A Múzeum körúti szellem (novella)

A Múzeum körúti szellem különös, magányos jelenség. Nem látni, csak akkor, ha az ember megtorpan és figyel. Hosszú kabátjába belekap a szél, ahogy a forgalommal szemben végigsétál a járdán. Koromsötét kapualjakba tévedve kivilágított kirakatokat talál. Pár éve megjelent könyveket szabadít ki poros antikváriumok polcairól. Gyorséttermi menüket falatoz lassan a Múzeumkert padján üldögélve. Üres egyetemi termekben húzódik meg, és hajdani előadásokra emlékezik. Forró csokoládéval melegíti fel a lelkét. Bérházak nyitott ablakán kiszűrődő zongoraszót hallgat, és az erkélyükön álló lakókat lesi. Az aluljáróban kóborolva igyekszik megjegyezni, melyik kijárat hova vezet. Egy megállót villamosozik oda és vissza, mert sosem hagyhatja el a környéket.

Megjelent a 100 szóban Budapest 2021 kötetben.

A gyermeklélek felnőtt titkai

Grecsó Krisztián: Vera

Lira.hu

Grecsó Krisztián munkásságával, ahogy sok más magyar kortárs íróéval is, a Nők Lapja novellarovatában ismerkedtem meg. Rövid írásai általában fiktív alteregójának egyhangú vidéki életéről, csajozási kísérleteiről szóltak, és ugyan a stílusa szépségét már akkor is értékeltem, maga a tartalom nemigen tudott közel kerülni hozzám. Vera című regénye viszont mást ígért, mert egy éppen csak serdülni kezdő lányt tett meg főszereplőnek, az idei Libri irodalmi közönségdíj elnyerése pedig még inkább rávett az elolvasására.

Vera
Vera (Szili Emese) a könyvhöz készült előzetesben

Tátrai Vera 1980-ban tízéves, Szegeden él, kitűnő tanuló, ügyesen lovastornázik. A negyedikes tanév kezdete azonban váratlan változásokat hoz: az iskolába érkező új fiú, a lengyel Józef addig sosem átélt érzéseket kelt a kislány szívében. Ezzel párhuzamosan addigi legjobb barátnője, Sári, hirtelen ellenségesen kezd viselkedni vele szemben, és az osztálytársaikat is ellene fordítja. Biztonságérzetét csorbítja az alattomosan terjedő hír is, miszerint valójában örökbe fogadták.

A könyvben leginkább az érintett meg, hogy egyszerre idézte fel bennem a saját gyerekkoromat és a szüleimét. Bár a ’80-as évek jellegzetes körülményei, kellékei csak az ő elmesélésükből hangzottak ismerősen, a bemutatott helyzetek többsége nem évjáratfüggő. Az egész osztály általi kiközösítettség, az apró konfliktusokból rivalizálásba forduló barátságok, az első ártatlanul nyiladozó szerelmek, a nagylányosodás testi jeleinek elfogadása mind-mind ugyanilyen tapasztalatokkal jártak a 2010-es évek elején, amikor én voltam ennyi idős. Visszatérve a cselekmény idejére, érezhető, hogy a szerző célja nem a nosztalgiahajhászás, minél több utalás elhintése volt. 1980 teljesen természetes háttérként szolgál. Bevallom, az én szememben ezt a korszakot gyakran vonja be a kellemes retró báj, a regény azonban rávilágít, milyen kiszolgáltatott lehetett akkoriban élni: a felnőttek a rendszer által megfélemlítve éltek, így frusztrációikat a gyerekeiken vezették le, tekintélyüket az igazságtól függetlenül érvényesítve. A jelenet, mikor Vera először látja az addig higgadtnak ismert apját magából kikelve tombolni, félelmetesebb volt, mint bármilyen szörny vagy gonosztevő, pontosan a valóságossága miatt. Szerencsés, hogy ellenpólusként az anyukája mindig a bensőséges menedéket jelenti a kislány számára.

vera_oke_nemoke-1
Korábbi, nappali borítóváltozat

Verával könnyen azonosultam, hiszen okos, kötelességtudó, nagy képzelőerővel megáldott, érzékeny lelkű, a helyét nehezen találó kislány. Számos kritikában hiteltelenségként rótták fel, hogy egy tízéves magát és a környezetét ilyen mélyen elemezve gondolkodik, ám számomra ez is tökéletesen átérezhetően hatott. A lánynak megtetsző fiút, Józefet is hamar megkedveltem, annak ellenére, hogy kettős személyiségével bonyolult eset: Verával szelíd és lovagias, másokkal viszont kifejezetten agresszív. Sári, az ellenféllé váló barátnő is egy fájdalmasan reális típus, akinek beképzelt modora mögött nem csupán elkényeztetettség, hanem családi problémák is állnak.

Bár meglepően megfogott a történet, mégsem voltam minden összetevőjével maradéktalanul elégedett. Hiányérzetem maradt, mivel az író túl sok titkot vet fel, ám nem mindre ad választ, köztük a legfontosabbra sem, illetve úgy állítja be, mintha egy másik titok nyitja megmagyarázná, pedig a kettő nem feltétlenül következik egymásból. Emellett rosszul viseltem azt is, ahogy a kezdeti békés Pöttyös könyvi miliőbe egyre jobban beszivárogtak a káromkodások és az obszcenitás, hiába indokolt ezekkel az eszközökkel szemléltetni a gyerekek rádöbbenését a felnőttek dolgaira. Minden durvasága ellenére a Vera mégis olyan könyv, amit Szabó Magda ifjúsági regényeivel együtt nagyon szívesen adok majd a reménybeli kiskamasz lányom kezébe.

10/9

 

Álmokban élve

Babits Mihály: A gólyakalifa &

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

A húgaimmal évvégi jutalomkönyvnek három Helikon zsebkönyvet kaptunk, amik markáns színvilágú, trükkösen minimalista arculatukkal már korábban is megragadták a tekintetem, magamtól azonban nehezen tudtam volna dönteni a sorozat rengeteg ígéretes darabja között. Az arany virágcserepet E. T. A. Hoffmanntól már olvastam régebben, így azt, bár kellemes élményként emlékszem rá vissza, nem ismételtem meg, viszont A nagy Gatsby-t a legújabb filmadaptáció megnézése óta szerettem volna sorra keríteni, A gólyakalifa címmel pedig egy diafilm idéződött fel gyerekkoromból, így örömmel töltött el a tanárok választása.

 

Mint kiderült, A gólyakalifának nincs sok köze a madárrá változtatott keleti uralkodó legendájához, csupán egy áthallásban: míg a kalifa fél, hogy nem lesz képes visszaalakulni emberi formájába, a regény főhőse, Tábory Elemér az elalvástól retteg. Álmában ugyanis a budai jómódú iskolásfiúk élete helyett szegény asztalossegédként tengődik, és hiába nyugtatja magát, hogy mindez csak a fejében játszódik le, ha éjjelente mindig folytatódik, és megdöbbentően valóságosnak érződik.

Képtalálat a következőre: „a gólyakalifa jurányi”
Papp Endre, mint Elemér a Jurányi Ház előadásában

Mivel a cím félrevezetett, eleinte sejtelmem sem volt, miről fog szólni a történet, de addig is szívesen időztem a 20. század eleji magyar nagypolgári miliőben. Elemér ugyan kezdettől fogva utalgatott rá, hogy különös jelenségeket észlel, mégis leesett az állam, amint a kellemes múltbeli barangolásba berobbant egy olyan elképesztő fordulat, amivel nem is értem, hogy nem találkoztam még hollywoodi szuperprodukcióban! Babits zseniálisan, tudományos tájékozottsággal fejtegette, hogy áll egymással kölcsönhatásban a két élet, hogy keseríti meg az álombeli (?) nyomor Elemér egyébként gondtalan valódi (?) sorsát. Bár magyarázat nem adódott a helyzet létrejöttére, igazán értékeltem, ahogy a fiú igyekezett logikus megoldást találni. Az író emellett gyönyörű nyelvezetet és hasonlatokat használt, prózában is költőiséggel fogalmazott.

A cselekményszövés kitűnő, ám a rövidségétől hiányérzetem támadt, olvastam volna kidolgozottabban, mert így gyakran éreztem, hogy az elbeszélés csak átszáguld az eseményeken. A gólyakalifa azonban így is világszínvonalú, korát meghaladó mű, egyben az idei évem egyik legmeglepőbb olvasmánya.

10/10

 

Képtalálat a következőre: „the great gatsby 2013 gatsby and nick”
Gatsby (Leonardo DiCaprio) és Nick (Tobey Maguire) a 2013-as filmben

A nagy Gatsby-be már bővebb előismeretekkel kezdtem bele, hisz tavalyelőtt láttam a 2013-as feldolgozását, ami teljesen lenyűgözött – Baz Luhrmann rendezte, így hogy is lehetett volna másképp? A 20-as évek káprázatos megjelenítésén túl a beteljesületlen szerelem históriája is megragadott, így rögtön tervbe vettem a regény megismerését is. A frissen diplomázott Nick Carroway a New York-i Long Islanden bérel lakást, unokatestvére, Daisy és annak családja közelében. A környék szomszédjának, Jay Gatsby-nek fényűző estélyeitől hangos, annak ellenére, hogy a vendégek többsége még tisztában sincs a házigazda kilétével. A titokzatos férfi váratlanul bizalmába fogadja Nicket, és megosztja vele titkát: egész gazdagságát, rendezvényeit, mindent arra épített fel, hogy megtalálja a lányt, akit egykor szeretett.

Gatsby nem szó szerint él az álmaiban, mint A gólyakalifa Elemére, viszont egész élete egy elvesztett vágy visszaszerzése körül forog, palotája pedig az önfeledt szórakozás birodalma a szürke valóság elől menekülők számára. Idealizmusa, a kedvesével újraegyesülésbe vetett hite egyszerre megnyerően romantikus és szánnivalóan reménytelen. Fitzgerald könnyed stílusban, ironikus humorral ábrázol egy kívülről csillogó, ám belül kiüresedett világot, ahol az előkelők felszínes, se füle, se farka párbeszédeket folytatnak, az érzelmeket pedig csak megjátsszák.

A történet egyetlen hibája számomra itt is a rövidsége, illetve az aránytalansága volt. A cikkben tárgyalt másik kisregényhez hasonlóan ezúttal is úgy éreztem, mintha csupán vázlatát olvasnám egy nagyszabásúbb alkotásnak, ráadásul oldalak tömkelege ment el a partin résztvevők neveinek sorolásával és egyéb jelentéktelen információkkal. A filmben súlyosabban hatott rám a végkifejlet is, és úgy egyáltalán a színészi játékkal, a látványvilággal, a zenékkel jobban megpendítette bennem az érzelmi húrokat. Igaz, Gatsby tragédiáját csak még megrázóbbá teszi környezete közönyössége – ez a tűpontos társadalomkritika teszi a könyvet kikerülhetetlen klasszikussá.

10/10

 

Épületlelkek (novella)

Az elmúlt három napot a Balatonnál töltöttem, az ottani épületek ihlették legújabb írásomat. 🙂

 

Fillér Zoli nem tudott egy utcán sem végigmenni anélkül, hogy ne érezte volna az épületek lelkét. Így volt ez, mióta az eszét tudta: a falak történeteket meséltek, és a tizenéves fiú, vélhetően érzékeny, merengő alkata miatt, alkalmas volt rá, hogy meghallgassa őket. Igaz, a történetek elemeit sokszor nem tudta összeilleszteni, inkább csak hangulatok rohamozták meg, és minél közelebb ért egy házhoz, netán még be is juthatott, annál erősebb és tisztább képeket látott. A jelenlegi használata mellett a múltfoszlányok is erősen meghatározták a benyomásokat, az építés közben beleáldozott munka, célok és tervek, az évek során ott történtek mind felhalmozódtak és alakították az épület atmoszféráját.

A Balaton-parti kisvárosban sem volt másképp: Zoli le-lemaradozott a családja mögött, beszélgetéseikből alig ért el valami a fülébe. Az épületekből szűrődő érzésekre figyelt, de ha épp ellenkezőleg ki akarta volna zárni mindezt az elméjéből, előbb-utóbb akkor is ellepték volna. Időnként az elviselhetetlenségig telítődött a sugallatokkal, ilyenkor nem tehetett mást, mint hogy elbiciklizett egy mezőre, távol minden emberkéz alkotta építménytől, leheveredett a fűbe, és átadta magát a csöndnek, míg ki nem tisztult a feje.

Most viszont szívesen hallgatta, ahogy a strand mentén sorakozó bódékból sugárzik az önfeledt jókedv és a vendégek emlékezetes sztorijainak sora, míg a békebeli villák hajdanvolt nyaralásokról regélnek. Zoli szerette tapasztalni, ahogy a régebbi korok rétegei egymásra rakódnak: egyszerre őrződött itt meg a századelő nyugalma és a 70-es, 80-as évek pezsgése is. Csodálattal adózott az újonnan felhúzott apartmanházak előtt is, ezek azonban még túl frissen, túl kevés ideje álltak ahhoz, hogy igazán izgalmas dolgokat lehessen felderíteni a históriájukból. A csillogás mögül mindig valamiféle ürességet, sterilséget érzett ki, amit úgy fogalmazott meg: még nem fejlődött ki a lelkük.

Aztán ott volt a másik véglet is: épületek, amikben már csak pislákolt a lélek. Elhagyatott, sorsára hagyott terek, amikben valaha zajlott az élet, mostanra azonban ennek nyomát sem lehetett találni. Zoli a panziójuk (csupa bensőséges, szívélyes érzelmet árasztó hely) ablakából egyenesen rálátott a hat emeletével a tájat uraló, megkopott fényű, évek óta bezárt szállodára. Hotel Luna vagy talán Jana volt a neve, már nem lehetett kibetűzni. A fiú maga sem értette, miért nem ereszti a szokásosnál is erősebben ez a semmi vonzó elemmel nem rendelkező, fantáziátlan kockatömb. Működése alatt sem lehetett szebb, ám akkor még modernnek számított, és büszke lehetett, akinek kiutaltak egy ideszóló vakációt.

Amikor hagyták szabadon lézengeni a környéken, egyre többször kanyarodott a hotel felé, megmagyarázhatatlanul hívta magához. Bemerészkedni ugyan nem volt esélye, mivel a bejáratot lelakatolták és körbekerítették, ám még kívülről is rengeteg emléket szívott magába, abból a korból, mikor a szülei nála is fiatalabbak voltak. Szűnni nem akaró forgalom az étteremben, hatalmas ünnepségek a társalgóban, vállalati alkalmazottak gyerekei, akik minden nyáron itt töltötték a legvidámabb heteket, szinte el se lehetett képzelni, hogy sodródott végül a csőd szélére. A fejébe költöző képek mellé azért bekukucskált az ablakokon (már amelyiket nem deszkázták be), rákeresett az interneten, és szíve összefacsarodott a látványtól. Olyan mértékig magán viselte az épület sorsát, mintha minden falból lógó vezetéket az ő testéből tépnének ki, minden felborított bútordarab helyett belérúgnának, minden rozsdafolt rárakódna. Szó szerint érezte, milyen lehetett egyik napról a másikra magára maradni, méltóságteljes búcsú nélkül.

Megfordult a fejében, hogy ha az élet úgy alakulna, hogy felnőttként sikeres üzletemberré váljon, felvásárolná a helyet, bár nem volt benne biztos, mennyire érné meg. Inkább abban reménykedett, más is meglátja a lehetőséget szegény Lunában, Janában, vagy akárhogy is nevezték. Jövő nyáron másik balatoni településen szálltak meg, de autóval elsuhanva pont elcsípte, hogy daruk veszik körbe a félig már lefejtett burkolatú, kicsontozott épületet. Mintha még ilyen messziről is hallotta volna az öreg szálloda utolsó sóhajtásait. Itt végződik a története, gondolta szomorúan.

Családja nem értette, Zoli miért olyan kedvetlenül kanalazza a fagylaltját, hiszen szikrázó napsütésben, kellemes melegben ültek a teraszon. A fiú sosem igyekezett megmagyarázni furcsa képességét nekik, pedig például ezt a cukrászdát is ő javasolta, pusztán mert pozitív érzések áradtak belőle. Apja egyszercsak felé fordította újságját:

– Tavaly sokat császkáltál ez a hotel körül, nem? Képzeld…

– Tudom, hogy lebontják! – csattant fel Zoli. – Mindegy, ennyire nem érdekes.

– Épp ellenkezőleg, felújítják! Végre nem üresen fog tátongani.

Fillér Zoli érezte, hogy a lelkében is kezd valami újraépülni.

Parkban (novella)

Ferenczy Károly Napos délelőttje után egy Szinyei Merse Pál-festményhez költöttem történetet egy írószakköri feladat keretében.

 

Kellemes tavaszi idő volt, lágy szellő simogatta a fákat, szinte érezni lehetett a napfény illatát. Az orchideák rózsaszínben pompáztak, éppen olyan árnyalatban, mint a napernyő, mit fejem fölé tartottam. Zsina ruhája is rózsállott, arcát széles karimájú kalappal védte, míg én a napernyővel ügyetlenkedtem. Számtalanszor megtettük már ezt a sétát az arborétum fái közt, mégsem vált unalmassá. A nyugalom és a béke szigete volt kettőnk számára, ahol senki nem hallgathatta ki barátnői fecsegéseinket.

Zsina arcán komoly kifejezéssel, szemébe húzva kalapját lépdelt most mellettem. Bár a verőfényben szebben tündökölt a kert minden virágánál, mégis mintha viharfelhő telepedett volna fölé. Jól tudtam, mi bántja, és nem értettem, miért törődik bele, miért nem tesz semmit ellene. Felszínes témákról csevegtünk, aztán egyszer csak kiszakadt belőlem:

– Ne menj hozzá Keller úrhoz! Nem kell hozzámenned!

– De hát szeret engem, biztonságot és jólétet tud nekem nyújtani – mondta színtelen hangon, akár egy betanult szöveget.

– Te viszont nem szereted őt, és ez mindent felülír. Ne hagyd, hogy az elvárások derékba törjék az álmaid!

– Egy szép otthon, egy nemes férj, gyermekek, és egy nyugodt élet, nekem ennyiről szólnak az álmaim.

Csak néztem a lányt (lassan nőt), aki aprócska korunk óta mellettem volt, aki megzabolázhatatlanul, kalandvággyal telve szaladgált ugyanezek a bokrok közt, és nem ismertem rá. Mindeközben önzőnek éreztem magam, mégis ki vagyok én, hogy megakadályozzam, ha az a gazdag orvos felesége kíván lenni? Miért változtatna ez bármit is a barátságunkon? Előbb-utóbb annak rendje és módja szerint én is férjhez megyek, gyakran összejárhatunk, a csemetéink együtt játszhatnak, mint mi régen. Abban a pillanatban azonban úgy éreztem, messzi földre hajózik, egy világ fog kettőnket elválasztani.

Néztem halványpiros, fodros ruháját, kalapja alól kiszabaduló, rakoncátlan szőke tincseit, lesütött szemét, összeszorított ajkait. És olykor-olykor végigjártattam tekintetem a növényeken, nehogy feltűnjön neki, hogy másfelé sem nézek, csak rá. Tudtam, hogy örökké igyekszik megfelelni az apjának, aki ezt a módos kérőt kiszemelte neki, de azt is tudtam, szíve egy másik ifjúért dobog. Én pedig minden erőmmel és szeretetemmel azon dolgoztam, hogy megtalálja az igazi boldogságát. Ennyit tehettem, ha már a sors úgy rendelte, hogy belőlem sohase válhasson az a férfi, aki egy életre a társa maradhat.

Ártatlanul a bűn nyomában

R. Kelényi Angelika: A grófnő árnyékában (Az ártatlan 1.)

Kapcsolódó kép

Az elmúlt fél évben szinte nem telt el nap, hogy a Molyon ne futottam volna bele Az ártatlant méltató véleményekbe, így nem csoda, ha egyre és egyre nőtt az érdeklődésem iránta. Mivel nem titkoltan igyekszem betölteni az Ambrózy báró esetei befejezése után hagyott űrt a szívemben, hatalmas boldogsággal tölt el, hogy rábukkantam egy hasonlóan színvonalas, kidolgozott és izgalmakkal teli magyar történelmi krimire.

Már az alaphelyzet is igencsak rokonítható kedvencemével: egy fiatal lány számára ismeretlen környezetben keresi eltűnt nővérét. Szerencsére hamar kitűnik, hogy szó sincs holmi utánzatról, hiszen korábbi korszakban, más körülmények közt játszódik, és az események is más úton haladnak. Fabricius Flóra az 1600-as években érkezik Csejte várába, ahol nővére, Dorottya, Báthory Erzsébet mellett segédkezett, míg nyoma nem veszett. Ráadásul nem ő az egyetlen, akiért aggódni kell, hisz az udvarból sorra tünedeznek el a szolgálólányok, majd holtan, de legalábbis megkínozva kerülnek elő. Ifjú hősnőnk hamarosan egy jóval szövevényesebb és veszélyesebb nyomozásban találja magát, mint eredetileg tervezte.

flóra
Flóra a borító ablaka mögött

Számos remek könyv került mostanában a kezembe, viszont idejét sem tudom, mikor éreztem utoljára ilyen igazi olvasmányélményt, amilyet ez a páratlan kezdőkötet nyújtott. Ittam minden sorát, teljesen belehelyezkedtem a kora újkor Magyarországába, és alig vártam, milyen fordulatokra fog fény derülni a következő oldalakon. Az írónő gördülékenyen, érzékletesen, a régies nyelvezetet nem túlzásba víve fogalmaz, mesterien adagolja a feszültséget, így egy jelenet sem érződik üresjáratnak.

Flóra személyében egy ön- és céltudatos, korával szembemenően modern gondolkodású kisasszonyt ismerhettem meg, aki jövőjét nem gazdag férj kifogásával, hanem apjától tanult orvosi tudományának hasznosításával szeretné biztosítani. Bármit megtenne Dorka megtalálásáért, még ha kettejük kapcsolata némileg ellentmondásos is: a fiatalabb lány nem viseli túl jól, hogy folyamatosan háttérbe szorul, és elmondása szerint nővérét csak a férfiak foglalkoztatják. Flóra szereti hinni, hogy ő bezzeg ellenáll a másik nemnek, még azután is, hogy a kutatás során szövetséget köt a vonzó Lorenzo Marianival. Az olasz-magyar származású hadnagy épp elég titkot és sérelmet őriz, nem hiányzik neki egy makacs nőszemély védelmezése, mégis lépten-nyomon segítségére siet, csipkelődésük pedig határozottan a sztori legszórakoztatóbb eleme.

mariani
Ahogy elképzeltem: Lorenzo (Eoin Macken)

Közben természetesen ott áll mindenki felett a rettegett grófnő, Báthory Erzsébet, akiről ez a mű sem fest egyértelmű képet. Szeszélyes és kiismerhetetlen, egyik pillanatban jóságos és engedékeny, míg máskor a legapróbb hibára is tombolni kezd. Én mindenesetre sajnáltam őt a vállára rakódott rengeteg teher miatt, és amiért ellehetetleníteni próbálták azok, akik számára felfoghatatlan, hogy egy nőből is válhat erős uralkodó. Az úrhölgyről közismert pletyka, hogy vámpírként szüzek vérével tartotta magát fiatalon, amire itt is gyanakodnak a cselédek eltűnése körül, bennem azonban fel sem merült, hogy ne racionális magyarázat adódna a rejtély megoldására. Ha valódi szörnyetegek nem is, annak tekinthető emberek lapulnak a kastélyban, és elvetemült tettekre képesek. A legnagyobb csavar mélységesen megrázott és lesokkolt, nem számítottam ennyire kemény, majdhogynem pszichothrillerbe illő végkimenetelre.

báthory
Julie Delpy Báthoryként A grófnő című filmben

Mindennek fényében elmondhatom, hogy egy csaknem kifogástalanul megalkotott, tökéletes élvezetet adó regényhez volt szerencsém. Legszívesebben azonnal belevetném magam a folytatásba, különösen, hogy Velencébe, az egyik legszeretettebb városomba kalauzol.

Értékelésem:

10/9

 

 

Napos délelőtt (novella)

Májusban jelentkeztem a Magyar Nemzeti Galéria Képtári történetek pályázatára, ahol a múzeumban kiállított művekhez vártak történeteket. Ferenczy Károly Napos délelőtt című festményének továbbgondolása ugyan nem nyert díjat, de bejutott a 2. fordulóba, és elolvasható a pályázat honlapján és kiadványukban. Ezúton szeretném megköszönni mindenkinek, aki szavazott az írásomra, valamint közzétenni a pályamű hosszabb, vágatlan változatát.

Napos délelőtt

Előfordul, hogy amit az ember élete legnagyszerűbb lehetőségének gondol, az okozza majd a legmélyebb szívfájdalmát.

A magamfajta cselédlány nem dédelgethet hiú ábrándokat. Hiába jegyezte meg már kisgyermekkoromban is minden rokon és ismerős, milyen kivételesen szép arccal áldott meg az Isten, ha utána rögvest hozzátették, hogy persze hiába, ha úgysem lehet belőlem ünnepelt primadonna. Igyekszem magam azzal nyugtatni, hogy ennek csak anyagi helyzetünk áll útjában, semmiképp sem tehetségtelenségem, hiszen pajtásaim és kisebb testvéreim mindig dicsérték, milyen szenvedéllyel és lelkesedéssel élem bele magam a szerepjátékokba. A könyveket is szívesen bújom, amióta nehézkesen elsajátítottam a betűk ismeretét, érdeklődésem tárgyát pedig nem csupán filléres romantikus históriák képezik. Nem mintha időm lenne ilyen úri hívságokkal, mint regényolvasás, foglalkozni, mióta napjaimat egy belvárosi nagypolgári lakás rendbetétele tölti ki.

Uram és úrnőm szerencsére művelt és jólelkű emberek, ha néhanapján szigorúak is, nem ugráltatnak kegyetlenül. Csendesen, zokszó nélkül végzem a dolgom, cserébe rendes élelmet és hétvégi kimenőt kapok. Szabadnapjaimon általában Tónival, a mosolygós pincérfiúval találkozom, aki kitartóan udvarol nekem, és ígéri, ha hírt hall bármi tisztességes ajánlatról ifjú színésznőjelöltek számára, azonnal értesít. Nem csodálkozom, hogy sokáig hiábavalóan jár el ügyemben, annál inkább, mikor mégis szerez nekem munkát.

Egyik este a konyhaablakból látom, amint a szokásosnál hevesebb sietséggel érkezik meg kapunk elé, és bár épp a mosogatás közepén tartok, nem bírom megállni, hogy ne szaladjak le azonnal megkérdezni, mire föl a nagy izgatottság. Bőréből csaknem kiugorva újságolja, hogy a kávéházba a minap egy festő tért be, aki fiatal lányt keres készülő képéhez (mielőtt aggodalmaskodni kezdenék, nem aktról van szó), és mit veszíthetnék, ha felajánlanám neki szép külsőmet és végtelen türelmemet. Munkaadóim kissé meghökkennek váratlan bejelentésem hallatán, ám miután meggyőzöm őket afelől, hogy nem fogja sok időmet rabolni a modellt állás, beleegyeznek. Úrnőm még egy nélkülözhető, nem túldíszítetten elegáns ruháját is kölcsönadja az alkalomra. Másnap Tóni elkísér a festő műtermébe, aki nem is érdeklődik kilétem felől, egyből kijelenti, épp ilyen arcot képzelt művéhez, és a hétvégén vár a Városligetbe.

Vasárnap délelőtt, a park egy félreeső asztalánál fogad a művész, egy másik férfi társaságában. Csak remélni merem, hogy nem látszik rajtam hirtelen támadt zavarom, mikor kiderül, a képen ezzel a meglehetősen hercig fiatalúrral együtt fogok szerepelni. Karlóczay Kálmánként mutatkozik be, én meg eltökélve, hogy titokban tartom cselédi mivoltom, a Csuha Terkát Csuháry Teodórára úriasítom. Helyet foglalunk a fonott karosszékekben, ő könnyedén, míg én feszengve. Reménykedem, hogy talán kezdeményez valami beszélgetést, ellenben előhúz öltönyzsebéből egy könyvet, és rám sem hederítve olvasni kezd. Legyen így, vonom meg a vállam, és a lehető legkényelmesebb nőies pózba helyezkedem a festő instrukciói szerint.

Ez az állapot sajnos hamar tarthatatlannak bizonyul. Habár a környező fák árnyat adnak nekünk, az áprilisi napsütés így is erősebb az elviselhetőnél, nem is beszélve a kellemetlenkedő darazsakról. Szomjam és éhem egyre növekszik, vágyakozva pillantgatok az asztalt díszítő gyümölcsök és vizeskancsó felé. Már épp jelezném, hogy egy kis szünetre lenne igényem, mikor Kálmán megszólít. Azt mondja, látja, hogy unatkozom, és szívesen felolvas nekem a könyvéből. A francia felvilágosodás-korabeli regény csatajelenetei hamar egyhangúvá válnak mindkettőnk számára, így a mesélés kifigurázásba csap át. Úrikisasszonyhoz méltatlan módon harsány nevetést vált ki belőlem, ahogy Kálmán eltúlozva játszik a hangjával. Bátorkodom megjegyezni, milyen ügyes színész válna belőle, és magam mennyire kedvelem a színházat. Minő meglepetés, legszívesebben valóban színészettel keresné a kenyerét, de szigorú apja utasítására ügyvédnek tanul. Erre azt találom mondani, hogy jó házból való úrilányként otthon ülök, férjjelöltekre várva, szórakozásul pedig kalandos és szerelmes történeteket vetek papírra. Társalgásunk innentől egyre oldottabbá válik, és szinte el is hiszem a kegyes kis füllentéseket, amiket magamról kitalálok. Ő két bátyjáról regél, az egyik, apjuk örömére befutott jogász, a másik viszont egyenesen Kelet-kutató, aki nemsokára a Himalájához utazik. Csoda, ha nekem hirtelen terem egy irodalmár apám, egy zongoraművész anyám, egy tudományért rajongó öcsém és egy bájos, aranyszőke kishúgom? Szívem összefacsarodik, ha igazi családomra gondolok, akik egy omladozó külvárosi házban húzzák meg magukat, és alig van alkalmam találkozni velük.

Észre sem vesszük, hogy elrepül a délelőtt, amíg a festmény formálódik a művész ecsetje alatt. Mikor elkészülünk, és már indulnék is, a park szélére, ahol Tóni vár rám, Kálmán megfogja a kezem, és megkérdezi, hazakísérhet-e. Forogni kezd velem a világ, és nem tudok mást tenni, mint kinyögni, igazából cselédlány vagyok! A férfi elkomorodik, majd azt suttogja, neki is van egy titka. „Biztosan menyasszonya van, mi?”, kiabálom, és már ott sem vagyok. Keserűségemben eszembe sem jut, hogy nem nekem kéne megsértődve lennem, elhamarkodottan vágtam ezt a fejéhez.

Két héttel később, ahogy a piacra sétálok, esküdni mernék rá, hogy őt látom szemetet lapátolni az egyik sarkon. Egy pillanatig egymás szemébe nézünk, aztán lehajtja a fejét, én meg sietek tovább a dolgomra. De eltökélem, hogyha visszafele még ott lesz, odamegyek hozzá.

Pótlás (novella)

Vajon meddig tart a valóság, és hol kezdődik a képzelet? [Poligráf, XXIV. évfolyam 6. szám – 2015. március 24.]

Pótlás

 

A péntek a legjobb nap a héten. Nyilván sokan így vannak ezzel, akik az én sulimba járnak. Aznap éjjel ugyanis különös szakkört tartanak az intézményben. Nem akárki lehet a tagja, csak az, akinek felírják az év eleji lélekszűrésen. Ilyenkor mindenki összefoglalhatja az elmúlt hetét, mielőtt belevágna az újba. Egyesek felvetették már, hogy ilyen célból a vasárnap előnyösebb volna, de nem – a hétvége kell, hogy a diák kipihenje, ha a szakkörön éri valami. Klassz, hogy van ilyen, bár néha fáraszt. De legalább senki nem jár, akit nem csípek! Sajnos olyan se, akit meg nagyon! A haverok túl komolytalanok ehhez, na és a Lány… hát eddig őt sem láttam megfordulni arrafelé. A család azt hiszi, hogy mindezt csak álmodom. Pedig igaz az egész! A suliban is mindenki beszél róla, és nem úgy, mintha elemeznének egy bugyuta mesét, amit beadtam nekik.

Végre! Változtak a dolgok! Csütörtök van, mentem rendesen iskolába, persze a Lánnyal is találkoztam. A neve egyébként Krizsó Zóra Niké. Én magamban csak a Lánynak hívom. Ha beszélgetünk, akkor Zónak. Már ha beszélgetünk. Túl csöndes csaj, de még mindig jobb, mint azok, akik undorítóan harsányak. Na és ha megszólal, csillogóan intelligens, amit mond. Csak évfolyamtárs, de van néhány közös óránk, meg szoktunk együtt ebédelni, és különben is, így annál izgalmasabb várni rá. Most még izgalmasabb, mert amikor infó előtt vártunk, hogy kinyissák a géptermet, hallottam, hogy néhány lánnyal beszél, akik szakkörösök. Kérdezte, hogy mikor van, mert neki is kell járnia! Tőlem is tudakolhatta volna. Mindegy, talán péntek este beszélünk.

Anyáék, mondjuk, joggal hiszik, hogy álmodom az egészet. Péntek este, ha lefekszem, egy kicsit koncentrálok, és már ott is vagyok a suliban. Ma minden eddiginél jobban várom a szakkört. Kapóra jön, hogy ott lesz a Lány, nemcsak azért, mert szeretem, hanem mert ma én voltam a világ legnagyobb gyökere. Sokszor úgy érzem, Zó viszonozza az érzéseim. Hosszan néz, rám mosolyog, mellém ül, utánam jön. Ez jólesik, de zavarba is ejt. Sose lehet tudni, a pletykások mire hogy reagálnak. Ma, amikor az ebédlőbe leértem, ő már ott evett. Már kismilliószor ebédeltünk együtt, most is így szerettem volna, és mégis képes voltam leülni két vadidegen csajhoz inkább, mint hozzá! Mit szégyelltem? Ha minden vágyam, hogy mellette legyek, miért zavar, ha úgy van? Hát ezért vagyok a világ legnagyobb bunkója.

Sok idő eltelt, mire megemésztettem a történteket, szóval a következőkre a távolból tekintek vissza: Fogat mostam, ágyba bújtam, betakaróztam. Anya puszit adott, apa is puszit adott, felhívtam a figyelmüket a koromra. A tesóim (egy öcs és egy húg) nem bírtak magukkal, ezért röhögtek. Alig bírtam koncentrálni. De aztán végre ott voltam. Besétáltam, a kapuk nyitva voltak, ilyenkor nincs recepció. Ofő szerint a lelkünk ilyenkor az őr, meg a hely és a foglalkozás szelleme, vagy ilyesmi. A többiek a menzán voltak, mindenki pizsamában, de szakkörön senki sem érzi cikinek, így természetes. A konyhás néniket is mintha kicserélnék ekkortájt – eltűnik a rideg, személytelen, sietős tányéradogatás. Bensőségesség van és sok palacsinta.

A Lányt még nem láttam, az Árnyakat már igen, körülöttünk sustorogtak. Az Árnyak a diákok délelőtti verziói. Ha a sajátodhoz érsz, lejátssza neked egész heti cselekedeteidet, csak győzz futkosni utána. Nekiálltam keresni a magamét, meg közben persze Zót. Előbbit a fiúvécében találtam, ilyen a formám, sikerül a kínos pillanatokat kifognom. Kértem, mutassa az e heti közös emlékeimet Zórával. Mennyi apró és jelentéktelen esemény, ami nekem világokat jelent! Ettől boldogabb lettem, de amikor a mai ebédlős esethez értünk, összeszorult a szívem. Főleg, mert valaki más is éppen azt nézte, és könnyezett. Odaálltam mellé és köszöntem, megálltam, hogy ne öleljem át. Kicsit felvidítottam – nagyon szépen tud mosolyogni! És milyen helyes a pizsamája! Hosszú hálóing ide-oda tekergő fejhallgatómintával és egérkepapucs. Az én pizsim sárga és vadászgépes, már kilóg belőle a bokám, de sértené a büszkeségem, ha az öcsémnek adnám.

Hülyeségekről beszélgettünk, ahogy szoktunk, csak most többet. Az otthonos hangulat, úgy tűnik, közelebb hozza egymáshoz az embereket! Bementünk a legkisebb tornaterembe, azt nagyon szeretem, annak ellenére, hogy a tornát nem. Akkorra már mindkettőnkre ránk tört az álmosság, vagyis hamarosan elalszunk, és reggel újra a saját ágyunkban ébredünk. Hoztunk a szertárból matracokat, egymás mellé tettük őket. Bocsánatot kértem tőle az ebédlős dologért. Azt mondta, nem számít. Azt is mondtam, tök jó, hogy mostantól minden szakkör ilyen lesz. De ezt már nem hallotta, elaludt. Úgy gondoltam, követem.

Tűkön ülve vártam, hogy újra iskolába menjek. A Lánnyal ugyan nem beszélgettünk a szakkörről, sőt másról se nagyon, csak többet mosolyogtunk egymásra, és mindig vele ebédeltem. Pénteken azonban szörnyű fordulat történt: nem jött szakkörre! Én is többször kihagytam már, de azért ez szíven ütött. Anyának attól még azt mondtam, megint jött. Gyakran hazudok ilyesmikben Anyának, hogy ne aggódjon értem, és azt higgye, jó dolgom van. Persze, ha nagy a gáz, megbeszélem vele, de szépítek a valóságon, ha nem viselem el, hogy valami hogy történt. Ilyenkor már úgy emlékszem, mintha tényleg úgy történt volna. Amit elhiszel, az lesz, vagy valahogy így. Zó azonban a rákövetkező pénteken sem jött, és már komolyan aggódni kezdtem. Ettől még jól éreztem magam, beszélgettem Ofővel is, aki a szakkört vezeti, és közben megláttam a lapot, amin a résztvevőket szokta kipipálni. A névsor alá nagy betűkkel ezt írta: KRIZSÓ ZÓRA PÓT. Vagyis pótlás! Mint amikor valaki nem tagja a futókörnek, csak kihagyott egy tesit, és ott helyettesítheti. De hát ezt nem lehet így csinálni! Csak úgy pótolni! Ráadásul azt mondta, hogy járnia kell, nem azt, hogy egyszer mennie! Forogni kezdett velem a világ. Ott helyben rám tört az álmosság, és összerogytam a folyosó padlóján.

Nyomasztó hétvégém volt, végig emésztettem magam. Hétfőn aztán egy szünetben félrevontam a Lányt, és kissé eltúlozva a dolgokat, nekiestem:

– Mégis hogy képzelted? Itt nem lehet csak úgy pótolni! Ez olyan, hogy vagy mindig, vagy sose, érted? – Tudod, én csak azt az egy… azt az egy alkalmat akartam jóvátenni! Arra az egyre írták fel nekem. De még rengeteg alkalmunk lesz megismerni egymást, nem kell hozzá az!

A vállamba fúrta a fejét, átkaroltam, és hagytam, hogy telesírja a pólóm. Amikor megnyugodott, elengedtem, és tovaszökdécselt – amikor jókedvű, már csak ilyen. Én meg ott álltam lefagyva, és azon tűnődtem, hibás vagyok-e.

Tükör (novella)

A szembenézés elkerülhetetlen. Mindig az. Előbb-utóbb sor kell kerüljön rá. [Poligráf, XXIII. évfolyam 6. szám – 2014. február 27.]

 

Tükör

Béci a tükör előtt állt, mint ahogy azt tette oly sokszor az elmúlt három napban. „Még szerencse, hogy Gyuri végül nekem adta, ahelyett, hogy kihajították volna” – gondolta, miközben ujjaival végigsimított a szóban forgó tárgyon. Pedig igazán nem volt szép darab: a széles, ám igen rövid felület elmosódottan mutatta már csak a vele szemben állókat. Gyuri (aki szomszédja és legjobb barátja volt a fiúnak, emellett kitűnő ezermester, aki pikk-pakk felszerelte a volt fürdőszobatükrüket Béci szobájának falára) azt javasolta Bécinek, ragasszon fel pár dolgot a tükör szélére, mondjuk matricákat vagy fényképeket. Gyuri mindig gyűjtött valamit, most éppen könyvjelzőket. Bécinek nem voltak ilyen szenvedélyei, mégis fontos volt neki a tükör. Valamiféle kapaszkodót nyújtott kényelmesnek nem túlzottan nevezhető életébe. Gyurin kívül nem voltak barátai, viszont magáénak tudhatott egy szadista osztályfőnököt és két faragatlan szülőt.

Amikor a tükörképét nézegette, azon gondolkozott, vajon mit ronthatott el. Amióta az eszét tudja, nem volt rá panasz, és mégsem dicséri senki, soha egy jó szót nem kap. Most, ahogy ismét magát méregette, érdekes gondolat ötlött az eszébe. Mi lenne, ha egyszer csak bejuthatna a tükörbe? Mi lenne, ha a másik oldalon egy ellentétes világba csöppenne? Megmaradna önmagának, de nem egy koszos bérlakásban kéne élnie, nem egy lepukkant iskolába kéne járnia, osztálytársai elfogadnák, szülei szeretnék, kaphatna normális kaját, viselhetne minősíthető ruhákat… hát nem lenne csodálatos? Gondterhelt arcán végre megjelent egy halvány mosoly.

– Kisbéla, gyere vacsorázni! – kiáltotta Béci anyukája egy tál megállapíthatatlan típusú levessel a kezében. A gyerekszobából azonban nem érkeztek életjelek.

– Hagyjad, Aranka! Biztos alszik – legyintett a férje. Béci apukáját ugyanúgy Sipeki Bélának hívták, mint őt, úgyhogy a megkülönböztethetőség miatt az ifjabbik Bélára ráragasztották a Kisbéla nevet. Ő, mondjuk, jobban szerette, ha Bécinek hívják, de ez Gyurin kívül senkit sem érdekelt. Még az iskolában is így szólították társai, pedig ott nem fordulhatott elő, hogy összekeverik az apukájával.

– Ilyenkor még nem szokott aludni. Ezer százalék, hogy megint azzal a rusnya tükörrel van elfoglalva! – mérgelődött Aranka, aztán levest mert saját és házastársa tányérjába. – El nem tudom képzelni, miért bámulja folyton!

– Lehet, hogy magát nézi. Csak nehogy aztán narcisztikus legyen itt nekünk! – humorizált Béla, és ezzel valamelyest feleségét is jobb kedvre derítette.

– Talán megsejtette, hogy ha lánynak születik, Nárcisznak neveztük volna! – nyerített fel a nő evés közben. A leves sárga lófogai közül visszazúdult a mélytányérba.

– Dehogy lett volna Nárcisz! Arankának neveztük volna, mint téged!

– Fenét Arankának! Még egy ilyen ronda nevet! Hogy tetszhetett anyáméknak? Hogy tetszhet neked? – és ezzel máris létrejött az újabb veszekedés, ami igen sűrűn fordult elő Sipekiék háza táján.

Béci leült az ágyára, és fülére szorította a párnáját. Gyűlölte, amikor a szülei veszekedtek, különösen akkor, ha este csinálták, mikor ő már aludt volna. Még a vastag párnán át is hallotta, milyen trágár szavakkal illetik egymást egy ilyen csekélység miatt. Nem bírta tovább. Az első könnycseppet rengeteg követte. Bár nem túlságosan hitt a természetfelettiben, most mégis imádkozni kezdett.

Másnap reggel a fényűző villa ajtaján kilépett egy igen jólöltözött, intelligens és sikeres nő, kéz a kézben kiskamasz fiával. Beszálltak a ház előtt parkoló autócsodába, majd elhajtottak az iskolába. Hála az égnek, megtalálták a kerület legjobb intézményét. A patinás falak között barátságos tanárok tartottak izgalmas órákat az érdeklődő, okos gyerekeknek. Botránynak itt még a hírét sem hallották. Aznap délután a fentebb említett hölgyet és férjét mégis behívatta az igazgatónő.

Egresné Tábori Olga éppen az íróasztalán heverő papírhalmokat rendezgette, amikor kopogtak irodája ajtaján. A problémás kisfiú szülei álltak az ajtóban. Egresné igazgatóasszony gyorsan befejezte a pakolászást, aztán hellyel kínálta vendégeit.

– Nos, kedves Sipeki szülők – kezdte Egresné –, Béláról lenne szó.

– Lássuk be, nehezen kezelhető gyerek – szögezte le Sipeki úr.

– Nem értem, mi van vele. Békességben, odaadással neveljük születése óta – tette hozzá Sipeki asszony.

– Éppen ezért hívtam be Önöket. Máskor is voltak vele kisebb-nagyobb bajok, de mostanában indokolatlanul bántja az osztálytársait. Tettel nem, de szóval annál inkább. Pedig a többiek nem piszkálják, sőt, egyenesen kedvelik őt. Mindennek a tetejébe a múltkor összekülönbözött az osztályfőnökével. Teljesen kiborította. Pedig Ági nénit nagyon nehéz kihozni a sodrából.

– Pontosan mit csinál a többi gyerekkel? – tudakolta Sipeki úr.

– Durva jelzőkkel illeti őket, fenyegetőzik, mindenen felkapja a vizet. Azt javaslom, beszéljenek vele erről. És ajánlanék egy kitűnő pszichológust, Dr. Bodó Gusztávot. Itt van a címe és a telefonszáma.

– Igazán köszönjük! Mindenképpen elbeszélgetünk majd Bécivel. Viszontlátásra! – köszönt el Sipeki asszony.

Béci tizenkét életéve ellenére nagyszerű emberismerő volt. Az utolsó óra után összepakolt, felöltözött, majd a folyosóra kilépve megpillantotta a szüleit. Furcsállta, hogy ilyen hamar érte jöttek, általában legalább öt percet várnia kellett. Aztán egy gondolata támadt, de azt csak akkor osztotta meg családjával, mikor az autóban apukája végre abbahagyta a rádió hangerő-szabályozójának csavargatását.

– Az igazgatónál voltatok, ugye? – Mikor nem érkezett felelet, folytatta: – Azért, mert vén szipirtyónak neveztem az Ági nénit, azért.

– Szóval így történt – sóhajtott az anyukája, aztán retiküljéből kivette a doktor elérhetőségeit tartalmazó cetlit, és hátranyújtotta fiának.

– Anya, hányszor mondjam még, hogy nincs szükségem orvosra! Nem velem van a baj, hanem a többiekkel!

Ezután egyikük sem szólalt meg hazáig. Még az adás is megszakadt a rádióban.

Jövő hét csütörtökön Béci mégis felkereste Bodó doktor urat. Nem kifejezetten élvezte, mivel a pszichológus idegesítő, buta kérdéseket tett fel neki. A rendelőből kiérve alig várta, hogy levezethesse valamin a dühét. Amíg az anyukáját várta, felborított egy kukát és elhajított néhány követ.

– Au! Fejbe találtál! – hallotta valahonnan a közelből. A hang tulajdonosa kisvártatva feltápászkodott egy bokor mögül, homlokát fogva. A lüke, kétbalkezes Gyurka volt az a szomszédból. A két fiú nem jött ki jól egymással. Mázli, hogy az autócsoda épp akkor gördült be az utcába, mikor Gyuri elindult Béci felé. Hazafelé Sipeki asszony kérdezgette fiát, de ő szótlan volt. Nagyon elgondolkozott.

Teltek-múltak a hetek. Béci fanyalogva ugyan, de járt Bodó doktorhoz. Egyre jobban megnyílt neki, úgy érezte, vele mindent megbeszélhet, amit még a szüleivel sem. Elmondta neki, tudja, hogy amit az osztálytársaival tesz, az rossz, mégis csinálja, mert élvezi. Elmondta, hogy mennyire rossz a kapcsolata a szomszéd Gyurival. Elmondta, hogy úgy érzi, senki sem érti meg. A doki türelmesen végighallgatta, és frappáns, hatásos válaszokat adott neki. Ahogy többet és többet árult el Bodó doktornak, a fiúnak egyre inkább hiányérzete támadt. Olyan érzése volt, mintha lett volna egy másik élete. És valóban volt is neki, bár ő ezt nem tudta. Nem emlékezhetett arra a Bécire, aki könnyes szemmel, fülén párnával könyörgött, hogy kapjon egy fordított életet. A régi Béci kedves, jólelkű kisfiú volt, csak nagyon nehéz sorsú. Feloldozást adott neki a tükörvilág kitalálása, ám azzal nem számolt, hogy ha a többiek lelke megváltozik, az övé is, és agresszív gyerekké válik.

Béci csodálatos álomszobájának falán lógott egy díszes, egészalakos tükör. Egy este Béci odaállt elé, tenyerét tükörképe tenyeréhez illesztette. Eltűnődött, milyen lenne, ha megfordulna az élete. Nem bánná, ha szűkölködnének, ha rosszban lennének a szülei, ha nem járna szuper suliba, csak normális lenne, csak barátkozni tudna! Aztán az is eszébe jutott, hogy lehetséges, ha úgy élne, mint elképzelte, akkor meg olyan életre vágyna, mint amilyen most van neki. Egy örök körforgásba kerül, és nem szabadulhat belőle egykönnyen. Anyukája vacsorázni hívta, de nem ment le. Leborult az ágyára és imádkozni kezdett. Azt kívánta, mindegy, hogy lesz, mint lesz, csak ne kelljen kételkednie.

Kötelékek (novella)

A hétfői olvasnivaló ezúttal ismét egy saját novella. Kíváncsi vagyok, tetszik-e. [Poligráf, XXV. évfolyam 7. szám – 2016. április 6.].

 

Kötelékek

 

Az iskolai ebédlő már csaknem kiürült. Agraféna idegesen kavargatta instant dobozos tésztáját, amiből még egy falatot sem evett. Másik kezével a nyakláncát birizgálta, amin egy-egy fakarika jelképezte valamennyi élő és ismert családtagját. Magára a zsinegre csak a középső, legnagyobb, saját magát szimbolizáló, és a hozzá kétoldalt kapcsolódó szüleire utaló gyűrűket fűzték. A szülőkből közös fonal eredt, ami valamivel lejjebb Féni kishúgánál találkozott. A nagyszülők ugyanígy kapcsolódtak gyerekeikhez, és bár ezért ők a lánc felett lógtak, mégsem hanyatlottak meg. A madzag alatt lengedezett Apa bátyja és húga, valamint Anya öccse a maguk családjával, de a hozott házastársak felmenői már nem szerepeltek a lány nyilvántartásában, ahogy a nagyszülők testvérei és az ő gyerekeik és unokáik sem. Ha nagyon fontos volt az illetőnek ilyesvalaki, kérhette a feltetetését természetesen. A középső Éngyűrű alatt bőven akadt hely, ide kerül majd a második legnagyobb karika, Féni párja és a gyerekeik, majd a további leszármazottak. Hogy ki lesz az a bizonyos pár, éppen ma fog kiderülni.

Féni ezért nem tudott rendesen enni. Egyik oldalon utálta a rendszert, miszerint egy ismeretlen, Felsőbb Hatalomnak nevezett jelenség kiválasztja az emberek megfelelő társát, mikor tizenhat éves korba lépnek, másik oldalon viszont eddig nem látott olyan egymásnak rendelt párt, akik nem lettek volna halálosan szerelmesek egymásba. A szülei, a nagyszülei, a felsőbbévesek, akik már büszkén átestek a procedúrán. Miközben mégis leerőltetett néhány villányi tejszínes pennét a torkán, arra a kedves fiúra gondolt, aki többször is megkínálta a menüjéből, mióta két napja elhagyta az ebédjegyét. A szülei persze, miután beletörődtek, hogy a kártya nem lesz meg, belevágtak egy új igénylésének körülményes folyamatába, de addig is praktikusan tárolható, könnyen előállítható ételeket vettek neki, mivel erősen kifogásolták, hogy egy idegen még idegenebb szüleinek az ő lányukra kelljen tudatlanul költeniük. Aztán Makai Kamillra gondolt, akiért már három éve epekedett, és meggyőződése volt, hogy egymásnak teremtették őket. Annak ellenére, hogy ez az érzékeny, bohém fiú nem foglalkozott vele, számos esetben kiderült, hogy mennyi közös van bennük, ami nyilván nem kerülte el a figyelmét. Talán ma elérkezik kettejük nagy pillanata.

Hirtelen harangjáték csendült fel, ami az órák előtt öt perccel szokott. Féni gyorsan elcsomagolta a maradék tésztát, aztán vállára kapta a hátizsákját és kilépett a szabadba. A kisváros egyetlen iskoláját ugyanis főként kupolák alkották, amiket tetszés szerint váltogathattak az óraadók átlátszóra, vagy kívülről egyszerű barnára, belül pedig vetítővászonra. Ahogy taposta az utat, a lány fel-felnézett a fákra, amik szervesen övezték az intézményt. Hosszú, egyenes, gesztenyebarna haja lobogott a szélben. A természetben mindig furcsa béke költözött a lelkébe. A dísztermek egy nagy és szintezett burában kaptak helyet, előtte már ott gyülekeztek a tizenhatodik életévüket idén betöltők, akik nem feltétlenül Fénivel egy évfolyamra jártak, hanem nagy létszámban eggyel feljebb, és elvétve eggyel lejjebb. A lány kikereste a nevét a faliújságon, aztán Kamillét is. Nem ugyanabba a terembe osztották őket. Még csak fel sem merül a lehetősége, hogy egymás lelki társai. Féni kelletlenül foglalta el a helyét. Az iménti békének már nyoma sem volt.

A legfelső emelet díszterme ezúttal azt az illúziót keltette, mintha egy szinten volna a talajjal. A gyerekek elhitték, hogy közvetlenül kimehetnének az őszi fák közé, a levelekkel borított talajra, pedig tudták, hogy az ajtó mögött csak a lépcsőházat találnák. Ha felnéztek a kupolára, az igazi felhőket látták – az alsó teremben talán a talaj valós, és az ég nem, a középsőben pedig egyik sem. Huszonnégy kamasz foglalt helyet a lelátókon, tizenkét jövőbeli pár. Féni végignézett a fiúkon, akik közt a leendő párja is ott ül: látott köztük ismerősöket, akiket kedvelt, de nem tudta volna elképzelni őket, mint a férjét, ismerősöket, akiket nem kedvelt, idegeneket, akik első látásra nem tűntek szimpatikusnak, és idegeneket, akik közömbösek voltak számára. Azzal nyugtatta magát, hogy nem mindenki kap az első évében párt, lehet, hogy lejjebb jár valaki, akit eddig észre sem vett, esetleg ő és Kamill egy következő alkalommal találnak egymásra… Akkor látta meg a szemközti padsoron a kedves fiút, aki nekiadta az ebédjét.

Az eseményt Isti bácsi vezette le, az iskola igazgatója és a város bölcse. Féni, a kedvenc tanáráról lévén szó, áldásnak érezte, hogy pont nekik jutott, mint az ünnepség elnöke. A töpörödött, nagyszakállú emberke nem tartott hosszú beszédet, rögtön az interaktív táblát vette kezelésbe, amin megjelent a gyerekek névsora két oszlopban. Anélkül, hogy Isti bácsi bármit megnyomott volna, az egyik lánynév hirtelen más színűre váltott, aztán egy fiúnév a másik oszlopból, majd ezek a névsor felé ugrottak, kötőjellel közöttük – már összetartoztak. A két érintett kissé hitetlenkedve, de örömmel ült le egymás mellé. Ez így folytatódott, és Féni még mindig nem került sorra. Fiúk és lányok sorsa kötődött össze, egy esetben két fiúé, akik közül az egyik váltig állította, hogy eddig soha nem érezte, hogy a saját neméhez vonzódna. Féni ekkor megijedt, hogy egy lány lesz a párja – a két oszlop vegyesen tartalmazta a neveket, ez nem volt kilogikázható. Szerencsére az igen, hogy az ellenszenves alakok kizáródtak.

Váratlanul kicsapódott egy ablak, és elképzelhetetlen szélvihar kerekedett a teremben. A jelenlévők magukból kifordulva rohantak ide-oda, mintha nem tudnák irányítani a testüket. Mire Féni észbekapott, már a kedves fiú mellett ült, aki még szabad volt – és hirtelenjében megvilágosodott. Létezett egy törvény, miszerint kérésre szabadon lehet választani a még párnélküli terembeliek közül, de ezt csak kevesen tartották észben. Már csak hatan maradtak, Féni nem tudta magát elképzelni egyetlen másik fiúval sem, és ahogy elnézte ezt a segítőkész srácot, őt sem a szóba jövő két lánnyal. Nem volt olyan szembetűnően jóképű, mint Kamill, de kétségkívül helyes, kreol bőrével, fekete tüskés hajával és nagy, melegbarna szemeivel. Féni elgondolkozott, honnan származhat, bár amilyen régóta be voltak zárva ebbe a Magyarország-töredékbe, nem sokat lehetett tudni a világ, sőt az ország más részeiről, így a lány csak homályosan sejtette a saját orosz gyökereit, vagy hogy Kamillt leginkább egy francia költőhöz lehet hasonlítani. Kamill…

– Akarsz a párom lenni? – harsogta felül a lány a süvítő szelet.

– Felőlem – vonta meg a vállát a fiú.

– Grafit Agraféna! – jelentette be az újabb szerencsést Isti bácsi.

– Én őt választom! – ragadta meg Féni a fiú kezét.

– Beleegyezel, Feledi Fülöp?

– Igen – mondta határozottan Fülöp.

Az ünnepély most már gyorsan lezajlott. Isti bácsi ráadásul egy új törvényt közölt, miszerint a pároknak ez még csak az eljegyzése volt, van idejük megismerkedni, és csak akkor köttetik meg a tényleges kapcsolat.

Eltelt egy hónap, és azalatt Féni és Füli remekül összecsiszolódtak. Füli meglátogatta a lányt a lombházban, amiben a családjával lakott, és megismerte hatéves húgát, Pollit, Féni pedig megtudta, hogy a fiú öt testvérből a harmadik, és az anyukájuk portugál. Egyik család vitte a másikat programra, minden szülő büszke volt. Bár Füli egy évfolyammal feljebb járt, a két kamasz együtt ment haza, együtt írt házit, segítették egymást. Füli ott volt, mikor Féni anyai nagymamája meghalt, ekkor minden rokon láncáról levették a gyűrűjét, és díszdobozba rakták. Legközelebb Féni kísérte végig, ahogy Füli öccse kórházba kerül. Igazi barátok voltak, csakhogy sosem gondoltak egymásra, mint leendő házasokra. Féni nem beszélt Kamillról, akit furcsa módon jó ideje nem látott, pedig előre eltervezte, hogy nem sírja el magát, ha meglátja a neki rendelt lánnyal. Egyszer mégis csókolóztak Fülivel, és akkor a fiú megkérdezte, hogy megkötik-e a végleges köteléket. Akkor már nincs visszaút. Füli karikája belekapcsolódik Féniébe, és a közeli rokonok nyakláncára is felillesztik. Féni nem mondott semmit, csak bólogatott.

Az összekötést azonban valahogy egyre halogatták, mert rendre közbejött valami. Példának okáért egyik nap újra felbukkant Kamill. Ott állt a tömegben, szőke göndör hajával, lehetetlenül hosszú és vékony végtagjaival, és párgyűrű nélkül. Nem kísérte semmilyen lány, és az osztálytársak csoportjából kiverekedve magát, az udvarra hívta Fénit, hogy négyszemközt beszéljenek.

– Hát te hol voltál? – kérdezte a lány szemrehányóan, bár tudta, hogy nem az ő dolga ezzel foglalkozni.

– Önkéntes száműzetésbe vonultam. Igazából otthon feküdtem lázgörccsel, és anyám ápolt. Tudod, Agraféna – közelebb lépett –, botrányt csináltam a párkijelölő ünnepségen. Huszonhárman voltunk a teremben, tudtuk, hogy valaki egyedül marad. Sejtettem, hogy nem én leszek az, és nem is, én Évit kaptam, akit kedvelek. Akkor felpattantam, hogy leszek én egyedül, és Évi nyugodtan legyen a szerencsétlen kis fiúé, aki hoppon maradt. És tudod, miért csináltam? Miattad! Balga voltam, hogy nem mutattam ki, de mindig is azt szerettem volna, hogy veled kössenek össze. Kéretni fogom a hivatalban.

– Jaj, Kamill! – Féni elsírta magát. – Én is botrányt csináltam az ünnepségen! Annyira féltem, hogy magam választottam párt, egy rendes srácot, akivel már volt dolgom korábban. – Azzal elrohant.

Féni sose volt még ennyire döntésképtelen, és sose félt még ennyire. Fülit igazán szívébe zárta az együtt töltött idő alatt, de most, hogy újra látta Kamillt, felébredt benne a régi láng. Olyan szépeket mondott neki, hogy meg se fordult a fejében, hogy kérdőre vonja, hogyhogy nem próbálkozott korábban. Persze a sorsnak, a Felsőbb Hatalomnak mindegy az ilyesmi. Akkor is így alakult volna. Ez előre elrendeltetett. Féni attól félt, a fiúk előbb-utóbb tudomást szereznek egymásról – Kamill látni fogja, ahogy Fülivel jár-kel, és akkor összevesznek. Mindketten szelídnek tűnnek, de Kamill vívni tanul, és egyszer behozta törire az igazi muskétáskardját…

Féni Isti bácsinál kötött ki, aki természetesen azon a véleményen volt, hogy ezt a lánynak magának kell eldöntenie. Azt viszont elárulta, hogy az ő agyában fogalmazódnak meg a párok. Nem úgy, hogy gondosan kitalálja őket, ne tessék félreérteni, kisasszony, hanem jönnek az impulzusok. Felsőbb Hatalom attól még persze létezik, hisz különben min múlna az ilyesmi? Ironikusan éppen azért, mert Isti bácsi a Felsőbb Hatalom követője, ő sosem kapott még párt. Fiatalkorában újra és újra részt vett a választásokon, majd egy bizonyos kort elérve már nem küszködött tovább, de annyira nem is bánja. Még valamit elárult: Féni mindenképpen Fülit kapta volna, ő lett neki rendelve.

A lányt ez már nem hatotta meg. Bármennyire melengette a lelkét a bölccsel való beszélgetés, továbbra sem tudott és nem is akart választani, mindkét fiúnak jót akart. Úgyhogy inkább mindkét fiúnak bánatot okozott. Éjjel összepakolta egy hátizsáknyi holmiját, és megszökött a városból. Nem őrizte senki a várost körülvevő falakat. Ő nehezen, de átmászott rajtuk. Kint csak a végtelen erdő várta, de nem nyugodott meg, továbbfutott. Könnyeivel küszködve megbotlott egy kőben, és hasra vágódott, nyaklánca elszakadt, a szeretteit jelképező gyöngyök szétgurultak, és Féni úgy érezte, mintha apró darabokra tépnék a szívét. Nem volt több ereje, elájult.

Napfényre és madárcsicsergésre ébredt. Kinyitotta a szemét, és egy kis csomagot pillantott meg. Felült, kibontotta, és csodálkozva látta, hogy egy nyaklánc van benne egyetlen gyűrűvel, a csomagolópapíron pedig egy rövid üzenet.

Drága Féni!

Nem érdekel, mit szól mindenki más a tettedhez, de ha megszöksz, én is veled tartok. Elmentem felfedezni a környéket, de vigyázlak. Nem hiszek a formaságokban, de gondoltam, nem bánod meg a kötelékünket, ami amúgy nem hivatalos, hanem én faragtam. Örülnék, ha visszamennénk a városba, de ha neked nem jó, mehetünk bárhova. Szeretlek.

Féni szívrepesve olvasta a levélkét, majd aláírás híján megnézte a karikába vésett nevet, és végképp elmosolyodott.