Varázslatos vetélkedés

Erin Morgenstern: Der Nachtzirkus (Éjszakai cirkusz)

Cirkuszos könyveket keresgélve a Caraval mellett a leggyakrabban az Éjszakai cirkuszt ajánlották, mint ifjúsági alapművet a témában. Sajnos mivel 2012-ben jelent meg, és mostanra kifogyott a készlete, sokáig nem sikerült hozzájutnom. Időközben beharangozták, hogy nemsokára újból kiadásra kerül hazánkban, mégis amikor az idegennyelvű könyvesboltban rábukkantam egy német példányára, tudtam, ezt a lehetőséget nem hagyhatom ki. Olyan érzés volt, mint titkos, különleges kincsre lelni, amit mintha egyenesen nekem szánva rejtettek volna el. Boldogságomra a beltartalom is utat talált a szívemhez, az általam kedvelt helyszíne mellett komolyságának és kidolgozottságának köszönhetően is.

Le Cirque des Rêves, Az Álmok Cirkusza bejelentés nélkül érkezik meg a világ nagyvárosaiba, sátrai fekete-fehérben pompáznak, és kapui csak napnyugta után nyílnak meg a közönség számára. A lenyűgöző attrakciók kulisszái mögött azonban két illuzionista élet-halál küzdelme kap teret. Hector Bowen, művésznevén Prospero és a titokzatos szürke öltönyös, akit egyesek Alexander H.-ként ismernek, évtizedek óta vívják párharcukat, újabb és újabb tanítványaikat állítva ki egymás ellen, ám mindeddig eldöntetlen maradt, melyikük a rendkívülibb mágus. A következő forduló tétje minden korábbinál magasabb: ezúttal Hector lánya, Celia Bowen és Alexander fogadott fia, Marco Alisdair kerülnek szembe. Senki sem számít rá, hogy a két versenyző közt gyűlölet helyett szerelem szövődik, így varázserejükkel sem ártani, hanem örömet szerezni kívánnak a másiknak.

Bevallom, amikor belefogtam a könyvbe, nyomban elbizonytalanodtam. Már elég magabiztosan igazodok ki német szövegeken, de eddig mindig igyekeztem olyan művekkel gyakorolni, amiket előzőleg már olvastam magyarul. A néhol rám törő elveszettségérzés ellenére a szeretett nyelv adott számomra egyfajta plusz mágiát a leírásoknak: ahol nem voltam tisztában a jelentéssel, a szavak szépen csengése húzott tovább. Bár a cirkusz területén a fekete-fehér uralkodik, a felvonultatott ötletek egyedien színes kreativitással lettek megformálva, és én ámulatba ejtve kalandoztam a külön koncepcióra épülő sátrak között.

A ráhangolódásban segítségemre szolgált az események komótos menete is, így mire felfokozottabban sodorni kezdett magával a történet, szinte már észre sem vettem, hogy nem az anyanyelvemen élem át. Meglehet, az Éjszakai cirkusz nem olyan regény, amely mindvégig pörög, és oldalanként várhatóak újabb fordulatok, ám sorait olyan finoman adagolt feszültségteljesség járja át, amitől egy bekezdésnyire sem válik unalmassá. Rögvest a legelején beszippantott a ködös viktoriánus atmoszféra, és élvezettel követtem a főhősök gyerekkorában kezdődő képzését, kapcsolatukat mestereikkel, akik egyben, vér szerinti vagy sem, mindkettejük életében apafigurát is jelentenek. A két idősebb bűvész rivalizálása A tökéletes trükkre emlékeztetett, és ahogy abban a zseniális filmben, itt is fokozatosan fordult a szimpátiám a kedvesebbnek hitt könyörtelen egyiküktől a rideg, de nem rosszindulatú másikuk felé. A párosuk múltjában nem bántam volna, ha alaposabban elmélyedhetek, enélkül kissé légből kapottnak hatott a nagy ellenségeskedésük. Szerencsére pont nem annyira, hogy levonjon az alapszituáció izgalmasságából.

A fiatalok közül Celiát kedveltem meg könnyebben, kívülállóság-érzetével és teljesítménykényszerével nem esett nehezemre azonosulni. Marco is hamar megnyert magának udvarias modorával és kiapadhatatlan tudásszomjával, de bosszantott, mennyire bele van kényelmesedve a helyzetébe, és szurkoltam neki, hogy merjen fellázadni mentora ellen. A két mágustanonc szerelme viszont kétségkívül a regény legerőteljesebb alkotóeleme. Igen sokat kell rá várni, hogy találkozzanak, majd szóba elegyedjenek, mégsem volt hiányérzetem, mert az a kevés közös jelenetük is szikrázott az érzelmektől.

Váratlanul ért az első alkalom, amikor a cselekmény másik szálra váltott, és kiderült, a fentebb vázolt sztori csak egy része a nagy egésznek. Egyrészt betekintés nyílik a cirkusz többi alapító tagjának magánéletébe is, ami nem mindegyiküknél kötött le, viszont olyan közelről megismerhettem őket, mint máskor többkötetes sorozatok esetében sem. Értékeltem a kulturális széleskörűséget is, a szereplők nemzetiségét és a társulat úticéljait illetően (egy félmondat erejéig Budapestet is említik, mint állomást 🙂 ). Ezeken az életképeken kívül, egy néhány évvel később játszódó vonalon bemutatkozik a tizenéves Bailey Clarke, akinek nincs elképzelése a jövőjéről, csupán az, hogy sem a családi farm igazgatása, sem egy elit egyetemre bekerülés nem tükrözi az igazi énjét, és ekkor fonódik össze sorsa a cirkusszal. Aranyosnak találtam a fiút és hármasfogatát a legifjabb fellépőkkel, a Murray-ikrekkel, de sokáig ötletem sem volt, miért került külön előtérbe, és minél előbb vissza akartam térni a főhősökhöz. Annyit talán elárulhatok, hogy a végére semmi sem marad elvarratlanul, és a kevésbé értett jelentőségű részek is a helyükre kerülnek. A lassú építkezés pedig egy döbbenetes erővel berobbanó végkifejletet készít elő, ahol csak kapkodtam a fejem, hogy most tényleg az történik bizonyos karakterekkel, ami, és végül az egyik legszokatlanabb, egyben legszebb befejezésben csúcsosodik ki, amivel valaha találkoztam.

Az is kitűnik, hogy az írónőt mennyire foglalkoztatják a történetmesélés rétegei. Ezt bizonyítja, hogy a végén árulja el, melyik szereplő örökíti meg az eseményeket, és természetességgel választ egyszerre nyitóidézetet Oscar Wilde-tól, és a csak általa kitalált Friedrick Thiessentől. Shakespeare-utalások is megjelennek: Prospero nevét A viharból kölcsönözte, lányához fűződő viszonya a Hamletet idézi, a Rómeó és Júlia-féle tiltott szerelem pedig egyértelmű.

Erin Morgenstern még egy aprósággal kedveskedett azoknak, akik kinyitják könyvét: valóban úgy érezhetik, belépnek Az Álmok Cirkuszának kapuján, hiszen a prológusban és későbbi betoldásokban egyes szám második személyű narrációban kalauzolja végig az olvasót a látványosságok közt. A cirkusz elhivatott követői, a rêveurök (álmodók) személyében pedig olyan közösséget teremtett, akikhez minden rajongó örömmel csatlakozna. Ideje nekem is nyakamba kötnöm jellegzetes piros sáljukat, hisz az Éjszakai cirkusz bűvkörébe vont, és repesve várom, hogy újra Magyarországra látogasson.

10/10

Habos-babos időutazás

Budai Lotti: Rizsporos hétköznapok

Amióta történelmi regényeket olvasok legszívesebben, ráébredtem, a régi korokból leginkább az érdekel, hogy élték meg a hétköznapokat. A hadjáratok és trónutódlások ugyan kitörölhetetlen részei az emberiség emlékezetének, gyakran egyhangúvá váló folyamatuk tanulása közben akkor csillan fel a szemem, mikor épületekről, használati tárgyakról, mindennapi rutinról bővíthetem a tudásom – és mivel a ruhák is ebbe a körbe tartoznak, rögtön fellelkesedtem, amint megláttam, hogy egy ilyen csodaszép divattörténeti album kerül kiadásra.

Amíg a megjelenés napjára vártam, felfedeztem és követni kezdtem az azonos című honlapot és Facebook-oldalt, amik rövidke bejegyzéseiből is kitűnt az írónő antik kosztümök és kiegészítők iránti rajongása, és rengeteg kutatómunkája. A könyv szép megkoronázása a blogolással töltött éveknek, összefoglalja és kronológiába rendezi a posztokat, átfogó betekintést adva az 1700-as és 1920-as évek közti időszak öltözködési szokásaiba.

A Rizsporos hétköznapok olyan igényes kiadvány, aminek már csupán a nézegetésében el lehet veszni: nagy alakú, fényes lapú, telis-tele gyönyörű ruhakölteményekről készült fényképekkel, korabeli grafikákkal, híres festményekkel. A szöveget hozzáolvasva pedig egyáltalán nem száraz ismertetőket kap az olvasó, hanem számtalan, olvasmányosan megfogalmazott érdekességet a divat alakítóinak céljairól, újító szándékairól, a viseletek praktikusságáról – ami azt illeti, az esetek többségében inkább impraktikusságáról.

Bizony, hiába esik jól olykor-olykor elábrándozni, milyen mesés lenne a századfordulón élni, és fodros báli szoknyákban járni-kelni, a könyv azt sem kozmetikázza el (hogy egy stílusos szófordulattal éljek), mennyi szenvedést, kényelmetlenséget voltak képesek a nők kibírni szépségük érdekében, és mennyi nevetséges hóbortot nem átallottak az arisztokraták magukra venni. A történelmi háttér is szorosabban kapcsolódik a témához, mint elsőre gondolni lehetne, a nők egyre merészebb ruházatain keresztül végig lehet követni öntudatosabbá válásukat, sőt, más meglepőbb módokon is befolyásolta egymást a kiemelt országok (elsősorban Franciaország és Anglia) sorsa és lakosainak öltözködése.

Amióta nem csak olvasni szeretem a történelmi regényeket, hanem magam is szívesen alkotok letűnt korokban játszódó történeteket, fokozottan érzem a megalkotott környezet hitelességének fontosságát. A Rizsporos hétköznapok hasznos segítség a múltbeli szereplőim ruhatárának összeállításához, de természetesen egyszerű olvasói szemmel is pompás lapozgatnivaló. Kíváncsian várom a beharangozott, ezúttal nem az előkelőkkel, hanem az alacsonyabb rétegekkel foglalkozó második kötetet – már itt is felsejlett, mennyire megdöbbentően más dimenziókban éltek egymás mellett a különböző társadalmi osztályok. És az is biztos, hogy előbb-utóbb kézbe fogom venni Budai Lotti valamelyik egzotikus tájakra (Indiába, Japánba, Kubába) kalauzoló regényét is.

10/10

 

Egy éj a kéj malmában

Baz Luhrmann: Moulin Rouge

Megkísérlem szavakba önteni az élményt. A filmet, ami összes vetélytársát hátrautasítva a legkiemeltebb helyet foglalja el a szívemben. A filmet, aminek kockái szüntelenül peregnek a fejemben, amit akármilyen kacifántos úton, de bármihez hozzá tudok kapcsolni, amit a legapróbb utalástól azonnal kedvem támad újranézni. Kritika helyett áradozás következik Baz Luhrmann korszakalkotó víziójáról.

1899-ben Párizs a művészvilág fellegvára, így Christian, az ábrándos angol fiatalember is ide költözik, hogy kibontakoztassa írói karrierjét és reményei szerint rátaláljon az igaz szerelemre. Bohém lakótársai bevezetik a helyi éjszakai élet központjába, a Moulin Rouge-ba, ahol szívét első pillantásra rabul ejti a revü legtündöklőbb kurtizánja, Satine. Titkos viszonyukat egy színdarab közös munkálataival leplezik, ami a csőd szélén álló mulató fényét is visszaadná. A valóság és a színpad közti hasonlóságok azonban nem maradhatnak örökké feltűnésmentesek, sőt, vannak erők, amikkel az őszinte érzelmek sem szállhatnak szembe…

Különös, hogy általában megdöbbentő precizitással vagyok képes felidézni a számomra fontos események időpontját, ám ez esetben nem tudnám megmondani se a pontos évet, se az évszakot, amikor először ragadott magával a Moulin Rouge. A körülményekről annyi rémlik, hogy nagyjából tízéves lehettem, és hétvége vagy szünet kellett legyen, mert otthon töltöttük a napot. Délután egy óra körül nézett körbe anyukám a tévéműsorban, és bukkant rá, hogy éppen kezdődik (hogy miért ilyen méltatlan napszakban vetítették, azóta se értem, de nekünk pont kapóra jött), és bár számos felnőttes elemet tartalmaz, talán már vagyunk elég érettek a megnézéséhez. Ezzel szemben az érzésekre, amik közben elöntöttek, már jóval tisztábban emlékszem.

A leírás alapján egy klasszikus kosztümös-romantikus históriára számítottam, ami részben igaz is, hisz a sztori több helyről is visszaköszönhet, a megvalósítás az, ami magasan kiemeli mindenféle skatulyából. Totálisan elámultam, hogy az elképzeléseimhez képest a musical mennyire lendületes, humoros, frappáns, meglepő és teljességgel egyedi! Hogy ebbe belefér, hogy váratlanul Madonnára meg Queenre zendítenek rá, és nem egyszerűen felcsendül A muzsika hangja, hanem még át is hangszerelik indiaira! Aztán teltek az évek, de rengeteg jelenet velem maradt, végül tavaly nyáron jutottam odáig, hogy újra megtekintsem – és azóta töretlen a rajongás.

Christian és Satine a leggyönyörűbb szerelmespár, akik valaha színre léptek a vásznon. Ewan McGregor imádnivaló a félszeg idealista szerepében, míg Nicole Kidman egyszerre egy éteri angyal és a végzet asszonya. Földöntúli szépségük mellett a kamaszos bohóság sem áll távol tőlük lopott pillanataikban. Valljuk be, nem szokványos, de annál üdítőbb felállás, hogy ezúttal a férfi az, aki érzékenységével és romlatlanságával hódítja meg a sokat tapasztalt, kiábrándult nőt – és akkor még nem is említettük, hogy mindketten fantasztikusan énekelnek! Segítségükre a legextravagánsabb különcök vonulnak fel, élükön Henri de Toulouse-Lautreccel (John Leguizamo). Ő itt inkább színjátszói, mint festői minőségében szerepel, de megrázó sorsát, törpeségéből eredő magányát nagyszerűen érzékeltetik. Azontúl, hogy festményei egyértelmű irányt adtak a látványvilág megtervezéséhez, egyes képei kísértetiesen olyanok, mintha már a múltban a szereplőket ábrázolta volna: nézzétek csak meg ezt vagy ezt, és mondjátok, hogy ti is azt látjátok, amit én!

A Vörös Malomban senki nem vonhatja ki magát az igazgató, Harold Zidler (Jim Broadbent) felügyelete alól, aki ellentmondásos, olykor akár ellenszenves figurának is tűnhet. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy mindent a szórakozóhely sikeres továbbműködtetésére tesz fel, ha úgy követeli a helyzet, alkalmazottai boldogságát is – mindez azonban belül őt is megviseli, a gondtalan showman álcája mögül egyre jobban előbújik a megtört öregember. A Herceg (Richard Roxburgh), aki a műsor finanszírozásáért cserébe Satine kegyeire pályázik, elsőre nevetséges, pipogya, épp ezért ártalmatlan figurának látszódik, ám fokozatosan kitudódik, valójában egy birtoklási vágytól megszállott őrült áll a szerelmesek útjába, aki nem hagyja annyiban, ha nem kaphatja meg, amit akar.

Baz Luhrmann vitathatatlanul napjaink egyik legegyénibb látásmódú rendezője. A koncepció, miszerint az 1900-as évek hajnalára helyezett cselekményhez hozzákevernek egy csokor slágert a század másik feléből, könnyen félrecsúszhatott volna, az ő kezei közt viszont arannyá vált. Nincsenek kételyeim afelől, hogy a modern zenék nélkül is tetszetősnek találnám a filmet, de ez a csavar tette igazán emlékezetessé. A korábban felnőtt generációkkal ellentétben én a számok többségét innen ismertem meg, és csak később az eredetijüket, ám ez semmit sem vett el az élvezetükből (sőt, még külön vicces is, ahogy máshol hallva ráeszmélek, hogy hiszen ez benne van a Moulin Rouge-ban!).

A kedvenceim a legbájosabb vallomásként szolgáló Your Song, a szerelmes dal-körkép Elephant Love Medley (ó, ha volna egy teljes verzió az I Was Made For Loving You-ból!), a szívfacsaróan varázslatos One Day I’ll Fly Away, a hidegrázósan ütős The Show Must Go On, a tüzes és kétségbeesett El Tango De Roxanne, és a háttérből épp csak kiszűrődő (annyira, hogy harmadik nézésnél csodálkoztam rá), pörgős Rhythm Of The Night. Mindehhez hozzájárul még a díszlet lehengerlő színkavalkádja: létezik az a jó értelemben vett giccs, amikor az agyam hátsó szeglete tisztában van vele, hogy túlzás, ennek ellenére képtelen vagyok nem fülig érő mosollyal szemlélni, ahogy a csillagos ég alatt kiszaladnak a háztetőre, és még a hold is operaáriára fakad.

És a legszebb, egyben a legfájdalmasabb, hogy már a legelső képsorokban sem titkolják el, hova fog az egész kifutni, a néző mégis reménykedve üli (üli? táncolja! ugrálja! tombolja!) végig a két és fél órát, hogy talán máshogy alakul. Szerencsére a komikum és tragikum tökéletes arányú ötvözésének köszönhetően a fotelből így is pozitív érzésekkel, határtalanul felemelő élményben részesülve kel föl.

Ez kétségtelenül az a fajta mozgókép, ami rendkívül meg tudja osztani a közönséget. Nem ajánlhatom teljes szívvel akárkinek, hisz biztos jócskán vannak olyanok, akik rögtön belefáradnak a kánkántól hangos, abszintmámoros első félórába, és nem várják ki, hogy láthassák a játékidő múlásával lassuló és mélyülő csodálatos történetet. Akiket viszont hozzám hasonlóan beszippant a forgatag, garantáltan törzsvendéggé kívánnak majd válni, újabb és újabb éjszakákat töltve a Moulin Rouge-ban.

10/10*****

Tébolyok útján a boldog nászig

Böszörményi Gyula: Nász és téboly (Ambrózy báró esetei 4.)

Ennek is el kellett egyszer jönnie: lezárult az Ambrózy báró esetei. Ha a szívemhez ennyire hozzánő egy sorozat, mindig visszás érzés az utolsó részt várni, hisz miközben a kezdetektől fogva vágyom, hogy minden a helyére kerüljön, szeretném a végsőkig halogatni a búcsút. A befejező kötet természetesen zseniálisra sikeredett, a titkok napvilágra kerültek, viszont maradtak elvarratlan szálak, nekem pedig egy csöppnyi hiányérzetem.

Az Ármány és kézfogó istentelenül gyilkos függővéggel zárult, ami egyetlen olvasó szívét sem hagyhatta nyugalomban. A nyár elején megjelent Bitó és borostyán című kis közjáték ugyan segített enyhíteni a várakozást, ám még kíváncsibbá is tett annak irányában. Mikor éppen más történetben merültem el, az agyam akkor is szüntelenül azon kattogott, vajon melyik lányt választja a báró. Ilyenkor pedig nem csupán rajongóként ábrándoztam a lelkemnek kedves variációról, hanem íróként is elgondolkodtam, mi lenne igazán ütős húzás a regény izgalmassá tételéhez.

A megoldás egyszerre mérhetetlenül bosszantó és izgató. Olyasmi, ami futólag megfordult a fejemben, mégsem igazán számítottam rá. Gyanítottam, hogy lesz valami turpisság a dologban, hiteltelen lett volna, ha Richárdban egy csapásra gyengéd érzelmek ébrednek Mili iránt, és onnantól minden csupa boldogság. Másik végletként viszont az Emmára eső döntés jött szóba, ami hasonlóan gyenge lábakon állt, és bár drámát bőséggel biztosított volna, nagyon nem fűlt a fogam egy nővérek közti szerelmi háromszöghöz, amiből valamelyikőjük nem jöhet ki jól. A címbéli kézfogó egyszer már tévútra vitt, és nem bírtam volna ép ésszel, ha a nász sem arra a bizonyos alkalomra utal, amit a két főhős első találkozása óta remélek. Érthető hát, ha megdöbbenésemben azt sem tudtam, hangosan átkozódjak vagy titkon repessen a szívem, mikor kiderült, ez a nász az is lesz, meg nem is.

A kamaraerdei Csendilla villa fontos események színhelye

Nem szeretnék sok mindent elárulni, de annyit talán felfedhetek, hogy a magának való detektív nem önszántából, hanem “gonosz erők játékából” vállalkozik házasodásra, amihez ezek után értelemszerűen Milinek sincs sok kedve. A regény így az eddigi legszemélyesebb bűnügyet szállítja, ahol az egymással hadilábon álló munkatársak jegyespárként kénytelenek nyomába szegődni az elvetemült zsarolónak, akit valamilyen titokzatos okból örömmel töltene el, ha Ambrózy megnősülne, ha pedig nem tesznek kedvére, ártatlanok életét ontja ki. A szokatlan helyzet csúcsra járatott izgalommal és feszültséggel szolgál, kegyetlen, ám vitathatatlanul mesteri fordulat így hozni össze a szereplőket.

Miliért végig sajgott a szívem, nem ezt, nem így érdemelte volna. Legféltettebb álmát zúzta össze a rejtélyes fenyegető, és ugyan már korántsem kislány, olyan feladatok elébe kell néznie, amikhez még bőven fel kell nőnie. Szívesen segít a bárónak, de hogy csupán eszköz legyen egy tervben, amin egy gyilkos leleplezésénél több múlik, azt nem tűrheti szótlanul. Míg joggal haragszik Richárdra, addig a férfi komoly fejlődést kezd mutatni empátia terén. Igyekszik figyelmes és megértő lenni menyasszonyával, hisz érzi, a lánynak épp annyira nem kívánatos a kialakult helyzet, mint neki. Ettől még nem győzi szóvá tenni, hogy az esküvő csak és kizárólag a nyomozás érdekében jöhet létre, amit persze Mili sem hagy replikázás nélkül. Szócsatáik mellett azért csak akad egynéhány pillantás és félmondat, amiből érezni, ez a két ember mennyire szereti és tiszteli egymást, ám mi tagadás, örömmel fogadtam volna több fejleményt romantikus téren. Az egész sorozat alatt vártam, mikor következik be egy afféle “heves veszekedés heves csókolózásba torkollik” típusú jelenet, de ennek lehetősége, ahányszor felcsillant, hamar el is úszott. Érzelmi szempontból szerintem a harmadik kötet volt a tetőpont, ott valahogy minden felgyűlt feszültség összeadódott egy szédületes robbanóeleggyé.

Gauguin Asszony virággal című képe is szerepet kap

Mivel Emma ügye sikeresen megoldódott, a másik szemszög ezúttal a fiatalabb Richárd múltjába enged betekintést, ami iránt a korábban elejtett részletek egyre és egyre kíváncsibbá tettek. A szerző betartotta ígéretét, valóban nem maradtak rejtve Ambrózy múltjának eseményei, elsősorban elvesztett kedvesének tragédiája. Üdítő volt látni a marconának megismert detektívet bohó szerelmesként, ugyanakkor kicsit lassan indult be és jutott el a lényeghez az ő cselekményszála. Arról nem is beszélve, hogy Mili nevében is féltékenykedtem a Rózsalányra, amiért vele földöntúlian boldog időket élhetett át Richárd, míg hősnőnk csak a megkeményedett szívű, nőkkel szemben előítéletes, nem éppen úriembert látja benne.

Ha már szó esett Emmáról, ő ebben a kötetben eléggé háttérbe szorult. Ha ez azért lenne így, mert már nincs más dolga, mint hogy megérdemelten kipihenje fáradalmait, ezt nem is bánnám, ezzel szemben hazatérve sincs nyugta a rosszmájú pletykáktól, amiket a távolléte gerjesztett. Igaz, hogy egy idő után kezdett idegesíteni az idősebbik Hangay lány, ám így visszagondolva ez leginkább a báró titkolózásának volt köszönhető, és annak, hogy esetleg ő is szóba jön a férfinak. Emma mindezek ellenére húgához hasonlóan talpraesett és kivételes bátorságról tanúbizonyságot adó ifjú hölgy, aki több életre elegendő szenvedést kellett kiálljon, mire újra találkozhatott családjával. Őszintén sajnálom, hogy magány jutott osztályrészéül, hiába oltalmazza az apja. A korábbiakban belebegtetett potenciális szerelméből nem lett semmi, Márika is úgy vált Mili komornájává, mintha mindig is őt, és nem a nővérét kísérgette volna jóban-rosszban. Más fontos mellékszereplők (Vili, Renée, Agáta mama…) is csak úgy ott voltak, mint általában, de sok érdemleges nem történt velük.

Ambrózy báró még a Moulin Rouge-ban is megfordul

Kiválóan megírt a befejező kötet, mégis sokszor éreztem, hogy bőven lehetne még kifejteni dolgokat. Túl hamar, túl gyors lezárással ért véget, így érthető, ha nehéz szívvel engedem el a sorozatot. Olvastam sokak kérelmét a folytatás iránt, ami bemutatná az epilógus utáni időszakot, aminek természetesen én is örülnék, de ha itt a búcsú ideje, el tudom fogadni. Addig is mindenképp vevő lettem egyrészt hasonló korban játszódó, akár akkoriban, akár mostanában született regényekre, bár ezeket eddig sem vetettem meg,  másrészt Böszörményi Gyula munkásságának más darabjaira is, érdekel, más műfajokban miképp kamatoztatja sziporkázó tehetségét. Határtalanul hálás vagyok, hogy ez a sorozat létrejött és rátaláltam, hisz olyan kimagasló minőségű történetszövést  és precíz kutatómunkát képvisel, amit nem sok kortárs mű mondhat el magáról.

Értékelésem:

10/10

Első osztályon a múltba

Böszörményi Gyula: Bitó és borostyán (Ambrózy báró esetei 3,5)

Ugyan csaknem fél év telt el az Ármány és kézfogó megjelenése óta, az újabb kisregény váratlan érkezése miatt csupán röpke pillanatnak tűnik, hisz úgy rendezkedtem be, hogy csak év vége felé készülhetek a negyedik nagyregényre. Ezúttal is csak ismételni tudom magam: elmondhatatlanul jó érzés volt újból belemerülni Ambrózy báró világába, még ha ilyen rövid időre is.

A Beretva és tőrhőz hasonlóan a Bitó és borostyán is feledik rész, ám annál jó 100 oldallal hosszabb, és míg előbbi hagyott némi hiányérzetet maga után, a most tárgyalt mű kerek egész a maga csekély terjedelmében is. Lehetett volna még részletezni, de így is teljes regényélményt nyújt.

A történet a harmadik kötet egy kimaradt eseménye, akkor játszódik, mikor Ambrózy szó szerint kitagadja Milit Budapestről, és hazaküldi marosvásárhelyi otthonába. A vonaton, mely a lányt szállítja, pedig mit ad isten, gyilkosságot követnek el. Ebből a szempontból ez a sztori kicsit eltér a korábbiaktól, hiszen nem egy már lezajlott bűntény aktáját helyezik a detektív íróasztalára, hanem a véletlenek összjátékaként pont ott esik meg valami szörnyűség, ahol hőseink személyes ügyeiket intézik. Más hangsúlyos eltérés is akad, ahogy a fülszöveg is kiemeli, ez Mili első önállóan felderített esete, de nem kell megijedni, Richárd ettől még szerepel, sőt, többet is, mint azt elsőre gondolni lehetne.

A vasút, mint helyszín, remekül funkcionál, szeretem azokat a könyveket és filmeket, ahol egy csapat különböző jellemű ember valamilyen mozgó járműben összezárva száll szembe egymással, vagy épp kénytelen együttműködni (akárcsak a Madrapurban a repülőgépen). Az expressz első osztályára természetesen számtalan különc, fennhéjázó arisztokrata vált jegyet, a találgatás az áldozat és a gyilkos személye körül pedig rögtön beindulhat. Röviden csak annyit mondanék: van, amelyik tippem bejött, van, amelyik nem, annyi biztos, hogy ismét egy zseniálisan összefűzött krimiszál kerekedett ki a végére.

Mint a korábbi kisregénynél, most sem bántam, hogy nem fut két szálon a cselekmény, nem ugrunk át Emma szálára. Bevallom, engem ő egyre jobban idegesít, ám más szereplők hiánya fájt, köztük Márié, Vilié, Renée-é… Az új karakterek közül kettőt emelnék ki: Bali Mihályt, aki hóhér létére rendkívül szerény és barátságos ember, Mili legfőbb segítőtársává válik az út során, és Berta Mimit, a frivol primadonnát, aki nem tudja nem magára vonni a figyelmet, és akinek jóvoltából feltárul egy kis szelet a korabeli sztárok kulisszatitkaiból.

A 3. képen a 2. hölgy elvileg Berta Mimi

Végére hagytam, aminek nagyon-nagyon örülök abban, hogy a kötet az előző rész történései között helyezkedik el: legalább nem kell aggódni a közvetlen folytatáson, hiszen azt már olvashattuk! Nem kell izgalomban maradni amiatt, hogy fogadja majd Milit az apja, vagy visszatérhet-e még az Ambrózy-villába. A negyedik, és vélhetően utolsó kötet fordulataira természetesen nem is lehetnék kíváncsibb, ám addig egy kis megnyugvást biztosít a mostani befejezés.

Értékelésem:

10/10

Ármány, hogy ez még mindig nem AZ a kézfogó

Böszörményi Gyula: Ármány és kézfogó (Ambrózy báró esetei 3.)

Kezdjük az alapoknál: Ambrózy-t olvasni mindig jó. Bár valószínűleg nem vártam tavaly könyv megjelenését jobban az Ármány és kézfogónál, féltem, nehéz lesz visszarázódni sajátos nyelvezetébe, hisz a kiadó által közzétett részletre nem sikerült ráhangolódnom (persze ebben közrejátszott az is, hogy monitoron képtelen vagyok teljes figyelemmel regényt olvasni). Kételkedéseim ellenére, mikor karácsony után végre hozzáfoghattam a műhöz, azonnal beszippantott, ahogy annak lennie kell.

A kerek 700 oldalas terjedelem nem ért sokkhatásként, és bár tény, hogy lassan haladtam az olvasással, és a vége felé az elején történtek akár egy előző kötet történéseiként is hathattak volna, egy percig sem bántam, hogy minél több időt tölthetek el környezetet kizárva, a kellemes múltban lebegve. Már korábban értesültem róla, hogy a harmadik rész, ellentétben a tervekkel, nem záródarab, de még ez sem szegte volna kedvemet, azonban egyre több olyan eleme akadt a szokás szerint izgalmas és rafinált történetnek, ami határozottan a csalódás lehetőségével fenyegetett.

Krúdy Gyula, aki szintén kap egy kisebb szerepet

Természetesen senkit sem szeretnék elkeseríteni, vagy arra a gondolatra juttatni, hogy az Ambrózy sorozat lehet más is, mint zseniális, úgyhogy először vegyük azt, ami tetszett, és megnyugtatok mindenkit, hogy az van többségben. A könyv első felében Mili leginkább csak kesergett, Renée-vel lelkizett vagy a báró után magánnyomozott, de szerencsére bár néha összetörni látszott, ő még mindig ugyanaz a cserfes és harcias lány, akit megismerhettünk, ha kicsit felnőttebb is lett az átéltek során. A többszörösen tudathasadásos Emma-Gerlice-Cili-Karlinka-amit akarsz (az egyszerűség kedvéért maradjunk csak az Emmánál) szála is most volt a legérdekesebb. A bordélyház bemutatása külön érdekfeszítő volt (rossz az, aki rosszra gondol), Pilisy Róza számomra nem lett szimpatikus, ennek ellenére megláttam az értékeit. Sajnos Tarján Vili, a kedvencem nem kapott sok szerepet, azon kívül, hogy mindig segít, ha kérik, és hogy szerelmet vallott Milinek (úgy tudtam!), ám cserébe kárpótolt az egész társaság legnagyobb formája, Mück Mári. A számos megpróbáltatáson átesett, mégis naiv cselédlány hatalmas beszólásaival egyszerre sajnálatraméltó, ölelgetnivaló és oltári jelenettolvaj. Olyan aranyos és becsülendő, ahogy mindig kiáll Emma mellett, hogy nem fél szembeszállni felnőtt férfiakkal, és ami a szívén, az a száján, pusztán azért, mert nem számol a következményekkel. Megérdemelne ő is egy szerelmi szálat, már ha előtte a főszereplők végre egymásra találnak, de erről később.

Ahogy elképzeltem: Mári (Döbrösi Laura)

Leginkább két dolgot tudnék kiemelni, amit imádtam: azt, ahogyan kezdenek összeérni a szálak, például ahogy Mili találkozott Fecskával és Márival is, valamint a fergeteges akciójelenetek, amik a könyv második fele után csak úgy záporoztak. Richárd és Renée lovaskocsis elrablását és menet közben folytatott párbeszédüket szinte láttam és hallottam, annyira filmre kívánkozik.

Na de akkor a bosszantó részek! Ambrózy báró tagadhatatlanul ebben a kötetben viselkedett a legidegesítőbben. Egyszerűen érthetetlen az a fene nagy titkolózása a lányokkal szemben. Oké, hogy csak a védelmük érdekében cselekedett, de akkor is bizonytalanságban tartott két testvért, akik évek óta nem találkoztak, és azt se tudták, a másik él-e, hal-e. És akkor még rátesz egy lapáttal, hogy néhány jelenetben, például mikor Mili hazament az apjukhoz, vagy amikor nem lehetett kipaterolni a bordélyból, mert ő a titokzatos Cilit akarta látni, a nővérek annyira közel voltak egymáshoz, annyira egy pillanaton múlt minden, hogy szinte fájt. A végső harcok után végre-valahára újra egyesült a Hangay család, amivel akár véget is érhetne a sztori, de csak közbeszólnak azok a fránya, keserves szívügyek.

Merthogy én ezt a kialakulóban levő szerelmi háromszöget így a hátam közepére kívánom! Ilyen függővéggel meg aztán végleg nem tudom, hogy mivel bírom ki a folytatásig, mert gyilkos. És ha még nyugtatna a tudat, hogy a báró észnél van, és nyilván Mili lesz a befutó, de ha egyszer vele sem történt sokkal több, mint Emmával, hacsak nem az, hogy régebb óta ismerik egymást… Meg értem én, hogy egy régebbi korban mások az erkölcsök, na de mikor kettesben voltak, legalább öt olyan szóváltást tudnék felsorolni Mili és Richárd közt, ami heves egymásnak esésbe torkolhatott volna… Érzelemnyilvánítások azért történtek, de édeskevés ahhoz, hogy a báró hirtelen megkérje valamelyik lány kezét, aki, bármelyik is legyen az, na meg amelyik nem az, hogy fog erre reagálni?

Pilisy Róza, alias Madam Rose

És a hoppon maradt kivel fog boldogságra találni? Milinek Vili csak barátjaként működik, ezt le is rendezték, bár ha nem lenne a báró, de hangsúlyozom, szigorúan csak akkor, még szépek is lehetnének együtt. Emma oldalán pedig az ismét felbukkanó Leisz Béla, bármennyire is próbálták nevetségesnek beállítani, szerenádjaival és hősszerelmességével szerintem romantikus és megnyerő, az meg már kiderült a Rudnay-gyilkosságok elején, hogy jó érzéke van az irodalomhoz, és Emmával hasonló az ízlésük. Na meg azért én, bármennyire nem volt jó ember a vőlegény, sajnáltam Emma ifjú özvegységét (a címbeli kézfogóról meg ugye mindenki ugyanazt tippelte/remélte, hogy kiké lesz). Szóval nagyon aggódom és imákat rebegek Miliért, de az utóbbi időben megpróbáltam nem annyira a szívemre venni fiktív karakterek sorsát, mármint nem lettem érzéketlen, csak inkább kíváncsian figyelem a szerelmi szálak alakulását, mint hogy nagyon kedvem szerint tervezgessem őket, és felháborodjam, ha az író más sorsot szán nekik.

A következő kötetet több okból is még kínzóbb lesz majd várni, ugyanis Emma ügye megoldódott (hercegnősége kicsit hiteltelen, de még pont belefér, az pedig külön jó hír, hogy igazi apja nem gonosz ember volt), így nagy kérdés, mi lesz a következő rejtély. Kétségem sincs afelől, hogy akad korabeli bűnügy, hisz több kötet is foglalkozott már a fő szálon kívül mással, de nem örülnék, ha a sztori eltolódna a romantika felé. Akkor inkább legyen a fókuszban egy valódi eset helyett a báró titkainak leleplezése, hisz az égető kérdésekre a karjával és a Rózsalánnyal kapcsolatban még mindig nem derült fény, a két nővért pedig érdekes lesz látni együtt nyomozni (már ha nem kaparják ki a másik szemét a szeretett férfi miatt).

Bár nem vagyok mindennel kibékülve, a zavaró tényezőktől eltekintve maradéktalan elégedettséggel töltött el a továbbra is utánozhatatlan, minden ízében tömény zsenialitású Ambrózy sorozat legújabb része, és ugyan féltem, hogy esetleg nem fogja megérdemelni, nem kérdés, hogy kijár neki a

10/10

Egy túlcsavart és egy megberetvált bűnügy

Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok (Ambrózy báró esetei 2.)

A csodálatos Leányrablás Budapesten után szinte ugrottam volna a folytatásért, ami szerencsére hamarabb eljutott hozzám, mint gondoltam. Nem csalódtam a második részben, hasonlóan zseniális, sőt fordulatosabb történetet kaptam.

Ebben a kötetben még érezhetőbb a rengeteg kutatómunka, ezért sokkal több a lábjegyzet is, de nem baj, igazán jó érzés tudni, melyik szereplő létezett igazából, mettől meddig élt, sőt hol lakott – legszívesebben végigjárnám az összes helyszínt. Budapesten kívül Rozsnyón és Triesztben is bonyolódik a cselekmény, ez utóbbi pedig azért érdekes, mert ha nem is pont ott, de Horvátországban olvastam azt a részt. Számos új kifejezést is tanultam, ami bizonyítja, hogy ezt a regényt az oktatásban is lehetne használni.

Rudnay Béla rendőrfőkapitány

A krimiszál már túlontúl csavaros, kezdtem azt gondolni, hogy nem lehet rendesen lezárni, de sikerült. Bár az előző rész függővéggel zárult, igazából az a szál, Emma elrablásának oka, már nem is lényeges. Helyette egy rakás indokolatlanul elkövetett bűnténnyel szembesülnek hőseink, amikben a felbujtó mégis ugyanaz, és ez nem tűnik erőltetettnek, mondvacsináltnak. Számomra a legszomorúbb az az eset, amikor az őrült lelőtte a gyereket, mert meggyőződése volt, hogy álruhás idegen lény – majdnem sírtam, hogy miért, miért történik ilyen a világban? Amellett az egyszerre több fejtegetett rejtély azért is hiteles, mert ilyen a detektívek élete, nem mindig csak egy aktuális bűnügy van terítéken.

Eközben szegény Emma tényleg cseberből vederbe esik, mágnesként vonzza a bajt. A két nővér sorsából engem az övé érdekel kevésbé, és nagyon piszok írói húzás, hogy mindig a legizgalmasabb pontokon kell átváltani az ő részére, de azért jó volt látni, hogyan fejlődik, erősödik az idősebbik Hangay lány. A végkifejlet mindkét vonalon kellőképpen feszültségteljesen és furmányosan zajlott.

Erdős Renée

Hülné automatikusan repült a valaha általam olvasott legellenszenvesebb karakterek listájára, egyszerűen elviselhetetlenül kegyetlen, és hát a fia se kutya. Emma (Cili) új lakótársait viszont nagyon megkedveltem, különösen a naiv kis Márit, kíváncsi vagyok, az ő sorsuk hogy alakul. A valóban létezett személyek közül Erdős Renée költőnő szerepeltetésének örülök a legjobban, mélységesen egyetértek vele, az pedig külön öröm, hogy mögötte egy férfi író szajkóz feminista gondolatokat. Összességében pedig úgy érzem, az abszolút kedvencem Tarján Vili, és hogy a végén ő is hősködhetett kicsit.

Tarján Vilmos

Az én lelkem romantikus része közben annyira szurkol a két főszereplőnek, ahogy csak ritkán szokott. A laborbeli “majdnem csók” jelenetet többször is újraolvastam, annyira remekül van megírva. És bár már nagyon örülnék, ha összejönnének, másrészt így még izgalmasabb, mikor nem egyik pillanatról a másikra zajlanak a dolgok. Csak miért kell Ambrózy ilyen hülyeségeket mondjon, hogy mostantól Mili tekintsen rá, mint a bátyjára? Emmának sincs nagyobb szerencséje a szerelemben, a tragédia után ugyan találkozott egy hozzáillő férfival, aki egész más, mint Tóni, de ő aztán gyorsan el is tűnt. Gondolom, azért újra fel fog bukkanni egy ilyen felvezető után.

Az író vallomása a könyv végén kellemes meglepetés. Jó látni, hogy nincs elszállva magától, kicsit bűnbánó, amikor átírja egyes történelmi személyek sorsát, és igazolja, hogy mennyi munka állt az írás mögött. Az már biztos, hogy kevesen tudnak olyan fantasztikus-imádatos-bravúros-nagyszabású történetet megalkotni, mint ő.

Értékelésem:

10/10

Van itt egy másik történet is:

Böszörményi Gyula: Beretva és tőr (Ambrózy báró esetei 2,5)

Amíg a harmadik, befejező rész nem jelenik meg, addig is akad egy rövidke szösszenet Richárd és Mili kalandjaiból.

Jobb, hogy a borítóra nem Muzaffer ed-din Qajar sah került

A második rész izgalmasan kezdődött a perzsa sah látogatásával, de a későbbiekben ez egyáltalán nem kapott jelentőséget. Végre kiderült, mi is történt akkor, és hát ez is egy felettébb izgalmas história.  A legfőbb problémám a kötet hossza volt, mert bár ilyen kevés oldalon is nagyszerűen levezetődött az ügy felgöngyölítése, nem túl sok erőfeszítéssel lehetett volna ebből egy nagyregény is.

Tetszett, hogy míg a két “normális hosszúságú” regény azért sűrűn elég komor hangulatú, ez a kisregény, bármilyen szörnyűségek is történnek benne, könnyed marad, szinte már vígjáték. Különösen jót mulattam, még ha morbid is, a testrészgyűjtőn, valamint a csaptelep formájú véraláfutáson. Az sem mellőzhető, hogy a helyszín egy hotel, merthogy én imádom a szállodában játszódó történeteket.

Felüdítő félórácskát okozott nekem ez a novella, de mivel hagyott kivetnivalót maga után, olvastam volna még, az értékelésem csak

10/9

Ui.: Most már epedve várom a harmadik kötetet. Furdal a kíváncsiság, milyen ármányra és főképp milyen kézfogóra utal a cím. És az sem ártana, ha még jó pár ilyen kis csemegével örvendeztetné meg Böszörményi mester a rajongókat.

 

Rendőrségi jelentés: könyv ejtette rabul a budapesti lányt

Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten (Ambrózy báró esetei 1.)

Hú, össze kellett magam egy kicsit szedjem, mert elsőre biztos csak szuperlatívuszokban tudtam volna áradozni erről a könyvről! De tényleg, bár az eddig értékelt könyvek nagy részének jó pontszámot adtam, az Időfutár óta nem került ilyen imádnivaló történet a kezeim közé.

Először kicsit bizonytalan voltam, mert még nem olvastam Böszörményitől, és eddig nem annyira vonzottak az írásai. Aztán meg féltem, hogy hiába krimi, attól még túl lányos-romantikus lesz (pláne hogy Vörös pöttyös, ami nekem azért nem a legértékesebb könyveket jelenti). Ám miután annyi jót olvastam róla, és még egy barátnőm is ajánlotta, hát tettem vele egy próbát. És milyen jól tettem!

Ahogy elképzeltem: Mili (Keira Knightley)

Kiskorom óta szeretem a nyomozós sztorikat, és valamiért abból is inkább azokat, amik régebben játszódnak. Már az Időfutárban is imádtam az 1800-as évek eseményeit (az még a sorozat jobbik felében történt), és a Kossuthkiflin is jól szórakoztam a tévében, most meg már végképp úgy érzem, hogy szívesen élnék akkoriban (még ha, mint ebben a műben is kiderül, nem épp a legkedvezőbb egy fiatal lánynak), de legalábbis kedvem támadt meglátogatni a helyszíneket, fővárosunk múltat idéző régióit.

Ki kell emelnem, hogy nyelvileg a szöveg stílusbravúr. A régi szavak nem teszik érthetetlenné, inkább kicsit viccessé (Sándor bácsi jutott eszembe az Időfutárból), mindenesetre teljesen olyannak érződik, mintha a cselekmény idején íródott volna. (És ahogyan angolóra után legszívesebben továbbra is angolul beszélnék, olvasás után majdhogynem régiesen kezdtem társalogni.) Ez tipikusan az a könyv, ahol még a hosszan tárgyalós vagy berendezés-leíró részek is izgalmasak. Elsőre kicsit fura volt, hogy Mili E/1-ben mesél, Emma szála viszont E/3-ban van, leginkább pedig az, hogy amikor Mili szálán ő nincs jelen, azt is ő meséli, de végül megszoktam. Legnagyobb elismerésem az író úrnak pedig azért jár, mert Mili szemszögéről simán azt gondolnám látatlanban, hogy egy lány írta. Ilyen a jó szerző.

Ahogy elképzeltem: Ambrózy (Hugh Jackman)

Világteremtésileg szintén stílusbravúr. Rengeteg fáradságos kutatómunkával járhatott, amíg ilyen gördülékenyen és kézzelfoghatóan az olvasók elé teremtődött ez a néhai világ. Ötletes, hogy mennyi valóban létezett szereplővel operál, aminél megint csak, bocs, hogy ismét az Időfutárral jövök, nem éreztem, hogy nagyon meg lennének sértve.

A szereplők közül Milit és Emmát egyformán megkedveltem, nem nagyon tudtam köztük különbséget tenni, de hát testvérek (még ha nem is egészen, úristen, hogy ámultam!). Bírom a kemény csajokat, az ő idejükben pedig külön menő, hogy bátrak, harciasak, nem ijedősek, és nem azt várják, hogy majd a férfiak megcsinálják. Elgondolkodtató, hogy velem egykorúak, mégis idősebbnek érződnek, abban a korban előbb kellett felnőni. Ambrózy báró elég idegesítő, arrogáns, öntelt és amennyire okos, másban annyira buta, de remek karakter. Remélem, a továbbiakban megenyhül, és lelepleződnek a titkai. Hangay Árpádot nagyon sajnálom, Ottó kuzin kellően gyanús volt, Terka néni és Agáta mama különösen a szívemhez nőttek, Tarján Vili is, Kaméleonka örülnék, ha még visszatérne és különben is “hogy a francba csinálja?”, és tele van még a sztori mindenféle érdekes mellékszereplővel, meg mini kabaréjelenetekkel, mint az elmegyógyintézeti vécésé vagy az éjszakai postásé.

És bármennyire is féltem a romantikától, hát az itt pont annyi van, ami abba a korba belefér, és még annál is kevesebb. Dicsérendő, hogy Mili abszolút nem olvadozik Richárdtól, fordítva meg aztán főleg nem, de a szórakoztató évődéseikből és szellemes szócsatáikból érezhető, hogy előbb-utóbb, inkább utóbb szenvedélyesen egymásba fognak habarodni. Egyáltalán nem idegesítő, és én repesve szurkolok nekik. Emma oldalán meg ezzel szemben szegény Tóni annyira aranyos, előzékeny, figyelmes, udvarias, minden lánynak ilyen kéne volt, hogy kívánom, Emma (aki nem halhatott meg!) talál magának egy hasonlóan rendes legényt.

Ahogy elképzeltem: Emma (Audrey Hepburn)

A krimit pedig, ami mégis csak a legfontosabb, hát egyelőre nem tudom hova tenni. Nem kell félreérteni, nem logikátlan, csak folyton érkeznek az újabb szálak, és még nem állt össze a teljes kép. Sejtettem, hogy Emma még nem kerül elő az első kötet végén, de hogy még a teljes ügy nincs lezárva… Ráadásul azt hallottam, hogy a második részben rengeteg új esettel kell a hősöknek szembenézniük. De nem aggódom, mert ha ez a könyv ennyire fantasztikus-csodálatos-sohajobbat, akkor nyilván a folytatása is ezen a szinten lesz.

Szóval összefoglalva imádom. Úgy érzem, mintha már évek óta jó ismerőse lennék a szereplőknek, és követném még őket nagyon sokáig, sok kalandon keresztül. Reménykedem, hogy hamarosan belevethetem magam a Rudnay-gyilkosságok kinyomozásába (Drága Anyu, Drága Apu, olvassátok ezt?). Az értékelésem mi más is lehetne, mint egy szép kerek

10/10

Fun fact: Pont Emília napon végeztem a könyvvel. Boldog névnapot, édes Mili!