A gyermeklélek felnőtt titkai

Grecsó Krisztián: Vera

Lira.hu

Grecsó Krisztián munkásságával, ahogy sok más magyar kortárs íróéval is, a Nők Lapja novellarovatában ismerkedtem meg. Rövid írásai általában fiktív alteregójának egyhangú vidéki életéről, csajozási kísérleteiről szóltak, és ugyan a stílusa szépségét már akkor is értékeltem, maga a tartalom nemigen tudott közel kerülni hozzám. Vera című regénye viszont mást ígért, mert egy éppen csak serdülni kezdő lányt tett meg főszereplőnek, az idei Libri irodalmi közönségdíj elnyerése pedig még inkább rávett az elolvasására.

Vera
Vera (Szili Emese) a könyvhöz készült előzetesben

Tátrai Vera 1980-ban tízéves, Szegeden él, kitűnő tanuló, ügyesen lovastornázik. A negyedikes tanév kezdete azonban váratlan változásokat hoz: az iskolába érkező új fiú, a lengyel Józef addig sosem átélt érzéseket kelt a kislány szívében. Ezzel párhuzamosan addigi legjobb barátnője, Sári, hirtelen ellenségesen kezd viselkedni vele szemben, és az osztálytársaikat is ellene fordítja. Biztonságérzetét csorbítja az alattomosan terjedő hír is, miszerint valójában örökbe fogadták.

A könyvben leginkább az érintett meg, hogy egyszerre idézte fel bennem a saját gyerekkoromat és a szüleimét. Bár a ’80-as évek jellegzetes körülményei, kellékei csak az ő elmesélésükből hangzottak ismerősen, a bemutatott helyzetek többsége nem évjáratfüggő. Az egész osztály általi kiközösítettség, az apró konfliktusokból rivalizálásba forduló barátságok, az első ártatlanul nyiladozó szerelmek, a nagylányosodás testi jeleinek elfogadása mind-mind ugyanilyen tapasztalatokkal jártak a 2010-es évek elején, amikor én voltam ennyi idős. Visszatérve a cselekmény idejére, érezhető, hogy a szerző célja nem a nosztalgiahajhászás, minél több utalás elhintése volt. 1980 teljesen természetes háttérként szolgál. Bevallom, az én szememben ezt a korszakot gyakran vonja be a kellemes retró báj, a regény azonban rávilágít, milyen kiszolgáltatott lehetett akkoriban élni: a felnőttek a rendszer által megfélemlítve éltek, így frusztrációikat a gyerekeiken vezették le, tekintélyüket az igazságtól függetlenül érvényesítve. A jelenet, mikor Vera először látja az addig higgadtnak ismert apját magából kikelve tombolni, félelmetesebb volt, mint bármilyen szörny vagy gonosztevő, pontosan a valóságossága miatt. Szerencsés, hogy ellenpólusként az anyukája mindig a bensőséges menedéket jelenti a kislány számára.

vera_oke_nemoke-1
Korábbi, nappali borítóváltozat

Verával könnyen azonosultam, hiszen okos, kötelességtudó, nagy képzelőerővel megáldott, érzékeny lelkű, a helyét nehezen találó kislány. Számos kritikában hiteltelenségként rótták fel, hogy egy tízéves magát és a környezetét ilyen mélyen elemezve gondolkodik, ám számomra ez is tökéletesen átérezhetően hatott. A lánynak megtetsző fiút, Józefet is hamar megkedveltem, annak ellenére, hogy kettős személyiségével bonyolult eset: Verával szelíd és lovagias, másokkal viszont kifejezetten agresszív. Sári, az ellenféllé váló barátnő is egy fájdalmasan reális típus, akinek beképzelt modora mögött nem csupán elkényeztetettség, hanem családi problémák is állnak.

Bár meglepően megfogott a történet, mégsem voltam minden összetevőjével maradéktalanul elégedett. Hiányérzetem maradt, mivel az író túl sok titkot vet fel, ám nem mindre ad választ, köztük a legfontosabbra sem, illetve úgy állítja be, mintha egy másik titok nyitja megmagyarázná, pedig a kettő nem feltétlenül következik egymásból. Emellett rosszul viseltem azt is, ahogy a kezdeti békés Pöttyös könyvi miliőbe egyre jobban beszivárogtak a káromkodások és az obszcenitás, hiába indokolt ezekkel az eszközökkel szemléltetni a gyerekek rádöbbenését a felnőttek dolgaira. Minden durvasága ellenére a Vera mégis olyan könyv, amit Szabó Magda ifjúsági regényeivel együtt nagyon szívesen adok majd a reménybeli kiskamasz lányom kezébe.

10/9

 

Női öntudatra nevelve

R. Kelényi Angelika: A lánynevelde 1. (Riva nővérek 3.)

Képtalálat a következőre: „a lánynevelde”

Mióta tavasz végén, nyár elején olvastam a Mennyei bűnök két felvonását, számoltam a napokat a következő Riva nővérek-kötet érkezéséig. A megjelenés napját különösen boldoggá és emlékezetessé tette, hogy életemben először részt vettem a könyvbemutatón, személyesen találkoztam az írónővel, és dedikáltan vettem át a saját példányomat. Ráadásul végre alkalmam adódott beszerezni Az ártatlan-novellákat is (amikről szintén ejtek majd egy szót a bejegyzés végén). Hazaérve pedig alig vártam, hogy ismét elmerülhessek egy Angelikától megszokottan szövevényes és szenvedélyes történelmi bűntény felderítésében.

Öt év telt el, mióta Marco Fiore nyomozó és váratlanul mellészegődött segédje, Blanca Riva leleplezték a Sant’Ambrogio zárdában folyó szentségtelen szertartásokat. Blanca, akit immáron Christina néven ismernek, sikeresen megnyitotta a Sorores iskolát nehéz sorsú lányok befogadására, Marco is saját irodájában fogadja ügyfeleit, mindeközben pedig egymáshoz is közelebb kerültek. Egy nap a detektívet egy kétségbeesett hölgy keresi fel, akinek neves üzletember férje nyomtalanul eltűnt. A szálak egy mulatóba vezetnek, amit az úr rendszeresen látogatott, ám Marco rájön, az asszony sem éppen makulátlanul hűséges. Ezzel párhuzamosan Christina egy újabb szegény családból származó kislányt vesz védelmébe, akinek iszákos, bűnbandatag apját néhány napra rá vérbe fagyva találják otthonában. Ahogy a szerelmesek igyekeznek saját ügyüket felgöngyölíteni, hamarosan rádöbbenek, lehetséges, hogy a két eset összefügg…

Nella
Ahogy elképzeltem: Nella (Nina Dobrev)

Érdekes új távlatokat nyitott meg, hogy a fonalat nagyobb időugrás után felvevő folytatás született a szorosabb egységet alkotó első két részhez. Így a történet akár önmagában is élvezhető lenne, ám igazán azok értékelhetik, akik végigkísérték a szereplők útját. Blanca/Christina világéletében megingathatatlanul kötelességtudóan viselkedett, és a kolostorban átélt szörnyűségek hatására eljutott odáig, hogy e jó tulajdonságával már nem csak saját és húgai, hanem a lehető legtöbb hasonló nyomorból jövő nőtársuk boldogulásáért küzdjön. Mérhetetlenül becsülöm őt a lánynevelde megalapításáért, ahol a növendékeket nem egyszerűen az alapműveltséget adó tárgyakra oktatják, hanem arra is, miként álljanak ki magukért az erőszakos férfiakkal szemben. Elégedettséggel töltött el a női öntudat effajta képviselése egy ilyen téren jócskán elmaradottabb korban.

1785d30ffe44bcdf4810c21d6a23cf0a
Leona (Christina Ricci)

Persze a hímneműek sem mind elnyomó disznókként kerültek ábrázolásra, hisz kiemelkedik közülük Marco, akinek célja minden helyzetben az igazság érvényre juttatása. Nem meglepő módon a szál, ami leginkább izgalomban tartott, a szerelmük beteljesülése volt. Bár a kölcsönös érzések felismerésének pillanata csak visszaemlékezésben jelent meg, így is gyönyörű volt látni, hogyan nyíltak meg lassan egymás felé. Az egykori festőmodell megalázottságát feledteti a gyengédség, a megkeseredett nyomozó pedig kiegyensúlyozottá, az élet szépségeire fogékonnyá vált. Sőt, ő visz több odaadást és elkötelezettséget a kapcsolatba. Egy pontig érthető, miért bizalmatlan Christina azok után, amiket átélt, azonban a házassággal szembeni kifogása inkább mondvacsináltnak hatott.

Alba
Alba (Natalie Dormer)

Az idő múlása még szembetűnőbb a két fiatalabb Riva testvérnél. Nella megbánta, hogy hálátlanságával ártott nővérének, és próbál hasznos segítője lenni. Divat iránti rajongását is erénnyé kovácsolta, hisz ő avatja be a diákokat az öltözködés fortélyaiba. Mégsem tudja teljesen visszafogni magát, az intézmény férfialkalmazottait szédíti – igaz, véleményem szerint Christina erősen túlreagálta, amikor egyikükkel szorosabbra fonódott a viszonya. Leona már keményebb dió. Első pillantásra következetesnek tűnik, hogy a cserfes, érdeklődő kislány komoly, irodalomért lelkesedő hajadonná érett, ám a felszín alatt sötét titok lapul. Tízévesen olyasmit követett el, ami egy gyerektől elképzelhetetlen, ám védekezésből cselekedett, mostanra viszont felmerül a gyanú, hogy élvezi is, ha fájdalmat okozhat.

Marcetti
Leontino Marcetti báró (Tam Mutu)

Az iskola fegyelmezettségével és tisztaságával éles kontrasztot alkot mind a nyomornegyed taszító mocska, mind a mulatók erkölcstelen, mégis csábító miliője. Ez utóbbi területen lép be a visszatérő szereplők mellé két izgalmas új karakter: a szemérmetlenül fiatal, a gyermekkorból szinte még ki sem nőtt kurtizán, Alba, és a gátlástalan, mások életével játszó, ezzel együtt mégis megnyerő Marcetti báró. Az írónő ismét érzékletesen teremti meg a 19. századi Róma fényűző tereinek és sötét sikátorainak hangulatát, és ezúttal is mesterien keveri a kártyákat: bármikor kiderülhet, hogy akit eddig bűnösnek lehetett hinni, valójában áldozat, vagy éppen fordítva.

 

Az egyetlen vád, amit a regénnyel szemben emelhetek, hogy természetesen csúcsponton kellett véget érjen, így megint kétségek közt vergődhetek egészen márciusig. A lánynevelde 2.-t ráadásul befejező részként hirdetik, pedig nekem meggyőződésem volt, hogy nővérenként 2-2 kötet érkezik majd. Mindenesetre akárhogy is alakuljon ez a sorozat, remélem, R. Kelényi Angelika még rengeteg hasonlóan kifogástalan történelmi regénnyel örvendezteti meg olvasóit.

10/8

 

R. Kelényi Angelika: A porfészek & Az örökség (Az ártatlan-novellák)

Mint a bevezetőben említettem, az Álomgyár Könyvesboltban végre sikerült szert tennem a vásárlási ajándékként kapható kiegészítő novellákra Az ártatlan-sorozathoz. Két igazán rövid szösszenetről van szó, mégis megmelengette a szívem, hogy ha csak néhány oldal erejéig is, de visszatérhetek a kedvenc trilógiám világába. Ha ez még nem lenne elég ok az örömre, a tetejébe mindkettő Lorenzo szemszögéből íródott, és én már A párizsi nő középső szakaszában is díjaztam, hogy betekinthetek a gondolataiba.

Képtalálat a következőre: „a porfészek az örökség”

A porfészek tulajdonképpen előzménynek tekinthető, ám szerintem mindenképpen többet ad az első kötet után kézbe véve. A hadnagy megérkezését követhetjük nyomon Csejtére, és végre beigazolódik, hogy ő szintén már első pillantásra sem találta közömbösnek Flórát, hiába igyekezte lebeszélni magát későbbi feleségéről. A novella ráadásul teljesen felcsigázott, pedig A grófnő árnyékábanból már jól ismerem a Báthory-vár rejtélyét.

 

Képtalálat a következőre: „a porfészek az örökség”

Az örökség ezzel szemben a szereplők lezárás utáni életébe nyújt egy kis betekintést. A címből egyből arra gondoltam, a cselekmény az ifjú Mariani-örökös körül fog forogni. Ugyan még mindig a kisbaba születése előtt állunk, jólesett látni, hogy készülnek szülei a fogadására, még ha civakodásaikkal azóta sem sikerült felhagyni. Berta dajka felbukkanásának külön örültem, a két bajtársra pedig bevallom, nem nagyon emlékszem a korábbiakból, de igazán szórakoztatott, ahogy ugratták egymást. Lorenzo újból bizonyította lovagiasságát Flórának tett gesztusával, hogy nem hagyja veszni hagyni anyai örökségét, és még egy esetleges folytatás lehetőségét is láttam felcsillanni.

 

Az eredetiség próbája

Holly Black – Cassandra Clare: A vaspróba (Magisztérium 1.)

Képtalálat a következőre: „a vaspróba”

Cassandra Clare regényeit minden bosszantó elemük ellenére szeretem, így kíváncsi lettem, mit alkot a jól bejáratott Árnyvadász-univerzumán kívül. Legjobb barátnőjével közös írását sokan nem tartják többre egy pofátlan Harry Potter-másolásnál, én viszont bíztam annyira Clare-ben, hogy elhiggyem, jóval többre képes egy szimpla koppintásnál. A Magisztérium alapjaiban ugyan erősen hasonlít J. K. Rowling sikersorozatára, de ez nem jelenti azt, hogy ne bővelkedne eredeti ötletekben és az ifjúsági fantasy műfaját megreformáló fordulatokban.

Már a felütés sem szokványos: Callum Hunt kiskora óta tudja, hogy varázserő lakozik benne, és egy nap behívhatják a legendás mágusképzőbe, a Magisztériumba. Megkeseredett, özvegy apja azonban félti és tiltja őt a mágiától, így a fiú minden erejével azon dolgozik, hogy elbukjon a felvételi vizsgáján. Szánalmas eredményei és a szülői tiltakozás ellenére valamiért mégis bebocsátást nyer az intézmény falai közé, ahol lenyűgöző események sora vár rá.

Call alapvetően szimpatikus tizenkét éves, ravasz és kalandvágyó, ám hajlamos borúlátásra és csípős megjegyzések tevésére, amiért nehezen kedvelteti meg magát. Új iskolájában nem hamar, de szerez két jó barátot, a barátságos, közvetlen, sportos Aaront és a jómódú máguscsaládból származó, felelősségteljes, maximalista Tamarát. A hármasfogat tanítója Rufus mester, akinek oktatási módszerei néha megkérdőjelezhetőek, érzelmei pedig kifürkészhetetlenek, mégis szerethető jelenség, kiáll a tanítványaiért. Persze gúnyolói is akadnak Callnek, az arrogáns Jasper vezetésével, ráadásul a háttérben egy titokzatos sötét varázsló is munkálkodik, aki egyenesen a Halál Ellenségének nevezteti magát…

thumbnail

A Magisztérium cseppkövekkel, gombákkal és földalatti folyókkal teli barlangrendszere számos izgalmat és borzongást rejt. A két írónő egyedi és kreatív ötletek széles tárházával rukkolt elő, kitalált világuk fantáziadús és magával ragadó. A varázslás bár a négy őselemre épül, ami igencsak elcsépelt téma, a felhasználása annál különlegesebb. A misztikus lények közül azonnal a szívembe zártam Call pajkos kölyökfarkasát, Harcebet, míg Warren, a pimasz gyík leginkább a Vukból Csúszra emlékeztetett.

Legyen bármennyire is szuper a világépítés, sajnos mégis kevésnek érződik. A kötet nem túl hosszú és villámgyorsan olvastatja magát, ami nem lenne baj, de hirtelen, nem elég előzménnyel kezd a végéhez közeledni. Szívesen olvastam volna sokkal-sokkal kidolgozottabban, részletgazdagabban a sulis hétköznapokról, a tanórákról, a baráti összecsiszolódásról, a nevükön kívül nem igazán megismert mellékszereplőkről.

e1836ea98cc390a71a8b809bbea8f740--on-tumblr-chairs

Ettől még A vaspróba kitűnő kezdete egy nem csupán kiskamasz fejjel élvezhető fantasyszériának, és mint az elején már meglebegtettem, üdítő újításokat is bevezet a műfaj sablonjaiban. Anélkül, hogy lelőném a fordulatokat, annyit elárulok, hogy egy elképesztően merészet csavar a tipikus “a főszereplő a kiválasztott, akinek szembe kell szállnia a gonosszal” történetvázon. Kegyetlenül zseniális, és alig merem elképzelni, hogyan lehet feloldani a kialakult helyzetet.

Szerencsére úgy adódott, hogy amint az első résszel végeztem, már bele is vethettem magam a másodikba:

Holly Black – Cassandra Clare: A rézkesztyű (Magisztérium 2.)

Képtalálat a következőre: „a rézkesztyű”

A folytatásban tovább fokozódnak az izgalmak, nőnek a tétek, több szeletét ismerhetjük meg ennek a fantasztikus világnak.

Call boldogan és sikeresen fejezte be első tanévét a Magisztériumban, ám nyári szünetét nem töltheti felhőtlen pihenéssel. Életét ugyanis beárnyékolja egy szörnyű, feldolgozhatatlan titok, amivel érthetően képtelen megbirkózni. Fogalma sincs, ki is valójában, mikre képes, hogyan folytathatná megszokott életét, és hogy állhatna ellen a rá váró sorsnak. Apjában sem bízhat, hisz mintha ő is ártani akarna neki. Legalább két hűséges barátjára számíthat, igaz, velük is akadnak nézeteltéréseik.

Képtalálat a következőre: „magisterium call aaron tamara”

A második tanévből az előzőnél is kevesebbet látunk, mivel a cselekmény javarészt az iskolán kívül játszódik. Call, Aaron és Tamara, valamint a rájuk akaszkodó, később egészen pozitív oldaláról is megmutatkozó Jasper kénytelenek felügyelet nélkül elhagyni az intézményt, hogy nyomába eredjenek a címbeli veszélyes erejű rézkesztyű elrablójának. A sztori így “road movie”-vá alakul, a gyerekek úton vannak, rejtőzködnek, menekülnek, élelmet és szállást keresnek, próbálják feltalálni magukat, ami nagyban hozzájárul a kapcsolatuk szorosabbra fűzéséhez.

Ezúttal is túl kapkodónak és kifejtetlennek éreztem a történetvezetést, a végső nagy összecsapás azonban mindenért kárpótolt. Igazán ütősen és feszültségteljesen lett megírva, Call vakmerő húzásán csak ámultam, és szívből örültem, mikor bebizonyosodott, hogy minden balsejtelme ellenére az apja mennyire szereti őt. Látszólag itt akár le is zárulhatnának a problémák, de mivel még három kötet hátravan, valami azt súgja, hogy csak most kezdődnek igazán…

Mindkét kötet értékelése:

10/8

 

Pótlás (novella)

Vajon meddig tart a valóság, és hol kezdődik a képzelet? [Poligráf, XXIV. évfolyam 6. szám – 2015. március 24.]

Pótlás

 

A péntek a legjobb nap a héten. Nyilván sokan így vannak ezzel, akik az én sulimba járnak. Aznap éjjel ugyanis különös szakkört tartanak az intézményben. Nem akárki lehet a tagja, csak az, akinek felírják az év eleji lélekszűrésen. Ilyenkor mindenki összefoglalhatja az elmúlt hetét, mielőtt belevágna az újba. Egyesek felvetették már, hogy ilyen célból a vasárnap előnyösebb volna, de nem – a hétvége kell, hogy a diák kipihenje, ha a szakkörön éri valami. Klassz, hogy van ilyen, bár néha fáraszt. De legalább senki nem jár, akit nem csípek! Sajnos olyan se, akit meg nagyon! A haverok túl komolytalanok ehhez, na és a Lány… hát eddig őt sem láttam megfordulni arrafelé. A család azt hiszi, hogy mindezt csak álmodom. Pedig igaz az egész! A suliban is mindenki beszél róla, és nem úgy, mintha elemeznének egy bugyuta mesét, amit beadtam nekik.

Végre! Változtak a dolgok! Csütörtök van, mentem rendesen iskolába, persze a Lánnyal is találkoztam. A neve egyébként Krizsó Zóra Niké. Én magamban csak a Lánynak hívom. Ha beszélgetünk, akkor Zónak. Már ha beszélgetünk. Túl csöndes csaj, de még mindig jobb, mint azok, akik undorítóan harsányak. Na és ha megszólal, csillogóan intelligens, amit mond. Csak évfolyamtárs, de van néhány közös óránk, meg szoktunk együtt ebédelni, és különben is, így annál izgalmasabb várni rá. Most még izgalmasabb, mert amikor infó előtt vártunk, hogy kinyissák a géptermet, hallottam, hogy néhány lánnyal beszél, akik szakkörösök. Kérdezte, hogy mikor van, mert neki is kell járnia! Tőlem is tudakolhatta volna. Mindegy, talán péntek este beszélünk.

Anyáék, mondjuk, joggal hiszik, hogy álmodom az egészet. Péntek este, ha lefekszem, egy kicsit koncentrálok, és már ott is vagyok a suliban. Ma minden eddiginél jobban várom a szakkört. Kapóra jön, hogy ott lesz a Lány, nemcsak azért, mert szeretem, hanem mert ma én voltam a világ legnagyobb gyökere. Sokszor úgy érzem, Zó viszonozza az érzéseim. Hosszan néz, rám mosolyog, mellém ül, utánam jön. Ez jólesik, de zavarba is ejt. Sose lehet tudni, a pletykások mire hogy reagálnak. Ma, amikor az ebédlőbe leértem, ő már ott evett. Már kismilliószor ebédeltünk együtt, most is így szerettem volna, és mégis képes voltam leülni két vadidegen csajhoz inkább, mint hozzá! Mit szégyelltem? Ha minden vágyam, hogy mellette legyek, miért zavar, ha úgy van? Hát ezért vagyok a világ legnagyobb bunkója.

Sok idő eltelt, mire megemésztettem a történteket, szóval a következőkre a távolból tekintek vissza: Fogat mostam, ágyba bújtam, betakaróztam. Anya puszit adott, apa is puszit adott, felhívtam a figyelmüket a koromra. A tesóim (egy öcs és egy húg) nem bírtak magukkal, ezért röhögtek. Alig bírtam koncentrálni. De aztán végre ott voltam. Besétáltam, a kapuk nyitva voltak, ilyenkor nincs recepció. Ofő szerint a lelkünk ilyenkor az őr, meg a hely és a foglalkozás szelleme, vagy ilyesmi. A többiek a menzán voltak, mindenki pizsamában, de szakkörön senki sem érzi cikinek, így természetes. A konyhás néniket is mintha kicserélnék ekkortájt – eltűnik a rideg, személytelen, sietős tányéradogatás. Bensőségesség van és sok palacsinta.

A Lányt még nem láttam, az Árnyakat már igen, körülöttünk sustorogtak. Az Árnyak a diákok délelőtti verziói. Ha a sajátodhoz érsz, lejátssza neked egész heti cselekedeteidet, csak győzz futkosni utána. Nekiálltam keresni a magamét, meg közben persze Zót. Előbbit a fiúvécében találtam, ilyen a formám, sikerül a kínos pillanatokat kifognom. Kértem, mutassa az e heti közös emlékeimet Zórával. Mennyi apró és jelentéktelen esemény, ami nekem világokat jelent! Ettől boldogabb lettem, de amikor a mai ebédlős esethez értünk, összeszorult a szívem. Főleg, mert valaki más is éppen azt nézte, és könnyezett. Odaálltam mellé és köszöntem, megálltam, hogy ne öleljem át. Kicsit felvidítottam – nagyon szépen tud mosolyogni! És milyen helyes a pizsamája! Hosszú hálóing ide-oda tekergő fejhallgatómintával és egérkepapucs. Az én pizsim sárga és vadászgépes, már kilóg belőle a bokám, de sértené a büszkeségem, ha az öcsémnek adnám.

Hülyeségekről beszélgettünk, ahogy szoktunk, csak most többet. Az otthonos hangulat, úgy tűnik, közelebb hozza egymáshoz az embereket! Bementünk a legkisebb tornaterembe, azt nagyon szeretem, annak ellenére, hogy a tornát nem. Akkorra már mindkettőnkre ránk tört az álmosság, vagyis hamarosan elalszunk, és reggel újra a saját ágyunkban ébredünk. Hoztunk a szertárból matracokat, egymás mellé tettük őket. Bocsánatot kértem tőle az ebédlős dologért. Azt mondta, nem számít. Azt is mondtam, tök jó, hogy mostantól minden szakkör ilyen lesz. De ezt már nem hallotta, elaludt. Úgy gondoltam, követem.

Tűkön ülve vártam, hogy újra iskolába menjek. A Lánnyal ugyan nem beszélgettünk a szakkörről, sőt másról se nagyon, csak többet mosolyogtunk egymásra, és mindig vele ebédeltem. Pénteken azonban szörnyű fordulat történt: nem jött szakkörre! Én is többször kihagytam már, de azért ez szíven ütött. Anyának attól még azt mondtam, megint jött. Gyakran hazudok ilyesmikben Anyának, hogy ne aggódjon értem, és azt higgye, jó dolgom van. Persze, ha nagy a gáz, megbeszélem vele, de szépítek a valóságon, ha nem viselem el, hogy valami hogy történt. Ilyenkor már úgy emlékszem, mintha tényleg úgy történt volna. Amit elhiszel, az lesz, vagy valahogy így. Zó azonban a rákövetkező pénteken sem jött, és már komolyan aggódni kezdtem. Ettől még jól éreztem magam, beszélgettem Ofővel is, aki a szakkört vezeti, és közben megláttam a lapot, amin a résztvevőket szokta kipipálni. A névsor alá nagy betűkkel ezt írta: KRIZSÓ ZÓRA PÓT. Vagyis pótlás! Mint amikor valaki nem tagja a futókörnek, csak kihagyott egy tesit, és ott helyettesítheti. De hát ezt nem lehet így csinálni! Csak úgy pótolni! Ráadásul azt mondta, hogy járnia kell, nem azt, hogy egyszer mennie! Forogni kezdett velem a világ. Ott helyben rám tört az álmosság, és összerogytam a folyosó padlóján.

Nyomasztó hétvégém volt, végig emésztettem magam. Hétfőn aztán egy szünetben félrevontam a Lányt, és kissé eltúlozva a dolgokat, nekiestem:

– Mégis hogy képzelted? Itt nem lehet csak úgy pótolni! Ez olyan, hogy vagy mindig, vagy sose, érted? – Tudod, én csak azt az egy… azt az egy alkalmat akartam jóvátenni! Arra az egyre írták fel nekem. De még rengeteg alkalmunk lesz megismerni egymást, nem kell hozzá az!

A vállamba fúrta a fejét, átkaroltam, és hagytam, hogy telesírja a pólóm. Amikor megnyugodott, elengedtem, és tovaszökdécselt – amikor jókedvű, már csak ilyen. Én meg ott álltam lefagyva, és azon tűnődtem, hibás vagyok-e.

Tükör (novella)

A szembenézés elkerülhetetlen. Mindig az. Előbb-utóbb sor kell kerüljön rá. [Poligráf, XXIII. évfolyam 6. szám – 2014. február 27.]

 

Tükör

Béci a tükör előtt állt, mint ahogy azt tette oly sokszor az elmúlt három napban. „Még szerencse, hogy Gyuri végül nekem adta, ahelyett, hogy kihajították volna” – gondolta, miközben ujjaival végigsimított a szóban forgó tárgyon. Pedig igazán nem volt szép darab: a széles, ám igen rövid felület elmosódottan mutatta már csak a vele szemben állókat. Gyuri (aki szomszédja és legjobb barátja volt a fiúnak, emellett kitűnő ezermester, aki pikk-pakk felszerelte a volt fürdőszobatükrüket Béci szobájának falára) azt javasolta Bécinek, ragasszon fel pár dolgot a tükör szélére, mondjuk matricákat vagy fényképeket. Gyuri mindig gyűjtött valamit, most éppen könyvjelzőket. Bécinek nem voltak ilyen szenvedélyei, mégis fontos volt neki a tükör. Valamiféle kapaszkodót nyújtott kényelmesnek nem túlzottan nevezhető életébe. Gyurin kívül nem voltak barátai, viszont magáénak tudhatott egy szadista osztályfőnököt és két faragatlan szülőt.

Amikor a tükörképét nézegette, azon gondolkozott, vajon mit ronthatott el. Amióta az eszét tudja, nem volt rá panasz, és mégsem dicséri senki, soha egy jó szót nem kap. Most, ahogy ismét magát méregette, érdekes gondolat ötlött az eszébe. Mi lenne, ha egyszer csak bejuthatna a tükörbe? Mi lenne, ha a másik oldalon egy ellentétes világba csöppenne? Megmaradna önmagának, de nem egy koszos bérlakásban kéne élnie, nem egy lepukkant iskolába kéne járnia, osztálytársai elfogadnák, szülei szeretnék, kaphatna normális kaját, viselhetne minősíthető ruhákat… hát nem lenne csodálatos? Gondterhelt arcán végre megjelent egy halvány mosoly.

– Kisbéla, gyere vacsorázni! – kiáltotta Béci anyukája egy tál megállapíthatatlan típusú levessel a kezében. A gyerekszobából azonban nem érkeztek életjelek.

– Hagyjad, Aranka! Biztos alszik – legyintett a férje. Béci apukáját ugyanúgy Sipeki Bélának hívták, mint őt, úgyhogy a megkülönböztethetőség miatt az ifjabbik Bélára ráragasztották a Kisbéla nevet. Ő, mondjuk, jobban szerette, ha Bécinek hívják, de ez Gyurin kívül senkit sem érdekelt. Még az iskolában is így szólították társai, pedig ott nem fordulhatott elő, hogy összekeverik az apukájával.

– Ilyenkor még nem szokott aludni. Ezer százalék, hogy megint azzal a rusnya tükörrel van elfoglalva! – mérgelődött Aranka, aztán levest mert saját és házastársa tányérjába. – El nem tudom képzelni, miért bámulja folyton!

– Lehet, hogy magát nézi. Csak nehogy aztán narcisztikus legyen itt nekünk! – humorizált Béla, és ezzel valamelyest feleségét is jobb kedvre derítette.

– Talán megsejtette, hogy ha lánynak születik, Nárcisznak neveztük volna! – nyerített fel a nő evés közben. A leves sárga lófogai közül visszazúdult a mélytányérba.

– Dehogy lett volna Nárcisz! Arankának neveztük volna, mint téged!

– Fenét Arankának! Még egy ilyen ronda nevet! Hogy tetszhetett anyáméknak? Hogy tetszhet neked? – és ezzel máris létrejött az újabb veszekedés, ami igen sűrűn fordult elő Sipekiék háza táján.

Béci leült az ágyára, és fülére szorította a párnáját. Gyűlölte, amikor a szülei veszekedtek, különösen akkor, ha este csinálták, mikor ő már aludt volna. Még a vastag párnán át is hallotta, milyen trágár szavakkal illetik egymást egy ilyen csekélység miatt. Nem bírta tovább. Az első könnycseppet rengeteg követte. Bár nem túlságosan hitt a természetfelettiben, most mégis imádkozni kezdett.

Másnap reggel a fényűző villa ajtaján kilépett egy igen jólöltözött, intelligens és sikeres nő, kéz a kézben kiskamasz fiával. Beszálltak a ház előtt parkoló autócsodába, majd elhajtottak az iskolába. Hála az égnek, megtalálták a kerület legjobb intézményét. A patinás falak között barátságos tanárok tartottak izgalmas órákat az érdeklődő, okos gyerekeknek. Botránynak itt még a hírét sem hallották. Aznap délután a fentebb említett hölgyet és férjét mégis behívatta az igazgatónő.

Egresné Tábori Olga éppen az íróasztalán heverő papírhalmokat rendezgette, amikor kopogtak irodája ajtaján. A problémás kisfiú szülei álltak az ajtóban. Egresné igazgatóasszony gyorsan befejezte a pakolászást, aztán hellyel kínálta vendégeit.

– Nos, kedves Sipeki szülők – kezdte Egresné –, Béláról lenne szó.

– Lássuk be, nehezen kezelhető gyerek – szögezte le Sipeki úr.

– Nem értem, mi van vele. Békességben, odaadással neveljük születése óta – tette hozzá Sipeki asszony.

– Éppen ezért hívtam be Önöket. Máskor is voltak vele kisebb-nagyobb bajok, de mostanában indokolatlanul bántja az osztálytársait. Tettel nem, de szóval annál inkább. Pedig a többiek nem piszkálják, sőt, egyenesen kedvelik őt. Mindennek a tetejébe a múltkor összekülönbözött az osztályfőnökével. Teljesen kiborította. Pedig Ági nénit nagyon nehéz kihozni a sodrából.

– Pontosan mit csinál a többi gyerekkel? – tudakolta Sipeki úr.

– Durva jelzőkkel illeti őket, fenyegetőzik, mindenen felkapja a vizet. Azt javaslom, beszéljenek vele erről. És ajánlanék egy kitűnő pszichológust, Dr. Bodó Gusztávot. Itt van a címe és a telefonszáma.

– Igazán köszönjük! Mindenképpen elbeszélgetünk majd Bécivel. Viszontlátásra! – köszönt el Sipeki asszony.

Béci tizenkét életéve ellenére nagyszerű emberismerő volt. Az utolsó óra után összepakolt, felöltözött, majd a folyosóra kilépve megpillantotta a szüleit. Furcsállta, hogy ilyen hamar érte jöttek, általában legalább öt percet várnia kellett. Aztán egy gondolata támadt, de azt csak akkor osztotta meg családjával, mikor az autóban apukája végre abbahagyta a rádió hangerő-szabályozójának csavargatását.

– Az igazgatónál voltatok, ugye? – Mikor nem érkezett felelet, folytatta: – Azért, mert vén szipirtyónak neveztem az Ági nénit, azért.

– Szóval így történt – sóhajtott az anyukája, aztán retiküljéből kivette a doktor elérhetőségeit tartalmazó cetlit, és hátranyújtotta fiának.

– Anya, hányszor mondjam még, hogy nincs szükségem orvosra! Nem velem van a baj, hanem a többiekkel!

Ezután egyikük sem szólalt meg hazáig. Még az adás is megszakadt a rádióban.

Jövő hét csütörtökön Béci mégis felkereste Bodó doktor urat. Nem kifejezetten élvezte, mivel a pszichológus idegesítő, buta kérdéseket tett fel neki. A rendelőből kiérve alig várta, hogy levezethesse valamin a dühét. Amíg az anyukáját várta, felborított egy kukát és elhajított néhány követ.

– Au! Fejbe találtál! – hallotta valahonnan a közelből. A hang tulajdonosa kisvártatva feltápászkodott egy bokor mögül, homlokát fogva. A lüke, kétbalkezes Gyurka volt az a szomszédból. A két fiú nem jött ki jól egymással. Mázli, hogy az autócsoda épp akkor gördült be az utcába, mikor Gyuri elindult Béci felé. Hazafelé Sipeki asszony kérdezgette fiát, de ő szótlan volt. Nagyon elgondolkozott.

Teltek-múltak a hetek. Béci fanyalogva ugyan, de járt Bodó doktorhoz. Egyre jobban megnyílt neki, úgy érezte, vele mindent megbeszélhet, amit még a szüleivel sem. Elmondta neki, tudja, hogy amit az osztálytársaival tesz, az rossz, mégis csinálja, mert élvezi. Elmondta, hogy mennyire rossz a kapcsolata a szomszéd Gyurival. Elmondta, hogy úgy érzi, senki sem érti meg. A doki türelmesen végighallgatta, és frappáns, hatásos válaszokat adott neki. Ahogy többet és többet árult el Bodó doktornak, a fiúnak egyre inkább hiányérzete támadt. Olyan érzése volt, mintha lett volna egy másik élete. És valóban volt is neki, bár ő ezt nem tudta. Nem emlékezhetett arra a Bécire, aki könnyes szemmel, fülén párnával könyörgött, hogy kapjon egy fordított életet. A régi Béci kedves, jólelkű kisfiú volt, csak nagyon nehéz sorsú. Feloldozást adott neki a tükörvilág kitalálása, ám azzal nem számolt, hogy ha a többiek lelke megváltozik, az övé is, és agresszív gyerekké válik.

Béci csodálatos álomszobájának falán lógott egy díszes, egészalakos tükör. Egy este Béci odaállt elé, tenyerét tükörképe tenyeréhez illesztette. Eltűnődött, milyen lenne, ha megfordulna az élete. Nem bánná, ha szűkölködnének, ha rosszban lennének a szülei, ha nem járna szuper suliba, csak normális lenne, csak barátkozni tudna! Aztán az is eszébe jutott, hogy lehetséges, ha úgy élne, mint elképzelte, akkor meg olyan életre vágyna, mint amilyen most van neki. Egy örök körforgásba kerül, és nem szabadulhat belőle egykönnyen. Anyukája vacsorázni hívta, de nem ment le. Leborult az ágyára és imádkozni kezdett. Azt kívánta, mindegy, hogy lesz, mint lesz, csak ne kelljen kételkednie.

Palacsintaéhség (novella)

Minden kedves olvasómnak szeretettel küldöm azt az írásomat, ami először jelent meg nyomtatásban annak idején a középiskolám suliújságjában [Poligráf, XXIII. évfolyam 4. szám – 2014. január 15.].

 

Palacsintaéhség

Amióta Félix középiskolás lett, egyedül járt haza. Ennek nemcsak azért örült, mert tizenöt évesen már felnőttes akar lenni (vagy legalábbis annak próbál látszani) az ember fia, hanem mert a buszmegálló felé haladva útba esett Sári mama palacsintázója. Hősünk kimondottan rajongott a palacsintáért, így hát nagy volt a boldogsága, amikor tellett rá a zsebpénzéből. Egy alkalommal általában kettőt evett, bár utána mindig azt gondolta, jólesne még kettő vagy akár négy is.

Egy októberi délután Félix szokás szerint kilépett a suli kapuján és a megálló felé vette az irányt, mikor valaki utánaszólt. Kolos volt az, a fiú osztálytársa. Kolos igazi nagymenőnek számított a suliban, de Félix tisztában volt vele, hogy nem kedvességéről és becsületességéről híres.

– Te, Félix! Úgy hallottam, szereted a palacsintát! Hát figyu, én veszek neked!

Félix aznap különösen vágyott egy jó kis nutellás finomságra, de tudta, hogy nincs rá elég pénze. Már épp megkönnyebbült volna (bár azért gyanakodott is, hiszen mégis Kolosról van szó), mikor a másik srác folytatta:

– Azért várj, nem olyan egyszerű ez! Fogadjunk: ha meg bírsz enni egy ültő helyedben húsz palacsintát, én fizetem, ha nem, akkor te!

Félix egyébként körültekintő, megfontolt fiú volt, de most nem gondolkozott, annyira megrészegítette, hogy végre több palacsintát ehet. Odanyújtotta a kezét társának, még el is vágatták a gondnokkal, aki leveleket söpört a biciklitárolónál. Kolosnak mindeközben már az járt a fejében, milyen csúfosan lejáratja majd Félixet. Képtelenség, hogy tudna annyit enni, és az is, hogy legyen elég pénze kifizetni!

A palacsintázóban először négy darabot rendeltek, amit Félix tisztességesen el is tüntetett. Ezután könnyedén benyomott még kettőt, de a hetediknél-nyolcadiknál már szédült kicsit. Ennek ellenére az is lement a torkán. A tizediknél viszont már kezdtek mindketten rosszul lenni: Félix a sok édességtől, Kolos a röhögéstől, amit nem bírt visszatartani küszködő társát látva. Azonban Félix a tizedik palacsintával is végzett, utána pedig még hármat leerőltetett a torkán. Ekkorra a fiú arcszíne kezdett Kolos brazilzászlós pulóveréhez hasonlítani. Még egy felet megevett, aztán egyszerűen lefordult a székről.

Az egyik közeli asztalnál ülő lány vette észre először. Azonnal szólt két mellette ülő barátjának, akik kitámogatták a félájult Félixet a férfi mosdóba. Kolos egy ideig figyelte, ahogyan a lány két takarító segítségével igyekszik rendet tenni a srácok asztalánál, aztán elhatározta magát. Odament a pénztárhoz, belenyúlt a zsebébe, és letette a pultra a tizenhárom és fél palacsinta árát.

5 regénybeli iskola, ahol szívesen tanulnék

Még tavasszal vagy nyáron jutott eszembe egy ilyen poszt megírása, ám úgy éreztem, jobb, ha majd tanévkezdésre időzítem. Most, egy hónap elteltével, remélem, mindenkinek sikerült visszarázódni, és talán sulis történeteket is szívesebben vesztek a kezetekbe ilyenkor. Úgyhogy lássunk 5 olyan, sajnos csak az írók fantáziájában megalapított intézményt, aminek szívesen koptatnám padjait! Legalább öröm az ürömben, hogy a listából 3 könyv magyar, a benne szereplő iskola pedig képzeletben Budapesten helyezkedik el.

5.

Sigray Jakab Gimnázium

Időfutár

Kapcsolódó kép
A képen a VII. kerületi Madách Imre Gimnázium látható

A Sigray egy VII. kerületi patináns épületben működő, jóhírű, különben átlagos középiskola, így ha nem népesítenék be a kedvelt szereplők, valószínűleg nem volna olyan élvezetes idejárni. Ha viszont a hírhedt “elátkozott osztály” tagjaként látogathatnám Rogyák Mari irodalom- és Géza bá tesióráit, elviselném Bujdosóné kegyetlen történelmét, Dr. Delete unalmas informatikáját, és a névadó mellszobrának fenyegető pillantásait is.

 

4.

Hadiskola

Végjáték

Képtalálat a következőre: „battle school ender's game”

A jövőbeli Föld védelméért felelős Nemzetközi Flotta utánpótlás-kitermelőjében a gyerekek tisztában vannak vele, hogy az űrlények elleni hadsereget szerveznek belőlük, azonban nincsenek felkészülve rá, hogy akaratlanul is könyörtelen gyilkosokká váljanak. A szigorú szabályok, a diákok közti hierarchia és a felmerülő erkölcsi dilemmák miatt, ahogy Endernek, gyaníthatóan nekem is lelkileg megterhelőek lennének a kiképzés bizonyos részei. Ennek ellenére izgalmas pillanatokkal is szolgálna, hiszen ki ne szeretné kipróbálni az antigravitációs térben kergetőzést, vagy a videojátékot, aminek pályái részben a játékos gondolataiból építkeznek? Még azt is kitaláltam, hogy a hadtestemet igen találóan Hangyászsülnek hívnák!

 

3.

Roxfort

Harry Potter

Képtalálat a következőre: „roxfort”

Bevallom őszintén, a Harry Potter-láz nálam már kicsit lecsengett, ennek ellenére ha bagolypostán megérkezne hozzám jócskán elkésett levelem, egy percig sem haboznék. Mint minden lelkes olvasót, engem is foglalkoztatnak az alapvető kérdések: Melyik házba osztana a Teszlek Süveg? Milyen pálca választana magának? Melyik vágyamat tárná fel Edevis tükre, és melyik félelmemet a mumus? Milyen alakot öltene a patrónusom? Lenne érzékem a kviddicshez?  Mágusképzőbe járni szó szerint varázslatos kaland lenne, Harry és barátai veszélyes megpróbáltatásaihoz hasonlók nélkül is.

 

2.

Apolló Akadémia

Elképesztő!

Képtalálat a következőre: „gellért szálló”

A Békés utcai általános iskolából (ami szintén nem semmi hely) elballagva sem kellett búcsút venni a Tündérboszorkány szereplőitől, hisz utuk folytatódik egy titokzatos művészeti intézet falai közt. Az AA kezdésképp egyenest a Gellért Szállóban táboroztatja meg tanulóit, majd a Nemzeti Galéria festményeit ismerteti meg velük, ami testközelibb élmény, mint azt álmodni merték volna. A mindenki által jól ismert képek életre kelése a címet meg nem hazudtoló élmény, és kíváncsi vagyok, milyen feladatokat tartogat még az akadémia. Az már kitűnt, hogy egyes ifjak más művészeti ágakban jeleskednek, világhírű magyar festmények pedig hiába vannak szép számmal, nyilván unalmassá válna egy idő után, ha csak bennük merülne ki a dolog.

 

1.

Különleges Tehetségek Ernest Rutherford Intézete (RUDI)

E.P.I.C.

Kapcsolódó kép
A képen a Váci Greens irodaházak – akár a RUDI hipermodern angyalföldi épülete is lehetne

A B Team hatosfogatának esete sokban hasonlít a fentebb említett AA diákjainak történetéhez: frissen, észrevétlenül alapított intézmény, titokban tartott célok, valós veszélynek beállított próbatételek, ismert budapesti helyszínek bevonása, ám míg előbbiben nagyrészt móka-kacagás közt, könnyed hangulatban fedezik fel a gyerekek sorsukat, a RUDI-ban kételkedés és nyugtalanság jellemzi a fiatalok gondolatait. A szigorú szabályok és biztonsági előírások szerint működő, utópisztikus épületben a tanárok rengeteg bosszantó korlátot szabnak a tanulóknak, miközben olyan profi és újszerű gondolatmenetű előadásokat tartanak nekik, amiért minden elismerésem megilleti őket. A kis csoportokban, feszültnek ható, mégis kötetlen módon zajló órák meggyőztek róla, hogy helyem lenne egy ilyen szuperiskolában. Az persze más kérdés, hogy fel is vennének-e.

 

 

 

Utolsókból lesznek az elsők

Halasi Mária: Az utolsó padban

covers_273105

A Bezzeg az én időmben után következzen egy más témát boncolgató, de hasonlóan komolyabb pöttyös könyv.

A főszereplő (szintén) Kati ugyanis cigány származású, emiatt nehezen fogadják be. Engem felháborít, hogy az én osztályomban is folyamatosan megy a romázás, ugyanakkor bevallom, egy ideig vicces tud lenni a “dik mán” kiabálás vagy mindenféle híres ember nevének Lakatoshoz illesztése. Olvasás során végig egyértelműen tudható, hogy mi is a “baj” Katival, de olyan későn mondódik ki, hogy attól féltem, le se lesz írva.

m1-4711-05210100
A filmben Imre Etelka tökéletes választás Kati szerepére

Katit tényleg muszáj megsajnálni, de számomra nem az iskolai, hanem az otthoni bánásmód elborzasztóbbnak tűnt. Hogy hiába ő a legkisebb, de az egyetlen lánygyerek is a családban, ezért neki kell bevásárolnia, hogy az apja kíméletlenül megveri, a nagynénje megalázóan fürdeti, és hasonlók. Az írásmód, a csapongó időugrások elég zavaróak voltak, így például sokáig azt hittem, a nagymama rég meghalt, ezért emlékszik rá olyan szomorúan, és ezért nem lehet vele a kislány. Persze kortársai sem viselkednek megfelelően, de el kell ismerni, hogy sok esetben nem a cigányságába kötöttek bele, hanem abba, hogy lány (a helyi Pál utcai fiúk), hogy koszos, és bizony gyakran nem együttműködő.

utolsc3b3-padban-b-kende-mc3a1rta-1975-24-old
Gondolom, ő Ági, az undok lány

Ami még meglepő felvetés, és lehet, csak én gondolom túl, hogy megkedvelhető-e egy ember csak azért, mert hasonlít valakire, akit szeretünk. Ugyanis két fiú is volt Kati életében, egy hátrahagyott régi barát, és egy új játszótárs, aki iránt csak azért volt olyan bizalommal, mert szakasztott ez a falusi barát. Tízéves gyerekekről szóló történetben persze nem szerelmi drámákat kell reméljen az ember, csak bánt, hogy igazából a végére mindkét fiúval megszakadt a kapcsolata. Kárpótlásul akadt egy aranyos, kezdetleges egymásra csodálkozás egy mellékszálon felsősök között.

m1-4711-05370100
Az apukát Zenthe Ferenc, a tanárnőt Molnár Piroska játssza

A happyend természetesen pont olyan, amilyen egy ilyen propagandának is nevezhető sztoritól elvárható: a tanárnő hatására minden osztálytárs segíti és támogatja Katit, akiből a legjobb tanuló, leglelkesebb úttörő, legszebben éneklő gyerek lesz. Ami azért túlzás, de elégedetté is tesz. Legjobban az a jelenet tetszett, amikor engedték a színpadon énekelni, és a külvilágot kizárva csak dalolt és dalolt, és a végére belelázasodott, nagyon érzékletesen leírt pillanat volt.

Azt lehetne gondolni, hogy ez egy megrázó, lesújtó, kemény olvasmány, de remek humorral és mérhetetlen életszeretettel rendelkezik. A hősnő származása ide vagy oda, a cselekmény nagy részében szokásos alsós bonyodalmak zajlanak. Szerintem ez egy olyan mű, amit érdemes lenne megvitatni iskolai keretekben, bár félek, korosztályom tagjainak többségében alig ébresztene empátiát.

Értékelésem:

10/7

U.i.: És nem is mondtam: a másik könyvhöz hasonló Réber László-rajzok! Kedvencem az,
amelyiken a műteremben a fényképek olyanok, mint a Janikovszky-könyvekből megszokott egyszerűbb rajzok.

12087295-nagy

Félreképzelt riport egy magyar középiskoláról

Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi (Kezdet; Együtt; Egyedül; Barátok; Remény; Ketten; Útvesztő; Örökké; Kalauz)

a2bszent2bjohanna2bgimi

A második kritikám, stílusosan a kedvencem után szóljon egy olyan könyvsorozatról, amit finoman szólva nem kedvelek. A Szent Johanna Gimi ugyanis, bármennyire szeretik és méltatják, csak nyomokban tükrözi híven a magyar középiskolások életét és megpróbáltatásait. Bevallom, amikor elkezdtem, szerettem a sorozatot, sőt, rajongtam érte. Aranyos volt, hétköznapi, nem történtek benne világmegváltó események, és ez így volt rendjén. De a vége felé egyre csak romlottak a dolgok, végül a nyolcadik kötet már olyan elviselhetetlen volt, hogy azóta az egészre más szemmel nézek.

Fizetős magánsuli úrigyerekeknek, kis létszámú osztályokkal, kötelező franciát tanulni, és szokatlan témaheteket tartanak. Nem éppen egy átlagos magyar középiskola, de még csak nem is valami jobbféle alternatív. Olyannyira szigorú, hogy nem lehet sminkelni, még körmöt lakkozni sem, még egy rövid szoknyáért vagy ujjatlan felsőért is megszólják az embert, akinek kábé nem is lehet saját stílusa. Úgy hirdetik, ide mindenki szívesen járna, de mivel a speckó eseményeken kívül (amik tényleg ötletesek) semmi különleges nincs benne, sőt még merev és bigott is, arra jutottam, hogy a lelkes olvasók nem magába az iskolába, hanem a főszereplő osztályba járnának. Ezzel rá is térhetünk a következő napirendi pontra.

A szereplők közül alig lehet valakit igazán szeretni. Sablonos, egy tulajdonsággal rendelkező, végtelenül eltúlzott és magát jófejnek hívő bunkó karakterek népesítik be az intézményt, különösen 9.-12. B osztályunkat. Az osztály háromnegyede síkhülye, mégis felvették őket, és a végén mind sikeresen leérettségiznek! Ráadásul mindenki jómódú, a legtöbben egykék, és elváltak a szüleik, mindenki közel lakik az iskolához és egymáshoz, senki nem azt szereti, amit ténylegesen a kamaszok zöme (mind fölényesen megvetik a popzenét, Reni pedig kis kivételekkel csak régi könyveket olvas), senki nem keveredik igazán komoly problémákba, mindenki boldog és szereti egymást. Félre ne értsetek, azokat a történeteket se kedvelem, amiknek az írója pont hogy átesett a ló másik oldalára, és minden karakter szenved valamitől, de ez az idill már kínosan hiteltelenül hat.

 

tumblr_lxff6cntec1r0lzy8o1_500
Reninek jobb dolga sincs, mint szenvedni

Renátával képtelen voltam azonosulni, hiába könyvmoly, hiába az egyik legjobb tanuló, hiába van a piszkálás célkeresztjében. Önző, hisztis, hiába van kikiáltva okosnak, ha félelmetesen buta tud lenni, befolyásolható, rángatható, és a legrosszabb, hogy nem egyszerűen átlagos, hanem semmilyen. A sorozat igazából az ő fejlődési regénye – rossz irányba. Míg az elején szerény, csöndes, félénk, a végén már gátlástanul (ha csak írásban is) lealáz, bekategorizál, kigúnyol másokat, miközben úgy van beállítva, hogy ő a lány, aki semmit nem tud a világról.

rohm_d279_cortes_regroups_after_escape_from_tenochtitlan
Cortez meg a rajongótábora

Olyan fiú, mint Cortez, olyan meg nincs, de nem is hiányzik. Egy titokzatoskodó, kiismerhetetlen, lányokkal játszó, népszerűségében fürdő királyfi, akiről aztán kiderül, hogy igazából segítőkész és becsületes, és szegényt elhagyták a szülei, és hogy mindvégig őszintén szerette hősnőnket. Ez nem a magyar valóság, ez vagy egy amerikai tinifilm, vagy egy tündérmese. Haller tanár urat azért bírom, meg Jacques-ot, Gábort és szegény Karcsit is. És a kedvencem: Arnold. Na, ő én vagyok. Mennyibe fogadunk, hogy egy hasonló bejegyzést írna gyűlölt egykori alma materéről?

00000038
Arnoldot miért kellett kifordítani magából a 6. részben?

Akadnak tényleg vicces helyzetek, de gyakran mások rovására sütnek el jópofának hitt beszólásokat, és sokadszorra már nem vicces ugyanaz, mint Virág kutyájánál a “na, nem az igazi aktuális imádott hírességet, hanem a kutyát”, vagy az anyuka értékelhetetlen főzéstudománya. Meg vannak ezek az életbölcsességek, mint “kilencedikben Johnny Depp kötelező” vagy hogy “minden iskolában van egy kilencedikes, aki befordulva Poe-t olvas”. Hol lettek ezek törvényszerűen megállapítva?

virc3a1g
Virág először csak butuska volt, aztán ahogy nőtt, egyre dedósabb is, de legalább cuki

Legszörnyűségesebbek azok a leíró részek, ahol Reni vagy morálisan oktat olyan erkölcstelenségekről, minthogy 14 éves lányok plázába járnak és pasiznak, illetve mikor arról prédikál, hogy az ő osztályuk a legjobb a suliban, nincsenek mások, akik ilyen összetartóak lennének, nem baj, hogy különbözőek, és szentencia szentencia hátán. Aztán az írónő bizonyos ismereteket illetően elég félművelt: például Reni könyveinek listájánál a Kalauzban, azt írja, a Jane Eyre Emily Brontë műve, meg amikor Reni a farsangon a Baz Luhrmann-féle Rómeó és Júliából öltözik be Júlia angyalszárnyas jelmezébe, és a fiúk kiröhögik, hogy milyen béna film az már, pedig egy modern bandaháborús, lövöldözős feldolgozásról beszélünk, azok a srácok imádnák.

385451_250841601635526_1386324557_n
Kinga majdnem egy diagnosztizált pszichopata

A Kalauz nem rossz ötlet, de azért nem Laura találta fel a spanyolviaszt, például a Twilightnak sokkal tartalmasabb a hasonló kiadványa. A rajzok szépek, és a szereplők kedvencei jól kitaláltak (habár nem értem, miért van pl. Edina barátnőinek, mikor nem is fontosak), néhány kimaradt jelenetnél érthetetlen, hogy miért maradtak ki, a borítóötletek viccesek, és kiderül néhány nagyon érdekes tény és funfact. A legjobb jelenetek válogatás azonban csak plusz lapkitöltés, a zenék random válogatottak, és nem derül ki, hogy inspirálták a jeleneteket, miért azok kerültek bele, a könyvlista rövid és pontatlan, a levél Corteznek pedig nem egy részletnek hangzik, hanem egy teljes levélnek, és a könyvben is simán benne lehetett volna.

Az egész sorozat koncepciója is valahogy megbicsaklik az én szememben. Ha tényleg az iskola lenne a középpontban, talán érdemesebb lett volna több szemszögből bemutatni a diákok mindennapjait, és nem egy különösen szerencsétlen példány sirámaihoz asszisztálni nyolc köteten keresztül. Amennyiben viszont egy kamaszlány életébe betekintés a lényeg, nem éppen hihető, hogy a naplójában ilyen részletekbe menően képes dokumentálni az osztálytársai apró rezdüléseit, miközben a sulin kívüli élete háttérbe szorul, a hétvégék és nyarak alig kapnak néhány bekezdést, mert így a tartalom elég kiegyenlítetlen, és gyakran monoton. Kiskamasz lányoknak, akik még csak ábrándoznak a gimibe járásról, egyszeri olvasásnak kellemes lehet, de szerintem erősen eltúlzott mértékű az istenítés, ami körbevesz egy ilyen semmi újszerűt nem mutató, és még azt is sztereotipikusan, nem mindig megfelelő üzeneteket közvetítve csináló irományt körbevesz.

Értékelésem:

10/5

Mi a neve a futárnak, aki az időt hozza?

Gimesi Dóra – Jeli Viktória – Tasnádi István – Vészits Andrea: Időfutár 1-6.

(A körző titka; A királynő palástja; A próbák palotája; A káosz temploma; A por hatalma; A holnap ostroma)

 

Képtalálat a következőre: „időfutár”

Nagy sokára, de megérkezett az első könyvértékelés! A választás nem volt nehéz: mindenképpen a kedvenc könyvsorozatomról, az Időfutárról szerettem volna írni. Szinte el se lehet mondani, mennyit jelent nekem ez a könyv. Ez volt az egyik, ha nem az első olyan sorozat, ahol tűkön ülve kellett várjam minden kötet megjelenését, pláne, hogy brutális függővéggel zárulnak, tippelgettem, mi fog történni, és milyen színű lesz a borítón a cím :).

Az alaptörténet, vagyis az időutazás, már túlságosan is elcsépelt, mégis sikerült újat mutatni, a végeredmény pedig zseniális. Hogy miért? Be kell látnom, az egyik kedvenc műfajom a magyar ifjúsági kalandregény, hisz megtalálhatóak benne az ismert helyszínek, de nem olyan semmiről se szóló, mint egy realisztikus gimis könyv, hanem olyan izgalmakat hoz közeli környezetben, mint külföldi társai. Különösen az első kötetekben kapnak szerepet a nevezetességek, a Gül baba türbéje, a Várszínház, a Lukács fürdő, és ez olyan jóleső érzés!

A szereplők könnyen bekategorizálhatók, de végtelenül szerethetőek és szórakoztatók. Hanna, a vadóc, makacs hősnő, zseni barátnője, Zsófi, aki később géppisztolyos végzet asszonyává válik, Tibi, az esetlen srác, a poéngyáros Szabi, a plázacica Edina, az okostojás Bulcsú, a szépfiú Benedict, az okostojás-szépfiú Ervin, Sándor, a jóságos bácsi, gyerekkorában a cuki Sanyika, a hősies tornatanár Géza bá, az érzelmes magyartanárnő Rogyák Mari, a harcias konyhásnéni-nagymama Vali néni, a bogaras Pusztai professzor és Tekla lánya, és én hogy szeretem mindegyikőjüket! Még Felemásszeműt is, aki egészen megjámborult a végére. Természetesen utálom Bujdosónét, aki az igazi főgonosz lett a végére, az arkhónt, aki az igazi főgonosz lett volna hirtelen, valamint képtelen vagyok megkedvelni a köpönyegforgató Charlotte-ot. Ötletes a valóban létezett személyek beépítése a történetbe, és egyikőjüknél sem érzem azt, hogy meg lenne gyalázva az emlékük, akkor se, ha nevetségesen, vagy nagyon gonoszan ábrázoltak.

Képtalálat a következőre: „időfutár”
Jelenet a debreceni Csokonai Színház előadásából

Nem csupán a történelmi korszakok, hanem a családi és iskolai helyzetek is elképesztően hitelesek. Érződik, hogy a szerzők ismerik a mai fiatalságot. Akár még a fikciós szál nélkül is megállnák a helyüket a sulis és otthoni bonyodalmak, de persze sokkal jobbak így kalandokkal felturbózva. A humor pedig egyszerűen fergeteges! Körülbelül minden harmadik mondatnál meg kellett állnom, mert nem bírtam ki nevetés nélkül. A legjobb jelenetek Szabikához, meg a drága Sándor bácsihoz kapcsolhatók, de a többiek is sűrűn keverednek olyan vicces szituációkba, amire képtelenség felkészülni.

Azért persze nem vagyok maradéktalanul megelégedve a sorozattal. Bár tetszik a történetvezetés, és hogy milyen idősíkokat látogatnak meg, az nem, hogy ez is egy mostanában oly divatos disztópia lett a végére. Érdekes eljátszani a kiszáradt Balaton és hasonló magyar jövőképek gondolatával, mégis úgy érzem, eltömegesedett a sztori azzal, hogy itt is a futurisztikus rendszer lezúzása a végső megoldás. Amellett éles a különbség a már megtörtént, forrásokkal alátámasztható múlt és az elképzelt, megjósolhatatlan jövő ábrázolása közti különbség: a történelmi korszakok precízen, informatívan bemutatottak, míg Búraváros némileg gyerekes és szürreális.

Kapcsolódó kép
A rádiójáték főszereplői: Nagy Katica (Zsófi) és Herman Flóra (Hanna)

Aztán vannak olyan szálak, amikor szerintem az írók (akik ugyebár négyen vannak, ami komoly megbeszéléseket és összetartást követelhet), nem igazán tudtak megegyezni, mi legyen. Ilyen Hanna szerelmi élete: először Andrisra figyel fel, aztán Metzler vonja magára a figyelmét, végül Benedicttel jár tartósan, de azért Fúziónál meginog, és közben Ervin meg Szabi is bepróbálkoznak nála. Az én szívemben ez a katyvasz elégedetlenséget okoz. Határozottan  Bendzsi-párti vagyok, ezért különösen felháborít az egész regényfolyamot lezáró pocsék jelenet Hanna nénivel, és legszívesebben rákérdeznék az íróknál, hogy mi történt utána, mert ezt Hanna mégsem hagyhatja! Ellensúlyozásul ott van Zsófi és Tibi, Bulcsú és Tekla, vagy akár Géza bá és Mari néni cseppet sem zökkenőmentes, de imádnivaló kapcsolata.

Akad néhány nem túl jelentős, de szembeötlő logikai bukfenc is, mint hogy az 1. részben elhangzik, hogy Ervin tizedikes, de a 2. kötetben kilencedikes, meg Edina beszól Hanna néninek, hogy dehogy jár Szabikával, neki egy nyolcadikos a barátja, mikor ők a nyolcadikosok. Ugyanígy, amikor Hanna megérkezik a Sigray gimibe, az nyolcosztályos gimnáziumként van leírva, mégis a második részben már tizenkét évfolyamos, majd úgy tűnik, a nyolcadikosok a végzősök. Lehet, hogy ez sokaknak elkerüli a figyelmét, de engem zavarnak ezek az összeegyeztethetetlen részletek.

Kapcsolódó kép
Rajzolt előzetes (sajnos azóta nem érhető el)

Ezektől eltekintve imádom ezt a sorozatot, és sajnálom, hogy vége lett, mert olvasnám még. Tipikusan az a történet, amikor még számtalan kalandot fel lehetne fűzni a szereplőkre, mert sok kihasználatlan kor maradt, ahova elutazhatnának. Sőt, akár töritankönyvet lehetne kiadni az ő kalauzolásukkal! A borítókat is szeretem, a sok név és kifejezés a borítón már előre sejteti a történetet, ami eredeti, és azért színesítik a vicces kis ábrák is. Az utolsónál pedig egyáltalán nem számítottam, hogy feketébe fordítják a fehéret!

35543_orig

Érdekesség, hogy a történet először rádiójáték formájában jelent meg, és aztán írták regénnyé. Nem követtem a műsort, de tervezem, hogy belehallgatok. A Körző titkából társasjáték is készült, amit előszeretettel játszunk otthon, annak ellenére, hogy bosszantóan szívatós. Kíváncsi lennék, csinálnak-e a többi részből is, és az milyen lenne, nem csak a játékmenet, hanem a később csatlakozó szereplők megrajzolása miatt is.

 

Ajánlom mindenkinek, tökéletes olvasmány fiúknak és lányoknak is, általánostól időskorig.

 1-3. kötet:

10/10

4-6. kötet:

10/9