Jól öltözötten a rémek ellen

Gail Carriger: Napernyő Protektorátus

A történelmi regényeket és a fantasyket külön-külön is szeretem, de a két műfaj kombinációjából születnek azok a művek, amiket a legszívesebben olvasok. A kosztümös korszakokban játszódó történeteket egyébként is kellemesen borongós hangulat övezi, amit a mágia megjelenése csak még jobban felerősít. A Napernyő Protektorátust nem hiába emlegetik a zsáner egyik kiemelkedő képviselőjeként, annak ellenére, hogy enyhén hányattatott út vezetett a sorozat összes kötetének magyar megjelenéséig.

A természetfeletti lények az emberek közt járnak – és a 19. századra már teljesen mindennapos, hogy London utcáin szembejöhetnek vámpírok, vérfarkasok és kísértetek. Sajnos a legtöbb polgárnak még nem sikerült megbarátkoznia az együttéléssel, ezért gyakoriak a különböző fajok konfrontációjából származó végzetes incidensek. Ilyenkor vehetik hasznát a természeten túliaknak, akik egyetlen érintésükkel képesek halandóvá tenni a rémeket. Közéjük tartozik Lady Alexia Tarabotti is, így ő, míg a többi úrilány a divattal és a férjfogással van elfoglalva, misztikus bűnesetek nyomába ered, napernyőjével felfegyverkezve, oldalán Lord Conall Macconnal, a mogorva farkasemberrel…

Carriger pentalógiája több tekintetben is újat mutatott korábban olvasott fantasykhez képest. Egyrészt üdítőnek találtam az alaphelyzetet, miszerint a varázslények már régóta integrálódtak a társadalomba, hiszen a legtöbb hasonló történetben rejtőzködni kényszerülnek, és általában a főszereplő számára is újdonságot jelent a létezésük. Ötletesnek találtam a megoldásokat, amivel a beilleszkedésüket megkönnyíteni igyekeznek, ahogy a hétköznapok részét képező rengeteg steampunk szerkentyűt is. Másrészt kifejezetten érdekes elképzelés, hogy az írónő tudományos magyarázatot szándékozott adni a természetfeletti kialakulására, amihez a lelket is megfogható testrészként kezelte: akiben túlteng a lélek, az hajlamosabb az átváltozásra, ezzel szemben aki egy szemernyit sem hordoz magában, az hatástalanítani tudja a különleges képességeket.

A lélektelenség viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy az érintettek ne rendelkeznének érzelmekkel, és ennek Alexia tökéletes példája. Az ő esetében ez a tulajdonság inkább a racionális gondolkodásmódjában nyilvánul meg, ami bár rosszallást vált ki a környezetéből, jóval szimpatikusabbá is teszi a felszínes arisztokratáknál. Conall ugyan az én ízlésemnek kissé bárdolatlan modorú, de számos alkalommal bizonyítja rátermettségét, ami a főhősnő méltó párjává teszi. Az első találkozásuknál azt gyanítottam, ez a sorozat is egyike lesz azoknak, ahol a szerelmesek az utolsó pillanatig kerülgetik egymást, így kellemes meglepetést jelentett, hogy már az első kötetben magasabb szintre emelték a kapcsolatukat, másfajta kérdéseknek nyitva teret (például hogy milyen közös gyereke születhet egy természeten túlinak és egy természetfelettinek 😁). A mellékszereplők is emlékezetes figurák: Lyall professzor, Conall hűséges jobbkeze, Alexia bohókás Ivy barátnője, Lord Akeldama, a piperkőc vámpírúr, vagy éppen Madame Lefoux, az extravagáns feltalálónő mind-mind színesítik a cselekményt egyéniségükkel.

A sorozat ügyesen építkezik, kötetről kötetre fokozatosan bővíti a világát új helyszínekkel és szereplőkkel. Ebből a szempontból a harmadik részt éreztem a csúcspontnak, ahol Párizst és Firenzét is meglátogatják a karakterek, de élveztem az ötödik felvonásban Egyiptomba tett kiruccanást is. Okosan kitervelt az is, ahogy minden epizód egy-egy önálló nyomozás köré szerveződik, amik aztán kapcsolódnak egy mindenen átívelő szálhoz is, amelyben Alexia szeretne többet kideríteni az apjáról, akit sosem ismerhetett meg. Mégis úgy vélem, ráfért volna a szövegekre egy leheletnyit alaposabb kidolgozottság, mivel a legtöbb kötetnél azt éreztem, hogy az elnyújtott felvezetés sietősen lezavart fináléba torkollik, illetve a rejtélyek is lehettek volna kevésbé kiszámíthatóak.

A szériának akad azonban még egy alkotóeleme, ami feledteti a gyengeségeit: ez pedig Carriger ellenállhatatlan humora, amit a lehető legképtelenebb jelenetekben csillogtat meg. Nagyszerűek a viktoriánus etikettet kifigurázó csipkelődések, sajátos bájt kölcsönöz az eseményeknek, hogy hőseink a harc közepette is azzal törődnek, illedelmesen viselkednek- és öltözködnek-e. Ám nem vádolható a történet teljes komolytalansággal, hiszen megrendítő leírások is szerepelnek benne, főleg annak kapcsán, mennyi mindenről kell lemondaniuk a természetfeletti életet választóknak.

A Napernyő Protektorátus azoknak a könyveknek a sorát gazdagítja, ahol nem szükséges sokat járatni az agyunkat olvasás közben, csak hagyni, hogy belefeledkezzünk az izgalmas kalandokba. Örömmel tölt el, hogy ha nem is egységes kiadásban, de a polcomon tudhatom, és sajnálom, hogy nincs sok esély a spin-offjai lefordítására, mert érdekelne, mit tartogat még ez a szertelenül szórakoztató fantáziavilág.

10/9

Meghívás egy gyilkos időhurokba

Stuart Turton: Evelyn Hardcastle 7 halála

Amióta gyerekként megismerkedtem Poirot és Miss Marple eseteivel, a krimit tartom az egyik kedvenc regény- és filmműfajomnak. Szeretek együtt töprengeni a detektívekkel, akár megelőzve őket, ugyanakkor azt is, ha meglepnek, és olyan megoldást tálalnak elém, amire álmomban sem gondoltam volna. Az Evelyn Hardcastle 7 halála is éppen azért került a szatyromba a Könyvhéten, mert egy klasszikus Agatha Christie-féle bűnügyet ígért, megspékelve némi modern sci-fis beütéssel.

Egy férfi egy erdő szélén tér magához. Nem emlékszik rá, hogy került oda, sőt, még arra sem, kicsoda. Hamarosan megtudja, hogy Sebastian Bellnek hívják és a Blackheath-birtokon tartózkodik, ahol az előkelő Hardcastle család estélyére hivatalos. A parti azonban tragédiába torkollik, a házigazdáék lánya, Evelyn gyilkosság áldozata lesz. Majd másnap az egész elölről kezdődik, egy különbséggel: hősünk Sebastian helyett egy másik ember bőrében ébred fel. Nyolc nap és nyolc személyiség áll a rendelkezésére, hogy elkapja a tettest, különben sosem térhet vissza a saját életébe…

Az időhurkos sztorik mostanában divatba jöttek, Turton viszont csavart egyet a formulán a testcsere beemelésével. Az ötlet – miszerint a nyomozó (és vele együtt az olvasó is) minden alkalommal más szemszögből vizsgálhatja meg a történéseket – páratlan, és jóval több lehetőséget nyit meg, mintha egyszerűen a gyanúsítottak beszámolóiból kéne kihámozni az igazságot. Az írót pedig elismerés illeti, amiért sikerült kézben tartania a népes társaságot úgy, hogy mindig a megfelelő helyen legyenek, és a legkisebb lépéseik is stimmeljenek.

A főhős (akiről később kiderül, hogy Aiden Bishop a valódi neve) többnyire egy üres lapnak érződik, akire bármelyik “gazdatest” jelleme ráhúzható, de elvitathatatlanul jólelkű, és még a kevésbé együttműködő “hordozóit” is igyekszik a nemes cél szolgálatába állítani. A többi karakterről nem árulnék el túl sokat, mivel ahogy az effajta krimikben szokás, a sablonoknak látszódó figurák mind többek annál, aminek mutatják magukat. Bőven rejtegetnek sötét titkokat, ezért egyikükkel sem ajánlatos komolyan elkezdeni szimpatizálni. Azt, hogy ebben az álságos közegben is megcsillanhatnak őszinte érzelmek, bizonyítják az olyan ritka kivételek, mint Evelyn és Michael Hardcastle testvéri kapcsolata vagy Jim Rashton és Grace Davies szerelme.

Sajnos zseniális alaphelyzete ellenére sem jutalmazhatom maximális ponttal a könyvet, ahogyan azt sokáig hittem. Nem mondanám, hogy a kerettörténet kihagyható, de meg lehetett volna oldani egy fokkal visszafogottabban is. Az eseményeket felügyelő pestisdoktorok és a rivális nyomozók behozása túlságosan elvont síkra helyezte a cselekményt. Az időhurok folyamatosan bővülő szabályrendszerével egyenes arányosságban nőtt a logikai buktatók száma, a befejezés pedig szintén kissé túlbonyolítottra sikeredett. Bár a regény végig élvezetes marad, talán a kevesebb több lett volna.

Az Evelyn Hardcastle 7 halála többet vállal, mint amennyit teljesíteni képes, ám figyelemreméltó koncepciója miatt helyet érdemel az évem legemlékezetesebb olvasmányai között. És mivel a felépítése szinte kiált azért, hogy minisorozatot forgassanak belőle, örömmel fogadtam a hírt, hogy a Netflixnél már tervezik a megfilmesítését.

10/9

Könyvekbe kötött varázslat

Bridget Collins: A könyvkötő & Árulások

Végtelenül boldoggá tesz, hogy rátaláltam Bridget Collins könyveire. Úgy érzem, idén ő lett számomra az az író, aki két éve Erin Morgenstern. Hihetetlenül rezonál a lelkivilágomra, pontosan az ilyen misztikus, érzelmes, nagyívű, a valóságos környezetet enyhe fantasy-elemekkel feldobó történeteket szeretem. A könyvkötő azt a tökéletes egybeesést testesíti meg, amikor a káprázatos borító és az izgalmakat ígérő fülszöveg együtt keltik fel az olvasó érdeklődését.

A vidéki Angliában járunk, a 19. században. Emmett Farmer egy hosszú betegségből lábadozva próbál visszailleszkedni a családi gazdaság igazgatásába. Egy napon levele érkezik a könyvkötő Seredithtől, aki szeretné felfogadni inasának. Az ifjú szülei makacsul elutasítják a könyvolvasást, mégsem tehetnek mást, minthogy elengedjék őt. Emmett előtt hamarosan feltárul a mesterség titka: a könyvekbe emberek olyan emlékeit kötik be, amiket el akarnak felejteni. Majd az előkelő Darnay famíliának kell egy megbízást teljesítenie, akiknél nem csupán fiukkal, a titokzatos Luciannel találkozik, hanem azzal a ténnyel is, hogy egy kötetben az ő kiradírozott emlékei lapulnak.

Bár az emléktörlős alapötlet nem teljesen eredeti (nekem főleg az Egy makulátlan elme örök ragyogása filmet juttatta eszembe), a könyvekkel összekapcsolva mégis egy újszerű világba vezetett be. Kifejezetten értékelem az alaposságot, amivel az írónő felépítette a mágia szabályait, azt, ahogy valahányszor felvetődött egy kérdésem, szinte rögtön választ is adott rá (pl. arra, hogy léteznek-e fikciós regények vagy hogy visszanyerhetőek-e a bekötött emlékek).

Hátrányként talán azt említeném meg, hogy az elején nagyon lassan vánszorog a cselekmény. Mivel bizonyos fordulatokat a fülszöveg is elárul, túl egyértelműnek láttam a jeleket, és tűkön ülve vártam, hogy mikor lesznek Emmett számára is világosak. A második részben viszont gyönyörűen kezdtek el kibontakozni a fiú bekötéséhez vezető események, míg végül a harmadik nagyobb egységben minden betetőzött és körbeért.

Emmett jóravaló, szerethető főhős, és ügyes megoldás, hogy a felejtése miatt neki is minden újdonság, ami az olvasóknak. Seredith is kedves karakter, de sajnálom, hogy vele és a fiával kapcsolatban sok megválaszolatlan kérdés maradt. Luciant többnyire ellenszenvesnek találtam, sajnos a pozitívabb megmozdulásaival sem tudott kitörni a “vonzó, de megbízhatatlan” kategóriából. Emmett húgát, Altát pedig végig borzasztóan sajnáltam, szerintem ő szerezte a legtöbb lelki sérülést a történet során, és vártam volna valamiféle kárpótlást számára. Emellett a könyvkötészet lehetőséget ad arra, hogy kicsiben sok más sorsot is felvillantson a szerző. Kendőzetlen betekintés nyílik a viktoriánus Anglia társadalmi problémáiba, amik bár más történetekből is ismerősek lehetnek, ettől még ugyanolyan megrázóak.

Borzongató és ámulatba ejtő, a régi gótikus klasszikusokat megidéző fantasy, olyanfajta, amilyet a legjobban szeretek olvasni.

10/9

Szerencsére néhány héttel azután, hogy kiolvastam A könyvkötőt, megérkezett a boltokba az Árulások, így nem kellett hosszú ideig hiányolnom Collins stílusát. Az első regénye is magával ragadott, de a másodikba már teljesen beleszerelmesedtem.

Léonard Martint, miután elbocsátják kulturális miniszteri pozíciójából, áthelyezik kutatómunkát végezni egykori iskolájába, a Montverre-i akadémiára. Az itteni diákok legfőbb próbatétele a grand jeu-n való részvétel. Ez egy verseny, ami magába foglal zenét, színházat, matematikát és filozófiát. A visszatérés hatására a férfi felidézi tanulóéveit, amiket a tökéletes pályamű létrehozásának vágya és évfolyamtársával, Aimée Carfax de Courcy-val folytatott rivalizálása határozott meg. A jelenben pedig megismerkedik Claire Drydennel, az intézmény első női magiszterével, akihez úgy érzi, megmagyarázhatatlan kötelék fűzi. Léo és Claire kénytelenek szembenézni múltbeli hibáikkal és titkaikkal, miközben a világ veszedelmesen kezd átalakulni körülöttük.

Bevallom, a történet nem adta magát könnyen, körülbelül a háromnegyedéig úgy véltem, nem fogja felülmúlni A könyvkötő sikerét. Bosszantott, hogy fogalmam sincs, hogy kéne elképzelni egy grand jeu-játékot, mivel egészen másfajta, klasszikusabb, kézzelfoghatóbb vetélkedőre számítottam. Azontúl a rengeteg politikai eszmefuttatás és a környezet elhelyezése térben és időben is feladták a leckét. Leginkább arra lehet következtetni, hogy Franciaország a helyszín, egy alternatív 1930-as években, ahol már a levegőben van a háború előszele, csak éppen más csoport válik üldözötté. Aztán ahogy elkezdett beindulni a cselekmény, már kevésbé törődtem a világépítés homályos részleteivel, és a szereplők közti szövevényes viszonyrendszer felé fordítottam a figyelmem.

Léónak számos döntésével nem értettem egyet, de értékelem, hogy makulátlan főszereplő helyett egy olykor szánalmasan esendőt kaptunk, aki nem riad vissza a hazugságtól, csalástól sem, a belső értékrendje mégis helyén van a legkritikusabb pillanatokban. Claire-t elsőre ridegnek találtam, a tudásszomjával és azzal, ahogy nőként érvényesülni próbál, viszont erősen azonosulni tudtam. Carfaxet is eleinte csak egy arrogáns ficsúrnak láttam, amíg el nem kezdte felfedni Léonak az emberibb oldalát. A Patkány szemszögéből játszódó fejezeteket először nem tudtam hova tenni, azonban a végére az ő szerepe is kikristályosodott, és nagyon megkedveltem az öntudatos lányt.

Azt viszonylag korán kitaláltam, hogy miért olyan ismerős Léonak Claire, és nem is húzták sokáig, hogy kiderüljön – legalábbis azt hittem, hogy kitaláltam, mert csendesen bekúszott az elmémbe egy másik sejtelem… Elhessegettem magamtól, ám mégis azt éreztem, így lenne a legszebb, legkerekebb a szerelmi szál, és amikor bebizonyosodott, hogy jól tippeltem, percekig csak mosolyogtam a könyv fölött. Ennél a csavarnál zártam teljesen a szívembe a történetet, és legszívesebben azonnal nekifogtam volna az újraolvasásának, már figyelve az árulkodó részletekre.

Lassan kibontakozó, de gyönyörűen összeálló, igazi regényélmény, ami visszahozta az olvasási és írási kedvem, és még hosszú ideig uralni fogja a gondolataimat.

10/10

Történet a történetekről

Erin Morgenstern: Csillagtalan tenger

A tavalyi évem során az Éjszakai cirkusz volt az a könyv, ami a legnagyobb hatással volt rám: varázslatos világépítésével és szövegszövésével belopta magát a szívembe. Így nem is volt kérdés, hogy Erin Morgenstern következő alkotását is meg szeretném ismerni, főleg miután bevallotta, egy történetekhez címzett ódával készült. Mivel nem közvetlenül a megjelenése után olvastam a debütáló művet, nekem nem kellett majdnem egy évtizedet várnom az újdonságra, hanem már néhány hónap elteltével kezembe vehettem. Ráadásul volt szerencsém a Blogturné Klub játékán nyerni egy példányt, így kétszeres boldogsággal kezdtem bele az olvasásba.

Zachary Ezra Rawlins egy napon titokzatos régi kötetre bukkan az egyetemi könyvtárban, ami nincs bejegyezve a nyilvántartásba. A furcsaság fokozódik, mikor a mesék közt a fiú egy emlékével találja magát szembe: gyerekként lehetősége lett volna kinyitni egy rejtekajtót, de megfutamodott. A kötetben vissza-visszatérő szimbólumokat követve ezúttal sikerül eljutnia a Csillagtalan Tenger partján álló földalatti könyvtárba. Egy ellenséges szervezet azonban be akarja záratni az odavezető ajtókat, megakadályozva, hogy akárki eljuthasson a könyvek templomába. Zachary feladata a mágikus hely megmentése, ám még el kell döntenie, hogy csak a regények lapjain áll készen kalandok átélésére vagy a saját életében is.

Ha egy szerző már bemutatkozó regényében megközelítette a tökéletességet, feltehetően óriási nyomás nehezedik rá a közönség részéről. Elégedetlenkednének, ha a folytatás erősen eltérne elődjétől, de akkor is, ha nem merne túlságosan elrugaszkodni a már bevált formuláktól. Morgenstern ezt az akadályt sikeresen megugrotta: jellegzetes burjánzó nyelvhasználatát és lassan csordogáló cselekményvezetését megőrizte, viszont ismét egy teljesen egyedi fantáziavilágot alkotott. Ha feltétlenül hasonlítanom kéne valamihez, talán A Végtelen Történettel tudnám párhuzamba állítani, mivel itt is egy fiúnak egy könyv általi másik világba csöppenését, és ezzel együtt a lelkében is megtett utazását követhetjük végig, csak éppen felnőtt kiadásban. Ez az áthallás egyáltalán nem zavaró, hiszen egyrészt mások a keretkörülmények, másrészt az írónő tudatosan úgy építette fel a művét, hogy emléket állítson, tiszteletet adjon vele azoknak a klasszikusoknak, amik őt inspirálták saját képzelete papírra vetésére.

Fontos leszögezni azt is, hogy bár a könyvek központi szerepet töltenek be a sztoriban, valójában a történeteken van a hangsúly, legyenek bármilyen formában elmesélve. Így képbe kerülnek az egyéb médiumok is, leginkább a videojátékok, ami szintén érdekes aspektussal gazdagítja a mondanivalót: vajon az életünk előre megírt, egyféle úton haladó könyv, vagy játék, ahol a környezet adott, de a döntéseinket magunk hozhatjuk meg?

A Csillagtalan Tenger partján elhelyezkedő könyvtár tagadhatatlanul csodálatos és hívogató hely. Valóságos székesegyháza az összegyűjtött tudásnak, aminek polcai közt bármelyik könyvmoly szívesen elveszne. Emellett olyan, akár a legexkluzívabb luxusszálloda, ahol a gardróbban a vendég ízléséhez passzoló ruhák teremnek, a konyhában pedig a rendelt ételeket a lehető legínyencebb módon tálalják fel. Értékelendő az is, hogy az ott tartózkodók számára eltűnnek a nyelvi különbségek, az emberek gond nélkül megérthetik egymást és a könyveket is. Arról nem is beszélve, hogy az épület minden pontján békésen lebzselő macskákba lehet belefutni, akik szívesen szegődnek a látogatók mellé. Ha tehetném, máris csomagolnék! Lehetőleg estélyit is, hátha sikerül kifognom egy irodalmi álarcosbált. Persze előbb tudnom kéne, hol találom a legközelebbi ajtót…

A főhős, Zachary is úgy lett megálmodva, hogy az olvasók könnyen azonosulhassanak vele. Ő az a típus, aki még huszonévesen is reménykedik, hogy megérkezik a roxforti levele vagy a szekrénye hátulja Narniára nyílik, de emiatt igazán nem lehet rá haragudni. Két szövetségese közül Doriant nem sikerült megkedvelnem. Ahhoz képest, hogy végül milyen fontos szerepet töltött be, többnyire háttérbe volt szorítva, és végig azt gyanítottam, hogy igazából a rosszak oldalán áll. Hogy jót is mondjak róla, a mesélési technikája kétségkívül hatásos, és a nyelvzseniségét megcsillogtató jeleneten is nagyot mosolyogtam. Mirabelt, a női segítőtársat viszont egyenesen imádtam! Rózsaszín hajával és vagányságával Tonksra emlékeztetett a Harry Potterből, és igazán feldobta a sztorit optimizmusával, állandóan pörgő személyiségével.

Ahogy az Éjszakai cirkusz is több szálon futott, itt is mozaikszerűen állnak össze a cselekmény darabjai. Bepillantás nyílik Zachary barátnőjének, Katnek naplójába is, aki igyekszik megfejteni, hová tűnhetett egyik napról a másikra a fiú. Érdekes volt ebből a másik szemszögből is megvizsgálni az eseményeket, mert így még azzal az opcióval is el lehet játszani, hogy a srác csak vizionálja az egészet, és a valóság sokkal kiábrándítóbb… Emellett időről időre beékelődnek részletek a kiindulópontul szolgáló kötetből, az Édes bánatokból és más könyvön belüli könyvekből. Ezek a rövid írások a népmesék hangvételét és elemeit idézik, ám szokatlanabbul záródnak, és elsőre összefüggéstelennek hatnak, de megalapozzák a világ szimbolikáját. Nem mellesleg gyönyörű gondolatkísérletek fogalmazódnak meg bennük: hogyan szerethet egymásba az Idő és a Sors, a Hold és egy földi halandó, vagy két ember, akik különböző korokból származnak. Ezek a szerelmek (főleg ez utóbbi) még jobban is megfogtak, mint a főszereplők kapcsolatai. Elég hamar letisztázódott, hogy akiket én szívesen látnék együtt, nem lehetnek egymáséi, így aztán nem is tudtam, hogy örüljek vagy összezavarodjak, mikor mégis akadtak kvázi romantikus jeleneteik…

Itt térnék át a negatívumokra, mert annak ellenére, hogy magával ragadott a regény, nem voltam vele maradéktalanul kibékülve. Az elején, amikor még nem indult be, azon aggódtam, milyen önironikus lenne, ha pont a történetek fontosságát hangsúlyozó könyvnek nem lenne igazi története. A szereplők hangzatos eszmecseréket tartottak arról, mik a jó sztori összetevői, én meg féltem, hogy elmélkedés fogja kitölteni az oldalakat izgalom helyett. A végkifejletre viszont azt éreztem, már sok is a jóból: Morgenstern túlvállalta magát azzal, hogy saját mitológiát épített fel, így univerzuma zsúfolttá vált, és az események logikai sorrendje is megbicsaklott időnként. Csalódást keltőek voltak az olyan húzások, hogy nem látni, mikor volt alkalma egymásba szeretni két karakternek, vagy hogy a főgonosz konkrétan “off-screen” intéződik el. Azt is nehezen dolgoztam fel, hogy az az írónő, aki olyan döbbenetesen merész befejezést kanyarított az Éjszakai cirkusznak, itt az egyetlen sokkoló fordulatot bántóan hamar semmissé tette. Nem azt mondom, az én szívemet is megmelengetik a happy endek, de Morgenstern előző művének csak anélkül lehetett súlya, és itt sem ártott volna, ha nem fulladunk bele a nyál-, vagy hogy hű legyek a regény fantáziavilágához, méztengerbe.

A kisebb-nagyobb hiányosságok és bosszantó tényezők ellenére Erin Morgenstern ismét kiemelkedően eredeti színfolttal gazdagította a kortárs fantasy-regények palettáját. Őszintén remélem, hogy harmadik alkotásában megint sikerül újat mutatnia, és azt is, hogy ezúttal nem kell tíz év az alkotói folyamathoz. Amíg várakozom, addig is rendszeresen visszatérek majd a cirkuszba, és ha kevesebbszer is, de időről időre meglátogatom a tengerparti könyvtárat is.

10/9

A gyermeklélek felnőtt titkai

Grecsó Krisztián: Vera

Grecsó Krisztián munkásságával, ahogy sok más magyar kortárs íróéval is, a Nők Lapja novellarovatában ismerkedtem meg. Rövid írásai általában fiktív alteregójának egyhangú vidéki életéről, csajozási kísérleteiről szóltak, és ugyan a stílusa szépségét már akkor is értékeltem, maga a tartalom nemigen tudott közel kerülni hozzám. Vera című regénye viszont mást ígért, mert egy éppen csak serdülni kezdő lányt tett meg főszereplőnek, az idei Libri irodalmi közönségdíj elnyerése pedig még inkább rávett az elolvasására.

Vera (Szili Emese) a könyvhöz készült előzetesben

Tátrai Vera 1980-ban tízéves, Szegeden él, kitűnő tanuló, ügyesen lovastornázik. A negyedikes tanév kezdete azonban váratlan változásokat hoz: az iskolába érkező új fiú, a lengyel Józef addig sosem átélt érzéseket kelt a kislány szívében. Ezzel párhuzamosan addigi legjobb barátnője, Sári, hirtelen ellenségesen kezd viselkedni vele szemben, és az osztálytársaikat is ellene fordítja. Biztonságérzetét csorbítja az alattomosan terjedő hír is, miszerint valójában örökbe fogadták.

A könyvben leginkább az érintett meg, hogy egyszerre idézte fel bennem a saját gyerekkoromat és a szüleimét. Bár a ’80-as évek jellegzetes körülményei, kellékei csak az ő elmesélésükből hangzottak ismerősen, a bemutatott helyzetek többsége nem évjáratfüggő. Az egész osztály általi kiközösítettség, az apró konfliktusokból rivalizálásba forduló barátságok, az első ártatlanul nyiladozó szerelmek, a nagylányosodás testi jeleinek elfogadása mind-mind ugyanilyen tapasztalatokkal jártak a 2010-es évek elején, amikor én voltam ennyi idős. Visszatérve a cselekmény idejére, érezhető, hogy a szerző célja nem a nosztalgiahajhászás, minél több utalás elhintése volt. 1980 teljesen természetes háttérként szolgál. Bevallom, az én szememben ezt a korszakot gyakran vonja be a kellemes retró báj, a regény azonban rávilágít, milyen kiszolgáltatott lehetett akkoriban élni: a felnőttek a rendszer által megfélemlítve éltek, így frusztrációikat a gyerekeiken vezették le, tekintélyüket az igazságtól függetlenül érvényesítve. A jelenet, mikor Vera először látja az addig higgadtnak ismert apját magából kikelve tombolni, félelmetesebb volt, mint bármilyen szörny vagy gonosztevő, pontosan a valóságossága miatt. Szerencsés, hogy ellenpólusként az anyukája mindig a bensőséges menedéket jelenti a kislány számára.

Korábbi, nappali borítóváltozat

Verával könnyen azonosultam, hiszen okos, kötelességtudó, nagy képzelőerővel megáldott, érzékeny lelkű, a helyét nehezen találó kislány. Számos kritikában hiteltelenségként rótták fel, hogy egy tízéves magát és a környezetét ilyen mélyen elemezve gondolkodik, ám számomra ez is tökéletesen átérezhetően hatott. A lánynak megtetsző fiút, Józefet is hamar megkedveltem, annak ellenére, hogy kettős személyiségével bonyolult eset: Verával szelíd és lovagias, másokkal viszont kifejezetten agresszív. Sári, az ellenféllé váló barátnő is egy fájdalmasan reális típus, akinek beképzelt modora mögött nem csupán elkényeztetettség, hanem családi problémák is állnak.

Bár meglepően megfogott a történet, mégsem voltam minden összetevőjével maradéktalanul elégedett. Hiányérzetem maradt, mivel az író túl sok titkot vet fel, ám nem mindre ad választ, köztük a legfontosabbra sem, illetve úgy állítja be, mintha egy másik titok nyitja megmagyarázná, pedig a kettő nem feltétlenül következik egymásból. Emellett rosszul viseltem azt is, ahogy a kezdeti békés Pöttyös könyvi miliőbe egyre jobban beszivárogtak a káromkodások és az obszcenitás, hiába indokolt ezekkel az eszközökkel szemléltetni a gyerekek rádöbbenését a felnőttek dolgaira. Minden durvasága ellenére a Vera mégis olyan könyv, amit Szabó Magda ifjúsági regényeivel együtt nagyon szívesen adok majd a reménybeli kiskamasz lányom kezébe.

10/9

 

Iránytű a lélekhez

Tom Hooper – Dawn Shadforth – Otto Bathurst – Euros Lyn – Jamie Childs: Az Úr sötét anyagai

Néhány éve olvastam Philip Pullman trilógiájának első részét, Az arany iránytűt, utána pedig megnéztem a 2007-es filmet, és azt is egy teljesen korrekt, hűséges adaptációnak találtam – az egyetlen, ami nagyon fájt benne, az a befejezetlensége, főleg annak tudatában, hogy már biztos volt, nem készítenek hozzá folytatást. Kíváncsi voltam (és vagyok) a cselekmény alakulására, mégsem volt eddig alkalmam a következő két kötetet sorra kerítení, így örömmel fogadtam a sorozatot. Bár egyelőre ebben a formátumban is csak az első könyvet dolgozták fel, remélhető, hogy sikerül végigvinniük a történetet.

Létezik egy párhuzamos világ, ahol az emberek lelke állatformájú daimónokként kíséri őket, és a mindent látó Magisztérium uralkodik. Ezen világ Londonjában, az oxfordi Jordan Kollégiumban nevelkedik az árva Lyra Belacqua, alakját még változtató, de legszívesebben hermelinként megjelenő daimónja, Pantalaimon társaságában, nagybátyja, Lord Asriel és tudóstársai felügyelete alatt. A kalandvágyó kislány lehetőséget kap, hogy az előkelő Mrs. Marisa Coulter pártfogoltjaként élhessen tovább, ám hamar gyanakodni kezd, hogy a hölgynek köze lehet az Átkosok veszélyes, gyerekrabló szervezetéhez. Amikor Lyra legjobb barátjának, Rogernek is nyoma vész, hosszú és kockázatos utazásra indul, hogy kiderítse, milyen sötét terv eszközei az Északra hurcolt gyerekek, és milyen világmegrengető felfedezést tett nagybátyja. Útján vándor gyiptusok, páncélos jegesmedvék, aeronauták, boszorkányok segítik, és egy különleges iránytű, az aletiométer, amiből képes kiolvasni az igazságot.

Az új feldolgozáshoz bizakodva álltam, bár a szereplőgárdából többen kevésbé tűntek szimpatikusnak vagy a karakterhez illőnek, mint a nagyfilmben. Lyrát illetően Dakota Blue Richards jóval csinosabb, bájosabb lányka, viszont Dafne Keenből inkább kinézem a rosszcsontságot, őt hamar megszerettem. Nicole Kidman számomra a színészistennő, úgyhogy borzasztó nehéz überelni, Ruth Wilsonnak nem is igazán sikerült minden drámai helyzetben meggyőzően alakítania Mrs. Coultert, de kétségkívül neki is volt egy fenyegetően szépséges kisugárzása. James McAvoy határozottan kedvelhetőbb figura, mint Daniel Craig, bár Lord Asriel kettősségéből kiindulva nem tudom, hogy ez a jelző itt mennyire mérvadó.

Szerencsére a kételyeimen sikerült felülkerekednem, és hagytam, hogy magával ragadjon a sorozat. A látványvilága fantasztikus, bár érezhetően jóval sötétebb tónusú, mint a nagyfilmé – emlékszem jelenetekre, amik a korábbi feldolgozásban szikrázó napsütésben zajlottak, itt pedig majdhogynem kivehetetlen félhomályban. Az Északon játszódó részek eléggé nyomasztottak, viszont az alternatív, viktoriánus, art deco és vadnyugati elemeket keverő, steampunk elemekkel felturbózott Londont imádtam. A történet végig székhezszögezően izgalmas, igazi mesés, a gyermeki énemet lelkesedésbe hozó kaland, bár érezhető, hogy az események egyre vészjóslóbb irányba fognak kanyarodni. Én az esetleges durvaságoktól nem annyira félek, inkább attól tartok egy kicsit, hogy nagyon elvont irányba fog kanyarodni a történet a vallási kérdések behozásával.

Lyra dacos, sokszor meggondolatlan, de szerethető kislány, Pantalaimon pedig egy tünemény, odáig voltam minden feltűnésekor, és alapból a lélek megtestesülése állat formájában az egyik legeredetibb ötlet a sztoriban. *-* Lord Asriel és Mrs. Coulter zavarbaejtően ellentmondásosak, többek közt az ő egyáltalán nem tipikus szerepükön érződik legjobban, hogy ez nem egy átlagos jó és rossz sablonokkal operáló fantasy. A mellékszereplők között is rengeteg emlékezetes alak tűnik fel, Lin-Manuel Miranda laza és humoros Lee Scoresby-ja nőtt közülük leginkább a szívemhez.

Az egyetlen, amit nem igazán tudtam hova tenni, az a modern szál volt. Később utánaolvastam, hogy csak a második könyvben hozza be az író Willt (Amir Wilson). Érdekesnek találtam a párhuzamos dimenziók ötletét, ennek ellenére borzasztóan kizökkentett minden egyes jelenet, amikor átruccantunk a hétköznapi világba – pláne, hogy annyira nem történtek még számottevő események ezen a vonalon.

Ettől eltekintve teljesen elvarázsolt a sorozat, és amíg a következő évadot várom, tervezem elolvasni A titokzatos kést és A borostyán látcsőt is, mert – Will szálától eltekintve – mégiscsak ugyanazt ismertem meg harmadjára, és most már leginkább a folytatás érdekelne.

10/9

Sötétben a fények városa

R. Kelényi Angelika: A párizsi nő (Az ártatlan 3.)

Olvasmányok terén minden kétséget kizáróan Az ártatlan-trilógia volt a tavalyi évem felfedezettje, egyben egyike a legcsodálatosabban, legkifogástalanabbul megírt regényeknek, amik valaha a kezembe kerültek. A harmadik, befejező kötetet így a szokásosnál is nagyobb várakozás és izgalom övezte részemről, mivel éreztem, az előző részekben megismert és megszeretett hősökre minden eddiginél nehezebb próbatételek várnak, mielőtt elnyerik remélhetőleg boldog befejezésüket.

Ahogy elképzeltem: Adele (Kristin Scott Thomas)

Fabricius Flóra és Lorenzo Mariani immár házasokként érkeznek meg Párizsba, miután Velencét kénytelenek volta maguk mögött hagyni. Vendéglátójuk Adele Serra, a Mariani-család régi hölgyismerőse, aki ugyan egy márki kegyencnőjeként dúskálhat gazdagságban, leplezni sem próbálja Lorenzo iránti vonzalmát és Flórával szembeni lekicsinylését. A hajóúton töltött édeni mézeshetek ellenére az ifjú feleség szívét újból elönti a féltékenység és a kételkedés férje érzelmeiben, miközben körülötte is legyeskedni kezd a jóvágású Henri de Rouvroy gróf. A párosra hamarosan házasságuk gondjainál súlyosabb ügy megoldása vár, hisz a francia királyi udvarban kell nyomára bukkanjanak a sorra mérgezés áldozatául eső protestáns nemesek merénylőjének.

Ahogy elképzeltem: Henri (Toby Regbo)

Tanulhatnék R. Kelényi Angelikától, hogy ne csak az előző két kritikámban írt dicséreteimet újrázzam, ő ugyanis a három kötetet hasonló sémára építkezve, ám az eseményeket mindig váratlanul megcsavarintva, önismétlésbe sosem fulladva alkotta meg. Csejte borzongató vára és Velence fülledt sikátorai után Párizs bemutatása is lenyűgözött, finomkodás nélkül nyújtva betekintést a fényűzés mögött meghúzódó mocskos intrikákba és a nyomornegyedekben halványan pislákoló emberségességbe. Bár korábban egyáltalán nem tartottam magam a francia főváros rajongójának, az utóbbi időben azon kaptam magam, hogy egyre több kedvenc történetem színhelyét adja, úgyhogy vágyott utazási célpontjaim listáján előkelő helyre került.

Arnaud Bedouët, mint IV. Henrik

A Bűnös örömök városában repeső szívvel figyeltem Flóra és Lorenzo kapcsolatának kibontakozását, így rosszulesett, hogy gyakorlatilag visszalökődtek a kiindulóhelyzetbe. Elszomorított, hogy annyi közös leküzdött veszély és gyönyörteli pillanat után továbbra is okot adnak egymásnak a bizalmatlanságra, különösen a férfi, akinek minden cselekedetéből süt a felesége iránti szerelem, szavaival mégis az ellenkezőjét állítja.

Mérhetetlenül sajnáltam Flórát, aki hiába edződött belevaló, rafinált nővé, majd megőrjítette a gyötrődés, hogy nyilván a hadnagy csupán biztonsági intézkedésként kötötte hozzá az életét, egyébként miben jelentene pont ő többet számtalan korábbi románcánál. Megváltásként a cselekmény közepén néhány fejezet erejéig Lorenzo vette át az elbeszélő szerepét, ami nemcsak hasznos dramaturgiai fogásként szolgált olyan történések leírására, amiknél Flóra nem, vagy öntudatlanul volt jelen, hanem végre feltárultak e bosszantóan kiismerhetetlen fiatalember gondolatai, és bizonyították, jóval érzőbb lélek, mint amilyennek hajlamos álcázni magát.

A párizsi nő tökéletes fináléja egy tökéletes sorozatnak, az eddigieket felülmúlóan feszültségteljes és szívszorító jelenetekben bővelkedve. A trilógia minden ízében méltó utódja a klasszikus történelmi kalandregényeknek, azonban összetett karakterábrázolása, gondolati és érzelmi tartalmassága nem engedik elavultnak tűnni a modern olvasói igényekhez mérten.

Értékelésem:

10/9

Az NSA-től a NASA-ig

Dan Brown: Digitális erőd & A megtévesztés foka

Túl a Robert Langdon-sorozat eddigi öt kötetén, kedvet kaptam Dan Brown két, a szimbólumkutatótól független regényéhez is. Bár régóta figyeltem őket a polcon, a történetükről csak annyi fogalmam volt, hogy a tudományt és a technológiát állítják középpontba, ami kevésbé foglalkoztat, mint a művészettörténet. Ettől még bíztam benne, hogy a szerző ezen a téren is kiemelkedőt alkotott, mivel az Eredetben már bizonyította, hogy a két témakört képes páratlanul ötvözni is.

 

Némi vacillálás után elsőként a Digitális erődbe kezdtem bele, amibe belejátszott az is, hogy ez jelent meg előbb, egyben ez volt Brown legelső könyve. Ennél persze nyomósabb indok, hogy a titkosírások gyerekkorom óta lenyűgöznek, és éreztem, ez az alapanyag a rejtjelek mesterének tollából utánozhatatlanul izgalmas és informatív történetet eredményezhet.

Ahogy elképzeltem: Susan (Amanda Peet)

Az USA Nemzetbiztonsági Ügynökségének (NSA) kódfejtő gépébe, a TRANSLTR-be egy feltörhetetlen algoritmus, úgynevezett digitális erőd kerül, ami lassan megbénítja az addig hibátlanul működő szerkezetet. Míg a kriptográfus Susan Fletcher a veszélyes folyamat leállításán munkálkodik, vőlegénye, a nyelvészprofesszor David Becker Sevillába utazik, ahol holtan találták a program megalkotóját, az ügynökség egy kiugrott tagját. Célja a személyiségi jogok védelme volt, szemben a mindenre kiterjedő hírszerzéssel, ám ennyivel már épp eleget tett ahhoz, hogy egyeseknek érdekükben álljon eltávolítani őt az útból. Utolsó üzenete viszont továbbterjed, amíg rá nem bukkannak az ellenkódra…

A két főhőshöz először közömbösen viszonyultam, ám amint betekintést nyertem megismerkedésükbe és szerelmük kibontakozásába, rögtön megkedveltem őket. Susan férfikollégáit megszégyenítően csillogó észjárású és határozott, David pedig amellett, hogy már-már álomszerűen művelt, sportos és lovagias, szerethetően esetlen is tud lenni. Keveset szerepeltek együtt, de a közös pillanataik aranyat értek, a szakmájukból adódó kis belsős poénjaikkal és egymás szórakoztatására kiötlött rejtvényeikkel. Igazán érdekes volt beavatódni a kódfejtők szigorúan őrzött világába, még ha a 20 évvel ezelőtti technikai háttér mára jócskán elavultnak is hat. A szereplők pedig egyáltalán nem vádolhatók azzal, hogy ki sem mozdulnának az irodából, a számítógép elől, hisz az egyik szálon idegenvezetést kapunk Sevilla nevezetességeihez – a Barcelonába kalauzoló Eredet után csak még jobban felerősödött bennem a Spanyolországba utazási vágy.

Ahogy elképzeltem: David (Patrick Dempsey)

Örömmel állapíthattam meg, hogy Brown már debütálásában csúcsra járatta mindazon tényezőket, amik műveit letehetetlenné varázsolják: a rövid, csattanós fejezeteket, amiket juszt sem ugyanaz a szál folytatása követ, a nyomról nyomra haladást téves kitérőkkel, a gyanú elterelését, a pár mondattal tökéletesen jellemzett karaktereket. Észrevétlenül rengeteg hasznos információval gazdagít, újra és újra az apró, könnyen elsikkadó részletekre irányítja a figyelmet, együtt lehet találgatni a szereplőivel, miközben végig az orránál fogva vezeti az olvasót.

Igaz, a későbbi írásaiban is visszaköszönő sablonok miatt bizonyos fordulatokat hamar sejteni lehet, de szerencsére ez nem vesz el sokat jól felépítettségéből. Ha nem is mutat túl világhírt szerző könyvein, az író remek kikapcsolódást szolgáltató, korrekt és kompakt thrillert alkotott.

10/9

 

A Digitális erőd okozta pozitív élmény után felfokozott lelkesedéssel nyúltam A megtévesztés foka után, épp ezért még nagyobb csalódásként éltem meg, hogy ez a regény korántsem nyerte el annyira a tetszésem, mint az előbbi.

Ahogy elképzeltem: Rachel (Rachel McAdams)

Rachel Sexton hírszerzési elemzőt váratlanul az Északi-sarkra szólítják, hogy ellenőrizzen egy, a NASA által felderített leletet, ami gyökeresen megváltoztathatja az emberiség eddigi véleményét a Földön kívüli életről, és visszanyerheti a csúfos hibákat vétő űrügynökség megbecsülését. A nő cseppet sem mozog otthonosan a sarkvidéki bázison, a helyzetet pedig bonyolítja, hogy úgy teljesíti az elnök megbízását, hogy az ellenzék jelöltje a tulajdon apja, akivel rég megromlott a kapcsolatuk. Az expedíció sikertelenségét sokan fogadnák kárörvendve, és amint megkérdőjeleződik a lelet valódisága, Rachelnek és a kutatóknak az életükért kell küzdeniük a zord jégtáblákon…

Az mindenképpen dicséretes, hogy bár Robert Langdon is kötelezően kap női segítőtársat, akik változó mértékben hasznosak és emlékezetesek, Brown mindkét nem őt szerepeltető regényében erős hölgyeket tett meg főszereplőnek. Az aggodalmaskodásra hajlamos, ám szívós és találékony Rachel sarkvidéki szálával párhuzamosan a Fehér Ház piszkos ügyleteit is egy női alkalmazott, Gabrielle Ashe szemszögéből láttatja. Mindkettőjüket szoros szálak fűzik a gátlástalan, beképzelt Sexton szenátorhoz, lévén egyikük az elhanyagolt lánya, másikuk az asszisztense, akivel félő, hogy kitudódik futó kalandja. (Amúgy csak szerintem túl direkt, hogy egy flörtjeiről elhíresült személyt Sextonnak hívnak?) Míg Gabrielle a saját jogán próbál meg érvényesülni, kilépve szeretője árnyékából, Rachel és az egyik kutató közt is románc szövődik. A közönségkedvenc dokumentumfilmes Michael Tolland intelligens, humoros és gyengéd, mégsem éreztem, hogy olyan egyenrangú társává válna párjának, mint a másik könyvben Susannek David.

Gabrielle bevallottan Halle Berryre hasonlít

Dan Brown ismét merész, vitaindító témát választott, ezúttal az amerikai kormányt és a tudósokat megcélozva. Az űrbéli élet bizonyítékának megjelenésekor megijedtem, hogy csak nem kanyarítja el holmi ufós irányba a történetet, de hála az égnek, végig a racionalitás talaján maradt. A biológiai fejtegetések, ha annyira nem is hatottak meg, gyarapították az ismereteim, ám a rengeteg politikai csatározás végképp nem tudott lekötni. Nem vitatom a regény színvonalasságát és alaposságát, azonban ha rangsorolnom kéne Brown műveit, egyértelműen ezt tenném az utolsó helyre.

10/7

 

U.i.: Most, hogy olvastam Dan Brown összes eddigi könyvét, csalódottan vettem tudomásul, hogy ehhez nem készült Molyos kitüntetés, pedig örömmel átvenném. 😦 

 

Kémek karneválja

R. Kelényi Angelika: Bűnös örömök városa (Az ártatlan 2.)

Az idei év eddigi legjobb olvasmányai közt tudhatom Az ártatlan-trilógia első kötetét, A grófnő árnyékábant. Történelmi környezetével, fordulatos cselekményével és belevaló hőseivel megidézi a közkedvelt klasszikusokat, miközben feszültségteremtése és problémafelvetése a mai kor igényeihez is illeszkedik. Nem volt kérdés, hogy minél hamarabb folytatni szeretném a sorozatot, és szerencsére nem is kellett vele sokat várnom. A második részt ismételten csak dicsérő szavakkal tudom illetni, tökéletesen magába foglal mindent, ami egy igazi, hamisíthatatlan kalandregény velejárója.

Ahogy elképzeltem: Maria (Helen McCrory)

A Csejtén történt borzalmas események után Flóra és Lorenzo menekülni kényszerülnek. A férfi szülőhazájába, Itáliába utaznak, ahol édesanyja velencei otthonában lelnek szállásra. A lány reméli, biztonságban és nyugalomban próbálhat túllépni az őt ért veszteségeken, míg nem szembesül a ténnyel, hogy Maria asszony kurtizánokat pártfogol és okít a kémkedés fortélyaira. Flóra cseppet sem kíván a feslett hölgyekhez hasonlítani, ám mikor egy nemes urat meggyilkolnak, minden rafináltságát és női praktikáját latba kell vetnie, hogy a gyanúsítottak bizalmába férkőzhessen. A csatornák mentén zajlik a karnevál, és sosem lehet tudni, ki rejteget bűnös szándékokat az álarca mögött…

R. Kelényi Angelika már az első kötettel bizonyította, hogy mesterien képes fűzni a szálakat, minden mellékalak, jelentéktelennek tűnő esemény, elejtett félmondat kulcsfontosságú szerephez juthat a későbbiekben. Oldalról oldalra újabb rejtélyek merülnek fel, a történet valósággal sodor magával, mégsem kapkodva, hanem pont elég kényelmes tempóban ahhoz, hogy az olvasó teljesen belehelyezkedhessen a 17. századi Olaszország atmoszférájába. A gördülékeny, érzékletes fogalmazásmód érdemeként a hosszas eszmefuttatások sem válnak egyhangúvá, az időutazást pedig az írónő a korszakról szerzett szerteágazó ismeretei teszik teljessé.

Ahogy elképzeltem: Giulia (Adelaide Kane)

Velence szabados erkölcsei kezdetben felháborítják Flórát, a nyomozás előrehaladtával azonban egyre jobban alkalmazkodik hozzájuk. Természetesen ügyel rá, hogy megőrizze tisztességét, de kezdi levetkőzni annak a  szende, illedelmes leányzónak képét, aki Pozsonyból útnak indult. Habár már akkor sem átallotta kimutatni öntudatosságát, most  fedezi és vállalja fel a benne lakozó csábos és találékony nőt. Váratlan átalakulása Lorenzot sem hagyja hidegen, aminek köszönhetően kapcsolatuk a humoros évődéstől forróan szenvedélyes pillanatokig jut. Vonzalmukat mégsem engedhetik bátran szabadjára, hisz Lorenzo nehezen bír elszakadni ifjúkori kedvesétől, Giuliától, annak ellenére, hogy az egyébként is gőgös természetű hölgy azóta hercegné lett, míg Flórára a nőcsábász Favretti gróf veti ki a hálóját, aki hozzászokott, hogy megkaparintja, amire vágyik.

Ahogy elképzeltem: Darius (Laurence Fishburne)

 

Az első részben Báthory Erzsébet, itt Maria asszony tölti be az erős idősebb nő szerepét, aki Flórát oltalmába veszi. Lévén maga is magyar származású, pontosan át tudja érezni, milyen a lánynak egy idegen kultúrába csöppenni, és a tiltott szerelmet is első kézből ismeri. Hajlamos a lobbanékonyságra, de elfogadta a helyzetet, amiben élni kényszerül, a fiaiért pedig valóságos anyatigrisként küzd. Hamar a szívembe zártam Marianiék szerecsen inasát, Dariust is, ezt a melegszívű mackót, aki hűséges bajtársa Lorenzonak és elszánt védelmezője a házbéli lányoknak.

A bonyolódó szálak és fejlődő jellemek mellett a helyszínválasztás is nagyban hozzájárult, hogy a Bűnös örömök városát még elődjénél is élvezetesebbnek találjam. Velence az egyik kedvenc helyem a világban, rajongok az ott játszódó történetekért, és örülök, hogy már élőben is láthattam (a tömeget és a Sóhajok hídját befedő karóra-reklámot leszámítva). Így kicsit sajnálom is, hogy a befejező epizód megint másfele veszi az irányt, de bízom benne, hogy Párizs hangulata is magával ragad majd, és alig győzöm találgatni, vajon milyen lélegzetelállító izgalmak várnak ott hőseinkre.

Értékelésem:

10/9

 

Ártatlanul a bűn nyomában

R. Kelényi Angelika: A grófnő árnyékában (Az ártatlan 1.)

Az elmúlt fél évben szinte nem telt el nap, hogy a Molyon ne futottam volna bele Az ártatlant méltató véleményekbe, így nem csoda, ha egyre és egyre nőtt az érdeklődésem iránta. Mivel nem titkoltan igyekszem betölteni az Ambrózy báró esetei befejezése után hagyott űrt a szívemben, hatalmas boldogsággal tölt el, hogy rábukkantam egy hasonlóan színvonalas, kidolgozott és izgalmakkal teli magyar történelmi krimire.

Már az alaphelyzet is igencsak rokonítható kedvencemével: egy fiatal lány számára ismeretlen környezetben keresi eltűnt nővérét. Szerencsére hamar kitűnik, hogy szó sincs holmi utánzatról, hiszen korábbi korszakban, más körülmények közt játszódik, és az események is más úton haladnak. Fabricius Flóra az 1600-as években érkezik Csejte várába, ahol nővére, Dorottya, Báthory Erzsébet mellett segédkezett, míg nyoma nem veszett. Ráadásul nem ő az egyetlen, akiért aggódni kell, hisz az udvarból sorra tünedeznek el a szolgálólányok, majd holtan, de legalábbis megkínozva kerülnek elő. Ifjú hősnőnk hamarosan egy jóval szövevényesebb és veszélyesebb nyomozásban találja magát, mint eredetileg tervezte.

Flóra a borító ablaka mögött

Számos remek könyv került mostanában a kezembe, viszont idejét sem tudom, mikor éreztem utoljára ilyen igazi olvasmányélményt, amilyet ez a páratlan kezdőkötet nyújtott. Ittam minden sorát, teljesen belehelyezkedtem a kora újkor Magyarországába, és alig vártam, milyen fordulatokra fog fény derülni a következő oldalakon. Az írónő gördülékenyen, érzékletesen, a régies nyelvezetet nem túlzásba víve fogalmaz, mesterien adagolja a feszültséget, így egy jelenet sem érződik üresjáratnak.

Flóra személyében egy ön- és céltudatos, korával szembemenően modern gondolkodású kisasszonyt ismerhettem meg, aki jövőjét nem gazdag férj kifogásával, hanem apjától tanult orvosi tudományának hasznosításával szeretné biztosítani. Bármit megtenne Dorka megtalálásáért, még ha kettejük kapcsolata némileg ellentmondásos is: a fiatalabb lány nem viseli túl jól, hogy folyamatosan háttérbe szorul, és elmondása szerint nővérét csak a férfiak foglalkoztatják. Flóra szereti hinni, hogy ő bezzeg ellenáll a másik nemnek, még azután is, hogy a kutatás során szövetséget köt a vonzó Lorenzo Marianival. Az olasz-magyar származású hadnagy épp elég titkot és sérelmet őriz, nem hiányzik neki egy makacs nőszemély védelmezése, mégis lépten-nyomon segítségére siet, csipkelődésük pedig határozottan a sztori legszórakoztatóbb eleme.

Ahogy elképzeltem: Lorenzo (Eoin Macken)

Közben természetesen ott áll mindenki felett a rettegett grófnő, Báthory Erzsébet, akiről ez a mű sem fest egyértelmű képet. Szeszélyes és kiismerhetetlen, egyik pillanatban jóságos és engedékeny, míg máskor a legapróbb hibára is tombolni kezd. Én mindenesetre sajnáltam őt a vállára rakódott rengeteg teher miatt, és amiért ellehetetleníteni próbálták azok, akik számára felfoghatatlan, hogy egy nőből is válhat erős uralkodó. Az úrhölgyről közismert pletyka, hogy vámpírként szüzek vérével tartotta magát fiatalon, amire itt is gyanakodnak a cselédek eltűnése körül, bennem azonban fel sem merült, hogy ne racionális magyarázat adódna a rejtély megoldására. Ha valódi szörnyetegek nem is, annak tekinthető emberek lapulnak a kastélyban, és elvetemült tettekre képesek. A legnagyobb csavar mélységesen megrázott és lesokkolt, nem számítottam ennyire kemény, majdhogynem pszichothrillerbe illő végkimenetelre.

Julie Delpy Báthoryként A grófnő című filmben

Mindennek fényében elmondhatom, hogy egy csaknem kifogástalanul megalkotott, tökéletes élvezetet adó regényhez volt szerencsém. Legszívesebben azonnal belevetném magam a folytatásba, különösen, hogy Velencébe, az egyik legszeretettebb városomba kalauzol.

Értékelésem:

10/9