpentert, akivel minden idők legjobb süteményét készülnek megsütni.

Nincs rá találóbb kifejezés, tényleg egyszerűen cuki kis vígjáték. Olyan, ami a műfaj összes kliséjét felhasználja, de abból valami igazán kellemes jön létre. Egy percig nem volt kérdés, hogy mi fog történni a két főszereplő közt, és ki nyeri meg a cukrászversenyt, ettől még bőven lehetett izgulni. Na, és a sütik! Az ilyesmihez fel kéne találni az ízes filmet, mert legszívesebben végigkóstoltam volna az összes édes műalkotást, amik készítésének szemtanúi lehettem.

Véres gyémánt

Év: 2006

Rendező: Edward Zwick

Főbb szereplők: Djimon Hounsou, Leonardo DiCaprio, Jennifer Connelly, Arnold Vosloo, Michael Sheen

Solomon, akit elválasztottak a családjától, és arra kényszerítenek, hogy a gyémántmezőkön dolgozzon, egy nap különleges drágakövet talál, amit élete kockáztatásával elrejt, hogy az érte kapott pénzzel megmentse a családját. Danny Archer, az exzsoldos tudomást szerez a kincsről és Mady Bowen újságírónő közvetítésével Solomon mellé szegődik, abban a reményben, hogy a kincs sikeres értékesítésével ő is jól jár, és végre elhagyhatja Afrikát. A két ember sorsa végzetesen összefonódik az életveszélyes vállalkozás során.

Ennek a filmnek a megnézésétől is kicsit ódzkodtam, mert féltem, hogy elviselhetetlenül megrázó lesz számomra a látvány. Szerencsére a gyémántkeresésre befogottak valóban átérezhetően ábrázolt szenvedései között egy igazán pörgős és kalandos akciótörténet kerekedett ki. A főhős párosból végig inkább a családjáért aggódó afrikai férfihez húztam, mint a sztorivadász kalandorhoz, az ő boldogulását fajsúlyosabbnak és kiérdemeltebbnek tartottam. A végén pedig nem hagyott nyugodni a kérdés: vajon ennek a filmnek a megnézése után van bárki, aki továbbra is csillogó ékszerekre áhítozna?

Forráspont

Év: 1993

Rendező: James B. Harris

Főbb szereplők: Wesley Snipes, Dennis Hopper, Viggo Mortensen, Lolita Davidovich, Seymour Cassel

Jimmy szövetségi ügynökként kíméletlenül üldözi a bűnözőket, és céljai elérése érdekében néha megszegi a törvényt is. Egyik akciója során társát egy kisstílű bűnöző, Ronnie megöli menekülés közben. Jimmy bosszút esküszik barátja haláláért. Hamarosan kiderül, hogy Ronnie a kegyetlen pénzhamisító, Red végrehajtója volt. A két férfi között megkezdődik az élet-halál harc.

Egyszer nézhető, teljesen átlagos akciófilm a 90-es évekből, talán az szokatlan benne, hogy a bűnözők szakmai és magánéleti tevékenységét is kicsit megkedveltetősen mutatja be. A gengsztervezér viszont olyan széles gesztusokkal kommunikált, ami teljesen nevetségesen hatott, miközben tisztán látszott a színészen, hogy érzi, élete Oscar-díjas alakítását nyújtja. Ettől függetlenül valahogy több szimpátiát igyekszik ébreszteni a film ő és fiatal kollégája iránt, mint a zsaru felé, például ahogy próbál visszatalálni a feleségéhez, vagy csupán táncpartnernek fizet egy utcalányt, mást nem kíván tőle. Félre ne értsetek, a pasi különben tényleg röhejes, a film pedig felejthető.

Vadászat a Vörös Októberre

Év: 1990

Rendező: John McTiernan

Főbb szereplők: Alec Baldwin, Sean Connery, Sam Neill, Scott Glenn, James Earl Jones

A Vörös Október nevű szovjet atomtengeralattjáró az Egyesült Államok partjai felé tart. Jack Ryan, a CIA szakértője úgy gondolja, parancsnoka dezertálni akar. Valójában Marko Ramius kapitány át akarja játszani a modern hadieszközt az amerikaiaknak, hogy a szovjetek ne kerüljenek egyoldalú fölénybe. Az USA hírszerzése pedig támadásként értelmezi a gépóriás mozgását, miközben a szökést sejtő oroszok is üldözőbe veszik. A parancsnoknak minden leleményességét össze kell szednie, hogy kivághassa magát a kettős szorításból.

A korábban látott Jack Ryan-kalandokkal (Árnyékügynök, Férfias játékok) összevetve kijelenthetem, hogy ezt találtam, ha nem is a legizgalmasabbnak, de a legkülönlegesebbnek. A szuperügynök és érdemei ugyanis ezúttal háttérbe szorulnak, a fókusz pedig az orosz tengeralattjáró legénységén van. Mindig érdekes kísérlet összezárni megannyi eltérő jellemet, és figyelni, hogy feszülnek egymásnak az indulatok. Elismerésre méltó, hogy annyi más Amerikát dicsőítő, és Oroszországot ellenségként beállító művel ellentétben itt az oroszok közt is akad tisztességes ember. A cselekmény azonban gyakran unalmas, a megoldás pedig igencsak pátoszos.

Boszorkányvadászok

Év: 2013

Rendező: Tommy Wirkola

Főbb szereplők: Gemma Arterton, Jeremy Renner, Famke Janssen, Pihla Viitala, Peter Stormare

Miután gyerekként rákaptak a vér ízére, János és Júlia önbíráskodó bosszúállók lettek, a megtorlás elszánt angyalai. Ám sejtelmük sincs róla, hogy most ők válnak prédává, és a boszorkányoknál sokkal hatalmasabb gonosszal kell szembenézniük, a saját múltjukkal.

Rajongok a modern mesefeldolgozásokért, amik ötletes csavarokkal értelmezik át az unásig ismert történeteket, Jancsi és Juliska felnőttként boszorkányvadásznak állása pedig, ha belegondolunk, egyáltalán nem abszurd ötlet. A példás összetartást tanúsító testvérpár igazán menő fegyverarzenállal rendelkezik, a baljós középkori atmoszféra jól megfér a félkomoly hozzáállással, a vérengzést viszont kicsit soknak találtam. A legnagyobb pozitívum egyértelműen a háttérsztori megváltoztatása, sikerült értelmes magyarázatot adni a gyerekek erdőben hagyására, ami az addig szívtelennek tartott szülőket hősökké emelte, ezért pedig hálás köszönet illeti a készítőket!

Hétvégi mozi (Május 12-28.)

Péntek (05.12.)

Mission: Impossible – Titkos nemzet

Év: 2015

Rendező: Christopher McQuarrie

Főbb szereplők: Tom Cruise, Rebecca Ferguson, Simon Pegg, Jeremy Renner, Ving Rhames

Az Impossible Mission Force-t feloszlatták, Ethan Hunt így magára hagyott ügynök lett, és a csapat ebben a helyzetben kerül szembe egy magasan képzett különleges ügynökökből álló hálózattal, a Szindikátussal. A rendkívül rátermett alakulat minden áron új világrendet akar létrehozni, és ezt terrortámadások egyre durvuló sorozatával szándékozik véghez vinni. Ethan összegyűjti csapatát, és hozzájuk szegődik a szakadár brit ügynök, Ilsa Faust is, aki talán a tagja ennek a „titkos nemzetnek”. Így néznek szembe az eddigi leglehetetlenebb küldetésükkel.

Tudom, hogy bizonyos nézőpontból ez nem a filmművészet csúcsa, de akkor sem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy mégis hogy lehet egy filmben ennyire precízen kitervelve minden? Két éve moziban láttam, és már akkor is teljesen le voltam nyűgözve.

Kicsit hosszú és tekervényes, megdolgoztatja a figyelmet, viszont egyszerűen tökéletesen egyben van. A széria mostanra jár a csúcsán, és mikor már azt hinnéd, nem lehet nagyobb dobást kitalálni, olyan lélegzetelállító jelenetsorokat hoznak össze, mint a repülő szárnyán lógós, az operaházas, a víztározós és a motorozós. Az első három sötétebb tónusú rész után nekem jobban bejön a könnyedebb hangvétel, arról nem is beszélve, hogy csapatközpontúbb lett az egész. Tom Cruise mellett Simon Pegg, Jeremy Renner és Ving Rhames is megkapja a maga bizonyítási lehetőségét, Rebecca Ferguson pedig joggal lehet az első női tag, aki egy résznél tovább marad.

Várom a jövőre érkező folytatást (nagyon messze van az még 😦 ), ám néhány változtatásnak, pl. Renner kilépése,  nem igazán örülök. Ettől még nem kételkedem, hogy szuper lesz, csak mégis van ok aggodalomra.

Szombatok (05.13-20-27.)

Egynyári kaland

2. évad 1-2-3. rész

Év: 2015-

Rendező: Zomborácz Virág, Akar Péter

Főbb szereplők: Schmidt Sára, Rubóczki Márkó, Dobos Evelin, Király Dániel, Walters Lili, Héricz Patrik

Az ifjúsági mini-sorozat hat frissen érettségizett fiatal – három lány és három fiú – balatoni kalandjait követi nyomon. Az egész nyarat a Balaton partján töltő fiatalok a szünidő alatt dolgoznak, szerelembe esnek és különféle izgalmas kalandokba bonyolódnak.

A Csak színház és más semminél jobban kedveltem a Duna másik új sorozatát, amit most már illene inkább Kétnyári kalandnak hívni. Nem biztos, hogy feltétlen össze kéne hasonlítgatni a két szériát, viszont annyit szeretnék megjegyezni, hogy ugyan előbbi profibban megírt és fordulatosabb, ez utóbbi életszerűbb és kevésbé intrikával teli.

Néhány elsőre nem jól hangzó változtatás itt is történt, így nem tért vissza Döbrösi Laura, akinek a szála az egyik kedvencem volt, Vecsei Miklós pedig csak futólag ugrott be, nagyjából ugyanúgy, ahogy Mókus Petiként is tette. A sztori ettől még működik, itt is elismerésre méltó, hogy nem ugyanazokat a köröket róják még egyszer, hanem új szereplőket, új szálláshelyet, új szituációkat vonultatnak fel. Annyira kellemes néznivaló, hogy azt se bánom, hogy fogadni lehetne rá, kik fognak egy párt alkotni az évad végére, valamint hogy kezd egyre inkább burkolt oktatófilmmé válni a történet nyaraló fiatalok számára. Bizonyos szinten szájbarágós, hogy az ifjak aztán nehogy leégjenek, eltévedjenek, berúgjanak, ugyanakkor az olyanokban példamutató és hiteles, mint nem biztos, hogy az első szerelem az igazi, vagy a régóta tervezett karrier a befutó. Igazán bájos, retró hangulatú történet, tökéletes bemelegítés a szünidőre.

A múmia

A múmia visszatér

A múmia – A Sárkánycsászár sírja

Év: 1999 – 2001 – 2008

Rendező: Stephen Sommers, Rob Cohen

Főbb szereplők: Brendan Fraser, Rachel Weisz / Maria Bello, John Hannah, Arnold Vosloo, Jet Li

Imhotepet, Osiris főpapját, a Holtak Őrzőjét halálra ítélték az ókori Egyiptomban a fáraó és emberei ellen elkövetett égbekiáltó bűneiért. Teteme 3000 éven át feküdt elrejtve Hamunaptrában, a legendás Holtak Városában, míg két kincsvadász csapat 1925-ben rá nem bukkan romjaira. Az egyik csapatot a légiós Rick O’Connell vezeti, akihez csatlakozik a könyvtáros Evelyn Carnahan, és szélhámos bátyja, Jonathan. A kalandorok véletlenül felszabadítják a gonosz teremtmény elképesztő erejét, és ezzel kezdetét veszi hosszú és kétségbeesett harcuk, hogy megmentsék magukat és a világot a szörnyű átoktól, mely Imhoteppel együtt támadt fel.

Pár éve izgatottan kezdtem el nézni az első részt, ám nincs mit szépíteni, elmondhatatlanul féltem, és sokáig kísértett utána is. Így hosszú ideig felé sem mertem nézni a filmnek, de minden félelemmel szembe kell egyszer nézni, így újra belevágtam, és most már teljesen máshogy láttam a dolgokat.

Szinte nem is értem, min paráztam annyit, mikor sokkal durvább filmeket is “kihordtam lábon”! Igaz, hogy bőven akad benne olyan jelenet, ami nem szép látvány, de egyáltalán nem rettegtem, sőt, kitűnően szórakoztam. Vérbeli kalandfilm, hagyományos panelekből építkezve, mint a sármos és könnyelmű kalandor, a gyönyörű és eszes tudósnő, az amennyire haszontalan, annyira vicces segítő, és természetesen túlvilági ellenségek serege. Nem veszi magát komolyan, és ez nagyon jól áll neki.

A második rész is tetszett, viszont kicsit úgy éreztem, túl sok mindent akartak belezsúfolni, és ennek rovására ment az éppen csak hajnalán álló, akkor még forradalminak számító, mai szemmel azonban feltűnően kezdetleges vizuális effektekkel villogás. Ügyes újítás ellenben a kisfiú és Imhotep szerelmének szerepeltetése, valamint a részletesebb visszatekintések a múltba.

A harmadik rész elég megosztóra sikeredett, egyesek jogosan gondolhatják, hogy nem is igazi Múmia-film. Szerintem jót tett a vérfrissítés, Kínába átültetni a történetet fantáziadúsabb, mint harmadjára is előkotorni az egyiptomi szálat. Sajnálatosabb, hogy Rachel Weisz szerepét Maria Bello vette át, aki szintén szép és tehetséges színésznő, ám hiányzik belőle az a bájos lükeség, ami az előző részek Evy-jét jellemezte. A sztori ettől még kellőképp izgalmas, az akciójelenetek látványosak és a korábbiaknál kiforrottabbak, csak a varázs már megkopott.

Holnap pedig bemutatásra kerül a reboot, amit már akkor is vártam, amikor még nem láttam az eredeti trilógiát, amint tudok, sort kerítek majd rá. Ugyan bejött a könnyed hangvétel is, nem bánom, hogy az új rész már jóval sötétebb és napjainkban játszódik.

(U.i.: Milyen szép piramist alkot a három cím 😀 )

Vasárnap (05.21.)

Egyiptom istenei

Év: 2016

Rendező: Alex Proyas

Főbb szereplők: Brenton Thwaites, Nikolaj Coster-Waldau, Gerard Butler, Geoffrey Rush, Courtney Eaton

Széth, a sivatag könyörtelen istene magához ragadja Egyiptom trónját, és az egykor békés és virágzó birodalmat káoszba és pusztulásba taszítja. Lázadó halandók egy csapata, élükön Bekkel, a szerelmes ifjú tolvajjal, szövetkezik Hórusszal, hogy megállítsák a kegyetlen nagyurat. A Széth és csatlósai ellen vívott háborúban megjárják a mennyet és a poklot is, ahol isteneknek és halandóknak egyaránt tanúbizonyságot kell tenniük bátorságukról és állhatatosságukról, hogy felül tudjanak kerekedni a végső ütközetben.

Íme egy újabb Egyiptomhoz kapcsolódó film, amit cseppet sem értem, hogy jelenthetett ki nagyjából minden általam olvasott kritika a tavalyi filmtermés legrosszabb darabjának. Mikor először hallottam róla, engem sem vonzott, megnézve viszont élvezetesnek és szépen megcsináltnak találtam.

Lehet, hogy nem pontosan és hűen építkezik a mitológiából, de melyik ilyen témájú film igen? Lehet, hogy a nagy színészek is épphogy nem ripacskodva formálják meg az isteneket. Lehet, hogy nincs különösebb mélysége a sztorinak, de fontos tanulságokat azért megfogalmaz. Őszintén, szerintem nemhogy semmi baj nincs ezzel a filmmel, hanem kifejezetten jó is. A látványvilág grandiózus, mint egy megelevenedő mesekönyv, a bizonyos elemekben modern felfogás jól áll, a legtöbb jelenet alatt pedig le sem lehetett törölni a mosolyt az arcomról, ami azt jelezte, hogy mindez őrületesen menő.

Ja, és miután ennyi témába vágó filmmel találkoztam, végre jutott időm elkezdeni A vörös piramist, ami hónapokig várakozott a dobogón.

Péntek (05.26.)

G. I. Joe – Megtorlás

Év: 2013

Rendező: Jon M. Chu

Főbb szereplők: Channing Tatum, Dwayne Johnson, Bruce Willis, Adrianne Palicki, Lee Byung Hun

A nagy amerikai hősök a Pakisztán nukleáris arzenáljának semlegesítésére irányuló akció sikerét ünneplik, amikor váratlanul lerohanja őket egy ismeretlen ellenség, alaposan megtizedelve az egységet. A csapat összeszedi magát, és néhány új taggal kiegészülve újra fölveszi a harcot a régi halálos ellenséggel, a Kobrával, miközben azzal is szembe kell nézniük, hogy az ellenség a legmagasabb politikai körökbe is beszivárgott. Az elnök közvetlen közeléből érkező fenyegetés a létüket veszélyezteti.

Nyilván senkinek nem okozok meglepetést, ha azt mondom, nem volt gyerekkorom része a G. I. Joe-akciófigurákat övező őrület, és ezt az újragondolást is csak azért tekintettem meg, mert éppen nem adódott jobb a kínálatban.

Hátteret és előzményeket leszámítva teljesen korrekt kis akciófilm lehetne, ütős csapat, pörgős jelenetek, aki ennyivel beéri, annak nyilván nem lesz hiányérzete. Engem azonban végig bizonytalanságban tartott, hogy nem egészen tisztáztam le előtte, hogy ez most folytatás-e. Utólag utánanéztem, igen, van egy előző rész, A kobra árnyéka, ám annak nagyjából a teljes szereplőgárdája más, úgyhogy alig magyarázhat meg valamit az itteni lyukakról. Eleve az gyanús, hogy az elején kulcsfontosságú karakterként jelenlevő Channing Tatumot nagyon hamar kiiktatják (bár neki, ha jól tudom, az első részben nagyobb szerepe van), a legnagyobb húzónév, Bruce Willis pedig sokáig fel sem bukkan, és akkor is csak rövid időre. A többiek érdekesek lehetnének, ám olyan gyorsan bukkan fel egy csomó szereplő, hogy igen embert próbáló követni, hogy ki kinek az oldalán áll, mellette pedig nem jut elég idő mindenki egyéni drámájának kibontakoztatására.

Ettől még nem rossz film, csak nem is olyan jó, néhol kicsit röhejes, persze nem vártam tőle, hogy megváltsa a világot, és egyszeri szórakozásnak megteszi.

Hetente többször

Miraculous – Katicabogár és Fekete Macska kalandjai

1. évad

Év: 2015-

Rendező: Thomas Astruc

Főbb szereplők (eredeti hangjai): Anouck Hautbois, Benjamin Bollen, Marie Nonenmacher, Thierry Kazazian, Antoine Toma

Marinette és Adrien első látásra átlagos párizsi gimnazisták, másik életükben azonban kiválasztottak, akik a várost védelmezik a gonosztól. Marinette a Katicabogár, Adrien pedig a Fekete Macska maszkja mögé bújik ilyenkor, és egyikük sem tudja, a társ, akivel együtt harcol, civilben éppolyan kamasz, mint ő maga…

Tizenegy éves húgom vett rá, hogy a kedvenc rajzfilmsorozatát nézzem vele, és én is meglepően élvezem, annak ellenére, hogy érezhetően kinőttem belőle. Minden megtalálható benne, ami egy jó meséhez kell: szép az animáció, karakteresek, bár nem mondom, hogy nem klisések a szereplők, humoros, és felépített mitológiával is rendelkezik.

Örvendetes, hogy nem lehet rácímkézni, hogy egyértelműen lányos vagy fiús, hiszen mindkét nemből középpontba állít egy erős hőst. Talán a gimis és szerelmi vívódások a lányokat jobban megérintik, de szerintem fiúknak is simán bejöhet a történet. Tetszik az is, hogy kivételesen nem amerikai, hanem francia gyártmányú, és az egészet belengi a franciás báj és a kultúra jellegzetességei. Bejön, hogy ugyan elsősorban fiatalabbak nézik, mint ahány évesekről szól, ettől még a szereplők úgy öltözködnek, olyan szlenget beszélnek, olyan technikát használnak, amit mostanában a kamaszok.

Persze akadnak azért negatívumok is a meglátásaim közt, például néha kicsit unalmas, hogy minden rész ugyanarra a sémára épül, az ellenségek pedig elég nehezen vehetőek komolyan (mivel gyereksorozatról van szó, ezért természetesen nem várom, hogy számukra félelmetesek legyenek, csak hát…). Még nem láttam az összes részt, és nem sorban, de azt így is észleltem, hogy közben az átívelő szálak annyira nem haladnak előre. A főgonosszal még sosem kellett szemtől szembe megküzdeni, kilétére és motivációira is csak halvány utalások adódnak. Az meg egyszerűen nonszensz és borzasztó fárasztó, hogy a két megmentőt ennyire nem ismeri fel senki, mikor annyira nem álcázzák magukat!

Mindenesetre határozottan klassz rajzfilmnek tartom, ami nem erőszakos és nem is nézi hülyének a (kicsit idősebb) gyerekeket, hanem pont megfelel. Néhány teória és belebegtetés a folytatással kapcsolatban pedig már az én kíváncsiságomat is felkeltette, szóval remélem, a következő évadokra meghaladja az eddig felállított kereteit a történet.

Hétvégi mozi (Április 21. – Május 6.)

Péntek (04.21.)

Az utolsó szamuráj

Év: 2003

Rendező: Edward Zwick

Főbb szereplők: Tom Cruise, Watanabe Ken, Kato Koyuki, William Atherton, Timothy Spall

Az egykori polgárháborús hősnek, Nathan Algrennek Japánba kell utaznia, ahol a fiatal, Amerika-barát császár modern hadseregébe kiképzőtisztnek szerződteti. Az új haderőnek a régi hagyományokat tisztelő és követő szamurájokkal kell leszámolnia. Az első csapást maga Algren vezeti. Az elkapkodott előkészületek miatt hiába a modern fegyverzet, a szamurájok diadalmaskodnak, és Algren fogságba esik. A szamurájok parancsnoka azonban nem végez az idegennel, hanem megpróbálja megismerni. Az amerikai pedig lassan megtapasztalja, hogy a szamurájok értékrendje sokkal közelebb áll hozzá.

Na, már megint kinek a filmjét néztük? És lesz még… bár aztán egy kicsit leült az őrület, egészen most péntekig, mikor is országos tévépremierként vetítették le az M:I 5.-öt… Viccet félretéve nagyon szép, tanulságos film, azt hittem, unatkozni fogok rajta, de szerencsére nem így történt.

Az új világra emlékeztetett a témájában, miszerint egy idegen kultúrát érdemesebb volna megismerni, felfedezni, mint ész nélkül leölni vagy gyarmatosítani, csak sokkal izgalmasabb és kevésbé nyálas körítésben. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne mesélne meghatóan hősiességről, bajtársiasságról, és egy igen visszás helyzetből induló szerelemről. A csatajelenetek kemények, megmutatják a vért és a belsőségeket, ám mindezt olyan gyorsan fényképezve, hogy szinte fel se fogni, mi történik, így nem olyan sokkoló. Nem mellesleg visszahozta néhány aikidós emlékemet is, amikre nem olyan szívesen gondolok vissza, de kétségkívül volt haszna. 🙂

(U.i.: Már meg se jegyzem, hogy a japánul elhangzó részeket semmilyen módon nem közvetítették az egyszeri magyar néző felé. Az én anyukám mondjuk pont elég jól tud japánul, de feltételezem, nem ez az általános tendencia.)

Szombat (04.22.)

Jerry Maguire – A nagy hátraarc

Év: 1996

Rendező: Cameron Crowe

Főbb szereplők: Tom Cruise, Renée Zellweger, Cuba Gooding Jr., Kelly Preston, Jonathan Lipnicki

Jerry Maguire, a sikeres sportmenedzser egyszercsak rádöbben arra, hogy a sok munka és a pénz utáni kíméletlen hajsza kiölte belőle az embert. Egyetlen éjszaka alatt kiáltványt fogalmaz, melyet másnap mindenki kitörő lelkesedéssel fogad a munkahelyén. Hamarosan azonban rá kell ébrednie, hogy a szép elvek és a sikerorientált gyakorlat között áthidalhatatlan szakadék tátong – egyik percről a másikra kirúgják állásából. Cserbenhagyják ügyfelei, a neves sportolók és menyasszonya is szakít vele. Csak ketten állnak mellé: egy másodosztályú focista és a kisfiát egyedül nevelő bájos könyvelőnő.

Miután pénteken körülbelül éjfélig tévéztünk, másnap fel is keltünk ugyanígy tenni reggel 9-kor, amilyen időben utoljára valószínűsíthetően délelőtti rajzfilmblokkot bambulhattam. De hát ez van, egyes filmeket teljesen indokolatlanul diszkriminálnak lehetetlen, túl korai vagy kései időpontokba, ráadásul rendszeresen, úgy, hogy alig találni meg őket főműsoridőben.

Rátérve Jerry Maguire-re, szerethető, tipikusan amerikai életmese a számunkra felfoghatatlanul pörgő üzleti élet árnyoldalairól. A sportolók marketingje sem olyan téma, ami különösebben felcsigázna, de a filmnek sikerült izgalmasan bemutatnia. Jerry maga nagyarcú, ámde rendes fickó, így mikor belebegtették, hogy talán még megtérése után is csak érdekek vezérlik, eléggé csalódtam benne. Természetesen aztán mégis jól alakult, de addig is nehéz volt belegondolni, hogy mégse szívből szeretné a rendkívül helyes Renée Zellwegert meg a zabálnivaló kisfiút. Cuba Gooding Jr., mint feltörekvő futballsztár, nekem kicsit sok volt, a tipikus harsány fekete havert hozta, de Oscarral jutalmazták, úgyhogy megérte. Szerintem Tom is már rég megérdemelhette volna, ha nem is ezért, legalább másik filmjéért biztosan.

Nápolyt látni, és…

Év: 1972

Rendező: Bácskai Lauró István

Főbb szereplők: Váradi Hédi, Ernyey Béla, Halász Judit, Bujtor István, Páger Antal

Szegedi Anna, a nápolyi kiküldetésből hazatérő jogásznő válni akar ügyvéd férjétől, mert egy forró éjszaka óta állandóan a jóképű üzletkötőre, Laczkó Ferencre gondol. Laczkó eleinte le akarja rázni, de amikor megtudja, hogy Anna lesz a nápolyi kirendeltség jogásza, tervezgetni kezdenek és a férfi is válni akar. Felesége, Eszti Szegedi Péter ügyvédet bízza meg az üggyel, akitől nem csak jogi tanácsot kap. Így amikor kiderül, hogy a kirendeltség irodája Budapesten lesz, Laczkó hiába próbál visszatáncolni.

Estére is befért egy könnyed film, méghozzá retró és magyar – nálam ez a kombináció legtöbbször találó. Elbűvöl az a naivitás és egyszerűség, ami a hetvenes-nyolcvanas éveket jellemzi, az időt, amikor még ilyen ártalmatlan alkotásokban lehetett gondolkozni, mint ez is.

Jó, azért annyira nem ártalmatlan, még most is valamelyest tabudöntögetőnek tűnik ez a kavarósdi, keresztbe-kasul párcsere, csak már nem botránkoztat meg, inkább megmosolyogtat. Váradi Hédi és Ernyey Béla párosát végig nem tudtam megkedvelni, előbbi jó állású középkorú nőhöz nem illően rámenősen viselkedett, utóbbi pedig miután megadta magát, és nem menekült a nő elől, is úgy tűnt, mintha fanyalogva viselné a kapcsolatot. Ellenben Halász Judit és Bujtor István felettébb édesek voltak, szinte sajnálnánk, hogy megcsalják őket, aztán mindenki rájön, hogy sokkal jobb dolguk lenne egymás mellett. A tetejébe mindketten tőlük szokatlan szerepben kellett bizonyítsanak, az még hagyján, hogy Bujtor nem akciózhat, de, hogy Halász Jutka a gyerekdalok mellett felnőtteknek szóló filmekben is játszott, eléggé meglepett. Az meg nem semmi, hogy eladhattak egy filmet Nápollyal a címében úgy, hogy egy villanásnyit se mutattak az olasz városból!

Péntek (04.28.)

Ébredések

Év: 1990

Rendező: Penny Marshall

Főbb szereplők: Robin Williams, Robert De Niro, John Heard, Julie Kavner, Penelope Ann Miller

Dr. Malcolm Sayer a Baibridge-i Kórház ideggyógyászatára kerül. Az osztályon szinte teljesen öntudatlan, gyermekkoruk óta tetszhalott állapotban lévő betegeket kezelnek. Bár nem tudnak beszélni és érzelmeiket, gondolataikat más módon adják környezetük tudtára, Sayer meg van győződve róla, hogy ezek az emberek odabenn mégis élnek. A lelkes orvos egy olyan új gyógyszert fedez fel, amellyel vissza lehet hozni őket az életbe. Csodálatos ébredésnek lehetünk tanúi.

A következő hétvége egy csodálatos filmmel indult, amire korábban sose figyeltem fel, mert az ilyen kiemelkedő, ámde akcióban nem bővelkedő történeteket bezzeg egy évben jó, ha egyszer leadják. (Bocs, nem szidom tovább a tévét, csak mi tagadás, sok sebből vérzik.)

A Parkinson-kórról rengeteget hallani, azonban ilyen mélységig megmutatva nem találkoztam még vele. Megdöbbentő és szívfájdító volt látni, szerencsére mindezt imádnivalóan aranyos körítéssel tálalták. Robin Williamst, mint orvost, és páciensét, Robert de Nirot csak szeretni lehetett, mindketten annyira tisztalelkű karaktert jelenítettek meg. A többi beteg is számos szórakoztató jelenettel szolgált, frenetikus, mennyire élvezték a labdakapkodást és az egyéb egyszerű elfoglaltságokat. A vége sajnálatos, ugyanakkor így hiteles, egy ilyen súlyos betegséget sajnos nem lehet ennél hatékonyabban kezelni, bármennyire fontos lenne.

Szombat (04.29.)

Férfias játékok

Év: 1992

Rendező: Phillip Noyce

Főbb szereplők: Harrison Ford, Sean Bean, Patrick Bergin, Anne Archer, Thora Birch

Jack Ryan, aki CIA-ügynöki múltját már a háta mögött hagyta, Londonba utazik vakációra a feleségével és a kislányával. A volt hírszerző a Buckingham-palota előtt a kellős közepébe csöppen egy terrorista-támadásnak, melynek célpontja a királyi család egyik tagja. Ryan, bár megsebesül, bátor közbelépésével meghiúsítja a merénylők tervét, és mindenki hősként rajongja körül. Kivéve természetesen azt az ír fanatikust, akinek a fivérét az akció során önvédelemből megölte. A bosszúszomjas terroristák Ryant és családját szemelik ki következő célpontjuknak.

Harrison Ford is olyan színész, aki jól válogatja meg, mihez adja nevét, és bármiben is játszik, szeretjük. Ezen filmje ettől még nem emelkedik ki a minőségin belül legsablonabb akciómozik közül, amit egyszer meg lehet nézni, de nem maradandó.

Van látvány, van feszültség, van megmentésre váró feleség és gyerek, van motivációval rendelkező gonosz (Sean Beant néha még sajnáltam is, valahogy az volt az érzésem, mintha mindig a bűntársai rángatnák), aztán mégis kicsit már elavultnak tűnik. Kicsit fel van fújva minden, kicsit hatásvadász, néhány szereplőről már nem tudod követni, hogy ki, egy idő után pedig várod, hogy vége legyen. Ettől még jó, színvonalas, csak nem mutat semmi újat.

(Ja, és egy kérdés: ez a Jack Ryan, akit Ford játszik, ugyanaz akit Chris Pine az Árnyékügynökben? Az is ugyanez a kategória, csak az pár éve készült, úgyhogy attól többet vártam.)

Vasárnap (04.30.)

Kétarcú január

Év: 2014

Rendező: Hossein Amini

Főbb szereplők: Viggo Mortensen, Kirsten Dunst, Oscar Isaac, Daisy Bevan, David Warshofsky

1962 nyarán, európai vakációjuk során Athénba utazik a karizmatikus Chester, és vonzó felesége Colette, ahol találkoznak egy görögül beszélő amerikaival. Rydal, aki idegenvezetőként dolgozik és nem utolsó sorban turistahölgyek társaságát keresi, elfogadja az elbűvölő asszony vacsorameghívását, hogy a jómódú pár közelébe kerülhessen. Amikor a hotelbe érkezik, a pillanat hevében Chester ráveszi, hogy segítsen eltüntetni egy eszméletlen férfi testét, aki állítólag megtámadta őt. Hármójuk sorsa ettől kezdve menthetetlenül összefonódik.

Jól indult a történet, régi thrillereket idéző atmoszférával, lenyűgöző helyszínekkel, többoldalú karakterekkel, és egy váratlan bűnténnyel, aztán kicsit követhetetlenné és kifejtetlenné vált.

Az egyik problémám, hogy nem bontakozott ki igazán a szerelmi háromszög, nem láttunk semmi konkrétat, elsöprő erejű érzelmeket Kirsten Dunst és Oscar Isaac között, ami előrevetíthetne egy végzetes féltékenységi tragédiát. A nő túl hamar sorra kerülő kiiktatása után pedig szintén érdekes lehetne a két férfi közti “se veled, se ellened” típusú szövetkezés, csakhogy minden szereplőhöz egy kis fenntartással tudtam csak viszonyulni. Ennek ellenére végig képes voltam inkább Isaacnek, mint Viggo Mortensennek szurkolni, végül ő is járt jobban, csak ahhoz képest mégsem elég jól. Athén és Isztambul viszont pazar díszletként szolgál, és a filmes kellékek, különösen a színhasználat, teljesen el tudták velem hitetni, hogy akár a hatvanas években is forgathatták volna a filmet.

(A stáblista olvasása közben esett le, hogy a film Patricia Highsmith regényéből készült, aki A tehetséges Mr. Ripley-t is írta. Nekem az jobban tetszett, mert ugyan abban sem egy azonosulható főhőssel kell számolni, összetettebb, eredetibb sztori.)

Hétfő (05.01.)

Az ördög maga

Év: 1997

Rendező: Alan J. Pakula

Főbb szereplők: Harrison Ford, Brad Pitt, Margaret Colin, Natascha McElhone, Treat Williams

Tom O’Meara átlagos New York-i rendőr, átlagos családdal és az átlagosnál mélyebb érzelmekkel. Ezek az érzelmek motiválják akkor is, amikor megesik a szíve egy magányos északír emigránson, Rory Devaney-n, és úgy dönt, a családjába fogadja. Tom közvetlen környezete a házigazdához hasonlóan nemcsak befogadja, de meg is szereti az új jövevényt, a fiú pedig mindent megtesz azért, hogy meghálálja a bizalmat. Rory igazi múltja azonban mindvégig rejtve marad a rendőr előtt, mint ahogyan az ok is, amely őt Amerikába hozta…

Két nappal előtte láttam a másik Harrison Ford-filmet, a Férfias játékokat, úgyhogy mostanra némileg összefolyik a kettő, ám annyi biztos, hogy ezutóbbi az egyedibb, mélyebb mondanivalójú történet az egyébként hasonló felütésű alkotások közül.

A szinopszis alapján azt hittem, a rendőrrel és családjával együtt kezdünk majd ráébredni, hogy a házukba fogadott fiú igazából bűnöző. Úgy talán izgalmasabb lett volna, így azonban jobban együtt lehetett érezni Brad Pitt-tel, aki egyáltalán nem az ördögöt magát, hanem egy rossz társaságba sodródott, de igazán jóravaló srácot formált meg. Szépen alakult a két férfi közti bizalom, mindkettejük álláspontját meg lehetett érteni, ha ellentétes érdekeket képviseltek is. Egyedül azt sajnálom, hogy a rendőr családja kábé a felétől nem szerepelt, a lányai köré még izgalmas szálakat lehetett volna felhúzni. (Én valami olyasmit feltételeztem, hogy a legidősebbnek megtetszik a vendégük, úgyis annyit cukkolták a húgai a fiúügyeivel. Na, de ez már csak az én regényes képzeletem megindulása.)

Szombat (05.06.)

Üzenet a palackban

Év: 1999

Rendező: Luis Mandoki

Főbb szereplők: Robin Wright Penn, Kevin Costner, Paul Newman, John Savage, Illeana Douglas

A válásán kesergő Theresa Osborne életét két dolog tölti ki: a kisfia, Jason és a munkája a Chicago Tribune riportereként. Egy magányos tengerparti sétája során talál egy palackot, benne megindító, szenvedélyes hangú üzenettel. A levél költőisége és fájdalma szíven üti Theresát, és szinte beleszeret a férfiba, akit sosem látott. Aztán, ahogy jó riporterhez illik, nyomozni kezd a különös írás szerzője után. Hamarosan kiderül, hogy hasonlóan sebzett emberrel hozta össze a sors. De Garret Blake még Theresánál is eltökéltebb a fogadalmában, miszerint többé nem lesz szerelmes.

Bejegyzésem harmadik taglalt hétvégéjén szégyenszemre csupán egyetlen filmet sikerült megtekintenem, és azzal se vagyok nagyon kibékülve, mert számomra ez már nagyon a giccs határát súrolta.

Az elején természetesen az én érdeklődésemet is felkeltette a palack története, ki is üzenhetett kinek egy ilyen nem éppen modern és felhasználóbarát levelezési módszerrel. A megoldás azonban hamar adódott, nem a rejtély volt a központi dilemma, csak annak elindítója, és utána elég kiszámíthatóan peregtek az események. Percig nem volt kérdés, hogy Kevin Costner néhai kedvesének szánódott a rendhagyó irat, ahogy az sem, hogy Robin Wright Penn-nel fülig egymásba fognak habarodni, érzelmeiket persze sokáig fékezni akarva.

Mindez gyönyörű is lehetne, csak én kicsit eltúlzottnak éreztem a szentimentális nagymonológokat és a történetet előre nem vivő együttüldögéléseket. A férfi ráadásul zavaró módon vagy érzelemmentesen kommunikált, vagy úgy, mint egy gyengeelméjű, most nem bántásból, de a vidék fia a nagyváros csodáira majdhogynem úgy reagált, mintha egyenest a középkorból csöppent volna korunkba. Az ilyen románcoknak pedig úgyis mindig tragikus a vége – megsirattam, de kellett is, ha már korábban nem adódott súlyos konfliktus. Azt is hamar elintézték, hogy a nő megtalálta a pasi leveleit, ezért kereste fel, és erről botor módon nem tájékoztatta. A nő is lehetett volna őszinte, de a pasi is magára vessen: igazán nagyon különleges és romantikus palackba zárt üzenetet küldeni, de ha az ember azt szeretné, hogy a címzettjéhez mindenképp eljusson, más kezébe pedig semmiképp se, talán nem ez a legmegfelelőbb, nincs igazam?!

Hétvégi mozi – Tavaszi szüneti különkiadás (Április 7-17.)

Péntek (04.07.)

Az új világ

Év: 2005

Rendező: Terrence Malick

Főbb szereplők: Q’orianka Kilcher, Colin Farrell, Christian Bale, Christopher Plummer, August Schellenberg

A tizenhetedik században kezdetét veszi Észak-Amerika angol gyarmatosítása. A telepesek 1607-ben Virginiában megalapítják Jamestown városát. Közöttük van John Smith kapitány is. A fehérek helyzetét nehezítik a mostoha természeti viszonyok. Smith felfedező útra indul, de az indiánok fogságába esik. A haláltól a törzsfőnök lánya, Pocahontas közbelépése menti meg, a két ifjú között szerelem szövődik. Jamestownba visszatérve Smith-t megválasztják vezetőnek. Miután az indiánok rájönnek, hogy az angolok nem akarnak eltávozni, harcra készülnek.

A felnőttekre szabott Pocahontas-legendát (bár ez a név egyszer sem hangzik el) talán úgy lehetne a legjobban jellemezni, hogy rá kell hangolódni, úgy válik élvezhetővé. Ugyanis igen fárasztónak tűnhet a lassú történetszövés, a természeten számtalanszor elmerengő kamera, bármennyire is izgalmas az indiánok megismerése vagy megható a tiltott szerelem.

Számomra elég későn kezdett igazán érdekessé válni, mikor is Colin Farrell visszatéréséért szorításom közben megérkezett Christian Bale, igazi szívetkettéhasítós, egyben értelmes szerelmi háromszöget eredményezve. A végeredménnyel pedig ki vagyok békülve, nem szokványos, de reális, féltem, nagyobb tragédia alakul ki a két férfi szembekerüléséből. Csak azt sajnálom, hogy nem derült ki, mit kezdett utána Smith: túllépett a történteken, talált új szerelmet? Q’orianka Kilcherre pedig mindjárt irigy leszek, hisz mindössze 15 évesen, amatőrként válogatták be a filmbe, és máris romantikus jelenetekbe keveredhetett két elismert és jóképű színésszel!

Szombat (04.08.)

Casanova

Év: 2005

Rendező: Lasse Hallström

Főbb szereplők: Heath Ledger, Sienna Miller, Charlie Cox, Natalie Dormer, Jeremy Irons

Casanova a világ legnagyobb csábítója, az átváltozás és a humor nagymestere, akinek nő még nem tudott nemet mondani. Legalábbis így volt ez mostanáig. Életében először ugyanis ellenállásba ütközik, amikor útjába kerül Francesca, a velencei szépség, aki visszautasítja. Casanova nem is sejti, hogy élete legveszélyesebb játszmája ez: nem csak hírnevét és életét teszi kockára, de az egyetlen esélyét is, hogy elnyerje az igaz szerelmet.

A lelassulás után következhetett a pörgés, egy vérbeli kosztümös vígjáték keretében, aminek minden pillanatát élveztem. Csupa unásig használt, de jól működő komikus kelléket alkalmazott a sztori: félreértések és szereptévesztések egymás hegyén-hátán, a tetejébe mindehhez a lenyűgöző Velence szolgál díszletként.

Ami talán nem jött át annyira, az a Casanovaság mibenléte, a hírhedt csábító (szegény Heath Ledger, az Isten nyugosztalja) nem tűnt kezelhetetlen szoknyavadásznak, akinek minden nő szerelmére szüksége lenne, de ha jobban belegondolok, ez nem is baj. Nyilván szimpatikusabb a pasi, ha bátor, gáláns, szellemes, és természetesen egyszer őt is utoléri a végzet egy hozzáillő, észben férfiakat megszégyenítő hölgy személyében.

A boldog befejezésig nem akadálytalan út vezet, ám rengeteg térdcsapkodós helyzet és karikaturisztikus figura felvonultatása után persze mindenki megtalálja élete párját.

Kedd (04.11)

Koktél

Év: 1988

Rendező: Roger Donaldson

Főbb szereplők: Tom Cruise, Bryan Brown, Elisabeth Shue, Lisa Banes, Laurence Luckinbill

Miután leszerelt, a jóképű, ifjú és ambiciózus Brian Flanigan New Yorkba megy, hogy munkát találjon. De nem talál, diploma nélkül ugyanis nem megy. Beiratkozik, tehát az egyetemre és hogy fedezni tudja a költségeit, mixerkedik egy belvárosi bárban. Itt találkozik Doug Coughlinnal, aki a szakma legapróbb fortélyaira is megtanítja, míg végül a város leghíresebb mixerei lesznek. Brian immár egy saját, exkluzív koktélbárról álmodik, ám ehhez még több pénz kell, mint az egyetemhez. Jamaikába utazik, a mixerek paradicsomába, ahol szépek a nők és vastagok a „jattok”. A szépen kitervelt részleteket azonban meglehetősen összekuszálja egy váratlan fordulat: Brian fülig szerelmes lesz.

A Tom Cruise-diadalmenet egyes olvasóimnak talán kezdhet unalmassá válni, mindenesetre megállíthatatlanul folytatódik (megsúgom, ebben a bejegyzésben sem utoljára találkozunk vele, és a következő hétvégén is kétszer tiszteletét tette nappalinkban).

A Koktél találóan tényleg egy frissítő nyári italra hasonlít, amibe azonban sok különböző összetevőt kevertek. Egyik oldalon igazi kikapcsolós, “feel good” alkotás, trópusi helyszínekkel, diszkózenével, jó pasikkal és jó csajokkal, poénbombákkal meghintve, a nézőnek nincs is más dolga, mint hátradőlni és átadni magát az élvezeteknek.

Ugyanakkor erősen igyekeztek némi erkölcsi tanulságot is adagolni az egzotikus itókához, az élet császáraként tündöklő ifjú mixer megtéréséről egy tisztességes élet elkezdéséhez. A problémák ugyan viszonylag banálisak, mégis lehet drukkolni az igaz szerelemért és fanyalogni Brian melléfogásain. Mindenesetre a gondtalan életérzés átadása egyértelműen jobban áll a filmnek.

Csütörtök (04.13.)

A nő

Év: 2013

Rendező: Spike Jonze

Főbb szereplők: Joaquin Phoenix, Scarlett Johansson (hang), Amy Adams, Chris Pratt, Rooney Mara

Theodore nagyon lassan heveri ki a válását, egyedül él, és nem barátkozik könnyen. Napközben egy számítógépen dolgozik, esténként egy másik számítógépen játszik – és unalmában letölt egy új programot: egy intelligens operációs rendszert. És minden megváltozik. Az egzotikus hangú rendszer, vagyis Samantha felforgatja addig túl egyforma napjait. Mindent tud, mindent ért, és egyre közelebb kerül Theodore-hoz. Olyan közel, hogy a férfi néha már úgy érzi: Samantha testestül-lelkestül az övé.

Nem túlzok, ha azt állítom, az egyik legszokatlanabb szerelmi történet, amivel valaha találkoztam. Közeli kapcsolatba kerülni egy önálló intelligenciájú, kedves hangú operációs rendszerrel ráadásul olyasmi, ami bizarrul hangzik, de elképzelhetőbb, mint gondolnánk. A filmben bemutatott jövőkép nagyjából egyezik azzal, amilyennek én is feltételezem a technikai fejlődést: bővelkedik ötletes, egyelőre nem létező apróságokban, mégsincs túlságosan elrugaszkodva a valóságtól.

Valahogy úgy tudnám összefoglalni az üzenetét, hogy a főszereplő úgy érzett rá az élet szépségére, hogy nem is élt igazán. Van a filmben valami abszurdul gyönyörű, a bemutatott együttélés teljesen irreálisnak tűnik, mégis szerethető. Közben szinte nem is bírtam elképzelni, milyen befejezés illene hozzájuk, csak hogy így mégsem állhatnak örökké a dolgok.

Joaquin Phoenix abszolút nem férfias, ellenben tüneményes, és végülis teljesen logikus, hogy nem álompasira fazonírozták a szerepet, hisz akkor érthetetlenül volna sikertelen a nőkkel szemben. Scarlett Johansson nem jelenik meg fizikai valójában, és a szinkronban egyetlen bevethető fegyvere, a hangja is elveszik, ám a magyar hangja, Csondor Kata hangszíne is kellően bájos és érzéki a nem könnyű feladathoz. A mindig nagyszerű Amy Adams ezúttal háttérbe szorul, de végső soron mégis ő lesz a befutó, hisz a hús-vér társaságot hosszú távon semmi sem pótolhatja.

Péntek (04.14.)

Mindörökké rock

Év: 2012

Rendező: Adam Shankman

Főbb szereplők: Julianne Hough, Diego Boneta, Tom Cruise, Catherine Zeta-Jones, Alec Baldwin

A 80-as évek közepén Los Angelesben van egy klub, ami a rock fellegvárának minősül és ott lép fel az akkori rockistenség, Stacee Jaxx. Ő az igazi ikon, az a sztár, aki már azzal tömeghisztériát vált ki, ha csak fellép a színpadra. Zenéjére tömegek tombolnak, ő pedig megállíthatatlanul söpör végig a színpadon. Eközben pedig egy kisvárosi, álmait Hollywoodban kereső lány, Sherrie, és egy városi srác, Drew útjai is itt fonódnak össze.

Na, ez aztán kattant egy film, de nekem bejött! Bár a rockereké nagyon nem az én világom, egyes “lightosabb” darabjait a műfajnak szívesen hallgatom, és szerencsére a történet során felcsendülő számok javarészt ebbe a körbe tartoznak. A mű szélesebb közönségnek szól, nem csak őrült fanatikusoknak, sőt ők akár fanyaloghatnak is, elvégre minden gátlástalanság és őrültködés hamisíthatatlan musicalsztoriba adaptálva jelenik meg, ahol a szerelem őszinte és tiszta, a fények csillogóbbak, a szereplők bármilyen pillanatban képesek dalra fakadni, a végén pedig a konfliktusok ellenére úgyis mindenki együtt bulizik.

Egy ilyen közegben szinte el is várható, hogy senki nem normális, kivéve az ígéretes, naiv fiatalokat – Julianne Hough és Diego Boneta neve eddig semmit sem jelentett nekem, de ezek után remélem, még sokat fogunk róluk hallani. Persze mondanom sem kell, hogy a legnagyobb húzónév Tom Cruise, aki még énekelni is kifejezetten jól tud, és meglepően hitelesen testesíti meg a kiöregedő rockistent. Őt talán még egészen komolyan is lehet venni, más nagy nevek azonban, mint Catherine Zeta-Jones és Alec Baldwin, önfeledten hozzák önmaguk paródiáját.

Inkább bevállalósaknak ajánlom megtekintésre, mert nem egyszer jogos lehet a felhördülés, aki viszont bele tud rázódni az ilyesmibe, annak igazi szórakozás lehet csupa emlékezetes nótával és azért némi mondanivalóval is.

Szombat (04.15.)

Végzetes hazugságok

Év: 2012

Rendező: Nicholas Jarecki

Főbb szereplők: Richard Gere, Susan Sarandon, Tim Roth, Bruce Altman, Brit Marling

Robert Miller a New York-i befektető-mágnás 60. születésnapját ünnepli – első látásra ő a mintaképe az üzletben és családi életben egyaránt sikeres amerikai embernek. A színfalak mögött azonban Miller kétségbeesetten próbálja eladni birodalmát egy nagy banknak, mielőtt bárki rájönne, hogy csalással szerezte vagyonát. Egy végzetes hiba kényszerhelyzetbe hozza, és miután egy nyomozó gyanakvását is felkelti, Miller versenyfutásba kezd az idővel és olyan döntés elé kerül, ami még saját, kétes erkölcsének határát is súrolja.

Tulajdonképpen lehetett volna ez egy igazán jó thriller – ha a ’90-es években készül el, mostanra rengetegszer idéznék, így azonban sajnálatos módon teljesen elsikkadt. Pedig izgalmasan kezdődik, megvan benne minden, ami egy fordulatos, feszültségteljes mozihoz kell, akkor mégis mi baj történhet? Hát hogy egy idő után azt kezdtem érezni, hogy ez mind szép és jó, mármint minőségi, jól összerakott, csak az egészet láttam már valahol. Önmagában megállja a helyét, ám a zsáner kiemelkedőbb filmjeihez hasonlítva egyáltalán nem mond semmi újat.

Azt pedig rühellem, mikor az alkotók egyszerre akarják elérni, hogy megkedveljük és meggyűlöljük a korántsem makulátlan főszereplőt. Richard Gere a tetejébe pont olyasvalaki, akinek megvan a tehetsége negatív szerep eljátszásához is, aztán mégse lehet nem szeretni. Nem lehet eldönteni, hogy mi a helyes, miben kéne hinni, és a vége sem ad kielégítő magyarázatot. Az átejtett családja nem minden átmenet nélkül ugyan, de mégis csak úgy megbocsátott neki? És ennek most örülni kéne, vagy sem?

Vasárnap (04.16.)

Kilenc élet

Év: 2016

Rendező: Barry Sonnenfeld

Főbb szereplők: Kevin Spacey, Jennifer Garner, Malina Weissman, Robbie Amell, Christopher Walken

Tom Brand, a vakmerő milliárdos cége fennállásának legnagyobb dobására készül: az északi félteke legmagasabb felhőkarcolójának építését fejezik be. A férfi munkamániája miatt eltávolodik gyönyörű feleségétől, Larától, és lányától, Rebeccától. Közeleg Rebecca 11. születésnapja, és ahogyan minden évben, most is csak egy dolgot szeretne: egy macskát. Tom ki nem állhatja a macskákat, de nincs se ideje, se ajándéka és a véletlen egy furcsa kisállat-kereskedésbe sodorja, ahol az üzlet különc tulajdonosa a fenséges Szőrmók urat adja el neki. Az úton hazafelé szörnyű baleset éri, majd a macska testében éled újjá…

A szerep- vagy egyenesen testcsere az egyik legtöbbet elpuskázott filmes csavar, mégis újra és újra képes szórakoztató lenni. Nem mintha a Kilenc élet igazán eredeti történettel és tanulsággal szolgálna, ettől még aranyos és az egész családnak élvezetes lehet. Leginkább az Összekutyulva macskás verziójaként lehetne jellemezni, bár itt a főhős nem változik oda-vissza, és nincs olyan, az irrealitást még fokozó szál, mint gonosz tudós megfékezése, “csupán” a férfi munkahelyének becsületét kell visszaszerezni.

Kevin Spacey egy fokkal azért jobban járt, mint Scarlett Johansson A nőben, hisz ha túlnyomórészt macskahangként van csak jelen, így is társítható hozzá fizikai megjelenés. A karakterek ugyan némileg idegesítőek és eltúlzottak, a poénok nagy része pedig a rumlicsinálásból ered, mégis helyes, élvezetes, könnyed film, ami után garantáltan minden gyerek cicára és apukájával több időtöltésre fog vágyni.

(Számmisztika: ez a bejegyzés pontosan kilenc film ismertetőjét foglalja magában, tehát nem macskabőrben ugyan, de az elmúlt napokban én is megéltem kilenc különböző életet. 🙂 )

Diana

Év: 2013

Rendező: Oliver Hirschbiegel

Főbb szereplők: Naomi Watts, Naveen Andrews, Cas Anvar, Douglas Hodge, Geraldine James

Lady Diana a szívek hercegnője, az ikon, maga az elegancia, a kedvesség. Váratlanul bekövetkezett halála az egész világot megdöbbentette. A walesi hercegné életének utolsó két évét feldolgozó filmből megismerhetjük a magánember Dianát, akinek állandóan meg kellett küzdenie az őt zaklató sajtóval, és aki mégis képes volt kijátszani a médiát, titokban tartani Dr. Hasnat Khanhoz, a pakisztáni orvoshoz fűződő kapcsolatát. Lady Di távol a világtól, a szeretett férfi oldalán végre önmagára talált.

A könnyed szórakozás után pár órával félig-meddig voltam vevő egy teljesen más hangvételű filmre, mindenesetre kár lett volna kihagyni. A kritikusok ugyan durván lehúzták, hiteltelennek nevezték, én viszont akár kisebb igényű vagyok, akár kevésbé tájékozott, megrázóan szépnek találtam a szívek hercegnőjének utolsó éveit feldolgozó drámát.

Naomi Watts igen meggyőzően játszott, végig el tudtam róla hinni, hogy ő maga Diana, Hasnat Khanról pedig, hogy olyasvalaki, aki nem érdekvezérelve kezdeményezett kapcsolatot vele, hanem csakis a hétköznapi nőt látta benne. Szívszorító érzés volt úgy nézni a felszabadult pillanatokat, hogy tudható a tragikus vég, látni, ahogy a hercegnő, ha magát álcázva is, de végre lehetett csak egyvalaki a tömegből, rövid időre megízlelhette a fényűzéstől mentes életet. Talán egy kicsit azt sajnálom, hogy a királyi családtagok keveset szerepeltek, kíváncsi lettem volna az anyós királynő, a volt férj, a tinédzser fiúk reakcióira, de így is elég részletekbe menő és bevallom, könnyfakasztó alkotás.

Hétfő (04.17.)

Az utolsó boszorkányvadász

Év: 2015

Rendező: Breck Eisner

Főbb szereplők: Vin Diesel, Rose Leslie, Elijah Wood, Michael Caine, Julie Engelbrecht

A középkorban a boszorkányok félemlítették meg az emberiséget, és nagy háború folyt köztük. Az elpusztításukra boszorkányvadászokat képeztek ki, és köztük volt Kaulder is, akinek sikerült a fúriák királynőjét megölnie, ám ezzel a halhatatlanság átka szállt rá. Ma, amikor már szinte nincsenek boszorkányok, Kaulder az utolsó vadász. Hivatását mégsem adja fel, mivel vannak olyanok, akik újra szeretnék a boszorkányokat a világra szabadítani.

Nem fűztem nagy reményeket ehhez a produkcióhoz, de mérföldekkel jobbat kaptam, mint amire számítottam. Ötletes, kidolgozott mitológiájú városi fantasy, kicsit Constantine, a démonvadászos és Végzet ereklyéis beütésekkel, felpörgött tempóban, vicceskedően, de komolyan vehetően.

Vin Diesel színészi képességeit lehet vitatni, de kétségkívül jó arc, ami az örök életet elszenvedő, de magát jó kondícióban tartó titokzatos harcos szerepéhez pont elég. Az igazán helyes Rose Leslie-t ezelőtt nem láttam filmben, a továbbiakban biztos figyelni fogok rá. Sajnálom viszont, hogy Elijah Wood a kezdetek után háttérbe szorult, ígéretesen indult Diesellel a számtalan sztoriban bevált “tapasztalt és újonc összedolgozik”-típusú párosuk, ahogy Michael Caine is kaphatott volna több szerepet.

Összességében nagyon profin megcsinált, szombat estére tökéletes kalandfilm, ütős akciókkal, vagány szereplőkkel, “thug life” beszólásokkal, sötét, de nem sokkolóan félelmetes lényekkel, sajátos atmoszférával.

Hétvégi mozi (Március 24. – Április 2.)

Péntekek (03.24 és 31.)

Csak színház és más semmi

2. évad 5. és 6. rész

Na, hát ennek is vége van, ami egyik oldalon szomorú, másik oldalon meg végtelenül fárasztó volna továbbhúzni a bonyodalmakat. Harmadik évadra ettől még van esély, lehetne még fokozni – igazából nem tudom, hogy viszonyuljak hozzá, tényleg rettentő fárasztó, ugyanakkor könnyed, kellemes, izgalmas, szerethetőek a szereplők, és egyszerűen biztonságérzetet ad, hogy van mit várni péntek esténként.

Visszatérve a finálé két utolsó felvonására, tényleg ügyesen helyreigazították a szálakat, bár többnél hiányérzetem van, vagy máshogy oldottam volna meg, de így is jó. Sokáig képtelennek tűnt, de végül mégiscsak jogosan lehetett sejteni, hogy Lilinél sincs baba, és tulajdonképpen érthetően meg is volt magyarázva. Az kezdett gyanússá válni, hogy sose beszélt igazán szívvel a terhességéről, mindig úgy, mintha valóban teherként élné meg. Persze meghatóra sikerült volna, ha kiderül, hogy Máté az apa, de ha minden jól alakul köztük, majd úgyis várnak gyereket együtt, ilyesfajta komplikációk nélkül.

Petrának, aki körül több férfi legyeskedett, mint értékelni tudná, szívem szerint más befejezést szántam volna. Dénes a maga módján aranyosan szerencsétlen, és hozzá direkt szorítják a néző szívét, mikor a gyerekek panaszkodnak, vagy családi fotókat mutatnak, mégis azt érzem, hogy ez így már nem működik, bár nem az én dolgom eldönteni. Danit bár bírtam az első évadban, most eléggé bosszantott a visszatérése, talán egyszerűbb lett volna korábban lezárni a dolgokat, és végleg hagyni elmenni a srácot. Minden keservem csak azért hangzik el, mert Miklós végig olyan kedves, türelmes, lovagias és vicces volt, hogy Petra megütötte vele a főnyereményt, aztán mindent elrontott maga körül. A másik szál, ami nem záródott elég ütősen, az Nóri diadala Edit fölött, Edit nem került akkora megaláztatásba, mint megérdemelte volna. Ja, és még azt is sajnálom, hogy Dobó Kata karaktere csak nyúlfarknyi szereplést kapott, kíváncsi voltam, körülötte lesz-e nagyobb bonyodalom.

Összességében azért elégedett vagyok, végül sikert aratott mindkét előadás, és amit a legfontosabbnak érzek: ezekben a részekben már szimpatikusabbak voltak a szereplők. Valahogy előtte, pl. mikor Alinda áskálódott Lili ellen, egyik félnek sem tudtam drukkolni, sokkal inkább éreztem, hogy nem bírom elviselni, de azért lássuk, mi lesz belőle. Itt azonban már akit csak lehetett, pár fokkal jobban kedveltem, és azt kell mondjam, most egy kicsit hiányozni fog a széria.

Péntek (03.24.)

Érkezés

Év: 2016

Rendező: Denis Villeneuve

Főbb szereplők: Amy Adams, Jeremy Renner, Forest Whitaker, Michael Stuhlbarg, Abigail Pniowsky

Földönkívüliek érkeznek bolygónkra. A hadsereg vezérkara egy brilliáns nyelvész, Dr. Louise Banks segítségét kéri, hogy kommunikálhassanak az idegenekkel – a cél, hogy megtudják az érkezés okát. A tudós minden erejével azon munkálkodik, hogy szót értsen a vendégekkel, ám munkája során az apró részekből összeáll számára az űrlények érkezésének valódi célja…

Nem is kérdés, hogy ezt a filmet vártam az egyik legjobban a tavalyi bemutatók közül, és nem csalódtam, felemelő élményt okozott. Pont az arany középpontja az űrlényes sci-fiknek, mikor az idegenek nem gyilkos pusztítók, de nem is pátyolgatásra szoruló cukiságok.

Az egész, ahogy megalkották a heptapodok kommunikációját, fantasztikusan eredeti, szívesen belemásztam volna jobban a felépítésébe és megfejtésébe, de megértem, ha erre nem volt elég idő és kapacitás. A csavaros megérzéses szál is felettébb érdekes: akár ufók nélkül is megérne egy külön filmet látni ezt a nőt, akinek fásultan kéne elvégeznie egy szinte lehetetlen feladatot, ráadásul a gyereke elvesztése óta nincs is nagyon értelme az életének, aztán leesik, hogy ohó, ez nem egészen így történik…

Amy Adams alakítása nagyszerű, Jeremy Renner a feszült helyzeteket is fel tudja dobni egy poénnal, sajnos összhangot sokat, de romantikát keveset éreztem a párosukban. Az akciózás a végén is kicsit hirtelenül zajlott, ám mindezek ellenére remekül összerakott film, és bár többnyire nyugtalanító atmoszférájú, a megnézése után mégis nyugalom költözött belém.

Szombat (03.25.)

Született július 4-én

Év: 1989

Rendező: Oliver Stone

Főbb szereplők: Tom Cruise, Willem Dafoe, Kyra Sedgwick, Raymond J. Barry, Jerry Levine

Ron Kovic lelkes, hazáját szerető ifjúként önkéntesnek jelentkezik a hadseregbe, hogy a vietnami háborúban szolgálja Amerikát. Az egyik összecsapásban szerzett súlyos sebesülés azonban kettétöri az életét. Félig bénán, élete végéig tolókocsihoz kötve tért haza. Ahogy a háborúban, úgy otthon is gyötrelmek sorozata várja: meg kell szoknia nyomorékságát, be kell illeszkednie családjába, környezetébe. Csak lassan ismeri föl, hogy nem a körülötte lévő világ változott meg, hanem ő maga. Ron az egyik legismertebb háborúellenes aktivista lesz.

Most már csak megnézzük a nagyobbik húgommal Tom Cruise filmművészetének összes darabját, amihez a tévéműsor rendesen szolgáltat is lehetőséget. Ez a filmje speciel annyira nem vonzott, nem kedvelem a háborús alkotásokat, de megnézve elismerem, hogy kiemelkedően fontos és hogy mást ne mondjak, kihagyhatatlan.

Szerencsére lényegében nem a háborút, hanem az utóhatásait taglalta, mert azt a kevés harctéri és kórházi jelenetet is alig bírtam gyomorral. Az is imponált, hogy hősünk nem egy elérhetetlen eszménykép – bár ifjúsága pontosan azok a klisék szerint telik, ahogy az ideális amerikai iskolásfiúé kell, a csatából egy valóságos, nem makulátlan, megtört lélek tér haza. Húsbavágóan hitelesen részletezi a film, milyen egy élete elején álló fiatalnak megbénulni egy harcban, ahol semmi értelmeset nem vitt véghez, és mindettől eltekintve hazájában mégis ünnepeltté válni. Körítésül pedig áthatja az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek korszelleme, a zenék, a ruhák, a frizurák, a tárgyak, és ez a nosztalgikus hangulat az, amitől nem lehangoltságban telik el a játékidő, hanem szolgáltat felszabadult perceket is.

Csütörtök (03.30.)

Mint a villám

Év: 1990

Rendező: Tony Scott

Főbb szereplők: Tom Cruise, Nicole Kidman, Robert Duvall, Randy Quaid, Cary Elwes

A Daytona 500 autóverseny egyike a legkeményebbeknek. Csak a legedzettebb és legtapasztaltabb pilóták vághatnak neki a siker reményében. Cole Trickle, a reményteljes fiatal autóversenyző, aki élete legnagyobb próbatételére készül, és legnagyobb ellenfele súlyos balesetet szenvednek. Egy vakmerő pilóta azonban sohasem hagyja annyiban.

Míg a Született július 4-én csak látszólag hősmese, a soron következő Tom Cruise-filmünk valóban az. Olyan felnőtt gyerekeknek készült látványmozi, aminek jobban belegondolva nincs nagyobb sztorija és tanulsága a Verdáknál, mégis jó elnézni, mert nem kell agyalni rajta, csak kikapcsolódni.

Engem amúgy nem különösebben nyűgöznek le az autók (bár egynéhány gyönyörű darabnak én sem tudok ellenállni), így a versenypályán játszódó jelenetek alatt javarészt unatkoztam, mintsem tövig rágtam volna a körmömet. Ez persze nyilván annak is betudható, hogy a korabeli akciódramaturgia nem igazán elégíti ki a mai felgyorsult világ igényeit. Minden műben inkább az érzelmi oldalt keresem, ezért ne vessen meg senki, szerencsére itt meg is találtam. A Nicole Kidman alakította orvosnővel kamaszosan bájosan alakult a románc, na és mindig szebb egy filmes szerelmet azzal a tudattal nézni, hogy az a valóságban is létrejött (még ha már rég vége is van). Azt is hihetően mutatta be a történet, mennyire dobálják a nagyöregek egyik feladatból a másikba a tehetséges, de önállótlan ifjú reménységet, de örvendetes, hogy bár tényleg senki sem szent, azért nincs is igazi rosszakaró köztük.

Szombat (04.01.)

Kockázatos üzlet

Év: 1983

Rendező: Paul Brickman

Főbb szereplők: Tom Cruise, Rebecca De Mornay, Joe Pantoliano, Richard Masur, Bronson Pinchot

A jómódú családból származó 17 éves Joel úgy érzi, végre eljött az ő ideje, amikor szülei egy hétre elutaznak nyaralni, őt pedig egyedül hagyják előkelő chicagói házukban. A fiú első dolga, hogy telefonál egy call girl-ért. A lány megérkezéséig izgalmában többször is elképzeli a rá váró gyönyöröket, ám attól a perctől kezdve, hogy a gyönyörű Lana belibben az ajtón, minden másképpen alakul. Joel hamarosan felnőtté válik, a meleg családi fészek pedig bordélyházzá. A mama műtárgyai eltűnnek, a papa Porschéja pedig hamarosan a Michigan-tó fenekén köt ki.

Nem áprilisi tréfa, hogy még egy Tom Cruise-film idefért, már csak a változatosság kedvéért. A Kockázatos üzlet megtekintéséhez ráadásul elég későig kellett fent maradni, köszönhetően a barátságos műsorszerkesztésnek, de megérte (és most ne menjünk bele abba, hogy aki technikai zsenibb, az felveszi, és megnézi emberi időben – meg abba se, hogy anyukám szerint ez a legsilányabb Cruise azon filmjei közül, amiket látott).

Ha már a bolondok napjánál tartunk, ez tényleg jó értelemben nem normális film, de attól még romantikus, fiatalos, pezsgő, szóval tulajdonképpen egész szerethető. Nem kell és nem is lehet komolyan venni se a hebrencs, hormontúltengéses tinifiúkat, se az enyhén kleptomániás, de jószívű call-girlt, ahogy a gonosz stricit és a sznob szülőket sem. Valamilyen szinten ez is mese sok marhulással nyakon öntve: a pórul járt luxusautót kihúzzák a vízből, az ellopott bútorokat visszavásárolják, az üvegtojás is megkerül, ha egy hajszálvékony repedéssel is, a heccből kötött kapcsolat pedig úgyis átformálódik igaz szerelemmé.

Vasárnap (04.02.)

Kopogd le a fán!

Év: 1954

Rendező: Melvin Frank, Norman Panama

Főbb szereplők: Danny Kaye, Mai Zetterling, David Burns, Torin Thatcher, Leon Askin

Jerry Morgan, az amerikai hasbeszélő Párizsban dolgozik. Egy napon a munkahelyén különleges képességeit kihasználva beszélgetni kezd két fabábujával. Főnöke attól tart, hogy Jerry idegösszeomlást fog kapni, így elküldi Zürichbe, hogy ott pszichiátriai kezelésben vegyen részt. Utazásáról azonban egy nemzetközi kémhálózat is értesül, és egy titkos fegyver terveit rejtik fabábuinak fejébe..

Korábban már láttam ezt a filmet, talán nem is egyszer, de örömmel néztem újra, mert ízig-vérig a megunhatatlan kategóriába tartozik. Nem állítom egyöntetűen, hogy régen jobb filmek készültek, hisz a mai akciójelenetek általában ütősebbek, a vászonra vihető látványvarázslatoktól eldobom az agyam, és egyszerűen örömteli figyelni, hogy mindig lesznek új, eredeti ötletek a nap alatt. Viszont azt hiszem, biztosan kijelenthetem, hogy régen jobb vígjátékok készültek, mikor még nem a morbidságra vagy az obszcenitásra próbáltak mindent kihegyezni (természetesen tisztelet a kivételeknek). A Kopogd le a fán! magasiskolája a mozi aranykorának.

Nem is tudom, hogy foglalhatnám össze úgy, hogy ne kezdjek lépten-nyomon idézgetni, annyi emlékezetes geget felvonultat a pillanatra sem lankadó cselekmény. Danny Kaye viszi a hátán a történetet, hol férfias, hol esetlen, hol magabiztos, hol tehetetlen, de töretlenül szórakoztató, és a többi szereplő szinte mind az ő tempójához alkalmazkodik szolgálatkészen. Fergeteges, mégis tüneményesen ártalmatlan minden helyzet, akár az imádott nőt nem sikerül meghódítani (Mi csak együtt aludtunk! Akarom mondani, mi csak együtt zuhanyoztunk! De mi egyébként nem is ismerjük egymást!), akár a menedzserrel akadnak nézeteltérések (Ne mondd azt, hogy gyomor!), vagy éppen gyilkosság vádjából kell kimenekülni (Persze, mindenhol hullák vannak! Itt is van egy kibelezett! – kinyitja a szekrényt, és elhűl). De említhetném még a groteszk neveket, a balettet, az autón átmászást, a hipnózisban újra gyerekké változást, a kocsmanótát, de nem akarom ellőni az összes petárdát, így végszóul csak annyit mondok: ebben a tökéletes komédiában minden nagyon Gromek.

Hétvégi mozi (Március 9-19.)

Hosszúra nyúlt iskolai feladatok miatt ezúttal összevontam az elmúlt két hetet – ami olyan szempontból nem is baj, hogy pl. a sorozatrészek úgy összefolytak, hogy könnyebb egyben beszélni róluk. Egyébként itt már tényleg nem beszélhetünk hétvégéről, köszönhetően egy állami munkaszüneti napnak és egy suliidőben tartott matekversenynek, mikor is elég volt csak arra bemenni.

Csütörtökök (03.09 és 16.)

Tóth János

1. évad 1-2. rész

Év: 2017-

Rendező: Lakos Nóra, Nagypál Orsi

Főbb szereplők: Mucsi Zoltán, Csémy Balázs, Bozó Andrea, Rujder Vivien, Csoma Judit

A Munkaügyekből jól ismert Tóth János élete válságba kerül. Miután Jánost munkahelyéről kirúgják, és anyja összeköltözik húsz évvel fiatalabb szeretőjével, hősünk kénytelen 55 évesen új életet kezdeni. Elhagyja a családi fészket és összebútorozik vidéki unokaöccsével, Molnár Balázzsal. Az agglegény János, akiről egész életében anyja gondoskodott, és a fiatal vidéki fiú, aki épp most kezdi gyógyszerész tanulmányait a fővárosban, együtt indul el a felnőtté válás rögös útján. 

Nagyon szerettem a Munkaügyeket, de az utóbbi időben annyira már nem követtem, azt sem tudom, hogyan ért véget. Ötletesnek tűnt, hogy külön sorozatot szenteljenek az egyik legemlékezetesebb karakternek, az állandóan aggódó, gyógyszerfüggő Jánosnak, viszont utána rögtön az jutott eszembe, hogy ugyanígy fogadnék egy Imre, Róbert vagy Timike spin-offot, végkövetkeztetésül a Munkaügyek humora a sok különböző szélsőséges jellem összekerüléséből adódott, amiből nem lehet csak úgy kiragadni egyet.

Szóval viccesnek vicces így is, el lehet nézni, ahogy a frissen elbocsátott János egyszerre tengődik nyugdíjasként és pályakezdőként, de nem fergeteges, mint az elődje, és valahol nagyon elkeserítő is. Az már látszik, hogy ez egy sokkal érzelmesebb történet, köszönhetően az unokaöcsnek és vonzalmaik tárgyának, akik ráadásul anya és lánya, de még nem látom előre, hogy mennyi helyzetet lehetne felhúzni köréjük.

Nem tudom, hogy nézzem-e tovább, mert annyira nem szórakoztat, ám amibe az ember belekezd, azt nehéz abbahagyni. Persze az is jelent valamit, hogy apukám, velem ellentétben, nem bírt végignézni egy részt se, pedig egy ötvenes férfi megpróbáltatásai hozzá nyilván sokkal közelebb állnak.

Péntekek (03.10 és 17.)

Csak színház és más semmi

2. évad 3-4. rész

Az MTV másik szériája szerencsére továbbra is tartja a színvonalat, sőt egyre izgalmasabbá válik. Fel sem fogtam, hogy már csak két rész van hátra, amikben ütősen el kéne varrni a szálakat.

Alindáért és Barnáért fáj a szívem, mondjuk, inkább Barnáért, mert Alinda nem kellett volna annyit hazudjon. Persze értem, hogy csak örömet akart okozni a férjének, és remélem, az évad végére tényleg összejön nekik a gyermekáldás. Ha már hazugságnál tartunk, az Edit holléte körüli füllentés elég necces, Nóri rájöhetne már, hogy nem kéne bíznia Kittiben, akit különben is leüthetne valaki. Esetleg leüthetnék egymást Ivettel, a mindenkire rámozduló, sikerhajhászó új színésznőcskével, ő is többször kivágta a rezet.

Örülök, hogy a két kedvenc cselekményszálam, Petráéké és Liliéké is fordulóponthoz érkezett. Petrától váratlan, de nagyon bátor lépés volt, hogy bevallotta, nem ő írta a darabot. Miklós miatt sem kell főjön már a feje, sejteni lehetett, hogy a lány, akivel látta, nem a párja, viszont én továbbra is tartok tőle (meg ismerem a forgatókönyvírói húzásokat), hogy nem fog zökkenőmentesen dúlni a láv. Máté is végre kinyilvánította Lili iránti érzéseit, Peti visszatérése pedig felerősítette, hogy hiába volt szerethető az első évadban, nem ő a megfelelő társ a lánynak. Valószínűleg Mátéról fog kiderülni, hogy a gyerek apja, bár már az is megfordult a fejemben, hogy Lili igazából nem is várandós.

Meglepetésként érkezett Alinda régi színész barátnője, kíváncsi vagyok, körülötte mi lesz a bonyodalom, és fog-e kapcsolódni más szereplőkkel is. Akadnak még olyan történések, mint a kompromittáló fotó Dénesről, de szerintem az ilyesminek nem lesz akkora tétje, csak a humor felturbózására szolgál.

Szombat (03.11.)

Ne hagyd magad, Bill!

Év: 2007

Rendező: Melisa Wallack, Bernie Goldmann

Főbb szereplők: Aaron Eckhart, Elizabeth Banks, Logan Lerman, Jessica Alba, Timothy Oliphant

Billnek elege van a munkájából, a feleségét in flagranti éri egy helyi hírszerkesztővel az ágyban, ezért aztán nincs a legjobb passzban. Az élet azonban hamarosan kárpótolja eddigi szenvedéséért, bármilyen furcsa, egy problémás tinédzser és egy ármányos eladónő, Lucy lesz az ír lelki sebeire.

Soha korábban nem hallottam erről a filmről – mondjuk, meg is értem, miért nem nyomatják annyira. Egyszer meg lehet nézni, vannak jó pillanatai, de összességében olyan kis semmilyen.

Mindig motiváló látni, ha egy ember a gödör aljáról indulva talpra áll, csak az a bökkenő, hogy Bill nem tudja magát eléggé belopni a néző szívébe. Ennek ellenére valamiért mégis lehet neki szurkolni, többek közt, hogy visszataláljon szintén nem igazán szimpatikus feleségéhez. A show-t úgyis mindig ellopta a nyomulós kissrác, és annak csatolt része – nem értem amúgy, miért nem inkább előbbi szerepel a plakátokon, így mintha azt próbálnák belebegtetni, hogy Bill esetleg összejöhet utóbbival, holott ez némi poénkodáson kívül sehogyan nem mutatkozik meg.

Aztán emlékezetes jeleneteket sem sikerült igazán összehozni: már ha nem számítjuk a gyerek női fehérneműs táncának kelletlen retinába égését, hőseink újra és újra ugyanazokat a köröket róják. A vége sem éppen megnyugtató: ha Bill nem akar se a fánkos, se a bankos pasi lenni, akkor mit tervez kezdeni az életével?

Kedd (03.14.)

Forráskód

Év: 2011

Rendező: Duncan Jones

Főbb szereplők: Jake Gyllenhaal, Michelle Monaghan, Vera Farmiga, Jeffrey Wright, Michael Arden

Bombamerényletet követnek el egy vonat ellen. A titkosszolgálat embere, Colter Stevens százados ott volt a vonaton. Feladata, hogy azonosítsa a merénylőt, aki újabb akcióra készül. A Forráskód nevű szupertitkos program segítségével Stevenst újra és újra visszaküldik a szerelvényre, hogy megtalálja a merénylőt. Minden alkalommal újabb bizonyítékra bukkan, ám a merénylőnek sikerül elmenekülnie. Minél többet tud meg róla, Stevens annál biztosabb abban, hogy meg tudná akadályozni a robbanást, ha egyszer nem futna ki az időből.

Na kérem szépen, ilyennek képzelem a tökéletes thrillert. A Non-stop forgalmas tömegközlekedési eszközön való tetteskeresését ötvözték A holnap határa állandó újrakezdésével, és milyen frenetikus lett a végeredmény!

Az elején ugyan nehezen tisztul ki a kép, de utána roppant érdekes együtt összeállítani a részleteket hősünkkel, és figyelni, milyen szellemes praktikákkal viszi előbbre az igencsak korlátolt határidejű nyomozást. Bár nincs lehetőség a vonat elég utasát mélyrehatóbban megismerni ahhoz, hogy mindenki igazán gyanússá váljon, a valódi tettes kiléte így is váratlan, ugyanakkor kézenfekvő. A befejezést többféleképpen is lehet értelmezni: engem leginkább a Vanília égboltra emlékeztetett, Colter benne maradt az “áloméletben”, hisz a valóságban már nem tudott volna teljes értékű emberként létezni.

Jake Gyllenhaalt, mint századost már akkor kedvelni lehet, mikor még semmit sem tudni a karakteréről, parancsnoka elsőre ridegnek tűnik, később teljes értékű társává válik, a Michelle Monaghanből sugárzó őszinte jószívűségtől pedig a legnagyobb káosz közepette is képtelenség nem azt érezni, hogy minden a legnagyobb rendben. Mindent összevetve a Forráskód biztos helyet foglalt el abban a fejbéli elismert filmes dobozomban, ahol többek közt a Lopott idő, az Eredet és a Szemfényvesztők.

Szerda (03.15.)

Amerika Kapitány – Polgárháború

Év: 2016

Rendező: Anthony Russo, Joe Russo

Főbb szereplők: Chris Evans, Robert Downey Jr., Sebastian Stan, Daniel Brühl, Scarlett Johansson

Amerika Kapitány az újjáalakult Bosszúállók csapatának élén próbál gondoskodni az emberiség biztonságáról. Azonban egy újabb incidens következik be, amelynek nem várt következményei lesznek. A Bosszúállókon egyre nő a politikai nyomás, hogy egy kormányzati szerv irányítsa őket, akiknek be kell számolniuk akcióikról. Az új rend megosztja a szuperhősöket, a csapat két részre szakad. Az egyik csoport élén Steve Rogers áll, aki úgy véli, a Bosszúállóknak szabadon kellene tevékenykednie, hogy védelmezhessék az emberiséget. A másik frakció élén Tony Stark, aki az irányítás és elszámoltathatóság eszméjét támogatja.

Nemzeti ünnepünkön már megbocsássatok, de kissé másféle forradalmat ünnepeltem. Kedvelt szuperhőseink súlyos nézeteltérése jogosan osztotta meg a közönséget: egyik oldalon bitang jóra sikeredett, nem is lehetett volna máshogy, másfelől irgalmatlan hosszúnak érződött, és mintha egyszerre futott volna három különböző film.

Elkezdődik ugyanis egy főként tárgyalótermekben zajló, felettébb lehangoló politikai drámával, ami később kicsúcsosodik egy nem éppen vérre menő, de kétségkívül látványos fizikai összecsapásban. Ez a küzdelem korántsem játszik akkora szerepet, mint azt az előzetesek alapján gondolni lehetett, ám ez nem feltétlen baj. Sokkal lényegesebb ugyanis a háttérbe szorítani próbált újraösszekovácsolódás Steve és Bucky között, ebben jelenik meg, hogy ez mégiscsak az Amerika Kapitány záródarabja.

Meglepően jól kezelték a népes szereplőgárdát, mindenki megkapta a maga problémáját és érvényesülését, ám ez nem jelenti azt, hogy ne félnék, hogy oldják majd meg az egyre csak bővülő csapat egyenrangú részvételét a Végtelen háborúban. Már itt is felvetődtek kétségeim az új tagokkal kapcsolatban, főleg Pókembert nem kéne még ide is beerőltetni. (Adjunk hálát az égnek, legalább Thort nem kellett elviselni.)

Egymás csépelése között az is elkerüli a figyelmet, hogy van igazi ellenség is, aki ugyan röhejesnek tűnik, mikor oroszul hadovál a varázskönyvéből, de legalább nem holmi világot “csak, mert nincs jobb dolgom” alapon uralni vágyó galaktikus úr, hanem fájdalmas múltú hús-vér ember. Ha pedig muszáj volna eldöntenem, hogy ki mellé állok a nehezen megítélhető konfliktusban, azt hiszem, mégis inkább a Kapitányt mondanám, hisz Vasembernek, bármennyire laza is még mindig, azért rendesen elborult az agya.

Péntek (03.17.)

Jack Reacher – Nincs visszaút

Év: 2016

Rendező: Edward Zwick

Főbb szereplők: Tom Cruise, Cobie Smulders, Danika Yarosh, Aldis Hodge, Patrick Heusinger

Susan Turner hadnagyot, aki Jack Reacher régi nyomozóegységének jelenlegi vezetője, letartóztatják hazaárulásért. A férfi nem kételkedik a nő ártatlanságában, de ahhoz, hogy ezt bizonyítani tudja, ki kell szabadítania őt a börtönből, és fel kell tárnia egy nagyszabású kormányzati összeesküvést. Az események gyorsan eldurvulnak, és a szökésben lévő páros számára már nem csupán a saját nevük tisztázása a tét, hanem az életük is. A nyomozás során Reacher olyan titokra bukkan, amely örökre megváltoztathatja az életét…

Mivel a színházas sorozat egy epizódja barátságtalanul rövid ahhoz, hogy egészestés programot nyújtson, bőven belefért még Tom Cruise legfrissebben kijött filmje.

Akciódús, fordulatos folytatás, ettől még nekem a Jack Reacher első része jobban tetszett. Abban nem egyszerűen okosabban felépített rejtély állt a középpontban, hanem még az egész újdonságként hatott. Izgalmasabb volt egyáltalán megismerni, ki is az a Reacher, és miben különbözik más akcióhősöktől. Pozitívumként jegyezném meg viszont, hogy Cobie Smulders katonanőjének személyében egyenrangúbb partnert adtak mellé, mint a Rosamund Pike alakította ügyvédnő az előzményből. Meg kell említenem azt is, hogy ugyan bejön, mikor egy komoly felnőtt egy gyerekkel kell együttműködjön, a dacos tinilány lényegesen hátráltatta és megnehezítette az eseményeket.

Szóval nem kiemelkedő film, de mindenképp átlagon felüli a műfajban. Hangulatosak a helyszínek, látványosak az akciók, ütnek a beszólások, utálatosak az ellenfelek, tulajdonképpen többre nincs is szükség.

Szombat (03.18.)

Interjú a vámpírral

Év: 1994

Rendező: Neil Jordan

Főbb szereplők: Brad Pitt, Tom Cruise, Kirsten Dunst, Antonio Banderas, Christian Slater

A vámpír Lestat gonosz, ám mégis karizmatikus egyénisége rabul ejti Louist, aki ezért az elátkozottak sorsát, a halhatatlanságot választja. Élete ezután kegyetlen szenvedéssé válik, hiszen szembesülnie kell a ténnyel: ahhoz, hogy éljen, ölnie kell. Egy emberélet is számtalan lehetőséget biztosít az éjszaka gonosz gyermekei számára; az örökkévalóság pedig hihetetlen távlatokat nyit előttük.

Tom Cruise-ra legtanácsosabb még több Tom Cruise-t fogyasztani, még ha gyökeresen más szerepben és külsővel is. Egészen meggyőzően teljesít bonyolult lelkivilágú, kiismerhetetlen vérszívóként is, és természetesen nem lehet szó nélkül elmenni Brad Pitt és Antonio Banderas alakítása mellett sem, de tulajdonképpen nem bánom, hogy a végére Lestat jött ki legjobban a dologból.

A film igazából semmi újat nem mutat a vámpírsággal kapcsolatban, szokásos kliséket használ, az egyetlen létfontosságú különbség a hozzáállás. Ugyan itt is felbukkannak nagyvilági életet élő, szektába tömörülő, áldozataikat élvezettel szedő egyedek, körüljárja a fásultság, a felelősség, a bűntudat, a rohanó idővel lépést tartani nem bírás következményeit is. A legszívszorítóbb talán a soha fel nem növő kislány tragédiája, ám ez nem jelenti azt, hogy ne lenne rettenetesen önző és hálátlan azokkal szemben, akik megmentették és gondoskodtak róla.

A képek szinte végig erősen sötétek, és mikor szerephez jut a fény, az sem kecsegtet sok jóval. A véres jelenetek ízlésesen tálaltak, bizonyos határokon belül, mert akadnak azért gyenge idegzetűeknek nem ajánlott képsorok. Egyáltalán nem könnyed szórakozás, nem lehet happy endre számítani, de elgondolkodtató, tanulságos mű.

Vasárnap (03.19.)

Legendás állatok és megfigyelésük

Év: 2016

Rendező: David Yates

Főbb szereplők: Eddie Redmayne, Dan Fogler, Katherine Waterston, Alison Sudol, Colin Farrell

1926-ban New Yorkba érkezik az ifjú Göthe Salmander professzor, a bűvös fenevadak szakértője. Egy új bestiát készül beszerezni a ritka és veszélyeztetett mágikus lényekből álló gyűjteményébe, ám hamarosan fordul a kocka, és a varázslatos bőröndjéből kiszökött saját teremtményeit kell megtalálnia. Ebben egy jószándékú mugli (Amerikában magnix), a lefokozott varázslólány és annak kacér, gondolatolvasó húga lesz a segítségére. Egyikük sem sejti, hogy milyen veszedelmes dolgokkal kell szembenézniük.

Nem is lehetett volna szebb megkoronázása a hétnek, mint újra elkalandozni J. K. Rowling kifogyhatatlan fantáziájába. Kár, hogy nem sikerült rá eljutnom moziba, mert úgy biztos még lenyűgözőbb lett volna, de így is maximális élvezetet nyújtott.

Épp mikor már azt gondolnám, hogy a Harry Potter csak kezd lejárt lemezzé válni, érkezik Az elátkozott gyermek, nem sokkal később pedig a Legendás állatok. Hihetetlen, hogy az írónő ennyire utolsó részletig kidolgozta az általa teremtett világot, és képes még új fejezeteket nyitni benne. A nyúlfarknyi áltankönyv köré szőtt történet nagyjából olyan, mint A végzet ereklyéinek a Pokoli szerkezetek: ugyanaz az univerzum, de más szereplők, más helyszín, más korszak.

Bár egy mérföldekkel sötétebb és felnőttebb varázslótársadalom bontakozik ki a szemünk előtt, puszta örömmel töltenek el már csak a hamisíthatatlan utalások is. Hozzájárulnak a remek szereplők is: Göthe odaadása és türelme bájos és példamutató, mellette mugli/magnix társa, Jacob képviseli a beavatandó nézőket, és ő szolgáltatja a legviccesebb helyzeteket is. A nővérek elsőre kicsit idegesítettek, Tina pattogósnak és szerencsétlennek, Queenie ütődötten kacérnak tűnt, persze később őket is megkedveltem, és a dupla szerelmi szál sem hat erőltetetten. Graves bármilyen démoni, nem feltételeztem volna, hogy egyenesen az, aki, ahogy azt sem, hogy Credence-ben ennyivel több van, mint egy bántalmazott, nyámnyila gyerek.

A lények pedig! Szó szerint fantasztikusan eredetiek, és valószínűleg megalkotásukkor nem a cukiság volt a vezérelv, mégis végigdögönyözném az összeset, kezdve a furkásszal. Számos potenciál van még mind újabb teremtményekben, mind a 20-as évek atmoszférájában, és határtalanul örülök, hogy még négy film fog készülni, mert ezzel a világgal garantáltan nem lehet betelni.

Hétvégi mozi – Síszüneti kiadás (Február 23. – Március 1.)

Múlt péntektől szerdáig síszünet volt a sulimban, és bár havas hegyekről lesiklani nem utaztam el, hozzá még számos házit is adtak, azért volt időm pihenni és a szokásosnál, ha nem is sokkal, de több filmet megnézni, sőt, még színházban is jártam!

Csütörtök (02.23.)

A kis kedvencek titkos élete

Év: 2016

Rendező: Yarrow Cheney, Chris Renaud

Főbb szereplők (eredeti hangjai): Louis C.K., Eric Stonestreet, Kevin Hart, Jenny Slate, Ellie Kemper

Maxnek, egy manhattani család kedvenc háziállatának az élete egyik pillanatról a másikra a feje tetejére áll, amikor gazdája befogad egy keverék ölebet, Duke-ot. A két kutyának félre kell tenniük személyes nézeteltéréseiket, amikor rájönnek, hogy a fehér nyúl, Hógolyó hadsereget épít az utcára került háziállatokból, hogy bosszút álljon minden boldog tulajdonoson és kedvenceiken.

Néha szükség van egy könnyed rajzfilmre is, nemcsak totális agyzsibbasztásnak, hanem azért is, hogy az ember kicsit újra gyereknek érezhesse magát.

Azt kell mondjam, újra és újra lenyűgöz, mennyire fejlett a mai animációs technika, milyen élethű figurákat és látványos képi megoldásokat tudnak teremteni az alkotók. Láttam ugyan már ennél kiemelkedőbb meséket, de egynek éppen megfelelt. Ráadásul olyan gyorsan, egy pillanat üresjárat nélkül elszelelt, hogy szívesen néztem volna tovább.

Az állatkák szupercukik és igazi egyéniségek, a sztori pedig akkor is izgalmas lenne, ha csak a mindennapi életmenedzselésüket követnénk, ám ezt még sikerül megfejelni egy félig-meddig komoly akciószállal. Olvastam, hogy sok szülő panaszkodott, mert ijesztőnek találták. Szerintem azok a gyerekek, akiknek szánták, inkább nevetni fognak rajta, mint rettegni. Akadt néhány fölösleges jelenet is (már mikor megkönnyebbültem volna, hogy nincs béna zenés betét, átmentek Virslipartiba), de összességében nagyon pörgős, szellemes, jó értelemben eszement alkotás, amit a felnőttek is élvezhetnek.

Péntek (02.24.)

Csak színház és más semmi

Év: 2016-

Rendező: Miklauzic Bence, Nagypál Orsi

Főbb szereplők: Schell Judit, Csányi Sándor, Szervét Tibor, Szávai Viktória, Mikecz Estilla

A sorozat a teátrum világába kalauzolja a nézőt, bepillantást engedve a kulisszatitkokba. Ármány, szerelem, féltékenység, szakmai irigység a színpadon és azon kívül. Három szatirikus hangvételű történetszál bonyolódik párhuzamosan, amelyek alkalmanként összefonódnak, és mindennek egy színházi bemutató ad keretet az olvasópróbától a premierig.

2. évad 1. rész

Nem vagyok egy sorozatnéző típus, jobb szeretek nagyfilmeket nézni, mert alapjáraton ugyan több idő lenne például a karakterek kibontására, de a sokadik évadnál ellaposodnak vagy követhetetlenné válnak a cselekményszálak. A minisorozatok azonban terjedelmük révén pont nem fenyegetnek ezekkel a veszélyekkel, a magyar művek pedig mindig is közel álltak a szívemhez. A Csak színház és más semmi már a második évadához érkezett, amit nem volt kérdés, hogy nézzek, hisz az első olykor bosszantó, de minőségi és szórakoztató tartalmat produkált.

Az ilyen folytatásokban persze mindig kételkedem, nem szeretem, mikor az elrendezett szálakat összekuszálják (mégsincsenek együtt, mégse sikerült a nagy lehetőség stb.). Szerencsére az évadzáró elég lezáratlan anyagot adott a folytatáshoz. Sajnos, az első rész még kicsit vontatottra sikeredett, visszaszokni nem volt nehéz, csak lassan indult be.

Az új szereplők ígéretesek, viszont hiányolok néhány régit, kérdéses, hogy visszatérnek-e. A konfliktusok továbbra is idegesítőek, persze megértem, hogy ettől lesz izgalmas, csak néha fárasztó a sok intrika. Azóta megnéztem a második részt is, az már pörgősebb volt, de erről legközelebb.

Palika leviszi a szemetet

(plakátot nem találtam hozzá)

Év: 2005

Rendező: Ujj Mészáros Károly

Főbb szereplők: Oberfrank Pál, Balsai Móni, Bakó Márta, Kardos Róbert, Kun Vilmos

Palika elindul. Levinni a szemetet. Erika meg sír, Manyi néni Norbival zenét hallgat, Sanyika sörözget, cigizget délelőtt tizenegykor, Laci bácsi fülel, hátha?, Feriék meg csak mozdulatlanul, együtt ott a szobában. Klárika pedig gyakorol. Jönnek a japánok. Aggodalomra semmi ok. Énekeljünk!

Erre a széles körben nem ismert szösszenetre IMDB-s szörfölés közben bukkantunk. Néztük, hogy már milyen cím ez, aztán kiderült, hogy ja, Ujj Mészáros Károly a rendező. A Liza, a rókatündérért anno oda-vissza voltam, így hát megkerestük és megnéztük.

Elég fura alkotás. Lehetett volna szép előképe a Lizának, de valahogy rövidre sikerült és nem volt egyben. Egyik aspektusból vicces, ahogy bemutatta, hogy különcnél különcebb szomszédok között egy hétköznapi feladat, mint a szemétlevivés is megvalósíthatatlannak tűnik, a végét azonban nem értettem. De most komolyan, miért emelkedett fel a ház?

Szombat (02.25.)

A cég

Év: 1993

Rendező: Sydney Pollack

Főbb szereplők: Tom Cruise, Gene Hackman, Jeanne Tripplehorn, Ed Harris, Holly Hunter

Mitchre nagy jövő vár a jogi pályán, de legmerészebb álmaiban sem hitte volna, hogy éppen őt keresi meg egy nagy cég. Különös megtiszteltetésnek tűnik a visszautasíthatatlan ajánlat. A rászakadt kényelem közepette Mitch eleinte természetesnek veszi a cégben uralkodó viszonyokat. Azonban hamarosan különös dolgok történnek: két közös tulajdonost holtan találnak. Ráadásul az FBI megkörnyékezi, hogy szállítson számukra információkat a cégről és szerezze meg a titkos szerződéseket. Mitch válaszút elé kerül.

Tom Cruise-ban nehéz csalódni, csupa jó film kötődik a nevéhez, és ez most sincs másképp. Bár itt még hamvaska volt, már megcsillogtatta későbbi akciósztár énjét.

A sztori végig lekötött, bár szerintem érdekfeszítőbb addig, amíg csak sejttették a cég nagy titkát, Mitch nyomozásával és balsejtelmeivel. A második felére inkább egy sablon krimi lett belőle, de természetesen akkor is izgalmas maradt. Örülök, hogy nem lett valami nagy tragédia a vége, mert komolyan lehetett aggódni a főhős életben maradásáért.

A főnökök/ellenségek visszataszítóak, ugyanakkor okosak és tekintélyt parancsolóak, ezzel végig visszás érzelmeket keltve a nézőben. Külön tetszett, hogy Mitch felesége sem csak dísznek kellett az oldalára, hanem erős, az eseményeket megfelelően kezelő és irányításukat kezébe vevő nőként viselkedett. Szépek a helyszínek is, felettébb bájos kis házban laktak az erdőben, na és a Kajmán-szigeteken is szívesebben tölteném az időmet, mint itthon, azt elhihetitek!

Vasárnap (02.26.)

Mindenki

Leadták a tévében, így meg tudtam mutatni a családnak. (Azóta már Youtube-on is fenn van, de a suliban még csak az egyik osztálytársam HBO Go fiókjával tudtuk megnézni). És még aznap éjjel OSCAR-DÍJAT NYERT! Hatalmas gratula az alkotóknak! Tudjátok, minek örülök? Hogy bár a Saul fia is nagyon szép és megrendítő, ez az aranyos filmecske bebizonyította, hogy nemcsak komoly történelmi témával és drámával lehet belopni magunkat a zsűri szívébe.

Szerda (03.01.)

József és testvérei

Örkény Színház

Év: 2017-

Rendező: Ascher Tamás, Gáspár Ildikó

Főbb szereplők: Patkós Márton, Polgár Csaba, Gálffi László, Hámori Gabriella, Kerekes Éva

Az ifjú Józsefet, Jákob legszeretettebb fiát, testvérei egy száraz kútba vetik. Három napig időzik a mélyben, mintha meghalt volna, amikor egy öreg izmáelita megtalálja, megvásárolja, és magával viszi Egyiptomba. József szép és értelmes, kiválóságának köszönhetően hamar érvényesül az idegen országban, de egy asszony miatt másodjára is mély verembe kerül, a fáraó börtönébe – hogy immár férfivá érve szabaduljon fogságából, és beteljesítse sorsát.

A várva várt tavasz első napján színházat látogattam, ami, bár gyanítom, gyakoribb számomra, mint a korosztályom zömének, azért mindig különleges alkalom.

Pont most vesszük magyarórán a Bibliát, amiből Józsefé az egyik kedvenc történetem. Alsósként pedig fantasztikus élmény volt számomra a musical a Madáchban. Otthon is sokat szóltak a dalok, soroltuk fejből az összes testvér nevét (most újra tudom). Úgyhogy nem is bírtam elképzelni, miként lehetne azt a csodát überelni. A látott képek alapján meg az Örkény próbálkozása elég komor hangvételű előadásnak tűnt.

Rögtön az elején hatalmasat és pozitívan csalódtam, ugyanis meglepve tapasztaltam, hogy a darab lendületes, színes-szagos, és eszméletlen szórakoztató. Beszippantott, élveztem minden egyes percét, és egyáltalán nem éreztem ötórásnak, pedig bizony annyi, este 6-tól 11-ig tartott, és másnap reggel várt az iskola.

Thomas Mann újraértelmezésében az unásig ismert mítoszok élettel és emberséggel telnek meg, nem mellesleg kiváló humorral. Egy karaktert több színész ugyanolyan jól hozott, mint különböző szereplőket ugyanaz a művész. Főleg azt imádtam, ahogy önironikusan magukat narrálták. A színpadkép is pazar volt, lélegzetelállítóan használták a fény- és vetítéstechnikát, valamint a jelmezek is igencsak tetszetősen mutattak. És bár nem szélesvásznú és nem is színes az az álomkabát, a finálé jóleső módon mégiscsak éneklésbe torkollott.

Szóval így is jól telt, de bárcsak hosszabb lett volna ez a szünet!