Sorsok színpadán

Joanna Quinn: A Bálnacsont színház

A 21. Század Kiadó Kult Könyvek sorozatának újdonságait egy ideje kiemelt figyelemmel követem, mivel kivételesen igényes megvalósítású és izgalmasan hangzó köteteket jelentetnek meg. A Bálnacsont színház első körben gyönyörű borítójával, másodsorban a címben szereplő színház szócskával keltette fel az érdeklődésem, aztán amikor kiderült, hogy a történet a II. világháború alatti kémkedés körül is bonyolódik majd, csak még kíváncsibb lettem. Olvasás után sajnos azt kell mondanom, bár egyáltalán nem nyújtott rossz élményt a könyv, nem is ragadott annyira magával, mint számítottam rá.

1928-ban a három Seagrave gyerek, Cristabel, Florence és Digby egy partra mosott bálnatetemre bukkan dorseti birtokukon. Cristabel, aki rajong a történetmesélésért, kitalálja, hogy rendezzenek színházat a csontváz belsejében. Családtagjaikon és háztartási alkalmazottjaikon kívül csatlakozik hozzájuk egy különc orosz festőművész és bohém társasága, a rendhagyó teátrum pedig hamarosan nemzetközi szenzációvá válik. Azonban mire a gyerekek felnőnek, az előadásoknak véget vet a második világháború kitörése. Cristabelnek új szerepet kell felöltenie: titkos ügynöknek áll. Nem csupán azért, hogy segítse hazáját, hanem mert így lehet esélye újra találkozni a szintén kémszolgálatot teljesítő, magáról egy ideje hírt nem adó Digby-vel…

A családregényeket és a testvéri kapcsolatokat boncolgató műveket alapvetően kedvelem, mert bár olykor bele lehet zavarodni a számtalan felvonultatott rokonba, igazán érdekes megfigyelni a jellemek ütköztetését, a szituációkra adott eltérő reakcióikat. A Bálnacsont színház szerencsére nem felfoghatatlanul kiterjedt családfával dolgozik, ámde annál meglepőbbel. A középpontban a három Seagrave gyerek áll, akik keresztbe-kasul féltestvérek: Cristabelnek és Florence-nek az apja közös, Florence-nek és Digby-nek az anyja, a két apa ráadásul fivére egymásnak.

Az első nagyobb egység kezdetén hozza haza az özvegy Jasper Seagrave új feleségét, Rosalindet, és itt máris nagyon értékeltem, ahogy Quinn több oldalról láttatja a történéseket. Először a nő szempontjából követhettem végig, ahogy nem tud beilleszkedni az új szerepkörébe, nem találja a közös hangot mostohalányával, kényelmetlenül érzi magát a férjével való együttlétektől, majd a terhességtől, így csak sajnálni tudtam. Ezért amikor látogatóba érkezett hozzájuk sógora, a megnyerő, szabadszellemű Willoughby (nem tudom, szándékos utalás-e, de neve mellett viselkedésében is párhuzamot véltem felfedezni Jane Austen Értelem és érzelemjének fontos férfialakjával), szinte nem is haragudtam rá, amiért engedett a csábításnak. Ellenben miután Jasper szemszögéből feltárult előttem, hogy öccse születése óta folyamatosan háttérbe szorult szülei szemében, és hogy tragikusan korán veszítette el első feleségét, Cristabel anyját, akivel őszinte szerelem volt köztük, már hozzá is sokkal megértőbben viszonyultam.

Sajnáltam, hogy pár évvel később (amikor Jasper már halott, Rosalind pedig hivatalosan is Willoughby felesége) a (nevelő)szülők összetett jelleme elhalványult, helyette a felszínes gazdagok tipikus karikatúráiként tűntek fel. Cserébe kárpótolt a gyerekszereplők játékos élettelisége és a felnőtté válásuk során bejárt fejlődési út. Cristabel igazi vagány, belevaló, fiús csaj, akit semmilyen nehézség nem tántorít el, legyen szó egy színházi társulat igazgatásáról vagy titkos küldemények eljuttatásáról a szövetséges csapatoknak. Digby, az egyetlen fiú, finom modorú, amolyan „anyuka kedvence”, mégis ő lehet (ha csak közvetett módon is) az áhított kisöcs, a legbizalmasabb barát unokanővére számára. És Flossie, aki mindig kiszorul a közös kalandokból, és valahogy mindenki kicsit együgyűnek tartja, ám fiatal nővé érve rátalál valódi erősségére, kibontakoztatja gondoskodó hajlamát. Nem mellesleg neki jutott a legszebb szerelmi szál is, még ha az tiltott mivolta miatt a fájdalmat is magában hordozta.

A regény legélvezetesebb szakaszának kétségkívül azt találtam, amelyikben megalakult a címadó színház, nagyon jólesett látni a gyerekek kreativitását, a körülöttük kialakuló csapat összetartását. A festőművész Taras és kompániája, valamint a közösen létrehozott Iliász-előadás akár a Családom és egyéb állatfajtákban is megállták volna a helyüket, ezért azt sem bántam volna, ha ahhoz hasonlóan ez a könyv is inkább kellemes hangulatokat, mintsem fordulatos eseményeket közvetít.

Ettől még természetesen izgalomban tartott, milyen lesz az ügynökös szál, de végül pont az a rész bizonyult kevésbé lebilincselőnek. Leginkább a műfajban kötelező körök kerültek lefuttatásra, és ehhez kevéssé tett hozzá, hogy a korábban alaposan megismert szereplők keveredtek beléjük. A ráhangolódást nehezítette az a technika is, hogy a kötet hosszú (több, mint húszéves) időszakot ölel fel viszonylag rövid fejezetekben, két fejezet közt pedig akár jópár év is eltelik, így mindössze kiragadott szemelvényeket kapnak az olvasók a karakterek életútjából. Az írónő emellett szívesen kísérletezett különböző rendhagyó szövegtípusok beemelésével, amik közt akadtak a cselekményt ötletesen színesítők (a szereplők levelezései vagy a színház előadásairól hírt adó újságcikkek), ám elhanyagolhatók is (a szobalány naplóbejegyzései) – a kevesebb talán ezen a téren is több lett volna.

Joanna Quinn debütáló regénye tehát impozánsra, viszont túlságosan is szerteágazóra sikeredett, ami inkább részleteiben emlékezetes, mint egészében. A szöveg szép, érzékletes stílusa és a karakterek aprólékosan megformált személyisége azonban meggyőztek arról, hogy az írónő későbbi alkotásaival is próbát tegyek majd.

10/8

Lázálom az álomgyárról

Damien Chazelle: Babylon

Még csak 2023 elején járunk, de úgy tűnik, máris megtaláltam az év legjobb filmjét. Odavagyok mindenért, ami a régi Hollywoodhoz köthető, így biztos voltam benne, hogy a Babylont moziban szeretném látni. Arra viszont nem számítottam, hogy életem eddigi legszédületesebb mozgóképes hullámvasútjára fogok beülni.

1926-ban, egy exkluzív Los Angeles-i partin megismerkedik Nellie LaRoy és Manny Torres, akik mindketten a film világában szeretnének érvényesülni – a lány színésznőként, a fiú a háttérben segédkezve. Hamarosan rájuk mosolyog a szerencse: Nellie-t behívják egy próbafelvételre, Manny-t pedig a szupersztár Jack Conrad fogadja fel mindenesévé. A filmipar azonban mindent felforgató változás küszöbén áll, mivel az addig virágzó némafilmeket kezdi kiszorítani a hangrögzítés találmánya, ami számos színész hírnevére veszélyt jelent. Miközben próbálnak alkalmazkodni az átalakuláshoz, a fiatalok hol távolabb sodródnak a másiktól, hol közelebb kerülnek egymáshoz, mígnem döntést kell hozniuk, mennyit kockáztatnának közös jövőjükért…

Damien Chazelle végre jelentős rendezővé érett a szememben. Bár élveztem a Kaliforniai álmot, nagy musicalrajongóként kicsit szégyelltem, hogy nem estem tőle úgy hanyatt, mint a legtöbben. A Whiplasht és Az első embert pedig ügyesen megcsinált, de számomra kifejezetten egyszernézős alkotásoknak tartom. Ezzel szemben a Babylon forgatásánál Chazelle-nek sikerült felvennie egy olyan stílust, ami tökéletesen illik az ízlésemhez. Az festhetne igencsak hasonlóan, ha a kedvenc rendezőim közül Baz Luhrmann és Quentin Tarantino összefogtak volna egy közös projekthez.

A Babylon nem az első mű, ami a néma- és a hangosfilm közti átmenetet prezentálja (az Ének az esőbenre konkrétan többször is hivatkozik), ám a folyamat viszontagságai még sosem érződtek ennyire hitelesnek. Mindig is szükséges fejlesztésként tekintettem erre a váltásra annak érdekében, hogy életszerűbben és hatásosabban mesélhessenek el történeteket, ezért összefacsarodott a szívem az új médiummal lépést tartani nem tudó színészek és stábtagok küszködésének láttán. Chazelle megrendítően demonstrálja, ahogy a technológia evolúciója folyamatosan jobb és jobb produkciók készítését ígéri, mégis fontos értékek elvesztését hordozza magában. Furcsa belegondolni, hogy itt állok fiatalon, mindig izgatottan az új premierek előtt, aztán gyakran ott találom magam, hogy visszasírom az 1990-es és a korai 2000-es évek filmjeit, amikor a CGI-t talán ügyetlenebbül alkalmazták, viszont nagyobb műgonddal írtak forgatókönyveket. Minden generációnak megvannak a maga ellentmondásos innovációi, amik később nosztalgikus emlékekké és ikonikus, sajnos visszahozhatatlan korszakokká nemesülnek.

A három főszereplőt briliánsan választották ki ennek az eseménydús érának az illusztrálásához. Margot Robbie szinte az álomgyár élő jelképévé alakul, ahogy káprázatos istennőként magára ölti Nellie vibráló, fékezhetetlen személyiségét. Diego Calva élete első főszerepében alakítja a szorgalmas, idealista Manny-t, de képes felnőni Robbie méltó partnerévé. Annak ellenére, hogy Jack nagyrészt kettejüktől külön utakon jár, jelenléte kulcsfontosságú, kiöregedése párhuzamba állítható Nellie felfutásával. Bár egyes komikus jelenetekben úgy tűnhet, Brad Pitt önmaga karikatúráját játssza, igazából mély tisztelettel formálja meg a tragikus pályájú színészlegendát.

A film egyik problémája a mellékalakok túlzott szerepeltetése. A sorozatformátum (kitűnő példa rá a Netflixes Hollywood) remekül megfelel több különböző életút végigkövetéséhez, ám egy önálló film szétesővé válik tőle, akkor is, ha három óra áll a rendelkezésére. Sidney, az afroamerikai jazztrombitás (Jovan Adepo) és Fay, a kínai bárénekesnő (Li Jun Li) sorsa érdekes és fontos adalék a kulturális kisebbségekkel szembeni kegyetlen bánásmód bemutatásához, azonban a cselekmény feszesebb lenne, amennyiben kevesebb játékidőt kapnának. Úgy érződik, hiába állnak Nellie és Manny a középpontban, jelentős részletek maradnak rejtve a közönség elől a karrierjük és a kapcsolatuk kibontakozását illetően. (A film megnézése után elolvastam a forgatókönyv egy korábbi, a neten hozzáférhető példányát, amiben több jelenet mélyíti el a románcukat. Sajnálom, hogy ezek nem mind kerültek bele a végső változatba.)

A másik kritikám részben ehhez az aránytalansághoz kapcsolódik, mivel az ütemezésre vonatkozik. A Babylonnak egyértelműen az áll a legjobban, amikor a maximum fokozaton pörög: rögtön a valaha filmvásznon rendezett legtüzesebb bulival indít, majd átvált a stúdió kaotikus forgatási napjaira, míg végül rémálomszerűen sötét, thrilleri atmoszférában tetőzik be. Természetesen elkél némi lélegzetvételnyi idő ezek a szakaszok közt, de sajnos a rengeteg átkötő jelenet nem tartja fenn úgy a figyelmet, mint a csúcspontok. A hosszú felvezetéshez képest a befejezés elsietettnek hat – az egyik főhős végzetét mindössze egy villanásnyira mutatott újságcikken keresztül felfedni nem igazán elegáns megoldás. A záró montázs, amiben felidézik nem csupán ennek a sztorinak, hanem az egyetemes filmtörténelem legemlékezetesebb pillanatait, pedig egyenesen didaktikusságba hajlik.

Összeszedettebb vágással és erősebb fókusszal a fő cselekményszálon a Babylon egy szinttel közelebb állna hozzá, hogy remekmű legyen, ám így is az elmúlt pár év leggrandiózusabb alkotása, és annyira magával ragadott, hogy néhány újranézés után a legnagyobb kedvenceim közé is bekerülhet. Végsősoron a mű saját paradoxonját oldja fel: lehet, hogy a mozi soha többé nem lesz olyan, mint az aranykorban, de meghalni sem fog, amíg készülnek ilyen igazi, nagybetűs filmek.

10/10

(Ui.: Mélységes csalódottsággal tölt el, amiért a filmet nem jelölték Oscar-díjra sem a Legjobb film, sem bármelyik Legjobb színészi alakítás kategóriájában. Persze még mindig szurkolhatok a nagyszerű zenének és látványnak, de azért a Babylon ennél többet érdemelt.)

Meghívás egy gyilkos időhurokba

Stuart Turton: Evelyn Hardcastle 7 halála

Amióta gyerekként megismerkedtem Poirot és Miss Marple eseteivel, a krimit tartom az egyik kedvenc regény- és filmműfajomnak. Szeretek együtt töprengeni a detektívekkel, akár megelőzve őket, ugyanakkor azt is, ha meglepnek, és olyan megoldást tálalnak elém, amire álmomban sem gondoltam volna. Az Evelyn Hardcastle 7 halála is éppen azért került a szatyromba a Könyvhéten, mert egy klasszikus Agatha Christie-féle bűnügyet ígért, megspékelve némi modern sci-fis beütéssel.

Egy férfi egy erdő szélén tér magához. Nem emlékszik rá, hogy került oda, sőt, még arra sem, kicsoda. Hamarosan megtudja, hogy Sebastian Bellnek hívják és a Blackheath-birtokon tartózkodik, ahol az előkelő Hardcastle család estélyére hivatalos. A parti azonban tragédiába torkollik, a házigazdáék lánya, Evelyn gyilkosság áldozata lesz. Majd másnap az egész elölről kezdődik, egy különbséggel: hősünk Sebastian helyett egy másik ember bőrében ébred fel. Nyolc nap és nyolc személyiség áll a rendelkezésére, hogy elkapja a tettest, különben sosem térhet vissza a saját életébe…

Az időhurkos sztorik mostanában divatba jöttek, Turton viszont csavart egyet a formulán a testcsere beemelésével. Az ötlet – miszerint a nyomozó (és vele együtt az olvasó is) minden alkalommal más szemszögből vizsgálhatja meg a történéseket – páratlan, és jóval több lehetőséget nyit meg, mintha egyszerűen a gyanúsítottak beszámolóiból kéne kihámozni az igazságot. Az írót pedig elismerés illeti, amiért sikerült kézben tartania a népes társaságot úgy, hogy mindig a megfelelő helyen legyenek, és a legkisebb lépéseik is stimmeljenek.

A főhős (akiről később kiderül, hogy Aiden Bishop a valódi neve) többnyire egy üres lapnak érződik, akire bármelyik “gazdatest” jelleme ráhúzható, de elvitathatatlanul jólelkű, és még a kevésbé együttműködő “hordozóit” is igyekszik a nemes cél szolgálatába állítani. A többi karakterről nem árulnék el túl sokat, mivel ahogy az effajta krimikben szokás, a sablonoknak látszódó figurák mind többek annál, aminek mutatják magukat. Bőven rejtegetnek sötét titkokat, ezért egyikükkel sem ajánlatos komolyan elkezdeni szimpatizálni. Azt, hogy ebben az álságos közegben is megcsillanhatnak őszinte érzelmek, bizonyítják az olyan ritka kivételek, mint Evelyn és Michael Hardcastle testvéri kapcsolata vagy Jim Rashton és Grace Davies szerelme.

Sajnos zseniális alaphelyzete ellenére sem jutalmazhatom maximális ponttal a könyvet, ahogyan azt sokáig hittem. Nem mondanám, hogy a kerettörténet kihagyható, de meg lehetett volna oldani egy fokkal visszafogottabban is. Az eseményeket felügyelő pestisdoktorok és a rivális nyomozók behozása túlságosan elvont síkra helyezte a cselekményt. Az időhurok folyamatosan bővülő szabályrendszerével egyenes arányosságban nőtt a logikai buktatók száma, a befejezés pedig szintén kissé túlbonyolítottra sikeredett. Bár a regény végig élvezetes marad, talán a kevesebb több lett volna.

Az Evelyn Hardcastle 7 halála többet vállal, mint amennyit teljesíteni képes, ám figyelemreméltó koncepciója miatt helyet érdemel az évem legemlékezetesebb olvasmányai között. És mivel a felépítése szinte kiált azért, hogy minisorozatot forgassanak belőle, örömmel fogadtam a hírt, hogy a Netflixnél már tervezik a megfilmesítését.

10/9

Könyvekbe kötött varázslat

Bridget Collins: A könyvkötő & Árulások

Végtelenül boldoggá tesz, hogy rátaláltam Bridget Collins könyveire. Úgy érzem, idén ő lett számomra az az író, aki két éve Erin Morgenstern. Hihetetlenül rezonál a lelkivilágomra, pontosan az ilyen misztikus, érzelmes, nagyívű, a valóságos környezetet enyhe fantasy-elemekkel feldobó történeteket szeretem. A könyvkötő azt a tökéletes egybeesést testesíti meg, amikor a káprázatos borító és az izgalmakat ígérő fülszöveg együtt keltik fel az olvasó érdeklődését.

A vidéki Angliában járunk, a 19. században. Emmett Farmer egy hosszú betegségből lábadozva próbál visszailleszkedni a családi gazdaság igazgatásába. Egy napon levele érkezik a könyvkötő Seredithtől, aki szeretné felfogadni inasának. Az ifjú szülei makacsul elutasítják a könyvolvasást, mégsem tehetnek mást, minthogy elengedjék őt. Emmett előtt hamarosan feltárul a mesterség titka: a könyvekbe emberek olyan emlékeit kötik be, amiket el akarnak felejteni. Majd az előkelő Darnay famíliának kell egy megbízást teljesítenie, akiknél nem csupán fiukkal, a titokzatos Luciannel találkozik, hanem azzal a ténnyel is, hogy egy kötetben az ő kiradírozott emlékei lapulnak.

Bár az emléktörlős alapötlet nem teljesen eredeti (nekem főleg az Egy makulátlan elme örök ragyogása filmet juttatta eszembe), a könyvekkel összekapcsolva mégis egy újszerű világba vezetett be. Kifejezetten értékelem az alaposságot, amivel az írónő felépítette a mágia szabályait, azt, ahogy valahányszor felvetődött egy kérdésem, szinte rögtön választ is adott rá (pl. arra, hogy léteznek-e fikciós regények vagy hogy visszanyerhetőek-e a bekötött emlékek).

Hátrányként talán azt említeném meg, hogy az elején nagyon lassan vánszorog a cselekmény. Mivel bizonyos fordulatokat a fülszöveg is elárul, túl egyértelműnek láttam a jeleket, és tűkön ülve vártam, hogy mikor lesznek Emmett számára is világosak. A második részben viszont gyönyörűen kezdtek el kibontakozni a fiú bekötéséhez vezető események, míg végül a harmadik nagyobb egységben minden betetőzött és körbeért.

Emmett jóravaló, szerethető főhős, és ügyes megoldás, hogy a felejtése miatt neki is minden újdonság, ami az olvasóknak. Seredith is kedves karakter, de sajnálom, hogy vele és a fiával kapcsolatban sok megválaszolatlan kérdés maradt. Luciant többnyire ellenszenvesnek találtam, sajnos a pozitívabb megmozdulásaival sem tudott kitörni a “vonzó, de megbízhatatlan” kategóriából. Emmett húgát, Altát pedig végig borzasztóan sajnáltam, szerintem ő szerezte a legtöbb lelki sérülést a történet során, és vártam volna valamiféle kárpótlást számára. Emellett a könyvkötészet lehetőséget ad arra, hogy kicsiben sok más sorsot is felvillantson a szerző. Kendőzetlen betekintés nyílik a viktoriánus Anglia társadalmi problémáiba, amik bár más történetekből is ismerősek lehetnek, ettől még ugyanolyan megrázóak.

Borzongató és ámulatba ejtő, a régi gótikus klasszikusokat megidéző fantasy, olyanfajta, amilyet a legjobban szeretek olvasni.

10/9

Szerencsére néhány héttel azután, hogy kiolvastam A könyvkötőt, megérkezett a boltokba az Árulások, így nem kellett hosszú ideig hiányolnom Collins stílusát. Az első regénye is magával ragadott, de a másodikba már teljesen beleszerelmesedtem.

Léonard Martint, miután elbocsátják kulturális miniszteri pozíciójából, áthelyezik kutatómunkát végezni egykori iskolájába, a Montverre-i akadémiára. Az itteni diákok legfőbb próbatétele a grand jeu-n való részvétel. Ez egy verseny, ami magába foglal zenét, színházat, matematikát és filozófiát. A visszatérés hatására a férfi felidézi tanulóéveit, amiket a tökéletes pályamű létrehozásának vágya és évfolyamtársával, Aimée Carfax de Courcy-val folytatott rivalizálása határozott meg. A jelenben pedig megismerkedik Claire Drydennel, az intézmény első női magiszterével, akihez úgy érzi, megmagyarázhatatlan kötelék fűzi. Léo és Claire kénytelenek szembenézni múltbeli hibáikkal és titkaikkal, miközben a világ veszedelmesen kezd átalakulni körülöttük.

Bevallom, a történet nem adta magát könnyen, körülbelül a háromnegyedéig úgy véltem, nem fogja felülmúlni A könyvkötő sikerét. Bosszantott, hogy fogalmam sincs, hogy kéne elképzelni egy grand jeu-játékot, mivel egészen másfajta, klasszikusabb, kézzelfoghatóbb vetélkedőre számítottam. Azontúl a rengeteg politikai eszmefuttatás és a környezet elhelyezése térben és időben is feladták a leckét. Leginkább arra lehet következtetni, hogy Franciaország a helyszín, egy alternatív 1930-as években, ahol már a levegőben van a háború előszele, csak éppen más csoport válik üldözötté. Aztán ahogy elkezdett beindulni a cselekmény, már kevésbé törődtem a világépítés homályos részleteivel, és a szereplők közti szövevényes viszonyrendszer felé fordítottam a figyelmem.

Léónak számos döntésével nem értettem egyet, de értékelem, hogy makulátlan főszereplő helyett egy olykor szánalmasan esendőt kaptunk, aki nem riad vissza a hazugságtól, csalástól sem, a belső értékrendje mégis helyén van a legkritikusabb pillanatokban. Claire-t elsőre ridegnek találtam, a tudásszomjával és azzal, ahogy nőként érvényesülni próbál, viszont erősen azonosulni tudtam. Carfaxet is eleinte csak egy arrogáns ficsúrnak láttam, amíg el nem kezdte felfedni Léonak az emberibb oldalát. A Patkány szemszögéből játszódó fejezeteket először nem tudtam hova tenni, azonban a végére az ő szerepe is kikristályosodott, és nagyon megkedveltem az öntudatos lányt.

Azt viszonylag korán kitaláltam, hogy miért olyan ismerős Léonak Claire, és nem is húzták sokáig, hogy kiderüljön – legalábbis azt hittem, hogy kitaláltam, mert csendesen bekúszott az elmémbe egy másik sejtelem… Elhessegettem magamtól, ám mégis azt éreztem, így lenne a legszebb, legkerekebb a szerelmi szál, és amikor bebizonyosodott, hogy jól tippeltem, percekig csak mosolyogtam a könyv fölött. Ennél a csavarnál zártam teljesen a szívembe a történetet, és legszívesebben azonnal nekifogtam volna az újraolvasásának, már figyelve az árulkodó részletekre.

Lassan kibontakozó, de gyönyörűen összeálló, igazi regényélmény, ami visszahozta az olvasási és írási kedvem, és még hosszú ideig uralni fogja a gondolataimat.

10/10

Végállomás: a végzet

Kenneth Branagh: Gyilkosság az Orient Expresszen

Volt egy időszak, mikor százszámra néztem Poirot és Miss Marple eseteinek megfilmesítéseit, ám egészen idén tavaszig egy Agatha Christie-regényt sem vettem a kezembe. Hogy az első kiválasztott a Gyilkosság az Orient Expresszen lett, arra több indok is adódott: amellett, hogy az írónő egyik legemlegetettebb műve, valahogy a korábbi feldolgozásai eddig kimaradtak számomra, és a számítógépes játékban is elakadtam. Így, bár az alapszituációval tisztában voltam, és a megoldásról is fülembe jutott némi spoiler, a teljes történet még ismeretlen volt számomra. Gondoltam, itt az ideje, hogy a könyvből ismerjem meg, nemrég pedig végre a várva várt új változatot is megtekinthettem.

Hercule Poirot, a belga mesterdetektív, miután felgöngyölített egy ügyet Jeruzsálemben, a fényűző Orient Expresszel indul haza. Útját nem várt, dermesztő események súlyosbítják:  a luxusvonat megreked a hófödte balkán hegyek közt, majd a kényszerpihenő aggodalmai közepette meggyilkolják az egyik, meglehetősen kiállhatatlan természetű utast. Tizenhárom, a legkülönbözőbb nemzetiségű és társadalmi osztályú gyanúsított maradt a kocsiban, és számos különös nyom, amik egyre inkább egy nagyszabású összeesküvésre engednek következtetni.

Minden elismerésem a krimi királynőjéé, kiváló alapanyagot tett le az asztalra, ami méltán kelti fel időről időre a filmesek figyelmét is. Az ügyesen felépített, fordulatos regény tárgyilagos stílusa miatt mégsem került olyan közel hozzám, ezért a film egyik legnagyobb erényét pontosan ennek orvoslásában látom. Több élettel, érzelemmel, feszültséggel töltötték meg, és tették még letaglózóbbá ezt a vérfagyasztó históriát, komolyabban érződik, hogy mennyi minden forog itt kockán. Kedvelem a kellemes angol úri miliőt, amiben a régebbi Christie-feldolgozások zajlanak, de ehhez a sztorihoz abszolút passzol a sötétebb megközelítés.

Amiért leginkább csodálom Agathát, az a karakterei aprólékos kidolgozása. Kivétel nélkül mindenki gyanús, még azok is, akiket megkedvelünk, a végére pedig egy olyan szövevényes viszonyrendszer rajzolódik ki, amiben egyáltalán nem csak a központi bűnügy indítéka az egyetlen sötét titok. A regényben a kihallgatások során egyenként betekintés adódik a lehetséges elkövetők lelkivilágába, a filmben azonban sajnos többen elsikkadnak, keveset vannak színen. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy jópár illető származásán vagy jellemén eszközöltek változtatást, amitől a könyv ismeretében sem mindig voltam tisztában azzal, hogy ki kicsoda. A cserék szerencsére nem zavaróak, az új szereplők illeszkednek a régiek közé. Az alakításokra sem lehet panasz, tekintve, hogy nem gyakran látni ennyi nagy színészt egymás mellett játszani.

Poirot személye külön sarkalatos pont a nagy egészben, hisz rajta áll a gyilkosság felderítése, az ő szemén keresztül ismerjük meg a gyanúsítottakat, az ő kezében futnak össze a szálak. Különc, bohókás, de tagadhatatlanul zseniális észjárású figura, akinek gyengesége abban rejlik, hogy miközben törekszik a megingathatatlan racionalitásra, akaratlanul is együtt kezd érezni a bűnösökkel. Mint a rajongók többségének, számomra is egybeforrt David Suchet alakja a nyomozóval, és kételkedtem a rendezést is magára vállaló Kenneth Branagh teljesítményében. Hiába bizonyította már megannyi szerepével nagyszerű kvalitásait, egyszerűen nem tűnt megfelelőnek. Azt kell viszont mondjam, a film közben teljesen elfogadtam, hogy ő Poirot, meghökkentő bajuszköltemény és raccsoló akcentus ide vagy oda.

Az alkotás legerősebb fegyverténye, amivel igazán elbűvölt, kétségkívül az atmoszférateremtése. Az operatőri munka és a díszlet bámulatos, nemhogy a tájak lenyűgözőek, amiken a vasút keresztülfut, hanem pusztán az apró részletek is vizuális gyönyört okoznak, ahogy megterítenek vagy széthúzzák a függönyöket. Az izraeli kezdő képsorok vibrálása, majd a vonatra szállást övező izgatottság fokozatosan lassul, komorodik, míg a néző is azt kezdi érezni, sosem szabadul a fojtogató légkörű, rejtélyektől terhes szerelvényről.

Megdöbbentett a rengeteg negatív kritika, ami a filmről született. Azokat meg tudom érteni, akik sokallták a könyvhöz képesti eltéréseket, de azt határozottan túlzásnak érzem, hogy teljesen felesleges lett volna leforgatni. A történet ismert, ám ez cseppet sem vesz el a felfokozott izgalomból, a megrázó drámaiságból, és a gyönyörködtető korhűségből. Ha tehetném, legszívesebben azonnal nézném a beígért Halál a Nílusont.

Adaptációként némileg kifogásolható, a maga nemében viszont egyértelműen

10/10

Állatok és egyéb emberfajták

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták (Korfu-trilógia 1.)

Íme egy újabb klasszikus, ami valahogy kimaradt a gyerekkoromból – bár természetesen tudtam a létezéséről és hírnevéről, meg olvasókönyvünkben is voltak belőle részletek, mindez még nem győzött meg arról, hogy mindenképp el kéne olvasnom.

Szeretem az állatokat, nem is kérdés, sőt számos cuki fajért egyenesen bolondulok (példának okáért lásd a sünöket), mégis elrettentett, hogy esetleg a tanulmányozásukat leíró részek unalmasnak, vagy legalábbis az én szememben érdektelennek fognak tűnni. Hamar sikerült belátnom, hogy fölösleges volt aggodalmaskodnom, ugyanis akárcsak például David Attenborough filmjeiben, itt is csupa emberi tulajdonság ruházódik a jószágokra, teljesen kézzelfoghatóvá válik, hogy nekik ugyanúgy vannak gondolataik és érzelmeik, kapcsolataik és társadalmuk, mint nekünk. A kis Gerry egyébként Göthe Salmander rokonlelkének is beillik, másképp, de mindketten azt hirdetik, a Föld semmilyen teremtményét nem szabadna undorral vagy félelemmel kezelni, annál inkább kíváncsisággal és odaadással.

A család és Spiro az 1987-es filmváltozatban

Ettől még nem okozok nagy meglepetést, ha azt mondom, jobban élveztem a legkülönösebbik állatfajról készült tanulmányokat, vagyis a hóbortos családról és képtelenebbnél képtelenebb új ismerőseikről feljegyzett anekdotákat, mint az amúgy elismerésre méltóan hangulatfestő részletezést Korfu flórájáról és faunájáról. Görögországot már korábban is az egyik legvágyottabb utazási célpontomként tartottam számon, a könyv óta pedig még epedőbben kívánkozom az időtlen, szabad és gondtalan dél-európai vidékre. Visszatérve a szereplőkre, határozottan Spiro lett a kedvencem, ő egy erősen sztereotipikusan ábrázolt átlaggörög, aki jókora igazságérzetével és tört angoltudásával Durrellék útikalauzává válik.

Kitűnően szórakoztam a két ingerlékeny bátyon is, amikor a fegyvermániás Leslie ki akarta csinálni az egyetlen lánytestvér, Margo udvarlóját, akkor szakadt át a gát, hogy már ne csak elnézően mosolyogjak, hanem valóban betegre nevessem magam a sok szerencsétlenkedésen, de az is emlékezetes jelenet, mikor a vége felé, a vendégség kellős közepén Larry kiakadt a házukban tanyázó állatseregletre. Anyukájuk végig igazi hősként tartotta a frontot, közben aggódó, fásult városi nőből ő is felszabadult, könnyen alkalmazkodó görög háziasszony lett.  Hiába érezni, hogy számtalanszor eltúlzottak a helyzetek a komikum vagy a meghatóság kedvéért, akkor is boldogító a tudat, hogy ez igaz történet.

2005-ben is megfilmesítették, ebben Imelda Staunton játssza az anyukát!

Felróhatnám a hibákat, de van, amikor fölösleges kötözködni. Igaz, hogy irigylésreméltó, hogy egy anyagi gondokkal küszködő család, ahol senkinek nincs rendes munkája, csak úgy foghatja magát, és elköltözhet egy másik országba. Igaz, hogy ezt még megfejelik azzal, hogy spontán költözködnek, és világraszóló lakomákat csapnak, úgy, hogy új otthonukban sem kell dolgozniuk vagy iskolába járniuk. Igaz, hogy furcsálltam, Gerry miért csupa felnőttel barátkozik, mintsem korabeli helyi gyerekekkel. Igaz, hogy mind ember-, mind állatszereplők közt van, aki minden átmenet nélkül csak úgy eltűnik, és nem jelenik meg többször.

Igaz, hogy sűrűn fordulnak elő túltolt gegek és hihetetlen helyzetek egy önéletrajzi műben. Igaz, hogy Gerry zavaróan hol igazi gyerekként, hol gyerekekhez beszélő, tudálékos felnőttként fogalmaz. Igaz, hogy néha úgy éreztem, ez nem is igazán gyerekkönyv, akadnak sikamlósabb poénok és túl filozofikus részek is, a nagyobb egységek elejére választott idézeteket például nem tudom, hogyan értelmezi egy kisiskolás. Igaz, hogy úgy elrepül az idő, hogy én sem szerettem volna hazamenni a szigetről a végén, és értetlenkedtem, hogy ez nem lehetett öt év. (Nem is az, utólag megtudtam, ez egy trilógia, és ez csak az első etapja a Korfun megszakításokkal töltött időszaknak.)  De kit érdekel minden ilyen apróság, ha az egész imádnivaló?

A legújabb feldolgozás a 2016 óta futó sorozat

Ez a regény mindenek fölött az élet feltétlen szeretetéről és tiszteletéről beszél. Ha nem is ennyire szokatlan, de hasonlóan élménygazdag és kötöttségektől mentes fiatalkor kéne adódjon minden gyereknek.

Értékelésem:

10/10

Tiéd a lekvár

Dodie Smith: Enyém a vár

Egy kedves osztálytársnőmtől kaptam ezt a könyvet, aki az osztálykarácsonyra húzott engem – ezúton is szeretném neki megköszönni, mert szerintem ez a remek regény magamtól nem keltette volna fel az érdeklődésem, vagy talán nem is figyeltem volna fel rá.

Legjobban az tetszett, hogy annyira életszagú volt a történet minden mozzanata, akkor is, ha eléggé nem hétköznapi események is adódtak benne, de még a semmitmondó információk is fenntartották az érdeklődésem, köszönhetően a lendületes narrációnak és az erős hangulatteremtésnek. Naplóregényeket általában hiteltelenné tesz a túlzott részletezés és a párbeszédek kifejtése, de itt mindezt megbocsátottam, hisz írói ambíciókat dédelgető hősnőnk bevallottan regényesíti az élete szavakba öntését.  Az is nagy szó, hogy a 30-as évekhez képest elég szabadszájú a mű, nem mismásolja el a neccesebb dolgokat se. Nem is értem, miért csak tavaly adták ki itthon.

Így néz ki Rose és Cassandra a filmváltozatban (meg a jó Heloise)…

Cassandra Mortmain (a szerencsétlen nevű! – hisz ugye Cassandra Clare adta a Pokoli szerkezetek főgonoszának a Mortmain nevet), ha nem is a legfantasztikusabb főhősnő, akiről valaha olvastam, mint Rowling nyilatkozta, de kétségkívül különleges. Végig lehet vele szimpatizálni, de, ahogy a többi szereplő, ő sem fekete vagy fehér, rengeteg hülyeséget csinál, és végső dilemmájában, ahogy maga is elismeri, tényleg elég gonosz húzásokat vet be. Nővére mellett persze eltörpül, mert Rose aztán végleg egy számító perszóna, akit természetesen csak utálni tudtam, de közben teljesen érthető maradt, hogy a húga miért szereti és ragaszkodik hozzá. A végére azon kaptam magam, hogy elégedettebb lennék, ha Rose szemszögéből is megismerhetném a történteket, úgy talán jobban átérezném, mi motiválja őt. Apukájuk nagyon szórakoztató, de azért aggasztó is, Topazban pedig imponált, hogy cseppet sem gonosz mostoha, de nem is hagyományos anyafigura. Az öcs, Thomas sajnos annyira érdemlegeset nem tudott felmutatni, hogy a fülszövegbe beleírják (meg is lepett, mikor kiderült, hogy ő is tartozik a családhoz), de tetszett, ahogy a végén segített Cassandrának írásra bírni az apjukat.

…de én a borítómodell alapján fekete hajú Jennifer Lawrence-ként képzeltem el Cassandrát

A szerelmi szálak sem a megszokott módon kavarogtak, ami szintén kedvemre való volt. Nem szó szerint vett szerelmi sokszögről beszélünk (legalábbis egy darabig), hiszen nagyrészt az volt a kérdés, hogy egyáltalán kibe fog beleszeretni Cassandra. Három férfi is képben van, egyik sem tűnik egyértelmű esélyesnek, és pont arra esett a választás, akinek a legkevésbé szurkoltam. Simon ugyanis nagyon úgy tűnt, hogy ő mindenképp Rose-é, és az jól is van úgy. Nehéz volt őt kedvelnem, mert hiába volt kedves és szellemes, végig azt éreztem, hogy kislányként tekint Cassandrára, nem veszi komolyan és játszik az érzéseivel. Amennyire örültem neki, hogy Cassandra folytonos tétovázásával, csapongó fantáziájával, szerelemre vágyásával, de konkrét szerelem hiányával milyen hiteles képet fest egy kamaszlány lelkiállapotáról, annál nagyobb csalódásként ért, hogy egyik pillanatról a másikra beleesett Simonba. Én Stephent favorizáltam, akit mélységesen sajnáltam, de még Neillel is szívesebben hoztam volna össze a lányt.

(Balra Simonnal, jobbra Stephennel. Na ugye, hogy ugye? Mentségemre szóljon, hogy a filmet még nem láttam, így először nem külső alapján döntöttem.)

Összességében viszont imádnivalóan élvezetes olvasmányként hatott rám az Enyém a vár, kevés olyan történettel találkozom, ami kíméletlenül őszinte, de egyben bűbájos is. Visszarántott egy kicsit a decemberből és a karácsonyi nyüzsgésből a tavasz nyugalmába és a nyár pezsgésébe, és felfokozta azon gondolataim, miszerint az izgalmas életre vágyó, furcsa családú, és szerelemben bizonytalan kamaszlányoknak ma sem könnyebb.

Értékelésem:

10/9