Borzongás Barcelona utcáin

Carlos Ruiz Zafón: Marina

Carlos Ruiz Zafóntól, akit a kortárs mágikus realista irodalom nagymesterének tartanak, már régóta szerettem volna olvasni, azonban nem tudtam, melyik művével érdemes kezdeni. Nagy örömömre a szülinapomra megkaptam a legjobb barátnőmtől a Marinát, így nem kellett tovább hezitálnom. Ez lett egyben az első kötetem az Európa Kiadó új Kapszula zsebkönyveiből, amiknek elsőre furcsálltam a kialakítását, ám mostanra kezdem egyre jobban megkedvelni színes, letisztult külalakjukat.

A tizenöt éves Óscar Drai délutánonként szívesebben csavarog Barcelona utcáin, mintsem hogy lelkigyakorlatokat végezzen szigorú egyházi iskolájában. Egy napon egy sikátorban betéved egy lakatlannak hitt házba, amiről kiderül, hogy a festőművész Germán Blaunak és a fiúval nagyjából egykorú lányának, Marinának ad otthont. A két kamasz hamar összebarátkozik, és együtt indulnak felderíteni a város rejtelmeit. Útjukat fekete pillangók, torz marionettbábuk és egy lefátyolozott arcú idős hölgy szegélyezik, és minden nyom egy bizonyos Mihail Kolvenyikhez vezet…

Ruiz Zafón hangulatteremtéséről nem véletlenül zengenek ódákat, tényleg egy pillanat alatt képes volt odavarázsolni a katalán főváros zegzugos utcácskáira. Spanyolország, különösen Barcelona hosszú ideje a legvágyottabb úticéljaim közt szerepel, így jó érzés volt legalább képzeletben bebarangolni. A mesebeli, nosztalgikus tájleírásokat ellenpontozza a fiatalok nyomozása, ami idővel kifejezetten hátborzongató irányt vesz. A regényt ugyan ifjúságiként címkézik (az új kiadást még megtévesztően rózsaszín köntösbe is csomagolták), de érdemes felkészülni rá, hogy bizonyos történések már a horror műfaji határait súrolják. Habár nem rajongok a zsánerért, alapból nincs problémám a borzongatósabb krimikkel és fantasykkel, viszont néhány jelenet számomra inkább öncélú, hatásvadász jumpscare-nek tűnt. Ellenben a finálé igazán ütősre sikerült, a helyszínt adó elhagyatott színház és a testi deformációk megjelenése erős Operaház fantomja-áthallásokat kölcsönzött neki.

A kibogozandó ügy alapvetően okosan van felépítve, a főhősök jó ütemben jutnak újabb és újabb információkhoz, és az eltérő nézőpontok folyamatosan elbizonytalanítanak afelől, hogy Mihail rendes ember volt-e vagy sem. Azonban az elbeszélői technika, miszerint minden szereplő az első találkozáskor hosszan elregéli az élettörténetét két vadidegen gyereknek, nem éppen hiteles, és rendszeresen megakasztja a történet folyamát. Ráadásul sok önismétléssel is találkozni ezekben a visszaemlékezésekben: például Marina szüleinek megismerkedése több ponton hasonlított arra, ahogy Mihail meghódította a leendő feleségét, ezért sokáig azt hittem, ebben is valami rejtett összefüggésre kell számítani. Úgy vélem, ha az író egy kevésbé szájbarágós módszert választ, esetleg hosszabb terjedelmet szentelve a történetének, a Marina jóval nagyszabásúbb mű is lehetett volna.

A karakterek nem rendelkeznek részletesen kidolgozott jellemekkel, ám egy kamaszoknak szánt regénybe pont megfelelőek. Aranyos volt figyelni Óscar és Marina barátságát, majd azt, ahogy félénken, ártatlanul elkezd átalakulni valami többé. Bár néha úgy éreztem, a lány kissé fölényesen viselkedik az őt vak szerelemmel követő fiúval, de a titkának kiderülése után ezt megbocsátottam neki. A hozzá kapcsolódó fordulat váratlanul visszarántja a cselekményt a valóság talajára, és bebizonyítja, a legfélelmetesebb rémek mégiscsak köztünk találhatóak.

Annak ellenére, hogy a Marina felemás élményt nyújtott számomra, mindenképp szeretném folytatni Ruiz Zafón könyveinek olvasását, főként Az Elfeledett Könyvek Temetője sorozattal. Bízom benne, hogy legméltatottabb művében az írónak sikerült megvalósítania azt a zsenialitást, aminek itt még csak a szikráját csillantotta meg.

10/8

Havannai randevú

Nina Moreno: Ne randizz Rosa Santosszal!

Ezt a könyvet a Csillagtalan tengerhez hasonlóan a Blogturné Klub játékán nyertem. Magamtól valószínűleg nem vettem volna le a bolt polcáról, az értékeléseket olvasva mégis megragadott a kubai hangulat, így tettem vele egy próbát. Nem bántam meg, hogy a gép nekem sorsolta ki a regényt, hiszen időnként, főleg nyáron szükségem van az efféle kikapcsolódásra. Sőt, jóval komolyabb témákkal is találkoztam a műben, mint feltételeztem volna.

Úgy fest, a Santos család nőtagjain átok ül: ha hajós férfibe szeretnek bele, az hamarosan a tengeren veszti életét. A legifjabbnak, Rosának sem lenne tanácsos a kikötő-igazgatók fia, Alex Aquino után epekednie, ha nem akar úgy megözvegyülni, mint kubai menekült nagyanyja és anyja, aki már a floridai Port Coralban nőtt fel. A tizennyolc éves lánynak egyébként is van elég baja. Legfőbb álma egy egyetemi ösztöndíjprogram keretében Kubába utazni, ám otthonában félik kiejteni az ország nevét. Amellett egy vállalkozó beépíttetné a városka tengerpartját, ezért a megmentésére rendezett fesztivál levezénylésében is segédkeznie kell. Ahogy a nyár egyre eseménydúsabbá válik, a lánynak ideje leszámolnia az elvárásokkal és a babonákkal, hogy felvállalja, mire is vágyik igazából.

Talán még nem sokszor említettem a blogon, de rajongok Közép- és Dél-Amerikáért. A spanyol és a portugál nyelv, a tüzes latin zene, az ételkülönlegességek és a vízközeliség mind különleges helyet foglalnak el a szívemben, így igazán jólesett erről a kultúráról olvasnom. Az írónő remekül adta át, milyen lehet egy ilyen életvidám, összetartó közösségben élni, ahol mindenki ismeri és segíti egymást, ugyanakkor az árnyoldalát is megmutatta a kotnyeles szomszédokkal és a gyorsan terjedő pletykákkal. Rosa nagymamájának “boszorkányságai”, gyógyfüves praktikái egy csipetnyi mágikus realizmust is kölcsönöztek a történetnek. A Kuba politikáját taglaló részek viszont megdöbbentettek, nem gondoltam, hogy napjainkban is ennyire súlyos az ottani helyzet, hogy USA-állampolgárok csak nyomós indokkal utazhatnak be.

A szereplőket illetően értékeltem, hogy mind jó értelemben véve hétköznapiak. A sztori nagyon könnyen elcsúszhatott volna a klisék felé, ám az írónő ügyesen megugrotta ezeket a buktatókat. Rosának lételeme a tanulás és a szervezkedés, Alex pedig elsőre mogorvának és megközelíthetetlennek tűnik, mégsem a lúzer stréber és a bunkó nagymenő ezerszer elcsépelt egymásra találásának lehetünk tanúi. Bár egy kicsit hirtelennek éreztem a váltást aközött, hogy utálkoznak és hogy egymásba vannak zúgva, végül rájöttem, hogy nem is az a központi kérdés, hogy a fiú vajon viszontszereti-e a lányt, hanem hogy ez miképpen illeszthető be a lány életébe. Ahogy azt is kellemes csalódásként éltem meg, hogy annak ellenére, hogy a cím is a randizást emeli ki, jóval fontosabb szerepet kapnak a családi konfliktusok és Rosa önmagával való szembenézése.

A regénybe élvezetes belemerülni akkor is, amikor nem látni a cselekmény ívét, hanem epizodikusnak hat. A boldog pillanatokat azonban végig körbelengi az apa és nagyapa halála és az óhaza elhagyása miatti komorság. Majd az utolsó fejezetekben bekövetkezik egy megrázó fordulat, ami után Rosa utazásra indul, hogy feldolgozhassa a történteket. Nekem ez a rész tetszett leginkább, mert hiába volt szomorú, egyben megtisztítóan hatott a főhősnő mellett rám is. Korábban többször éreztem a problémákat súlytalannak, a fogalmazást leegyszerűsítettnek, ám ennek a szakasznak a komolysága és szinte költői magasságokba emelkedő nyelvezete kárpótolt.

Ne tévesszen meg tehát senkit az egyébként jópofa címlap. Messze többet rejt, mint habkönnyű tinikomédiát. A történet nem hibátlan, de szerethető, és a felemelő befejezés miatt nem csupán azt mondhatom el, hogy szórakoztatott, hanem hogy adott is nekem valamit. A bizonyosságot, hogy akármi is adódjon, az életet mindig megéri folytatni.

10/7

Tajtékozva küzdeni a szerelemért

Boris Vian: Tajtékos napok & Michel Gondry filmadaptációja

Száz éve született Boris Vian, és a sors összjátékának köszönhetően én éppen ehhez a kerek évfordulóhoz közel ismerkedtem meg legkedveltebb regényével, pontosabban először annak filmváltozatával. Sokszor kapom magam azon mostanában, hogy az engem érdeklő művekről folytatott előzetes tájékozódással bizonyos mértékben megfosztom magam attól a gyerekkoromban rendszeres, jóleső élménytől, mikor egyszerűen csak hagyom, hogy egy történet ámulatba ejtsen és fokozatosan fedje fel előttem a titkait. Természetesen a szóban forgó alkotásról is hallottam egyet s mást, ám mégsem tudtam, pontosan hogyan nyilvánul meg egyedi, öntörvényű világteremtése. Így a Tajtékos napok elsősorban azzal lopta be magát a szívembe, hogy képes volt igazán meglepni.

Párizsban éldegél Colin, a tehetős agglegény, aki megtakarításainak köszönhetően egyhangú munka helyett fantasztikus találmányaival foglalkozik, és jókedélyű társalgásokat folytat barátaival, a szakács Nicolas-val és az irodalomkedvelő Chickkel. Gondtalan életéből csak egyetlen, de annál fontosabb dolog hiányzik: a szerelem. Szerencsére erre sem kell sokat várjon, a fellobbanás egy közös ismerősük partiján éri az elbűvölő, nevén egy Duke Ellington-dallal osztozó Chloé személyében, akivel azonnal egymásra hangolódnak. Házasságuk örömteliségébe azonban alattomosan kúszik be az elkerülhetetlen végzet: Chloét egy különös kór támadja meg, Colin pedig elkeseredetten küzdeni kezd megmentéséért.

A fenti összefoglalóból ítélve a kiindulóhelyzet nem sok újat mutatna azon romantikus sztorik tömkelegében, melyekben a pár boldogságát az egyik, vagy akár mindkét fél betegsége árnyékolja be. A titok a kivitelezésben rejlik, Vian ugyanis egy alapjaiban hétköznapi, viszont számtalan szürreális aprósággal feldobott környezetbe helyezte a cselekményt, ritkán találkozni ennyire szabadon engedett képzelőerővel. Hozzá kell tennem, bár korábban sokan mozgóképre adaptálhatatlannak tartották, a film remekül visszaadja a regény ötletparádéját, sőt, a modern vizuális lehetőségeket kihasználva még meg is fejeli annak zseniálisan lehetetlen elemekben tobzódását. Nem bántam meg, hogy a filmmel találkoztam előbb, mivel miután már láttam megvalósítva, könnyebben bírtam befogadni a szöveget átszövő képtelenségeket.

A történet első fele könnyed, minden jelenettel mosolyra késztető, olyan kellemes érzés az eseményeket figyelni, mint abban a fahéjascukor-illatú felhőjárgányban lebegni, amit a szerelmesek kipróbálnak. Jazz-zene festi alá a napfényes, időtlen, elegáns párizsi belvárost, még a koktélokat is dallamra keveri a Colin építette zongora, sandacsacsát járva pedig megnyúlnak a táncosok végtagjai. Ebbe az önfeledt, álomszerű életvitelbe hasít bele váratlanul, felkavaróan Chloé megfertőződése, ami szintén nem szokványos: tüdejébe lótusz nő, törékeny és gyönyörű, mégis elviselhetetlen kínokat okozó virág. Ahogy hőseinken egyre inkább úrrá lesz a bánat és a kétségbeesés, körülöttük úgy fakulnak meg a színek, nyomódnak össze a falak, telepedik meg az elhanyagoltság – hisz milyennek is érzékelné a világot az, aki lassan, fájdalmak közt hagyja el, és az, aki kénytelen elviselni, hogy hamarosan eltűnik belőle, aki megszépíti számára? Torokszorító végigkísérni, miképp alakul a bohókás, komolytalan mese egyik pillanatról a másikra nagyon is komoly, keserű tragédiává.

Az ifjú szerelmesek egyszerű lelkű, de rendkívül szerethető figurák, akiknek őszintén lehet szorítani a közös jövőjéért. A filmben nagyszerűen sikerült kiválasztani a megformálóikat: Audrey Tautou Chloéként az Amélie csodálatos életében játszott címszerepéhez hasonlóan tüneményes jelenség, Romain Duris Colinja pedig igazi jóvágású gavallér, akit egyre felelősségteljesebbé tesz a feleségéről gondoskodás. A mellékszereplők közül a segítőkész és melegszívű Nicolas-t rögtön megkedveltem, Colin másik cimborája, Chick viszont rettentően idegesített, ugyanakkor fontos jelenségre hívta fel a figyelmem. Rajongása a különc filozófus, a szellemesen áthallásos nevű Jean-Sol Partre iránt elsőre mókásnak tűnik, könyvimádóként pedig teljesen át tudnám érezni, milyen mámorító lehet egy szeretett író minden megnyilvánulását figyelni, és műveire vadászni a boltokban. Chick szenvedélye azonban rányomja a bélyegét kedveséhez, Alise-hoz és barátaihoz fűződő kapcsolatára is, ezzel szemléltetve, nem csupán az egyértelműen káros hatású szerek okozhatnak egészségtelen függőséget, hanem egy ilyen ártalmatlanul induló hobbi, mint a könyvgyűjtés is.

A Tajtékos napokhoz nyitottan, az átlagtól eltérőre fogékonyan érdemes hozzákezdeni, hisz sokakat idegeníthet el szokatlansága. Engem magával ragadott szépséges, kifejező szimbolikája, és boldogít a bizonyosság, hogy a világirodalom egyik legkülönlegesebb szerelmi történetét ismerhettem meg.

A könyv és a film is

10/10

Pár nap társaság

Gabriel Garcia Márquez: Száz év magány

Olvasónaplóírás céljából olvastam ezt a klasszikust, mivel a választható regények nem éppen kortárs és bizalomgerjesztő listájáról hosszas fontolgatás után ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. Utólag nem tudom, hogy jól döntöttem-e – mármint nyilván gazdagodtam egy élménnyel, ugyanakkor olyan szinten érzelmileg kifacsarva éreztem magam utána, hogy nehéz volt összekapargatnom nagyrészt nem pozitív gondolataimat.

Ismét egy olyan helyzetben találtam magam, amikor muszáj leszögeznem, hogy minden nemtetszésem ellenére elismerem és megérdemeltnek tartom, hogy a történet remekművé vált. Garcia Márquez hihetetlenül lendületes mesélőkedvvel rendelkezett, a történet csak úgy sodródik, miközben végig logikus marad, minden összefügg mindennel és következik valamiből. Ez az alaposságot igénylő vállalkozás, amibe sokak bicskája beletörhet, egy szerteágazó família tagjainak felvonultatása, olyan természetesen zajlik, mintha az íróból, mikor leült fogalmazni, csak úgy előtört volna fantáziájának szövevénye.

Családfa olyan ábrázolásokkal, amikkel szívesen látnám a történetet rajzfilmen. Tessék tanulmányozni!

Kolumbia ráadásul titokzatos és hívogató ország, ahol valahogy elhihetőnek tűnnek a legképtelenebb események is. Bizonyos értelemben a regény kicsit a latin-amerikai szappanoperák minőségi előképe, hisz ugyan tálalása irodalmi, kacifántos neveivel, komplikált viszonyrendszerével és fülledt környezetével nem sokban különbözik a világklasszis a jelentősen lenézett telenovelláktól.

Mert itt aztán szinte minden akad, ami tabunak számít: egymásba habarodó mostohatestvérek, egy vonzó idegen figyelméért kegyetlen harcot folytató nővérek, hasonlóságukkal trükköző ikrek, akiket vonzalmuk közös tárgya egy személynek hisz, férfi, aki képtelen választani felesége és szeretője közt, érett felnőtt, akit megbabonáz egy kislány ártatlansága, kamaszlány, akit anyja eltilt első komoly kapcsolatától, kisfiú, akit lenyűgöznek idősebb nőrokonainak bájai, világszép, ámde enyhén értelmi sérült leányzó, aki észre sem veszi, hogy az egész környék érte epekedik, valamint olyasvalaki is, aki nem kevesebb, mint tizenhét gyermeket szabadít a világra.

A számtalan meghökkentő történet között persze akadt olyan is, amit fájdalmasan gyönyörűnek vagy éppen kitűnő humorúnak találtam, többnyire mégis inkább bosszantottak, úgy éreztem, egyszerűen nem férnek bele az értékrendembe. Dühített, hogy a legtöbb szereplő, akit megkedveltem, vagy csinált valami megbocsáthatatlan hülyeséget, vagy valaki más tett keresztbe a boldogságának. Talán az egyetlenek, akik végig szimpatikusak maradtak nekem, azok az “őspár”, José Arcadio és Ursula: a férfi naiv, kíváncsi, szeretetreméltóan egyszerű, felesége pedig a lelkiismeretes anya mintaképe, kitartó, védelmező, két lábbal a földön álló, megérdemelten kapott helyet a példamutató regényhős édesanyák válogatásában.

A Budapesti Táncszínház feldolgozásában Gálffi László és Kerekes Éva kaptak főszerepet

Összességében kicsit nehezen jutottam dűlőre az értékelésben. Vitathatatlanul felejthetetlen élmény, azonban az a típusú, aminek részleteit néha jobb volna kitörölni az emlékezetemből. Lehet, érdemesebb lett volna idősebbként, tapasztaltabbként olvasni, bár láttam és olvastam már sok abszurditást, talán mégis elfogadóbban viszonyultam volna a szerelmi bolondériákhoz. A történelmi és a kultúrát bemutató részei viszont így is tetszettek, és ami a legérdekesebb, hogy bár szívesebben bújok ki a társasági események alól, és a könyvvel szemben is akadnak fenntartásaim, egy kicsit mégis kedvem támadt egy ilyen kiterjedt, összetartó, pezsgő légkörű latin család részesének lenni.

Értékelésem:

10/7

Az élet osztotta lapok

Jostein Gaarder: A kártya titka

Ezt a könyvet nem magamnak választottam, hanem jutalomkönyvként kaptam a kitűnő bizonyítványom mellé. Mivel már korábban is felkeltette az érdeklődésemet, ezért nem vacilláltam belekezdeni. Jóval olvasás után pedig váratlanul arcul csapott, hogy én ettől a szerzőtől már olvastam – mégpedig A narancsos lányt, ami így visszagondolva témájában és hangvételében is hasonlított. De milyen is ez a téma és hangvétel?

A legfontosabb, bármennyire is kerekedik felül a filozofikus fantasy szál, a család, mégpedig az apa-fiú és nagyapa-fiú kapcsolat, valamint az anyakeresés. (Ezek máshogyan, de a másik műben is megjelentek.) Furcsálltam, hogy igazából Hans Thomason és apján kívül mindig kimaradtak az apák, és minden fiú a nagyapját találta meg csodálatos módon – sok könyvben a nagyszülő a cinkos, de ez újszerű volt. Amúgy javarészt csak férfiszereplők fontosak, ezért ez inkább fiús könyv, de a bölcs gondolatok és a fantasy szál (amiről most már tényleg mindjárt) lányokat is érdekelhet, mert engem végig lekötött.

A történet ugyebár több szálon, de végső soron leginkább kettőn fut, és bár ezek szépen összefonódnak, akár külön regények is lehetnének, ha bizonyos apró szálakat kivágnánk. Ahogy olvasás közben (szeretem a könyv a könyvben-eket) Hans Thomas, úgy először én is kevertem a pékeket, épphogy csak elkezdődött az egyik története, és már belecsaptunk a másikéba, és ilyenkor hiányzott Ludwig Alfrednál, Alfred Pékmester-Hansnál, Pékmester–Hans Frodénál, a végén pedig nehéz volt visszatérni hozzájuk.

A kártyák megszemélyesítése, és a rengeteg filozófiai kérdés, amiket felvetnek, igazán egyedi és ötletes, csak végig azt vártam, hogy legyen rájuk valami racionális magyarázat, mégsem pattanhattak ki csak úgy Frode fejéből! Pedig ugye számos más elem is utalt rá, hogy itt varázslat történt. Könyv, ami elfér egy zsömlében? Ital, ami mindenféle ízű egyszerre, és az ember egész testében érzi? Törpék, akik nem öregszenek és a jövőbe látnak? Tudom, hogy a fantáziában bármi lehetséges, de nem zavart volna annyira, nem kerestem volna annyira a logikát, ha a könyv másik szála nem lett volna annyira realisztikus, még ha nem is éppen mindenkivel megesős.

Hans Thomas és apja elveszett anya- és feleségkeresése ugyanis önmagában is lehetne egy jó kis road “movie”. Megismerhető Velence és Athén, egy csomószor részletesen leírva esznek, és közben magvas eszmefuttatások zajlanak le köztük (talán majd egy másik posztban idézek). Tetszik, hogy az apa nyugodtan tud beszélgetni fiával komolyabb témákról is, nekem is ilyen szüleim vannak. Valamint nagyon jó kifejezésnek, “életstílusnak” tartom a jokerséget, még ha ez nem is hangzik túl megbízhatóan.

Hans Thomas (muszáj mindig így a két nevén szólítani?) aranyos főszereplő, igazából nem sok derül ki arról, hogy mi érdekli, mivel foglalkozik otthon, de szerettem a gondolkodásmódját, és nem tűnt kis felnőttnek, néha eléggé gyerek volt, például mikor beparált a törpétől. A szóvisszafordítós szokása felébresztette bennem, hogy én is megint ezt játsszam magamban :). Csak az a bajom vele, hogy olyan sügér, hogy csak a zsömlekönyv végén ébredt rá, hogy az őseiről van szó, pedig kezdettől fogva tudta, hogy a nagyapját Ludwignak hívták, aztán meg a Pékmesternek az a neve, mint neki. Ja, és nagyon remélem, hogy találkozik még a jósnő lányával!

És a legjobb az egészben: végig gyönyörűen, filmszerűen, színesen láttam magam előtt a cselekményt! (Természetesen bármit olvasok, elképzelem, de ez több volt.) Most ha egy könyvet választhatnék, hogy film legyen belőle, az ez lenne. És bár egy kicsit bosszantott, a végére el tudtam fogadni, hogy itt természetfeletti események történtek, és ez így kerek egész, úgyhogy megadom a

10/9

-et.

Ui.: Most egy újabb Gaarder-könyvben, az Anna világában vagyok benne, de nem igazán nyerte el eddig a tetszésem.