A hétfői olvasnivaló ezúttal ismét egy saját novella. Kíváncsi vagyok, tetszik-e. [Poligráf, XXV. évfolyam 7. szám – 2016. április 6.].
Kötelékek
Az iskolai ebédlő már csaknem kiürült. Agraféna idegesen kavargatta instant dobozos tésztáját, amiből még egy falatot sem evett. Másik kezével a nyakláncát birizgálta, amin egy-egy fakarika jelképezte valamennyi élő és ismert családtagját. Magára a zsinegre csak a középső, legnagyobb, saját magát szimbolizáló, és a hozzá kétoldalt kapcsolódó szüleire utaló gyűrűket fűzték. A szülőkből közös fonal eredt, ami valamivel lejjebb Féni kishúgánál találkozott. A nagyszülők ugyanígy kapcsolódtak gyerekeikhez, és bár ezért ők a lánc felett lógtak, mégsem hanyatlottak meg. A madzag alatt lengedezett Apa bátyja és húga, valamint Anya öccse a maguk családjával, de a hozott házastársak felmenői már nem szerepeltek a lány nyilvántartásában, ahogy a nagyszülők testvérei és az ő gyerekeik és unokáik sem. Ha nagyon fontos volt az illetőnek ilyesvalaki, kérhette a feltetetését természetesen. A középső Éngyűrű alatt bőven akadt hely, ide kerül majd a második legnagyobb karika, Féni párja és a gyerekeik, majd a további leszármazottak. Hogy ki lesz az a bizonyos pár, éppen ma fog kiderülni.
Féni ezért nem tudott rendesen enni. Egyik oldalon utálta a rendszert, miszerint egy ismeretlen, Felsőbb Hatalomnak nevezett jelenség kiválasztja az emberek megfelelő társát, mikor tizenhat éves korba lépnek, másik oldalon viszont eddig nem látott olyan egymásnak rendelt párt, akik nem lettek volna halálosan szerelmesek egymásba. A szülei, a nagyszülei, a felsőbbévesek, akik már büszkén átestek a procedúrán. Miközben mégis leerőltetett néhány villányi tejszínes pennét a torkán, arra a kedves fiúra gondolt, aki többször is megkínálta a menüjéből, mióta két napja elhagyta az ebédjegyét. A szülei persze, miután beletörődtek, hogy a kártya nem lesz meg, belevágtak egy új igénylésének körülményes folyamatába, de addig is praktikusan tárolható, könnyen előállítható ételeket vettek neki, mivel erősen kifogásolták, hogy egy idegen még idegenebb szüleinek az ő lányukra kelljen tudatlanul költeniük. Aztán Makai Kamillra gondolt, akiért már három éve epekedett, és meggyőződése volt, hogy egymásnak teremtették őket. Annak ellenére, hogy ez az érzékeny, bohém fiú nem foglalkozott vele, számos esetben kiderült, hogy mennyi közös van bennük, ami nyilván nem kerülte el a figyelmét. Talán ma elérkezik kettejük nagy pillanata.
Hirtelen harangjáték csendült fel, ami az órák előtt öt perccel szokott. Féni gyorsan elcsomagolta a maradék tésztát, aztán vállára kapta a hátizsákját és kilépett a szabadba. A kisváros egyetlen iskoláját ugyanis főként kupolák alkották, amiket tetszés szerint váltogathattak az óraadók átlátszóra, vagy kívülről egyszerű barnára, belül pedig vetítővászonra. Ahogy taposta az utat, a lány fel-felnézett a fákra, amik szervesen övezték az intézményt. Hosszú, egyenes, gesztenyebarna haja lobogott a szélben. A természetben mindig furcsa béke költözött a lelkébe. A dísztermek egy nagy és szintezett burában kaptak helyet, előtte már ott gyülekeztek a tizenhatodik életévüket idén betöltők, akik nem feltétlenül Fénivel egy évfolyamra jártak, hanem nagy létszámban eggyel feljebb, és elvétve eggyel lejjebb. A lány kikereste a nevét a faliújságon, aztán Kamillét is. Nem ugyanabba a terembe osztották őket. Még csak fel sem merül a lehetősége, hogy egymás lelki társai. Féni kelletlenül foglalta el a helyét. Az iménti békének már nyoma sem volt.
A legfelső emelet díszterme ezúttal azt az illúziót keltette, mintha egy szinten volna a talajjal. A gyerekek elhitték, hogy közvetlenül kimehetnének az őszi fák közé, a levelekkel borított talajra, pedig tudták, hogy az ajtó mögött csak a lépcsőházat találnák. Ha felnéztek a kupolára, az igazi felhőket látták – az alsó teremben talán a talaj valós, és az ég nem, a középsőben pedig egyik sem. Huszonnégy kamasz foglalt helyet a lelátókon, tizenkét jövőbeli pár. Féni végignézett a fiúkon, akik közt a leendő párja is ott ül: látott köztük ismerősöket, akiket kedvelt, de nem tudta volna elképzelni őket, mint a férjét, ismerősöket, akiket nem kedvelt, idegeneket, akik első látásra nem tűntek szimpatikusnak, és idegeneket, akik közömbösek voltak számára. Azzal nyugtatta magát, hogy nem mindenki kap az első évében párt, lehet, hogy lejjebb jár valaki, akit eddig észre sem vett, esetleg ő és Kamill egy következő alkalommal találnak egymásra… Akkor látta meg a szemközti padsoron a kedves fiút, aki nekiadta az ebédjét.
Az eseményt Isti bácsi vezette le, az iskola igazgatója és a város bölcse. Féni, a kedvenc tanáráról lévén szó, áldásnak érezte, hogy pont nekik jutott, mint az ünnepség elnöke. A töpörödött, nagyszakállú emberke nem tartott hosszú beszédet, rögtön az interaktív táblát vette kezelésbe, amin megjelent a gyerekek névsora két oszlopban. Anélkül, hogy Isti bácsi bármit megnyomott volna, az egyik lánynév hirtelen más színűre váltott, aztán egy fiúnév a másik oszlopból, majd ezek a névsor felé ugrottak, kötőjellel közöttük – már összetartoztak. A két érintett kissé hitetlenkedve, de örömmel ült le egymás mellé. Ez így folytatódott, és Féni még mindig nem került sorra. Fiúk és lányok sorsa kötődött össze, egy esetben két fiúé, akik közül az egyik váltig állította, hogy eddig soha nem érezte, hogy a saját neméhez vonzódna. Féni ekkor megijedt, hogy egy lány lesz a párja – a két oszlop vegyesen tartalmazta a neveket, ez nem volt kilogikázható. Szerencsére az igen, hogy az ellenszenves alakok kizáródtak.
Váratlanul kicsapódott egy ablak, és elképzelhetetlen szélvihar kerekedett a teremben. A jelenlévők magukból kifordulva rohantak ide-oda, mintha nem tudnák irányítani a testüket. Mire Féni észbekapott, már a kedves fiú mellett ült, aki még szabad volt – és hirtelenjében megvilágosodott. Létezett egy törvény, miszerint kérésre szabadon lehet választani a még párnélküli terembeliek közül, de ezt csak kevesen tartották észben. Már csak hatan maradtak, Féni nem tudta magát elképzelni egyetlen másik fiúval sem, és ahogy elnézte ezt a segítőkész srácot, őt sem a szóba jövő két lánnyal. Nem volt olyan szembetűnően jóképű, mint Kamill, de kétségkívül helyes, kreol bőrével, fekete tüskés hajával és nagy, melegbarna szemeivel. Féni elgondolkozott, honnan származhat, bár amilyen régóta be voltak zárva ebbe a Magyarország-töredékbe, nem sokat lehetett tudni a világ, sőt az ország más részeiről, így a lány csak homályosan sejtette a saját orosz gyökereit, vagy hogy Kamillt leginkább egy francia költőhöz lehet hasonlítani. Kamill…
– Akarsz a párom lenni? – harsogta felül a lány a süvítő szelet.
– Felőlem – vonta meg a vállát a fiú.
– Grafit Agraféna! – jelentette be az újabb szerencsést Isti bácsi.
– Én őt választom! – ragadta meg Féni a fiú kezét.
– Beleegyezel, Feledi Fülöp?
– Igen – mondta határozottan Fülöp.
Az ünnepély most már gyorsan lezajlott. Isti bácsi ráadásul egy új törvényt közölt, miszerint a pároknak ez még csak az eljegyzése volt, van idejük megismerkedni, és csak akkor köttetik meg a tényleges kapcsolat.
Eltelt egy hónap, és azalatt Féni és Füli remekül összecsiszolódtak. Füli meglátogatta a lányt a lombházban, amiben a családjával lakott, és megismerte hatéves húgát, Pollit, Féni pedig megtudta, hogy a fiú öt testvérből a harmadik, és az anyukájuk portugál. Egyik család vitte a másikat programra, minden szülő büszke volt. Bár Füli egy évfolyammal feljebb járt, a két kamasz együtt ment haza, együtt írt házit, segítették egymást. Füli ott volt, mikor Féni anyai nagymamája meghalt, ekkor minden rokon láncáról levették a gyűrűjét, és díszdobozba rakták. Legközelebb Féni kísérte végig, ahogy Füli öccse kórházba kerül. Igazi barátok voltak, csakhogy sosem gondoltak egymásra, mint leendő házasokra. Féni nem beszélt Kamillról, akit furcsa módon jó ideje nem látott, pedig előre eltervezte, hogy nem sírja el magát, ha meglátja a neki rendelt lánnyal. Egyszer mégis csókolóztak Fülivel, és akkor a fiú megkérdezte, hogy megkötik-e a végleges köteléket. Akkor már nincs visszaút. Füli karikája belekapcsolódik Féniébe, és a közeli rokonok nyakláncára is felillesztik. Féni nem mondott semmit, csak bólogatott.
Az összekötést azonban valahogy egyre halogatták, mert rendre közbejött valami. Példának okáért egyik nap újra felbukkant Kamill. Ott állt a tömegben, szőke göndör hajával, lehetetlenül hosszú és vékony végtagjaival, és párgyűrű nélkül. Nem kísérte semmilyen lány, és az osztálytársak csoportjából kiverekedve magát, az udvarra hívta Fénit, hogy négyszemközt beszéljenek.
– Hát te hol voltál? – kérdezte a lány szemrehányóan, bár tudta, hogy nem az ő dolga ezzel foglalkozni.
– Önkéntes száműzetésbe vonultam. Igazából otthon feküdtem lázgörccsel, és anyám ápolt. Tudod, Agraféna – közelebb lépett –, botrányt csináltam a párkijelölő ünnepségen. Huszonhárman voltunk a teremben, tudtuk, hogy valaki egyedül marad. Sejtettem, hogy nem én leszek az, és nem is, én Évit kaptam, akit kedvelek. Akkor felpattantam, hogy leszek én egyedül, és Évi nyugodtan legyen a szerencsétlen kis fiúé, aki hoppon maradt. És tudod, miért csináltam? Miattad! Balga voltam, hogy nem mutattam ki, de mindig is azt szerettem volna, hogy veled kössenek össze. Kéretni fogom a hivatalban.
– Jaj, Kamill! – Féni elsírta magát. – Én is botrányt csináltam az ünnepségen! Annyira féltem, hogy magam választottam párt, egy rendes srácot, akivel már volt dolgom korábban. – Azzal elrohant.
Féni sose volt még ennyire döntésképtelen, és sose félt még ennyire. Fülit igazán szívébe zárta az együtt töltött idő alatt, de most, hogy újra látta Kamillt, felébredt benne a régi láng. Olyan szépeket mondott neki, hogy meg se fordult a fejében, hogy kérdőre vonja, hogyhogy nem próbálkozott korábban. Persze a sorsnak, a Felsőbb Hatalomnak mindegy az ilyesmi. Akkor is így alakult volna. Ez előre elrendeltetett. Féni attól félt, a fiúk előbb-utóbb tudomást szereznek egymásról – Kamill látni fogja, ahogy Fülivel jár-kel, és akkor összevesznek. Mindketten szelídnek tűnnek, de Kamill vívni tanul, és egyszer behozta törire az igazi muskétáskardját…
Féni Isti bácsinál kötött ki, aki természetesen azon a véleményen volt, hogy ezt a lánynak magának kell eldöntenie. Azt viszont elárulta, hogy az ő agyában fogalmazódnak meg a párok. Nem úgy, hogy gondosan kitalálja őket, ne tessék félreérteni, kisasszony, hanem jönnek az impulzusok. Felsőbb Hatalom attól még persze létezik, hisz különben min múlna az ilyesmi? Ironikusan éppen azért, mert Isti bácsi a Felsőbb Hatalom követője, ő sosem kapott még párt. Fiatalkorában újra és újra részt vett a választásokon, majd egy bizonyos kort elérve már nem küszködött tovább, de annyira nem is bánja. Még valamit elárult: Féni mindenképpen Fülit kapta volna, ő lett neki rendelve.
A lányt ez már nem hatotta meg. Bármennyire melengette a lelkét a bölccsel való beszélgetés, továbbra sem tudott és nem is akart választani, mindkét fiúnak jót akart. Úgyhogy inkább mindkét fiúnak bánatot okozott. Éjjel összepakolta egy hátizsáknyi holmiját, és megszökött a városból. Nem őrizte senki a várost körülvevő falakat. Ő nehezen, de átmászott rajtuk. Kint csak a végtelen erdő várta, de nem nyugodott meg, továbbfutott. Könnyeivel küszködve megbotlott egy kőben, és hasra vágódott, nyaklánca elszakadt, a szeretteit jelképező gyöngyök szétgurultak, és Féni úgy érezte, mintha apró darabokra tépnék a szívét. Nem volt több ereje, elájult.
Napfényre és madárcsicsergésre ébredt. Kinyitotta a szemét, és egy kis csomagot pillantott meg. Felült, kibontotta, és csodálkozva látta, hogy egy nyaklánc van benne egyetlen gyűrűvel, a csomagolópapíron pedig egy rövid üzenet.
Drága Féni!
Nem érdekel, mit szól mindenki más a tettedhez, de ha megszöksz, én is veled tartok. Elmentem felfedezni a környéket, de vigyázlak. Nem hiszek a formaságokban, de gondoltam, nem bánod meg a kötelékünket, ami amúgy nem hivatalos, hanem én faragtam. Örülnék, ha visszamennénk a városba, de ha neked nem jó, mehetünk bárhova. Szeretlek.
Féni szívrepesve olvasta a levélkét, majd aláírás híján megnézte a karikába vésett nevet, és végképp elmosolyodott.
Süntüske 