A gyermeklélek felnőtt titkai

Grecsó Krisztián: Vera

Grecsó Krisztián munkásságával, ahogy sok más magyar kortárs íróéval is, a Nők Lapja novellarovatában ismerkedtem meg. Rövid írásai általában fiktív alteregójának egyhangú vidéki életéről, csajozási kísérleteiről szóltak, és ugyan a stílusa szépségét már akkor is értékeltem, maga a tartalom nemigen tudott közel kerülni hozzám. Vera című regénye viszont mást ígért, mert egy éppen csak serdülni kezdő lányt tett meg főszereplőnek, az idei Libri irodalmi közönségdíj elnyerése pedig még inkább rávett az elolvasására.

Vera (Szili Emese) a könyvhöz készült előzetesben

Tátrai Vera 1980-ban tízéves, Szegeden él, kitűnő tanuló, ügyesen lovastornázik. A negyedikes tanév kezdete azonban váratlan változásokat hoz: az iskolába érkező új fiú, a lengyel Józef addig sosem átélt érzéseket kelt a kislány szívében. Ezzel párhuzamosan addigi legjobb barátnője, Sári, hirtelen ellenségesen kezd viselkedni vele szemben, és az osztálytársaikat is ellene fordítja. Biztonságérzetét csorbítja az alattomosan terjedő hír is, miszerint valójában örökbe fogadták.

A könyvben leginkább az érintett meg, hogy egyszerre idézte fel bennem a saját gyerekkoromat és a szüleimét. Bár a ’80-as évek jellegzetes körülményei, kellékei csak az ő elmesélésükből hangzottak ismerősen, a bemutatott helyzetek többsége nem évjáratfüggő. Az egész osztály általi kiközösítettség, az apró konfliktusokból rivalizálásba forduló barátságok, az első ártatlanul nyiladozó szerelmek, a nagylányosodás testi jeleinek elfogadása mind-mind ugyanilyen tapasztalatokkal jártak a 2010-es évek elején, amikor én voltam ennyi idős. Visszatérve a cselekmény idejére, érezhető, hogy a szerző célja nem a nosztalgiahajhászás, minél több utalás elhintése volt. 1980 teljesen természetes háttérként szolgál. Bevallom, az én szememben ezt a korszakot gyakran vonja be a kellemes retró báj, a regény azonban rávilágít, milyen kiszolgáltatott lehetett akkoriban élni: a felnőttek a rendszer által megfélemlítve éltek, így frusztrációikat a gyerekeiken vezették le, tekintélyüket az igazságtól függetlenül érvényesítve. A jelenet, mikor Vera először látja az addig higgadtnak ismert apját magából kikelve tombolni, félelmetesebb volt, mint bármilyen szörny vagy gonosztevő, pontosan a valóságossága miatt. Szerencsés, hogy ellenpólusként az anyukája mindig a bensőséges menedéket jelenti a kislány számára.

Korábbi, nappali borítóváltozat

Verával könnyen azonosultam, hiszen okos, kötelességtudó, nagy képzelőerővel megáldott, érzékeny lelkű, a helyét nehezen találó kislány. Számos kritikában hiteltelenségként rótták fel, hogy egy tízéves magát és a környezetét ilyen mélyen elemezve gondolkodik, ám számomra ez is tökéletesen átérezhetően hatott. A lánynak megtetsző fiút, Józefet is hamar megkedveltem, annak ellenére, hogy kettős személyiségével bonyolult eset: Verával szelíd és lovagias, másokkal viszont kifejezetten agresszív. Sári, az ellenféllé váló barátnő is egy fájdalmasan reális típus, akinek beképzelt modora mögött nem csupán elkényeztetettség, hanem családi problémák is állnak.

Bár meglepően megfogott a történet, mégsem voltam minden összetevőjével maradéktalanul elégedett. Hiányérzetem maradt, mivel az író túl sok titkot vet fel, ám nem mindre ad választ, köztük a legfontosabbra sem, illetve úgy állítja be, mintha egy másik titok nyitja megmagyarázná, pedig a kettő nem feltétlenül következik egymásból. Emellett rosszul viseltem azt is, ahogy a kezdeti békés Pöttyös könyvi miliőbe egyre jobban beszivárogtak a káromkodások és az obszcenitás, hiába indokolt ezekkel az eszközökkel szemléltetni a gyerekek rádöbbenését a felnőttek dolgaira. Minden durvasága ellenére a Vera mégis olyan könyv, amit Szabó Magda ifjúsági regényeivel együtt nagyon szívesen adok majd a reménybeli kiskamasz lányom kezébe.

10/9

 

Iránytű a lélekhez

Tom Hooper – Dawn Shadforth – Otto Bathurst – Euros Lyn – Jamie Childs: Az Úr sötét anyagai

Néhány éve olvastam Philip Pullman trilógiájának első részét, Az arany iránytűt, utána pedig megnéztem a 2007-es filmet, és azt is egy teljesen korrekt, hűséges adaptációnak találtam – az egyetlen, ami nagyon fájt benne, az a befejezetlensége, főleg annak tudatában, hogy már biztos volt, nem készítenek hozzá folytatást. Kíváncsi voltam (és vagyok) a cselekmény alakulására, mégsem volt eddig alkalmam a következő két kötetet sorra kerítení, így örömmel fogadtam a sorozatot. Bár egyelőre ebben a formátumban is csak az első könyvet dolgozták fel, remélhető, hogy sikerül végigvinniük a történetet.

Létezik egy párhuzamos világ, ahol az emberek lelke állatformájú daimónokként kíséri őket, és a mindent látó Magisztérium uralkodik. Ezen világ Londonjában, az oxfordi Jordan Kollégiumban nevelkedik az árva Lyra Belacqua, alakját még változtató, de legszívesebben hermelinként megjelenő daimónja, Pantalaimon társaságában, nagybátyja, Lord Asriel és tudóstársai felügyelete alatt. A kalandvágyó kislány lehetőséget kap, hogy az előkelő Mrs. Marisa Coulter pártfogoltjaként élhessen tovább, ám hamar gyanakodni kezd, hogy a hölgynek köze lehet az Átkosok veszélyes, gyerekrabló szervezetéhez. Amikor Lyra legjobb barátjának, Rogernek is nyoma vész, hosszú és kockázatos utazásra indul, hogy kiderítse, milyen sötét terv eszközei az Északra hurcolt gyerekek, és milyen világmegrengető felfedezést tett nagybátyja. Útján vándor gyiptusok, páncélos jegesmedvék, aeronauták, boszorkányok segítik, és egy különleges iránytű, az aletiométer, amiből képes kiolvasni az igazságot.

Az új feldolgozáshoz bizakodva álltam, bár a szereplőgárdából többen kevésbé tűntek szimpatikusnak vagy a karakterhez illőnek, mint a nagyfilmben. Lyrát illetően Dakota Blue Richards jóval csinosabb, bájosabb lányka, viszont Dafne Keenből inkább kinézem a rosszcsontságot, őt hamar megszerettem. Nicole Kidman számomra a színészistennő, úgyhogy borzasztó nehéz überelni, Ruth Wilsonnak nem is igazán sikerült minden drámai helyzetben meggyőzően alakítania Mrs. Coultert, de kétségkívül neki is volt egy fenyegetően szépséges kisugárzása. James McAvoy határozottan kedvelhetőbb figura, mint Daniel Craig, bár Lord Asriel kettősségéből kiindulva nem tudom, hogy ez a jelző itt mennyire mérvadó.

Szerencsére a kételyeimen sikerült felülkerekednem, és hagytam, hogy magával ragadjon a sorozat. A látványvilága fantasztikus, bár érezhetően jóval sötétebb tónusú, mint a nagyfilmé – emlékszem jelenetekre, amik a korábbi feldolgozásban szikrázó napsütésben zajlottak, itt pedig majdhogynem kivehetetlen félhomályban. Az Északon játszódó részek eléggé nyomasztottak, viszont az alternatív, viktoriánus, art deco és vadnyugati elemeket keverő, steampunk elemekkel felturbózott Londont imádtam. A történet végig székhezszögezően izgalmas, igazi mesés, a gyermeki énemet lelkesedésbe hozó kaland, bár érezhető, hogy az események egyre vészjóslóbb irányba fognak kanyarodni. Én az esetleges durvaságoktól nem annyira félek, inkább attól tartok egy kicsit, hogy nagyon elvont irányba fog kanyarodni a történet a vallási kérdések behozásával.

Lyra dacos, sokszor meggondolatlan, de szerethető kislány, Pantalaimon pedig egy tünemény, odáig voltam minden feltűnésekor, és alapból a lélek megtestesülése állat formájában az egyik legeredetibb ötlet a sztoriban. *-* Lord Asriel és Mrs. Coulter zavarbaejtően ellentmondásosak, többek közt az ő egyáltalán nem tipikus szerepükön érződik legjobban, hogy ez nem egy átlagos jó és rossz sablonokkal operáló fantasy. A mellékszereplők között is rengeteg emlékezetes alak tűnik fel, Lin-Manuel Miranda laza és humoros Lee Scoresby-ja nőtt közülük leginkább a szívemhez.

Az egyetlen, amit nem igazán tudtam hova tenni, az a modern szál volt. Később utánaolvastam, hogy csak a második könyvben hozza be az író Willt (Amir Wilson). Érdekesnek találtam a párhuzamos dimenziók ötletét, ennek ellenére borzasztóan kizökkentett minden egyes jelenet, amikor átruccantunk a hétköznapi világba – pláne, hogy annyira nem történtek még számottevő események ezen a vonalon.

Ettől eltekintve teljesen elvarázsolt a sorozat, és amíg a következő évadot várom, tervezem elolvasni A titokzatos kést és A borostyán látcsőt is, mert – Will szálától eltekintve – mégiscsak ugyanazt ismertem meg harmadjára, és most már leginkább a folytatás érdekelne.

10/9

Épületlelkek (novella)

Az elmúlt három napot a Balatonnál töltöttem, az ottani épületek ihlették legújabb írásomat. 🙂

 

Fillér Zoli nem tudott egy utcán sem végigmenni anélkül, hogy ne érezte volna az épületek lelkét. Így volt ez, mióta az eszét tudta: a falak történeteket meséltek, és a tizenéves fiú, vélhetően érzékeny, merengő alkata miatt, alkalmas volt rá, hogy meghallgassa őket. Igaz, a történetek elemeit sokszor nem tudta összeilleszteni, inkább csak hangulatok rohamozták meg, és minél közelebb ért egy házhoz, netán még be is juthatott, annál erősebb és tisztább képeket látott. A jelenlegi használata mellett a múltfoszlányok is erősen meghatározták a benyomásokat, az építés közben beleáldozott munka, célok és tervek, az évek során ott történtek mind felhalmozódtak és alakították az épület atmoszféráját.

A Balaton-parti kisvárosban sem volt másképp: Zoli le-lemaradozott a családja mögött, beszélgetéseikből alig ért el valami a fülébe. Az épületekből szűrődő érzésekre figyelt, de ha épp ellenkezőleg ki akarta volna zárni mindezt az elméjéből, előbb-utóbb akkor is ellepték volna. Időnként az elviselhetetlenségig telítődött a sugallatokkal, ilyenkor nem tehetett mást, mint hogy elbiciklizett egy mezőre, távol minden emberkéz alkotta építménytől, leheveredett a fűbe, és átadta magát a csöndnek, míg ki nem tisztult a feje.

Most viszont szívesen hallgatta, ahogy a strand mentén sorakozó bódékból sugárzik az önfeledt jókedv és a vendégek emlékezetes sztorijainak sora, míg a békebeli villák hajdanvolt nyaralásokról regélnek. Zoli szerette tapasztalni, ahogy a régebbi korok rétegei egymásra rakódnak: egyszerre őrződött itt meg a századelő nyugalma és a 70-es, 80-as évek pezsgése is. Csodálattal adózott az újonnan felhúzott apartmanházak előtt is, ezek azonban még túl frissen, túl kevés ideje álltak ahhoz, hogy igazán izgalmas dolgokat lehessen felderíteni a históriájukból. A csillogás mögül mindig valamiféle ürességet, sterilséget érzett ki, amit úgy fogalmazott meg: még nem fejlődött ki a lelkük.

Aztán ott volt a másik véglet is: épületek, amikben már csak pislákolt a lélek. Elhagyatott, sorsára hagyott terek, amikben valaha zajlott az élet, mostanra azonban ennek nyomát sem lehetett találni. Zoli a panziójuk (csupa bensőséges, szívélyes érzelmet árasztó hely) ablakából egyenesen rálátott a hat emeletével a tájat uraló, megkopott fényű, évek óta bezárt szállodára. Hotel Luna vagy talán Jana volt a neve, már nem lehetett kibetűzni. A fiú maga sem értette, miért nem ereszti a szokásosnál is erősebben ez a semmi vonzó elemmel nem rendelkező, fantáziátlan kockatömb. Működése alatt sem lehetett szebb, ám akkor még modernnek számított, és büszke lehetett, akinek kiutaltak egy ideszóló vakációt.

Amikor hagyták szabadon lézengeni a környéken, egyre többször kanyarodott a hotel felé, megmagyarázhatatlanul hívta magához. Bemerészkedni ugyan nem volt esélye, mivel a bejáratot lelakatolták és körbekerítették, ám még kívülről is rengeteg emléket szívott magába, abból a korból, mikor a szülei nála is fiatalabbak voltak. Szűnni nem akaró forgalom az étteremben, hatalmas ünnepségek a társalgóban, vállalati alkalmazottak gyerekei, akik minden nyáron itt töltötték a legvidámabb heteket, szinte el se lehetett képzelni, hogy sodródott végül a csőd szélére. A fejébe költöző képek mellé azért bekukucskált az ablakokon (már amelyiket nem deszkázták be), rákeresett az interneten, és szíve összefacsarodott a látványtól. Olyan mértékig magán viselte az épület sorsát, mintha minden falból lógó vezetéket az ő testéből tépnének ki, minden felborított bútordarab helyett belérúgnának, minden rozsdafolt rárakódna. Szó szerint érezte, milyen lehetett egyik napról a másikra magára maradni, méltóságteljes búcsú nélkül.

Megfordult a fejében, hogy ha az élet úgy alakulna, hogy felnőttként sikeres üzletemberré váljon, felvásárolná a helyet, bár nem volt benne biztos, mennyire érné meg. Inkább abban reménykedett, más is meglátja a lehetőséget szegény Lunában, Janában, vagy akárhogy is nevezték. Jövő nyáron másik balatoni településen szálltak meg, de autóval elsuhanva pont elcsípte, hogy daruk veszik körbe a félig már lefejtett burkolatú, kicsontozott épületet. Mintha még ilyen messziről is hallotta volna az öreg szálloda utolsó sóhajtásait. Itt végződik a története, gondolta szomorúan.

Családja nem értette, Zoli miért olyan kedvetlenül kanalazza a fagylaltját, hiszen szikrázó napsütésben, kellemes melegben ültek a teraszon. A fiú sosem igyekezett megmagyarázni furcsa képességét nekik, pedig például ezt a cukrászdát is ő javasolta, pusztán mert pozitív érzések áradtak belőle. Apja egyszercsak felé fordította újságját:

– Tavaly sokat császkáltál ez a hotel körül, nem? Képzeld…

– Tudom, hogy lebontják! – csattant fel Zoli. – Mindegy, ennyire nem érdekes.

– Épp ellenkezőleg, felújítják! Végre nem üresen fog tátongani.

Fillér Zoli érezte, hogy a lelkében is kezd valami újraépülni.

Az eredetiség próbája

Holly Black – Cassandra Clare: A vaspróba (Magisztérium 1.)

Cassandra Clare regényeit minden bosszantó elemük ellenére szeretem, így kíváncsi lettem, mit alkot a jól bejáratott Árnyvadász-univerzumán kívül. Legjobb barátnőjével közös írását sokan nem tartják többre egy pofátlan Harry Potter-másolásnál, én viszont bíztam annyira Clare-ben, hogy elhiggyem, jóval többre képes egy szimpla koppintásnál. A Magisztérium alapjaiban ugyan erősen hasonlít J. K. Rowling sikersorozatára, de ez nem jelenti azt, hogy ne bővelkedne eredeti ötletekben és az ifjúsági fantasy műfaját megreformáló fordulatokban.

Már a felütés sem szokványos: Callum Hunt kiskora óta tudja, hogy varázserő lakozik benne, és egy nap behívhatják a legendás mágusképzőbe, a Magisztériumba. Megkeseredett, özvegy apja azonban félti és tiltja őt a mágiától, így a fiú minden erejével azon dolgozik, hogy elbukjon a felvételi vizsgáján. Szánalmas eredményei és a szülői tiltakozás ellenére valamiért mégis bebocsátást nyer az intézmény falai közé, ahol lenyűgöző események sora vár rá.

Call alapvetően szimpatikus tizenkét éves, ravasz és kalandvágyó, ám hajlamos borúlátásra és csípős megjegyzések tevésére, amiért nehezen kedvelteti meg magát. Új iskolájában nem hamar, de szerez két jó barátot, a barátságos, közvetlen, sportos Aaront és a jómódú máguscsaládból származó, felelősségteljes, maximalista Tamarát. A hármasfogat tanítója Rufus mester, akinek oktatási módszerei néha megkérdőjelezhetőek, érzelmei pedig kifürkészhetetlenek, mégis szerethető jelenség, kiáll a tanítványaiért. Persze gúnyolói is akadnak Callnek, az arrogáns Jasper vezetésével, ráadásul a háttérben egy titokzatos sötét varázsló is munkálkodik, aki egyenesen a Halál Ellenségének nevezteti magát…

A Magisztérium cseppkövekkel, gombákkal és földalatti folyókkal teli barlangrendszere számos izgalmat és borzongást rejt. A két írónő egyedi és kreatív ötletek széles tárházával rukkolt elő, kitalált világuk fantáziadús és magával ragadó. A varázslás bár a négy őselemre épül, ami igencsak elcsépelt téma, a felhasználása annál különlegesebb. A misztikus lények közül azonnal a szívembe zártam Call pajkos kölyökfarkasát, Harcebet, míg Warren, a pimasz gyík leginkább a Vukból Csúszra emlékeztetett.

Legyen bármennyire is szuper a világépítés, sajnos mégis kevésnek érződik. A kötet nem túl hosszú és villámgyorsan olvastatja magát, ami nem lenne baj, de hirtelen, nem elég előzménnyel kezd a végéhez közeledni. Szívesen olvastam volna sokkal-sokkal kidolgozottabban, részletgazdagabban a sulis hétköznapokról, a tanórákról, a baráti összecsiszolódásról, a nevükön kívül nem igazán megismert mellékszereplőkről.

Ettől még A vaspróba kitűnő kezdete egy nem csupán kiskamasz fejjel élvezhető fantasyszériának, és mint az elején már meglebegtettem, üdítő újításokat is bevezet a műfaj sablonjaiban. Anélkül, hogy lelőném a fordulatokat, annyit elárulok, hogy egy elképesztően merészet csavar a tipikus “a főszereplő a kiválasztott, akinek szembe kell szállnia a gonosszal” történetvázon. Kegyetlenül zseniális, és alig merem elképzelni, hogyan lehet feloldani a kialakult helyzetet.

Szerencsére úgy adódott, hogy amint az első résszel végeztem, már bele is vethettem magam a másodikba:

Holly Black – Cassandra Clare: A rézkesztyű (Magisztérium 2.)

A folytatásban tovább fokozódnak az izgalmak, nőnek a tétek, több szeletét ismerhetjük meg ennek a fantasztikus világnak.

Call boldogan és sikeresen fejezte be első tanévét a Magisztériumban, ám nyári szünetét nem töltheti felhőtlen pihenéssel. Életét ugyanis beárnyékolja egy szörnyű, feldolgozhatatlan titok, amivel érthetően képtelen megbirkózni. Fogalma sincs, ki is valójában, mikre képes, hogyan folytathatná megszokott életét, és hogy állhatna ellen a rá váró sorsnak. Apjában sem bízhat, hisz mintha ő is ártani akarna neki. Legalább két hűséges barátjára számíthat, igaz, velük is akadnak nézeteltéréseik.

A második tanévből az előzőnél is kevesebbet látunk, mivel a cselekmény javarészt az iskolán kívül játszódik. Call, Aaron és Tamara, valamint a rájuk akaszkodó, később egészen pozitív oldaláról is megmutatkozó Jasper kénytelenek felügyelet nélkül elhagyni az intézményt, hogy nyomába eredjenek a címbeli veszélyes erejű rézkesztyű elrablójának. A sztori így “road movie”-vá alakul, a gyerekek úton vannak, rejtőzködnek, menekülnek, élelmet és szállást keresnek, próbálják feltalálni magukat, ami nagyban hozzájárul a kapcsolatuk szorosabbra fűzéséhez.

Ezúttal is túl kapkodónak és kifejtetlennek éreztem a történetvezetést, a végső nagy összecsapás azonban mindenért kárpótolt. Igazán ütősen és feszültségteljesen lett megírva, Call vakmerő húzásán csak ámultam, és szívből örültem, mikor bebizonyosodott, hogy minden balsejtelme ellenére az apja mennyire szereti őt. Látszólag itt akár le is zárulhatnának a problémák, de mivel még három kötet hátravan, valami azt súgja, hogy csak most kezdődnek igazán…

Mindkét kötet értékelése:

10/8

 

Tükör (novella)

A szembenézés elkerülhetetlen. Mindig az. Előbb-utóbb sor kell kerüljön rá. [Poligráf, XXIII. évfolyam 6. szám – 2014. február 27.]

 

Tükör

Béci a tükör előtt állt, mint ahogy azt tette oly sokszor az elmúlt három napban. „Még szerencse, hogy Gyuri végül nekem adta, ahelyett, hogy kihajították volna” – gondolta, miközben ujjaival végigsimított a szóban forgó tárgyon. Pedig igazán nem volt szép darab: a széles, ám igen rövid felület elmosódottan mutatta már csak a vele szemben állókat. Gyuri (aki szomszédja és legjobb barátja volt a fiúnak, emellett kitűnő ezermester, aki pikk-pakk felszerelte a volt fürdőszobatükrüket Béci szobájának falára) azt javasolta Bécinek, ragasszon fel pár dolgot a tükör szélére, mondjuk matricákat vagy fényképeket. Gyuri mindig gyűjtött valamit, most éppen könyvjelzőket. Bécinek nem voltak ilyen szenvedélyei, mégis fontos volt neki a tükör. Valamiféle kapaszkodót nyújtott kényelmesnek nem túlzottan nevezhető életébe. Gyurin kívül nem voltak barátai, viszont magáénak tudhatott egy szadista osztályfőnököt és két faragatlan szülőt.

Amikor a tükörképét nézegette, azon gondolkozott, vajon mit ronthatott el. Amióta az eszét tudja, nem volt rá panasz, és mégsem dicséri senki, soha egy jó szót nem kap. Most, ahogy ismét magát méregette, érdekes gondolat ötlött az eszébe. Mi lenne, ha egyszer csak bejuthatna a tükörbe? Mi lenne, ha a másik oldalon egy ellentétes világba csöppenne? Megmaradna önmagának, de nem egy koszos bérlakásban kéne élnie, nem egy lepukkant iskolába kéne járnia, osztálytársai elfogadnák, szülei szeretnék, kaphatna normális kaját, viselhetne minősíthető ruhákat… hát nem lenne csodálatos? Gondterhelt arcán végre megjelent egy halvány mosoly.

– Kisbéla, gyere vacsorázni! – kiáltotta Béci anyukája egy tál megállapíthatatlan típusú levessel a kezében. A gyerekszobából azonban nem érkeztek életjelek.

– Hagyjad, Aranka! Biztos alszik – legyintett a férje. Béci apukáját ugyanúgy Sipeki Bélának hívták, mint őt, úgyhogy a megkülönböztethetőség miatt az ifjabbik Bélára ráragasztották a Kisbéla nevet. Ő, mondjuk, jobban szerette, ha Bécinek hívják, de ez Gyurin kívül senkit sem érdekelt. Még az iskolában is így szólították társai, pedig ott nem fordulhatott elő, hogy összekeverik az apukájával.

– Ilyenkor még nem szokott aludni. Ezer százalék, hogy megint azzal a rusnya tükörrel van elfoglalva! – mérgelődött Aranka, aztán levest mert saját és házastársa tányérjába. – El nem tudom képzelni, miért bámulja folyton!

– Lehet, hogy magát nézi. Csak nehogy aztán narcisztikus legyen itt nekünk! – humorizált Béla, és ezzel valamelyest feleségét is jobb kedvre derítette.

– Talán megsejtette, hogy ha lánynak születik, Nárcisznak neveztük volna! – nyerített fel a nő evés közben. A leves sárga lófogai közül visszazúdult a mélytányérba.

– Dehogy lett volna Nárcisz! Arankának neveztük volna, mint téged!

– Fenét Arankának! Még egy ilyen ronda nevet! Hogy tetszhetett anyáméknak? Hogy tetszhet neked? – és ezzel máris létrejött az újabb veszekedés, ami igen sűrűn fordult elő Sipekiék háza táján.

Béci leült az ágyára, és fülére szorította a párnáját. Gyűlölte, amikor a szülei veszekedtek, különösen akkor, ha este csinálták, mikor ő már aludt volna. Még a vastag párnán át is hallotta, milyen trágár szavakkal illetik egymást egy ilyen csekélység miatt. Nem bírta tovább. Az első könnycseppet rengeteg követte. Bár nem túlságosan hitt a természetfelettiben, most mégis imádkozni kezdett.

Másnap reggel a fényűző villa ajtaján kilépett egy igen jólöltözött, intelligens és sikeres nő, kéz a kézben kiskamasz fiával. Beszálltak a ház előtt parkoló autócsodába, majd elhajtottak az iskolába. Hála az égnek, megtalálták a kerület legjobb intézményét. A patinás falak között barátságos tanárok tartottak izgalmas órákat az érdeklődő, okos gyerekeknek. Botránynak itt még a hírét sem hallották. Aznap délután a fentebb említett hölgyet és férjét mégis behívatta az igazgatónő.

Egresné Tábori Olga éppen az íróasztalán heverő papírhalmokat rendezgette, amikor kopogtak irodája ajtaján. A problémás kisfiú szülei álltak az ajtóban. Egresné igazgatóasszony gyorsan befejezte a pakolászást, aztán hellyel kínálta vendégeit.

– Nos, kedves Sipeki szülők – kezdte Egresné –, Béláról lenne szó.

– Lássuk be, nehezen kezelhető gyerek – szögezte le Sipeki úr.

– Nem értem, mi van vele. Békességben, odaadással neveljük születése óta – tette hozzá Sipeki asszony.

– Éppen ezért hívtam be Önöket. Máskor is voltak vele kisebb-nagyobb bajok, de mostanában indokolatlanul bántja az osztálytársait. Tettel nem, de szóval annál inkább. Pedig a többiek nem piszkálják, sőt, egyenesen kedvelik őt. Mindennek a tetejébe a múltkor összekülönbözött az osztályfőnökével. Teljesen kiborította. Pedig Ági nénit nagyon nehéz kihozni a sodrából.

– Pontosan mit csinál a többi gyerekkel? – tudakolta Sipeki úr.

– Durva jelzőkkel illeti őket, fenyegetőzik, mindenen felkapja a vizet. Azt javaslom, beszéljenek vele erről. És ajánlanék egy kitűnő pszichológust, Dr. Bodó Gusztávot. Itt van a címe és a telefonszáma.

– Igazán köszönjük! Mindenképpen elbeszélgetünk majd Bécivel. Viszontlátásra! – köszönt el Sipeki asszony.

Béci tizenkét életéve ellenére nagyszerű emberismerő volt. Az utolsó óra után összepakolt, felöltözött, majd a folyosóra kilépve megpillantotta a szüleit. Furcsállta, hogy ilyen hamar érte jöttek, általában legalább öt percet várnia kellett. Aztán egy gondolata támadt, de azt csak akkor osztotta meg családjával, mikor az autóban apukája végre abbahagyta a rádió hangerő-szabályozójának csavargatását.

– Az igazgatónál voltatok, ugye? – Mikor nem érkezett felelet, folytatta: – Azért, mert vén szipirtyónak neveztem az Ági nénit, azért.

– Szóval így történt – sóhajtott az anyukája, aztán retiküljéből kivette a doktor elérhetőségeit tartalmazó cetlit, és hátranyújtotta fiának.

– Anya, hányszor mondjam még, hogy nincs szükségem orvosra! Nem velem van a baj, hanem a többiekkel!

Ezután egyikük sem szólalt meg hazáig. Még az adás is megszakadt a rádióban.

Jövő hét csütörtökön Béci mégis felkereste Bodó doktor urat. Nem kifejezetten élvezte, mivel a pszichológus idegesítő, buta kérdéseket tett fel neki. A rendelőből kiérve alig várta, hogy levezethesse valamin a dühét. Amíg az anyukáját várta, felborított egy kukát és elhajított néhány követ.

– Au! Fejbe találtál! – hallotta valahonnan a közelből. A hang tulajdonosa kisvártatva feltápászkodott egy bokor mögül, homlokát fogva. A lüke, kétbalkezes Gyurka volt az a szomszédból. A két fiú nem jött ki jól egymással. Mázli, hogy az autócsoda épp akkor gördült be az utcába, mikor Gyuri elindult Béci felé. Hazafelé Sipeki asszony kérdezgette fiát, de ő szótlan volt. Nagyon elgondolkozott.

Teltek-múltak a hetek. Béci fanyalogva ugyan, de járt Bodó doktorhoz. Egyre jobban megnyílt neki, úgy érezte, vele mindent megbeszélhet, amit még a szüleivel sem. Elmondta neki, tudja, hogy amit az osztálytársaival tesz, az rossz, mégis csinálja, mert élvezi. Elmondta, hogy mennyire rossz a kapcsolata a szomszéd Gyurival. Elmondta, hogy úgy érzi, senki sem érti meg. A doki türelmesen végighallgatta, és frappáns, hatásos válaszokat adott neki. Ahogy többet és többet árult el Bodó doktornak, a fiúnak egyre inkább hiányérzete támadt. Olyan érzése volt, mintha lett volna egy másik élete. És valóban volt is neki, bár ő ezt nem tudta. Nem emlékezhetett arra a Bécire, aki könnyes szemmel, fülén párnával könyörgött, hogy kapjon egy fordított életet. A régi Béci kedves, jólelkű kisfiú volt, csak nagyon nehéz sorsú. Feloldozást adott neki a tükörvilág kitalálása, ám azzal nem számolt, hogy ha a többiek lelke megváltozik, az övé is, és agresszív gyerekké válik.

Béci csodálatos álomszobájának falán lógott egy díszes, egészalakos tükör. Egy este Béci odaállt elé, tenyerét tükörképe tenyeréhez illesztette. Eltűnődött, milyen lenne, ha megfordulna az élete. Nem bánná, ha szűkölködnének, ha rosszban lennének a szülei, ha nem járna szuper suliba, csak normális lenne, csak barátkozni tudna! Aztán az is eszébe jutott, hogy lehetséges, ha úgy élne, mint elképzelte, akkor meg olyan életre vágyna, mint amilyen most van neki. Egy örök körforgásba kerül, és nem szabadulhat belőle egykönnyen. Anyukája vacsorázni hívta, de nem ment le. Leborult az ágyára és imádkozni kezdett. Azt kívánta, mindegy, hogy lesz, mint lesz, csak ne kelljen kételkednie.

Az izgalmak folyóján hajózva

Rick Riordan: Tűztrónus (A Kane-krónikák 2.)

A vörös piramis a tavalyi év legkellemesebb, legüdítőbb olvasmányai közé tartozott, így természetesen alig vártam, hogy kezembe vehessem a folytatást. A Tűztrónus, csakúgy, mint az első rész, egyszerre szolgáltat felhőtlen kikapcsolódást és érdekes ismeretadagot, tökéletes időtöltést nyújtva a történelemre és kultúrára fogékonyoknak.

A Kane testvérek ott folytatják, ahol abbahagyták: továbbra is az ő feladatuk megmenteni világunkat a rászabadult egyiptomi mitológiától. A fenyegetés jóval súlyosabb, ám ők is rengeteget fejlődtek, mióta először kerültek szembe sorsukkal. Bár csak néhány hónap telt el az első kötet végétől számítva, jelentős változások mentek végbe Carter és Sadie életében. Többé-kevésbé hozzászoktak a brooklyni nomoszban betöltött pozíciójukhoz, a  mágiahasználathoz, sőt, már oktathatnak is hozzájuk hasonló fáraóleszármazottakat. Az új tanoncok nem kaptak sok szerepet, némelyiküket szívesen megismertem volna alaposabban, de jól lett ábrázolva, mennyiféle isteni erőből lehet meríteni, na és az is, hogy egyesek még nem tudják megfelelően, átgondoltan alkalmazni a képességüket.

A főhadiszállást hamar el kell hagyniuk ifjú hőseinknek, hisz nem rettenetesebb veszély, mint maga Apóphisz, a káosz kígyója közeleg, hogy pusztulásba sodorja istenek és halandók világát egyaránt. Az egyetlen legyőzője Ré, a napisten lehetne, ám ő már túl idős és gyenge, hogy szembekelhessen az ellenséggel. Az Élet Házának tagjai nem hagyják annyiban a dolgot, még ha akadályozza is őket egy, a démoni hüllőt követő, hátborzongató mágus, és az istenek közt is van, aki szívesen töltené be Ré helyét a tűztrónuson.

A Kane-krónikák olyan sorozat, amit ugyanannyira élvezek, mint ha pár évvel fiatalabbként, gyerekfejjel olvasnám, de a felnőttek is remekül szórakozhatnak rajta. Megvan benne minden, ami egy jó ifjúsági regényhez hozzátartozik: könnyen olvasható, izgalmakban gazdag, a cselekmény egy pillanatra sem ül le, szereplői szerethetőek (a gonoszak persze utálhatóak), fantáziadús, humora pedig egyszerűen fergeteges. Témája, és annak alapos kidolgozása miatt simán megválasztanám felső tagozatos kötelező olvasmánynak, ami ellen nem hiszem, hogy sok gyerek ágálna. Az egyiptomi mítoszokat számtalanszor feldolgozták már, Riordan azonban nem ragadt meg a mindenki által kívülről fújt alapisteneknél, hanem aprólékosan beleszőtt a történetbe kevesebbet emlegetett, de nem kevésbé érdekes alakokat és lényeket.

A sztorinak előnye még, hogy teljesen uniszexnek nevezhető, hiszen két egyenértékű főhőssel, egy tizenéves fiú-lány testvérpárral rendelkezik, akik felváltva, egyenlő arányban narrálják az eseményeket. Én, bár mindketten a szívemhez nőttek, jobban tudok azonosulni a higgadt, intelligens, bár kissé teszetosza Carterrel, mint a nagyszájú, vakmerő,  folyton elégedetlenkedő Sadie-vel, ezért kicsit bántam, hogy a fentebb említettek ellenére mintha a lány valamivel nagyobb hangsúlyt kapott volna, de lehet, ezt csak én éreztem így, hisz a bátyjának is kijártak a maga nagyjelenetei. Sajnáltam továbbá, hogy az előző kötetben előtérben lévő szereplők közül jópáran most háttérbe szorultak: Básztet, a vagány macskaistennő például hatalmas kedvencemmé vált, ebben a részben viszont nem akciózott sokat. Cserébe csatlakoznak a csapathoz új emlékezetes karakterek, élükön Bésszel, a laza és gyakran felelőtlen törpeistennel, akinek számos haláli beszólást köszönhetünk. Vele, mint humorforrás, nincs is semmi baj, viszont megint előjött valami, amit korábban is nehezen viseltem: mikor egy isten túlzottan nevetségessé válik, ami már szinte szentségtörésnek lehetne nyilvánítható. A leharcoltsága miatt egy óvódás értelmi szintjén vergődő, hasznavehetetlen Ré ábrázolása véleményem szerint már túlment egy határon.

Szerelmi szálak is gabalyodnak, szerencsére nem vonják el a figyelmet a lényegről, épp egészséges mértékben vannak jelen. Sadie vacillálása a megnyerő kamaszsrác alakját öltő Anubisz és egyik helyes tanítványuk, Walt között ugyan fárasztó tud lenni, de belefér. Én mindenestül a sakálistent támogatom, még ha morbidnak is tűnhet, de Waltot is megkedveltem, nem baj, ha a lány valaki valóságosabbra is számíthat. Carter szíve vágyát, Ziát bírtam az előző kötetben, pedig kiderült, hogy csak egy másolata kísérte és segítette a főhősöket. Érthető, hogy az igazi lány össze van zavarodva és a fiú is nehezen dolgozza fel, hogy közös pillanataikat meg nem történtnek veheti, de örültem volna, ha Zia többet szerepel, és sikerül ezúttal igazából összerázódniuk.

Ennél a fantasztikus olvasmányélménynél már csak egyetlenegy jobb lehetne: ha a harmadik, befejező részbe is rögtön belevethetném magam, ami sajnos magyarul még nem jelent meg. Mindenesetre amíg arra várok, talán belevághatnék a Percy Jackson-sorozatba, amit egyöntetűen Riordan főművének tartanak, és a filmekből leszűrve ugyanilyen szórakoztatóan, informatívan és modernül taglalja a görög hitvilágot.

Értékelésem:

10/8

 

Ha a piramis aljában ilyen jó, milyen lesz a csúcsán?

Rick Riordan: A vörös piramis (A Kane-krónikák 1.)

Nemrég láttam a Múmia-filmeket és az Egyiptom isteneit, amik remek kedvcsinálóként szolgáltak ehhez a könyvhöz, amit még jóval korábban adott kölcsön Egyiptom-szakértő nagybátyám. Ugyan a két Percy Jackson-adaptáció nagyon tetszett, a könyvek elolvasását nem éreztem feltétlen szükségesnek, ezek után viszont szívesen belekukkantanék, hiszen Rick Riordan stílusa igencsak megnyert magának.

Már csak azért is megérte kézbevenni, mert valóságos gyógyírként hatott rám olyan művek tömkelege után, amiket nyögvenyelősen, iskolai kényszerből olvastam. Felüdítő volt olyan történetbe belemerülni, ami izgalmas, pörgős, vicces, az én korosztályomnak, vagy talán kicsivel kisebbeknek íródott, és a tetejébe még számos hasznos ismeretet is átad.

A vörös piramis tökéletesen megfelel a szórakoztatva tanítás fogalmának, szívesen látnám viszont, mondjuk az ötödikesek töritananyagában. Nem állítom, hogy szinte észrevehetetlenül, mindenesetre cseppet sem száraz, szájbarágós vagy követhetetlen stílusban ragad a gyerekekre egy átfogó, részletes kép az egyiptomi mitológiáról. Nekem ez az egyik kedvenc történelmi korszakom, rengeteg témába vágó olvasmánnyal, filmmel, számítógépes és kézzelfogható játékkal találkoztam már, mégis tudott olyan információkkal szolgálni a sztori, amikről még egyáltalán nem hallottam. Örvendetes, hogy a szerző nem ragadt le az alapoknál, hanem belemászott a sűrűjébe, és foglalkozott kevésbé jelentős istenekkel és lényekkel, ritkábban emlegetett szokásokkal is.

Természetesen valóban nem lenne olyan érdekfeszítő az ismeretterjesztő anyag, ha nem lenne köré szőve, ahogy a Villámtolvaj esetében is, egy tipikus “egyszerű tinédzser rádöbben, hogy a világ sorsa rajta múlik” cselekmény. Amitől a főszál nem válik túlzottan elcsépeltté, hogy rögtön két kiválasztottal van dolgunk, egy fiú-lány testvérpárral. Az okos, de esetlen Carter és a bátor, ám flegma Sadie mindketten néhol fárasztó, de szimpatikus karakterek, és nagyszerűen kiegészítik egymást, lévén más-más területen mutatkoznak meg az erősségeik. Szükségük is van egymásra, hisz ha szinte senkiben sem, legalább egymásban megbízhatnak. Érdekesen volt bemutatva, hogy a rokoni kapcsolat ellenére teljesen más családi háttérből érkeznek, és külön öröm, hogy felváltva narrálták kalandjaikat.

Az istenek összetett, emberi jelleműként lettek felvázolva, ám az ő esetükben gyakran éreztem, hogy Riordan kissé elvetette a sulykot egyébként hatalmas humorérzékével. Félreértés ne essék, köztük is többségben jól megalkotott karakterek fordulnak elő, például Básztet, a gyerekek segítségére siető és felettük folyton anyáskodni próbáló, ember formájában is cicaösztönökkel rendelkező macskaistennő hihetetlenül szerethető figura, ahogy szívemhez nőtt még a lelkiismeretes, szintén anyai érzésekben bővelkedő Ízisz vagy a komor kamaszfiúként megjelenő Anubisz is. Sajnos negatívan ellenpontozzák ezt a valamelyest “félreismert” alakok: Toth akár még lehet is bohókás, de nem hiszem, hogy ennyire, Hórusztól pedig még idegenebbül hat az ilyesmi. Széth amolyan sablongonosz, persze az alapanyagból logikusan következik, hogy ő törjön világleigázó babérokra, és ha jól vettem ki, a folytatásban már nem ő fogja jelenteni a legsúlyosabb fenyegetést.

Összességében rendkívül szórakoztató és ezzel együtt tartalmas ifjúsági regény, kitűnő kikapcsolódást nyújthat idősebbek számára is. Az emlékezetes részeket pedig hosszan lehetne sorolni, kis bűntudatot is érzek, amiért sok mindent nem jutott helyem megemlíteni, de talán jobb is, ha nem lövök le minden poént. Alig győzöm kivárni a további két kötetet!

Értékelésem:

10/8

Király történet, koldus kivitelezés

Mark Twain: Koldus és királyfi

Nemrég elolvastam a Tom Sawyert, és meglepő módon élveztem. Ennek kapcsán eszembe jutott, hogy nekünk megvan a szerzőtől a Koldus és királyfi, amit rajzfilmben nagyon szerettem régen, regényben viszont untatott, ezért feladtam az olvasását, most azonban kíváncsi lettem rá. Tetszett, tetszett, hisz olyan igazi begubózós középkori kalandregény, de maradt némi hiányérzetem.

Az alaptörténetet szerintem nem kell senkinek bemutatni, a számtalan bőrlehúzást megélt szerepcserés történetek egyik alfája és omegája. A legnagyobb erőssége szerintem az, hogy mindkét társadalmi helyzetet, a nemességet és a pórnépet is a lehető legérzékletesebben mutatja be, felsorakoztatja előnyeit és árnyoldalait, nem foglal állást, hogy melyik az élhetőbb közeg. Mindezt úgy, hogy míg az 1800-as évek Amerikájában játszódó Tom Sawyerhez és társaihoz a szerző saját gyerekkorából meríthetett, a középkor Angliájába őt is csupán regényes képzelete és megannyi kutatómunka repíthette el. A gondos utánajárás igencsak nyomot hagy a szövegen: megdöbbentően hiteles, ugyanakkor egyes fejezeteken, például a felvonulások bemutatásán érződik, hogy inkább csak a forrásként használt krónikák térnyerésére, úgymond “villogtatására” íródtak bele.

2000-ben készült élőszereplős filmváltozat (a hasonmásokat ikrek játszották)

A két főszereplő belsőleg kevésbé hasonlít egymásra, mint külsőleg, ám mindkettőjüket meg lehet kedvelni, vagy megsajnálni, hogy egyiküknek sem jutott gondtalan fiatalkor. Tom, a koldusfiú higgadtabb, bölcsebb, míg Edward, a királyfi makacsabb, forrófejűbb, de minden körülménytől függetlenül mindketten annyira jólesően gyerekek! Amit hiányoltam, hogy nem nagyon akadt olyan akció, amiben ők ketten összekovácsolódhattak, igazi társakká válhattak volna. A ruha- és életcsere meggondolatlanul gyorsan történik, utána pedig szinte teljesen külön utakon járnak. A legvégén persze a Canty család királyi protekcióban részesül, örök barátság a srácok közt, boldogan éltek, míg…, de nekem akkor is hiányzott kettejük csapatmunkája.

Kiemelésre méltó még Edward pártfogója, Miles Hendon, aki valóságos úriember, a gáncs nélküli lovag eszményképének megtestesítője. Feltétel nélkül védelmezi ifjú útitársát, emellett jogosan kételkedik a fiú szavainak igazában. Mivel a főszereplők még kicsik, náluk nem igényeltem szerelmi szálat (bár lehetett volna, Tomnak és Edwardnak is vannak lánytestvérei, akikkel a másik találkozott), de örültem, hogy Milesnak jutott, ha csekély is.

Visszatérve arra, hogy nem volt akció, ami közelebb hozhatta volna egymáshoz a srácokat: a rajzfilm, ami valószínűsíthetően nem a legnívósabb feldolgozása a sztorinak, vannak benne kicsit mesésebb elemek, amik nem feltétlenül szükségesek, de a lényeg, hogy dramaturgiailag szerintem fejlettebb. Nyilván a modern, felgyorsultabb világ tempójához alkalmazkodott, így a rejtély, a pecsét eltűnése izgalmasabb és kidolgozottabb. Ha jól emlékszem, ott az Edward mellé kijelölt Lordprotektor, Lord Hertford elárulta a királyt, hogy a babérjaira törhessen. A regényben ez nem bontódott ki, pedig jó húzásnak tartom, és előzetes ismereteimnek köszönhetően a lord minden megmozdulását gyanúsnak véltem. Kisebb gonoszok akadtak, intrikus koldusok, meg Milest az örökségéből kiforgató öccse, ám ezek a szálak nem értek össze valami, hogy is mondjam, katartikusabb végkifejletbe.

Szóval azt érzem, néhány lehetőség kiaknázatlan maradt, ettől még kisebb gyerekek, főleg fiúk számára fantasztikus időutazás lehet egy távoli korszakba, megspékelve egy csavarral, aminek köszönhetően egyenest két példaképet szerezhetnek.

Értékelésem:

10/7

A gyerekkor diadala

Mark Twain: Tom Sawyer kalandjai (Tom Sawyer & Huckleberry Finn 1.)

Úgy tűnik, újonnan az a sorsfeladatom, hogy kisiskolás koromban elmulasztott ifjúsági klasszikusokat vegyek kézbe, és meglepetésemre örömet szerezzek velük magamnak. Hab a tortán, hogy az ötödikes húgomnak ellenben nem nyújtanak ekkora élvezetet a neki feladott olvasmányok, bár erre ráfoghatjuk a kötelező mivoltukat. (A korprobléma egyébként fordítva is működik: tapasztalataim alapján pl. a 16 évesekről szóló lányregények és tinisorozatok sokkal inkább felelnek meg a 12 évesek igényeinek, de erről most ennyit.) A Tom Sawyerről is annyi fanyalgást, vagy éppen hitetlenkedve röhögést hallottam, hogy úgy gondoltam, ha a hülyeségeivel is, de megnevettet, akkor már érdemes megnéznem magamnak. Jelentem, valóban megnevettetett, de nem fejemet fogósan, hanem istenigazából.

1973-as filmfeldolgozás

A legfontosabb üzenet, amit sugall, szerintem nemes egyszerűséggel az, hogy gyereknek lenni jó, és ki kell élvezni, amíg lehet. Tom pont megfelelő ennek bemutatására: átlagos kölyöknek is mondható, meg nem is. Nem olyan égetnivaló csibész, mint amilyennek be szokás állítani, csak virgonc, és az is igaz, hogy szerény körülmények közti neveltetése ellenére agyafúrtabb és tájékozottabb társainál. Mulatságos jeleneteket eredményez, hogy számos területen még csak utánozni próbálja a felnőttek gondolkodásmódját, ugyanakkor meg-megcsillan, hogy milyen éretten is tudja a világot szemlélni.

Említésre méltó például, hogy korából kifolyólag “fúj, lányok” korszakát is élhetné, de ő lángoló, olthatatlan szerelemmel udvarol Becky-nek, akit saját kárára is képes volna megvédeni. Nem mellesleg kitűnik, hogy ezeket az érzéseit nemcsak a mindentudó narrátor, hanem az ő ifjú feje is képes megfogalmazni magának. Persze gyakran túl is spilázza a hősiességet, mikor féltékennyé próbálja tenni a lányt, vagy mikor iskolaundorát halálvággyal tetézi, és elképzeli, milyen szomorú is lenne a családja, és milyen szépen emlékeznének róla, ha elvesztenék. Hű cimborájával, Huckkal ki is használnak minden alkalmat, mikor a figyelem középpontjába kerülhetnek, és ez általában hasznukra válik. Egy a lényeg, én tényleg nagyon megkedveltem a kissrácot.

2011-ben is megfilmesítették (de még lehetne hozni példákat)

A történet mindehhez az 1800-as évek vadnyugatán játszódik, mikor a gyerekekkel szigorúbban bántak, de közben sokkal hosszabb pórázra is voltak eresztve. Váltig állítom, hogy a digitális játékok korában is minden kisfiú álmodozik arról, hogy felnőtt felügyelet nélkül, barátaival a vadonban csatangolva kalózként, lovagként élje meg magát. Persze nem maradnak ki a lányok sem: Tom választottja, Becky elkényeztetett, de nyitott a kalandokra. Talán egy kicsit az volt a bajom a cselekménnyel, hogy egy ideig nem nagyon volt íve, csak össze nem függő eseménysorokból állt, de a rablós szál beindulásával felpörögtek az események, és igazából akadt min aggódni. A krimirész keményen lett megírva, de csak annyira, hogy át lehessen érezni a korszak velejáróit. Tetszik, hogy az író nem nézi hülyének a gyerekeket, akik nagyon is jól tudják, milyen szörnyű emberek léteznek, milyen veszélyekkel járnak bizonyos helyzetek.

A Google így ünnepelte Mark Twain 176. születésnapját 2011-ben

Összességében kellemesen csalódtam. Azt hittem, idegesíteni fog, de pompásan szórakoztam rajta. Nem mondom, hogy sosem csodálkoztam Tom ötletein és megoldásain, de végig szimpatikusnak találtam. A regény hiteles, nem idealizáló körképe egy letűnt évszázadnak, miközben elfogult óda a gyerekkor elavulhatatlan szépségeihez, kitűnő humorral és emberismerettel.

Értékelésem:

10/7

Állatok és egyéb emberfajták

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták (Korfu-trilógia 1.)

Íme egy újabb klasszikus, ami valahogy kimaradt a gyerekkoromból – bár természetesen tudtam a létezéséről és hírnevéről, meg olvasókönyvünkben is voltak belőle részletek, mindez még nem győzött meg arról, hogy mindenképp el kéne olvasnom.

Szeretem az állatokat, nem is kérdés, sőt számos cuki fajért egyenesen bolondulok (példának okáért lásd a sünöket), mégis elrettentett, hogy esetleg a tanulmányozásukat leíró részek unalmasnak, vagy legalábbis az én szememben érdektelennek fognak tűnni. Hamar sikerült belátnom, hogy fölösleges volt aggodalmaskodnom, ugyanis akárcsak például David Attenborough filmjeiben, itt is csupa emberi tulajdonság ruházódik a jószágokra, teljesen kézzelfoghatóvá válik, hogy nekik ugyanúgy vannak gondolataik és érzelmeik, kapcsolataik és társadalmuk, mint nekünk. A kis Gerry egyébként Göthe Salmander rokonlelkének is beillik, másképp, de mindketten azt hirdetik, a Föld semmilyen teremtményét nem szabadna undorral vagy félelemmel kezelni, annál inkább kíváncsisággal és odaadással.

A család és Spiro az 1987-es filmváltozatban

Ettől még nem okozok nagy meglepetést, ha azt mondom, jobban élveztem a legkülönösebbik állatfajról készült tanulmányokat, vagyis a hóbortos családról és képtelenebbnél képtelenebb új ismerőseikről feljegyzett anekdotákat, mint az amúgy elismerésre méltóan hangulatfestő részletezést Korfu flórájáról és faunájáról. Görögországot már korábban is az egyik legvágyottabb utazási célpontomként tartottam számon, a könyv óta pedig még epedőbben kívánkozom az időtlen, szabad és gondtalan dél-európai vidékre. Visszatérve a szereplőkre, határozottan Spiro lett a kedvencem, ő egy erősen sztereotipikusan ábrázolt átlaggörög, aki jókora igazságérzetével és tört angoltudásával Durrellék útikalauzává válik.

Kitűnően szórakoztam a két ingerlékeny bátyon is, amikor a fegyvermániás Leslie ki akarta csinálni az egyetlen lánytestvér, Margo udvarlóját, akkor szakadt át a gát, hogy már ne csak elnézően mosolyogjak, hanem valóban betegre nevessem magam a sok szerencsétlenkedésen, de az is emlékezetes jelenet, mikor a vége felé, a vendégség kellős közepén Larry kiakadt a házukban tanyázó állatseregletre. Anyukájuk végig igazi hősként tartotta a frontot, közben aggódó, fásult városi nőből ő is felszabadult, könnyen alkalmazkodó görög háziasszony lett.  Hiába érezni, hogy számtalanszor eltúlzottak a helyzetek a komikum vagy a meghatóság kedvéért, akkor is boldogító a tudat, hogy ez igaz történet.

2005-ben is megfilmesítették, ebben Imelda Staunton játssza az anyukát!

Felróhatnám a hibákat, de van, amikor fölösleges kötözködni. Igaz, hogy irigylésreméltó, hogy egy anyagi gondokkal küszködő család, ahol senkinek nincs rendes munkája, csak úgy foghatja magát, és elköltözhet egy másik országba. Igaz, hogy ezt még megfejelik azzal, hogy spontán költözködnek, és világraszóló lakomákat csapnak, úgy, hogy új otthonukban sem kell dolgozniuk vagy iskolába járniuk. Igaz, hogy furcsálltam, Gerry miért csupa felnőttel barátkozik, mintsem korabeli helyi gyerekekkel. Igaz, hogy mind ember-, mind állatszereplők közt van, aki minden átmenet nélkül csak úgy eltűnik, és nem jelenik meg többször.

Igaz, hogy sűrűn fordulnak elő túltolt gegek és hihetetlen helyzetek egy önéletrajzi műben. Igaz, hogy Gerry zavaróan hol igazi gyerekként, hol gyerekekhez beszélő, tudálékos felnőttként fogalmaz. Igaz, hogy néha úgy éreztem, ez nem is igazán gyerekkönyv, akadnak sikamlósabb poénok és túl filozofikus részek is, a nagyobb egységek elejére választott idézeteket például nem tudom, hogyan értelmezi egy kisiskolás. Igaz, hogy úgy elrepül az idő, hogy én sem szerettem volna hazamenni a szigetről a végén, és értetlenkedtem, hogy ez nem lehetett öt év. (Nem is az, utólag megtudtam, ez egy trilógia, és ez csak az első etapja a Korfun megszakításokkal töltött időszaknak.)  De kit érdekel minden ilyen apróság, ha az egész imádnivaló?

A legújabb feldolgozás a 2016 óta futó sorozat

Ez a regény mindenek fölött az élet feltétlen szeretetéről és tiszteletéről beszél. Ha nem is ennyire szokatlan, de hasonlóan élménygazdag és kötöttségektől mentes fiatalkor kéne adódjon minden gyereknek.

Értékelésem:

10/10