Sorsok színpadán

Joanna Quinn: A Bálnacsont színház

A 21. Század Kiadó Kult Könyvek sorozatának újdonságait egy ideje kiemelt figyelemmel követem, mivel kivételesen igényes megvalósítású és izgalmasan hangzó köteteket jelentetnek meg. A Bálnacsont színház első körben gyönyörű borítójával, másodsorban a címben szereplő színház szócskával keltette fel az érdeklődésem, aztán amikor kiderült, hogy a történet a II. világháború alatti kémkedés körül is bonyolódik majd, csak még kíváncsibb lettem. Olvasás után sajnos azt kell mondanom, bár egyáltalán nem nyújtott rossz élményt a könyv, nem is ragadott annyira magával, mint számítottam rá.

1928-ban a három Seagrave gyerek, Cristabel, Florence és Digby egy partra mosott bálnatetemre bukkan dorseti birtokukon. Cristabel, aki rajong a történetmesélésért, kitalálja, hogy rendezzenek színházat a csontváz belsejében. Családtagjaikon és háztartási alkalmazottjaikon kívül csatlakozik hozzájuk egy különc orosz festőművész és bohém társasága, a rendhagyó teátrum pedig hamarosan nemzetközi szenzációvá válik. Azonban mire a gyerekek felnőnek, az előadásoknak véget vet a második világháború kitörése. Cristabelnek új szerepet kell felöltenie: titkos ügynöknek áll. Nem csupán azért, hogy segítse hazáját, hanem mert így lehet esélye újra találkozni a szintén kémszolgálatot teljesítő, magáról egy ideje hírt nem adó Digby-vel…

A családregényeket és a testvéri kapcsolatokat boncolgató műveket alapvetően kedvelem, mert bár olykor bele lehet zavarodni a számtalan felvonultatott rokonba, igazán érdekes megfigyelni a jellemek ütköztetését, a szituációkra adott eltérő reakcióikat. A Bálnacsont színház szerencsére nem felfoghatatlanul kiterjedt családfával dolgozik, ámde annál meglepőbbel. A középpontban a három Seagrave gyerek áll, akik keresztbe-kasul féltestvérek: Cristabelnek és Florence-nek az apja közös, Florence-nek és Digby-nek az anyja, a két apa ráadásul fivére egymásnak.

Az első nagyobb egység kezdetén hozza haza az özvegy Jasper Seagrave új feleségét, Rosalindet, és itt máris nagyon értékeltem, ahogy Quinn több oldalról láttatja a történéseket. Először a nő szempontjából követhettem végig, ahogy nem tud beilleszkedni az új szerepkörébe, nem találja a közös hangot mostohalányával, kényelmetlenül érzi magát a férjével való együttlétektől, majd a terhességtől, így csak sajnálni tudtam. Ezért amikor látogatóba érkezett hozzájuk sógora, a megnyerő, szabadszellemű Willoughby (nem tudom, szándékos utalás-e, de neve mellett viselkedésében is párhuzamot véltem felfedezni Jane Austen Értelem és érzelemjének fontos férfialakjával), szinte nem is haragudtam rá, amiért engedett a csábításnak. Ellenben miután Jasper szemszögéből feltárult előttem, hogy öccse születése óta folyamatosan háttérbe szorult szülei szemében, és hogy tragikusan korán veszítette el első feleségét, Cristabel anyját, akivel őszinte szerelem volt köztük, már hozzá is sokkal megértőbben viszonyultam.

Sajnáltam, hogy pár évvel később (amikor Jasper már halott, Rosalind pedig hivatalosan is Willoughby felesége) a (nevelő)szülők összetett jelleme elhalványult, helyette a felszínes gazdagok tipikus karikatúráiként tűntek fel. Cserébe kárpótolt a gyerekszereplők játékos élettelisége és a felnőtté válásuk során bejárt fejlődési út. Cristabel igazi vagány, belevaló, fiús csaj, akit semmilyen nehézség nem tántorít el, legyen szó egy színházi társulat igazgatásáról vagy titkos küldemények eljuttatásáról a szövetséges csapatoknak. Digby, az egyetlen fiú, finom modorú, amolyan „anyuka kedvence”, mégis ő lehet (ha csak közvetett módon is) az áhított kisöcs, a legbizalmasabb barát unokanővére számára. És Flossie, aki mindig kiszorul a közös kalandokból, és valahogy mindenki kicsit együgyűnek tartja, ám fiatal nővé érve rátalál valódi erősségére, kibontakoztatja gondoskodó hajlamát. Nem mellesleg neki jutott a legszebb szerelmi szál is, még ha az tiltott mivolta miatt a fájdalmat is magában hordozta.

A regény legélvezetesebb szakaszának kétségkívül azt találtam, amelyikben megalakult a címadó színház, nagyon jólesett látni a gyerekek kreativitását, a körülöttük kialakuló csapat összetartását. A festőművész Taras és kompániája, valamint a közösen létrehozott Iliász-előadás akár a Családom és egyéb állatfajtákban is megállták volna a helyüket, ezért azt sem bántam volna, ha ahhoz hasonlóan ez a könyv is inkább kellemes hangulatokat, mintsem fordulatos eseményeket közvetít.

Ettől még természetesen izgalomban tartott, milyen lesz az ügynökös szál, de végül pont az a rész bizonyult kevésbé lebilincselőnek. Leginkább a műfajban kötelező körök kerültek lefuttatásra, és ehhez kevéssé tett hozzá, hogy a korábban alaposan megismert szereplők keveredtek beléjük. A ráhangolódást nehezítette az a technika is, hogy a kötet hosszú (több, mint húszéves) időszakot ölel fel viszonylag rövid fejezetekben, két fejezet közt pedig akár jópár év is eltelik, így mindössze kiragadott szemelvényeket kapnak az olvasók a karakterek életútjából. Az írónő emellett szívesen kísérletezett különböző rendhagyó szövegtípusok beemelésével, amik közt akadtak a cselekményt ötletesen színesítők (a szereplők levelezései vagy a színház előadásairól hírt adó újságcikkek), ám elhanyagolhatók is (a szobalány naplóbejegyzései) – a kevesebb talán ezen a téren is több lett volna.

Joanna Quinn debütáló regénye tehát impozánsra, viszont túlságosan is szerteágazóra sikeredett, ami inkább részleteiben emlékezetes, mint egészében. A szöveg szép, érzékletes stílusa és a karakterek aprólékosan megformált személyisége azonban meggyőztek arról, hogy az írónő későbbi alkotásaival is próbát tegyek majd.

10/8

Felejthetetlen történet egy felejthető lányról

V.E. Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete

V. E. Schwab nem olyanfajta író, aki örökké ugyanabban a jól behatárolható zsánerben alkot, hanem számos különböző műfajban kipróbálta már magát, minden könyvével egy teljesen új világot teremtve. Így történhetett, hogy annak ellenére, hogy a korábbi regényei nem különösebben hoztak lázba, az Addie LaRue láthatatlan élete a fülszöveg első elolvasásával megfogott.

1714-ben, egy kis francia faluban a huszonhárom éves Adeline LaRue megszökik az esküvőjéről, amit szülei rendeztek el számára egy rideg, idősebb úrral. Kétségbeesésében megidézi a sötétség egyik istenét, aki ajánlatot tesz neki: örök fiatalságért és szabadságért cserébe minden megismert ember rövid időn belül elfelejti. A lány, mivel nem lát más kiutat, vállalja a feltételeket. Magányosan ugyan, de beutazza a világot, átéli annak változásait, és lassan azt is kitapasztalja, hogyan hagyhat nyomokat maga után. Mígnem 2014-ben, bevált életmódját felforgatja Henry Strauss, egy New York-i könyvesboltos, aki a második találkozásukkor is emlékszik rá…

Az örök élet és az amnézia témáit már rengeteg műben felhasználták, viszont még sosem olyan formában összekapcsolva, ahogy Schwab tette. Így Addie sorsa nem csupán azért válik fájdalmassá, mert mindenkit túlél, akit megszeret, hanem mert nincs is lehetősége hosszútávú kötődéseket kialakítani. Persze külső szemlélőként könnyű megállapítani, hogyan fogalmazhatta volna meg úgy a kívánságát, hogy elkerülje a csapdát, de akkor az egész történet sem jöhetett volna létre. Nagyon tetszett a főhősnő életszemlélete, az, hogy a nehézségek közepette is igyekezett megtalálni azokat a dolgokat, amiknek örülhet, hiszen folyton lesznek újabb felfedezhető helyek, megkóstolható ételek, megcsodálható műalkotások. Így Addie végtelen élete segíthet jobban értékelni a magunk véges létezését, és megpróbálni kihozni belőle a legtöbbet.

Természetesen Addie is érzi, hogy mindezen élmények kevesebbet érnek, ha nem oszthatja meg őket valakivel, és ekkor lép a képbe Henry. Felvetődik a kérdés, hogy a lány akkor is ragaszkodna-e az egyetlen rá emlékező személyhez, ha az nem egy jóképű és jószívű fiú lenne, de a helyzet ennél összetettebb. Kezdettől fogva sejtettem, hogy ez az együttállás azért valósulhatott meg, mert Henry is ördögi alkut kötött, ám nem jöttem rá, nála miben nyilvánul meg. Okosan lett kitalálva, hogy mindketten alapvető szükségletekre vágytak, amik eltúlozva áldás helyett átokként működnek.

Szerettem a kapcsolatukban, hogy hamar elfogadták a másik állapotát, és aktívan tettek azért, hogy ehhez igazodva nagyjából normális életet tudjanak fenntartani. Ellenben egyáltalán nem kedveltem azt a mérgező “se veled, se nélküled” huzavonát, ami Addie-t az általa Lucnek nevezett sötét istenhez fűzte. Valamelyest megértettem, hogy évszázadokon keresztül ő jelentette az egyetlen biztos pontot a lány számára, azonban ez nem jogosította fel arra, hogy kihasználja, és a kedve szerint láncolja magához vagy taszítsa el.

A regény végig lekötött, sodort magával, mégis a vége felé kezdtem aránytalanságokat érezni a cselekmény felépítésében. Ez leginkább az idősíkok váltogatására vonatkozik: lehet, hogy nem ezen volt a hangsúly, de szívesen olvastam volna bővebben arról, hogyan élte meg Addie a különböző korszakokat, a történelem viszontagságait. Ehelyett az írónő elsősorban a jelen gyakran eseménytelen hétköznapjait fejtette ki hosszabban, a múltból pedig csak villanásnyi jeleneteket adagolt. A végkifejlet viszont lenyűgözőre sikerült: bár több elméletet is felvázoltam, a tényleges megoldás mindegyiket felülmúlta, egyszerre foglalva magába az elengedést és az újrakezdés esélyét.

Szerencsére nem kellett csalódnom az előérzeteimben, valóban az idei év egyik legkülönlegesebb olvasmányával gazdagodtam. Az már biztos, hogy sokakkal ellentétben, Addie LaRue-t én sem fogom elfelejteni.

10/10

Jól öltözötten a rémek ellen

Gail Carriger: Napernyő Protektorátus

A történelmi regényeket és a fantasyket külön-külön is szeretem, de a két műfaj kombinációjából születnek azok a művek, amiket a legszívesebben olvasok. A kosztümös korszakokban játszódó történeteket egyébként is kellemesen borongós hangulat övezi, amit a mágia megjelenése csak még jobban felerősít. A Napernyő Protektorátust nem hiába emlegetik a zsáner egyik kiemelkedő képviselőjeként, annak ellenére, hogy enyhén hányattatott út vezetett a sorozat összes kötetének magyar megjelenéséig.

A természetfeletti lények az emberek közt járnak – és a 19. századra már teljesen mindennapos, hogy London utcáin szembejöhetnek vámpírok, vérfarkasok és kísértetek. Sajnos a legtöbb polgárnak még nem sikerült megbarátkoznia az együttéléssel, ezért gyakoriak a különböző fajok konfrontációjából származó végzetes incidensek. Ilyenkor vehetik hasznát a természeten túliaknak, akik egyetlen érintésükkel képesek halandóvá tenni a rémeket. Közéjük tartozik Lady Alexia Tarabotti is, így ő, míg a többi úrilány a divattal és a férjfogással van elfoglalva, misztikus bűnesetek nyomába ered, napernyőjével felfegyverkezve, oldalán Lord Conall Macconnal, a mogorva farkasemberrel…

Carriger pentalógiája több tekintetben is újat mutatott korábban olvasott fantasykhez képest. Egyrészt üdítőnek találtam az alaphelyzetet, miszerint a varázslények már régóta integrálódtak a társadalomba, hiszen a legtöbb hasonló történetben rejtőzködni kényszerülnek, és általában a főszereplő számára is újdonságot jelent a létezésük. Ötletesnek találtam a megoldásokat, amivel a beilleszkedésüket megkönnyíteni igyekeznek, ahogy a hétköznapok részét képező rengeteg steampunk szerkentyűt is. Másrészt kifejezetten érdekes elképzelés, hogy az írónő tudományos magyarázatot szándékozott adni a természetfeletti kialakulására, amihez a lelket is megfogható testrészként kezelte: akiben túlteng a lélek, az hajlamosabb az átváltozásra, ezzel szemben aki egy szemernyit sem hordoz magában, az hatástalanítani tudja a különleges képességeket.

A lélektelenség viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy az érintettek ne rendelkeznének érzelmekkel, és ennek Alexia tökéletes példája. Az ő esetében ez a tulajdonság inkább a racionális gondolkodásmódjában nyilvánul meg, ami bár rosszallást vált ki a környezetéből, jóval szimpatikusabbá is teszi a felszínes arisztokratáknál. Conall ugyan az én ízlésemnek kissé bárdolatlan modorú, de számos alkalommal bizonyítja rátermettségét, ami a főhősnő méltó párjává teszi. Az első találkozásuknál azt gyanítottam, ez a sorozat is egyike lesz azoknak, ahol a szerelmesek az utolsó pillanatig kerülgetik egymást, így kellemes meglepetést jelentett, hogy már az első kötetben magasabb szintre emelték a kapcsolatukat, másfajta kérdéseknek nyitva teret (például hogy milyen közös gyereke születhet egy természeten túlinak és egy természetfelettinek 😁). A mellékszereplők is emlékezetes figurák: Lyall professzor, Conall hűséges jobbkeze, Alexia bohókás Ivy barátnője, Lord Akeldama, a piperkőc vámpírúr, vagy éppen Madame Lefoux, az extravagáns feltalálónő mind-mind színesítik a cselekményt egyéniségükkel.

A sorozat ügyesen építkezik, kötetről kötetre fokozatosan bővíti a világát új helyszínekkel és szereplőkkel. Ebből a szempontból a harmadik részt éreztem a csúcspontnak, ahol Párizst és Firenzét is meglátogatják a karakterek, de élveztem az ötödik felvonásban Egyiptomba tett kiruccanást is. Okosan kitervelt az is, ahogy minden epizód egy-egy önálló nyomozás köré szerveződik, amik aztán kapcsolódnak egy mindenen átívelő szálhoz is, amelyben Alexia szeretne többet kideríteni az apjáról, akit sosem ismerhetett meg. Mégis úgy vélem, ráfért volna a szövegekre egy leheletnyit alaposabb kidolgozottság, mivel a legtöbb kötetnél azt éreztem, hogy az elnyújtott felvezetés sietősen lezavart fináléba torkollik, illetve a rejtélyek is lehettek volna kevésbé kiszámíthatóak.

A szériának akad azonban még egy alkotóeleme, ami feledteti a gyengeségeit: ez pedig Carriger ellenállhatatlan humora, amit a lehető legképtelenebb jelenetekben csillogtat meg. Nagyszerűek a viktoriánus etikettet kifigurázó csipkelődések, sajátos bájt kölcsönöz az eseményeknek, hogy hőseink a harc közepette is azzal törődnek, illedelmesen viselkednek- és öltözködnek-e. Ám nem vádolható a történet teljes komolytalansággal, hiszen megrendítő leírások is szerepelnek benne, főleg annak kapcsán, mennyi mindenről kell lemondaniuk a természetfeletti életet választóknak.

A Napernyő Protektorátus azoknak a könyveknek a sorát gazdagítja, ahol nem szükséges sokat járatni az agyunkat olvasás közben, csak hagyni, hogy belefeledkezzünk az izgalmas kalandokba. Örömmel tölt el, hogy ha nem is egységes kiadásban, de a polcomon tudhatom, és sajnálom, hogy nincs sok esély a spin-offjai lefordítására, mert érdekelne, mit tartogat még ez a szertelenül szórakoztató fantáziavilág.

10/9

Opera egy elveszett lélekről

Susan Kay: Fantom

Az operaház fantomja már gyerekkorom óta az egyik kedvenc musicalem, az alapját képező Gaston Leroux-regény mégis csalódást okozott. A cselekményt csapongónak, a stílust hatásvadásznak találtam, és úgy éreztem, pont azok az események maradnak kifejtetlenül, amikre a leginkább kíváncsi voltam. Így igazán örültem, amikor megtudtam, hogy létezik egy hivatalosan kiadott előzménykötet, ami éppen ezekben a részletekben merül el, az eredeti művet összeolvasztva a filmes és színpadi feldolgozások tetszetős elemeivel. Tulajdonképpen fanfictionről beszélhetünk, de annak a lehető legmagasabb szinten megvalósított formájáról.

1831 nyarán, egy francia faluban a frissen megözvegyült Madeleine kisfiúnak ad életet, akitől azt reméli, hogy boldogságot hoz napjaiba. A gyermek azonban torz arcvonásokkal születik, anyja ránézni is alig képes. Erik a négy fal közé bezárva, maszkot viselve nevelkedik, ám hamarosan kiderül róla, elképesztő érzékkel rendelkezik a zenéhez és az építészethez. Az otthoni ridegséget megelégelve megszökik, útja Itáliába, majd Perzsiába vezeti. Hazájába visszatérve besegít a párizsi operaház munkálataiba, és az épület titkos alagsorában rendezi be búvóhelyét. Életéből csupán egyetlen dolgot hiányol, a szerelmet – aztán egy nap meghallja a fiatal kóristalány, Christine Daaé énekét…

Susan Kay az utószóban elárulja, mennyi energiát és kutatómunkát fektetett az újragondolás megírásába, és ez a kész köteten maximálisan érződik is. Az eredeti könyv legfájóbb hiányossága számomra az volt, hogy alig derült ki bármi a Fantom múltjából. Míg a musicalben Eriket már gyerekként védelme alá veszi az operaház, Leroux-nál néhány sornyi utalás esik Perzsiában tartózkodásáról, ezt az időszakot pedig Kay végre a maga teljességében tárja az olvasók elé.

A hangulatteremtés is bámulatos – nem sokkal később olvastam a Frankensteint, és azzal összehasonlítva tökéletesen látszik, mennyire ráérzett az írónő a 19. századi rémregények terjengős, mégis gördülékenyen befogadható körmondataira és sejtelmes atmoszférájára.

A Fantom, vagyis Erik azt a jó és rossz határmezsgyéjén ingadozó karaktertípust testesíti meg, akivel igazán együtt tudok érezni, ezért kifejezetten élveztem azokat a fejezeteket, amiket ő narrál. Nem bántam volna, ha végig az ő nézőpontja érvényesül, de megértem, miért váltakoznak a szereplők szemszögei, így alakul ki a teljes kép arról, milyennek látja a külvilág ezt a különös szerzetet. Bármerre is jár, félelem, ugyanakkor valamiféle csodálat is övezi, hiszen az emberek hamar ráébrednek, jobb nem ellenszegülni az akaratának. Érdekes volt olyan alakok gondolataiba is belelátni, akikkel nem vagy nem könnyen lehet azonosulni, mint a saját gyerekétől irtózó szülő vagy a tanár, aki tisztában van vele, milyen veszélyes erőket szabadít fel a tanítványában.

Mondanám, hogy elborzasztott a korabeli szépségkultusz, ám sajnos a felszínes gondolkodásmód ma is átitatja a társadalmunkat. Erik ugyan lényegesen jobb helyzetből indult volna, ha az otthonában szeretet veszi körül, de az anyja akkor sem tudta volna megvédeni a külső támadásoktól. Elkeserítő, hogy ennek az egyébként ragyogó fiatalembernek az egész életét egy olyan tényező teszi tönkre, amiről nem tehet, és végig azon járt az eszem, vajon egy modern plasztikai sebész megadhatná-e neki azt az arcot, amivel beilleszkedhetne. A szépség viszont így sem minden: kifacsart ellenpéldaként akad szereplő, akinek a szívfájdalma, hogy a közönség csak a külsejéért szereti, és a tehetségével nem is foglalkoznak…

Bár a kötet elsősorban a Fantom korai éveire koncentrál, én természetesen Christine színre lépését vártam a legjobban. Az eredeti művet lefedő szakasz jócskán rövidebb és sűrítettebb lett, mint az előzmények, de szerencsére az írónő megtoldotta néhány plusz jelenettel. A Leroux által megalkotott Christine-re nagyon haragudtam, mert nem volt több a klasszikus horrorok sikoltozó, megmentendő fruskájánál, akinek a hatalmas rajongása rögvest alábbhagy, amint szembesül vele, hogy a Zene Angyala igazából csúnya.

A musicalben már sokkal árnyaltabbá vált a kép, mivel ott az énekesnőt nem a Fantom torzsága rémíti meg (az talán még vonzza is), hanem az erőszakossága. Kay megformálásában pedig a lány még határozottabbá válik, olyanná, aki tudja, hogy mire/kire vágyik, és semmi nem tántoríthatja el tőle. A rivális udvarló, Raoul azonban kissé áldozatául esett az Erik iránti elfogultságnak. Én se vagyok oda érte, de azt elismerem, hogy őszintén szereti és óvja Christine-t, ezzel szemben itt többnyire önzőn és beképzelten viselkedik.

A legérdekesebb, hogy a regény végére érve arra a felfedezésre jutottam, hogy minden elszenvedett nehézség és félresiklott út ellenére Erik teljes életet élt, sőt, izgalmasabbat, mint ami a legtöbb embernek juthat. Beutazta a világot, remekműveket alkotott, szövetségeseket szerzett, és az igaz szerelem sem kerülte el. Sőt, adódik még egy végső fordulat, ami eléggé megosztja a rajongókat, de szerintem gyönyörűen keretbe foglalja az egészet (és ha jól értesültem, a musical folytatásának középpontjában is ez áll, úgyhogy valamikor végre megnézem). A Fantomnak sikerült betöltenie a Leroux regénye által hagyott űrt, emellett önmagában is teljes élményt nyújt. Így egyaránt ajánlható azoknak, akik az eredeti után többet akarnak, és azoknak, akik még csak terveznek megismerkedni ezzel a csodálatos történettel.

10/10

Magassági mámor

Robert Zemeckis: Kötéltánc

Végre egy film, ami úgy nyűgözött le, hogy előtte alig volt a radaromon, és szinte csak véletlenül választottuk ki, mikor már nagyon nehezen tudtuk eldönteni, hogy mit nézzünk, ami mindenkinek tetszhetne a családban. Persze olvastam róla, hogy volt anno egy ilyen attrakció, és emlékeztem, hogy pár éve vászonra vitték, de egyáltalán nem számítottam rá, hogy ennyire lendületesre, élvezetesre sikerült, és hogy jelenetről jelenetre biztosabb leszek benne, hogy be fog kerülni a kedvenceim közé.

Philippe Petit, a francia fiatalember gyermekkora óta vonzódik a magassághoz és feszegeti a teljesítőképessége határait. Párizs közterein lép fel mutatványosként, a járókelők ámulatára, és a rendőrök bosszúságára. Aztán egy nap megpillantja az újságban az épülő New York-i World Trade Center fényképét, és rögtön érzi, élete lehetőségére talált rá: végig akar sétálni az ikertornyok közé kifeszített kötélen. Elhatározásától semmi sem tántoríthatja el: beszökik egy cirkuszba gyakorolni, főpróbát tart a Notre-Dame-on, és észrevétlenül tanulmányozza a felhőkarcolókba bejutás lehetőségeit, hogy 1974. augusztus 7-én végre ott állhasson a magasban, és minden szem rászegeződjön.

• 

• 

Alapvetően szívesen nézek életrajzi filmeket, mert kíváncsi vagyok olyan valós személyek életútjára, akik valami jelentőset vittek véghez vagy tettek le az asztalra. Azt viszont én is tapasztaltam, hogy ezek az alkotások, bármennyire eltérő területeken és korszakokban munkálkodtak alanyaik, általában ugyanazokat a kötelező köröket futják le, és inkább a lassan csordogálás jellemző rájuk. A Kötéltánc szerencsére ennek pontosan az ellentéte: a cselekmény az első képkockától sodor magával, ahogy Philippe Petit felbukkan a New York-i Szabadságszobor tetején, és mesélni kezdi az életét. A forgatókönyv virtuóz ügyességgel ötvöz különböző műfajokat: a kezdeti szárnypróbálgatások a francia komédiák könnyedségével zajlanak, míg a felszerelés becsempészése az épületbe a kémes és szélhámosos sztorik precízen megtervezett betöréseit idézi kifacsartan.

Philippe nem olyan főhős, akivel feltétlenül azonosulni lehetne, hiszen gyakran meggondolatlan, megvannak a maga művészi allűrjei, és a szövetségesei joggal aggódnak azon, hogy a vesztébe rohan. Mégis olyan lehengerlő, törhetetlen lelkesedéssel hajszolja a céljait, hogy képtelenség nem szurkolni neki. Joseph Gordon-Levitt ugyan arcvonásaiban nem kifejezetten hasonlít az igazi akrobatára, de alkata megfelelően atletikus, kisfiús sármjához pedig nagyszerűen illik az álmodozó idealista szerepe. A férfi küldetése azonban feleannyira sem lenne sikeres, ha nem szerveződne köré egy szedett-vedett, de mindenben támogató és igazán kedvelhető csapat, olyan tagokkal, mint Rudy papa, a bohókás idős artista (Ben Kingsley), Annie, a bájos utcazenész (Charlotte Le Bon) és Jean-Louis, a megfontolt fotós (Clément Sibony).

• 

• 

Az egyik vissza-visszatérő negatív kritika, ami szembejött velem, azt hánytorgatta fel, hogy ha dokumentálták az eredeti eseményt, ahol Petit valóban 417 méterrel a föld fölött kockáztatta az életét, akkor minek néznénk, ahogy egy színész a kipárnázott stúdióban igyekszik azt leutánozni? Van benne igazság, de egyrészt az előtörténet is olyan kalandos, hogy adaptálásért kiáltott, másrészt belenézve a korabeli felvételekbe, világosan kitűnik, hogy a technika sajnos még nem állt olyan szinten, hogy megfelelő szögekből és minőségben rögzítsék a teljes műsort. A filmben pedig tökéletes hitelességgel teremtették meg a magasság illúzióját! Utólag bánkódom, hogy nem élhettem át moziban, de az élmény tévéképernyőn is szédítő volt.

Amikor elérkezett a végső nagy produkció, egyszerre takartam el a szemem félelmemben, hiába voltam vele tisztában, hogy Philippe nem fog lezuhanni, és tapsikoltam a csodálattól, mert hihetetlen, hogy ezt is megcsinálta! Akad, aki szerint az elnyújtott, váratlan nehezítésekkel járó fel-alá járkálás már hollywoodi hozzáköltés, azonban emberünk ténylegesen háromnegyed óráig egyensúlyozott változatos pózokban a kábelen. Amit én kissé túlzásnak éreztem, azok a rémlátomások, amik kísértik őt felkészülés közben. Értem, hogy próbálták azt is bemutatni, hogy mentálisan milyen megterhelő ez a feladat, viszont számomra az önmagában is feszültségteljes sztorit felesleges volt ilyen hatásvadász ijesztgetéssel megtoldani.

• 

• 

A tökéletes illúziót említve nem lehet amellett sem elmenni szó nélkül, milyen élethűen rekonstruálták a World Trade Centert. Ha nem tudnék a történtekről, észre sem vettem volna, hogy nem a valódi épületet látom. Mivel a mutatványra a 70-es években, közvetlenül a komplexum átadása után került sor, a film – szerintem helyesen – nem tér ki a 2001. szeptember 11-i terrortámadásra, ám így is szép, elegáns tiszteletadásnak tekinthető. Abban, ahogy a stáblista előtti utolsó képsorokon az ikertornyok kihunyó fénye látszik, és közben Philippe azzal zárja a mondandóját, hogy örökös belépőt kapott a központba, éppen elég keserűség van ahhoz, hogy a néző megemlékezzen a tragédiáról, mégis pozitív érzést vigyen magával.

Pozitívat, hisz a Kötéltánc egy elképesztően szerethető és inspiráló igaz történet, ami bizonyítja, hogy kellő hittel, kitartással és gyakorlással a legmerészebb álmok is megvalósíthatóak. Ez mindannyiunknak erőt adhat, mégha azért olyan magasra nem is törekedünk, mint Philippe Petit.

10/10

Tajtékozva küzdeni a szerelemért

Boris Vian: Tajtékos napok & Michel Gondry filmadaptációja

Száz éve született Boris Vian, és a sors összjátékának köszönhetően én éppen ehhez a kerek évfordulóhoz közel ismerkedtem meg legkedveltebb regényével, pontosabban először annak filmváltozatával. Sokszor kapom magam azon mostanában, hogy az engem érdeklő művekről folytatott előzetes tájékozódással bizonyos mértékben megfosztom magam attól a gyerekkoromban rendszeres, jóleső élménytől, mikor egyszerűen csak hagyom, hogy egy történet ámulatba ejtsen és fokozatosan fedje fel előttem a titkait. Természetesen a szóban forgó alkotásról is hallottam egyet s mást, ám mégsem tudtam, pontosan hogyan nyilvánul meg egyedi, öntörvényű világteremtése. Így a Tajtékos napok elsősorban azzal lopta be magát a szívembe, hogy képes volt igazán meglepni.

Párizsban éldegél Colin, a tehetős agglegény, aki megtakarításainak köszönhetően egyhangú munka helyett fantasztikus találmányaival foglalkozik, és jókedélyű társalgásokat folytat barátaival, a szakács Nicolas-val és az irodalomkedvelő Chickkel. Gondtalan életéből csak egyetlen, de annál fontosabb dolog hiányzik: a szerelem. Szerencsére erre sem kell sokat várjon, a fellobbanás egy közös ismerősük partiján éri az elbűvölő, nevén egy Duke Ellington-dallal osztozó Chloé személyében, akivel azonnal egymásra hangolódnak. Házasságuk örömteliségébe azonban alattomosan kúszik be az elkerülhetetlen végzet: Chloét egy különös kór támadja meg, Colin pedig elkeseredetten küzdeni kezd megmentéséért.

A fenti összefoglalóból ítélve a kiindulóhelyzet nem sok újat mutatna azon romantikus sztorik tömkelegében, melyekben a pár boldogságát az egyik, vagy akár mindkét fél betegsége árnyékolja be. A titok a kivitelezésben rejlik, Vian ugyanis egy alapjaiban hétköznapi, viszont számtalan szürreális aprósággal feldobott környezetbe helyezte a cselekményt, ritkán találkozni ennyire szabadon engedett képzelőerővel. Hozzá kell tennem, bár korábban sokan mozgóképre adaptálhatatlannak tartották, a film remekül visszaadja a regény ötletparádéját, sőt, a modern vizuális lehetőségeket kihasználva még meg is fejeli annak zseniálisan lehetetlen elemekben tobzódását. Nem bántam meg, hogy a filmmel találkoztam előbb, mivel miután már láttam megvalósítva, könnyebben bírtam befogadni a szöveget átszövő képtelenségeket.

A történet első fele könnyed, minden jelenettel mosolyra késztető, olyan kellemes érzés az eseményeket figyelni, mint abban a fahéjascukor-illatú felhőjárgányban lebegni, amit a szerelmesek kipróbálnak. Jazz-zene festi alá a napfényes, időtlen, elegáns párizsi belvárost, még a koktélokat is dallamra keveri a Colin építette zongora, sandacsacsát járva pedig megnyúlnak a táncosok végtagjai. Ebbe az önfeledt, álomszerű életvitelbe hasít bele váratlanul, felkavaróan Chloé megfertőződése, ami szintén nem szokványos: tüdejébe lótusz nő, törékeny és gyönyörű, mégis elviselhetetlen kínokat okozó virág. Ahogy hőseinken egyre inkább úrrá lesz a bánat és a kétségbeesés, körülöttük úgy fakulnak meg a színek, nyomódnak össze a falak, telepedik meg az elhanyagoltság – hisz milyennek is érzékelné a világot az, aki lassan, fájdalmak közt hagyja el, és az, aki kénytelen elviselni, hogy hamarosan eltűnik belőle, aki megszépíti számára? Torokszorító végigkísérni, miképp alakul a bohókás, komolytalan mese egyik pillanatról a másikra nagyon is komoly, keserű tragédiává.

Az ifjú szerelmesek egyszerű lelkű, de rendkívül szerethető figurák, akiknek őszintén lehet szorítani a közös jövőjéért. A filmben nagyszerűen sikerült kiválasztani a megformálóikat: Audrey Tautou Chloéként az Amélie csodálatos életében játszott címszerepéhez hasonlóan tüneményes jelenség, Romain Duris Colinja pedig igazi jóvágású gavallér, akit egyre felelősségteljesebbé tesz a feleségéről gondoskodás. A mellékszereplők közül a segítőkész és melegszívű Nicolas-t rögtön megkedveltem, Colin másik cimborája, Chick viszont rettentően idegesített, ugyanakkor fontos jelenségre hívta fel a figyelmem. Rajongása a különc filozófus, a szellemesen áthallásos nevű Jean-Sol Partre iránt elsőre mókásnak tűnik, könyvimádóként pedig teljesen át tudnám érezni, milyen mámorító lehet egy szeretett író minden megnyilvánulását figyelni, és műveire vadászni a boltokban. Chick szenvedélye azonban rányomja a bélyegét kedveséhez, Alise-hoz és barátaihoz fűződő kapcsolatára is, ezzel szemléltetve, nem csupán az egyértelműen káros hatású szerek okozhatnak egészségtelen függőséget, hanem egy ilyen ártalmatlanul induló hobbi, mint a könyvgyűjtés is.

A Tajtékos napokhoz nyitottan, az átlagtól eltérőre fogékonyan érdemes hozzákezdeni, hisz sokakat idegeníthet el szokatlansága. Engem magával ragadott szépséges, kifejező szimbolikája, és boldogít a bizonyosság, hogy a világirodalom egyik legkülönlegesebb szerelmi történetét ismerhettem meg.

A könyv és a film is

10/10

Hív a sötétség zenéje

Joel Schumacher: Az operaház fantomja

Már rengetegszer említettem, hogy menthetetlen musicalmániás vagyok, és ezúttal is az egyik kedvencemről fogok lelkendezni. Hála Anyunak, már gyerekkoromban megragadtak sötét mesevilágba repítő dalai, és mint sok más zenés darabnál, tűkön ülve vártam, hogy megismerhessem a hozzájuk tartozó teljes történetet. Először tizenegy évesen a Madách Színház erkélyéről követtem figyelemmel, majd attól teljes ámulatba esve rögtön megnéztem a 2004-ben készült filmet is, ami még jobban elnyerte a tetszésem. Nemrég pedig eszembe jutott, hogy a szeretett musicalek közül ezt láttam a legrégebben, így ideje lenne újra jegyet váltani a párizsi Opera Populaire-be.

Ahol 1870-ben teljes a felfordulás: élére új igazgatókat neveztek ki, primadonnájuk viszont épp ugyanekkor hisztériát csapva felmond. Megürült szerepére a korábban észre sem vett kóristát, Christine Daae-t nevezik ki, akiből így egy szempillantás alatt ünnepelt énekesnő válik. Állítása szerint hangját a Zene Angyala segített kristálytisztára csiszolni, akit korán elvesztett édesapja küldött hozzá, és akinek arcát sosem pillanthatta meg. A titokzatos mentor hamarosan felfedi előtte, ő valójában az operaházban bujkáló Fantom, aki régóta rettegésben tartja a társulatot és a közönséget váratlan felbukkanásaival és szokatlan követeléseivel. A maszk mögé rejtőző férfi tanítványa bűvöletében él, bármilyen eszközt hajlandó bevetni előrejutásáért, ami kezdetben imponál a lánynak, ám egy határt átlépve már elborzasztja. Szívét inkább gyermekkori játszótársának, Raoul de Chagny vikomtnak adja, amit a féltékeny Fantom nem tűrhet tétlenül…

Bár nem olvastam a regényeredetit, anélkül is kijelenthetem, Gaston Leroux igazi jólesően borzongató kísértethistóriát vetett papírra. A patinás színházépület zugai pompás helyszínül szolgálnak a kalandhoz, és ez filmvásznon tud a leghatásosabban megelevenedni. Az előadásnak is megvan a maga varázsa, hisz szinte a sztori részének érezhetjük magunkat, mintha mi is a hírhedt operaház nézőterén ülnénk, és a Fantom akár a hátunk mögött léphet elő az árnyékból, ráadásul a Madáchban kifejezetten ügyesen állítanak elő olyan jeleneteket, amikről azt lehetne hinni, csak számítógépes trükkökkel megoldhatóak. A mozgóképnek viszont pont az az erőssége, hogy kitör a színpad keretei közül, testközelbe hoz zsinórpadlást és katakombákat, valósággá tesz behavazott tetőt, kihalt temetőt, nyüzsgő párizsi utcákat. Lélegzetelállítóak a képsorok, ahogy visszafordul az idő kereke, és a poros, elhanyagolt színházba visszaköltözik az élet, vagy amikor a Fantom elvezeti Christine-t tóbarlangos birodalmába – a filmtechnika csodáinak köszönhető, hogy ilyen magasságokba szárnyalhat a képzelet.

Emmy Rossum alakításában Christine földöntúli jelenség, a Zene elbűvölő, törékeny, éteri hangú, megtestesült Angyala. Tisztalelkű lány, aki szerényen kezeli tehetségét és az ölébe hulló hirtelen sikert, és nem meglepő, hogy két hódolója is akad. Engem általában ki lehet kergetni a világból a szerelmi háromszögekkel, ám ebben az esetben a hősnő valóban bonyolult, szívét tépő választás elé kényszerül. A két férfi a vágy két eltérő formáját képviseli: Raoul (Patrick Wilson) a biztonságot, az odaadó, feltétel nélküli szeretetet, vele szemben a Fantom (Gerard Butler) a vonzó ismeretlent, az emésztő szenvedélyt, ami egy ideig izgalmasabb, ám egészségtelen ragaszkodás társul hozzá. Az aggasztó tényezők ellenére a rajongók többsége ez utóbbi párosítást pártolja, és ugyan valamilyen szinten nem helyénvaló egy ennyire nyíltan zaklató kapcsolatot idealizálni, én mégis tudok hozzájuk csatlakozni. Megértem, hogy Raoul nyugalmasabb jövőt kínál Christine számára, de sajnálom a Fantomot, akit torz külseje miatt folyamatosan megvetnek, félnek tőle, és mikor egyszer végre megismer egy személyt, aki észreveszi benne a szépet, aki szeretni tudná, őt is elüldözi maga mellől.

Andrew Lloyd Webber, a musicalek koronázatlan királya bravúros muzsikájával tökéletesen megfogta a történet hangulatát. Az általam hallottak közül egyértelműen ez a legjobban sikerült munkája, amiben minden hang a helyén van, nincsenek diszharmóniák. Nagyszerűen elegyítette a klasszikus operák és a 80-as évek rockslágereinek hangzásvilágát: amikor a templomi orgonát elektronikus gitár kíséri, az maga a gyönyör. A legikonikusabb szólam már a nyitány csendjébe beleharsanva libabőröztet, majd a művel azonos című dalban tér vissza énekkel kiegészülve. Nyugtalanító atmoszféráját ellenpontozzák a lágyabb dallamok, mint Christine debütálása, az andalító Think Of Me, a Zene Angyalának címzett Angel Of Music, és a Fantom vallomása, a Music Of The Night. A lány duettjei a két férfival, Raoullal a gyengéd All I Ask Of You és a Fantommal a perzselő Point Of No Return kitűnően szemléltetik viszonyuk különbségét. Az ismétlődő dalfoszlányok nem válnak unalmassá, mivel más karakter szájából, más szöveggel, más hangszerelésben egészen megváltoznak: ami romantikus, később fenyegető, ami először bizakodással teli, a végére kiveszik belőle a remény.

Az operaház fantomja egyike azon filmeknek, amiket akárhányszor képes lennék megnézni. Mindig lehet új részleteket felfedezni benne, zenéi hetekig nem eresztenek, jelmezei és díszletei elkápráztatnak, története továbbgondolásra inspirál. Hibátlanul megalkotott, igazi gyöngyszem, amiből oly keveset találni a mai világban.

10/10

Remény a nyomorban

Victor Hugo: A nyomorultak

A héten megnéztem az új sorozatot az egyik örök kedvenc történetemből, A nyomorultakból, és ugyan a szívemhez még mindig közelebb áll a musical elsőrangú színészgárdájával és katartikus dallamaival, jólesett látni egy olyan feldolgozást, ami bővebben kifejti a regény szerteágazó szálait és átláthatóbbá teszi az összefüggéseket. Ennek örömére úgy döntöttem, felelevenítem a könyv olvasása okozta élményeimet.

Az 1800-as évek Franciaországában Jean Valjeant egy egyszerű kenyérlopás miatt gályarabságra ítélik, ahonnan csak 19 év után szabadul. Az emberek megvetik, sehol nem talál szállást, csak Digne püspöke szánja meg, és látja vendégül. A püspök embersége mély benyomást tesz Valjeanra, így elhatározza, életét a jócselekedeteknek szenteli. Új személyazonosságot felvéve Montreuil-sur-Merben telepedik le, ahol a lakosok tiszteletét kivívva polgármesterségig viszi. Magához veszi Fantine, a sanyarú sorsú munkásnő kislányát, aki addig egy fogadóban sínylődött cselédként. Javert rendőrfelügyelő azonban gyanút fog Valjean sötét múltjával kapcsolatban, így Cosette-tel rejtőzködniük kell. Tíz évvel később Párizsban élnek, de sosem lehet nyugtuk a rendőrség és az idők során tolvajjá züllött fogadósék fenyegetése miatt. Mindeközben az utcákon javában zajlik a királyellenes felkelés, amiben a szép ifjú lánnyá cseperedett Cosette szerelme, Marius is részt vesz lelkes diáktársaival együtt.

Jean Valjean, Javert, Fantine, Cosette, Marius és Thénardierék a 2012-es musicalben

Jean Valjean bűnei ellenére becsületes, nagy igazságérzettel rendelkező férfi. Bátorsága és találékonysága jóvoltából sikerül kézben tartania életét, még ha folyton kétségek is gyötrik afelől, milyen sorsot érdemelne. Ellenfele Javert, a marcona, kötelességtudó rendőrfelügyelő, aki nyughatatlanul, megszállottan üldözi az egykori fegyencet, csakhogy eljut egy pontra, ahol megkérdőjelezi a törvényt és erkölcseit. Valjean sorsa összefonódik Fantine-éval, akinek sorsa talán a legszomorúbb a könyvben bemutatottak közül: a tisztalelkű, naiv nőt szerelme csúnyán faképnél hagyja, gyermekét elszakítják tőle, és egyre megalázóbb módokon kényszerül pénzt keresni, míg szervezete már nem bírja a gyötrődést.

Kislánya, Cosette hasonlóan ártatlan teremtés, akinek szerencsére biztonságos otthon jut a fogadóban átélt szüntelen ugráltatás után. Őrangyalként, határtalan megbecsüléssel tekint nevelőapjára, habár nem hagyják nyugodni a férfi múltját és a saját gyerekkorát övező titkok. Lelkitársára talál Mariusban, a szenvedélyes és művelt diákban, aki lázadó fiatalságát éli: szembeszáll nagyapja maradi nézeteivel, életét is kockáztatná a haza szabadságáért. Leghőbb vágya, hogy rábukkanjon Thénardierre, aki megmentette apját a waterlooi csatában, nem is sejtve, hogy a név a szomszédjában tanyázó, fogadósból lett tolvajpárt fedi, akik fénykorukban Cosette-et is alkalmazták.

Az új sorozat főszereplői: Dominic West (Jean Valjean), David Oyelowo (Javert), Lily Collins (Fantine), Ellie Bamber (Cosette), Josh O’Connor (Marius), Adeel Akhtar és Olivia Colman (Thénardierék)

Thénardierék kapzsik, haszonlesőek, a pénzszerzés érdekében nem átallnak hazudni, magukat rosszabb helyzetben levőnek tettetni. Ugyan a hozzájuk vetődött kis árvával cudarul bántak, saját gyermekeiket tejben-vajban fürösztik. Legidősebb lányuk, Éponine szüleivel ellentétben jólelkű leányzó, hozzájárul Marius és Cosette kapcsolatának beteljesüléséhez, annak ellenére, hogy ő is szereti a fiút. A szereplők életét egészen messziről indítva követhetjük végig, aminek következtében az olvasás végére érve régi jó ismerőseinknek érezhetjük őket.

A cselekmény folyamát időnként hosszú értekezések szakítják meg kapcsolódó témákról, amik önálló esszéként is megállnák helyüket. Elkalauzol úriházakba és nyomortanyákra, börtönbe és apácazárdába, diákok és bűnözők törzshelyeire, hitelesen és részletesen ábrázolva a különböző társadalmi rétegek életét. A hosszadalmas ismeretterjesztések hozzáadnak a korabeli körképhez, ám rendszeresen kizökkentenek a történetből, nem lehet teljes figyelemmel adózni nekik, ha közben egyre azon jár az eszünk, mi fog történni a karakterekkel. A kilátástalanság érzése végigkíséri az eseményeket, ugyanakkor a remény is gyakran csillan fel, bizakodásra adva okot, hogy mégsem mindenkinek csak nyomorúság jut.

További feldolgozások (én ezek közül a ’98-as, Liam Neeson-félét láttam)

Hugo egy kalandos és fordulatos történet keretein belül átfogó képet nyújt és véleményt fejt ki a kor történelmi eseményeiről, politikai és társadalmi helyzetéről. Bátran és szabadon gondolkodik jó és rossz kérdéséről, törvényről, vallásról, erkölcsről és emberi kapcsolatokról. Művét a részletekbe menő hitelesség, a valóságos tablófestés teszi igazán nagyszabásúvá, ám mindez nem érne ennyit, ha a cselekmény nem volna magával ragadó.  Megérdemelten remekmű, de kétségtelenül nyomasztó, és sok időt felemésztő az olvasása. A körítést nem hiszem, hogy újból végig tudnám rágni, de a sztori egyértelműen a kedvenceim közé tartozik.

10/10

Egy éj a kéj malmában

Baz Luhrmann: Moulin Rouge

Megkísérlem szavakba önteni az élményt. A filmet, ami összes vetélytársát hátrautasítva a legkiemeltebb helyet foglalja el a szívemben. A filmet, aminek kockái szüntelenül peregnek a fejemben, amit akármilyen kacifántos úton, de bármihez hozzá tudok kapcsolni, amit a legapróbb utalástól azonnal kedvem támad újranézni. Kritika helyett áradozás következik Baz Luhrmann korszakalkotó víziójáról.

1899-ben Párizs a művészvilág fellegvára, így Christian, az ábrándos angol fiatalember is ide költözik, hogy kibontakoztassa írói karrierjét és reményei szerint rátaláljon az igaz szerelemre. Bohém lakótársai bevezetik a helyi éjszakai élet központjába, a Moulin Rouge-ba, ahol szívét első pillantásra rabul ejti a revü legtündöklőbb kurtizánja, Satine. Titkos viszonyukat egy színdarab közös munkálataival leplezik, ami a csőd szélén álló mulató fényét is visszaadná. A valóság és a színpad közti hasonlóságok azonban nem maradhatnak örökké feltűnésmentesek, sőt, vannak erők, amikkel az őszinte érzelmek sem szállhatnak szembe…

Különös, hogy általában megdöbbentő precizitással vagyok képes felidézni a számomra fontos események időpontját, ám ez esetben nem tudnám megmondani se a pontos évet, se az évszakot, amikor először ragadott magával a Moulin Rouge. A körülményekről annyi rémlik, hogy nagyjából tízéves lehettem, és hétvége vagy szünet kellett legyen, mert otthon töltöttük a napot. Délután egy óra körül nézett körbe anyukám a tévéműsorban, és bukkant rá, hogy éppen kezdődik (hogy miért ilyen méltatlan napszakban vetítették, azóta se értem, de nekünk pont kapóra jött), és bár számos felnőttes elemet tartalmaz, talán már vagyunk elég érettek a megnézéséhez. Ezzel szemben az érzésekre, amik közben elöntöttek, már jóval tisztábban emlékszem.

A leírás alapján egy klasszikus kosztümös-romantikus históriára számítottam, ami részben igaz is, hisz a sztori több helyről is visszaköszönhet, a megvalósítás az, ami magasan kiemeli mindenféle skatulyából. Totálisan elámultam, hogy az elképzeléseimhez képest a musical mennyire lendületes, humoros, frappáns, meglepő és teljességgel egyedi! Hogy ebbe belefér, hogy váratlanul Madonnára meg Queenre zendítenek rá, és nem egyszerűen felcsendül A muzsika hangja, hanem még át is hangszerelik indiaira! Aztán teltek az évek, de rengeteg jelenet velem maradt, végül tavaly nyáron jutottam odáig, hogy újra megtekintsem – és azóta töretlen a rajongás.

Christian és Satine a leggyönyörűbb szerelmespár, akik valaha színre léptek a vásznon. Ewan McGregor imádnivaló a félszeg idealista szerepében, míg Nicole Kidman egyszerre egy éteri angyal és a végzet asszonya. Földöntúli szépségük mellett a kamaszos bohóság sem áll távol tőlük lopott pillanataikban. Valljuk be, nem szokványos, de annál üdítőbb felállás, hogy ezúttal a férfi az, aki érzékenységével és romlatlanságával hódítja meg a sokat tapasztalt, kiábrándult nőt – és akkor még nem is említettük, hogy mindketten fantasztikusan énekelnek! Segítségükre a legextravagánsabb különcök vonulnak fel, élükön Henri de Toulouse-Lautreccel (John Leguizamo). Ő itt inkább színjátszói, mint festői minőségében szerepel, de megrázó sorsát, törpeségéből eredő magányát nagyszerűen érzékeltetik. Azontúl, hogy festményei egyértelmű irányt adtak a látványvilág megtervezéséhez, egyes képei kísértetiesen olyanok, mintha már a múltban a szereplőket ábrázolta volna: nézzétek csak meg ezt vagy ezt, és mondjátok, hogy ti is azt látjátok, amit én!

A Vörös Malomban senki nem vonhatja ki magát az igazgató, Harold Zidler (Jim Broadbent) felügyelete alól, aki ellentmondásos, olykor akár ellenszenves figurának is tűnhet. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy mindent a szórakozóhely sikeres továbbműködtetésére tesz fel, ha úgy követeli a helyzet, alkalmazottai boldogságát is – mindez azonban belül őt is megviseli, a gondtalan showman álcája mögül egyre jobban előbújik a megtört öregember. A Herceg (Richard Roxburgh), aki a műsor finanszírozásáért cserébe Satine kegyeire pályázik, elsőre nevetséges, pipogya, épp ezért ártalmatlan figurának látszódik, ám fokozatosan kitudódik, valójában egy birtoklási vágytól megszállott őrült áll a szerelmesek útjába, aki nem hagyja annyiban, ha nem kaphatja meg, amit akar.

Baz Luhrmann vitathatatlanul napjaink egyik legegyénibb látásmódú rendezője. A koncepció, miszerint az 1900-as évek hajnalára helyezett cselekményhez hozzákevernek egy csokor slágert a század másik feléből, könnyen félrecsúszhatott volna, az ő kezei közt viszont arannyá vált. Nincsenek kételyeim afelől, hogy a modern zenék nélkül is tetszetősnek találnám a filmet, de ez a csavar tette igazán emlékezetessé. A korábban felnőtt generációkkal ellentétben én a számok többségét innen ismertem meg, és csak később az eredetijüket, ám ez semmit sem vett el az élvezetükből (sőt, még külön vicces is, ahogy máshol hallva ráeszmélek, hogy hiszen ez benne van a Moulin Rouge-ban!).

A kedvenceim a legbájosabb vallomásként szolgáló Your Song, a szerelmes dal-körkép Elephant Love Medley (ó, ha volna egy teljes verzió az I Was Made For Loving You-ból!), a szívfacsaróan varázslatos One Day I’ll Fly Away, a hidegrázósan ütős The Show Must Go On, a tüzes és kétségbeesett El Tango De Roxanne, és a háttérből épp csak kiszűrődő (annyira, hogy harmadik nézésnél csodálkoztam rá), pörgős Rhythm Of The Night. Mindehhez hozzájárul még a díszlet lehengerlő színkavalkádja: létezik az a jó értelemben vett giccs, amikor az agyam hátsó szeglete tisztában van vele, hogy túlzás, ennek ellenére képtelen vagyok nem fülig érő mosollyal szemlélni, ahogy a csillagos ég alatt kiszaladnak a háztetőre, és még a hold is operaáriára fakad.

És a legszebb, egyben a legfájdalmasabb, hogy már a legelső képsorokban sem titkolják el, hova fog az egész kifutni, a néző mégis reménykedve üli (üli? táncolja! ugrálja! tombolja!) végig a két és fél órát, hogy talán máshogy alakul. Szerencsére a komikum és tragikum tökéletes arányú ötvözésének köszönhetően a fotelből így is pozitív érzésekkel, határtalanul felemelő élményben részesülve kel föl.

Ez kétségtelenül az a fajta mozgókép, ami rendkívül meg tudja osztani a közönséget. Nem ajánlhatom teljes szívvel akárkinek, hisz biztos jócskán vannak olyanok, akik rögtön belefáradnak a kánkántól hangos, abszintmámoros első félórába, és nem várják ki, hogy láthassák a játékidő múlásával lassuló és mélyülő csodálatos történetet. Akiket viszont hozzám hasonlóan beszippant a forgatag, garantáltan törzsvendéggé kívánnak majd válni, újabb és újabb éjszakákat töltve a Moulin Rouge-ban.

10/10*****

Sötétben a fények városa

R. Kelényi Angelika: A párizsi nő (Az ártatlan 3.)

Olvasmányok terén minden kétséget kizáróan Az ártatlan-trilógia volt a tavalyi évem felfedezettje, egyben egyike a legcsodálatosabban, legkifogástalanabbul megírt regényeknek, amik valaha a kezembe kerültek. A harmadik, befejező kötetet így a szokásosnál is nagyobb várakozás és izgalom övezte részemről, mivel éreztem, az előző részekben megismert és megszeretett hősökre minden eddiginél nehezebb próbatételek várnak, mielőtt elnyerik remélhetőleg boldog befejezésüket.

Ahogy elképzeltem: Adele (Kristin Scott Thomas)

Fabricius Flóra és Lorenzo Mariani immár házasokként érkeznek meg Párizsba, miután Velencét kénytelenek volta maguk mögött hagyni. Vendéglátójuk Adele Serra, a Mariani-család régi hölgyismerőse, aki ugyan egy márki kegyencnőjeként dúskálhat gazdagságban, leplezni sem próbálja Lorenzo iránti vonzalmát és Flórával szembeni lekicsinylését. A hajóúton töltött édeni mézeshetek ellenére az ifjú feleség szívét újból elönti a féltékenység és a kételkedés férje érzelmeiben, miközben körülötte is legyeskedni kezd a jóvágású Henri de Rouvroy gróf. A párosra hamarosan házasságuk gondjainál súlyosabb ügy megoldása vár, hisz a francia királyi udvarban kell nyomára bukkanjanak a sorra mérgezés áldozatául eső protestáns nemesek merénylőjének.

Ahogy elképzeltem: Henri (Toby Regbo)

Tanulhatnék R. Kelényi Angelikától, hogy ne csak az előző két kritikámban írt dicséreteimet újrázzam, ő ugyanis a három kötetet hasonló sémára építkezve, ám az eseményeket mindig váratlanul megcsavarintva, önismétlésbe sosem fulladva alkotta meg. Csejte borzongató vára és Velence fülledt sikátorai után Párizs bemutatása is lenyűgözött, finomkodás nélkül nyújtva betekintést a fényűzés mögött meghúzódó mocskos intrikákba és a nyomornegyedekben halványan pislákoló emberségességbe. Bár korábban egyáltalán nem tartottam magam a francia főváros rajongójának, az utóbbi időben azon kaptam magam, hogy egyre több kedvenc történetem színhelyét adja, úgyhogy vágyott utazási célpontjaim listáján előkelő helyre került.

Arnaud Bedouët, mint IV. Henrik

A Bűnös örömök városában repeső szívvel figyeltem Flóra és Lorenzo kapcsolatának kibontakozását, így rosszulesett, hogy gyakorlatilag visszalökődtek a kiindulóhelyzetbe. Elszomorított, hogy annyi közös leküzdött veszély és gyönyörteli pillanat után továbbra is okot adnak egymásnak a bizalmatlanságra, különösen a férfi, akinek minden cselekedetéből süt a felesége iránti szerelem, szavaival mégis az ellenkezőjét állítja.

Mérhetetlenül sajnáltam Flórát, aki hiába edződött belevaló, rafinált nővé, majd megőrjítette a gyötrődés, hogy nyilván a hadnagy csupán biztonsági intézkedésként kötötte hozzá az életét, egyébként miben jelentene pont ő többet számtalan korábbi románcánál. Megváltásként a cselekmény közepén néhány fejezet erejéig Lorenzo vette át az elbeszélő szerepét, ami nemcsak hasznos dramaturgiai fogásként szolgált olyan történések leírására, amiknél Flóra nem, vagy öntudatlanul volt jelen, hanem végre feltárultak e bosszantóan kiismerhetetlen fiatalember gondolatai, és bizonyították, jóval érzőbb lélek, mint amilyennek hajlamos álcázni magát.

A párizsi nő tökéletes fináléja egy tökéletes sorozatnak, az eddigieket felülmúlóan feszültségteljes és szívszorító jelenetekben bővelkedve. A trilógia minden ízében méltó utódja a klasszikus történelmi kalandregényeknek, azonban összetett karakterábrázolása, gondolati és érzelmi tartalmassága nem engedik elavultnak tűnni a modern olvasói igényekhez mérten.

Értékelésem:

10/9