Havannai randevú

Nina Moreno: Ne randizz Rosa Santosszal!

Ezt a könyvet a Csillagtalan tengerhez hasonlóan a Blogturné Klub játékán nyertem. Magamtól valószínűleg nem vettem volna le a bolt polcáról, az értékeléseket olvasva mégis megragadott a kubai hangulat, így tettem vele egy próbát. Nem bántam meg, hogy a gép nekem sorsolta ki a regényt, hiszen időnként, főleg nyáron szükségem van az efféle kikapcsolódásra. Sőt, jóval komolyabb témákkal is találkoztam a műben, mint feltételeztem volna.

Úgy fest, a Santos család nőtagjain átok ül: ha hajós férfibe szeretnek bele, az hamarosan a tengeren veszti életét. A legifjabbnak, Rosának sem lenne tanácsos a kikötő-igazgatók fia, Alex Aquino után epekednie, ha nem akar úgy megözvegyülni, mint kubai menekült nagyanyja és anyja, aki már a floridai Port Coralban nőtt fel. A tizennyolc éves lánynak egyébként is van elég baja. Legfőbb álma egy egyetemi ösztöndíjprogram keretében Kubába utazni, ám otthonában félik kiejteni az ország nevét. Amellett egy vállalkozó beépíttetné a városka tengerpartját, ezért a megmentésére rendezett fesztivál levezénylésében is segédkeznie kell. Ahogy a nyár egyre eseménydúsabbá válik, a lánynak ideje leszámolnia az elvárásokkal és a babonákkal, hogy felvállalja, mire is vágyik igazából.

Talán még nem sokszor említettem a blogon, de rajongok Közép- és Dél-Amerikáért. A spanyol és a portugál nyelv, a tüzes latin zene, az ételkülönlegességek és a vízközeliség mind különleges helyet foglalnak el a szívemben, így igazán jólesett erről a kultúráról olvasnom. Az írónő remekül adta át, milyen lehet egy ilyen életvidám, összetartó közösségben élni, ahol mindenki ismeri és segíti egymást, ugyanakkor az árnyoldalát is megmutatta a kotnyeles szomszédokkal és a gyorsan terjedő pletykákkal. Rosa nagymamájának “boszorkányságai”, gyógyfüves praktikái egy csipetnyi mágikus realizmust is kölcsönöztek a történetnek. A Kuba politikáját taglaló részek viszont megdöbbentettek, nem gondoltam, hogy napjainkban is ennyire súlyos az ottani helyzet, hogy USA-állampolgárok csak nyomós indokkal utazhatnak be.

A szereplőket illetően értékeltem, hogy mind jó értelemben véve hétköznapiak. A sztori nagyon könnyen elcsúszhatott volna a klisék felé, ám az írónő ügyesen megugrotta ezeket a buktatókat. Rosának lételeme a tanulás és a szervezkedés, Alex pedig elsőre mogorvának és megközelíthetetlennek tűnik, mégsem a lúzer stréber és a bunkó nagymenő ezerszer elcsépelt egymásra találásának lehetünk tanúi. Bár egy kicsit hirtelennek éreztem a váltást aközött, hogy utálkoznak és hogy egymásba vannak zúgva, végül rájöttem, hogy nem is az a központi kérdés, hogy a fiú vajon viszontszereti-e a lányt, hanem hogy ez miképpen illeszthető be a lány életébe. Ahogy azt is kellemes csalódásként éltem meg, hogy annak ellenére, hogy a cím is a randizást emeli ki, jóval fontosabb szerepet kapnak a családi konfliktusok és Rosa önmagával való szembenézése.

A regénybe élvezetes belemerülni akkor is, amikor nem látni a cselekmény ívét, hanem epizodikusnak hat. A boldog pillanatokat azonban végig körbelengi az apa és nagyapa halála és az óhaza elhagyása miatti komorság. Majd az utolsó fejezetekben bekövetkezik egy megrázó fordulat, ami után Rosa utazásra indul, hogy feldolgozhassa a történteket. Nekem ez a rész tetszett leginkább, mert hiába volt szomorú, egyben megtisztítóan hatott a főhősnő mellett rám is. Korábban többször éreztem a problémákat súlytalannak, a fogalmazást leegyszerűsítettnek, ám ennek a szakasznak a komolysága és szinte költői magasságokba emelkedő nyelvezete kárpótolt.

Ne tévesszen meg tehát senkit az egyébként jópofa címlap. Messze többet rejt, mint habkönnyű tinikomédiát. A történet nem hibátlan, de szerethető, és a felemelő befejezés miatt nem csupán azt mondhatom el, hogy szórakoztatott, hanem hogy adott is nekem valamit. A bizonyosságot, hogy akármi is adódjon, az életet mindig megéri folytatni.

10/7

Az NSA-től a NASA-ig

Dan Brown: Digitális erőd & A megtévesztés foka

Túl a Robert Langdon-sorozat eddigi öt kötetén, kedvet kaptam Dan Brown két, a szimbólumkutatótól független regényéhez is. Bár régóta figyeltem őket a polcon, a történetükről csak annyi fogalmam volt, hogy a tudományt és a technológiát állítják középpontba, ami kevésbé foglalkoztat, mint a művészettörténet. Ettől még bíztam benne, hogy a szerző ezen a téren is kiemelkedőt alkotott, mivel az Eredetben már bizonyította, hogy a két témakört képes páratlanul ötvözni is.

 

Némi vacillálás után elsőként a Digitális erődbe kezdtem bele, amibe belejátszott az is, hogy ez jelent meg előbb, egyben ez volt Brown legelső könyve. Ennél persze nyomósabb indok, hogy a titkosírások gyerekkorom óta lenyűgöznek, és éreztem, ez az alapanyag a rejtjelek mesterének tollából utánozhatatlanul izgalmas és informatív történetet eredményezhet.

Ahogy elképzeltem: Susan (Amanda Peet)

Az USA Nemzetbiztonsági Ügynökségének (NSA) kódfejtő gépébe, a TRANSLTR-be egy feltörhetetlen algoritmus, úgynevezett digitális erőd kerül, ami lassan megbénítja az addig hibátlanul működő szerkezetet. Míg a kriptográfus Susan Fletcher a veszélyes folyamat leállításán munkálkodik, vőlegénye, a nyelvészprofesszor David Becker Sevillába utazik, ahol holtan találták a program megalkotóját, az ügynökség egy kiugrott tagját. Célja a személyiségi jogok védelme volt, szemben a mindenre kiterjedő hírszerzéssel, ám ennyivel már épp eleget tett ahhoz, hogy egyeseknek érdekükben álljon eltávolítani őt az útból. Utolsó üzenete viszont továbbterjed, amíg rá nem bukkannak az ellenkódra…

A két főhőshöz először közömbösen viszonyultam, ám amint betekintést nyertem megismerkedésükbe és szerelmük kibontakozásába, rögtön megkedveltem őket. Susan férfikollégáit megszégyenítően csillogó észjárású és határozott, David pedig amellett, hogy már-már álomszerűen művelt, sportos és lovagias, szerethetően esetlen is tud lenni. Keveset szerepeltek együtt, de a közös pillanataik aranyat értek, a szakmájukból adódó kis belsős poénjaikkal és egymás szórakoztatására kiötlött rejtvényeikkel. Igazán érdekes volt beavatódni a kódfejtők szigorúan őrzött világába, még ha a 20 évvel ezelőtti technikai háttér mára jócskán elavultnak is hat. A szereplők pedig egyáltalán nem vádolhatók azzal, hogy ki sem mozdulnának az irodából, a számítógép elől, hisz az egyik szálon idegenvezetést kapunk Sevilla nevezetességeihez – a Barcelonába kalauzoló Eredet után csak még jobban felerősödött bennem a Spanyolországba utazási vágy.

Ahogy elképzeltem: David (Patrick Dempsey)

Örömmel állapíthattam meg, hogy Brown már debütálásában csúcsra járatta mindazon tényezőket, amik műveit letehetetlenné varázsolják: a rövid, csattanós fejezeteket, amiket juszt sem ugyanaz a szál folytatása követ, a nyomról nyomra haladást téves kitérőkkel, a gyanú elterelését, a pár mondattal tökéletesen jellemzett karaktereket. Észrevétlenül rengeteg hasznos információval gazdagít, újra és újra az apró, könnyen elsikkadó részletekre irányítja a figyelmet, együtt lehet találgatni a szereplőivel, miközben végig az orránál fogva vezeti az olvasót.

Igaz, a későbbi írásaiban is visszaköszönő sablonok miatt bizonyos fordulatokat hamar sejteni lehet, de szerencsére ez nem vesz el sokat jól felépítettségéből. Ha nem is mutat túl világhírt szerző könyvein, az író remek kikapcsolódást szolgáltató, korrekt és kompakt thrillert alkotott.

10/9

 

A Digitális erőd okozta pozitív élmény után felfokozott lelkesedéssel nyúltam A megtévesztés foka után, épp ezért még nagyobb csalódásként éltem meg, hogy ez a regény korántsem nyerte el annyira a tetszésem, mint az előbbi.

Ahogy elképzeltem: Rachel (Rachel McAdams)

Rachel Sexton hírszerzési elemzőt váratlanul az Északi-sarkra szólítják, hogy ellenőrizzen egy, a NASA által felderített leletet, ami gyökeresen megváltoztathatja az emberiség eddigi véleményét a Földön kívüli életről, és visszanyerheti a csúfos hibákat vétő űrügynökség megbecsülését. A nő cseppet sem mozog otthonosan a sarkvidéki bázison, a helyzetet pedig bonyolítja, hogy úgy teljesíti az elnök megbízását, hogy az ellenzék jelöltje a tulajdon apja, akivel rég megromlott a kapcsolatuk. Az expedíció sikertelenségét sokan fogadnák kárörvendve, és amint megkérdőjeleződik a lelet valódisága, Rachelnek és a kutatóknak az életükért kell küzdeniük a zord jégtáblákon…

Az mindenképpen dicséretes, hogy bár Robert Langdon is kötelezően kap női segítőtársat, akik változó mértékben hasznosak és emlékezetesek, Brown mindkét nem őt szerepeltető regényében erős hölgyeket tett meg főszereplőnek. Az aggodalmaskodásra hajlamos, ám szívós és találékony Rachel sarkvidéki szálával párhuzamosan a Fehér Ház piszkos ügyleteit is egy női alkalmazott, Gabrielle Ashe szemszögéből láttatja. Mindkettőjüket szoros szálak fűzik a gátlástalan, beképzelt Sexton szenátorhoz, lévén egyikük az elhanyagolt lánya, másikuk az asszisztense, akivel félő, hogy kitudódik futó kalandja. (Amúgy csak szerintem túl direkt, hogy egy flörtjeiről elhíresült személyt Sextonnak hívnak?) Míg Gabrielle a saját jogán próbál meg érvényesülni, kilépve szeretője árnyékából, Rachel és az egyik kutató közt is románc szövődik. A közönségkedvenc dokumentumfilmes Michael Tolland intelligens, humoros és gyengéd, mégsem éreztem, hogy olyan egyenrangú társává válna párjának, mint a másik könyvben Susannek David.

Gabrielle bevallottan Halle Berryre hasonlít

Dan Brown ismét merész, vitaindító témát választott, ezúttal az amerikai kormányt és a tudósokat megcélozva. Az űrbéli élet bizonyítékának megjelenésekor megijedtem, hogy csak nem kanyarítja el holmi ufós irányba a történetet, de hála az égnek, végig a racionalitás talaján maradt. A biológiai fejtegetések, ha annyira nem is hatottak meg, gyarapították az ismereteim, ám a rengeteg politikai csatározás végképp nem tudott lekötni. Nem vitatom a regény színvonalasságát és alaposságát, azonban ha rangsorolnom kéne Brown műveit, egyértelműen ezt tenném az utolsó helyre.

10/7

 

U.i.: Most, hogy olvastam Dan Brown összes eddigi könyvét, csalódottan vettem tudomásul, hogy ehhez nem készült Molyos kitüntetés, pedig örömmel átvenném. 😦 

 

Tévedések tragikomédiája

Jane Austen: Emma

Angolórára volt feladat egy regény elolvasása az adott nyelven, nekem pedig hosszas döntésképtelenség után (nem mintha ezt úgy kéne érteni, hogy csak úgy hemzsegtek a lehetőségek) végül erre esett a választásom, mivel ez pont megvan angolul, és bár magyarul még nem olvastam, a szerző más műveit igen. Jane Austennal kapcsolatban mondjuk pont felemásak az érzéseim: míg az Értelem és érzelmet gyönyörűnek tartom, a Büszkeség és balítélettől idegbajt kaptam, az Emma pedig sajnos inkább utóbbihoz állt közel, és még alul is múlta.

Az alapötlet, mármint valaki, aki minden ismerősének párt akar találni, egyébként tetszene, és találkoztam már vele igazán szórakoztató megvalósításban is. A félreértések, önámítások, párcserék összeadódása jó esetben nem szenvedős, hanem humoros jeleneteket eredményezhet, itt azonban igazából egyik végletbe sem torkollott. Talán a legnagyobb problémám az egész történettel, hogy a szereplők nem adtak át valódi, felfokozott érzelmeket.

Emma (Gwyneth Paltrow) és a befutó, Mr. Knightley (Jeremy Northam) a leghíresebb filmadaptációban

Emma meglehetősen öntelt, magát másoknál feljebbvalónak és okosabbnak vélő kisasszony, aki ismerősei érzéseit semmibe véve próbál tenni boldogságuk érdekében, míg saját jövőjét pontosan elveit cáfolóan, soha meg nem házasodva képzeli el. Gondolkodása általában nem tisztán érthető, én például nem nagyon találtam magyarázatát annak, mi baja lenne a barátnője, Harriet első kiszemeltjével, Mr. Martinnal, vagy mi zavarja annyira Jane Fairfaxben azonkívül, hogy a szomszédság annyira oda van érte. Azt pedig, hogy hirtelen rájön, ugyanarra a férfira van szüksége, mint elvileg Harrietnek is, nem tudom nem irigységnek értelmezni, nehezen hihetőnek tartom, hogy azelőtt nem érezte, hogy szerelmes lenne az illetőbe. A végkifejlet sem az a tündérmese, ami a romantikus lelket melengetné, egyszerűen csak megbeszélik az egybekelést. Hol van ez Eleanor és Edward vagy Marianne és Willoughby megpróbáltatásokkal teli históriájától, amiken valóban lehetett izgulni? Még Eliza és Darcy közt is több kémia izzott, ők legalább jóízűeket perlekedtek egymással! Hiába kapta meg végül a pasit Emma, valamelyest mégis a hiú lány megleckéztetéseként tudom értelmezni az esetet.

Az viszont pozitívumként írható fel, hogy tényleg nem volt egyértelmű, hogy végül ki fog kivel egy párt alkotni, annyi lehetőség akadt. Az eredménnyel igazából elégedett is vagyok, csak jobban tetszene, ha érződött volna az igaz szerelem bármelyik párosnál. A korabeli arisztokrácia kissé ironikusan bemutatott mindennapjai pedig olykor mosolyt is csaltak az arcomra, még ha gyakran nem is tudtam eldönteni, komolyan kell-e venni a diskurzusokat arról, hogy milyen módon elkészítve legjobb sertéshúst enni, vagy hogy milyen hintóval legérdemesebb kikocsizni a parkba.

Összefoglalás három rajzban (továbbiak itt: threepanelbookreview.tumblr.com)

A negatív tapasztalatok ellenére természetesen hatékony nyelvgyakorlásként tekintek a regény elolvasására, és tervezem magyarul is végigrágni, hátha úgy jobban átjönnek bizonyos gondolatok.

Értékelésem:

10/7

Pár nap társaság

Gabriel Garcia Márquez: Száz év magány

Olvasónaplóírás céljából olvastam ezt a klasszikust, mivel a választható regények nem éppen kortárs és bizalomgerjesztő listájáról hosszas fontolgatás után ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. Utólag nem tudom, hogy jól döntöttem-e – mármint nyilván gazdagodtam egy élménnyel, ugyanakkor olyan szinten érzelmileg kifacsarva éreztem magam utána, hogy nehéz volt összekapargatnom nagyrészt nem pozitív gondolataimat.

Ismét egy olyan helyzetben találtam magam, amikor muszáj leszögeznem, hogy minden nemtetszésem ellenére elismerem és megérdemeltnek tartom, hogy a történet remekművé vált. Garcia Márquez hihetetlenül lendületes mesélőkedvvel rendelkezett, a történet csak úgy sodródik, miközben végig logikus marad, minden összefügg mindennel és következik valamiből. Ez az alaposságot igénylő vállalkozás, amibe sokak bicskája beletörhet, egy szerteágazó família tagjainak felvonultatása, olyan természetesen zajlik, mintha az íróból, mikor leült fogalmazni, csak úgy előtört volna fantáziájának szövevénye.

Családfa olyan ábrázolásokkal, amikkel szívesen látnám a történetet rajzfilmen. Tessék tanulmányozni!

Kolumbia ráadásul titokzatos és hívogató ország, ahol valahogy elhihetőnek tűnnek a legképtelenebb események is. Bizonyos értelemben a regény kicsit a latin-amerikai szappanoperák minőségi előképe, hisz ugyan tálalása irodalmi, kacifántos neveivel, komplikált viszonyrendszerével és fülledt környezetével nem sokban különbözik a világklasszis a jelentősen lenézett telenovelláktól.

Mert itt aztán szinte minden akad, ami tabunak számít: egymásba habarodó mostohatestvérek, egy vonzó idegen figyelméért kegyetlen harcot folytató nővérek, hasonlóságukkal trükköző ikrek, akiket vonzalmuk közös tárgya egy személynek hisz, férfi, aki képtelen választani felesége és szeretője közt, érett felnőtt, akit megbabonáz egy kislány ártatlansága, kamaszlány, akit anyja eltilt első komoly kapcsolatától, kisfiú, akit lenyűgöznek idősebb nőrokonainak bájai, világszép, ámde enyhén értelmi sérült leányzó, aki észre sem veszi, hogy az egész környék érte epekedik, valamint olyasvalaki is, aki nem kevesebb, mint tizenhét gyermeket szabadít a világra.

A számtalan meghökkentő történet között persze akadt olyan is, amit fájdalmasan gyönyörűnek vagy éppen kitűnő humorúnak találtam, többnyire mégis inkább bosszantottak, úgy éreztem, egyszerűen nem férnek bele az értékrendembe. Dühített, hogy a legtöbb szereplő, akit megkedveltem, vagy csinált valami megbocsáthatatlan hülyeséget, vagy valaki más tett keresztbe a boldogságának. Talán az egyetlenek, akik végig szimpatikusak maradtak nekem, azok az “őspár”, José Arcadio és Ursula: a férfi naiv, kíváncsi, szeretetreméltóan egyszerű, felesége pedig a lelkiismeretes anya mintaképe, kitartó, védelmező, két lábbal a földön álló, megérdemelten kapott helyet a példamutató regényhős édesanyák válogatásában.

A Budapesti Táncszínház feldolgozásában Gálffi László és Kerekes Éva kaptak főszerepet

Összességében kicsit nehezen jutottam dűlőre az értékelésben. Vitathatatlanul felejthetetlen élmény, azonban az a típusú, aminek részleteit néha jobb volna kitörölni az emlékezetemből. Lehet, érdemesebb lett volna idősebbként, tapasztaltabbként olvasni, bár láttam és olvastam már sok abszurditást, talán mégis elfogadóbban viszonyultam volna a szerelmi bolondériákhoz. A történelmi és a kultúrát bemutató részei viszont így is tetszettek, és ami a legérdekesebb, hogy bár szívesebben bújok ki a társasági események alól, és a könyvvel szemben is akadnak fenntartásaim, egy kicsit mégis kedvem támadt egy ilyen kiterjedt, összetartó, pezsgő légkörű latin család részesének lenni.

Értékelésem:

10/7

Király történet, koldus kivitelezés

Mark Twain: Koldus és királyfi

Nemrég elolvastam a Tom Sawyert, és meglepő módon élveztem. Ennek kapcsán eszembe jutott, hogy nekünk megvan a szerzőtől a Koldus és királyfi, amit rajzfilmben nagyon szerettem régen, regényben viszont untatott, ezért feladtam az olvasását, most azonban kíváncsi lettem rá. Tetszett, tetszett, hisz olyan igazi begubózós középkori kalandregény, de maradt némi hiányérzetem.

Az alaptörténetet szerintem nem kell senkinek bemutatni, a számtalan bőrlehúzást megélt szerepcserés történetek egyik alfája és omegája. A legnagyobb erőssége szerintem az, hogy mindkét társadalmi helyzetet, a nemességet és a pórnépet is a lehető legérzékletesebben mutatja be, felsorakoztatja előnyeit és árnyoldalait, nem foglal állást, hogy melyik az élhetőbb közeg. Mindezt úgy, hogy míg az 1800-as évek Amerikájában játszódó Tom Sawyerhez és társaihoz a szerző saját gyerekkorából meríthetett, a középkor Angliájába őt is csupán regényes képzelete és megannyi kutatómunka repíthette el. A gondos utánajárás igencsak nyomot hagy a szövegen: megdöbbentően hiteles, ugyanakkor egyes fejezeteken, például a felvonulások bemutatásán érződik, hogy inkább csak a forrásként használt krónikák térnyerésére, úgymond “villogtatására” íródtak bele.

2000-ben készült élőszereplős filmváltozat (a hasonmásokat ikrek játszották)

A két főszereplő belsőleg kevésbé hasonlít egymásra, mint külsőleg, ám mindkettőjüket meg lehet kedvelni, vagy megsajnálni, hogy egyiküknek sem jutott gondtalan fiatalkor. Tom, a koldusfiú higgadtabb, bölcsebb, míg Edward, a királyfi makacsabb, forrófejűbb, de minden körülménytől függetlenül mindketten annyira jólesően gyerekek! Amit hiányoltam, hogy nem nagyon akadt olyan akció, amiben ők ketten összekovácsolódhattak, igazi társakká válhattak volna. A ruha- és életcsere meggondolatlanul gyorsan történik, utána pedig szinte teljesen külön utakon járnak. A legvégén persze a Canty család királyi protekcióban részesül, örök barátság a srácok közt, boldogan éltek, míg…, de nekem akkor is hiányzott kettejük csapatmunkája.

Kiemelésre méltó még Edward pártfogója, Miles Hendon, aki valóságos úriember, a gáncs nélküli lovag eszményképének megtestesítője. Feltétel nélkül védelmezi ifjú útitársát, emellett jogosan kételkedik a fiú szavainak igazában. Mivel a főszereplők még kicsik, náluk nem igényeltem szerelmi szálat (bár lehetett volna, Tomnak és Edwardnak is vannak lánytestvérei, akikkel a másik találkozott), de örültem, hogy Milesnak jutott, ha csekély is.

Visszatérve arra, hogy nem volt akció, ami közelebb hozhatta volna egymáshoz a srácokat: a rajzfilm, ami valószínűsíthetően nem a legnívósabb feldolgozása a sztorinak, vannak benne kicsit mesésebb elemek, amik nem feltétlenül szükségesek, de a lényeg, hogy dramaturgiailag szerintem fejlettebb. Nyilván a modern, felgyorsultabb világ tempójához alkalmazkodott, így a rejtély, a pecsét eltűnése izgalmasabb és kidolgozottabb. Ha jól emlékszem, ott az Edward mellé kijelölt Lordprotektor, Lord Hertford elárulta a királyt, hogy a babérjaira törhessen. A regényben ez nem bontódott ki, pedig jó húzásnak tartom, és előzetes ismereteimnek köszönhetően a lord minden megmozdulását gyanúsnak véltem. Kisebb gonoszok akadtak, intrikus koldusok, meg Milest az örökségéből kiforgató öccse, ám ezek a szálak nem értek össze valami, hogy is mondjam, katartikusabb végkifejletbe.

Szóval azt érzem, néhány lehetőség kiaknázatlan maradt, ettől még kisebb gyerekek, főleg fiúk számára fantasztikus időutazás lehet egy távoli korszakba, megspékelve egy csavarral, aminek köszönhetően egyenest két példaképet szerezhetnek.

Értékelésem:

10/7

A gyerekkor diadala

Mark Twain: Tom Sawyer kalandjai (Tom Sawyer & Huckleberry Finn 1.)

Úgy tűnik, újonnan az a sorsfeladatom, hogy kisiskolás koromban elmulasztott ifjúsági klasszikusokat vegyek kézbe, és meglepetésemre örömet szerezzek velük magamnak. Hab a tortán, hogy az ötödikes húgomnak ellenben nem nyújtanak ekkora élvezetet a neki feladott olvasmányok, bár erre ráfoghatjuk a kötelező mivoltukat. (A korprobléma egyébként fordítva is működik: tapasztalataim alapján pl. a 16 évesekről szóló lányregények és tinisorozatok sokkal inkább felelnek meg a 12 évesek igényeinek, de erről most ennyit.) A Tom Sawyerről is annyi fanyalgást, vagy éppen hitetlenkedve röhögést hallottam, hogy úgy gondoltam, ha a hülyeségeivel is, de megnevettet, akkor már érdemes megnéznem magamnak. Jelentem, valóban megnevettetett, de nem fejemet fogósan, hanem istenigazából.

1973-as filmfeldolgozás

A legfontosabb üzenet, amit sugall, szerintem nemes egyszerűséggel az, hogy gyereknek lenni jó, és ki kell élvezni, amíg lehet. Tom pont megfelelő ennek bemutatására: átlagos kölyöknek is mondható, meg nem is. Nem olyan égetnivaló csibész, mint amilyennek be szokás állítani, csak virgonc, és az is igaz, hogy szerény körülmények közti neveltetése ellenére agyafúrtabb és tájékozottabb társainál. Mulatságos jeleneteket eredményez, hogy számos területen még csak utánozni próbálja a felnőttek gondolkodásmódját, ugyanakkor meg-megcsillan, hogy milyen éretten is tudja a világot szemlélni.

Említésre méltó például, hogy korából kifolyólag “fúj, lányok” korszakát is élhetné, de ő lángoló, olthatatlan szerelemmel udvarol Becky-nek, akit saját kárára is képes volna megvédeni. Nem mellesleg kitűnik, hogy ezeket az érzéseit nemcsak a mindentudó narrátor, hanem az ő ifjú feje is képes megfogalmazni magának. Persze gyakran túl is spilázza a hősiességet, mikor féltékennyé próbálja tenni a lányt, vagy mikor iskolaundorát halálvággyal tetézi, és elképzeli, milyen szomorú is lenne a családja, és milyen szépen emlékeznének róla, ha elvesztenék. Hű cimborájával, Huckkal ki is használnak minden alkalmat, mikor a figyelem középpontjába kerülhetnek, és ez általában hasznukra válik. Egy a lényeg, én tényleg nagyon megkedveltem a kissrácot.

2011-ben is megfilmesítették (de még lehetne hozni példákat)

A történet mindehhez az 1800-as évek vadnyugatán játszódik, mikor a gyerekekkel szigorúbban bántak, de közben sokkal hosszabb pórázra is voltak eresztve. Váltig állítom, hogy a digitális játékok korában is minden kisfiú álmodozik arról, hogy felnőtt felügyelet nélkül, barátaival a vadonban csatangolva kalózként, lovagként élje meg magát. Persze nem maradnak ki a lányok sem: Tom választottja, Becky elkényeztetett, de nyitott a kalandokra. Talán egy kicsit az volt a bajom a cselekménnyel, hogy egy ideig nem nagyon volt íve, csak össze nem függő eseménysorokból állt, de a rablós szál beindulásával felpörögtek az események, és igazából akadt min aggódni. A krimirész keményen lett megírva, de csak annyira, hogy át lehessen érezni a korszak velejáróit. Tetszik, hogy az író nem nézi hülyének a gyerekeket, akik nagyon is jól tudják, milyen szörnyű emberek léteznek, milyen veszélyekkel járnak bizonyos helyzetek.

A Google így ünnepelte Mark Twain 176. születésnapját 2011-ben

Összességében kellemesen csalódtam. Azt hittem, idegesíteni fog, de pompásan szórakoztam rajta. Nem mondom, hogy sosem csodálkoztam Tom ötletein és megoldásain, de végig szimpatikusnak találtam. A regény hiteles, nem idealizáló körképe egy letűnt évszázadnak, miközben elfogult óda a gyerekkor elavulhatatlan szépségeihez, kitűnő humorral és emberismerettel.

Értékelésem:

10/7

Tábor helyett inkább olvassanak a megnevelendő gyerekek

Louis Sachar: Stanley, a szerencse fia

Szeretem, amikor olyan könyvek nyerik el a tetszésem, amiket nem egyszerűen magamtól nem választanék, hanem egyáltalán nem is számítok arra, hogy hozzájuk fogok jutni. A Stanley-t már régóta kerülgettem, elsősorban a Harry Potter körül ajánlva merült fel a neve, lévén azonos kiadó, akkoriban mégsem keltette fel az érdeklődésem. Hiába vagyok lelkes rajongója az abszurd humornak, az alaptörténet valahogy elég bizarrnak tűnt. Most viszont az iskolai műveltségi vetélkedő díjazottjaként négy könyvet oszthatott el a csoportunk négy tagja, és azok közül ez tűnt a legjobbnak (leszámítva, hogy köztük volt Az emlékek őre, de mivel én már azt olvastam könyvtárból, átengedtem a húgomnak, akivel együtt indultunk).

Stanley a 2003-as filmben (az itt még kicsi Shia LeBeouf)

Szóval voltak fenntartásaim olvasás előtt (olyanok, mint fura humorú lesz, gyerekes lesz, fiús lesz, idegen világú lesz), ám mindezeknek ellentmondva nagyon is szórakoztatónak és aranyosnak találtam a művet. Hamisíthatatlanul amerikai, ennek ellenére nem gondolom, hogy nagyon távolinak éreznék az ifjú magyar olvasók. Bár a főbb karakterek mind kisfiúk, lányok és idősebbek is nyugodtan kezükbe vehetik, sőt, szerepel benne néhány kifejezetten erős felnőtt nő is. A stílusa lendületes és olvasmányos, a cselekmény visz magával, a leírások nem bocsátkoznak nagyon részletekbe, mégis kellően átadják a jelenetek hangulatát.

Stanley egy igazán jóravaló, picit szerencsétlen, dagi kissrác, aki a javító-nevelő táborban (ahova nyilván nem önszántából került, de cseppet sem hiába) felfedezi önmagát, megedződik és haverokra talál. Közülük csak egy mondható igazi barátnak: kedvenc szereplőmet, Zérót (igazából Hector), az arab származású, állami gondozott fiút már az első megjelenésekor szívembe zártam. Nem tud olvasni, de kiválóan számol, a barátaihoz mindenáron hűséges és ragaszkodó, a nehéz feladatokat is kérdés nélkül elvégzi, de kétes helyzetekben nem fél felemelni a hangját. Képtelenség nem imádni!

Zéró (Khleo Thomas)

A lyukásós tábor a méltatlan körülményekkel, az érzéketlen felnőttekkel és a hierarchizáló gyerekekkel először nem igazán volt kedvemre való, sőt, néha kifejezetten fájt olvasnom. A bemutatott nevelési módszer semmiképpen nem megfelelő, még akkor se, ha tényleg égetnivalóan rossz kölykökről lenne szó. Persze aztán kiderült, hogy akad valami mögöttes célja is a nagy földtúrásnak, és onnantól fogva kezdett beindulni a sztori.

 

A nagyobb fordulatokat, mint Zéró kilétét vagy a K.B. monogram tulajdonosát hamar kitaláltam, de például az nagyon váratlanul ért, mikor fény derült rá, hogy az igazgató, akit hajlamos voltam tipikus kövér, lusta, öltönyös, gazdag amcsi pacáknak képzelni, valójában egy csábos, de veszélyes fiatal hölgy. Időről időre felbukkannak múltbeli események is, amik megmagyarázzák Stanley családjának balszerencsésségét, ezek kicsit A kártya titkára emlékeztettek. Szívesebben olvastam volna őket hosszabban, valamint azt is sajnáltam, hogy némely összefüggések az olvasók számára ugyan világossá váltak, a szereplők fejében azonban nem tisztázódtak le.

Összességében tehát könnyen olvasható, ellenállhatatlan, gyakran társadalomkritikus humorú, izgalmas, fordulatos, teljes mértékben szerethető műről beszélünk. Engem is meglepett, hogy ennyire tetszett, de tényleg csak ajánlani tudom.

Értékelésem:

10/7

This is Metroline M5 in the direction of New York – Budapest…

Vámos Miklós: A New York – Budapest metró

Egy ártalmatlan kis októberi ágybanfekvős betegség során vettem kezembe a könyvet, ami határozottan javított a kedélyállapotomon, és ha gyönge szervezetem engedi, akkor se bírtam volna felkelni. Ritkán érzek olyat, hogy egy szöveg egyszerűen behúz, beránt magával, és el sem ereszt, de ez a szófolyam hihetetlenül gördülékeny írásmódjával és minden bekezdése végén idézgetnivaló csattanóival pontosan ezt érte el, így amíg a vége felé nem közeledtem, jóformán el se gondolkodtam rajta, hogy maga a történet nem túlságosan kedvemrevaló.

Azt kell mondjam, a mi metrónk szebb (még a hármas is)

A regény a színészlét és az amerikai álom bugyraiba kalauzolja az olvasót egy feltörekvő, hírnévhajszoló magyar “színházi ember”, Marton Gyula sorsán keresztül, ami nem az én témám, bár mindig is foglalkoztatott a betekintés a kulisszák mögé. Rengeteg ötletes megoldással operál a szerző: minden fejezet a főhős egy fontos ismerőse, kapcsolata köré szerveződik, először az adott személy szemszögéből kezdve, majd észrevétlenül átváltva Gyuláéra. Az egész szöveg olyan természetes, olyan lendületes, mintha a szerző csak leült volna a gép elé, aztán, mintha valami láthatatlan erő vezérelné a kezét, a szavak kiáramlottak volna a fejéből. Zseniális. Az angol és egyéb más nyelvű kifejezések rendszeresen illeszkednek be a szövegbe, teljesen meg is állják a helyüket, de engem, ha meg is könnyítette sokszor a dolgom, nagyon zavart a fonetikus leírás, van, amikor ez már nem vicces.

Ami a legjobban idegesített, hogy Gyulánk élete teljesen Murphy-törvénye módon zajlik, ami el tud romlani, az el is romlik. Én nem tudok szórakozni azon, ha egy ember ennyire szerencsétlen, és bár sok véleményben olvastam, hogy a főszereplő megérdemli, hisz annyira önző és kicsinyes, én nem így éreztem, megkedveltem, együttéreztem a hapival, és annyira elszomorított, hogy előbb-utóbb minden szerelmi viszonya és barátsága zátonyra fut, a legjobb barátja lenyúlja a darabját, szerepet kap ugyan a menő sorozatban, de pont olyat, ahol nem kell beszélnie és nem érvényesül az arca, és amikor végre azt hinné a romantikus lelkűségre hajlamos tinilány, hogy talán neki is eljön az ideje, hogy itt a lelkitársa, hogy a Gyuláknak igenis az Anikók mellett van a helye, akkor megint fenékre esés következik. Meg hát én becsültem is ezt az embert, igazán kreatív (szívesen megnézném az állatmese-feldolgozásait és a focis filmet is), minden kilátástalan helyzetben megpróbált talpon maradni, menteni a menthetetlent, és valahogy az is tiszteletreméltó, hogy ennyire be tud olvadni, hogy többféle nemzetiségűnek is beillene, és minden fejezetben máshogy szólítják, mindenhol ragad rá valami név.

Összegezve nem tudom, hogyan álljak a könyvhöz, amikor elkezdtem, biztos voltam a maximális pontszámban, és az írói munka meg is érdemli azt, de a sztorival egybekötve, amit adhatok rá, az

10/7

This is the end of the post, where this train terminates.

U.i.: Ja, és amúgy a címből, meg a hátuljára kiragadott részletekből (nem szeretem, mikor fülszöveg helyett részletek vannak!) azt hittem, hogy valami utópisztikus szál is lesz benne. De a New York – Budapest metró csak metafora, csak álom.

Utolsókból lesznek az elsők

Halasi Mária: Az utolsó padban

A Bezzeg az én időmben után következzen egy más témát boncolgató, de hasonlóan komolyabb pöttyös könyv.

A főszereplő (szintén) Kati ugyanis cigány származású, emiatt nehezen fogadják be. Engem felháborít, hogy az én osztályomban is folyamatosan megy a romázás, ugyanakkor bevallom, egy ideig vicces tud lenni a “dik mán” kiabálás vagy mindenféle híres ember nevének Lakatoshoz illesztése. Olvasás során végig egyértelműen tudható, hogy mi is a “baj” Katival, de olyan későn mondódik ki, hogy attól féltem, le se lesz írva.

A filmben Imre Etelka tökéletes választás Kati szerepére

Katit tényleg muszáj megsajnálni, de számomra nem az iskolai, hanem az otthoni bánásmód elborzasztóbbnak tűnt. Hogy hiába ő a legkisebb, de az egyetlen lánygyerek is a családban, ezért neki kell bevásárolnia, hogy az apja kíméletlenül megveri, a nagynénje megalázóan fürdeti, és hasonlók. Az írásmód, a csapongó időugrások elég zavaróak voltak, így például sokáig azt hittem, a nagymama rég meghalt, ezért emlékszik rá olyan szomorúan, és ezért nem lehet vele a kislány. Persze kortársai sem viselkednek megfelelően, de el kell ismerni, hogy sok esetben nem a cigányságába kötöttek bele, hanem abba, hogy lány (a helyi Pál utcai fiúk), hogy koszos, és bizony gyakran nem együttműködő.

Gondolom, ő Ági, az undok lány

Ami még meglepő felvetés, és lehet, csak én gondolom túl, hogy megkedvelhető-e egy ember csak azért, mert hasonlít valakire, akit szeretünk. Ugyanis két fiú is volt Kati életében, egy hátrahagyott régi barát, és egy új játszótárs, aki iránt csak azért volt olyan bizalommal, mert szakasztott ez a falusi barát. Tízéves gyerekekről szóló történetben persze nem szerelmi drámákat kell reméljen az ember, csak bánt, hogy igazából a végére mindkét fiúval megszakadt a kapcsolata. Kárpótlásul akadt egy aranyos, kezdetleges egymásra csodálkozás egy mellékszálon felsősök között.

Az apukát Zenthe Ferenc, a tanárnőt Molnár Piroska játssza

A happyend természetesen pont olyan, amilyen egy ilyen propagandának is nevezhető sztoritól elvárható: a tanárnő hatására minden osztálytárs segíti és támogatja Katit, akiből a legjobb tanuló, leglelkesebb úttörő, legszebben éneklő gyerek lesz. Ami azért túlzás, de elégedetté is tesz. Legjobban az a jelenet tetszett, amikor engedték a színpadon énekelni, és a külvilágot kizárva csak dalolt és dalolt, és a végére belelázasodott, nagyon érzékletesen leírt pillanat volt.

Azt lehetne gondolni, hogy ez egy megrázó, lesújtó, kemény olvasmány, de remek humorral és mérhetetlen életszeretettel rendelkezik. A hősnő származása ide vagy oda, a cselekmény nagy részében szokásos alsós bonyodalmak zajlanak. Szerintem ez egy olyan mű, amit érdemes lenne megvitatni iskolai keretekben, bár félek, korosztályom tagjainak többségében alig ébresztene empátiát.

Értékelésem:

10/7

U.i.: És nem is mondtam: a másik könyvhöz hasonló Réber László-rajzok! Kedvencem az,
amelyiken a műteremben a fényképek olyanok, mint a Janikovszky-könyvekből megszokott egyszerűbb rajzok.

Balítéletek után büszkeség

Jane Austen: Büszkeség és balítélet

Na, a világirodalom egyik legismertebb, legtöbbet emlegetett, sokak által imádott darabját nekem is muszáj volt megismernem. Pláne hogy az írónő másik művét, az Értelem és érzelmet már többször láttam filmen, és eléggé szeretem. Ennek a történetnek ettől még nem sok bizalommal ültem neki, és igazam is lett.

Az alaptörténet, ha eltekintünk attól, hogy csak a szerelemről és a férjfogásról szól, még jó is. Az írásmóddal sincsenek nagy bajok, a cinikus humor pedig a kortól szokatlanul igencsak megvillan. A legnagyobb probléma, hogy irgalmatlanul unalmas. Fejezeteken keresztül ugyanaz történik benne, újra és újra ismétlődnek a szituációk. Még amikor az egyik húg megszökött a szélhámossal, akkor kicsit izgalmasabbá vált, de aztán az is hamar és kurtán oldódott meg. Apropó szélhámos, bizonyos elemekben másolja magát a szerző, több párhuzamot is felfedeztem az Értelem és érzelemmel (nem tudom, melyik íródott előbb, ahogy azt sem, milyen a többi szerzeménye).

Mr. Darcy (Colin Firth) és Eliza (Jennifer Ehle) az 1995-ös minisorozatban

Másik baja a szereplők. Az effajta regényekben általában rengeteg könnyen összekeverhető mellékszereplő kap helyet, akiknek a nagy részét ráadásul ugyanúgy is hívják. Az összes karakter úgy társalog, mint ha autodidakta szociológus-pszichológus lenne, teljesen meggyőződve magukról. Folyton csak arról van szó, hogy ez a viselkedés ilyen jellemre utal, meg hogy ez a társadalmi helyzet ilyen személyiséget eredményez. Mindenki, beleértve a főszereplőket is, csak az alapján ítéli meg embertársait, hogy másoktól mit hall róluk. Tetejébe még úgy fejezik ki magukat, mint ha gondosan előre betanulták volna, hogy mit fognak közölni.

Főszereplők: Eliza azonkívül, hogy okos, szerintem elég vak, mert (mint fentebb is említettem), nem nagyon próbálja igazából megismerni Darcy-t, és még fölöslegesen undok is. Amikor a férfi kedves hozzá, pl. felkéri táncolni, rögtön úgy véli, csak azért teszi, hogy fikázhassa, amiért hajlandó vele ilyen zenére táncolni, és hasonlók. Darcy a szokásos titokzatos, kiismerhetetlen lovag, aki véleményem szerint nem hú, de önzetlen Wickhammel, hanem könnyen kihasználható. Nem mondom, hogy nem szórakoztattak harcias párbeszédeik, de ahhoz képest a végén simán letudták a lánykérést, és még egy csók sem csattant el, legalábbis nem volt leírva. Ja, és a kedvencem, amin még mindig nem tudom túltenni magam: Lizzy akkor szeretett bele Mr. Darcy-ba, amikor MEGLÁTTA A HÁZÁT!

A 2005-ös filmben Keira Knightley és Matthew MacFadyen játsszák a szerelmespárt

Ugyan a Bennet családnak öt lánygyereke van, csak kettő igazán fontos, kettő tök hülye, egy meg nincs kifejtve rendesen, és hiába szeret olvasni, tanulni, művelődni, mégis ostobának van beállítva. Különben az a rész tetszett, amikor Eliza közölte a lelkésszel, hogy ők másmilyen neveltetést kaptak, többet tanultak. Mert amúgy az őseik cseppet sem mintaszülők. Anyuka folyton nyalizik a felsőbb köröknek, akárkinek odaadná a lányait, kivéve azoknak, akikhez hozzá akarnak menni, és random pillanatokban kezd arról cseverészni, hol lehet szép ruhákat venni. Apuka meg kvázi rühelli a családját. Mindig fölényesen kijelenti, hogy soha a lányainál butábbakkal nem találkozott, meg kedélyesen figyelmezteti a nejét, nem kizárt, hogy túléli őt. Még Lady Catherine-t utáltam nagyon, hogy mit van érte mindenki úgy oda, meg mit szól bele.

És még kiemelném a fordítást. Én a legrégebbi, Szenczi Miklós-félével olvastam, és volt benne néhány furcsaság. Kedvenc mondat az, hogy “Eliza szinte s földig süllyedt szégyenletében”, de még szemet szúrt, hogy “szerencsésen válaszolta meg a feleségét”. Ez választotta akart lenni?

PianoVintageGirl rajza az öt Bennet lányról

Most szétoltottam ezt a regényt, de ennek ellenére megláttam az értékeit, hogy mit szerethetnek rajta, hogy milyen érdekes lehetett a maga korában. Sok balítélet után ott él bennem a büszkeség. Két célkitűzésem van most: 1. Megnézem valamelyik filmverziót, amelyiket leadják a tévében. (Colin Firth-ös érdekel a legjobban.) Az talán élvezetesebb, és valószínűleg még csók is van benne. 2. Elolvasom az Értelem és érzelmet. Lehet, könyvben az is bődület unalmas, de a filmet alapul véve annak jobban tetszik a sztorija és szerethetőbbek a szereplői.

 

Értékelésem:

10/7

Nézd meg itt, micsoda borítókat kreáltak már a műhöz a lelkes kiadók!