VI. Aranysün Gála – 2021 legjobbjai

A tavalyi évben nagyon kevés cikket jelentettem meg a blogon, ám végre nem is igazán éreztem a nyomást amiatt, hogy írnom kéne valamit. Ez bizonyára annak is köszönhető, hogy 2021 minden szempontból eseménydúsabb volt, mint a többnyire bezártságban töltött 2020. Ennek ellenére igyekszem felzárkózni a posztolással, hiszen a díjazott könyvek közül a legtöbbről szeretném bővebben is kifejteni a véleményem.

Az év kortárs realisztikus regénye

Ne randizz Rosa Santosszal!

Az év egyik nagy meglepetése volt ez a kubai tinirománc, hiszen nem vártam tőle többet, mint hogy segítsen a nyárra hangolódni. Ehelyett egy meglepően komoly történet kerekedett ki belőle egy lányról, akinek szembe kell néznie kettős nemzetiségével és családi babonáival, hogy a saját útját járhassa.

Az év történelmi regénye

Egy magyar nábob

Jókaitól Az arany embert nagyon kedvelem, sokáig mégsem olvastam tőle más regényt. Tavaly azonban a filmadaptációk újranézésének hatására végre kezembe vettem e másik ismert művét, és annak folytatását, a Kárpáthy Zoltánt is. A fordulatos cselekmény és az ízes nyelvezet mellett leginkább az író találó jellemábrázolásai fogtak meg, amik megdöbbentően megállják a helyüket mai korunk közszereplőire is.

Az év krimije

Dr. Laszlo Kreizler-sorozat

Ehhez a duológiához is a belőle készült sorozat hozta meg a kedvem, amit a gyakran vérfagyasztó jelenetei ellenére élvezettel néztem. A Halál angyala és A sötétség angyala könyvben is igazán aprólékosan felépített nyomozást kínálnak, egyben betekintést az emberi elme sötét zugaiba.

Az év fantasyje

Hat varjú

Bardugo Grisa-trilógiáját is lelkesen olvastam, ám az igazi áttörést a Hat varjú és a Bűnös birodalom hozta el számomra, mivel megtalálható bennük minden, amit imádok a szélhámosos sztorikban. Átverések és álcázások tömkelege, egy nagyszabású terv, valamint egy csapat, aminek tagjai más-más erősséggel bírnak.

Az év ismeretterjesztő könyve

Maszk nélkül

Andrew Lloyd Webbert az egyik legnagyobb élő ikonnak tartom, akinek musicaljei gyerekkoromtól fogva meghatározzák az életemet, ezért nem kérdés, hogy kíváncsi voltam az önéletrajzára. Rendkívül közvetlen és humoros stílusban foglalja össze eseménydús életét, és természetesen a leghíresebb színdarabok kulisszatitkaiba is beavat.

Az év legmegrázóbb könyve

A skarlát betű

Örömömre szolgált, hogy az egyetemi óráim keretében több klasszikust is elolvashattam, amik már régóta érdekeltek. Bár A skarlát betű filmfeldolgozását is ismertem már, a könyvet forgatva újra elborzasztott a puritán település lakóinak bigottsága és szűklátókörűsége. Szerencsére az a példamutató méltóság, amivel Hester viselte megalázó helyzetét, némileg oldotta a szomorúságomat.

Az év legmegnevettetőbb könyve

Napernyő Protektorátus

A sorozatból általam olvasott két kötet, a Lélektelen és a Változatlan emlékeztettek rá, mennyire szeretem a kosztümös korszakokban játszódó fantasyket, hiszen ez a kombináció egészen különleges atmoszférát eredményez. A sötét természetfeletti machinációk utáni nyomozást azonban Carriger kifinomult, csipkelődős humorral dobta fel, így jópár jelenet közben alig bírtam abbahagyni a kuncogást.

Az év legszebb borítója

Korfu-trilógia

A Családom és egyéb állatfajtákat már olvastam néhány éve, és imádtam, eddig valahogy mégsem volt alkalmam a folytatásokra is sort keríteni. A pótlásra nagyszerű lehetőséget nyújtott ez a gyönyörű díszkiadás, amiben a Durrell család korfui tartózkodásának mindhárom felvonását egybefoglalták. Az én szívemnek kifejezetten kedvessé teszi az is, hogy a remek sorozat szereplői kerültek a borítóra.

Az év adaptációja

Lupin

Igazság szerint az év adaptációjának általában olyasmit választok, aminek a könyves alapját is ismerem, Arsène Lupin-novellákat pedig még nem olvastam. Ez a sorozat azonban olyan lendületes, fifikás és szórakoztató, hogy muszáj volt említést tegyek róla. Ráadásul az egészet megcsavarták azzal is, hogy nem szimplán modernizálták a cselekményt, hanem a szereplők maguk is ismerik, és egyfajta sorvezetőnek használják Maurice Leblanc írásait.

Az év férfi hőse

Erik, a Fantom

Susan Kay Az operaház fantomja-újragondolásával végre a helyére került minden, amit Gaston Leroux eredeti regényéből hiányoltam. Egy korábbi gálán még a legjobb főgonosz díját osztottam ki Eriknek, de mostanra egyértelműen a hősök közé sorolom. Bár tettei erkölcsileg megkérdőjelezhetőek, a szeretethiányából és meg nem értettségéből fakadtak. Mindeközben pedig remekművekkel is gazdagította a világot, és a maga módján teljes életet sikerült élnie.

Az év hősnője

Anna Karenina

A skarlát betűvel karöltve olvastam el Lev Tolsztoj nagyregényét is, melynek címszereplője szintén igyekszik kitörni a társadalmi korlátok közül. Bár a végső cselekedetének jogosságával vitába lehet szállni, Annát mégis egy erős és bátor nőnek tekintem, aki megelőzte korát, és meg merte élni a szabad, mindent elsöprő szerelmet.

Az év szerelmespárja

Nyina Zenyik és Matthias Helvar

Amint a Hat varjú bandája összeáll, borítékolható, hogy előbb-utóbb három párra fognak felosztódni, és mindegyikükhöz számos aranyos vagy éppen megható jelenet kötődik. A szívemhez a legközelebb egyértelműen az öntudatos, kacér szívtörő lány és a marconának mutatkozó, ám legbelül félszeg grisavadász fiú került. Szerelmük csodás példája annak, hogy érdemes lebontani az előítéleteket, és ráébredni, hogy az ellenséges oldalon ugyanúgy érző emberek állnak.

Az év főgonosza

Victor Frankenstein és a teremtménye

Úgy tűnik, szokásom kitalálni kategóriákat, és aztán rendhagyó módon kitölteni őket, de ezúttal a gonoszság különböző arcainak megmutatkozását Mary Shelley gótikus rémregényében találtam a legszemléletesebbnek. Az egészben a legtragikusabb, hogy alapvetően egyik szereplő sem tekinthető rossz szándékúnak, egymást mégis egy olyan veszedelmes játszmába rángatják bele, amiben a lelkiviláguk menthetetlenül eltorzul.

Az év férfi írója

Caleb Carr

Carr a Dr. Laszlo Kreizler-krimikben nagyszerűen ötvözte a szórakoztatást az ismeretterjesztéssel: szövevényes bűnügyeket eszelt ki, amiket nem csupán hiteles pszichológiai fejtegetésekkel támasztott alá, hanem történész végzettségének köszönhetően a 19. századi New York pontos látképét is megteremtette köréjük.

Az év írónője

Leigh Bardugo

Bardugo Grisaverzumának titka abban rejlik, hogy az ábrázolt birodalmak önálló világgá állnak össze, miközben felfedezhetőek bennük valódi országok alternatív változatai. Először az orosz legendák mesés, hófödte tájaira kalauzolt el, majd egy éles váltással a holland kereskedővárosok sötét, rejtélyes sikátorait tárta elém.

Az év legeslegjobb könyve

Hat varjú

A kamaszoknak szóló fantasyk palettáján ritkán találkozni ennyire zseniálisan megalkotott történettel. Különösen annak fényében meglepő, hogy Bardugo első, az Árnyék és csonttal kezdődő trilógiája még többnyire a műfaj megszokott sablonjait követte. A Hat varjúban azonban magasabb fokozatra kapcsolt, így egy sokkal bevállalósabb cselekményű és árnyaltabb karaktereket felvonultató művet vetett papírra, ami minden elemében lenyűgöző.

 

Opera egy elveszett lélekről

Susan Kay: Fantom

Az operaház fantomja már gyerekkorom óta az egyik kedvenc musicalem, az alapját képező Gaston Leroux-regény mégis csalódást okozott. A cselekményt csapongónak, a stílust hatásvadásznak találtam, és úgy éreztem, pont azok az események maradnak kifejtetlenül, amikre a leginkább kíváncsi voltam. Így igazán örültem, amikor megtudtam, hogy létezik egy hivatalosan kiadott előzménykötet, ami éppen ezekben a részletekben merül el, az eredeti művet összeolvasztva a filmes és színpadi feldolgozások tetszetős elemeivel. Tulajdonképpen fanfictionről beszélhetünk, de annak a lehető legmagasabb szinten megvalósított formájáról.

1831 nyarán, egy francia faluban a frissen megözvegyült Madeleine kisfiúnak ad életet, akitől azt reméli, hogy boldogságot hoz napjaiba. A gyermek azonban torz arcvonásokkal születik, anyja ránézni is alig képes. Erik a négy fal közé bezárva, maszkot viselve nevelkedik, ám hamarosan kiderül róla, elképesztő érzékkel rendelkezik a zenéhez és az építészethez. Az otthoni ridegséget megelégelve megszökik, útja Itáliába, majd Perzsiába vezeti. Hazájába visszatérve besegít a párizsi operaház munkálataiba, és az épület titkos alagsorában rendezi be búvóhelyét. Életéből csupán egyetlen dolgot hiányol, a szerelmet – aztán egy nap meghallja a fiatal kóristalány, Christine Daaé énekét…

Susan Kay az utószóban elárulja, mennyi energiát és kutatómunkát fektetett az újragondolás megírásába, és ez a kész köteten maximálisan érződik is. Az eredeti könyv legfájóbb hiányossága számomra az volt, hogy alig derült ki bármi a Fantom múltjából. Míg a musicalben Eriket már gyerekként védelme alá veszi az operaház, Leroux-nál néhány sornyi utalás esik Perzsiában tartózkodásáról, ezt az időszakot pedig Kay végre a maga teljességében tárja az olvasók elé.

A hangulatteremtés is bámulatos – nem sokkal később olvastam a Frankensteint, és azzal összehasonlítva tökéletesen látszik, mennyire ráérzett az írónő a 19. századi rémregények terjengős, mégis gördülékenyen befogadható körmondataira és sejtelmes atmoszférájára.

A Fantom, vagyis Erik azt a jó és rossz határmezsgyéjén ingadozó karaktertípust testesíti meg, akivel igazán együtt tudok érezni, ezért kifejezetten élveztem azokat a fejezeteket, amiket ő narrál. Nem bántam volna, ha végig az ő nézőpontja érvényesül, de megértem, miért váltakoznak a szereplők szemszögei, így alakul ki a teljes kép arról, milyennek látja a külvilág ezt a különös szerzetet. Bármerre is jár, félelem, ugyanakkor valamiféle csodálat is övezi, hiszen az emberek hamar ráébrednek, jobb nem ellenszegülni az akaratának. Érdekes volt olyan alakok gondolataiba is belelátni, akikkel nem vagy nem könnyen lehet azonosulni, mint a saját gyerekétől irtózó szülő vagy a tanár, aki tisztában van vele, milyen veszélyes erőket szabadít fel a tanítványában.

Mondanám, hogy elborzasztott a korabeli szépségkultusz, ám sajnos a felszínes gondolkodásmód ma is átitatja a társadalmunkat. Erik ugyan lényegesen jobb helyzetből indult volna, ha az otthonában szeretet veszi körül, de az anyja akkor sem tudta volna megvédeni a külső támadásoktól. Elkeserítő, hogy ennek az egyébként ragyogó fiatalembernek az egész életét egy olyan tényező teszi tönkre, amiről nem tehet, és végig azon járt az eszem, vajon egy modern plasztikai sebész megadhatná-e neki azt az arcot, amivel beilleszkedhetne. A szépség viszont így sem minden: kifacsart ellenpéldaként akad szereplő, akinek a szívfájdalma, hogy a közönség csak a külsejéért szereti, és a tehetségével nem is foglalkoznak…

Bár a kötet elsősorban a Fantom korai éveire koncentrál, én természetesen Christine színre lépését vártam a legjobban. Az eredeti művet lefedő szakasz jócskán rövidebb és sűrítettebb lett, mint az előzmények, de szerencsére az írónő megtoldotta néhány plusz jelenettel. A Leroux által megalkotott Christine-re nagyon haragudtam, mert nem volt több a klasszikus horrorok sikoltozó, megmentendő fruskájánál, akinek a hatalmas rajongása rögvest alábbhagy, amint szembesül vele, hogy a Zene Angyala igazából csúnya.

A musicalben már sokkal árnyaltabbá vált a kép, mivel ott az énekesnőt nem a Fantom torzsága rémíti meg (az talán még vonzza is), hanem az erőszakossága. Kay megformálásában pedig a lány még határozottabbá válik, olyanná, aki tudja, hogy mire/kire vágyik, és semmi nem tántoríthatja el tőle. A rivális udvarló, Raoul azonban kissé áldozatául esett az Erik iránti elfogultságnak. Én se vagyok oda érte, de azt elismerem, hogy őszintén szereti és óvja Christine-t, ezzel szemben itt többnyire önzőn és beképzelten viselkedik.

A legérdekesebb, hogy a regény végére érve arra a felfedezésre jutottam, hogy minden elszenvedett nehézség és félresiklott út ellenére Erik teljes életet élt, sőt, izgalmasabbat, mint ami a legtöbb embernek juthat. Beutazta a világot, remekműveket alkotott, szövetségeseket szerzett, és az igaz szerelem sem kerülte el. Sőt, adódik még egy végső fordulat, ami eléggé megosztja a rajongókat, de szerintem gyönyörűen keretbe foglalja az egészet (és ha jól értesültem, a musical folytatásának középpontjában is ez áll, úgyhogy valamikor végre megnézem). A Fantomnak sikerült betöltenie a Leroux regénye által hagyott űrt, emellett önmagában is teljes élményt nyújt. Így egyaránt ajánlható azoknak, akik az eredeti után többet akarnak, és azoknak, akik még csak terveznek megismerkedni ezzel a csodálatos történettel.

10/10

Filmes kérdések – Második felvonás

A Snitten Londonna hívott ki erre a filmes kérdéssorra, és ugyan egyes pontjai megegyeznek a két éve megjelentetettel, néhány kifejezetten elgondolkodtató felvetése miatt úgy döntöttem, ezt is kitöltöm.

Milyen gyakran nézel filmet?

Ilyenkor nyáron és a többi szünetben akár minden este, de legalábbis kétnaponta sorra veszek egy filmet, iskolaidőben a hétvégékre szorítkozom.

Melyek azok a filmes műfajok, témák, amiket különösen kedvelsz?

Megvannak a magam kiemelt kedvelt műfajai, de még ezeken belül is elég széles a paletta. Rajongok a musicalekért, és előnyben részesítem a kosztümös-romantikus filmeket. Imádom, ha grandiózus fantáziavilágokba repítenek, és lenyűgöz, ha bepillanthatok a cirkusz, a színház és a filmkészítés kulisszái mögé. Szeretem a klasszikus krimiket, de az ötletes technikai újításokra épülő sci-fi thrillereket szintén, a régimódi akció-vígjátékok pedig mindig képesek megnevettetni. Jelenleg ezeket a filmeket tartom számon a tágabb értelemben vett kedvenceimként.

Melyik mostanában látott filmet imádtad a legjobban?

A Kötéltáncot, ahhoz képest, hogy korábban alig volt a radaromon, és szinte véletlenül esett rá a választásunk. Elképesztett a mutatvány, amit a főhős végrehajtott, és nagyon élveztem a végig sodróan lendületes történetvezetést. Tetszett, hogy nem egy szokványos köröket futó életrajzi film volt, hanem kalandos, humoros, többféle zsánert megidéző. Tervezek róla egy külön bejegyzést is írni.

Melyik mostanában látott filmet utáltad a legjobban?

Az eXistenZ – Az élet játék virtuális valóságos tematikája ígéretesnek tűnt, ám a megvalósítás számomra értékelhetetlenné tette. Olyan mértékben gusztustalanok voltak a sztorihoz tervezett eszközök, és annyira sivár a játék képi világa, hogy elképzelni sem bírtam, miért vágynak oda már-már betegesen a felhasználói. Kár érte, mivel az alapötletével egy profin kidolgozott, látványos sci-fit szívesen megnéznék.

Melyik a legkedvencebb filmed?

A Moulin Rouge. Egyszerűen, mert egy csoda. (Itt áradoztam róla bővebben.)

Melyik a kedvenc “bűnös élvezetet” nyújtó filmed?

Nem mondanám annyira konkrétan bűnös élvezetnek, mint hogyha tényleg igénytelenebb filmekről lenne szó, de például A rózsaszín párduc vagy a Picasso kalandjai kevésbé szolid és intelligens poénjain is felszabadultan tudok nevetni.

Melyik filmet láttad már több milliószor?

Kiskoromban többször volt ilyesmire példa, mert a gyerekek még jobban igénylik a sokszoros ismétlést, így leginkább mesefilmeket tudnék felsorolni. Mellettük számtalanszor néztem, még videokazettáról A muzsika hangját, a Fantasztikus labirintust, a Flashdance és a Hair elejét (lehet, ez kicsit különös egy 3-4 évestől, de valami már akkor megfogott bennük 😀 ), az Asterix és Obelix – A Kleopátra-küldetést. Általános iskolásként pedig a tesóimmal akárhányszor ott ragadtunk a tévé előtt, ha a Harry Potter, az Indiana Jones vagy a Star Wars valamelyik epizódját vetítették.

Az a típus vagy, aki már a megjelenése napján megnéz egy filmet?

Ha valami tényleg nagyon-nagyon-nagyon érdekel, akkor igyekszem hamar megnézni moziban, de ez sem mindig jön össze. Olyankor türelmesen kivárom, hogy otthonról elérhető legyen.

Mozi, tévé, eredeti hordozó (DVD, Blu-Ray, stb.) vásárlása vagy letöltés?

Moziba évente átlagosan kétszer-háromszor megyek, de nagyjából ennyi premier is szokott lenni, amit tényleg ott szeretnék először látni. Figyelni szoktam, hogy a tévében adnak-e valami szóba jövőt, de mivel az zavaró adalékokkal jár (reklámok, stáblista levágása), ezért azokat a csatornákat preferálom, amik ezeket mellőzik. Szoktam az HBO és a UPC videotárából is válogatni, de ha olyan film érdekel, ami ezekben nem megtalálható, és a tévében sem sűrűn játsszák, akkor a letöltéshez folyamodom. DVD-ket vagy hasonló hordozókat szinte egyáltalán nem vásárlok – az az érdekes, hogy míg könyveknél abszolút természetes, hogy olvasatlanul megveszem, ami jónak tűnik, és majd meglátom, hogy valóban az-e, addig az nem szokott opció lenni, hogy csak úgy válasszunk a boltban egy filmet. Szerintem erre az lehet a magyarázat, hogy a könyveket fizikai formájukban szeretem birtokolni (persze közülük is vannak, amiket könyvtárból vagy ismerőstől kölcsönkérve olvasok el), de a DVD-ről és a pendrive-ról nézett film között nincs olyan számottevő különbség, mint a papír- és az e-könyv között. DVD-n igazából most már csak a kedvenceimet szerezném be, hogy a polcot ékesíthessék, de mivel nem igazán kaphatóak, beérem a fájlok gondos őrizgetésével.

Milyen gyakran jársz moziba?

Ezt az előző pontban kifejtettem.

Szoktál mozijegyet foglalni?

Persze. Ha moziba megyek (és nem spontán jön meg hozzá a kedvünk), kényelmesebb így intézni, mint helyben.

Ültél be valaha egyedül mozifilmre?

Még sosem. Szeretem, ha elkísér valaki, akivel együtt izgulunk, és utána meg tudjuk vitatni a látottakat.

Melyik film ríkatott meg legutóbb?

A Vágy és vezeklés. Szívbemarkolóan vázolja fel, hogyan válhat egy apróságnak induló félreértés életek teljes tönkretevőjévé. És amikor azt lehetne hinni, hogy mégis jóra fordul a helyzet…

Nézel magyar filmeket?

Igen. Nem gondolom úgy, hogy a magyar filmek általánosan gyengébbek lennének, mint az amerikai vagy más külföldi gyártásúak. A kiemelkedően jól sikerülteknél büszke is vagyok, hogy hazánkban készítették.

Melyik a kedvenc magyar filmed?

Nem tudnék teljes bizonyossággal választani egyet, de legutóbb a Szomorú vasárnap ragadott magával, úgyhogy most azt mondanám. Pedig, ha valamivel ki lehet kergetni a világból, az a szerelmi háromszögek és a kettőnél többfős kapcsolatok megábrázolása, de ebben olyan gyönyörűen és érzékletesen alakult ki ez a szokatlan viszonyrendszer, hogy el tudtam fogadni. Emellett megrázott a tragikus história, amit a legendás dal köré szőttek.

Ki a kedvenc rendeződ?

Baz Luhrmann. Filmjei zseniális, utánozhatatlan védjegyekkel bírnak, és amit ő forgat, az minden esetben szerelemprojekt. Ő tipikusan olyan, akinek a stílusát sokan elviselhetetlenül harsánynak és giccsesnek tarthatják, de aki fogékony rá, azt újra és újra lenyűgözi. Néha elszomorít, hogy egyelőre csupán öt nagyjátékfilm fűződik a nevéhez, de rögtön megbocsátom, látva a beléjük fektetett rengeteg energiát, részletekbe menő kidolgozottságot.

Szereted, ha egy filmben van zene, betétdal?

Musicalmániásként nem is lehetne másképp, hiszen a zenével annyi mindent ki lehet fejezni a szavakon túl. Tetszeni szokott az is, ha egy filmben nem a zene van a középpontban, de tartozik hozzá egy jellegzetes dallammotívum, vagy felcsendül egy emlékezetes dal egy jelenetében vagy a feliratok alatt. Rosszul is elsülhet azonban, ha egy énekbetétet poénosnak szánnak, ám a végeredmény inkább kínos lesz. Ez leginkább gyengébb rajzfilmekre jellemző, de legutóbb A hobbit – Váratlan utazás közben akadtam fenn azon, hogy hogy férhet meg egy soundtracken a varázslatos Song of the Lonely Mountain és a Koboldkirály zavarba ejtő produkciója…

Melyik a kedvenc csajos vígjátékod?

A Pokolba a szerelemmel annak számít? Mert részben paródia, a műfaj elemeinek szándékos karikírozásával, viszont a végére mégiscsak igazi szerelmi sztori kerekedik belőle. Egyébként kedvelem a romkomokat, de bőven van minek fricskát mutatni bennük, és ez a film pont jól egyensúlyoz a komolyan vehetőség és vehetetlenség határán.

Van olyan film, ami megváltoztatta az életfelfogásodat?

Konkrét filmet nem tudnék mondani, inkább egy időszakot pár éve, amikor elkezdett kifinomultabbá válni az ízlésem és pozitívabb irányba fordulni az életszemléletem.

Melyik a kedvenc képregény-adaptációd?

A szuperhősök közül Batman filmjeit kedvelem a legjobban, mind a keményebb és komorabb új megközelítést, mind a szintén sötét, de meseszerűbb régi változatokat.

Mi a kedvenc filmbeli idézeted?

“Ennyi csak, mi tudható: szeretni kell, és szeretve lenni jó.”

Olvasol kritikákat filmekről a megnézésük előtt?

Szoktam, mert szeretnék képet kapni arról, hogy tényleg tetszene-e nekem az adott mű – persze, ha meggyőződöm róla, hogy igen, az sem mindig válik be. Ennek a görcsösségnek róható fel, amiért ritkán hagyom magam meglepni a filmek által, pedig az igazán fantasztikus filmélményeim java részét a meglepetés erejének köszönhetem. Nekem általában kézenfekvőbb, ha a megnézés után olvasok véleményeket, mert az olyan, mint más nézőkkel kitárgyalni.

Adaptációk esetében a könyvvel vagy a filmmel kezded?

Eleinte törekedtem arra, hogy mindig a könyvből ismerjem meg először a történetet, sőt, például a Harry Potter és A Da Vinci-kód esetében anyukám kifejezetten kérte, hogy előbb olvassam a könyveket, hogy a fordulatok így legyenek igazán ütősek. Mostanra azonban már teljesen változó. Sokszor alakul úgy, hogy egy filmről nem is tudom előtte, hogy könyvadaptáció, máskor pedig nem vagyok benne biztos, hogy tetszene-e a sztori, ezért inkább a filmmel teszek először próbát, és nem mindig érzem utána sürgősnek vagy szükségesnek a könyv általi bővebb megismerését.

Kik a kedvenc filmbeli szerelmespárod?

Ha eddig nem lett volna elég egyértelmű… ❤

Van olyan filmbeli karakter, akivel azonosulni tudsz?

Jó esetben szívemen tudom viselni a szereplők sorsát, de olyan, akit kifejezetten hasonlatosnak érzek magamhoz, legutóbb Jo March volt a Kisasszonyokból. Ő a csupa lánytestvér közt a meg nem értett írólélek, aki nem hagyja, hogy korlátok közé szorítsák. És ugyan olykor fellengzősnek vagy érzéketlennek tűnhet nővérével és húgaival szemben, valójában nagyon is törődik velük, csak nem mindig képes ezt megfelelően kifejezni. Egyedül a szerelmi életét illetően határoztam volna máshogy…

Néztél meg valaha filmet a benne játszó színész(ek) miatt?

Ó, hát persze, hogy néztem, és rejtett gyöngyszemekre is bukkantam így. De nem vagyok teljesen elfogult. Még a kedvenc színészeim is szerepelnek olyan filmekben, amikről érzem, hogy nem nekem valóak, vagy még ráérek érettebb fejjel megnézni őket.

Volt olyan film, amit nagyon vártál, de végül csalódást okozott?

Adaptációk esetében nagyon csalódott tudok lenni, ha nem igazodnak a könyvhöz. Például 15 évesen, amikor még odavoltam a tinidisztópiákért, nagyon vártam Az útvesztő második részét, a Tűzpróbát, aztán borzasztóan felhúztam magam rajta, hogy míg az első film egy, a könyvvel majdnem pontról pontra megegyező feldolgozás lett, a folytatás már igencsak elrugaszkodott az írott eredetitől. De említhetném A beavatott harmadik felvonását, a nem éppen hűséges A hűségest, és a soha el nem készülő, amúgy is értelmetlenül hozzátoldott negyedik részét is.

Ki a legkedvencebb filmbeli karaktered?

Nem tudnék csak egyvalakit kedvencként kiemelni. A kedvenc filmjeimhez tartozóan vannak mindegyikből kedvenc szereplőim is. Mondhatnám természetesen ide is a feljebb említett Christiant és Satine-t, de lehet, hogy máskor Jean Valjeant, Hermione Grangert, Hercule Poirot-t vagy akár Paddington mackót emelném ki.

Ki a kedvenc filmbeli gonosztevőd?

Bár a tavalyi évösszegző toplistámban is némileg nehéz szívvel ruháztam rá a címet, mégis Az operaház fantomját jelölném meg itt is. Az összetett lelkű gonoszokat tudom megérteni, és ő olyan ambivalens alak, akinek ármányai az őt ért sérelmekből fakadnak, ezért képes vagyok sajnálni, sőt, kedvelni is.

Van film, aminek nagyon várod a folytatását?

Szép számmal: Legendás állatok 3., Paddington 3., Szemfényvesztők 3., Sherlock Holmes 3. (mi ez a sok harmadik rész? 😀 ), Halál a Níluson, King’s Man – A kezdetek (bár ez igazából előzményfilm)… Vannak sorozatok is, amiknek várom a következő évadát, mint Az Úr sötét anyagai, A mandalori és a Stranger Things.

Ha film készülne rólad, ki játszana téged, ki rendezné, és mi lenne a címe?

Amanda Seyfried játszana, Baz Luhrmann rendezné, címnek pedig kellene valami eredeti és többértelmű, de most csak az világít az agyamban hatalmas neonbetűkkel, hogy Süntüske: The Musical.

Egy film, amiről valaki eszedbe jut:

Nagyon banális lenne, ha azt mondanám, hogy a családtagjaim és a barátaim eszembe jutnak a kedvenc filmjeikről? Ennél egyedibbet és személyesebbet most nem tudok megosztani.

Egy film, ami valamilyen emlékhez köt:

Talán ez is egyszerű letudása a kérdésnek, de legyen az élőszereplős Garfield első része, mert erre vittek el a szüleim először moziba.

Egy film, aminek legszívesebben a főhőse lennél:

Nehéz volt dönteni, mert jobban belegondolva sok kedvenc hősnőm bőrébe bújni nem lenne annyira kellemes, sok szenvedésen kell keresztülmenniük. Végül arra jutottam, hogy szívesen lennék Amélie Poulain: ő félénk és különc, de jólelkű és segítőkész, aki megszépíti a környezetében élők mindennapjait. Bevallom, nem tartok mindig jó úton efelé, de a lelkem mélyén legszívesebben én is így tennék.

Egy művész, akivel a legszívesebben találkoznál:

Akiket fentebb külön megemlítettem, azokkal / az alakítójukkal mind szívesen találkoznék.

IV. Aranysün Gála – 2019 legjobbjai

A Süntüske Blog negyedik évébe lépve azt gondolom, nem túlzás kijelenteni, hogy az évkezdő és -értékelő Aranysün Gála már hagyománnyá vált. Nekem nem csupán érdekes, hanem ösztönző is minden újévkor összegezni, mennyi kiemelkedő könyvélménnyel gazdagodtam az elmúlt esztendőben. Idén többek közt azért is, mert sokszor úgy érzem, a gimnázium utolsó évének kötelező olvasmányai és az emelt magyar érettségire készülés mellett alig marad időm és/vagy energiám a saját örömömre regényt venni a kezembe. Szerencsére a listám bizonyítja, hogy tavaly sem hanyagoltam el a szórakoztató irodalmat, és az iskolában feladott klasszikusok közt is találtam kifejezetten élvezeteseket. Lássuk hát a díjazottakat!

Az év realisztikus regénye

Showmance

Amint megtudtam, hogy létezik egy könyv, ami a Moulin Rouge színpadra állításáról szól, tudtam, hogy számomra kihagyhatatlan. Lehet, hogy a sztori első pillantásra egy számos klisét felvonultató limonádénak tűnik, ám mélyebbre tekintve óda a teátrumi légkörhöz, és a film különleges, modern parafrázisa.

Az év történelmi regénye

Szer’usz világ

Az év krimije

A lánynevelde 1.

Ennél a két kategóriánál nagyon vacilláltam, hogy osszam ki úgy, hogy egyik kedvencem se szoruljon le a győzelemről. Végül így éreztem igazságosnak, mivel a legújabb Ambrózy báró eseteiben hangsúlyosabbnak éreztem a békebeli Budapest hiteles visszaadását, míg a Riva nővérek 3. kötetében szövevényesebbnek a 19. századi Róma utcáin felderítendő bűnügyet. (A fődíjat azonban csak egyikük zsebelhette be…)

Az év fantasyje/sci-fije

A gólyakalifa

Őszintén nem tudom, melyik műfajba illik inkább, sőt, vérmes irodalmárok nyilván szentségtörőnek bélyegeznének, hogy bármelyikbe is be mertem sorolni. Azt azonban egyértelműen kijelenthetem: a legütősebb alapötletet, amivel idén találkoztam, Babits szállította a párhuzamosan két életet élő, és ebbe beleőrülő fiúval.

Az év ismeretterjesztője

Rizsporos hétköznapok

A népszerű blog kiadvánnyá fésülése rendkívül informatív és gyönyörűen kivitelezett divattörténeti album, fényes lapjain telis-tele színpompás, elegáns öltözékekkel. Remek nézegetnivaló mindenkinek, akit elbűvölnek a régmúlt ruhakölteményei, azoknak pedig különösen, akik íróként szeretnék megfelelően felöltöztetni kosztümös történeteik karaktereit.

Az év legmegrázóbb könyve

Vörös és fekete

A szerencsét próbáló, de saját boldogságát is lépten-nyomon akadályozó szegénylegény históriáján rengeteget bosszankodtam, miközben nem győztem csodálni Stendhal a korszakhoz képest meglepően újszerű lélektani elemzéseit. A végére pedig, bármennyiszer is idegesítettek fel a döntései, megsajnáltam Julient a sorsa alakulásáért.

Az év legmegnevettetőbb könyve

Így írtok ti

Mindig is elismertem Karinthy nagyszerű humorérzékét, de most, a kifigurázott eredeti alkotók és művek jellegzetességeit behatóbban megismerve döbbentem rá igazán, milyen zseniálisan, amellett végig ízlésesen érzett rá pályatársai stílusára, és állított nekik görbe tükröt.

Az év legszebb borítója

Új német Harry Potter-kiadás

J. K. Rowling varázslós sorozata egy megismételhetetlen csoda, és ezt a német kiadónak még sikerült megfejelnie a legkáprázatosabb köntössel, amibe valaha öltöztették a hét kötetet. Az aprólékos rajzok és a cirádás körítés első pillantásra elárulják, micsoda mágikus utazás várja azt, aki fellapozza őket.

Az év adaptációja

Az operaház fantomja

Régóta rajongok a musicalért, és idén végre sorra kerítettem az alapjául szolgáló Gaston Leroux-művet is. Ebben az esetben megcáfolnám az általánosítást, miszerint a könyv mindig jobb, mint a filmfeldolgozása: a hatásvadász, felejthető regény nyomán örökérvényű romantikus mese született. Színházban látni is fantasztikus élmény, ám a mozivásznon kel igazán életre a misztikus atmoszféra, amit a libabőröztető zene tesz teljessé.

Az év férfi hőse

Jay Gatsby

A nagy Gatsby címszereplője tekinthető odaadó hősszerelmesnek, vagy szerencsétlen naivnak, és bár mindkét állításnak van igazságtartalma, én az előbbi felé hajlok. A titokzatos milliomos hajthatatlansága, szerelme visszaszerzésébe vetett hite becsületre méltó a felszínes kapcsolatokra épülő, hamisan csillogó úri létben.

Az év hősnője

Mück Mári

Az Ambrózy báró esetei közönségkedvenc, minden lében kanál cselédlánya végre nemcsak komornai, hanem elbeszélői szerepbe is emelkedett egy egész köteten keresztül, és továbbra is imádnivaló teremtés nagyszájúságával, talpraesettségével és felfogadói iránt érzett végtelen hűségével.

Az év szerelmespárja

Damon Atwood és Rose Taylor

A Showmance üdvöskéi, a szégyenlősen is körülrajongott színész és a tánctehetségét reflektorfénybe állítani nem merő koreográfus a Moulin Rouge próbái alatt sodródnak egymás mellé. Sorsuk párhuzamba állítódik a darab szerelmespárjával, közös boldogságuk gyakran veszélybe kerül, életük mégis könnyedebb, lehetőségeik reménytelibbek.

Az év főgonosza

Erik Destler/A Fantom

Az operaház padlásán és pincerendszerében kísértő maszkos árnyalak ellentmondásos figura, bizonyos szempontból nem is olyan szívesen helyezem főgonoszi posztra. Rémületet keltő felbukkanásai, fifikás csapdái, megszállottsága jogosítják erre a megnevezésre, ugyanakkor imponáló is, hogy mindezt egy lány kegyeinek elnyeréséért hajtja végre.

Az év férfi és női írója

Böszörményi Gyula és R. Kelényi Angelika

Egyszerűen csak köszönöm nekik, amiért letehetetlenül izgalmas, kiválóan felépített történeteikkel hajdanvolt korokba kalauzolnak, amikor szeretnék kiszakadni a saját valóságomból.

Az év legeslegjobb könyve

Szer’usz világ

A vége átcsúszott idénre, mégis megérdemelten foglal helyet a tavalyi olvasmányok dobogójának legfelső fokán. Az igazat megvallva, a Nász és téboly után szomorkásan, de beletörődtem a sorozat lezárultába, így annál nagyobb meglepetésként ért, hogy újabb folytatás született (ráadásul már a következő rész is be lett harangozva). Először kicsit kételkedtem benne, hogyan fogja Márika megállni a helyét narrátorként, de félelmeim hamar szertefoszlottak, és régi ismerősként üdvözöltem a szereplőket. Hamarosan egy teljes bejegyzést fogok szentelni dicséretének, de annyit már most elárulok: ha krimiszálban nem is ez a kötet volt a legerősebb, annyi biztos, hogy ez mosolyogtatott meg a legtöbbször, köszönhetően a szeleburdi kis komornának.

A tavalyihoz hasonlóan most is tervezem kitölteni az olvasási terveimre vonatkozó kérdéssort, és remélem, az idei év is bővelkedni fog akár vártan, akár váratlanul lenyűgöző történetekben.

Hív a sötétség zenéje

Joel Schumacher: Az operaház fantomja

Már rengetegszer említettem, hogy menthetetlen musicalmániás vagyok, és ezúttal is az egyik kedvencemről fogok lelkendezni. Hála Anyunak, már gyerekkoromban megragadtak sötét mesevilágba repítő dalai, és mint sok más zenés darabnál, tűkön ülve vártam, hogy megismerhessem a hozzájuk tartozó teljes történetet. Először tizenegy évesen a Madách Színház erkélyéről követtem figyelemmel, majd attól teljes ámulatba esve rögtön megnéztem a 2004-ben készült filmet is, ami még jobban elnyerte a tetszésem. Nemrég pedig eszembe jutott, hogy a szeretett musicalek közül ezt láttam a legrégebben, így ideje lenne újra jegyet váltani a párizsi Opera Populaire-be.

Ahol 1870-ben teljes a felfordulás: élére új igazgatókat neveztek ki, primadonnájuk viszont épp ugyanekkor hisztériát csapva felmond. Megürült szerepére a korábban észre sem vett kóristát, Christine Daae-t nevezik ki, akiből így egy szempillantás alatt ünnepelt énekesnő válik. Állítása szerint hangját a Zene Angyala segített kristálytisztára csiszolni, akit korán elvesztett édesapja küldött hozzá, és akinek arcát sosem pillanthatta meg. A titokzatos mentor hamarosan felfedi előtte, ő valójában az operaházban bujkáló Fantom, aki régóta rettegésben tartja a társulatot és a közönséget váratlan felbukkanásaival és szokatlan követeléseivel. A maszk mögé rejtőző férfi tanítványa bűvöletében él, bármilyen eszközt hajlandó bevetni előrejutásáért, ami kezdetben imponál a lánynak, ám egy határt átlépve már elborzasztja. Szívét inkább gyermekkori játszótársának, Raoul de Chagny vikomtnak adja, amit a féltékeny Fantom nem tűrhet tétlenül…

Bár nem olvastam a regényeredetit, anélkül is kijelenthetem, Gaston Leroux igazi jólesően borzongató kísértethistóriát vetett papírra. A patinás színházépület zugai pompás helyszínül szolgálnak a kalandhoz, és ez filmvásznon tud a leghatásosabban megelevenedni. Az előadásnak is megvan a maga varázsa, hisz szinte a sztori részének érezhetjük magunkat, mintha mi is a hírhedt operaház nézőterén ülnénk, és a Fantom akár a hátunk mögött léphet elő az árnyékból, ráadásul a Madáchban kifejezetten ügyesen állítanak elő olyan jeleneteket, amikről azt lehetne hinni, csak számítógépes trükkökkel megoldhatóak. A mozgóképnek viszont pont az az erőssége, hogy kitör a színpad keretei közül, testközelbe hoz zsinórpadlást és katakombákat, valósággá tesz behavazott tetőt, kihalt temetőt, nyüzsgő párizsi utcákat. Lélegzetelállítóak a képsorok, ahogy visszafordul az idő kereke, és a poros, elhanyagolt színházba visszaköltözik az élet, vagy amikor a Fantom elvezeti Christine-t tóbarlangos birodalmába – a filmtechnika csodáinak köszönhető, hogy ilyen magasságokba szárnyalhat a képzelet.

Emmy Rossum alakításában Christine földöntúli jelenség, a Zene elbűvölő, törékeny, éteri hangú, megtestesült Angyala. Tisztalelkű lány, aki szerényen kezeli tehetségét és az ölébe hulló hirtelen sikert, és nem meglepő, hogy két hódolója is akad. Engem általában ki lehet kergetni a világból a szerelmi háromszögekkel, ám ebben az esetben a hősnő valóban bonyolult, szívét tépő választás elé kényszerül. A két férfi a vágy két eltérő formáját képviseli: Raoul (Patrick Wilson) a biztonságot, az odaadó, feltétel nélküli szeretetet, vele szemben a Fantom (Gerard Butler) a vonzó ismeretlent, az emésztő szenvedélyt, ami egy ideig izgalmasabb, ám egészségtelen ragaszkodás társul hozzá. Az aggasztó tényezők ellenére a rajongók többsége ez utóbbi párosítást pártolja, és ugyan valamilyen szinten nem helyénvaló egy ennyire nyíltan zaklató kapcsolatot idealizálni, én mégis tudok hozzájuk csatlakozni. Megértem, hogy Raoul nyugalmasabb jövőt kínál Christine számára, de sajnálom a Fantomot, akit torz külseje miatt folyamatosan megvetnek, félnek tőle, és mikor egyszer végre megismer egy személyt, aki észreveszi benne a szépet, aki szeretni tudná, őt is elüldözi maga mellől.

Andrew Lloyd Webber, a musicalek koronázatlan királya bravúros muzsikájával tökéletesen megfogta a történet hangulatát. Az általam hallottak közül egyértelműen ez a legjobban sikerült munkája, amiben minden hang a helyén van, nincsenek diszharmóniák. Nagyszerűen elegyítette a klasszikus operák és a 80-as évek rockslágereinek hangzásvilágát: amikor a templomi orgonát elektronikus gitár kíséri, az maga a gyönyör. A legikonikusabb szólam már a nyitány csendjébe beleharsanva libabőröztet, majd a művel azonos című dalban tér vissza énekkel kiegészülve. Nyugtalanító atmoszféráját ellenpontozzák a lágyabb dallamok, mint Christine debütálása, az andalító Think Of Me, a Zene Angyalának címzett Angel Of Music, és a Fantom vallomása, a Music Of The Night. A lány duettjei a két férfival, Raoullal a gyengéd All I Ask Of You és a Fantommal a perzselő Point Of No Return kitűnően szemléltetik viszonyuk különbségét. Az ismétlődő dalfoszlányok nem válnak unalmassá, mivel más karakter szájából, más szöveggel, más hangszerelésben egészen megváltoznak: ami romantikus, később fenyegető, ami először bizakodással teli, a végére kiveszik belőle a remény.

Az operaház fantomja egyike azon filmeknek, amiket akárhányszor képes lennék megnézni. Mindig lehet új részleteket felfedezni benne, zenéi hetekig nem eresztenek, jelmezei és díszletei elkápráztatnak, története továbbgondolásra inspirál. Hibátlanul megalkotott, igazi gyöngyszem, amiből oly keveset találni a mai világban.

10/10

Kedvenc filmek Movie Tag

Némi hezitálás előzte meg, de mára úgy gondolom, az egyik legjobb döntést hoztam meg azzal, hogy a filmek irányába is nyitottam a blogomon. Hétvégi mozi rovatcímen futó rövid mozgókép-véleményeim kisebb-nagyobb megszakításokkal kerültek fel, és ha minden jól megy, még folytatódnak majd. Sőt, az sem kizárt, hogy ha egy alkotás jobban megfog, vagy könyvadaptációt vetek össze az alapművel, egy teljes hosszú posztot szentelek neki. Egyelőre ezzel a rövid kérdéssorral szeretném jobban bemutatni az ízlésemet filmek terén.

Melyik volt az első meghatározó film, amit láttál?

Kisgyerekkorom első tévézésélményei közé tartoznak Disney-mesék (de nem a hercegnősek, inkább állatosak, mint Lilo és Stitch, Micimackó, Dumbó, Némó, Susi és Tekergő), Kisvakond, Kockásfülű nyúl, Vízipók, No, megállj csak!, Szaffi, később Eperke volt a favorit. Élőszereplős filmek közül A muzsika hangját említeném meg, ami számtalanszor ment videokazettáról, és azóta is bolondulok a musicalekért.

Melyik filmet láttad legutóbb?

A Lopott szavakat, aminek témája már rég felkeltette az érdeklődésem. Íróként engem is különösen foglalkoztat, hogy mi visz rá valakit arra, hogy más szerzeményét adja ki a saját neve alatt. Szép, tanulságos, elgondolkodtató film, csak én valahogy nagyobb csavarra számítottam a talált kézirat származása felől, vagy katartikusabb összeomlásra a főhős plágiumának lelepleződése után. A kerettörténet kihagyható lenne, és a befejezés sem kielégítő, de egyszer érdemes megnézni.

Mik a kedvenc filmjeid?

Nálam az első helyen a varázslatos, érzelmes, fülbemászó zenéjű musicalek állnak, köztük a Moulin Rouge (lejjebb még lesz róla szó), A nyomorultak, A legnagyobb showman és Az operaház fantomja, valamint az olyan lenyűgözően vászonra álmodott fantáziavilágok, mint Paddington mackóé és a Legendás állatoké. Emellett bármikor fel tudnak dobni a régi vagy régies stílusú akció-vígjátékok: Kopogd le a fán!, Fantomas-trilógia, Óvakodj a törpétől!, Rózsaszín párduc. A dobogó harmadik fokára kerülhetnek az agyeldobósan csavaros, gyakran sci-fis vagy misztikus elemekkel tarkított thrillerek: Szemfényvesztők, Lopott idő, Eredet, A sziget, Forráskód, Különvélemény, és még sorolhatnám…

Milyen műfajú filmben lennél főszereplő?

Ezt a kérdést kapásból kétféleképpen értelmeztem: egyrészt, hogy milyen filmben alakítanám én a főszerepet, amit ha lehet, kihagynék (akkor már inkább szinkronizálnék, mert a hangommal játszani szeretek), másrészt, hogy hogyan vinnék vászonra az életem. Ebben az esetben egy egyedi hangvételű komédiára tudok gondolni mindennapi megpróbáltatásaimról, amiket humorral és fantáziával igyekszem enyhíteni.

Ki játszana téged egy filmben?

A gyönyörű, tehetséges és bájos Amanda Seyfried, már ha érdemesnek találna rá, hogy a bőrömbe bújjon. Anyu pedig mindig mondja, hogy Gwyneth Paltrow-ra hasonlítok, így talán ő formálná meg a felnőtt énemet egy jövőbe kitekintésben.

Melyik a 3 kedvenc sorozatod?

A sorozatot, mint formátumot nem igazán nekem találták ki, hiába szeretek hétről hétre izgulni a szereplők sorsa felől, azt már kevésbé élvezem, ha végtelenségig nyújtják az eseményeket. Időről időre azért csak magához láncol egy széria, amit ilyenkor cseppet sem szoktam bánni. Az egyik első, amit néhány kihagyással, de nagyjából végignéztem, a Merlin kalandjai volt, egy vérbeli középkori fantasy, tele mágiával, varázslényekkel, ármánnyal és csatározással. Családi kedvenc a Hacktion: Újratöltve is, egy magyar krimi, ami világviszonylatban is megállná a helyét. Az első részek még kicsit döcögősen és kiszámíthatóan alakultak, ám a rendőrök egymással viccelődése ekkor is szórakoztatott. Kár, hogy csak az utolsó évadra lendültek bele igazán az írók, nagyon örülnék folytatásnak. A legújabb szívszerelmem mi más is lenne, mint A Durrell család kalandjainak legújabb megfilmesítése. Igazi kedélyjavító utazás a napsütéses Korfura, ami az alapanyagot ugyan szabadosan kezeli, de az imádnivalóan bohókás família mentalitását tökéletesen megőrizte.

Mi idegesít legjobban egy filmben?

A legnehezebben a hogy úgy mondjam, fölösleges jeleneteket tolerálom, ami alatt főleg az indokolatlan trágárságot vagy brutalitást értem. Nyilván az alkotók szerint mindennek van létjogosultsága a produktumukban, de van egy határ, ahol már képtelenség megérteni, miért találtak fontosnak megmutatni ilyeneket.

Melyik az a film/sorozat, amit sosem fogsz megnézni?

Soha ne mondd, hogy soha, mindenesetre kaszabolós horrorok, tapló vígjátékok és se vége, se hossza szappanoperák kíméljenek!

Melyik színésszel vagy rendezővel találkoznál szívesen?

Akik a szeretett filmjeimen dolgoztak, azok közül bárkivel.

Mi az aktuális kedvenced, amit most láttál, vagy szeretnél megnézni?

Friss, először átélt élmények közül a 2005-ös King Kong az, ami teljesen lenyűgözött. Alapvetően ódzkodom az óriásszörnyes filmektől, mégis úgy éreztem, ezt a mítoszt illene megismernem, és meglepően kellemes csalódásban volt részem. A félelmet keltő, de tiszteletreméltó és érző szívű gorilla legendája igazi kalandfilm a szó legnemesebb értelmében, grandiózus látványvilág és kiválóan felépített forgatókönyv jellemzi. Ugyan a többi verzióval nem tudom összehasonlítani, mindenképpen ajánlom azoknak, akik nehezen tudják eldönteni, melyik feldolgozását tekintsék meg az ikonnak.

Viszont ami leginkább örömmel tölt el, hogy egy ideje szerettem volna újra megnézni a csodálatos Moulin Rouge-t, és múlt héten végre sor került rá. Körülbelül 8-10 évesen láttam először, és már akkor is elvarázsolt, minden harsánysága és megdöbbentő eleme ellenére. Egyszerre klasszikus és modern darab, egy régimódi szerelmi történet formabontóan újabb zenékkel tálalva, mindez szemgyönyörködtető körítésben. Biztosan beülök majd még néhány estére a híres párizsi mulatóba, hogy újra és újra megnevettessen és megríkasson.

Hogy miket szeretnék megnézni, abból szép hosszú lista kerekedne, aminek részletezésébe inkább nem kezdek most bele. Könyvadaptációk közül mindenesetre tervben van a Nap nap után, a legújabb Gyilkosság az Orient Expresszen és a Budapest Noir.

Szuper filmeket kívánok mindenkinek a nyárra!