III. Aranysün Gála – 2018 legjobbjai

Harmadik alkalommal kerülnek átadásra a Süntüske Blog kitüntetései az elmúlt év legjobb olvasmányainak. Ha nem is nyújtott minden könyv maradandó élményt, igazán nem tetsző iromány szerencsére nem akadt a kezembe. Így hát koncentráljunk a pozitívumokra!

Az év történelmije

Az ártatlan

Történelmi környezetével, fordulatos cselekményével és belevaló hőseivel megidézi a közkedvelt klasszikusokat, miközben feszültségteremtése és problémafelvetése a mai kor igényeihez is illeszkedik.

Az év krimije

Eredet

Az örökérvényű kérdések és a nagy szembeállítások könyveként jellemezhetném: hogyan fér meg egymás mellett hagyomány és modernitás, művészet és technológia, vallás és tudomány.

Az év sci-fije

Időfutár 7.

Az időgép újbóli beindítása visszahozza az első kötetek hangulatát és humorát, amíg újra kalandoznak a mai Budapesten, majd a Shakespeare-korabeli Angliát is felforgatják.

Az év fantasyje

Magisztérium

Nem csupán kiskamasz fejjel élvezhető széria, ami egy elképesztően merészet csavar a tipikus “a főszereplő a kiválasztott, akinek szembe kell szállnia a gonosszal” történetvázon.

Az év legmegrázóbb könyve

Szinuhe

Az ókori Egyiptomban gyógyító orvos mindent és mindenkit elveszít, ami és aki fontos neki, jószándékát és egyenrangúságra törekvését azonban a végsőkig megőrzi.

Az év legviccesebb könyve

A helység kalapácsa

Petőfi fergeteges humorérzékről tett bizonyságot kifejező nevű szereplőkkel és kacifántos körmondatokkal tarkított eposzparódiájában.

Az év legszebb borítója

Gyilkosság az Orient Expresszen

Titkokat rejtő sötét és csontig hatoló hideg sugárzik a legendás detektívtörténet legújabb filmváltozatának plakátját használó kiadásról.

Az év adaptációja

A Durrell család

A szeretnivalóan különc família korfui életét megörökítő sorozat valóságos boldogságelixír, és az alapjához képest mélyebb betekintést nyújt a családtagok lelkivilágába.

Az év férfi hőse

Gordon Zsigmond

A Budapest Noir bűnügyi újságírója a műfajhoz híven kiégett és cinikus, csalhatatlan igazságérzete mégsem hagyja, hogy közömbös maradjon századeleji fővárosunk rejtélyeivel szemben.

Az év hősnője

Joó Hanna

A Johanna-krimik címszereplője egyszerre női példakép és férfivágyálom a 80-as évekhez mérten: ugyan kicsit szeleburdi, de dögös, eszes és kiválóan forgatja a nuncsakut.

Az év szerelmespárja

Fabricius Flóra és Lorenzo Mariani

Az ártatlan főhősei együttműködni kényszerülő bajtársakból csipkelődő szerelmesekké, végül hűséges és odaadó házaspárrá kovácsolódnak a közösen átélt veszélyek és veszteségek során.

Az év főgonosza

Claude Frollo

A párizsi Notre-Dame püspökének minden színrelépése hátborzongató, oly mértékben megszállottjává válik az elfogadhatatlan, bűnös kísértésnek, amit egy pogánynak bélyegzett nő iránt érez.

Az év férfi írója

Dan Brown

Észrevétlenül rengeteg hasznos információval gazdagít, újra és újra az apró, könnyen elsikkadó részletekre irányítja a figyelmet, együtt lehet találgatni a szereplőivel, mialatt végig az orránál fogva vezeti az olvasót.

Az év írónője

R. Kelényi Angelika

Mesterien képes fűzni a szálakat, gördülékeny, érzékletes fogalmazásmódja érdemeként a hosszas eszmefuttatások sem válnak egyhangúvá, az időutazásokat pedig a korszakról szerzett szerteágazó ismeretei teszik teljessé.

Az év legeslegjobb könyve

Az ártatlan

Ha meg akarnám határozni, milyen is egy Nagybetűs Kalandregény, mostantól Az ártatlan-trilógiát hozhatnám fel tökéletes példaként. Igazi régimódi olvasmányélmény, ami a mindennapokat feledtetve a múltba repít, ahol öntudatos polgárlányok pimasz hadnagyokkal fognak össze a fényűző udvarok intrikái ellen, és természetesen a legelvetemültebb áskálódás felett is győzedelmeskedik a tiszta szerelem. Felfokozott izgalmak és elsöprő érzelmek várnak azokra, akik belevágnak ebbe a lélegzetelállító utazásba Csejtén, Velencén és Párizson keresztül.

Az eredetiség próbája

Holly Black – Cassandra Clare: A vaspróba (Magisztérium 1.)

Cassandra Clare regényeit minden bosszantó elemük ellenére szeretem, így kíváncsi lettem, mit alkot a jól bejáratott Árnyvadász-univerzumán kívül. Legjobb barátnőjével közös írását sokan nem tartják többre egy pofátlan Harry Potter-másolásnál, én viszont bíztam annyira Clare-ben, hogy elhiggyem, jóval többre képes egy szimpla koppintásnál. A Magisztérium alapjaiban ugyan erősen hasonlít J. K. Rowling sikersorozatára, de ez nem jelenti azt, hogy ne bővelkedne eredeti ötletekben és az ifjúsági fantasy műfaját megreformáló fordulatokban.

Már a felütés sem szokványos: Callum Hunt kiskora óta tudja, hogy varázserő lakozik benne, és egy nap behívhatják a legendás mágusképzőbe, a Magisztériumba. Megkeseredett, özvegy apja azonban félti és tiltja őt a mágiától, így a fiú minden erejével azon dolgozik, hogy elbukjon a felvételi vizsgáján. Szánalmas eredményei és a szülői tiltakozás ellenére valamiért mégis bebocsátást nyer az intézmény falai közé, ahol lenyűgöző események sora vár rá.

Call alapvetően szimpatikus tizenkét éves, ravasz és kalandvágyó, ám hajlamos borúlátásra és csípős megjegyzések tevésére, amiért nehezen kedvelteti meg magát. Új iskolájában nem hamar, de szerez két jó barátot, a barátságos, közvetlen, sportos Aaront és a jómódú máguscsaládból származó, felelősségteljes, maximalista Tamarát. A hármasfogat tanítója Rufus mester, akinek oktatási módszerei néha megkérdőjelezhetőek, érzelmei pedig kifürkészhetetlenek, mégis szerethető jelenség, kiáll a tanítványaiért. Persze gúnyolói is akadnak Callnek, az arrogáns Jasper vezetésével, ráadásul a háttérben egy titokzatos sötét varázsló is munkálkodik, aki egyenesen a Halál Ellenségének nevezteti magát…

A Magisztérium cseppkövekkel, gombákkal és földalatti folyókkal teli barlangrendszere számos izgalmat és borzongást rejt. A két írónő egyedi és kreatív ötletek széles tárházával rukkolt elő, kitalált világuk fantáziadús és magával ragadó. A varázslás bár a négy őselemre épül, ami igencsak elcsépelt téma, a felhasználása annál különlegesebb. A misztikus lények közül azonnal a szívembe zártam Call pajkos kölyökfarkasát, Harcebet, míg Warren, a pimasz gyík leginkább a Vukból Csúszra emlékeztetett.

Legyen bármennyire is szuper a világépítés, sajnos mégis kevésnek érződik. A kötet nem túl hosszú és villámgyorsan olvastatja magát, ami nem lenne baj, de hirtelen, nem elég előzménnyel kezd a végéhez közeledni. Szívesen olvastam volna sokkal-sokkal kidolgozottabban, részletgazdagabban a sulis hétköznapokról, a tanórákról, a baráti összecsiszolódásról, a nevükön kívül nem igazán megismert mellékszereplőkről.

Ettől még A vaspróba kitűnő kezdete egy nem csupán kiskamasz fejjel élvezhető fantasyszériának, és mint az elején már meglebegtettem, üdítő újításokat is bevezet a műfaj sablonjaiban. Anélkül, hogy lelőném a fordulatokat, annyit elárulok, hogy egy elképesztően merészet csavar a tipikus “a főszereplő a kiválasztott, akinek szembe kell szállnia a gonosszal” történetvázon. Kegyetlenül zseniális, és alig merem elképzelni, hogyan lehet feloldani a kialakult helyzetet.

Szerencsére úgy adódott, hogy amint az első résszel végeztem, már bele is vethettem magam a másodikba:

Holly Black – Cassandra Clare: A rézkesztyű (Magisztérium 2.)

A folytatásban tovább fokozódnak az izgalmak, nőnek a tétek, több szeletét ismerhetjük meg ennek a fantasztikus világnak.

Call boldogan és sikeresen fejezte be első tanévét a Magisztériumban, ám nyári szünetét nem töltheti felhőtlen pihenéssel. Életét ugyanis beárnyékolja egy szörnyű, feldolgozhatatlan titok, amivel érthetően képtelen megbirkózni. Fogalma sincs, ki is valójában, mikre képes, hogyan folytathatná megszokott életét, és hogy állhatna ellen a rá váró sorsnak. Apjában sem bízhat, hisz mintha ő is ártani akarna neki. Legalább két hűséges barátjára számíthat, igaz, velük is akadnak nézeteltéréseik.

A második tanévből az előzőnél is kevesebbet látunk, mivel a cselekmény javarészt az iskolán kívül játszódik. Call, Aaron és Tamara, valamint a rájuk akaszkodó, később egészen pozitív oldaláról is megmutatkozó Jasper kénytelenek felügyelet nélkül elhagyni az intézményt, hogy nyomába eredjenek a címbeli veszélyes erejű rézkesztyű elrablójának. A sztori így “road movie”-vá alakul, a gyerekek úton vannak, rejtőzködnek, menekülnek, élelmet és szállást keresnek, próbálják feltalálni magukat, ami nagyban hozzájárul a kapcsolatuk szorosabbra fűzéséhez.

Ezúttal is túl kapkodónak és kifejtetlennek éreztem a történetvezetést, a végső nagy összecsapás azonban mindenért kárpótolt. Igazán ütősen és feszültségteljesen lett megírva, Call vakmerő húzásán csak ámultam, és szívből örültem, mikor bebizonyosodott, hogy minden balsejtelme ellenére az apja mennyire szereti őt. Látszólag itt akár le is zárulhatnának a problémák, de mivel még három kötet hátravan, valami azt súgja, hogy csak most kezdődnek igazán…

Mindkét kötet értékelése:

10/8

 

II. Aranysün Gála – 2017 legjobbjai

Köszöntök mindenkit a második alkalommal megrendezésre kerülő Aranysün Gálán! Ismét eltelt egy év, így eljött az idő, hogy számot vessek 2017-es olvasmányaimmal, és kiválasszam közülük a díjazásra érdemeseket.

Ha semmit sem hagytam ki, 2017 során szinte pontosan 40 regényt és kisregényt olvastam el, és csak egy dologban csaltam: legutóbbi olvasmányomat, a Nász és tébolyt, aminek a vége áttolódott idénre, még tavalyhoz számoltam, és csak eztán fogok tiszta lapot indítani az új évre. A kategóriákon nem sokat változtattam, bár van olyan, amire nem akadtak jelöltek: konkrétan engem is meglepett, hogy egyetlenegy sci-fit vagy disztópiát sem fogyasztottam el, míg korábban kedvencemnek neveztem a műfajt.

A tavalyi év fontos mérföldkő volt számomra, hisz ez volt az első teljes esztendő a honlap létezése óta. Sajnos nem illethetem ezt az időszakot a végigblogolt jelzővel, hiszen az utóbbi hónapokban csúfosan megcsappant az alkotói időm, és mi tagadás, kedvem is, pedig bőven lett volna miről írnom. 2018-at azonban egyelőre megújult lelkesedéssel kezdem, aminek első bizonyítékaként lássuk is a gála eredményeit!

Az év legszebb borítója

Éjfél kisasszony

Az eredeti Cassandra Clare-borítók finoman szólva nem nyerték el a tetszésem, igaz, ezt sikerült orvosolni az új tervezetekkel. Legújabb sorozatának nyitánya szerencsére elsőre is csodaszép kötésben jelent meg, egyszerre vonzó és hátborzongató, akárcsak az óceán mélye.

Az év realisztikusa

Családom és egyéb állatfajták

Engem is meglepett, mennyire élveztem ezt a görög kiruccanást! Ugyan az állatokat bemutató részek nem igazán kötötték le a figyelmem, a szabadszellemű család és bohókás ismerőseik komikus kalandjai annál inkább.

Az év történelmije

A nyomorultak

Oda voltam a dalokért, mielőtt a musicalt láttam volna, és ha akkor revelációt éreztem a teljes történet megismerése miatt, fogalmam sincs, milyen szót használhatnék a regény  szegleteinek felfedezésére. Az ismeretterjesztő részeket ugyan megterhelőnek találtam (a waterlooi csatában majdnem én is otthagytam a fogam), de maga a cselekmény igazi nagyívű mestermű.

Az év fantasyje

A vörös piramis

Az egyiptomi mitológia mindig érdekes téma, ezúttal pedig olyan részletei és érdekességei tárultak fel előttem, amikről korábban sose hallottam, ráadásul remek karakterekkel és fergeteges humorral tálalva.

Az év krimije/thrillere

Ambrózy báró esetei

Továbbra sem hazudtolta meg magát kedvenc sorozatom, újból zseniálisan szőtt krimiszálakat sikerült felmutatnia, ám egyre érezhetőbbé vált, hogy a magasfokú precizitás mellett az érzelmek sajnos nem kaptak elég terepet. Még mindig nem bírom felfogni, hogy lezárult a széria.

Az év ismeretterjesztője

Hygge

A furcsa kifejezés léleksimogató érzést takar, az apró mindennapi boldogságok keresését, ami sokszor nem könnyű, de annál jobb érzés ráébredni, ha éppen megéljük.

Az év adaptációja

Legendás állatok és megfigyelésük

Rowling kifogyhatatlan képzelete újabb fejezetet nyitott a varázsvilágban, ami komorabb és felnőttesebb, mint a Harry Potter, de nem kevésbé izgalmas és ötletteli. Ugyan nem nevezhető tényleges adaptációnak, hisz az azonos című könyv egy fiktív lexikon, a regényekből jól ismert világ miatt megállja a helyét ebben a kategóriában.

Az év legmegríkatóbb könyve

Üvöltő szelek

Érzelmileg megviselő, nem szokványos viktoriánus romantika. A legendás szerelmespár gyorsan lezajló végzete után azt hittem, a következő generáció nem fog érdekelni, végül mégis jobban tetszett, hogy őseikkel ellentétben ők elérik, hogy a szél lecsendesedjen, és felcsillanjon a napfény.

Az év legmegnevettetőbb könyve

Férjhez adjuk a mamát

A Családom… sem nélkülözte a poénos jeleneteket, ám Durrell novellái egyenesen frenetikusak. A morbidabb anekdotákat leszámítva szinte nem telt el bekezdés anélkül, hogy betegre röhögjem magam, egyszóval tökéletes kikapcsolódást nyújtott számomra.

Az év férfi hőse

Tom Sawyer

Nehezen fogtam hozzá egy ilyen régi, fiús gyerekkönyvhöz, szerencsére Tom hamar belopta magát a szívembe csintalan húzásaival és sajátos világlátásával.

Az év hősnője

Dr. Juliana Fortis – A vegyész

Érzelemmentes, hidegvérrel kínzó tudósból bújik elő lassan az érzékeny, biztonságra vágyó nő, nem mellesleg praktikus védekezési és álcázási technikákat lehet tanulni tőle.

Az év főgonosza

Az igazgató – Stanley, a szerencse fia

Amíg csak említés szintjén volt jelen, biztosra vettem, hogy egy kövér, öntelt pacák vezeti a javító-nevelő tábort, így őszintén megdöbbentem, hogy egy vonzó és veszélyes nő áll a dolgok mögött, aki tudja, mit akar, és nem fél érte bemocskolni a kezét.

Az év szerelmi szála

Cosette és Marius – A nyomorultak

Ilyen gyönyörűen és érzékletesen még nem olvastam kölcsönös szerelem kialakulásáról és beteljesüléséről, ahogy Victor Hugo megfogalmazta két ártatlan szív egymásra találását.

Az év illusztrátora

Simonyi Cecília – Kréta-rajz

Álombeli képi világot teremtett három különféle gyerek vakációjához és lelkivilágához. Nekem leginkább azok a krétai részhez készült rajzok tetszettek a legjobban, amikbe valamilyen valós képeslap vagy belépőjegy is bele lett applikálva.

Az év férfi írója

Gerald Durrell – Családom és egyéb állatfajták; Férjhez adjuk a mamát

Magával ragadott az írásaiból áradó időtlen, bájos hangulat, olyan műveket alkotott, amikhez bátran fordulhatok, ha nyugalomra vagy könnyedségre vágyom. Megsúgom, bár elismerem az állatok iránti őszinte rajongását, engem sokkal jobban meggyőz, mikor az emberi faj különös példányait vizsgálja. (Nem mellesleg pont ma lenne a szülinapja.)

Az év írónője

Mörk Leonóra – Lány igazgyöngyökkel

Amíg nem olvastam tőle regényt, nem tudtam jellegzetes írásmódot kapcsolni nevéhez, újonnan bezzeg már előre ujjongok, ha látom, hogy egy Nők Lapja-cikk az ő tollából származik, ha pedig csak a végére van odabiggyesztve a neve, gyakran látatlanul is kitalálom, annyira megvett magának a stílusa.

Az év legeslegjobb könyve

A nyomorultak

Közel két hónapot vett igénybe az 1000 oldalas mű, ami alatt nehéz volt máson járatni az eszem. Torokszorító és felemelő utazás, nyomasztóan sötét és húsbavágóan valóságos, miközben egyszerre meseszerű is, ahogy a Gondviselés mindig megsegíti, akinek szüksége van rá. Szereplők, akiknek a sorsa nem hagy nyugodni, és lehetetlen elfelejteni őket. Ismeretátadások, amik unalmasnak és terjengősnek hatnak, de segítenek szélesebb képpel rendelkezni az adott korról. Köszönöm ezt a páratlan élményt.

Ezek voltak tehát 2017 legemlékezetesebb könyvélményei, tartsatok velem 2018-ban is!

Amit éjfélig olvas a kisasszony

Cassandra Clare: Éjfél kisasszony (Gonosz fortélyok 1.)

Hihetetlen, hogy több, mint egy éve kerültem kapcsolatba az Árnyvadász-regényekkel. 2015 karácsonyára kapta meg a húgom a Csontvárost, 2016-ban pedig, túl hat A végzet ereklyéin és három Pokoli szerkezeteken, a Gonosz fortélyok első része lapult számára a fa alatt.

A hercegnő befejeztével azt írtam, jobban érdekel a még meg nem jelent, Tessáék gyerekeiről szóló sorozat, hiszen az szorosabban kapcsolódik a már ismert történetekhez. Az Éjfél kisasszony főszereplői ugyan már tiszteletüket tették a Mennyei tűz városában, akkor azonban nem túlzottan élveztem a jelenlétüket, zavaróan sok időt vettek el a régóta szeretett és féltett karakterektől.

Minden aggályom ellenére azt kell mondjam, az Éjfél kisasszony piszok jó, és érződik, hogy Clare sokat fejlődött írás terén. Profibb, mert már rutinos, sokkal szebb szófordulatokat, hasonlatokat használ, és üdítőbb, elsősorban azért, mert a szereplők is rutinosak, nem most ismerkednek az árnyvilággal. Éppen ezért, na és a számos átkötésért nem is ajánlom a másik két sorozat előtt olvasni, ettől még ezzel megpróbálkozni sem lehetetlen.

Nem bántam azt sem, hogy inkább az érzelmi szálakon van a hangsúly, mint a démontrancsírozáson, annak viszont kifejezetten örülök, hogy egy hagyományosabb, nyomról nyomra haladós krimiszál adja a cselekmény magját. A helyszínválasztás is jól esett, hisz New York bugyrai vagy a viktoriánus London nyomasztóan hat egy idő után, Los Angeles tengerpartja ezzel szemben csupa csillogás és tömény szabadságérzetet nyújt (úgy elutaznék most oda). A szereplőkről órákig lehetne vitatkozni, annyi különböző egyéniség kap terepet. Ne értsetek félre, egyáltalán nem tartozom azok közé, akik szerint Clare alattomosan másolja Rowlingot, de ezúttal tényleg nem tudok jobb hasonlattal élni: Blackthornék a szakajtónyi gyerekkel tulajdonképpen az árnyvilág Weasley-családja, akik között az ő Harry-jük, az elárvult és magára maradt Emma igazi szerető és befogadó légkörre talál.

Talán azzal sem sokakat lepek meg, hogy nem a főszereplők lopták be leginkább magukat a szívembe. Egytől egyig izgalmas és összetett karakterek, ám számomra Emma bosszantóan indulatos ösztönlény, Julian pedig halmozottan sajnálnivaló mártír, javukra írható fel, hogy egyszer végre a lány vagány és a fiú érzékeny. Mark szolgáltatja a humorforrás nagy részét állandó kultúrzavarával, nekem mégis sokáig gyanúsnak, kettős ügynöknek tűnt, bonyolult szerelmi élete pedig csak rátett egy lapáttal. Ellenben ott van Ty, aki enyhe autisztikus tüneteivel és csavaros eszével a legjobban hasonlít rám mindannyiuk közül, Malcolm, akinek bár sötét ügyletei akadnak, annyira szerethetően hóbortos, valamint Christina, akinek át tudom érezni a fájdalmát, és úgy vélem, igazán megértő barátnőm lehetne. A testvérek közül Livvy-t és Drút sajnos még nem nagyon tudom hova tenni, Tavvy pedig inkább csak cukiságfaktor.

Ha már említettem a bonyolult szerelmi szálakat, hát azokkal bizony lehet gondban lenni, hova húzzon az olvasó szíve. Szerintem Emma és Julian egyértelmű, élet elleni bűncselekmény volna nekik nem megadni a boldogságot, ugyanakkor legalább nyomós okuk van rá, miért nem lehetnek együtt, ami tényleg értelmes problémát szolgáltat a további részekre. A másik szálon azt hiszem, a Mark-Cristina párost támogatom, az most még nem annyira érezhető, de sejtetve van, és nekem tetszene, ha ezen az oldalon a kevésbé nyilvánvaló végeredmény születne meg. Hozzájárul az is, hogy sem Kierant, sem Diegot nem sikerült megkedvelnem, de nyugtasson a tudat, hogy amennyiben nem haláloznak el, Mark és Cristina semmiképp sem maradnak pár nélkül. Ja, és remélem, Cassandra nem viszi túlzásba, és nem kapja meg az összes testvér, beleértve a hétévest is, a maga háromszögét.

Ami még érdekes újítás, hogy láthatóan nem egy főgonosz ellen kell több kötet során megküzdeni, hanem minden részre (nem tudom, hány lesz, valószínűleg trilógia) más ellenfél jut. A fő bonyodalmat minden bizonnyal Éjfél kisasszony megjelenése fogja okozni – a regényen gyönyörűen végigvezetett Poe-vers alapján nem tűnt rossz embernek, de az átéltek alapján nem kizárt, hogy bosszúszomjasan tér vissza hamvaiból.

Nehéz lesz kibírni, mert eddig minden Árnyvadász-könyv után már olvashattam is a következőt, ezúttal azonban várnom kell a Lord of Shadowsra, ami még Amerikában sem jelent meg. Ugyan olvasás előtt állnak még a Bane-krónikák és a Történetek az Árnyvadász Akadémiáról, ezekkel mindössze az a problémám, hogy több szempontból is praktikusabb lenne, ha egy kötetben vásárolhatnék meg egy novellasorozatot, mint külön minden pár oldalas szösszenetet. Remélem, a Könyvmolyképző a jövőben gondol erre.

Értékelésem:

10/8

Aranysün Gála 2016.

avagy az elmúlt év legjobbjai

Köszöntök mindenkit a 2016-os év könyves legjeit összefoglaló és díjazó, először megrendezésre kerülő Aranysün Gálán! A szervezés és válogatás a vártnál több időt vett igénybe, de most már semmi sem tántoríthatja vissza a végleges győztesek bemutatását.

Az elmúlt hat hónap a blog létezésével meglehetősen átszervezte az életemet, az egyik legnehezebb problémát azzal hozva, hogy az első fél évet még nem volt lehetőségem itt dokumentálni. Mindenesetre, ha pontosak a számításaim, idestova 30-40 könyv és úgy 4-5 filmes adaptáció (aminél az eredeti művet is ismerem) került a pakliba. Hangsúlyozom, hogy a jelölésnél nem a tavalyi megjelenés, hanem az általam tavaly megismerés játszott.

Az év legszebb borítója

Új Cassandra Clare borítók

Hajszál híján múlt, hogy az én polcomon még a régi kötésben sorakozzanak A végzet ereklyéi és a Pokoli szerkezetek, és bár azok is elfogadhatóak, újragondolásuk egyszerűen lélegzetelállító.

Az év realisztikusa

Stand up!

Életörömöt árasztó, de közben súlyos problémákat boncolgató bepillantás egy igazán mai magyar család életébe. Történetben hagy némi kivetnivalót maga után, viszont a stílusa magával ragadó, és teljesen hihető, hogy egy vagány kiskamasz naplóját bújjuk.

Az év történelmije

Ambrózy báró esetei

Olyan mértékig hiteles képet fest az előző századeleji Budapestről, hogy az olvasó szinte ott érzi magát az utcák forgatagában. Micsoda áldás, hogy a legtöbb helyszíne a mai napig felkereshető!

Az év fantasyje

Harry Potter és az elátkozott gyermek

Akárki akármit mond, szerintem tökéletesen méltó folytatása a hét Harry Potternek. A cselekmény szokás szerint pörgős és csavaros, a régi szereplők hozzák a formájukat, az újak telitalálatok, a dráma formáció pedig kiaknázható lehetőségek újabb tárházát nyitja meg. Szívesen olvasnék még az újabb generációról, és bízom benne, hogy Rowling fejében kavarognak róluk az ötletek, hiszen Göthe Salmander kalandjai is öt filmet tudnak csak maradéktalanul kitölteni.

Az év sci-fije/disztópiája

Végjáték

Az egyik legütősebb sci-fi, amit valaha olvastam. Legszívesebben kötelezővé tenném, hadd járhasson egy kicsit minden gyerek ebbe a rejtélyes űrbeli iskolába, és tanulhasson barátságról, egyéniségről és felelősségről.

Az év krimije/thrillere

Ambrózy báró esetei

Képtelenség, hogy a Leányrablás Budapesten, a Rudnay-gyilkosságok és a Beretva és tőr (plusz az Ármány és kézfogó, de az félig idénhez tartozik) ne vigyék el több kategóriában is a legjobbat illető díjat! Amellett, hogy az 1900-as évek Magyarországának körképe, a sorozat zseniálisan felépített detektívtörténet is, összetett szereplőkkel és fergeteges jelenetekkel.

Az év ismeretterjesztője

Mesélő Budapest

Még nem nagyon volt alkalmam olvasgatni ezt a csodát, de a kialakítása imádnivaló, kedvem támad tőle felkelni a székből, és csak menni ki a szabadba, felkeresni minden nevezetes helyet és apró titkot, amit bemutat.

Az év adaptációja

Végjáték

Fentebb már említettem a fantasztikus regényt, amire valószínűleg sohasem figyeltem volna fel, ha nem látom a belőle készült, szintén remek filmet. Kihagy ugyan néhány fontos elemet, de összességében hű feldolgozás, lenyűgöző látványvilággal, kitűnő szereposztással.

Az év legmegríkatóbb könyve

Örökké a tiéd

Megrázó bemutatása egy távolinak tűnő, mégis fájóan valóságos világnak, ahol a nők kevés életpályából választhatnak, és a szépség az egyetlen eszközük. Csodálatos tenger Juliájának a kezébe nyomnám.

Az év legmegnevettetőbb könyve

A New York – Budapest metró

Bár a végére inkább szánnivalóvá váltak a magyar színészpalánta tengerentúli csetlés-botlásai, kétségtelenül megörvendeztettek abszurd humorban gazdag, társadalomkritikus jelenetei.

Az év férfi hőse

Ender – Végjáték

Bárcsak ő lenne a kisöcsém…

Az év hősnője

Adu – Az ötödik hullám

…és ő a legjobb barátnőm. Mindketten bátrak, kitartóak, éles eszűek, érzelmesek és átérezhetőek.

Az év főgonosza

Sebastian – A végzet ereklyéi

Egyszer gyűlöletesen kegyetlen, máskor zavarba ejtően kedves, és a feszültségteljes helyzeteket is fel tudja dobni egy sírva röhögős beszólással. Nem meglepő, ha nem bírod eldönteni, hogyan érezz vele kapcsolatban, hol a pokolra küldenéd, hol reménykedsz, hogy egyszer még jó testvére lehet Clarynek.

Az év szerelmi szála

Will – Tessa – Jem – Pokoli szerkezetek

A legszívszorítóbb és legkülönlegesebb szerelmi háromszög, amivel valaha találkoztam, végre azt éreztem, hogy nem csak időhúzásnak került bele. A két fiú eltéphetetlen barátságának még a vágy közös tárgya sem vethet véget, az írónő pedig olyan befejezést adott, amivel mindkettejük rajongótábora elégedett lehet.

Az év illusztrátora

Bernát Barbara – Alma; Elképesztő!

Bár már kinőttem a képeskönyvekből, még mindig feldob, ha egy könyvet rajzok díszítenek. Bernát Barbara grafikái akármelyik ifjúsági regényben megállnák a helyüket, kamaszosak, karakteresek, letisztultak.

Az év férfi írója

Böszörményi Gyula – Ambrózy báró esetei

Áldozatos kutatómunkájáért, a stílusrétegek kitűnő használatáért és gyönyörű szövegalkotásáért.

Az év írónője

Cassandra Clare – A végzet ereklyéi; Pokoli szerkezetek

Remek humoráért, emlékezetes karaktereiért és sokrétű világteremtésért.

Az év legeslegjobb könyve

Ambrózy báró esetei

Fenomenális – frenetikus – páratlan – hiánypótló – soselegyenvége – énisígyakarokírni! Még csak most érek a harmadik kötet végére, de máris a következő megjelenéséért epedezem.

Ezek hát számomra 2016. könyves legjei! Rengeteg minden nem fért bele, amiről korábban úgy gondoltam, de szerintem elegendő lett a lista. Az új esztendő elébe bizakodással állok, hisz számos jónak ígérkező könyvet kinéztem már magamnak, több folytatásra is számítok, és még annyi minden érkezhet, amire fel sem lehetek készülve.

Ezúton szeretném hát lezárni az elmúlt évet, és még egyszer eredményes 2017-et kívánni minden olvasómnak!

Eldől a hercegnő sorsa

Cassandra Clare: A hercegnő (Pokoli szerkezetek 3.)

Hát ennek a sorozatnak is vége van. Egyik oldalon szívesen olvastam volna még, másik oldalon, mint már említettem korábban, örülök, hogy A végzet ereklyéivel ellentétben csak háromrészes, és nincsenek túlhúzva a szálak.

Az előző kötet végén ugye mélységesen megsajnáltam Willt, és talán ezért is, de néha már úgy éreztem, mintha nem is Tessa, hanem a fiú lenne a főszereplő. Sok más szemszögbe is bepillantás adódik, szerencsére mind megállják a helyüket, mert míg mondjuk a Mennyei tűz városában nem igazán érdekelt, hogy most Jia Penhallow maradhat-e konzul, Charlotte folytatódó harcai plusz feszültséget vittek a történetbe. A Sophie-Gideon szál továbbra is helyes, de nálam a Cecily-Gabriel kapcsolat vitte a prímet!

Ilyen menő az új kiadások gerince egymás mellett

A szerelmi háromszögnél erősen érződött, hogy itt már csak a sors szólhat közbe. Tényleg az az érdekes, hogy más háromszögekkel ellentétben itt nem a lánynak kéne döntenie, hanem a fiúknak, hogy ki mond le róla, de hát egyik se bírt. Szóval kellett történnie valami olyannak, mint Jemmel, és bár tudtam, hogy Néma Testvérként folytatja életét, mégis aggódtam, hogy meghalhat, és amikor Will parabatai-rúnája elszakadt a fogadóban, az volt a legszomorúbb jelenet az egész trilógiában. Örülök, hogy végül is mindkét herceg megkapta a hercegnőt. Meglepett a napjainkban zajló epilógus, de ezt a kavarodást pont így kellett lezárni. (Annak ellenére, hogy én még mindig úgy gondolom, hogy Tessának Jem nem kifejezetten a szerelme volt, csak a jó barátja, támasza, akit még jóképűnek is tart, és abban a korban jobban járt az ember lánya, ha megházasodik, hát miért ne menne hozzá feleségül… Szeretem az ő párosukat is, de azért Willel jobb.)

Van azért itt közben akciószál is, ami kellően izgalmas, viszont sajnos szerintem Mortmain elég sablonos és papírízű főgonosz. Rendelkezik érthető indítékokkal, de hiányzik belőle az, ami Valentine-t emberivé tette (és ezzel nemcsak a gyerekekre gondolok). Akad egy-két, már a másik sorozatból is megszokott, és általam nem kedvelt véres-gennyes-démonbelsőséges jelenet, amiből lehetett volna kevesebb, mondjuk, az elég poén, hogy Benedict féreggé változott. Tessa származásáról és a medáljáéról is lehullt a lepel, a végén a lány pedig még Az angyal végkifejleténél is jobb cselhez folyamodott, hogy végezzen Mortmainnel.

A könyv a szokásosnál is több levelet tartalmaz, amik mind jelentősek (nagyon poén, amiket a Lightwood fiúk írnak a konzulnak), és minden fejezet elején ott a megszokott idézet a korabeli irodalomból (a Két város regénye határozottan felkeltette az érdeklődésem). A kiadás hátuljában található egy családfa, amit igazán jó böngészgetni, csak sajnos néhol összeegyeztethetetlen a könyvvel. Konkrétabban: Will ugye 1937-ben halt meg, és amikor utoljára összegyűlt a család nála, ott voltak Sophie-ék lányai, de a családfa szerint mindkét lány meghalt pár évvel korábban. Nem szeretem, mikor egy író belegabalyodik a saját világába. Amellett kíváncsi lennék arra is, Clary hogyan eredeztethető Charlotte-tól és Henry-től, bár az interneten talán ez is megtalálható.

Bárcsak alapból a gyönyörű új címlapokkal jelent volna meg!

Összességében ez egy kiváló befejezés a trilógiának, az egész sokkal jobb, mint A végzet ereklyéi! Az Amerikában már első része megjelent Emmáékról szóló sorozat (The Dark Artifices) helyett pedig jobban érdekel a még csak tervben levő regényfolyam Tessáék és  a többiek gyermekeiről (The Last Hours). És bár az elég korrekt Csontváros film folytatása helyett most a gyalázatos sorozat megy, eszébe juthatna valakinek megfilmesíteni a Pokoli szerkezeteket!

Értékelésem:

10/9

Két ilyen herceg közt…

Cassandra Clare: A herceg (Pokoli szerkezetek 2.)

A Pokoli szerkezetek első része, Az angyal után ugyan nem kapálóztam a folytatásért, de határozottan foglalkoztatott. Sok más trilógiával ellentétben itt a második rész túlszárnyalja az elsőt, ráadásul már Az angyal után ki mertem jelenteni, hogy ez a sorozat mérföldekkel jobb, mint A végzet ereklyéi.

Az előző kötet Nate árulásával végződött, ám a sértett húg, Tessa nem fordul be teljesen ettől. Sokkal inkább bántja szívszerelme, Will érthetetlen viselkedése, megalázó megjegyzései. Úgyhogy Jem barátságába menekül, ami lassan többé alakul. Ezért már rögtön az elején szeretném leszögezni: nagyon meglepett, de jó a szerelmi háromszög! Sőt kitűnő! Végre egy történet, ahol van értelme és oka. Az egyik fontos különbség más romantikus kavarodásokhoz képest, hogy minden szereplő jóban van. Általában a jelöltek alapból nem szívelik egymást, vagy épp a vágy közös tárgya miatt fordulnak egymás ellen. Jelen esetben azonban a két fiú között eltéphetetlen barátság köttetett, természetes, hogy a másik boldogságát előbbre tartják a magukénál.

Másik fontos különbség, hogy folyamatosan változik, melyik fiú az esélyesebb. Bosszant, mikor nyilvánvaló, hogy kit fognak választani, és bevallom, ennek a sztorinak is úgy feküdtem neki, pláne ismerve a végkifejletet, hogy na, biztos végig Will fog vezetni, Jemmel meg csak úgy “ínyencségnek” fog kavarni Tessa. Fel sem merült bennem, hogy Jem átveheti az uralmat, és Will háttérbe szorul. Kiszámíthatatlan, remek csavar ez, és hiába tudom, miképp oldódik meg, attól még rettenetesen izgulok! Ettől még nem mondom, hogy nem idegesít Tessa érzelmi hullámvasútja, vagy nevezzük inkább mérleghintának.

Na persze nem csak szerelemről szól ez a könyv, mert akkor azért sokallnám. Benedict Lightwood át akarja venni Charlotte-tól az Intézet vezetését, és ezért kemény eszközöket sem átall bevetni. Jó volt látni Lottie erejét, kitartását, és hogy végre tisztázták Henry-vel a kapcsolatukat. Benedict fiai az Intézetbe érkeznek, hogy kiképezzék a lányokat a harcra. Örültem, hogy Sophie (a kedvenc szereplőm) túllépett Jemen, mert mikor kiderült, hogy tetszik neki, nagyon elszomorított, tudtam, hogy az ő románcuk sosem valósulhat meg. Gideonnal igazán helyes a kapcsolata, de azért ebben sem vetkőzi le imádnivaló élcelődéseit.

Mortmain és a segédletében Nate tovább gonoszkodnak, Jessamine is jól átejtette a többieket, ennek ellenére nem haragszom rá, hiszen csak bohó szerelmesként viselkedett. Állandó humorforrás, bár közben borzasztó is, a rémballadákat gajdoló új szakácsnő. Az utolsó jelenetben pedig beállít Will testvére, Cecily, újabb bonyodalmakat ígérve. Végre bebocsátás nyerődött Will múltjába, és bár eleinte nem kedveltem a fiút, most annyira megsajnáltam! A fordulatos szerelmi háromszög mellett erre számítottam legkevésbé. Már az is öröm volt, mikor bebizonyosodott, hogy neki volt igaza a démonhimlővel kapcsolatban, és amikor kiderült, hogy nincs is elátkozva, és felszabadult, lekerült róla a teher… Viszont még így sem könnyű neki, hisz Tessa már elígérkezett Jemnek. Nagyon szorítok a fiúnak, másik nagy kedvencemmé avanzsált!

Újabb utalások születnek a testvérsorozatra, például kiderül, hogy az édesen bohókás Henry találta fel a szenzort és a portált. Ki mások is lehetnének Clary Fairchild ősei, mint ő és Charlotte? A férfi második keresztneve ráadásul, az ami a Végzet ereklyéi főhősnőjének anyjáé – nem is tudtam, hogy a Jocelyn fiúnév is lehet. Na és Clarissa Adele vajon a sanyarú sorsú Starkweather-unoka után kapta a középső nevét? A címbeli mechanikus hercegre is adódik magyarázat. Az angyal alapján arra tippeltem, egy hasonló kis figura, de nem, Mortmaint hívta így az apja.

Mekkora szerencse, hogy már a befejező rész felén is túl vagyok! Magamat is meglepem vele, de az értékelésem

10/9

 

Egyszerre angyali és pokoli

Cassandra Clare: Az angyal (Pokoli szerkezetek 1.)

Már kábé egy hónapja kivégeztem A végzet ereklyéi utolsó kötetét, de valahogy nem tudtam annyira összerendezni a gondolataimat és érzéseimet, hogy bejegyzést írjak róla. Tetszett, tetszett, de azért sok minden dühített és idegesített benne. Természetesen ettől még nagyon is kíváncsi voltam a nem közvetlen előzményére, pláne, hogy mostanában rákaptam a viktoriánus korban játszódó történetekre. Megelőlegezem: nekem jobban bejött, mint Clare másik Árnyvadász-sorozata.

A világ már ismerősként köszöntött, ezért is volt fura, hogy főhősünk, Tessa nincs tisztában a rúnákkal és egyebekkel. Viszont épp emiatt el is vannak magyarázva az alapok, annyira, hogy az előzmény/utózmány nélkül is el lehet olvasni, de egy már bejáratos sem unatkozik rajta. A démonvadászat az 1800-as években pedig meglepő és vicces, szerintem ettől érdekesebb A végzet ereklyéinél. A korabeli London leírása érzékletes és hangulatos, látszik, hogy mennyire utánajárt az írónő. A párbeszédek és a viszonyrendszer azonban nem igazán tűnik korhűnek, főleg nem mondjuk egy Leányrablás Budapesten mellett.

Jó ötlet, hogy a főhősnő nem csak egy egyszerű lány, hanem boszorkánymester, a képessége pedig különösen tetszik. És ahogy a végén kiszabadult! Az ilyen fordulatokat szeretem. A legfontosabb tanulság pedig, hogy a démonok vagy a (könyv világába nem illő) robotok mögött az igazi gonosz akkor is mindig az ember. Tessa egyébként a képességén kívül szokásos főhős. Olyan kis semmilyen, csinál hülyeségeket, de azért szerethető. Will számomra elég idegesítő, nagyon hasonlít Jace-re, csak még kiismerhetetlenebb, Jemet viszont nagyon kedvelem, bár talán túl alázatos, és Will boldogsága érdekében még a sajátjáról is lemondana.

A szerelmi háromszög vajmi kevés (szerencsére!), ahhoz képest hogy a fülszöveg azt hangsúlyozza. Ettől még félek, hogy a későbbiekben idegtépővé válik, Cassandra a romantikus kavarodásokban nagyon tud. Személy szerint bár Jemet jobban kedvelem, Tessához inkább Will illik. És ismerve a Mennyei tűz városa végi képregényt, úgy gondolom, jó, ahogy van. Mint a másik sorozatot, ezt is a mellékszereplők vitték a hátukon: Sophie, Henry, Jessamine, Charlotte mind oszlopos tagjai a karaktergárdának, és jó, hogy felbukkannak régi ismerősök is, Magnus, Camille és Church.

Na és akkor a gonoszok! Úgy tűnik az írónő mániája a testvérviszály, még ha másról is van szó, mint Clary és Sebastian esetében. És meg kell mondjam: milyen egy utolsó gyáva, pipogya, befolyásolható féreg ez a Nathaniel! Mert bármennyire is ördögi és visszataszító Sebastian, jobban meg lehet érteni. Külön nevelkedett a testvérétől, és egész életében ellene hangolták. Nate és húga ezzel szemben együtt töltötték a gyerekkorukat, barátok, szövetségesek voltak, erre képes cserbenhagyni Tessát, csak mert sokat remél egy gazdag vállalkozótól! És ha már Mortmainnél tartunk, itt az írónő másik mániája: bár nem a vér szerinti apja Tessának, valahogy mégis csak ő teremtette. Ettől még szívből utálható, nem úgy, mint Valentine, akit azért sajnáltam is.

A kötet kurtán-furcsán végződött, de azért nem kapálózom rögtön a folytatásért (amúgy is most még a húgom olvassa). Leginkább azok a kérdések foglalkoztatnak, amiknek már ismerem a kifejletét: Miért lesz Jemből Néma Testvér? Ha a boszorkánymesterek meddők, akkor hogyhogy lesznek gyerekei Tessának és Willnek? De azért kíváncsi vagyok Tessa származására és az angyalmedálja történetére is. Meg hogy kicsoda/micsoda a herceg és a hercegnő. (Amúgy miért kellett kihagyni a magyar címből a “clockwork” szót? Sokkal eredetibb úgy.)

Összességében ez még nagyon bevezető kötet volt. Remélem, a folytatás erősebb lesz, és lopva örülök, hogy ez csak három részből áll, vagyis szerintem kevésbé lesznek túlhúzva a szálak. Nyugodtan lehet a Végzet ereklyéi előtt, vagy akár annak teljes kihagyásával olvasni, de a sok áthallás miatt a kirakóst csak mindkét történet ismerői tudják összerakni.

Értékelésem:

10/8