Sorsok színpadán

Joanna Quinn: A Bálnacsont színház

A 21. Század Kiadó Kult Könyvek sorozatának újdonságait egy ideje kiemelt figyelemmel követem, mivel kivételesen igényes megvalósítású és izgalmasan hangzó köteteket jelentetnek meg. A Bálnacsont színház első körben gyönyörű borítójával, másodsorban a címben szereplő színház szócskával keltette fel az érdeklődésem, aztán amikor kiderült, hogy a történet a II. világháború alatti kémkedés körül is bonyolódik majd, csak még kíváncsibb lettem. Olvasás után sajnos azt kell mondanom, bár egyáltalán nem nyújtott rossz élményt a könyv, nem is ragadott annyira magával, mint számítottam rá.

1928-ban a három Seagrave gyerek, Cristabel, Florence és Digby egy partra mosott bálnatetemre bukkan dorseti birtokukon. Cristabel, aki rajong a történetmesélésért, kitalálja, hogy rendezzenek színházat a csontváz belsejében. Családtagjaikon és háztartási alkalmazottjaikon kívül csatlakozik hozzájuk egy különc orosz festőművész és bohém társasága, a rendhagyó teátrum pedig hamarosan nemzetközi szenzációvá válik. Azonban mire a gyerekek felnőnek, az előadásoknak véget vet a második világháború kitörése. Cristabelnek új szerepet kell felöltenie: titkos ügynöknek áll. Nem csupán azért, hogy segítse hazáját, hanem mert így lehet esélye újra találkozni a szintén kémszolgálatot teljesítő, magáról egy ideje hírt nem adó Digby-vel…

A családregényeket és a testvéri kapcsolatokat boncolgató műveket alapvetően kedvelem, mert bár olykor bele lehet zavarodni a számtalan felvonultatott rokonba, igazán érdekes megfigyelni a jellemek ütköztetését, a szituációkra adott eltérő reakcióikat. A Bálnacsont színház szerencsére nem felfoghatatlanul kiterjedt családfával dolgozik, ámde annál meglepőbbel. A középpontban a három Seagrave gyerek áll, akik keresztbe-kasul féltestvérek: Cristabelnek és Florence-nek az apja közös, Florence-nek és Digby-nek az anyja, a két apa ráadásul fivére egymásnak.

Az első nagyobb egység kezdetén hozza haza az özvegy Jasper Seagrave új feleségét, Rosalindet, és itt máris nagyon értékeltem, ahogy Quinn több oldalról láttatja a történéseket. Először a nő szempontjából követhettem végig, ahogy nem tud beilleszkedni az új szerepkörébe, nem találja a közös hangot mostohalányával, kényelmetlenül érzi magát a férjével való együttlétektől, majd a terhességtől, így csak sajnálni tudtam. Ezért amikor látogatóba érkezett hozzájuk sógora, a megnyerő, szabadszellemű Willoughby (nem tudom, szándékos utalás-e, de neve mellett viselkedésében is párhuzamot véltem felfedezni Jane Austen Értelem és érzelemjének fontos férfialakjával), szinte nem is haragudtam rá, amiért engedett a csábításnak. Ellenben miután Jasper szemszögéből feltárult előttem, hogy öccse születése óta folyamatosan háttérbe szorult szülei szemében, és hogy tragikusan korán veszítette el első feleségét, Cristabel anyját, akivel őszinte szerelem volt köztük, már hozzá is sokkal megértőbben viszonyultam.

Sajnáltam, hogy pár évvel később (amikor Jasper már halott, Rosalind pedig hivatalosan is Willoughby felesége) a (nevelő)szülők összetett jelleme elhalványult, helyette a felszínes gazdagok tipikus karikatúráiként tűntek fel. Cserébe kárpótolt a gyerekszereplők játékos élettelisége és a felnőtté válásuk során bejárt fejlődési út. Cristabel igazi vagány, belevaló, fiús csaj, akit semmilyen nehézség nem tántorít el, legyen szó egy színházi társulat igazgatásáról vagy titkos küldemények eljuttatásáról a szövetséges csapatoknak. Digby, az egyetlen fiú, finom modorú, amolyan „anyuka kedvence”, mégis ő lehet (ha csak közvetett módon is) az áhított kisöcs, a legbizalmasabb barát unokanővére számára. És Flossie, aki mindig kiszorul a közös kalandokból, és valahogy mindenki kicsit együgyűnek tartja, ám fiatal nővé érve rátalál valódi erősségére, kibontakoztatja gondoskodó hajlamát. Nem mellesleg neki jutott a legszebb szerelmi szál is, még ha az tiltott mivolta miatt a fájdalmat is magában hordozta.

A regény legélvezetesebb szakaszának kétségkívül azt találtam, amelyikben megalakult a címadó színház, nagyon jólesett látni a gyerekek kreativitását, a körülöttük kialakuló csapat összetartását. A festőművész Taras és kompániája, valamint a közösen létrehozott Iliász-előadás akár a Családom és egyéb állatfajtákban is megállták volna a helyüket, ezért azt sem bántam volna, ha ahhoz hasonlóan ez a könyv is inkább kellemes hangulatokat, mintsem fordulatos eseményeket közvetít.

Ettől még természetesen izgalomban tartott, milyen lesz az ügynökös szál, de végül pont az a rész bizonyult kevésbé lebilincselőnek. Leginkább a műfajban kötelező körök kerültek lefuttatásra, és ehhez kevéssé tett hozzá, hogy a korábban alaposan megismert szereplők keveredtek beléjük. A ráhangolódást nehezítette az a technika is, hogy a kötet hosszú (több, mint húszéves) időszakot ölel fel viszonylag rövid fejezetekben, két fejezet közt pedig akár jópár év is eltelik, így mindössze kiragadott szemelvényeket kapnak az olvasók a karakterek életútjából. Az írónő emellett szívesen kísérletezett különböző rendhagyó szövegtípusok beemelésével, amik közt akadtak a cselekményt ötletesen színesítők (a szereplők levelezései vagy a színház előadásairól hírt adó újságcikkek), ám elhanyagolhatók is (a szobalány naplóbejegyzései) – a kevesebb talán ezen a téren is több lett volna.

Joanna Quinn debütáló regénye tehát impozánsra, viszont túlságosan is szerteágazóra sikeredett, ami inkább részleteiben emlékezetes, mint egészében. A szöveg szép, érzékletes stílusa és a karakterek aprólékosan megformált személyisége azonban meggyőztek arról, hogy az írónő későbbi alkotásaival is próbát tegyek majd.

10/8

Havannai randevú

Nina Moreno: Ne randizz Rosa Santosszal!

Ezt a könyvet a Csillagtalan tengerhez hasonlóan a Blogturné Klub játékán nyertem. Magamtól valószínűleg nem vettem volna le a bolt polcáról, az értékeléseket olvasva mégis megragadott a kubai hangulat, így tettem vele egy próbát. Nem bántam meg, hogy a gép nekem sorsolta ki a regényt, hiszen időnként, főleg nyáron szükségem van az efféle kikapcsolódásra. Sőt, jóval komolyabb témákkal is találkoztam a műben, mint feltételeztem volna.

Úgy fest, a Santos család nőtagjain átok ül: ha hajós férfibe szeretnek bele, az hamarosan a tengeren veszti életét. A legifjabbnak, Rosának sem lenne tanácsos a kikötő-igazgatók fia, Alex Aquino után epekednie, ha nem akar úgy megözvegyülni, mint kubai menekült nagyanyja és anyja, aki már a floridai Port Coralban nőtt fel. A tizennyolc éves lánynak egyébként is van elég baja. Legfőbb álma egy egyetemi ösztöndíjprogram keretében Kubába utazni, ám otthonában félik kiejteni az ország nevét. Amellett egy vállalkozó beépíttetné a városka tengerpartját, ezért a megmentésére rendezett fesztivál levezénylésében is segédkeznie kell. Ahogy a nyár egyre eseménydúsabbá válik, a lánynak ideje leszámolnia az elvárásokkal és a babonákkal, hogy felvállalja, mire is vágyik igazából.

Talán még nem sokszor említettem a blogon, de rajongok Közép- és Dél-Amerikáért. A spanyol és a portugál nyelv, a tüzes latin zene, az ételkülönlegességek és a vízközeliség mind különleges helyet foglalnak el a szívemben, így igazán jólesett erről a kultúráról olvasnom. Az írónő remekül adta át, milyen lehet egy ilyen életvidám, összetartó közösségben élni, ahol mindenki ismeri és segíti egymást, ugyanakkor az árnyoldalát is megmutatta a kotnyeles szomszédokkal és a gyorsan terjedő pletykákkal. Rosa nagymamájának “boszorkányságai”, gyógyfüves praktikái egy csipetnyi mágikus realizmust is kölcsönöztek a történetnek. A Kuba politikáját taglaló részek viszont megdöbbentettek, nem gondoltam, hogy napjainkban is ennyire súlyos az ottani helyzet, hogy USA-állampolgárok csak nyomós indokkal utazhatnak be.

A szereplőket illetően értékeltem, hogy mind jó értelemben véve hétköznapiak. A sztori nagyon könnyen elcsúszhatott volna a klisék felé, ám az írónő ügyesen megugrotta ezeket a buktatókat. Rosának lételeme a tanulás és a szervezkedés, Alex pedig elsőre mogorvának és megközelíthetetlennek tűnik, mégsem a lúzer stréber és a bunkó nagymenő ezerszer elcsépelt egymásra találásának lehetünk tanúi. Bár egy kicsit hirtelennek éreztem a váltást aközött, hogy utálkoznak és hogy egymásba vannak zúgva, végül rájöttem, hogy nem is az a központi kérdés, hogy a fiú vajon viszontszereti-e a lányt, hanem hogy ez miképpen illeszthető be a lány életébe. Ahogy azt is kellemes csalódásként éltem meg, hogy annak ellenére, hogy a cím is a randizást emeli ki, jóval fontosabb szerepet kapnak a családi konfliktusok és Rosa önmagával való szembenézése.

A regénybe élvezetes belemerülni akkor is, amikor nem látni a cselekmény ívét, hanem epizodikusnak hat. A boldog pillanatokat azonban végig körbelengi az apa és nagyapa halála és az óhaza elhagyása miatti komorság. Majd az utolsó fejezetekben bekövetkezik egy megrázó fordulat, ami után Rosa utazásra indul, hogy feldolgozhassa a történteket. Nekem ez a rész tetszett leginkább, mert hiába volt szomorú, egyben megtisztítóan hatott a főhősnő mellett rám is. Korábban többször éreztem a problémákat súlytalannak, a fogalmazást leegyszerűsítettnek, ám ennek a szakasznak a komolysága és szinte költői magasságokba emelkedő nyelvezete kárpótolt.

Ne tévesszen meg tehát senkit az egyébként jópofa címlap. Messze többet rejt, mint habkönnyű tinikomédiát. A történet nem hibátlan, de szerethető, és a felemelő befejezés miatt nem csupán azt mondhatom el, hogy szórakoztatott, hanem hogy adott is nekem valamit. A bizonyosságot, hogy akármi is adódjon, az életet mindig megéri folytatni.

10/7

Varázslatos vetélkedés

Erin Morgenstern: Der Nachtzirkus (Éjszakai cirkusz)

Cirkuszos könyveket keresgélve a Caraval mellett a leggyakrabban az Éjszakai cirkuszt ajánlották, mint ifjúsági alapművet a témában. Sajnos mivel 2012-ben jelent meg, és mostanra kifogyott a készlete, sokáig nem sikerült hozzájutnom. Időközben beharangozták, hogy nemsokára újból kiadásra kerül hazánkban, mégis amikor az idegennyelvű könyvesboltban rábukkantam egy német példányára, tudtam, ezt a lehetőséget nem hagyhatom ki. Olyan érzés volt, mint titkos, különleges kincsre lelni, amit mintha egyenesen nekem szánva rejtettek volna el. Boldogságomra a beltartalom is utat talált a szívemhez, az általam kedvelt helyszíne mellett komolyságának és kidolgozottságának köszönhetően is.

Le Cirque des Rêves, Az Álmok Cirkusza bejelentés nélkül érkezik meg a világ nagyvárosaiba, sátrai fekete-fehérben pompáznak, és kapui csak napnyugta után nyílnak meg a közönség számára. A lenyűgöző attrakciók kulisszái mögött azonban két illuzionista élet-halál küzdelme kap teret. Hector Bowen, művésznevén Prospero és a titokzatos szürke öltönyös, akit egyesek Alexander H.-ként ismernek, évtizedek óta vívják párharcukat, újabb és újabb tanítványaikat állítva ki egymás ellen, ám mindeddig eldöntetlen maradt, melyikük a rendkívülibb mágus. A következő forduló tétje minden korábbinál magasabb: ezúttal Hector lánya, Celia Bowen és Alexander fogadott fia, Marco Alisdair kerülnek szembe. Senki sem számít rá, hogy a két versenyző közt gyűlölet helyett szerelem szövődik, így varázserejükkel sem ártani, hanem örömet szerezni kívánnak a másiknak.

Bevallom, amikor belefogtam a könyvbe, nyomban elbizonytalanodtam. Már elég magabiztosan igazodok ki német szövegeken, de eddig mindig igyekeztem olyan művekkel gyakorolni, amiket előzőleg már olvastam magyarul. A néhol rám törő elveszettségérzés ellenére a szeretett nyelv adott számomra egyfajta plusz mágiát a leírásoknak: ahol nem voltam tisztában a jelentéssel, a szavak szépen csengése húzott tovább. Bár a cirkusz területén a fekete-fehér uralkodik, a felvonultatott ötletek egyedien színes kreativitással lettek megformálva, és én ámulatba ejtve kalandoztam a külön koncepcióra épülő sátrak között.

A ráhangolódásban segítségemre szolgált az események komótos menete is, így mire felfokozottabban sodorni kezdett magával a történet, szinte már észre sem vettem, hogy nem az anyanyelvemen élem át. Meglehet, az Éjszakai cirkusz nem olyan regény, amely mindvégig pörög, és oldalanként várhatóak újabb fordulatok, ám sorait olyan finoman adagolt feszültségteljesség járja át, amitől egy bekezdésnyire sem válik unalmassá. Rögvest a legelején beszippantott a ködös viktoriánus atmoszféra, és élvezettel követtem a főhősök gyerekkorában kezdődő képzését, kapcsolatukat mestereikkel, akik egyben, vér szerinti vagy sem, mindkettejük életében apafigurát is jelentenek. A két idősebb bűvész rivalizálása A tökéletes trükkre emlékeztetett, és ahogy abban a zseniális filmben, itt is fokozatosan fordult a szimpátiám a kedvesebbnek hitt könyörtelen egyiküktől a rideg, de nem rosszindulatú másikuk felé. A párosuk múltjában nem bántam volna, ha alaposabban elmélyedhetek, enélkül kissé légből kapottnak hatott a nagy ellenségeskedésük. Szerencsére pont nem annyira, hogy levonjon az alapszituáció izgalmasságából.

A fiatalok közül Celiát kedveltem meg könnyebben, kívülállóság-érzetével és teljesítménykényszerével nem esett nehezemre azonosulni. Marco is hamar megnyert magának udvarias modorával és kiapadhatatlan tudásszomjával, de bosszantott, mennyire bele van kényelmesedve a helyzetébe, és szurkoltam neki, hogy merjen fellázadni mentora ellen. A két mágustanonc szerelme viszont kétségkívül a regény legerőteljesebb alkotóeleme. Igen sokat kell rá várni, hogy találkozzanak, majd szóba elegyedjenek, mégsem volt hiányérzetem, mert az a kevés közös jelenetük is szikrázott az érzelmektől.

Váratlanul ért az első alkalom, amikor a cselekmény másik szálra váltott, és kiderült, a fentebb vázolt sztori csak egy része a nagy egésznek. Egyrészt betekintés nyílik a cirkusz többi alapító tagjának magánéletébe is, ami nem mindegyiküknél kötött le, viszont olyan közelről megismerhettem őket, mint máskor többkötetes sorozatok esetében sem. Értékeltem a kulturális széleskörűséget is, a szereplők nemzetiségét és a társulat úticéljait illetően (egy félmondat erejéig Budapestet is említik, mint állomást 🙂 ). Ezeken az életképeken kívül, egy néhány évvel később játszódó vonalon bemutatkozik a tizenéves Bailey Clarke, akinek nincs elképzelése a jövőjéről, csupán az, hogy sem a családi farm igazgatása, sem egy elit egyetemre bekerülés nem tükrözi az igazi énjét, és ekkor fonódik össze sorsa a cirkusszal. Aranyosnak találtam a fiút és hármasfogatát a legifjabb fellépőkkel, a Murray-ikrekkel, de sokáig ötletem sem volt, miért került külön előtérbe, és minél előbb vissza akartam térni a főhősökhöz. Annyit talán elárulhatok, hogy a végére semmi sem marad elvarratlanul, és a kevésbé értett jelentőségű részek is a helyükre kerülnek. A lassú építkezés pedig egy döbbenetes erővel berobbanó végkifejletet készít elő, ahol csak kapkodtam a fejem, hogy most tényleg az történik bizonyos karakterekkel, ami, és végül az egyik legszokatlanabb, egyben legszebb befejezésben csúcsosodik ki, amivel valaha találkoztam.

Az is kitűnik, hogy az írónőt mennyire foglalkoztatják a történetmesélés rétegei. Ezt bizonyítja, hogy a végén árulja el, melyik szereplő örökíti meg az eseményeket, és természetességgel választ egyszerre nyitóidézetet Oscar Wilde-tól, és a csak általa kitalált Friedrick Thiessentől. Shakespeare-utalások is megjelennek: Prospero nevét A viharból kölcsönözte, lányához fűződő viszonya a Hamletet idézi, a Rómeó és Júlia-féle tiltott szerelem pedig egyértelmű.

Erin Morgenstern még egy aprósággal kedveskedett azoknak, akik kinyitják könyvét: valóban úgy érezhetik, belépnek Az Álmok Cirkuszának kapuján, hiszen a prológusban és későbbi betoldásokban egyes szám második személyű narrációban kalauzolja végig az olvasót a látványosságok közt. A cirkusz elhivatott követői, a rêveurök (álmodók) személyében pedig olyan közösséget teremtett, akikhez minden rajongó örömmel csatlakozna. Ideje nekem is nyakamba kötnöm jellegzetes piros sáljukat, hisz az Éjszakai cirkusz bűvkörébe vont, és repesve várom, hogy újra Magyarországra látogasson.

10/10

Legendás kártyázás a sorssal

Stephanie Garber: Legendary (Caraval 2.)

Miután a Caravalt azzal a boldog tudattal fejeztem be, hogy az eddigi évem, sőt életem leginkább magával ragadó olvasmányélményében részesültem, felfokozott lelkesedéssel vetettem bele magam a folytatásába. A Legendary viszont, bár vitathatatlanul megőrizte sziporkázó fantáziadússágát, mégis több tekintetben is csalódást okozott lenyűgöző elődjéhez képest, amolyan tipikus “második rész”-szindrómában szenvedve.

Scarlett Dragna megnyerte a Caravalt, kiszabadította húgát, és elrendezett házassága helyett boldog lehet szerelmével. Testvére, Donatella ellenben nem ünnepelhet felhőtlenül, ugyanis alkut kötött egy titokzatos “jó baráttal”, aki információt nyújthat elveszett anyjáról, amennyiben a lány felfedi Legend valódi nevét. Kapóra jön, hogy Elantine császárnő születésnapjára új versenyt rendeznek, aminek fődíja a játékmester megismerése. Tellának a feladványok mellett a szívügyeivel is meg kell küzdenie: imponál neki a folyton segítségére siető Dante, ám belekeveredik egy hazugságba, miszerint ő a trónörökös menyasszonya.

Az első kötet bizonyította számomra, hogy Stephanie Garber két dologhoz nagyszerűen ért: a történetszövéshez és a hangulatteremtéshez. A második rész olvasása során azonban nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy annyival ütősebbre is sikerülhetett volna.  A leírásoknak még mindig megvan az egyedi mágikussága, a tobzódó színekkel és a szokatlanul szép képzettársításokkal, ám ezúttal valahogy az egész sokkal sötétebb, komorabb atmoszférát áraszt. Az első rész sem nélkülözte az erőszakot, de közben végig megmaradt a jóleső érzés, hogy a Caraval célja mégiscsak a résztvevők elkápráztatása, nem pedig az elrettentése. Az itteni történések már jóval kegyetlenebbek, veszélyesebbek, kevésszer csillan fel a játéknak a gyermeki énemet elbűvölő csodálatossága. Ami pedig a fordulatokat illeti, sajnos ez esetben könnyebben kiszámíthatóra sikeredtek, és míg az előzményben imádtam a többszörösen megtekerintettségüket, itt akadt, amit már túlzásnak tartottam. Például egy karakterről azt hittem, lezárult a sztorija, ám most fény derül rá, valójában nem vele találkoztak a főhősök, hanem egy játékbeli színész alakította. Nagyon érdekelni kezdett, hogy milyen is az igazi énje, de közben ez a csavar súlytalanná tette az első kötet egyik főkonfliktusát.

Ami mindenképpen előnyére vált a folytatásnak, az a tágabb világépítés. Azzal, hogy a szereplők eljutnak Valendára, a fővárosba, és megismerik az uralkodót, bővebb betekintés nyílik a kitalált, de jellegében a közép-amerikai gyarmati szigetekre emlékeztető birodalom berendezkedésébe. Emellett egy központi cselekményszervezővé váló varázselem is bevezetésre kerül: a Fátumok, egy tarotra hajazó kártyapakli lapjaiba zárt lények, akiknek egykor hatalma volt a világ fölött. Velük kapcsolatban volt egy kis hiányérzetem, mivel sokuk létezéséről csak a könyv hátuljába illesztett fogalommagyarázatból értesültem, a történetben szinte mindig ugyanaz a néhány került említésre, de tetszett a koncepciójuk.

A kezdőkötet végén ügyes írói fogás volt a következő rejtély belengetése, és örömmel fogadtam, hogy fókuszba került a Dragna nővérek édesanyjának felkutatása, akiről apróbb részleteket már elhintett a szerző, de eltűnésének körülményeit homály fedte. Nagyon értékelem, hogy bár mindkét lány életébe beköszönt a szerelem is, az igazi mozgatórugójuk a családjuk biztonsága: ahogy Scarlett a testvéréért küzdött, most Tella az anyukájáért. Paloma eltitkolt sorsa, házasság előtti élete volt a legizgalmasabb, legmegdöbbentőbb szála a regénynek, és remélem, hogy a trilógia zárásában még jobban megismerhetem, és magyarázatot kaphatok bizonyos kétes megítélésű tetteire.

Nem tagadom, amiatt is kevésbé kedveltem ezt a kötetet, hogy Tella lett a főszereplő, mivel az óvatos, szerény Scarlett közelebb áll hozzám. A húgának is elismertem néhány kifejezetten ravasz húzását, de felelőtlen kacérkodásával gyakran inkább hátráltatta az eseményeket. A magánéletét illetően borzasztóan féltem a klisés szerelmi háromszög eshetőségétől, de hamar kitűnt, hogy itt ellentétes érdekeken múlik a választás, és szerencsére nem azon, hogy “jaj, de melyikük a helyesebb?”. Dante ugyan korábban még Scarlett körül legyeskedett, de örültem, hogy végül Tellához kezdett húzni a szíve – annak már kevésbé, hogy amennyiszer segített a lánynak, legalább annyiszor cserben is hagyta.

Jacks herceg pedig a vonzó veszedelem megtestesítőjének lett szánva, belőlem viszont mást sem váltott ki a tenyérbemászósága, mint viszolygást. Bárcsak mondhatnám, hogy mindkét udvarló szolgált meglepetésekkel, ám az az igazság, hogy elég hamar sejteni kezdtem a kilétüket, és egyiküknél különösen fájt, hogy így veszett el a személyét övező misztikum. Annyira máshogy képzeltem… Az is elszomorított, hogy a háttérben Scarlett és Julian gyönyörűen kialakult kapcsolata máris megingani látszik. Említettem már, hogy utálom azokat a második részeket, ahol a happyend után összeveszik a páros?

Felkészültem rá, hogy ez a kötet is maradéktalanul el fog varázsolni, és sajnos ez nem teljesült. Talán soknak tűnhet a panaszkodásom, de a regény mégis jó pontot érdemel, hiszen továbbra is ez az egyik legeredetibb, legkülönlegesebb fantasy, amit valaha olvastam, és kíváncsian várom, mit tartogat majd a nagy finálé.

10/8

 

 

Játék a valóságérzékkel

Stephanie Garber: Caraval

Az utóbbi időben úgy gondoltam, az igazán nekem való regények a valóságos, elsősorban történelmi környezetben játszódóak, a kamaszoknak szóló fantasykkel többségében kevésbé pozitív tapasztalatokat szereztem. A lelkem azonban ismét vágyni kezdett a varázslatra, és ideje volt szembenéznem vele, csak rossz helyen keresgéltem azt. A színház és a cirkusz két olyan hívószó, amivel engem bármikor meg lehet fogni, így a kívánságlistám elejére az ezek elemeiből építkező játékról szóló, már külső kivitelezésével is lenyűgöző Caraval-trilógia került.

Scarlett és Donatella Dragna a külvilágtól elzártan nevelkednek Trisda szigetén, de kislánykoruktól fogva vágynak rá, hogy egyszer részt vehessenek a földkerekség legkáprázatosabb játékán, a Caravalon. Hosszú évekig tartó várakozás után végre meghívót kapnak az eseményre. Félve attól, hogy hatalmaskodó apjuk úgysem engedné el őket, a testvérek egy pimasz matróz, Julian Marrero segítségével megszöknek. Ám útközben Tella eltűnik, és hamarosan fény derül rá, az idei versengés az ő megmentéséért fog zajlani. Scarlett kénytelen belevetni magát a titkok és a mágia észvesztő kavalkádjába, hogy elsőként bukkanhasson a húga nyomára.

Itt, a bejegyzés elején le kell szögeznem: a Caraval kétségkívül az eddigi évem leginkább magával ragadó olvasmánya volt. Rég nem találkoztam ennyire sziporkázó fantáziával megalkotott világban játszódó, egyedi varázstárgyakat felvonultató történettel. Már az alapkoncepció megnyert magának a színházak, cirkuszok, vidámparkok és szabadulószobák ötvözetét alkotó nagyszabású élő társasjátékkal. Izgatottan vártam az újabb feladványokat, és nagyon értékeltem a gondolatot, miszerint nincs egyetlen helyes megfejtés, minden versenyző a maga személyre szabott módján értelmezheti a kérdéseket, és juthat közelebb a győzelemhez. Mivel rajongok a bűvészes-szemfényvesztős sztorikért, odavoltam a többszörösen megcsavart végkifejletért – mikor már majdnem elkönyveltem egy fordulatot könnyen kiszámíthatóként, az írónő leleplezte, hogy teljesen máshogy állnak a dolgok, mint sejteni lehetett!

Scarlett elsőre túl merevnek tűnhet, ám a hátterét megismerve érthetővé válik az elővigyázatossága. A Caravalhoz szükség is van az óvatosságára, hiszen folyamatosan megkérdőjelezi, mi a valóság, és mi csupán illúzió, amit a játékban igyekeznek vele elhitetni. Becsülendő a kitartása, amivel a húgát keresi, de örültem annak is, hogy ráébred, nem helyezheti mindig maga elé, és ideje teret engednie a saját elnyomott vágyainak is. Tella ellenben kalandvágyó teremtés, aki nem fél fejest ugrani az ismeretlenbe. Mivel többnyire rejtély a holléte, nincs alkalma sokat szerepelni. Kíváncsi leszek a második kötetre, ahol már ő lesz a középpontban.

Julianről kezdetben azt hittem, a tipikus megbízhatatlan, de vonzó rosszfiú lesz, így kellemes meglepetésként ért, hogy bár egy igazi csibésznek mutatja magát, a felszín alatt kifejezetten mély érzésű ifjú, aki az átélt szenvedések miatt nem mer senkit közel engedni magához. Mindannyiukat az árnyékból a bábjaiként mozgatja Legend, a porondmester, akit képtelenség kiismerni, hol megnyerő modorú, hol könyörtelen, és mivel sosem fedi fel valódi arcát, akárki lehet a tömegből. Ráadásul nem ő az egyetlen, akinek kiléte sokáig homályban marad, ugyanis Scarlettet zsarnok apja hozzá akarja kényszeríteni egy grófhoz, akivel az esküvőig nem láthatják egymást, csak leveleket válthatnak.

Az atmoszférát fokozzák a gyönyörű leírások, amik Scarlett szinesztéziájából fakadnak: a lány az érzelmekhez, hangokhoz, ízekhez, illatokhoz mind-mind színeket társít. A fordítás is hozzájárult azzal, hogy régiesebb kifejezéseket is beleszőtt, viszont amikor mégis becsúszott egy-egy modern szlengszó, az borzasztóan kizökkentett. A másik problémám abból adódott, hogy időnként elbizonytalanodtam a célközönséget illetően, hiszen egyes elemek jobban megállták volna a helyüket egy mesekönyvben, ugyanakkor az erőszakos és intim jelenetek miatt magasabbra tehető a korhatár. Végül arra jutottam, hogy érettebb kiskamaszok és gyermeki énjüket megőrző felnőttek egyaránt kézbe vehetik.

Elképzelhető, hogy tudat alatt az a tény is vonzott a regényhez, amivel csak utólag szembesültem Stephanie Garber honlapján, miszerint a Luhrmann-filmek hangulatának megidézésére is törekedett. A köszönetnyilvánításban pedig már be lett ígérve a közelgő adaptáció, ami remélhetőleg hasonlóan szenzációsra sikerül majd, még ha nem is sikerülne magát Baz mestert megnyerni a rendezői székbe.

10/10

 

 

A gyermeklélek felnőtt titkai

Grecsó Krisztián: Vera

Grecsó Krisztián munkásságával, ahogy sok más magyar kortárs íróéval is, a Nők Lapja novellarovatában ismerkedtem meg. Rövid írásai általában fiktív alteregójának egyhangú vidéki életéről, csajozási kísérleteiről szóltak, és ugyan a stílusa szépségét már akkor is értékeltem, maga a tartalom nemigen tudott közel kerülni hozzám. Vera című regénye viszont mást ígért, mert egy éppen csak serdülni kezdő lányt tett meg főszereplőnek, az idei Libri irodalmi közönségdíj elnyerése pedig még inkább rávett az elolvasására.

Vera (Szili Emese) a könyvhöz készült előzetesben

Tátrai Vera 1980-ban tízéves, Szegeden él, kitűnő tanuló, ügyesen lovastornázik. A negyedikes tanév kezdete azonban váratlan változásokat hoz: az iskolába érkező új fiú, a lengyel Józef addig sosem átélt érzéseket kelt a kislány szívében. Ezzel párhuzamosan addigi legjobb barátnője, Sári, hirtelen ellenségesen kezd viselkedni vele szemben, és az osztálytársaikat is ellene fordítja. Biztonságérzetét csorbítja az alattomosan terjedő hír is, miszerint valójában örökbe fogadták.

A könyvben leginkább az érintett meg, hogy egyszerre idézte fel bennem a saját gyerekkoromat és a szüleimét. Bár a ’80-as évek jellegzetes körülményei, kellékei csak az ő elmesélésükből hangzottak ismerősen, a bemutatott helyzetek többsége nem évjáratfüggő. Az egész osztály általi kiközösítettség, az apró konfliktusokból rivalizálásba forduló barátságok, az első ártatlanul nyiladozó szerelmek, a nagylányosodás testi jeleinek elfogadása mind-mind ugyanilyen tapasztalatokkal jártak a 2010-es évek elején, amikor én voltam ennyi idős. Visszatérve a cselekmény idejére, érezhető, hogy a szerző célja nem a nosztalgiahajhászás, minél több utalás elhintése volt. 1980 teljesen természetes háttérként szolgál. Bevallom, az én szememben ezt a korszakot gyakran vonja be a kellemes retró báj, a regény azonban rávilágít, milyen kiszolgáltatott lehetett akkoriban élni: a felnőttek a rendszer által megfélemlítve éltek, így frusztrációikat a gyerekeiken vezették le, tekintélyüket az igazságtól függetlenül érvényesítve. A jelenet, mikor Vera először látja az addig higgadtnak ismert apját magából kikelve tombolni, félelmetesebb volt, mint bármilyen szörny vagy gonosztevő, pontosan a valóságossága miatt. Szerencsés, hogy ellenpólusként az anyukája mindig a bensőséges menedéket jelenti a kislány számára.

Korábbi, nappali borítóváltozat

Verával könnyen azonosultam, hiszen okos, kötelességtudó, nagy képzelőerővel megáldott, érzékeny lelkű, a helyét nehezen találó kislány. Számos kritikában hiteltelenségként rótták fel, hogy egy tízéves magát és a környezetét ilyen mélyen elemezve gondolkodik, ám számomra ez is tökéletesen átérezhetően hatott. A lánynak megtetsző fiút, Józefet is hamar megkedveltem, annak ellenére, hogy kettős személyiségével bonyolult eset: Verával szelíd és lovagias, másokkal viszont kifejezetten agresszív. Sári, az ellenféllé váló barátnő is egy fájdalmasan reális típus, akinek beképzelt modora mögött nem csupán elkényeztetettség, hanem családi problémák is állnak.

Bár meglepően megfogott a történet, mégsem voltam minden összetevőjével maradéktalanul elégedett. Hiányérzetem maradt, mivel az író túl sok titkot vet fel, ám nem mindre ad választ, köztük a legfontosabbra sem, illetve úgy állítja be, mintha egy másik titok nyitja megmagyarázná, pedig a kettő nem feltétlenül következik egymásból. Emellett rosszul viseltem azt is, ahogy a kezdeti békés Pöttyös könyvi miliőbe egyre jobban beszivárogtak a káromkodások és az obszcenitás, hiába indokolt ezekkel az eszközökkel szemléltetni a gyerekek rádöbbenését a felnőttek dolgaira. Minden durvasága ellenére a Vera mégis olyan könyv, amit Szabó Magda ifjúsági regényeivel együtt nagyon szívesen adok majd a reménybeli kiskamasz lányom kezébe.

10/9

 

Újra egy elefánt száll

Tim Burton: Dumbó

Az 1941-ben bemutatott Dumbó előkelő helyet foglal el gyerekkorom legtöbbször megnézett rajzfilmjei közt, így nem meglepő módon kitörő lelkesedéssel fogadtam az élőszereplős feldolgozás hírét. Nem tagadom, alapból én is kicsit szkeptikusan állok a Disney mindent újrázó projektjéhez, de ezúttal több nyomós ok is adódott a bizakodásra. Az egyik, hogy ez is azon újragondolások közé tartozik, amik nem pusztán szolgaian felmondják a régi változatot korszerűbb látványvilággal, hanem kiegészítik, más megközelítésbe helyezik az alapot, aminek jóval nagyobb létjogosultságát látom. A másik, hogy a rendezést Tim Burtonre bízták, akinek a maga borzongató és bizarr módján bájos munkái kivétel nélkül páratlan képzelőerőről adnak tanúbizonyságot. A végeredmény pont olyan lett, amilyenre számítani lehetett: pazar kibővítése a klasszikusnak, ami önmagában is megállja a helyét.

A szebb napokat látott Medici Fivérek Cirkusza az újonnan beszerzett elefánttól és annak születendő borjától reméli anyagi gondjaik helyrehozatalát. Mindenki megrökönyödésére a csöppség szokatlanul méretes fülekkel jön a világra, ami a publikum gunyoros megjegyzéseinek céltáblájává teszi, ráadásul heves védelmezésével embereket veszélyeztető anyjától is elszakítják. A hátrányból mégis előnyt sikerül kovácsolni, mikor az idomár gyerekei felfedezik: Dumbó képes a magasba emelkedni! A földkerekség első repülő elefántjából hamar ünnepelt szenzáció válik, ami Amerika leggrandiózusabb élményparkja tulajdonosának figyelmét is felkelti. Az Álomországgal kötött üzlet mindkét fél számára előnyösnek tűnik, ám a csillogó látszat kegyetlen kapzsiságot takar, Dumbónak pedig egyre kevesebb esélye marad, hogy valaha is újra békében élhessen a mamájával.

Kezdésképp szögezzük le: ha valamit, a Dumbót maradéktalanul érdemes volt ismét vászonra vinni. Az eredetiben ugyanis az emberek csupán a háttérben vannak jelen, a kiselefánt csak más állatokra számíthat. A bőbeszédű Timothy egér, a méltóságteljes elefántdámák, a vagánykodó hollók rendkívül találóan ábrázoltak a rajzfilmben, a modernizálás viszont aktívan segítő emberszereplőket igényelt. Habár meséről van szó, előnyére válik, hogy a karakterek, leszámítva a két tisztaszívű gyereket (Milly: Nico Parker és Joe: Finley Hobbins) nem szélsőségesen jók vagy rosszak, hanem árnyalt, életszerű jellemek. Holt (Colin Farrell), a háborúból testileg-lelkileg meggyötörten hazatérő idomár jószívűségét fásult közönybe burkolja, Colette (Eva Green), az artista légiességéhez démoni mosoly társul. Max, a cirkuszigazgató (Danny DeVito) és Vandevere, a vidámpark vezetője (Michael Keaton) egymás ellenpólusai, mindkettőjüket a sikeres műsor összeállítása hajtja, tisztességesség, felelősség terén azonban merőben más eszközökre esküsznek a nézőszám és bevétel maximalizálása érdekében.

Dumbó egyszerűen elragadó lebegő füleivel, hatalmas kék szemeivel, esetlenül caplató lábacskáival, nem lehet nem elolvadni, ha megjelenik. Hiába egy szót sem szól (igaz, ő a többi állattal szemben régen sem beszélt, és egyébként is furán venné ki magát), arcáról pontosan leolvashatók érzelmei, akár az anyukáját hiányolja, megszeppen a szerepléstől, vagy épp pajkosan adja át magát a szárnyalás élvezetének. Kész egyéniséggel rendelkezik, hosszú ideig mégis úgy éreztem, bár kulcsfigurája, nem főszereplője a saját történetének. Miatta és körülötte történnek az események, amikkel ő csak sodródik,  megy, amerre terelik, és mikor arra kérik, repül, már ha nem ijed vissza vagy makacsolja meg magát. Nem csak tüneményessége, hanem helyzete miatt is könnyű vele azonosulni, hisz sajnos emberekkel is előfordul, hogy rendszeresen megalázzák őket, aztán ha kiderül, hogy tehetségesek, a kegyeiket keresik. Egy állat pedig még magatehetetlenebb, ha a szórakoztatóipar hasznot kíván húzni belőle, így öröm volt figyelni, ahogy a végkifejletben megerősödött az öntudata, és egyre gyakrabban vette kezébe, akarom mondani, ormányába az irányítást.

Engem a cirkusz világával mindig meg lehet fogni, magukkal ragadnak a működésébe bepillantást engedő alkotások. Mind a Medici Cirkuszt, mind Álomországot káprázatos, részletgazdag látványvilággal építették fel, különösen utóbbi attrakcióinak létrehozásában brillíroztak a díszlettervezők. A show-hoz elengedhetetlenek a szedett-vedett társulat tagjai: a könyvelésért is felelős erőember, a búgó hangú, dús idomú hableány, a bölcs és higgadt kígyóbűvölő, a szerelmesen összetartó illuzionistapáros egytől egyig emlékezetes figurák, és felemelő, ahogy nemes célért küzdve mind bevetik képességeik. Különcségüket nem olcsó csetlő-botló humorral, hanem valóban szellemes megszólalásokkal és finom vizuális gegekkel szemléltetik, amik az időnként komorba forduló hangvétel ellenére végigkísérik a cselekményt. Rengetegszer, ám nagyon régen láttam már a film elődjét, közben viszont folyamatosan idéződtek fel bennem a részletek, köszönhetően a képi és zenei tisztelgéseknek egy-egy hasonló beállítással vagy felcsendülő dallamfoszlánnyal.

Persze nem állítom, hogy ne lennének a filmnek hibái, hisz a fordulatok sokszor kiszámíthatóak, és egy kicsit fárasztó, hogy valahányszor Dumbó porondra lép, adódik valami gikszer, amitől nem a terv szerint alakul az előadás, de ezek megbocsáthatóak. A repülő elefánt legendájának felélesztése szívmelengető, régi korokat idéző, igazi mozivarázslat, tökéletes mese a tökéletlenség szépségéről.

10/10

 

Festőkéz (novella)

Egy kis előkarácsonyi ajándékként szeretném megosztani legújabb novellámat, egy képzőművészeti krimit, amit részben Gradimir Smudja van Gogh-képregényének a fejlécben látható illusztrációja ihletett. Remélem, tetszeni fog!

 

Festőkéz

Gregor Prescott a pályaudvaron várva újra és újra elolvasta a levelet, mely felborította rendezett életét. A negyvenes éveiben járó képkereskedő egy patinás londoni bérház tetőterében lakott, bejárónője, három macskája és a leghíresebb alkotások reprodukciói társaságában. A környékbeli műkedvelők gyakorta megfordultak nála némi csevejre, míg a háta mögött mindenki magának való különcnek tartotta. A férfi nem törődött az őt furcsállókkal, tökéletes harmóniában töltötte napjait, festményeknek és regényeknek szentelve. Legalábbis a külvilág felé ezt igyekezte mutatni.

A levelet egy hűvös októberi délelőtt kapta kézbe. Szenvtelen arccal fogadta a postást, ám a borítékot felnyitva elhűlt. A papír tetejére komor fekete betűkkel gépelték: Gyászjelentés. Gregor idejét sem tudta, mikor ápolt utoljára valakivel olyan szoros ismeretséget, hogy az elmúlásáról értesítenék. Szüleit rég elvesztette, testvérei nem voltak, hölgyekkel csak alkalmi kapcsolatokba bonyolódott. Remegő kézzel, cikázó szemmel sietett végig a szövegen, ami Cécile Duvalle halálát közölte, az egyetlen nőét, akihez életében igazán kötődött. Habár hosszú ideje nem gondolt rá, a hír úgy sújtotta le, mintha tegnap váltak volna el útjaik.

Emlékezete egy szempillantás alatt visszarepítette huszonéves korába, mikor világmegváltó tervekkel képzésre jelentkezett egy párizsi rajziskolába, ami újító szándékkal mindkét nem képviselőit tárt karokkal várta. A művészet iránt érdeklődő francia kisasszonyok körberajongták a tehetséges és szórakoztató brit fiatalembert, ő figyelmét mégis Cécile-re fordította, aki nem jutalmazta színpadias nevetéssel minden megszólalását, és nem loholt utána a folyosón magánleckékért könyörögve. Először csupán az ragadta meg benne, amilyen őszinte átéléssel beszélt a posztimpresszionizmusról és a szecesszióról, később kezdte látni, igazából milyen szép is állig érőre vágott szőke haja és férfias öltönyei mögött. Gregor soha mással nem tapasztalt ilyen magas fokú szellemi összhangot, és amint szerelmük kibontakozott, együtt varázslatos munkákat hoztak létre. Hosszú távon mégsem fért meg egymás mellett két lánglélek, no meg Gregor családja sem nézte jó szemmel, hogy a fiuk egy ennyire öntörvényű nővel él, ráadásul anélkül, hogy feleségül vette volna. Visszatért hazájába, a fővárosba költözött, ahol nem ismerték a múltját, és többnyire elzárkózott más emberek társaságától.

Még fel sem eszmélt a megrázkódtatásból, nyomban újabb feldolgozandó ténybe ütközött: egykori élettársa elhunytával ráhárult egy tizennégy esztendős leány gyámsága. Pontosan ennyi éve léptek külön utakra, és azóta Cécile egyetlen szót sem óhajtott váltani vele. Ezek szerint azt sem érezte említésre méltónak, hogy gyermekük született, pedig ha Gregor tudta volna, hogy kedvese várandós, biztos nem hagyta volna, hogy viszonyuk visszafordíthatatlanul megromoljon. A hivatalos iratokhoz mellékelték Cécile bátyjának, Jérome-nak üzenetét, melyben kifejezte fájdalmát, részvétét, és beszámolt unokahúga természetéről és kedvteléseiről. Vasárnapra ígérte érkezésüket.

*

A várakozás napjaiban Gregor egészen megbarátkozott a gondolattal, hogy van egy serdülő lánya. Bánta az elvesztegetett éveket, viszont a kisgyerekekhez amúgy sem értett, csak macskáiról gondoskodott. Úgy vélte, a lányt bizalommal és szeretettel illik fogadnia, és a lehető legnagyobb jólétben részesítenie. Az egyik kisebb szobáját, amit eddig jóformán raktárnak használt, kellemes lakosztálynak rendezte be, megtöltve divatos szabású öltözetekkel, romantikus regényekkel és porcelánbabákkal. A város összes aukciósházát felforgatta, hogy szerezzen egy példányt Cécile egyik kedvenc Mucha-nőalakjából, akiről vélhetően a nevét kapta Camelia. Programokat szervezgetett, és remélte, ügyfelei sem rökönyödnek meg, honnan lett hirtelen apa a megrögzött agglegényből.

A gőzmozdony süvítését meghallva még utoljára átfutotta a sorokat, aztán fürkészni kezdte az utasokat. Nem volt nehéz észrevennie Jérome-ot, túlságosan hasonlított a húgára. Az ablakon át azonban nem látszott, hogy ülne mellette fiatal lány, és a leszálló tömeg örvényéből is egyedül indult meg felé.

– Rég találkoztunk – biccentett.

– Én is örvendek, természetesen azon túl, hogy mélységesen megráztak a történtek, de mondd, hol maradt a lányom?

Jérome zavarba jőve félrevonta majdnem-sógorát az árkádok alá:

– A helyzet az, hogy itt van – azzal előhúzta a képkeretet, amit eddig hóna alatt cipelt. Gregor nem értette, elvégre nem középkori királyként kellett döntenie leendő feleségéről, hanem befogadnia a lányát, akinek a létezése eddig titokban állt előtte, de kötelességének érezte vigyázni rá, akármilyen is legyen. Mindenesetre alaposan szemügyre vette a festményalakot. Hullámos haja éppolyan rozsdavörös színben játszott, mint az övé, halványlila ruhája átmenetet képzett kislányos és nőies közt. A széken kívül, amin ült, a kép bármiféle eszközt és hátteret nélkülözött. Ahogy Gregor mindinkább beleveszett a részletek tanulmányozásába, a lány egyre elevenebbnek látszott. A műkereskedő már kapiskálta, miről lehet szó, ám azt nem, miért volt erre szükség.

– Nos, köszönöm, hogy elkísérted. Jó utat hazafelé! – köszönt el sietősen Jérome-tól, majd bepattant automobiljába, a festményt maga mellé ültetve.

*

Már félúton járt hazafelé, mikor Camelia megszólalt. Gregor számított erre, mégis kis híján belehajtott az előtte haladóba.

– Azt hiszem, most már üdvözölhetem, apám. Anyám sokat mesélt önről.

– Mi történt vele? És mi történt veled? – fakadt ki a férfi.

– Anyám gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Eleinte csak a kezét fájlalta a sok festéstől, később már minden porcikáját. Nagybátyám gyakran látogatott minket, de lefoglalták a kötelezettségei és saját családja. Anya ragaszkodott hozzá, hogy ön vegyen magához, de a biztonság kedvéért elrejtett itt, arra az esetre, ha védtelenül maradnék…

– Nem lesz semmi baj, Lia. Ugye szólíthatlak így? És nyugodtan tegezz! Megóvlak, és ha hazaérünk, kihozlak ebből a képből!

A lány hálásan elmosolyodott, szemében egy szikrányi szomorúsággal. Gregor máris kedvelte, egyszeriben derűvel gondolt eljövendő közös életükre, és kevésbé találta hátborzongatónak, hogy a festményben tartózkodik.

– Nem most érkezik a kislánya? – nyitott ajtót tűkön ülve a bejárónő, akit már felkészített az új lakó jövetelére. Patty hiányolta a házból az életörömöt, amit szerinte egy csemete nagyszerűen orvosolhatott, bezzeg mikor a macskák játékos kedvükben voltak, nem győzött méltatlankodni miattuk.

– Legyen türelemmel – csitította Gregor, gondosan rejtve előle a hurcolt képet. Persze Patty úgyis mozdulatlannak látta volna, de fő az elővigyázatosság.

– Látom, egy új festményre viszont megint sikerült szert tennie – szólt még utána epésen az idős asszony.

*

Cameliát azonnal megigézte a műtárgyaktól zsúfolt, bohém eleganciájú lakás. Apja a szalon falához támasztotta a keretet, és megérintette a vásznat.

– Meg tudod fogni a kezem?

– Sajnos nem vagyok elég erős, hogy kijöjjek, pedig sokat gyakoroltunk Anyával!

– Én pedig már időtlen idők óta nem csináltam hasonlót. Muszáj volt ezt ekképp megoldanotok?

– Anya mindig ráérzett a helyes lépésre.

– Igazad van. Többek közt ezért sem bírtam neki ellenállni. Miket mesélt rólam?

– Bár haragudott a kapcsolatotok csúfos végéért, mérhetetlen szeretettel és tisztelettel viseltetett irántad. Lenézték, mert egyedül nevelt, de eszébe sem jutott, hogy férjhez menjen pusztán a rend kedvéért. Vágyott rá, hogy találkozzunk, csak sosem adódott megfelelő alkalom.

– Értem. Figyelj, én minden követ megmozgatok, hogy kijöhess a képből, de attól tartok, az adottságaim már nem a régiek. Addig is, neked kényelmes odabenn?

– Anya töviről hegyire kiképzett. Elmagyarázta, hogy a festményen belül leállnak bizonyos létfunkcióim, nem kell ennem, aludnom, tisztálkodnom, és nem is öregszem. Megeshetett volna, hogy miután vele végez a sorvadás, engem senki sem talál meg, és mivel gyenge vagyok a kiszálláshoz, örökre ifjú és magányos maradok kereteim közt…

Gregor legszívesebben átkarolta volna a sírás küszöbén álló Liát. Átkozta érzéketlenségét, amiért csak most gondolt bele igazából a lány helyzetébe. Elvesztette az édesanyját, egyetlen támaszát, és kénytelen egy másik országba költözni valakihez, aki feltehetően az apja, összességében mégis egy idegen. És ha ez nem lenne elég, csapdába ejtette az a különleges képesség, ami keveseknek volt birtokában rajtuk kívül.

Annak idején a rajziskolában néhány növendék titkos gyűléseket szervezett, amiken újszerű technikákkal kísérleteztek. Gregor, mi tagadás, azért csatlakozott a körhöz, mert a Duvalle-testvérek is tagjai voltak, és szerette volna elkápráztatni Cécile-t. A résztvevők hamarosan káprázatos felfedezést tettek: ha erősen koncentráltak, lehetőségük nyílt belépni a festmények világába. Lenyűgöző élmény volt beleolvadni a műalkotásokba, látni életre kelni az ikonikus figurákat. Kívülről nem látták őket mozogni, ellenben bent tartózkodó társaikat igen, kommunikálni is tudtak. Beavatatlanok észrevehették, ha egy kép új alakokkal bővült, ám szemüknek ők is egy helyben állónak tűntek. A csoport Festőkezűeknek nevezte magát, mert az utazások furcsa mellékhatással jártak: a vándorlók ügyesebbik kezén a bőr olyanná vált, akár a vászon, szőrük közé ecsetszálak vegyültek, vér helyett pedig festék folyt ereikben.

Cécile kimagasló készségekkel rendelkezett, játszi könnyedséggel volt képes tárgyakat kiemelni a képekből, átjárókat nyitni egymás mellett függők között, és a jelek szerint igyekezett lányát is felruházni tudásával. Lányát, aki most apjával együtt se ki, se be állapotba került. Meglepően hamar hozzászoktak ehhez a szürreális együttéléshez. Gregor sajnálta, hogy nem érinthetik meg egymást, bűntudata volt étkezéskor, alváskor, de Lia szemlátomást jól viselte. A férfi, amint szabadideje akadt, odahúzta karosszékét a képhez, és beszélgettek vagy felolvasott a lánynak. Patty értetlenkedését is elhárította, macskái viszont valamit sejthettek, mert előszeretettel kuporodtak Lia „lábaihoz”. Lassacskán azt is megengedte magának, hogy elvigye lányát parkba, kávéházba, nem akarta megvonni tőle a város feltérképezését. Nem érdekelte a szomszédok rágalma, miszerint a jó öreg Prescott úgy becsavarodott a pingálmányai közt, hogy egy gyermeklány portréjával randevúzik.

*

– Botrány! Az évszázad műkincsrongálása! – hirdette a rikkancs, akitől reggelente Gregor a napilapot vette. Általában unottan lapozta át az újságot, ám a mai szalagcímre felkapta a fejét. A cikk lehetetlen bűntényről adott számot, melynek elkövetői úgy csonkítják meg a festményeket, hogy egy-egy részletet tüntetnek el róluk, és azok helyét sértetlennek látszóan kitöltik. Első pillantásra nem is szembeszökőek a hiányosságok: egy szál van Gogh-napraforgó, egy Cézanne-körte, egy Degas-balettcipő… Művészek, szakértők, restaurátorok mind tehetetlenül álltak az eset előtt, Gregor azonban tisztában volt vele, hogy a tettet kizárólag Festőkezűek követhették el, csak az volt a kérdés, milyen indítékkal.

Camelia továbbra sem volt képes kilépni keretéből, de már átlátogatott gyűjteményük más darabjaira, ami remek elfoglaltságnak bizonyult számára, teljesen kivirult. Apja büszkén tekintett rá, hisz bár nem tőle kapta neveltetését, ráismert benne legjobb tulajdonságaira. Gyermeke kíváncsisága, éles esze, jóindulata beragyogta hétköznapjait, a gyanakvó hang a fejében mégsem hallgatott el. Egy éjjel a férfi kaparó torokkal ébredve rémálmából, kábultan botorkált ki egy pohár vízért. A szalon sötétjében is feltűnt neki, Lia nincs szokott helyén, és ugyan sejtette, felfedezéssel tölti álmatlan éjszakáit, nyugtatta volna annak tudata, merre kószál. Testét kezdte átjárni az aggodalom, ahogy megvizsgálta a lakásban és az üzletében kiállított kollekciót is, eredménytelenül. Már visszafeküdt volna, mikor a lány berontott a legközelebbi festménybe.

– A szívbajt hoztad rám! Hogy képzeled, hogy elcsavarogsz?

– Csak kirándultam, ahogy szoktam. Kimerítő állandóan virrasztani! Bevallom, néha elkóborlok hazulról, a képeket járva bepillantok múzeumokba, otthonokba, de ilyenkor senki sincs ébren, nem bukok le.

A lány heves mentegetődzése közben kabátkája alól egy köznapi, valahogy mégis kivételes fehér napernyő csusszant ki.

– Mondd, hogy az nem Monet-tól van – ütötte arcul Gregort a felismerés.

– Meg tudom magyarázni!

– Komolyan te lennél a rejtélyes fosztogató, aki a művészvilágot félelemben tartja?

– Igen, én loptam el mindent, de kényszerítettek! Akiknek dolgozom, bántották Anyát, és ha nem hozom el nekik ezeket, engem is fognak!

– Nem tűrök meg egy tolvajt a házamban, főleg nem olyat, aki a festészet szentségében tesz kárt! Elhalmoztalak törődésemmel, és így hálálod meg? Különben sem biztos, hogy az én gyerekem vagy!

Camelia könnyekben kitörve viharzott el. Gregor egy pontig tudta követni útját a képeken át, aztán végleg szem elől vesztette.

­*

A következő nap az őrjítő tehetetlenségről szólt a műkereskedő számára. Bízott benne, hogy Lia túllép sértettségén, és visszatér, később szorongás fogta el, ahogy felidézte a lány szavait anyját bántó megbízóiról. Lehetséges, hogy Cécile-lel nem is izomsorvadás végzett, hanem meggyilkolták? Milyen elvetemültnek kell ehhez lenni, mint ahogy a festmények megtépázása is kinek okoz elégedettséget? Gregor rájött, hogy kérdéseivel egyetlen személyhez fordulhat: Jérome Duvalle-hez, aki szoros kapcsolatot ápolt lánytestvérével, nem mellesleg ifjúkorukban ő is Festőkezűként tevékenykedett.

Telefonált neki, de leszögezte, részletekbe bocsátkozni feltétlenül személyesen kíván. Kapóra jött, hogy a másik férfi éppen fel kellett utazzon a hétvégére kisebb üzleti ügyek elintézésére. Kora este, sötétedés után, egy félreeső sikátorban ejtették meg a találkozót. Hogy miért nem találták megfelelőnek Gregor lakását vagy Jérome hotelszobáját, egyszerű oka volt: mindenhol ékeskedtek festmények, és fennállt a veszély, hogy valaki azokon át lopakodik be kifülelni őket.

– Sürgősen, négyszemközt akartál beszélni, úgyhogy gyanítom, nagy gondban vagy – tért rögtön a tárgyra Jérome.

­– Cécile-ről és Cameliáról lenne szó. Jól tudod és elfogadtad, hogy szerettem a húgodat, és bár megdöbbentett a létezése, szívemhez nőtt a leánykája is. Nincs rálátásom, mennyire avattak be téged a dolgaikba, így arról sem, van-e fogalmad Lia bűnözőlétéről. Mélységesen csalódtam benne, és nem bírom eldönteni, mennyi volt igaz abból, amit megosztott velem.

– Felesleges köntörfalazni: mindenben mellettük álltam. Nem sokkal azután, hogy összevesztetek, és a körből is kiszálltál, nézeteltérések alakultak ki a tagok közt. Egyesek képtelenek voltak belátni saját tehetségtelenségüket, és felindultságukban arra esküdtek, hogy mások remekeinek elemeiből kontárkodják össze a saját művüket. Semmit sem jelent számukra a tisztesség, a szerzői jog, az egyedi létrehozásának öröme, kizárólag a féktelen bosszúvágy élteti őket. Csakhogy ők maguk, bár bejuthatnak a képekbe, nem rendelkeznek a képességgel, hogy változtatni is tudjanak azok beállításain. Húgomon és unokahúgomon kívül nincs is tudomásom másról, aki jártas ilyesmiben, ezért kerültek célkeresztbe. Cécile-t foglyul ejtették, hogy így zsarolják Liát, aki vállalta a rablások kivitelezését. Anyja tudta, hogy befolyásolhatóbb nála, hát elrejtette egy keretben, amiben nem érhették volna el a gazemberek. Úgy tűnik, mégis megtalálta a kiutat, és azt hiszi, ha teljesíti, amire kényszerítik, végleg békén hagyják őket.

– Szegény kincsem… Várjunk! Jól szűrtem le, hogy Cécile életben van?

– Igen, és valószínűleg egy festményben raboskodik, azonosítatlan helyszínen. Ahogy ismerem, nyilván már fáradozik a szabadulásán, de eddig nem adott jelet. Közösen dolgoztuk ki a betegséges fedősztorit, gyártattuk le az igazoló okiratokat. Cécile arra törekedett volna, hogy előtted se maradjon semmi rejtve, én erősködtem, hogy így biztonságosabb. Persze akkor még nem kötötte az orromra, hogy a képben juttatja el hozzád a lányotokat. Így mindenképp belekeveredtél, de utólag végiggondolva tán jobb is. Ha sikerül felélesztened az ösztöneid, hatalmas segítségünkre leszel.

Gregor megköszönte a dicséretet, majd egy kis szünet után kibökte, ami még nyomasztotta.

– Remélem, nem érzed kínosnak, hogy erről is faggatlak, de nem hagy nyugodni Lia származása. Annak ellenére, hogy külsőleg és belsőleg is tagadhatatlanul hasonlít rám, nem stimmel, hogy én legyek az apja. Igaz, az érveim alapján más se lehetne. Ugyanis a papírjaiban tizennégy évvel ezelőtti, december végi születésnap szerepel, viszont Cécile-lel szeptemberben szakítottunk, és nem mutatta jelét, hogy gyermeket várna.

Jérome elmosolyodva felelte: – Biztosíthatlak róla, barátom, hogy Camelia ízig-vérig a kettőtök szerelméből jött világra… épp csak máshogy, mint az emberek születni szoktak. Cécile teljesen összetört miattad, kedvetlenül tengődött, aztán egyik napról a másikra festeni kezdett. Nem árulta el, min munkálkodik, csupán azt, hogy beleadja irántad érzett összes szenvedélyét és dühét, imádott érdemeidet és gyűlölt hibáidat – és a kép végül egy csecsemőt ábrázolt. Húgom képes volt őt leemelni a vászonról és élő, lélegző, anatómiailag tökéletes emberi lénnyé tenni. Felfoghatatlan, honnan volt ereje mindehhez, és maga sem tudja pontosan, miért tette. Nem volt holmi hátsó szándéka, hogy az apasággal magához láncoljon, egyszerűen úgy érezte, magányát így enyhítheti. Szerette volna megírni neked, ám valami mindig eltántorította. Egyébként Lia sincs tisztában születése körülményeivel. Aggódunk, hogy esetleg rosszul érintené.

Gregor elképedve, egyben repeső szívvel hallgatta a beszámolót, bizonyítékát a határtalan szerelemnek, amit e csodás nő érzett iránta. Nem szabadott volna elengednie, de talán még van esélye megmenteni őt.

­*

Hazaérve, ügyet sem vetve a kései órára, Gregor festeni kezdett. Lassan két évtizede nem fogott kezébe ecsetet, mégis nekilátott, témájául választva, amit a szobában maga körül látott. Éjfélre járt, mikor bal kezén észlelte, bőre vászonként feszül, szőre sűrű, akár az ecset sörtéje, és csuklóján egy apró vágást ejtve vörös festék bugyog ki. Minden lélekjelenlétét összegyűjtve az üres képhez lépett, amiben Camelia érkezett, ráhelyezte tenyerét, és hagyta, hogy beszippantsa.

Szüksége volt egy kis időre az alkalmazkodáshoz, testét furcsán folyékonynak érezte, orrát eltömítette a jellegzetes festékillat. Hirtelenjében azt se tudta, merre kéne induljon, mígnem észrevett egy átjárót, ami mellé a CDP monogramot kanyarították. Felvérteződve a lánya családnév-használata okozta boldogságtól, valósággal vágtatott a festményeken keresztül. Máskor megállt volna gyönyörködni a mesterek keze nyomában, most csakis az elhintett jelekre fókuszált. Váratlanul valaki megrántotta a karját. Lia volt az, ám nem mellette állt, hanem kívül, a festmény előtt, helyzetük megfordítódott.

– Apa, ne kövesd a betűket! Ez csapda! – kiabálta, de Gregort valami láthatatlan erő húzta magával. Egy teljesen szürkére festett vásznon találta magát, körbetekintve pedig megállapította, nem máshol, mint a Louvre-ban van kiállítva, egészen Párizsig irányították a hamis nyomok. A múzeum nem volt néptelen így éjnek évadján sem, egy csoport vészjósló, fekete kalapot és kesztyűt viselő alak körözött a teremben. Gregor próbált a kép sarkába húzódni, de egy csapzott szürke hajú, karvalyorrú férfi így is felfigyelt rá.

– Nocsak, Prescott! – vigyorodott el démonian, és Gregor döbbenten fedezte fel benne egyik régi rajziskolás társát. – Végre teljes lehet a családi portré!

– Sajnos, ki kell ábrándítsam, főnök, – szólt bosszúsan egy zömök figura – a kis vakarcs meglépett!

– Az ördög vigye el! Na, de az idősebb cafka megvan még, ugye?

– Meg hát, de félek, a vásznon keresztül is kikaparja a szemem, ha megközelítem.

– Kapd össze magad, gyáva féreg! Mit javasolsz, tegyük egymás mellé a gerlepárt, vagy szenvedjenek csak magukban?

Gregor egyszerre örült és rettegett. Cécile is itt van valahol, Lia pedig végre kiszabadult a festményekből! Most azonban ő került fogságba, hiába keresett kijáratot mind a valóság, mind más képek felé.

– Tegyetek velem, amit akartok, de őket hagyjátok békén! ­– emelte fel végre a hangját.

– Tudd meg, Prescott, téged, aki ígéretesnek tűntél, mégis oly rútul hagytad el körünket, egy érintéssel megsemmisíthetnélek! – azzal a karvalyorrú lehúzta fekete kesztyűjét, és láthatóvá vált elroncsolódott jobb kézfeje. A vászonbőr csontfehérré szikkadt, az ecsetszőr elburjánzott, a festékvér alvadtan száradt rajta, és egyre Gregor felé közelített.

­– Egyelőre vigyük a raktárba, majd eldöntjük, mit érdemel! – vágott közbe egy sötét loboncú nő. Ketten megragadták Gregor képét, egy ablaktalan helyiségbe cipelték, és leplet borítottak rá.

­*

Csak találgatni tudott, mennyi időt töltött el a sötétben, kételyek között. Nyomorúságosan érezte magát, bár legalább alapvető szükségleteivel nem kellett törődnie. Igaz, már az sem számított volna, az élete itt elbukott. Cécile vajon hasonlóan sínylődik, netán ugyanebben a raktárban? Lia kihez fordulhat egyedül a nagyvárosban?

Felemelték, és egy zsivajos helyiségbe vitték. Némi fény szűrődött be a leplen keresztül, de továbbra sem látott semmit. A beszédfoszlányokból ráismert, hogy árverés zajlik. Foglalkozásából kifolyólag számtalan ilyen eseményt bonyolított már le, és igen ironikusnak érezte, hogy most vélhetően őt fogják eladni. Már ha egyáltalán van, aki majd pont őt szeretné a szalonja falán nézegetni. De még az is jobb lenne, mint megsemmisülni…

– A következő licit tárgya pedig nem más, mint művészi szabadságunk diadala, egy kollekció eredeti, hangsúlyozom, eredeti festményelemekből!

A tömeg üdvrivalgással fogadta a bejelentést. Gregor egy résen kikukucskálva elszörnyedt, ahogy szembesült vele, csupa fekete kalapos alak ül a széksorokban. A beharangozott kép leleplezése már nem ilyen pozitív reakciókat váltott ki – lévén teljesen üres.

– Hogy lehetséges ez? Mindent visszavittek? – hördült fel a karvalyorrú, aki betöltötte a kikiáltó szerepét. – Mindegy, adjatok egy másikat!

Szerencsétlenségére Gregor akadt a kezükbe, aki elképzelni sem merte, mi vár rá. Bármelyik kontár kezére jut, nem számíthat kegyelemre, és megszökni sincs lehetősége.

– Felismeritek egykori cimboránkat, Gregor Prescottot? Bizony, aki csak úgy szó nélkül cserbenhagyta körünket, egy piti nőügy miatt. Ő lemondott a tehetsége használatáról, míg mi, kik kitartottunk, szemernyit sem ügyesedtünk! Hát igazságos ez a természettől? Ki, és mennyit ad ezért a hitványért?

Fekete kesztyűk sokasága emelkedett a magasba – és köztük két gyöngyházfehér. Gregor csak remélni tudta, kikhez tartoznak.

A könnyek kútja (novella)

A legújabb novellám ismét egy irodalomórai feladatból született, ahol toposzokat dolgoztunk fel. Én a kút jelentésével foglalkoztam.

 

A könnyek kútja

Borús novemberi délelőtt volt, mikor Featherty ezredes özvegye öt gyermekével először lépte át új otthonuk kapuját. A hatalmas, angol vidéki udvarház fenyegetően magasodott a lehangolt család fölé. Miután a családfő elesett a harctéren, felesége hamar kezét nyújtotta egy a gyászban osztozó bajtársnak, Callahan tábornoknak, és a gyerekek szinte elköszönni sem tudtak régi lakhelyüktől.

A Callahan-birtok épp olyan ridegnek és merevnek tűnt, mint gazdája. A tábornok arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni, ahogy újdonsült családját körbevezette. A legidősebb lánygyermek, a tizenhat esztendős Isadora mindenesetre erősen kételkedett benne, hogy örömmel fogadná őket. Egyszerűen nem is értette, az anyja hogy volt képes egy ilyen marcona, szótlan alakkal összekötni életét az ő jóságos, művelt, humoros apja után. Nem bírta elfogadni a tényt, hogy már sosem látja viszont, és ahogy elnézte bátyját, öccsét és két húgát, ők sem tértek magukhoz a megrázkódtatástól. Az anyja nyilván nem akarta, hogy kicsússzon a talaj a lábuk alól, Callahan pedig elvileg az apja régi barátja volt, bár neki sem beszélt soha magáról, csak sejteni lehetett, hogy magányosan él, és nem tűnt úgy, mintha vágyna társaságra.

Teltek a napok, és a közhangulat semennyit sem javult. A tábornok naphosszat a dolgozószobájában ült, szót se váltott nejével, aki jobb híján a kotnyeles házvezetőnővel, Dollyval osztotta meg bánatát. A tizennyolc éves Alfred diáktársaival késő estig forradalmi eszméket cserélt a kocsmában, a három kisebb gyerek igyekezett felderíteni a ház titkos zugait, Isadora pedig szobája ablakában ülve mélyedt bele egy történet írásába. Az Angyalok ezredesét az apja emlékének szentelte, de nem találta a megfelelő szavakat, így letette a papírt, és a tájat kezdte szemlélni. Az épülethez tágas, de kihasználatlan, kopár kert tartozott, mely hirtelen meghozta a lány kedvét egy kis sétára. A levegő kellemes volt, csak néhány kósza fuvallat kapott bele Isa hosszú, ébenfekete hajába és halványkék kabátjába. A kert egyik félreeső sarkában kornyadozó virágokra lett figyelmes, mellettük egy kőkúttal. Szeretett volna meríteni egy kis vizet, hogy megöntözze a hajlott növényeket, ám a kút üresen tátongott.

Isa megvonta a vállát, és visszatért a házba, ahol a tizennégy éves Benjamin és a tizenkét éves ikerlányok, Adelaide és Vivianne éppen a bordó bársonyfüggönyt próbálták elhúzni egy festmény elől. Isa segített testvéreinek, bár érezte, nem véletlenül lehet a kép eltakarva. Egy villanásra előtárult egy aranyszőke hajjal keretezett női arc, mikor a tábornok kilépett irodájából, és rámordult a gyerekekre:

‒ Azt hagyjátok békén!

Legyintésére a kisebbek megszeppenten elszaladtak, Isa is ment volna utánuk, ám nevelőapja a vállára tette a kezét.

‒ Isadora, tudom, hogy megviselt apád halála, ettől még elfogadhatatlan, amilyen dacosan viselkedsz velem szemben! Anyádnak is rengeteg fájdalmat okozol ezzel!

Isa nem tudta mire vélni ezt a kifakadást. Igaz, hogy kerülte Callahant, és nem szívesen szólt hozzá, de ez fordítva is elmondható volt. A testvérei sem szívelték jobban mostohájukat, a férfi pedig alig próbálta megszerettetni magát velük. A lány felszegve fejét, a tábornok szemébe mondta, milyen igazságtalanul vádolja őt, majd bezárkózott a szobájába, leborult az ágyra, és először, mióta itt lakott, sírni kezdett.

A következő hetekben egyre többször játszódott le ugyanez. Callahan ugyan minden gyereket megszidott olykor, azonban úgy tűnt, Isával különösen szigorú. A lány kétségbeesetten fordult anyjához, aki nem mert erről beszélni férjével. Mindennek a teteje akkor jött el, mikor a tábornok kérdés nélkül beleolvasott Isa írásaiba, és közölte vele, egy hölgynek nem csaták és kalandok kitalálásával illene foglalkoznia. A lány könnyeitől alig látva botladozott ki a kertbe, és a kútnak vetve hátát zokogott. Később felállt, és a peremre támaszkodva letekintett a mélységbe. Sápadt, vörös szemű tükörképe nézett vissza rá a vízből, ami legutóbb még hiányzott a kútból, mostanra viszont majdnem megtöltötte. Isa elmorzsolt még néhány könnycseppet, és döbbenten figyelte, hogy ezzel egyszerre a vízszint emelkedett. A kút akkor töltődött volna, mikor ő könnyeket hullatott?

Megfordult, és Dollynak ütközött, aki átölelte és sajnálkozni kezdett:

‒ Szegény kislány! Ez a kút kiszáradva állt, mióta Duncan Callahan felesége elhunyt. Nem gondoltam volna, hogy mással is ilyen kötődést fog létrehozni!

‒ Sose mondta, hogy nős volt. Mi történt vele?

‒ Boldogan éltek, mikor még Duncan is fiatal, reményteli közlegény volt. A festményen láthattad Christine-t, aki a legmelegszívűbb teremtés volt, akit ismertem. Minden vágya egy népes família volt, ám sajnos akárhányszor gyereket szerettek volna, elvesztették. Christine menthetetlenül szenvedett, mígnem felfedezte, hogy a kerti kút a könnyeitől telik meg. Duncan próbálta vigasztalni, de az asszony végül a kútba vetette magát. Szó szerint belefulladt a bánatába.

Isa elhűlve hallgatta Dolly emlékezését. Máris jobban értette a tábornok mogorvaságát, és ugyan továbbra sem bocsátott meg neki, elhatározta, hogy megbeszéli vele a történteket. Callahannek viszont nem volt ideje meghallgatni, épp csak odavetette neki az információt, miszerint az anyja kérésére mostantól minden szombaton estélyt rendeznek. Talán ott valami módos urat is megismernek, akihez hozzáadhatják Isát. A lány nyugtalanul aludt el, és álmában egyre Christine Callahant látta, ahogy elnyeli könnyei tengere.

Az első estélyre Isa idegesen készülődött. Anyja megnyugtatta, hogy a bál célja elsősorban nem az ő kiházasítása, hanem a környékbeliek megismerése, de Isa nem volt barátkozós kedvében. Meghúzódott az egyik asztalnál, és inkább csak figyelte a tömeget. Váratlanul egy ismerős arcot pillantott meg: az apja és Callahan egyik katonatársának vele egyidős fiát, Rupert Tressert. A fiú szépen megnőtt és megedződött, mióta utoljára találkoztak, de csibészes mosolya a régi maradt. Isa remélte, hogy megszólítja, felidézik gyerekkori játékaikat, de Rupert észre sem vette. Attól fogva minden hétvégén erre várt a lány, de olybá tűnt, az ifjúnak minden vendéghez van egy-két kedves szava, csak vele nem törődik, igaz, néha mintha a szeme sarkából fürkészte volna. Kiismerhetetlen viselkedése is jó pár átzokogott éjszakát okozott Isának, a lány mégis azt kezdte észrevenni, hogy a kút vize fogyatkozik. Mikor sírt, töltődött, de később apadt, és a tövében növő virágok is kivirultak.

Közben megejtődött a beszélgetés Callahannel, aki sokkal megenyhültebbnek tűnt.

‒ Átkozom magam a veletek való bánásmódomért! Christine halála teljesen elvette az eszem, és irigyeltem a barátomat, apátokat, amiért neki ötször is megadatott, ami nekem sosem. Nem számítottam rá, hogy veled is összekapcsolódik a kút, és ez csak jobban összezavart. Christine-ért az utolsó percig küzdöttem, minden hajnalban egy vödörrel kimeregettem a könnyeit, és meglocsoltam vele a virágokat, amikre jó hatással volt, de szegény szerelmemet nem sikerült megmentenem. Te viszont még nem vesztetted el a reményt, és az a gyanúm, van egy hasonló jótevőd.

Isadora már értette, miért csökken a kút vize, de nem bírt rájönni, ki lehet, aki segít rajta. A következő szombaton rég vágyott öröm érte: Rupert végre az ő oldalán töltötte az ünnepélyt, remekül érezték magukat, és azzal búcsúzott tőle, ritka kincs az olyan lány, akivel táncolni és irodalomról társalogni is nagyszerűen lehet. Isa idejét sem tudta, mikor volt ilyen boldog, és bár a fiú úgy tett, mintha hazamenne, megleste, hogy ő meregeti minden erejével a kútból könnyeit. Isa már biztos volt abban, hogy nem győzi le a bánata.

Az ajtó mögött (novella)

Az alábbi írás egy irodalomórai feladat kapcsán született, ahol különböző ajtókhoz kellett történeteket kitalálnunk. Különös véletlen, hogy már azelőtt Prágába helyeztem a cselekményt, hogy rákerestem volna, a választottam az ottani Goethe Intézet bejárata.

 

Az ajtó mögött

Milenát teljesen lenyűgözte Prága. Minden színes, elegáns épület egy külön kis ékszerdoboznak látszott, minden sikátor ódon titkokat sejtetett. A lány csodálkozott, miért csak most, 17 éves korában hozták el ide a szülei, mikor olyan fontos szerepet töltött be az életükben. Az anyja idevalósi volt, magyar apja pedig itt végezte az egyetemet. Így ismerkedtek meg.

Idén nyáron az apja felkérést kapott, hogy művészettörténeti előadást tartson egykori iskolájában, és magával hozta családját is, akik addig várost nézhettek. Milena alig várta, hogy anyukája megmutassa neki fiatalsága fontos színhelyeit, a házat, ahol unokájuk születését sajnos meg nem érő szülei laktak, az iskolákat, ahol tanult, a parkot, ahol először szólította meg leendő férje. A nő készségesen, mégis szinte szótlanul vezette végig lányát élete állomásain, és Milena kérésére csak annyit felelt, túlságosan megrohamozták az emlékek.

Később szédülni kezdett, így egy félreeső utcácskába fordultak be, hogy elvonuljanak a tömegtől. A mellékutca szegényesnek és elhagyatottnak tűnt, ám az egyik falat egy gyönyörű, rózsaszín alapon arany cirádás, kétszárnyú ajtó díszítette. Milena fantáziája szárnyalni kezdett a valószerűtlenül ott álló kapu láttán, anyja azonban nem osztozott lelkesedésében, sőt kifejezetten ellenezte, hogy a lány megpróbálja kinyitni az ajtót.

Ahogy visszasétáltak a hotelbe, Milena csalódottan gondolta végig, hogy anyját eddig a rejtélyek rajongójának, merésznek ismerte. És persze a titokzatos bejárat sem hagyta nyugodni, ezért várta az alkalmat, amikor visszatérhet hozzá.

Másnap délután a szüleit apja volt diáktársai sörözni hívták, de Milena inkább a szobában maradt. Megígérte, hogy nem hagyja el a szállodát, miközben pontosan az ellenkezőjét tervezte. Kisurrant a portán, felnőttesen a turisták közé vegyült, és csak akkor kapcsolt futásra, mikor már közel járt.

A kis utca néptelen volt, az ajtó pedig meglepően könnyen tárult fel. Milena hátrahőkölt, hisz nem valami helyiséget talált mögötte, hanem egy másik, jóval szélesebb és élénkebb utcát, amin ráadásul múlt század eleji automobilok és hasonló korabeli ruhákban feszítő urak és hölgyek közlekedtek. Milena hagyta, hogy magával ragadja a forgatag, ám csak addig, míg meggyőződött róla, tényleg a múltban jár.

Igyekezett, ahogy csak tudott, de szülei már aggódva várták a szobában. Kénytelen volt elmesélni felfedezését, mire anyja könnyek közt vallott neki egy másik fiatal lányról, aki egy nap egy furcsa fiúval találkozott, aki azt állította, egy ajtón át jött a jövőből, és mire a lány elhitte ezt, annyira beleszeretett a fiúba, hogy készen állt érte 1938-at 1998-ra cserélni.

Szíve mélyén hiányolta régi életét, és félt, hogy most lányát ott veszti el, ahonnan ő idejutott. Nem bírta volna feldolgozni, ha a sors így vesz elégtételt rajta, amiért felborította a szabályait.