Azok a mágikus ’20-as évek…

Libba Bray: A Látók & Álmok mélyén

Hagyományosan az új évet a blogon az előző év emlékezetes olvasmányainak összegzésével szoktam indítani, és reményeim szerint az Aranysün Gála idén is megrendezésre kerül majd. Előbb viszont még szerettem volna írni egy sorozat két kötetéről, melyek a tavalyi legjobb élményeim sorát gazdagították.

Az 1920-as évek az egyik kedvenc történelmi korszakom – egyszerűen rajongok A nagy Gatsby-ben is lefestett fényűző partikért, a jellegzetes ruhákért és frizurákért, és nem vetem meg azokat a filmeket sem, melyek a kor sötétebb oldalát, a gengszterek üzelmeit mutatják be. Ebbe a környezetbe ültetett fantasy-vel ugyanakkor még sosem találkoztam, így kifejezetten érdekelni kezdett, hogyan valósítja meg A Látók ezt a kombinációt. Egy ideig eltántorított az a tény, hogy magyarul sajnos nem tervezik kiadni a négyrészes sorozat további két kötetét, de végül győzött a kíváncsiságom.

Evangeline O’Neilnek van egy különleges képessége – ha megérint egy tárgyat, feltárulnak előtte az azt birtokló személy emlékei. Az így megtudott dolgokkal hajlamos kérkedni, és amikor egy osztálytársa szégyenletes titkát kotyogja ki, szülei kénytelenek Ohióból New Yorkban élő nagybátyjához száműzni. A lányt felvillanyozza a nagyvárosi csillogás, és az sem szegi kedvét, hogy Will bácsi az Okkult Tudományok poros múzeumának igazgatója. Ám felhőtlen napjait beárnyékolja egy sorozatgyilkos ámokfutása, akinek módszerei kísértetiesen hasonlítanak egy évtizedekkel korábbi bűntettre. A megfejtéshez nem csupán Evie erejére és Will szakértelmére lesz szükség, hanem új barátaira is, akik közt szintén akadnak Látók…

Libba Bray regényeinek legfőbb erénye abban rejlik, hogy nagyszerűen sikerült ötvöznie a szórakoztatást az ismeretterjesztéssel. Sugárzik a lapokról a periódus hiteles ábrázolásába fektetett kutatómunkája, és ugyan értem, hogy mások miért érzékelhetik vontatottnak, rám lebilincselően hatottak azok a bekezdések is, ahol a New York-i városkép megtervezését, a különböző társadalmi rétegek helyzetét vagy az újdonsült technológiai innovációkat fejtegeti. Ezenfelül rendkívül gondolatébresztőnek találtam, hogy a fantasztikus elemeket sem teljesen légbőlkapottan szőtte bele az írónő, hanem olyan elképzeléseket fejtett ki, amik a valóságban is foglalkoztatták a kor emberét: a titkos kormánykísérletek és spirituális szubkultúrák bevonásával remekül egyensúlyozik az “akár igaz is lehet”-teóriák határán.

A nyomozást illetően egy kissé nehezményeztem, hogy az olvasók számára hamarabb világossá válnak az összefüggések, mint a szereplőknek, hiszen a gyilkos tevékenysége külön fejezetekben kerül kifejtésre. Általában jobban kedvelem, ha a szerző a végkifejletre tartogatja a nagy leleplezést, de így is izgalmas volt végigkövetni, ahogy a főhősök összerakják a kirakós darabkáit. Amiatt pedig mindenképpen hasznosnak bizonyultak ezek a szakaszok, hogy a gonosz is rétegzettebb személyiségként nyilvánuljon meg, valamint hogy az áldozatok háttere is kirajzolódjon. Értékeltem azt is, hogy nem mindenre megoldás bizonyos szereplők varázsereje, hanem a “hétköznapi” detektívekhez hasonlóan latba kellett vetniük a logika és a lexikális tudás fegyvereit is.

Evie-vel mint főszereplővel nehezen békéltem meg, mivel egy felettébb könnyelmű, felelőtlen életvitelt folytató leányzó – az események előrehaladtával viszont egyre inkább díjaztam, hogy Bray nem egy “átlagos lány”-t tett meg főszereplőnek, és Evie is bizonyította, hogy valóban belevaló és az esze is a helyén van. Legjobb barátnője, Mabel már sokkal jobban illett azok a nebáncsvirágok közé, akik köré az ifjúsági fantasy-k jellemzően épülnek, ám Evie szemszögén keresztül ájtatos szerénysége némi kritikus felhangot kapott.

A hozzájuk csatlakozó harmadik lány, a táncosnő Theta vagányságban még Evie-n is túltesz, és egyfajta misztikus aura lengi körbe, azonban sejthető, hogy emögött sötét múlt rejtőzik. Természetesen fiúk is felbukkannak körülöttük: Sam egy jóvágású zsebtolvaj, aki kapásból kirabolja Evie-t, de segítőkész is tud lenni, Jericho pedig Will segédje a múzeumban, aki Thetához hasonlóan mogorvasággal leplezi régi traumáit. A hatodik nézőpontkarakter Memphis, egy harlemi fekete fiú, aki egykor gyógyító érintéssel bírt, és most az öccsénél jelentkeznek jósló látomások. Bár ő lett nekem az egyik legszimpatikusabb a szereplők közül, azt sajnáltam, hogy csak nagyon lazán kapcsolódott a többiekhez. A könyvhöz készült rajzok alapján egyfajta Hat varjúi dinamikát vártam a csapattól, aminek egyelőre a töredéke valósult meg.

A második kötet ráadásul háttérbe tolja a korábbi főhősöket, hogy újakat helyezzen a középpontba. Theta legjobb barátja, egyben lakótársa, Henry és egy kínai bevándorló család sarja, Ling egyetlen közös vonással rendelkeznek: mindketten képesek szabadon mozogni az álmok birodalmában. Amíg a fiú elvesztett szerelme álmaiba próbál belépni, addig a lány pénzért cserébe vállalja, hogy információt szerezzen másoknak. Amikor New York lakosságát különös álomkór kezdi tizedelni, melyből az érintettek képtelenek felébredni, a két különcnek össze kell fognia, hogy felkutassák a betegség forrását. Ám félő, hogy hamarosan ők maguk sem akarnak majd szabadulni az álomvilágból…

Elsőre meglepődtem ezen a felálláson, de kedveltem az új főszereplőket. Kifejezetten szórakoztató volt figyelni, ahogy a két ellenpólus, az örök álmodozó zongorista és a racionális fizikuspalánta évődnek egymással, miközben igyekeznek együttműködni. Ettől még szívesen láttam volna többet az alap hatos életének alakulásából. Leginkább Evie sorsa érdekelt, mert rajta keresztül egy hihetetlenül izgalmas területre nyerhettem betekintést: munkát kapott a rádióban, ahol élő adásban pillant bele a hallgatók tárgyaiba.

Ha ez nem lenne elég, egy félreértés miatt Sammel el kell játszaniuk, hogy jegyben járnak, ami nem csak a műsora rajongóit hozta lázba, hanem engem is. Az “álkapcsolat” mostanra meglehetősen túlhasznált klisé lett a romantikus komédiákban, itt viszont kitűnően működik. Evie és Sam közt már az első kötetben is szikrázott a levegő, így repesek az izgatottságtól, mikor fogják végre tisztázni az egymás iránti érzelmeiket.

Míg a bevezető rész többnyire a valóság talaján mozgott, egy-két természetfeletti elemmel megspékelve, addig a folytatás merészebben elrugaszkodik az ismert világtól. Az álmok birodalmának megjelenítése kellően elvontra és borzongatóra sikeredett – őrült sorozatgyilkos ide vagy oda, sokkal jobban megijesztett az a gondolat, hogy valakit csapdába ejtenek a rémálmai, és nem érkezik el számára a megnyugtató ébredés. Ezúttal a nyomozás is fordulatosabban alakult: igaz, hogy a két legnagyobb csavart egy ponton már kezdtem sejteni, de ettől függetlenül örültem, hogy az írónő nagyobb teret hagyott az olvasóknak gondolkodásra, mint előzőleg. Ellenben az zavart, hogy Memphis továbbra sem illeszkedett be igazán a többiek közé, és számos korábban elindított szál (Will magánakciója, Sam anyjának eltűnése, a Mabelt környékező anarchista fiú ténykedése) sem haladt számottevően előre. Egyik oldalon tetszik, hogy Bray egy ennyire szerteágazó történetet alkotott meg, másrészt tartok tőle, hogy ez a sokrétűség előbb-utóbb agyonnyomja a cselekményt, vagy legalábbis nem lesz minden fonál körültekintően elvarrva.

Enyhe túlírtsága ellenére A Látók egy kiemelkedően jó sorozat, ami nem megszokott korszakválasztásával valódi felüdülést hozott az ifjúsági fantasy könnyen kiszámíthatóvá váló terepére. Rajta vagyok az ügyön, hogy angolul olvashassam a folytatásokat, és közben bepótoltam Bray másik sorozatát, a Gemma Doyle-történeteket is. Ez utóbbit minden szempontból kezdetlegesebb írásnak találtam, azonban érdekes volt összehasonlítani a kettőt, és végigkövetni az írónő fejlődését.

10/10

Szerelem az idő korlátain átlépve

Kerstin Gier: Időtlen szerelem

Kerstin Giertől először a Fellegszállót olvastam, amit imádtam, és nem volt kérdés, hogy szeretnék még olvasni tőle. Következő olvasmánynak az Időtlen szerelem trilógiát néztem ki, ám szomorúan szembesültem a ténnyel, miszerint már sehol sem kapható. Végül beadtam a derekam, és kihoztam mindhárom kötetet a könyvtárból. Ennek ellenére továbbra sem tettem le arról az elhatározásomról, hogy egyszer saját példányaim lesznek, főleg azután, hogy nagyon megszerettem a sorozatot.

Gwendolyn Shepherd családjában öröklődik az időutazás képessége – ám a prófécia szerint a legfiatalabb generációban nem ő, hanem unokatestvére, Charlotte részesült ebben az adományban. Annál nagyobb a rokonság megdöbbenése, amikor tizenhat éves korukban mégis Gwen lesz az, aki váratlanul egy másik idősíkban találja magát. A lányt beavatják az időutazást felügyelő Őrzők titkos társaságába, ahol jelenlétét fenntartásokkal kezelik, és mindent, amit Charlotte évekig gyakorolt, rohamtempóban kell elsajátítania. Ráadásul együtt kell dolgoznia egy másik időutazó família sarjával, a jóképű, de arrogáns Gideon de Villiers-vel is. A 18. századi Londonban Saint-Germain gróf, a legendás alkimista különleges küldetéssel bízza meg őket: fel kell kutatniuk az összes múltbeli időutazót, hogy feltáruljon, mit rejt a kronográfnak nevezett időgép…

Gier stílusát már akkor a szívembe zártam, amikor először olvastam tőle. Igazán kedves humora van, és természetes könnyedséggel görgeti előre fantáziavilága eseményeit. Ez nincs másként ennél a sorozatnál sem, ráadásul mindez kiegészül az időutazás nagyszerűen kidolgozott rendszerével. Érdekes, hogy máshogy működik a dolog, mint az általam ismert történetekben: születni kell a képességgel, ugyanakkor időgéppel lehet szabályozni az utazásokat. Bár a téma szinte elkerülhetetlenül hozza magával a paradoxonokat, itt minden fejlemény logikusan levezethetően ér körbe. Ez valószínűleg abból is következik, hogy az írónő viszonylag limitált kereteket állított fel azon a téren, hogy hányan vannak az időutazók és milyen távlatokba lehet visszamenni.

Gwendolyn nagyon szerethető hősnő, becsülöm benne, hogy bár sokat szerencsétlenkedik és nem bízik eléggé magában, mégis a legtöbb szituációban talpraesetten helytáll. Gideon először túlzottan fellengzősen és kiszámíthatatlanul viselkedik, de a bajban bizonyítja, hogy egy igazi megtestesült modernkori lovag. Aranyos párost alkotnak, szórakoztatóak a szócsatáik és szívmelengető, amikor megvédik egymást. Ellenben nehezen viselem a huzavonát, ami a kommunikáció hiányából fakad köztük. A félreértéseikhez képest túlzottan is gyorsan bontakozik ki a szerelmük – talán hitelesebb lenne, ha néhány hét helyett néhány hónapot ölelne fel a történet.

A mellékszereplők közül Leslie szuper barátnője Gwennek, az ő éles esze nélkül sokkal nehezebben boldogulna a nyomozással. Ellenben Gideon öccse, Raphael számomra semleges karakter maradt: kellemesen csalódtam, hogy az első benyomással ellentétben nem egy bunkó nagymenő lett belőle, de különösebben nem kedveltem meg. Charlotte-ot, hiába volt beképzeltnek lefestve, azért egy kicsit sajnáltam: rossz lehet, hogy egész életében arra készítették, hogy valami különleges fog vele történni, aztán kiderült, hogy az mégsem az ő feladata. A sorozat legemlékezetesebb karaktere pedig kétségkívül a vízköpő Xemerius, akit leginkább a Harry Potter Dobbyjának és a Sabrina, a tiniboszorkány Salemjének keverékeként tudnék jellemezni. Egyszerűen hihetetlen a dumája, miközben megható is a Gwenhez fűződő ragaszkodása.

Az első kötet, a Rubinvörös még túlságosan a bevezetésre, az alapok lefektetésére koncentrál, majd egy olyan ponton kerül elvágásra, ahonnan hiányzik egy erősebb konklúzió. Szerintem jobbat tett volna a regénynek, ha attól függetlenül, hogy az egész sorozatban egy nagy küldetés véghezvitele a cél, valami kisebb részfeladat sikeres teljesítése után zárul. A Zafírkékben már felpörögnek az események, habár érződik, hogy az igazán nagyszabású akciókat és fordulatokat a fináléra tartogatja az írónő. Ezúttal már hosszabb időt töltenek a múltban a főhősök, valamint ha megkésve és nyögvenyelősen is, de megkezdődik Gwen kiképzése a 18. századi etikett terén. Ezek a jelenetek eszembe juttatták kiskamaszkori kedvencemből, az Időfutárból azokat a részeket, amikor Hannának a monarchiakori Bécsben kellett boldogulnia. Nagyon élveztem, amikor a lány találkozik a nagyapja fiatal énjével, ám a könyv fénypontjának kétségkívül a fergetegesen sikeredett estély tekinthető.

A záródarab, a Smaragdzöld viszont egyértelműen az Időtlen szerelem legütősebb kötete. Korábban nehezményeztem, hogy a rejtélyek (Lucy és Paul kapcsolata Gwennel, a holló hatalmának jelentése, a kronográf titka) könnyen kitalálhatóak, az olvasó számára előbb válnak nyilvánvalóvá, mint a szereplőknek, ám erre ebben a kötetben az írónő határozottan rácáfol. A végkifejletnél csak úgy kapkodtam a fejem: Gwen újabb különleges képessége, Saint-Germain gróf jelenbeli személyazonossága, Gideon mesteri terve, és – mintegy slusszpoénként – Mr. Bernhard kiléte mind-mind valódi meglepetésként hatottak.

Ezeknek a csavaroknak köszönhetően nem csupán úgy fogok emlékezni az Időtlen szerelem-trilógiára, mint egy bájos, de kissé egyszerű lányregényre, hanem mint egy kiemelkedően fordulatos, ügyesen felépített műre az időutazós történetek palettáján. Kíváncsi vagyok a filmadaptációkra, és mindenképp tervezem elolvasni Gier Silber– és Nefelejcs-sorozatait is, ha ismét valami léleksimogatóra lesz szükségem.

10/10

Jól öltözötten a rémek ellen

Gail Carriger: Napernyő Protektorátus

A történelmi regényeket és a fantasyket külön-külön is szeretem, de a két műfaj kombinációjából születnek azok a művek, amiket a legszívesebben olvasok. A kosztümös korszakokban játszódó történeteket egyébként is kellemesen borongós hangulat övezi, amit a mágia megjelenése csak még jobban felerősít. A Napernyő Protektorátust nem hiába emlegetik a zsáner egyik kiemelkedő képviselőjeként, annak ellenére, hogy enyhén hányattatott út vezetett a sorozat összes kötetének magyar megjelenéséig.

A természetfeletti lények az emberek közt járnak – és a 19. századra már teljesen mindennapos, hogy London utcáin szembejöhetnek vámpírok, vérfarkasok és kísértetek. Sajnos a legtöbb polgárnak még nem sikerült megbarátkoznia az együttéléssel, ezért gyakoriak a különböző fajok konfrontációjából származó végzetes incidensek. Ilyenkor vehetik hasznát a természeten túliaknak, akik egyetlen érintésükkel képesek halandóvá tenni a rémeket. Közéjük tartozik Lady Alexia Tarabotti is, így ő, míg a többi úrilány a divattal és a férjfogással van elfoglalva, misztikus bűnesetek nyomába ered, napernyőjével felfegyverkezve, oldalán Lord Conall Macconnal, a mogorva farkasemberrel…

Carriger pentalógiája több tekintetben is újat mutatott korábban olvasott fantasykhez képest. Egyrészt üdítőnek találtam az alaphelyzetet, miszerint a varázslények már régóta integrálódtak a társadalomba, hiszen a legtöbb hasonló történetben rejtőzködni kényszerülnek, és általában a főszereplő számára is újdonságot jelent a létezésük. Ötletesnek találtam a megoldásokat, amivel a beilleszkedésüket megkönnyíteni igyekeznek, ahogy a hétköznapok részét képező rengeteg steampunk szerkentyűt is. Másrészt kifejezetten érdekes elképzelés, hogy az írónő tudományos magyarázatot szándékozott adni a természetfeletti kialakulására, amihez a lelket is megfogható testrészként kezelte: akiben túlteng a lélek, az hajlamosabb az átváltozásra, ezzel szemben aki egy szemernyit sem hordoz magában, az hatástalanítani tudja a különleges képességeket.

A lélektelenség viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy az érintettek ne rendelkeznének érzelmekkel, és ennek Alexia tökéletes példája. Az ő esetében ez a tulajdonság inkább a racionális gondolkodásmódjában nyilvánul meg, ami bár rosszallást vált ki a környezetéből, jóval szimpatikusabbá is teszi a felszínes arisztokratáknál. Conall ugyan az én ízlésemnek kissé bárdolatlan modorú, de számos alkalommal bizonyítja rátermettségét, ami a főhősnő méltó párjává teszi. Az első találkozásuknál azt gyanítottam, ez a sorozat is egyike lesz azoknak, ahol a szerelmesek az utolsó pillanatig kerülgetik egymást, így kellemes meglepetést jelentett, hogy már az első kötetben magasabb szintre emelték a kapcsolatukat, másfajta kérdéseknek nyitva teret (például hogy milyen közös gyereke születhet egy természeten túlinak és egy természetfelettinek 😁). A mellékszereplők is emlékezetes figurák: Lyall professzor, Conall hűséges jobbkeze, Alexia bohókás Ivy barátnője, Lord Akeldama, a piperkőc vámpírúr, vagy éppen Madame Lefoux, az extravagáns feltalálónő mind-mind színesítik a cselekményt egyéniségükkel.

A sorozat ügyesen építkezik, kötetről kötetre fokozatosan bővíti a világát új helyszínekkel és szereplőkkel. Ebből a szempontból a harmadik részt éreztem a csúcspontnak, ahol Párizst és Firenzét is meglátogatják a karakterek, de élveztem az ötödik felvonásban Egyiptomba tett kiruccanást is. Okosan kitervelt az is, ahogy minden epizód egy-egy önálló nyomozás köré szerveződik, amik aztán kapcsolódnak egy mindenen átívelő szálhoz is, amelyben Alexia szeretne többet kideríteni az apjáról, akit sosem ismerhetett meg. Mégis úgy vélem, ráfért volna a szövegekre egy leheletnyit alaposabb kidolgozottság, mivel a legtöbb kötetnél azt éreztem, hogy az elnyújtott felvezetés sietősen lezavart fináléba torkollik, illetve a rejtélyek is lehettek volna kevésbé kiszámíthatóak.

A szériának akad azonban még egy alkotóeleme, ami feledteti a gyengeségeit: ez pedig Carriger ellenállhatatlan humora, amit a lehető legképtelenebb jelenetekben csillogtat meg. Nagyszerűek a viktoriánus etikettet kifigurázó csipkelődések, sajátos bájt kölcsönöz az eseményeknek, hogy hőseink a harc közepette is azzal törődnek, illedelmesen viselkednek- és öltözködnek-e. Ám nem vádolható a történet teljes komolytalansággal, hiszen megrendítő leírások is szerepelnek benne, főleg annak kapcsán, mennyi mindenről kell lemondaniuk a természetfeletti életet választóknak.

A Napernyő Protektorátus azoknak a könyveknek a sorát gazdagítja, ahol nem szükséges sokat járatni az agyunkat olvasás közben, csak hagyni, hogy belefeledkezzünk az izgalmas kalandokba. Örömmel tölt el, hogy ha nem is egységes kiadásban, de a polcomon tudhatom, és sajnálom, hogy nincs sok esély a spin-offjai lefordítására, mert érdekelne, mit tartogat még ez a szertelenül szórakoztató fantáziavilág.

10/9

Telelés a felhők közt

Kerstin Gier: Fellegszálló

Amikor a Fellegszálló megjelent, első pillantásra megragadott a borítója, a kellemes lila színének és a rengeteg aranyos rajzolt alaknak köszönhetően. Kerstin Gier nagy népszerűségnek örvendő két sorozatát, az Időtlen szerelem– és a Silber-trilógiákat nem olvastam, de ezt a könyvét mindenképp szerettem volna beszerezni. Úgy érzem, erre a lehető legjobbkor került sor, mivel igazi téli szüneti kikapcsolódást nyújtott, és olykor még a havazás is hozzájárult a hangulathoz.

A svájci Alpokban áll a Château Janvier nagyszálló, ahova a világ előkelőségei évszázadok óta szívesen járnak pihenni. A tizenhét éves Fanny Funke éppen az év végi ünnepek idején kezdi meg gyakornoki munkáját, így amikor nem takarít vagy gyerekekre felügyel, a karácsonyi és szilveszteri bál előkészületeiben segédkezik. Azt hiszi, a hotelben nem is lehetne nagyobb a felfordulás, ám váratlanul egy idős hölgyvendég, Ludwig asszony jegygyűrűje eltűnik. Fanny biztosra veszi, hogy az ékszert ellopták, és nekilát a megkeresésének. Arra azonban nem számít, milyen szövevényes összeesküvésbe csöppen ezzel.

A szállodák általában remek helyszínt biztosítanak számos érdekes szereplő találkozásához, nagyszabású események megvalósulásához, és ezen a téren a Fellegszálló címszereplője ugyancsak kitűnően teljesít. Olvasás közben végig arra vágytam, hogy én is a hófödte hegyekben, ódon falak és antik bútorok közt tölthessem a téli vakációmat. Élveztem, ahogy Fannyval együtt fedezhettem fel az emeleteket, igaz, sokszor kapóra jött volna egy térkép, hogy jobban át tudjam látni a titkos lépcsők és hátsó folyosók ösvényeit. Azt is értékelem, hogy Gier nem egy minden luxussal felszerelt, hanem egy kissé megkopott fényű épületet ábrázolt, ahol sajátos módszerekkel mégis sikerül a vendégek összes igényének megfelelni.

A történetet leginkább egy régi kedvencemhez, a Három ember a hóbanhoz tudnám hasonlítani Erich Kästnertől, megspékelve némi Agatha Christie-féle rejtéllyel. Eltelik egypár fejezet, mire a cselekmény fő vonala beindul, viszont engem a felvezetés sem untatott, rögtön ráhangolódtam a hotel nyüzsgésére és a gördülékeny elbeszélői stílusra. Felőlem akár az egész könyv szólhatott volna arról, hogy Fanny különféle apró-cseprő problémákat old meg, de a klasszikus krimik rajongójaként természetesen nem bántam, hogy nyomozós irányba kanyarodott a történetszövés. A bűnügy ifjúsági regényhez mérten fordulatos és összetett, az írónő figyelt a részletekre és ügyesen terelte el a gyanút az elkövető(k)ről. A végső akciódús szakasznál néhány fejlemény már súrolta a hihetetlenség határát, ám ezek is inkább szórakoztattak, mintsem bosszantottak.

Fanny szerethető, talpraesett főhősnő. Bár néha hajlamos a hiszékenységre, helyén van az esze. Épp ezért nem teljesen értettem, miért kellett a gimiben évet ismételnie, és úgy döntenie, hogy nem érettségizik le, viszont annak örülök, hogy a szállodai munkában olyan hivatásra talált, amit boldogan végez. A többi alkalmazottat és vendéget illetően a névjegyzéket a kötet vége helyett az elejére tettem volna, mert sokat segít a memorizálásukban (nem mellesleg a szöveg humorosságából is nagyszerű ízelítőt nyújt). Elsőre nehéz fejben tartani ennyi figurát, ráadásul egyeseken érződik, hogy több potenciál is lenne bennük, csupán a végső változatba nem fértek bele.

Időnként belecsúszik az írónő néhány sztereotípia alkalmazásába, a gonoszkodó szobalányok és az elkényeztetett milliomoscsemeték fájóan elcsépelten hatnak. Ezzel szemben más kliséket üdítően bont le, például színre lép egy meglepően szerény és kedves orosz oligarcha. A kedvenc mellékszereplőm Monsieur Rocher, a portás lett, aki minden helyzetre tartogat egy bölcs mondást. Akad egy lazább szerelmi háromszög is, mivel Fannynak Ben Montfort, a hoteltulajdonos fia és Tristan Brown, az Angliából érkezett vendég egyaránt megtetszik, de a vacillálás nincs túlhúzva. Elfogadtam a választását, ám azért megjegyezném, hogy a másik srácot izgalmasabb személyiségnek találtam, és a kalandok során is többet segített a lánynak.

Még csak nemrég állítottam össze a 2021-es toplistámat, de már most tudom, hogy a Fellegszálló helyet fog kapni a 2022-es évösszegzőben. A vizsgák letétele után és az újabb egyetemi félév megkezdése előtt igazán szükségem volt egy ilyen könnyed, szívderítő olvasmányra. Ezután mindenképp bizalmat szavazok Kerstin Gier korábbi regényeinek is, telente pedig visszatérek a Château Janvier-be üdülni (esetleg németül is megpróbálkozva vele).

10/10

Opera egy elveszett lélekről

Susan Kay: Fantom

Az operaház fantomja már gyerekkorom óta az egyik kedvenc musicalem, az alapját képező Gaston Leroux-regény mégis csalódást okozott. A cselekményt csapongónak, a stílust hatásvadásznak találtam, és úgy éreztem, pont azok az események maradnak kifejtetlenül, amikre a leginkább kíváncsi voltam. Így igazán örültem, amikor megtudtam, hogy létezik egy hivatalosan kiadott előzménykötet, ami éppen ezekben a részletekben merül el, az eredeti művet összeolvasztva a filmes és színpadi feldolgozások tetszetős elemeivel. Tulajdonképpen fanfictionről beszélhetünk, de annak a lehető legmagasabb szinten megvalósított formájáról.

1831 nyarán, egy francia faluban a frissen megözvegyült Madeleine kisfiúnak ad életet, akitől azt reméli, hogy boldogságot hoz napjaiba. A gyermek azonban torz arcvonásokkal születik, anyja ránézni is alig képes. Erik a négy fal közé bezárva, maszkot viselve nevelkedik, ám hamarosan kiderül róla, elképesztő érzékkel rendelkezik a zenéhez és az építészethez. Az otthoni ridegséget megelégelve megszökik, útja Itáliába, majd Perzsiába vezeti. Hazájába visszatérve besegít a párizsi operaház munkálataiba, és az épület titkos alagsorában rendezi be búvóhelyét. Életéből csupán egyetlen dolgot hiányol, a szerelmet – aztán egy nap meghallja a fiatal kóristalány, Christine Daaé énekét…

Susan Kay az utószóban elárulja, mennyi energiát és kutatómunkát fektetett az újragondolás megírásába, és ez a kész köteten maximálisan érződik is. Az eredeti könyv legfájóbb hiányossága számomra az volt, hogy alig derült ki bármi a Fantom múltjából. Míg a musicalben Eriket már gyerekként védelme alá veszi az operaház, Leroux-nál néhány sornyi utalás esik Perzsiában tartózkodásáról, ezt az időszakot pedig Kay végre a maga teljességében tárja az olvasók elé.

A hangulatteremtés is bámulatos – nem sokkal később olvastam a Frankensteint, és azzal összehasonlítva tökéletesen látszik, mennyire ráérzett az írónő a 19. századi rémregények terjengős, mégis gördülékenyen befogadható körmondataira és sejtelmes atmoszférájára.

A Fantom, vagyis Erik azt a jó és rossz határmezsgyéjén ingadozó karaktertípust testesíti meg, akivel igazán együtt tudok érezni, ezért kifejezetten élveztem azokat a fejezeteket, amiket ő narrál. Nem bántam volna, ha végig az ő nézőpontja érvényesül, de megértem, miért váltakoznak a szereplők szemszögei, így alakul ki a teljes kép arról, milyennek látja a külvilág ezt a különös szerzetet. Bármerre is jár, félelem, ugyanakkor valamiféle csodálat is övezi, hiszen az emberek hamar ráébrednek, jobb nem ellenszegülni az akaratának. Érdekes volt olyan alakok gondolataiba is belelátni, akikkel nem vagy nem könnyen lehet azonosulni, mint a saját gyerekétől irtózó szülő vagy a tanár, aki tisztában van vele, milyen veszélyes erőket szabadít fel a tanítványában.

Mondanám, hogy elborzasztott a korabeli szépségkultusz, ám sajnos a felszínes gondolkodásmód ma is átitatja a társadalmunkat. Erik ugyan lényegesen jobb helyzetből indult volna, ha az otthonában szeretet veszi körül, de az anyja akkor sem tudta volna megvédeni a külső támadásoktól. Elkeserítő, hogy ennek az egyébként ragyogó fiatalembernek az egész életét egy olyan tényező teszi tönkre, amiről nem tehet, és végig azon járt az eszem, vajon egy modern plasztikai sebész megadhatná-e neki azt az arcot, amivel beilleszkedhetne. A szépség viszont így sem minden: kifacsart ellenpéldaként akad szereplő, akinek a szívfájdalma, hogy a közönség csak a külsejéért szereti, és a tehetségével nem is foglalkoznak…

Bár a kötet elsősorban a Fantom korai éveire koncentrál, én természetesen Christine színre lépését vártam a legjobban. Az eredeti művet lefedő szakasz jócskán rövidebb és sűrítettebb lett, mint az előzmények, de szerencsére az írónő megtoldotta néhány plusz jelenettel. A Leroux által megalkotott Christine-re nagyon haragudtam, mert nem volt több a klasszikus horrorok sikoltozó, megmentendő fruskájánál, akinek a hatalmas rajongása rögvest alábbhagy, amint szembesül vele, hogy a Zene Angyala igazából csúnya.

A musicalben már sokkal árnyaltabbá vált a kép, mivel ott az énekesnőt nem a Fantom torzsága rémíti meg (az talán még vonzza is), hanem az erőszakossága. Kay megformálásában pedig a lány még határozottabbá válik, olyanná, aki tudja, hogy mire/kire vágyik, és semmi nem tántoríthatja el tőle. A rivális udvarló, Raoul azonban kissé áldozatául esett az Erik iránti elfogultságnak. Én se vagyok oda érte, de azt elismerem, hogy őszintén szereti és óvja Christine-t, ezzel szemben itt többnyire önzőn és beképzelten viselkedik.

A legérdekesebb, hogy a regény végére érve arra a felfedezésre jutottam, hogy minden elszenvedett nehézség és félresiklott út ellenére Erik teljes életet élt, sőt, izgalmasabbat, mint ami a legtöbb embernek juthat. Beutazta a világot, remekműveket alkotott, szövetségeseket szerzett, és az igaz szerelem sem kerülte el. Sőt, adódik még egy végső fordulat, ami eléggé megosztja a rajongókat, de szerintem gyönyörűen keretbe foglalja az egészet (és ha jól értesültem, a musical folytatásának középpontjában is ez áll, úgyhogy valamikor végre megnézem). A Fantomnak sikerült betöltenie a Leroux regénye által hagyott űrt, emellett önmagában is teljes élményt nyújt. Így egyaránt ajánlható azoknak, akik az eredeti után többet akarnak, és azoknak, akik még csak terveznek megismerkedni ezzel a csodálatos történettel.

10/10

Az eredetiség próbája

Holly Black – Cassandra Clare: A vaspróba (Magisztérium 1.)

Cassandra Clare regényeit minden bosszantó elemük ellenére szeretem, így kíváncsi lettem, mit alkot a jól bejáratott Árnyvadász-univerzumán kívül. Legjobb barátnőjével közös írását sokan nem tartják többre egy pofátlan Harry Potter-másolásnál, én viszont bíztam annyira Clare-ben, hogy elhiggyem, jóval többre képes egy szimpla koppintásnál. A Magisztérium alapjaiban ugyan erősen hasonlít J. K. Rowling sikersorozatára, de ez nem jelenti azt, hogy ne bővelkedne eredeti ötletekben és az ifjúsági fantasy műfaját megreformáló fordulatokban.

Már a felütés sem szokványos: Callum Hunt kiskora óta tudja, hogy varázserő lakozik benne, és egy nap behívhatják a legendás mágusképzőbe, a Magisztériumba. Megkeseredett, özvegy apja azonban félti és tiltja őt a mágiától, így a fiú minden erejével azon dolgozik, hogy elbukjon a felvételi vizsgáján. Szánalmas eredményei és a szülői tiltakozás ellenére valamiért mégis bebocsátást nyer az intézmény falai közé, ahol lenyűgöző események sora vár rá.

Call alapvetően szimpatikus tizenkét éves, ravasz és kalandvágyó, ám hajlamos borúlátásra és csípős megjegyzések tevésére, amiért nehezen kedvelteti meg magát. Új iskolájában nem hamar, de szerez két jó barátot, a barátságos, közvetlen, sportos Aaront és a jómódú máguscsaládból származó, felelősségteljes, maximalista Tamarát. A hármasfogat tanítója Rufus mester, akinek oktatási módszerei néha megkérdőjelezhetőek, érzelmei pedig kifürkészhetetlenek, mégis szerethető jelenség, kiáll a tanítványaiért. Persze gúnyolói is akadnak Callnek, az arrogáns Jasper vezetésével, ráadásul a háttérben egy titokzatos sötét varázsló is munkálkodik, aki egyenesen a Halál Ellenségének nevezteti magát…

A Magisztérium cseppkövekkel, gombákkal és földalatti folyókkal teli barlangrendszere számos izgalmat és borzongást rejt. A két írónő egyedi és kreatív ötletek széles tárházával rukkolt elő, kitalált világuk fantáziadús és magával ragadó. A varázslás bár a négy őselemre épül, ami igencsak elcsépelt téma, a felhasználása annál különlegesebb. A misztikus lények közül azonnal a szívembe zártam Call pajkos kölyökfarkasát, Harcebet, míg Warren, a pimasz gyík leginkább a Vukból Csúszra emlékeztetett.

Legyen bármennyire is szuper a világépítés, sajnos mégis kevésnek érződik. A kötet nem túl hosszú és villámgyorsan olvastatja magát, ami nem lenne baj, de hirtelen, nem elég előzménnyel kezd a végéhez közeledni. Szívesen olvastam volna sokkal-sokkal kidolgozottabban, részletgazdagabban a sulis hétköznapokról, a tanórákról, a baráti összecsiszolódásról, a nevükön kívül nem igazán megismert mellékszereplőkről.

Ettől még A vaspróba kitűnő kezdete egy nem csupán kiskamasz fejjel élvezhető fantasyszériának, és mint az elején már meglebegtettem, üdítő újításokat is bevezet a műfaj sablonjaiban. Anélkül, hogy lelőném a fordulatokat, annyit elárulok, hogy egy elképesztően merészet csavar a tipikus “a főszereplő a kiválasztott, akinek szembe kell szállnia a gonosszal” történetvázon. Kegyetlenül zseniális, és alig merem elképzelni, hogyan lehet feloldani a kialakult helyzetet.

Szerencsére úgy adódott, hogy amint az első résszel végeztem, már bele is vethettem magam a másodikba:

Holly Black – Cassandra Clare: A rézkesztyű (Magisztérium 2.)

A folytatásban tovább fokozódnak az izgalmak, nőnek a tétek, több szeletét ismerhetjük meg ennek a fantasztikus világnak.

Call boldogan és sikeresen fejezte be első tanévét a Magisztériumban, ám nyári szünetét nem töltheti felhőtlen pihenéssel. Életét ugyanis beárnyékolja egy szörnyű, feldolgozhatatlan titok, amivel érthetően képtelen megbirkózni. Fogalma sincs, ki is valójában, mikre képes, hogyan folytathatná megszokott életét, és hogy állhatna ellen a rá váró sorsnak. Apjában sem bízhat, hisz mintha ő is ártani akarna neki. Legalább két hűséges barátjára számíthat, igaz, velük is akadnak nézeteltéréseik.

A második tanévből az előzőnél is kevesebbet látunk, mivel a cselekmény javarészt az iskolán kívül játszódik. Call, Aaron és Tamara, valamint a rájuk akaszkodó, később egészen pozitív oldaláról is megmutatkozó Jasper kénytelenek felügyelet nélkül elhagyni az intézményt, hogy nyomába eredjenek a címbeli veszélyes erejű rézkesztyű elrablójának. A sztori így “road movie”-vá alakul, a gyerekek úton vannak, rejtőzködnek, menekülnek, élelmet és szállást keresnek, próbálják feltalálni magukat, ami nagyban hozzájárul a kapcsolatuk szorosabbra fűzéséhez.

Ezúttal is túl kapkodónak és kifejtetlennek éreztem a történetvezetést, a végső nagy összecsapás azonban mindenért kárpótolt. Igazán ütősen és feszültségteljesen lett megírva, Call vakmerő húzásán csak ámultam, és szívből örültem, mikor bebizonyosodott, hogy minden balsejtelme ellenére az apja mennyire szereti őt. Látszólag itt akár le is zárulhatnának a problémák, de mivel még három kötet hátravan, valami azt súgja, hogy csak most kezdődnek igazán…

Mindkét kötet értékelése:

10/8

 

Az izgalmak folyóján hajózva

Rick Riordan: Tűztrónus (A Kane-krónikák 2.)

A vörös piramis a tavalyi év legkellemesebb, legüdítőbb olvasmányai közé tartozott, így természetesen alig vártam, hogy kezembe vehessem a folytatást. A Tűztrónus, csakúgy, mint az első rész, egyszerre szolgáltat felhőtlen kikapcsolódást és érdekes ismeretadagot, tökéletes időtöltést nyújtva a történelemre és kultúrára fogékonyoknak.

A Kane testvérek ott folytatják, ahol abbahagyták: továbbra is az ő feladatuk megmenteni világunkat a rászabadult egyiptomi mitológiától. A fenyegetés jóval súlyosabb, ám ők is rengeteget fejlődtek, mióta először kerültek szembe sorsukkal. Bár csak néhány hónap telt el az első kötet végétől számítva, jelentős változások mentek végbe Carter és Sadie életében. Többé-kevésbé hozzászoktak a brooklyni nomoszban betöltött pozíciójukhoz, a  mágiahasználathoz, sőt, már oktathatnak is hozzájuk hasonló fáraóleszármazottakat. Az új tanoncok nem kaptak sok szerepet, némelyiküket szívesen megismertem volna alaposabban, de jól lett ábrázolva, mennyiféle isteni erőből lehet meríteni, na és az is, hogy egyesek még nem tudják megfelelően, átgondoltan alkalmazni a képességüket.

A főhadiszállást hamar el kell hagyniuk ifjú hőseinknek, hisz nem rettenetesebb veszély, mint maga Apóphisz, a káosz kígyója közeleg, hogy pusztulásba sodorja istenek és halandók világát egyaránt. Az egyetlen legyőzője Ré, a napisten lehetne, ám ő már túl idős és gyenge, hogy szembekelhessen az ellenséggel. Az Élet Házának tagjai nem hagyják annyiban a dolgot, még ha akadályozza is őket egy, a démoni hüllőt követő, hátborzongató mágus, és az istenek közt is van, aki szívesen töltené be Ré helyét a tűztrónuson.

A Kane-krónikák olyan sorozat, amit ugyanannyira élvezek, mint ha pár évvel fiatalabbként, gyerekfejjel olvasnám, de a felnőttek is remekül szórakozhatnak rajta. Megvan benne minden, ami egy jó ifjúsági regényhez hozzátartozik: könnyen olvasható, izgalmakban gazdag, a cselekmény egy pillanatra sem ül le, szereplői szerethetőek (a gonoszak persze utálhatóak), fantáziadús, humora pedig egyszerűen fergeteges. Témája, és annak alapos kidolgozása miatt simán megválasztanám felső tagozatos kötelező olvasmánynak, ami ellen nem hiszem, hogy sok gyerek ágálna. Az egyiptomi mítoszokat számtalanszor feldolgozták már, Riordan azonban nem ragadt meg a mindenki által kívülről fújt alapisteneknél, hanem aprólékosan beleszőtt a történetbe kevesebbet emlegetett, de nem kevésbé érdekes alakokat és lényeket.

A sztorinak előnye még, hogy teljesen uniszexnek nevezhető, hiszen két egyenértékű főhőssel, egy tizenéves fiú-lány testvérpárral rendelkezik, akik felváltva, egyenlő arányban narrálják az eseményeket. Én, bár mindketten a szívemhez nőttek, jobban tudok azonosulni a higgadt, intelligens, bár kissé teszetosza Carterrel, mint a nagyszájú, vakmerő,  folyton elégedetlenkedő Sadie-vel, ezért kicsit bántam, hogy a fentebb említettek ellenére mintha a lány valamivel nagyobb hangsúlyt kapott volna, de lehet, ezt csak én éreztem így, hisz a bátyjának is kijártak a maga nagyjelenetei. Sajnáltam továbbá, hogy az előző kötetben előtérben lévő szereplők közül jópáran most háttérbe szorultak: Básztet, a vagány macskaistennő például hatalmas kedvencemmé vált, ebben a részben viszont nem akciózott sokat. Cserébe csatlakoznak a csapathoz új emlékezetes karakterek, élükön Bésszel, a laza és gyakran felelőtlen törpeistennel, akinek számos haláli beszólást köszönhetünk. Vele, mint humorforrás, nincs is semmi baj, viszont megint előjött valami, amit korábban is nehezen viseltem: mikor egy isten túlzottan nevetségessé válik, ami már szinte szentségtörésnek lehetne nyilvánítható. A leharcoltsága miatt egy óvódás értelmi szintjén vergődő, hasznavehetetlen Ré ábrázolása véleményem szerint már túlment egy határon.

Szerelmi szálak is gabalyodnak, szerencsére nem vonják el a figyelmet a lényegről, épp egészséges mértékben vannak jelen. Sadie vacillálása a megnyerő kamaszsrác alakját öltő Anubisz és egyik helyes tanítványuk, Walt között ugyan fárasztó tud lenni, de belefér. Én mindenestül a sakálistent támogatom, még ha morbidnak is tűnhet, de Waltot is megkedveltem, nem baj, ha a lány valaki valóságosabbra is számíthat. Carter szíve vágyát, Ziát bírtam az előző kötetben, pedig kiderült, hogy csak egy másolata kísérte és segítette a főhősöket. Érthető, hogy az igazi lány össze van zavarodva és a fiú is nehezen dolgozza fel, hogy közös pillanataikat meg nem történtnek veheti, de örültem volna, ha Zia többet szerepel, és sikerül ezúttal igazából összerázódniuk.

Ennél a fantasztikus olvasmányélménynél már csak egyetlenegy jobb lehetne: ha a harmadik, befejező részbe is rögtön belevethetném magam, ami sajnos magyarul még nem jelent meg. Mindenesetre amíg arra várok, talán belevághatnék a Percy Jackson-sorozatba, amit egyöntetűen Riordan főművének tartanak, és a filmekből leszűrve ugyanilyen szórakoztatóan, informatívan és modernül taglalja a görög hitvilágot.

Értékelésem:

10/8

 

Tébolyok útján a boldog nászig

Böszörményi Gyula: Nász és téboly (Ambrózy báró esetei 4.)

Ennek is el kellett egyszer jönnie: lezárult az Ambrózy báró esetei. Ha a szívemhez ennyire hozzánő egy sorozat, mindig visszás érzés az utolsó részt várni, hisz miközben a kezdetektől fogva vágyom, hogy minden a helyére kerüljön, szeretném a végsőkig halogatni a búcsút. A befejező kötet természetesen zseniálisra sikeredett, a titkok napvilágra kerültek, viszont maradtak elvarratlan szálak, nekem pedig egy csöppnyi hiányérzetem.

Az Ármány és kézfogó istentelenül gyilkos függővéggel zárult, ami egyetlen olvasó szívét sem hagyhatta nyugalomban. A nyár elején megjelent Bitó és borostyán című kis közjáték ugyan segített enyhíteni a várakozást, ám még kíváncsibbá is tett annak irányában. Mikor éppen más történetben merültem el, az agyam akkor is szüntelenül azon kattogott, vajon melyik lányt választja a báró. Ilyenkor pedig nem csupán rajongóként ábrándoztam a lelkemnek kedves variációról, hanem íróként is elgondolkodtam, mi lenne igazán ütős húzás a regény izgalmassá tételéhez.

A megoldás egyszerre mérhetetlenül bosszantó és izgató. Olyasmi, ami futólag megfordult a fejemben, mégsem igazán számítottam rá. Gyanítottam, hogy lesz valami turpisság a dologban, hiteltelen lett volna, ha Richárdban egy csapásra gyengéd érzelmek ébrednek Mili iránt, és onnantól minden csupa boldogság. Másik végletként viszont az Emmára eső döntés jött szóba, ami hasonlóan gyenge lábakon állt, és bár drámát bőséggel biztosított volna, nagyon nem fűlt a fogam egy nővérek közti szerelmi háromszöghöz, amiből valamelyikőjük nem jöhet ki jól. A címbéli kézfogó egyszer már tévútra vitt, és nem bírtam volna ép ésszel, ha a nász sem arra a bizonyos alkalomra utal, amit a két főhős első találkozása óta remélek. Érthető hát, ha megdöbbenésemben azt sem tudtam, hangosan átkozódjak vagy titkon repessen a szívem, mikor kiderült, ez a nász az is lesz, meg nem is.

A kamaraerdei Csendilla villa fontos események színhelye

Nem szeretnék sok mindent elárulni, de annyit talán felfedhetek, hogy a magának való detektív nem önszántából, hanem “gonosz erők játékából” vállalkozik házasodásra, amihez ezek után értelemszerűen Milinek sincs sok kedve. A regény így az eddigi legszemélyesebb bűnügyet szállítja, ahol az egymással hadilábon álló munkatársak jegyespárként kénytelenek nyomába szegődni az elvetemült zsarolónak, akit valamilyen titokzatos okból örömmel töltene el, ha Ambrózy megnősülne, ha pedig nem tesznek kedvére, ártatlanok életét ontja ki. A szokatlan helyzet csúcsra járatott izgalommal és feszültséggel szolgál, kegyetlen, ám vitathatatlanul mesteri fordulat így hozni össze a szereplőket.

Miliért végig sajgott a szívem, nem ezt, nem így érdemelte volna. Legféltettebb álmát zúzta össze a rejtélyes fenyegető, és ugyan már korántsem kislány, olyan feladatok elébe kell néznie, amikhez még bőven fel kell nőnie. Szívesen segít a bárónak, de hogy csupán eszköz legyen egy tervben, amin egy gyilkos leleplezésénél több múlik, azt nem tűrheti szótlanul. Míg joggal haragszik Richárdra, addig a férfi komoly fejlődést kezd mutatni empátia terén. Igyekszik figyelmes és megértő lenni menyasszonyával, hisz érzi, a lánynak épp annyira nem kívánatos a kialakult helyzet, mint neki. Ettől még nem győzi szóvá tenni, hogy az esküvő csak és kizárólag a nyomozás érdekében jöhet létre, amit persze Mili sem hagy replikázás nélkül. Szócsatáik mellett azért csak akad egynéhány pillantás és félmondat, amiből érezni, ez a két ember mennyire szereti és tiszteli egymást, ám mi tagadás, örömmel fogadtam volna több fejleményt romantikus téren. Az egész sorozat alatt vártam, mikor következik be egy afféle “heves veszekedés heves csókolózásba torkollik” típusú jelenet, de ennek lehetősége, ahányszor felcsillant, hamar el is úszott. Érzelmi szempontból szerintem a harmadik kötet volt a tetőpont, ott valahogy minden felgyűlt feszültség összeadódott egy szédületes robbanóeleggyé.

Gauguin Asszony virággal című képe is szerepet kap

Mivel Emma ügye sikeresen megoldódott, a másik szemszög ezúttal a fiatalabb Richárd múltjába enged betekintést, ami iránt a korábban elejtett részletek egyre és egyre kíváncsibbá tettek. A szerző betartotta ígéretét, valóban nem maradtak rejtve Ambrózy múltjának eseményei, elsősorban elvesztett kedvesének tragédiája. Üdítő volt látni a marconának megismert detektívet bohó szerelmesként, ugyanakkor kicsit lassan indult be és jutott el a lényeghez az ő cselekményszála. Arról nem is beszélve, hogy Mili nevében is féltékenykedtem a Rózsalányra, amiért vele földöntúlian boldog időket élhetett át Richárd, míg hősnőnk csak a megkeményedett szívű, nőkkel szemben előítéletes, nem éppen úriembert látja benne.

Ha már szó esett Emmáról, ő ebben a kötetben eléggé háttérbe szorult. Ha ez azért lenne így, mert már nincs más dolga, mint hogy megérdemelten kipihenje fáradalmait, ezt nem is bánnám, ezzel szemben hazatérve sincs nyugta a rosszmájú pletykáktól, amiket a távolléte gerjesztett. Igaz, hogy egy idő után kezdett idegesíteni az idősebbik Hangay lány, ám így visszagondolva ez leginkább a báró titkolózásának volt köszönhető, és annak, hogy esetleg ő is szóba jön a férfinak. Emma mindezek ellenére húgához hasonlóan talpraesett és kivételes bátorságról tanúbizonyságot adó ifjú hölgy, aki több életre elegendő szenvedést kellett kiálljon, mire újra találkozhatott családjával. Őszintén sajnálom, hogy magány jutott osztályrészéül, hiába oltalmazza az apja. A korábbiakban belebegtetett potenciális szerelméből nem lett semmi, Márika is úgy vált Mili komornájává, mintha mindig is őt, és nem a nővérét kísérgette volna jóban-rosszban. Más fontos mellékszereplők (Vili, Renée, Agáta mama…) is csak úgy ott voltak, mint általában, de sok érdemleges nem történt velük.

Ambrózy báró még a Moulin Rouge-ban is megfordul

Kiválóan megírt a befejező kötet, mégis sokszor éreztem, hogy bőven lehetne még kifejteni dolgokat. Túl hamar, túl gyors lezárással ért véget, így érthető, ha nehéz szívvel engedem el a sorozatot. Olvastam sokak kérelmét a folytatás iránt, ami bemutatná az epilógus utáni időszakot, aminek természetesen én is örülnék, de ha itt a búcsú ideje, el tudom fogadni. Addig is mindenképp vevő lettem egyrészt hasonló korban játszódó, akár akkoriban, akár mostanában született regényekre, bár ezeket eddig sem vetettem meg,  másrészt Böszörményi Gyula munkásságának más darabjaira is, érdekel, más műfajokban miképp kamatoztatja sziporkázó tehetségét. Határtalanul hálás vagyok, hogy ez a sorozat létrejött és rátaláltam, hisz olyan kimagasló minőségű történetszövést  és precíz kutatómunkát képvisel, amit nem sok kortárs mű mondhat el magáról.

Értékelésem:

10/10

Első osztályon a múltba

Böszörményi Gyula: Bitó és borostyán (Ambrózy báró esetei 3,5)

Ugyan csaknem fél év telt el az Ármány és kézfogó megjelenése óta, az újabb kisregény váratlan érkezése miatt csupán röpke pillanatnak tűnik, hisz úgy rendezkedtem be, hogy csak év vége felé készülhetek a negyedik nagyregényre. Ezúttal is csak ismételni tudom magam: elmondhatatlanul jó érzés volt újból belemerülni Ambrózy báró világába, még ha ilyen rövid időre is.

A Beretva és tőrhőz hasonlóan a Bitó és borostyán is feledik rész, ám annál jó 100 oldallal hosszabb, és míg előbbi hagyott némi hiányérzetet maga után, a most tárgyalt mű kerek egész a maga csekély terjedelmében is. Lehetett volna még részletezni, de így is teljes regényélményt nyújt.

A történet a harmadik kötet egy kimaradt eseménye, akkor játszódik, mikor Ambrózy szó szerint kitagadja Milit Budapestről, és hazaküldi marosvásárhelyi otthonába. A vonaton, mely a lányt szállítja, pedig mit ad isten, gyilkosságot követnek el. Ebből a szempontból ez a sztori kicsit eltér a korábbiaktól, hiszen nem egy már lezajlott bűntény aktáját helyezik a detektív íróasztalára, hanem a véletlenek összjátékaként pont ott esik meg valami szörnyűség, ahol hőseink személyes ügyeiket intézik. Más hangsúlyos eltérés is akad, ahogy a fülszöveg is kiemeli, ez Mili első önállóan felderített esete, de nem kell megijedni, Richárd ettől még szerepel, sőt, többet is, mint azt elsőre gondolni lehetne.

A vasút, mint helyszín, remekül funkcionál, szeretem azokat a könyveket és filmeket, ahol egy csapat különböző jellemű ember valamilyen mozgó járműben összezárva száll szembe egymással, vagy épp kénytelen együttműködni (akárcsak a Madrapurban a repülőgépen). Az expressz első osztályára természetesen számtalan különc, fennhéjázó arisztokrata vált jegyet, a találgatás az áldozat és a gyilkos személye körül pedig rögtön beindulhat. Röviden csak annyit mondanék: van, amelyik tippem bejött, van, amelyik nem, annyi biztos, hogy ismét egy zseniálisan összefűzött krimiszál kerekedett ki a végére.

Mint a korábbi kisregénynél, most sem bántam, hogy nem fut két szálon a cselekmény, nem ugrunk át Emma szálára. Bevallom, engem ő egyre jobban idegesít, ám más szereplők hiánya fájt, köztük Márié, Vilié, Renée-é… Az új karakterek közül kettőt emelnék ki: Bali Mihályt, aki hóhér létére rendkívül szerény és barátságos ember, Mili legfőbb segítőtársává válik az út során, és Berta Mimit, a frivol primadonnát, aki nem tudja nem magára vonni a figyelmet, és akinek jóvoltából feltárul egy kis szelet a korabeli sztárok kulisszatitkaiból.

A 3. képen a 2. hölgy elvileg Berta Mimi

Végére hagytam, aminek nagyon-nagyon örülök abban, hogy a kötet az előző rész történései között helyezkedik el: legalább nem kell aggódni a közvetlen folytatáson, hiszen azt már olvashattuk! Nem kell izgalomban maradni amiatt, hogy fogadja majd Milit az apja, vagy visszatérhet-e még az Ambrózy-villába. A negyedik, és vélhetően utolsó kötet fordulataira természetesen nem is lehetnék kíváncsibb, ám addig egy kis megnyugvást biztosít a mostani befejezés.

Értékelésem:

10/10

Ha a piramis aljában ilyen jó, milyen lesz a csúcsán?

Rick Riordan: A vörös piramis (A Kane-krónikák 1.)

Nemrég láttam a Múmia-filmeket és az Egyiptom isteneit, amik remek kedvcsinálóként szolgáltak ehhez a könyvhöz, amit még jóval korábban adott kölcsön Egyiptom-szakértő nagybátyám. Ugyan a két Percy Jackson-adaptáció nagyon tetszett, a könyvek elolvasását nem éreztem feltétlen szükségesnek, ezek után viszont szívesen belekukkantanék, hiszen Rick Riordan stílusa igencsak megnyert magának.

Már csak azért is megérte kézbevenni, mert valóságos gyógyírként hatott rám olyan művek tömkelege után, amiket nyögvenyelősen, iskolai kényszerből olvastam. Felüdítő volt olyan történetbe belemerülni, ami izgalmas, pörgős, vicces, az én korosztályomnak, vagy talán kicsivel kisebbeknek íródott, és a tetejébe még számos hasznos ismeretet is átad.

A vörös piramis tökéletesen megfelel a szórakoztatva tanítás fogalmának, szívesen látnám viszont, mondjuk az ötödikesek töritananyagában. Nem állítom, hogy szinte észrevehetetlenül, mindenesetre cseppet sem száraz, szájbarágós vagy követhetetlen stílusban ragad a gyerekekre egy átfogó, részletes kép az egyiptomi mitológiáról. Nekem ez az egyik kedvenc történelmi korszakom, rengeteg témába vágó olvasmánnyal, filmmel, számítógépes és kézzelfogható játékkal találkoztam már, mégis tudott olyan információkkal szolgálni a sztori, amikről még egyáltalán nem hallottam. Örvendetes, hogy a szerző nem ragadt le az alapoknál, hanem belemászott a sűrűjébe, és foglalkozott kevésbé jelentős istenekkel és lényekkel, ritkábban emlegetett szokásokkal is.

Természetesen valóban nem lenne olyan érdekfeszítő az ismeretterjesztő anyag, ha nem lenne köré szőve, ahogy a Villámtolvaj esetében is, egy tipikus “egyszerű tinédzser rádöbben, hogy a világ sorsa rajta múlik” cselekmény. Amitől a főszál nem válik túlzottan elcsépeltté, hogy rögtön két kiválasztottal van dolgunk, egy fiú-lány testvérpárral. Az okos, de esetlen Carter és a bátor, ám flegma Sadie mindketten néhol fárasztó, de szimpatikus karakterek, és nagyszerűen kiegészítik egymást, lévén más-más területen mutatkoznak meg az erősségeik. Szükségük is van egymásra, hisz ha szinte senkiben sem, legalább egymásban megbízhatnak. Érdekesen volt bemutatva, hogy a rokoni kapcsolat ellenére teljesen más családi háttérből érkeznek, és külön öröm, hogy felváltva narrálták kalandjaikat.

Az istenek összetett, emberi jelleműként lettek felvázolva, ám az ő esetükben gyakran éreztem, hogy Riordan kissé elvetette a sulykot egyébként hatalmas humorérzékével. Félreértés ne essék, köztük is többségben jól megalkotott karakterek fordulnak elő, például Básztet, a gyerekek segítségére siető és felettük folyton anyáskodni próbáló, ember formájában is cicaösztönökkel rendelkező macskaistennő hihetetlenül szerethető figura, ahogy szívemhez nőtt még a lelkiismeretes, szintén anyai érzésekben bővelkedő Ízisz vagy a komor kamaszfiúként megjelenő Anubisz is. Sajnos negatívan ellenpontozzák ezt a valamelyest “félreismert” alakok: Toth akár még lehet is bohókás, de nem hiszem, hogy ennyire, Hórusztól pedig még idegenebbül hat az ilyesmi. Széth amolyan sablongonosz, persze az alapanyagból logikusan következik, hogy ő törjön világleigázó babérokra, és ha jól vettem ki, a folytatásban már nem ő fogja jelenteni a legsúlyosabb fenyegetést.

Összességében rendkívül szórakoztató és ezzel együtt tartalmas ifjúsági regény, kitűnő kikapcsolódást nyújthat idősebbek számára is. Az emlékezetes részeket pedig hosszan lehetne sorolni, kis bűntudatot is érzek, amiért sok mindent nem jutott helyem megemlíteni, de talán jobb is, ha nem lövök le minden poént. Alig győzöm kivárni a további két kötetet!

Értékelésem:

10/8