A 21. Század Kiadó Kult Könyvek sorozatának újdonságait egy ideje kiemelt figyelemmel követem, mivel kivételesen igényes megvalósítású és izgalmasan hangzó köteteket jelentetnek meg. A Bálnacsont színház első körben gyönyörű borítójával, másodsorban a címben szereplő színház szócskával keltette fel az érdeklődésem, aztán amikor kiderült, hogy a történet a II. világháború alatti kémkedés körül is bonyolódik majd, csak még kíváncsibb lettem. Olvasás után sajnos azt kell mondanom, bár egyáltalán nem nyújtott rossz élményt a könyv, nem is ragadott annyira magával, mint számítottam rá.
1928-ban a három Seagrave gyerek, Cristabel, Florence és Digby egy partra mosott bálnatetemre bukkan dorseti birtokukon. Cristabel, aki rajong a történetmesélésért, kitalálja, hogy rendezzenek színházat a csontváz belsejében. Családtagjaikon és háztartási alkalmazottjaikon kívül csatlakozik hozzájuk egy különc orosz festőművész és bohém társasága, a rendhagyó teátrum pedig hamarosan nemzetközi szenzációvá válik. Azonban mire a gyerekek felnőnek, az előadásoknak véget vet a második világháború kitörése. Cristabelnek új szerepet kell felöltenie: titkos ügynöknek áll. Nem csupán azért, hogy segítse hazáját, hanem mert így lehet esélye újra találkozni a szintén kémszolgálatot teljesítő, magáról egy ideje hírt nem adó Digby-vel…
A családregényeket és a testvéri kapcsolatokat boncolgató műveket alapvetően kedvelem, mert bár olykor bele lehet zavarodni a számtalan felvonultatott rokonba, igazán érdekes megfigyelni a jellemek ütköztetését, a szituációkra adott eltérő reakcióikat. A Bálnacsont színház szerencsére nem felfoghatatlanul kiterjedt családfával dolgozik, ámde annál meglepőbbel. A középpontban a három Seagrave gyerek áll, akik keresztbe-kasul féltestvérek: Cristabelnek és Florence-nek az apja közös, Florence-nek és Digby-nek az anyja, a két apa ráadásul fivére egymásnak.
Az első nagyobb egység kezdetén hozza haza az özvegy Jasper Seagrave új feleségét, Rosalindet, és itt máris nagyon értékeltem, ahogy Quinn több oldalról láttatja a történéseket. Először a nő szempontjából követhettem végig, ahogy nem tud beilleszkedni az új szerepkörébe, nem találja a közös hangot mostohalányával, kényelmetlenül érzi magát a férjével való együttlétektől, majd a terhességtől, így csak sajnálni tudtam. Ezért amikor látogatóba érkezett hozzájuk sógora, a megnyerő, szabadszellemű Willoughby (nem tudom, szándékos utalás-e, de neve mellett viselkedésében is párhuzamot véltem felfedezni Jane Austen Értelem és érzelemjének fontos férfialakjával), szinte nem is haragudtam rá, amiért engedett a csábításnak. Ellenben miután Jasper szemszögéből feltárult előttem, hogy öccse születése óta folyamatosan háttérbe szorult szülei szemében, és hogy tragikusan korán veszítette el első feleségét, Cristabel anyját, akivel őszinte szerelem volt köztük, már hozzá is sokkal megértőbben viszonyultam.
Sajnáltam, hogy pár évvel később (amikor Jasper már halott, Rosalind pedig hivatalosan is Willoughby felesége) a (nevelő)szülők összetett jelleme elhalványult, helyette a felszínes gazdagok tipikus karikatúráiként tűntek fel. Cserébe kárpótolt a gyerekszereplők játékos élettelisége és a felnőtté válásuk során bejárt fejlődési út. Cristabel igazi vagány, belevaló, fiús csaj, akit semmilyen nehézség nem tántorít el, legyen szó egy színházi társulat igazgatásáról vagy titkos küldemények eljuttatásáról a szövetséges csapatoknak. Digby, az egyetlen fiú, finom modorú, amolyan „anyuka kedvence”, mégis ő lehet (ha csak közvetett módon is) az áhított kisöcs, a legbizalmasabb barát unokanővére számára. És Flossie, aki mindig kiszorul a közös kalandokból, és valahogy mindenki kicsit együgyűnek tartja, ám fiatal nővé érve rátalál valódi erősségére, kibontakoztatja gondoskodó hajlamát. Nem mellesleg neki jutott a legszebb szerelmi szál is, még ha az tiltott mivolta miatt a fájdalmat is magában hordozta.
A regény legélvezetesebb szakaszának kétségkívül azt találtam, amelyikben megalakult a címadó színház, nagyon jólesett látni a gyerekek kreativitását, a körülöttük kialakuló csapat összetartását. A festőművész Taras és kompániája, valamint a közösen létrehozott Iliász-előadás akár a Családom és egyéb állatfajtákban is megállták volna a helyüket, ezért azt sem bántam volna, ha ahhoz hasonlóan ez a könyv is inkább kellemes hangulatokat, mintsem fordulatos eseményeket közvetít.
Ettől még természetesen izgalomban tartott, milyen lesz az ügynökös szál, de végül pont az a rész bizonyult kevésbé lebilincselőnek. Leginkább a műfajban kötelező körök kerültek lefuttatásra, és ehhez kevéssé tett hozzá, hogy a korábban alaposan megismert szereplők keveredtek beléjük. A ráhangolódást nehezítette az a technika is, hogy a kötet hosszú (több, mint húszéves) időszakot ölel fel viszonylag rövid fejezetekben, két fejezet közt pedig akár jópár év is eltelik, így mindössze kiragadott szemelvényeket kapnak az olvasók a karakterek életútjából. Az írónő emellett szívesen kísérletezett különböző rendhagyó szövegtípusok beemelésével, amik közt akadtak a cselekményt ötletesen színesítők (a szereplők levelezései vagy a színház előadásairól hírt adó újságcikkek), ám elhanyagolhatók is (a szobalány naplóbejegyzései) – a kevesebb talán ezen a téren is több lett volna.
Joanna Quinn debütáló regénye tehát impozánsra, viszont túlságosan is szerteágazóra sikeredett, ami inkább részleteiben emlékezetes, mint egészében. A szöveg szép, érzékletes stílusa és a karakterek aprólékosan megformált személyisége azonban meggyőztek arról, hogy az írónő későbbi alkotásaival is próbát tegyek majd.
Még csak 2023 elején járunk, de úgy tűnik, máris megtaláltam az év legjobb filmjét. Odavagyok mindenért, ami a régi Hollywoodhoz köthető, így biztos voltam benne, hogy a Babylont moziban szeretném látni. Arra viszont nem számítottam, hogy életem eddigi legszédületesebb mozgóképes hullámvasútjára fogok beülni.
1926-ban, egy exkluzív Los Angeles-i partin megismerkedik Nellie LaRoy és Manny Torres, akik mindketten a film világában szeretnének érvényesülni – a lány színésznőként, a fiú a háttérben segédkezve. Hamarosan rájuk mosolyog a szerencse: Nellie-t behívják egy próbafelvételre, Manny-t pedig a szupersztár Jack Conrad fogadja fel mindenesévé. A filmipar azonban mindent felforgató változás küszöbén áll, mivel az addig virágzó némafilmeket kezdi kiszorítani a hangrögzítés találmánya, ami számos színész hírnevére veszélyt jelent. Miközben próbálnak alkalmazkodni az átalakuláshoz, a fiatalok hol távolabb sodródnak a másiktól, hol közelebb kerülnek egymáshoz, mígnem döntést kell hozniuk, mennyit kockáztatnának közös jövőjükért…
Damien Chazelle végre jelentős rendezővé érett a szememben. Bár élveztem a Kaliforniai álmot, nagy musicalrajongóként kicsit szégyelltem, hogy nem estem tőle úgy hanyatt, mint a legtöbben. A Whiplasht és Az első embert pedig ügyesen megcsinált, de számomra kifejezetten egyszernézős alkotásoknak tartom. Ezzel szemben a Babylon forgatásánál Chazelle-nek sikerült felvennie egy olyan stílust, ami tökéletesen illik az ízlésemhez. Az festhetne igencsak hasonlóan, ha a kedvenc rendezőim közül Baz Luhrmann és Quentin Tarantino összefogtak volna egy közös projekthez.
A Babylon nem az első mű, ami a néma- és a hangosfilm közti átmenetet prezentálja (az Ének az esőbenre konkrétan többször is hivatkozik), ám a folyamat viszontagságai még sosem érződtek ennyire hitelesnek. Mindig is szükséges fejlesztésként tekintettem erre a váltásra annak érdekében, hogy életszerűbben és hatásosabban mesélhessenek el történeteket, ezért összefacsarodott a szívem az új médiummal lépést tartani nem tudó színészek és stábtagok küszködésének láttán. Chazelle megrendítően demonstrálja, ahogy a technológia evolúciója folyamatosan jobb és jobb produkciók készítését ígéri, mégis fontos értékek elvesztését hordozza magában. Furcsa belegondolni, hogy itt állok fiatalon, mindig izgatottan az új premierek előtt, aztán gyakran ott találom magam, hogy visszasírom az 1990-es és a korai 2000-es évek filmjeit, amikor a CGI-t talán ügyetlenebbül alkalmazták, viszont nagyobb műgonddal írtak forgatókönyveket. Minden generációnak megvannak a maga ellentmondásos innovációi, amik később nosztalgikus emlékekké és ikonikus, sajnos visszahozhatatlan korszakokká nemesülnek.
A három főszereplőt briliánsan választották ki ennek az eseménydús érának az illusztrálásához. Margot Robbie szinte az álomgyár élő jelképévé alakul, ahogy káprázatos istennőként magára ölti Nellie vibráló, fékezhetetlen személyiségét. Diego Calva élete első főszerepében alakítja a szorgalmas, idealista Manny-t, de képes felnőni Robbie méltó partnerévé. Annak ellenére, hogy Jack nagyrészt kettejüktől külön utakon jár, jelenléte kulcsfontosságú, kiöregedése párhuzamba állítható Nellie felfutásával. Bár egyes komikus jelenetekben úgy tűnhet, Brad Pitt önmaga karikatúráját játssza, igazából mély tisztelettel formálja meg a tragikus pályájú színészlegendát.
A film egyik problémája a mellékalakok túlzott szerepeltetése. A sorozatformátum (kitűnő példa rá a Netflixes Hollywood) remekül megfelel több különböző életút végigkövetéséhez, ám egy önálló film szétesővé válik tőle, akkor is, ha három óra áll a rendelkezésére. Sidney, az afroamerikai jazztrombitás (Jovan Adepo) és Fay, a kínai bárénekesnő (Li Jun Li) sorsa érdekes és fontos adalék a kulturális kisebbségekkel szembeni kegyetlen bánásmód bemutatásához, azonban a cselekmény feszesebb lenne, amennyiben kevesebb játékidőt kapnának. Úgy érződik, hiába állnak Nellie és Manny a középpontban, jelentős részletek maradnak rejtve a közönség elől a karrierjük és a kapcsolatuk kibontakozását illetően. (A film megnézése után elolvastam a forgatókönyv egy korábbi, a neten hozzáférhető példányát, amiben több jelenet mélyíti el a románcukat. Sajnálom, hogy ezek nem mind kerültek bele a végső változatba.)
A másik kritikám részben ehhez az aránytalansághoz kapcsolódik, mivel az ütemezésre vonatkozik. A Babylonnak egyértelműen az áll a legjobban, amikor a maximum fokozaton pörög: rögtön a valaha filmvásznon rendezett legtüzesebb bulival indít, majd átvált a stúdió kaotikus forgatási napjaira, míg végül rémálomszerűen sötét, thrilleri atmoszférában tetőzik be. Természetesen elkél némi lélegzetvételnyi idő ezek a szakaszok közt, de sajnos a rengeteg átkötő jelenet nem tartja fenn úgy a figyelmet, mint a csúcspontok. A hosszú felvezetéshez képest a befejezés elsietettnek hat – az egyik főhős végzetét mindössze egy villanásnyira mutatott újságcikken keresztül felfedni nem igazán elegáns megoldás. A záró montázs, amiben felidézik nem csupán ennek a sztorinak, hanem az egyetemes filmtörténelem legemlékezetesebb pillanatait, pedig egyenesen didaktikusságba hajlik.
Összeszedettebb vágással és erősebb fókusszal a fő cselekményszálon a Babylon egy szinttel közelebb állna hozzá, hogy remekmű legyen, ám így is az elmúlt pár év leggrandiózusabb alkotása, és annyira magával ragadott, hogy néhány újranézés után a legnagyobb kedvenceim közé is bekerülhet. Végsősoron a mű saját paradoxonját oldja fel: lehet, hogy a mozi soha többé nem lesz olyan, mint az aranykorban, de meghalni sem fog, amíg készülnek ilyen igazi, nagybetűs filmek.
10/10
(Ui.: Mélységes csalódottsággal tölt el, amiért a filmet nem jelölték Oscar-díjra sem a Legjobb film, sem bármelyik Legjobb színészi alakítás kategóriájában. Persze még mindig szurkolhatok a nagyszerű zenének és látványnak, de azért a Babylon ennél többet érdemelt.)
Baz Luhrmann a kedvenc rendezőm, egyedi látásmódja régóta formálja a filmes és színházi ízlésemet. Bár tudom, hogy jó munkához idő kell, attól még időről időre szíven üt, hogy egyelőre csak öt megnézhető nagyjátékfilm fűződik a nevéhez. Szerencse, hogy addig is, amíg várom, hogy június végén beülhessek moziba az Elvisre, rábukkantam erre a méltatlanul kevéssé emlegetett sorozatára, mert pontosan azt a luhrmanni érzést hozta, amit már úgy hiányoltam.
1977 forró nyarán a New York-i fiatalság a diszkó és a hiphop bűvöletében él. Ezekiel Figuero is ügyes a rímfaragásban, de szülei elvesztése óta semmihez nincs motivációja, inkább haverjaival füvezik és graffitizik. Amikor megismerkedik a Shaolin Fantastic művésznevű feltörekvő lemezlovassal, és belépést nyer a titkos The Get Down körbe, végre úgy érzi, megtalálta a helyét. Közben csinos osztálytársáért, Mylene Cruzért epekedik, akinek álma, hogy diszkódíva legyen, ám lelkész apja legfeljebb a templomi kórusban engedi énekelni. Zeke-nek és Mylene-nek producereket és politikusokat kell lenyűgözniük, valamint megküzdeniük a hírhedt Les Inferno klub tulajdonosaival, hogy beírhassák nevüket a zenetörténelembe.
Luhrmann, habár ezúttal nem egyedül vállalta magára a rendezői feladatokat, nem hazudtolta meg magát. Stílusjegyei, az élénk színek, álomszerű átmenetek és szédületes vágások uralják a sorozat képi világát. A történet pedig mi másról is szólhatna, mint egy szerelmespárról és az őket körülvevő különc társaságról, akik szembemennek a környezetükben uralkodó elvárásokkal? Az alkotó korábbi munkái (mint a Moulin Rougeés a Rómeó és Júlia) mellett más zenés művekkel is felfedezhető összefüggés: a bronxi helyszín és a cselekmény egyes fordulataia West Side Story-t és az In the Heightst idézték fel bennem, míg Mylene és barátnői triója a Dreamgirls lányegyüttesére emlékeztetett. Tetszettek a műfaji kísérletezések, például a beillesztett dokumentumfilm-részletek a bevándorlók helyzetéről, a hőhullám hatásairól vagy arról, hogyan készülnek a hanglemezek. Ezeknél is jobban élveztem a képregényszerűen megrajzolt jeleneteket – lehetne arról vitatkozni, mennyivel költségtakarékosabb volt nem élőszereplősen leforgatni a nagy autós üldözést, mindenesetre szívesen megnéznék akár egy teljesen animációs filmet is a bandáról.
Zeke (Justice Smith) szerintem egy végtelenül jóindulatú fiú, aki bármit megtenne a barátaiért és a lányért, aki tetszik neki. Miközben úgy tűnhet, hogy semmi sem érdekli igazán, valójában kényszeresen próbál az élete minden területén a legkiemelkedőbben teljesíteni. Ezt becsülöm benne, még ha nem is mindig helyesen rangsorolta a teendőit az epizódok során. A vele együtt lógó Kipling-tesók közül a legidősebbet, Marcust, becenevén Dizzee-t (Jaden Smith) zártam leginkább a szívembe, nem csupán az elvarázsolt művészlélek-mivolta, hanem a remekül felépített önmagára találási útja miatt is. Shaolint (Shameik Moore) erősen karikaturisztikus figurának találtam, de megértem, hogyan válhatott a srácok mentorfigurájává az olcsó karatefilmekből tanult bölcsességeivel. Ellenlábasa, Cadillac (Yahya Abdul-Mateen II) pedig szimplán egy ripacs, mégis rettentően szórakoztatóak a táncmozdulatai, és a végére még egy kis jellemfejlődést is felmutatott.
Mylene-t (Herizen F. Guardiola) is kedveltem, gyönyörű és tehetséges lány, ám vele már több problémám akadt, mint a férfi főhőssel. Nagyon könnyen elhitte, hogy sztár lesz belőle, ezért lépten-nyomon féltettem, nehogy kihasználják a naivitása miatt. Az is bosszantott, hogy az állítólagos karrierjére hivatkozva folyamatosan ellökte magától Zeke-et, holott egyértelmű volt, hogy számára sem közömbös a fiú. Viszont jó volt látni, hogy az oldalán két veterán színész bizonyíthatott: apja és nagybátyja szerepében Giancarlo Esposito és Jimmy Smits kiválóan hozták az eltérő habitusú, bigott vallási vezetőként és laza politikusként tevékenykedő fivéreket.
A bejegyzés nem lehetne teljes a zenék megemlítése nélkül, a látványon túl ez Luhrmann filmjeinek legmeghatározóbb eleme. Nagyszerűen sikerült életre kelteni a ’70-es éveket, a korszak olyan emblematikus slágerei csendülnek fel, mint Donna Summertől a Bad Girls és a Boney M-től a Daddy Cool. Érdekes volt megfigyelni, hogy a flitteres, mikrofonfrizurás diszkó mellett már ekkor bontogatni kezdte szárnyait a szókimondóbb, sallangmentesebb hiphop, mert ezt az irányzatot már a ’90-es évekhez kötöttem. Ezenkívül a saját szerzeményű dalok is parádésak lettek: a fiúk rapszövegei frappánsak, a Mylene-t játszó Herizennek valami eszméletlen hangja van, sőt, még Christina Aguilera is felénekelt egy új számot kifejezetten a sorozathoz.
A tizenegy részes évad végén érződik, hogy tervezték volna folytatni, de szerencsére önmagában is megállja a helyét. Szívesen követném tovább a szereplőket, ugyanakkor nem bánom, hogy nem húzták túl és kanyarították feleslegesen drámázós irányba az eseményeket. Én inkább azt sajnálom, hogy mivel a sorozatot a Netflix korai szakaszában forgatták, és nem vált felkapottá, ezért sem magyar szinkron, sem felirat nem készült hozzá. Igaz, olyan tömény szlenget tolnak, amit nehéz elképzelni, hogy lehetne nem erőltetetten visszaadni, mégis örülnék, ha több emberhez eljuthatna a széria. Hiszen nem egyszerűen színpompás, szerethető tinirománc, hanem alapos társadalmi és kulturális körkép egy ikonikus korszakról, amit akkor is átérezhetünk, ha nem éltünk benne.
A Múzeum körúti szellem különös, magányos jelenség. Nem látni, csak akkor, ha az ember megtorpan és figyel. Hosszú kabátjába belekap a szél, ahogy a forgalommal szemben végigsétál a járdán. Koromsötét kapualjakba tévedve kivilágított kirakatokat talál. Pár éve megjelent könyveket szabadít ki poros antikváriumok polcairól. Gyorséttermi menüket falatoz lassan a Múzeumkert padján üldögélve. Üres egyetemi termekben húzódik meg, és hajdani előadásokra emlékezik. Forró csokoládéval melegíti fel a lelkét. Bérházak nyitott ablakán kiszűrődő zongoraszót hallgat, és az erkélyükön álló lakókat lesi. Az aluljáróban kóborolva igyekszik megjegyezni, melyik kijárat hova vezet. Egy megállót villamosozik oda és vissza, mert sosem hagyhatja el a környéket.
Amikor a Fellegszálló megjelent, első pillantásra megragadott a borítója, a kellemes lila színének és a rengeteg aranyos rajzolt alaknak köszönhetően. Kerstin Gier nagy népszerűségnek örvendő két sorozatát, az Időtlen szerelem– és a Silber-trilógiákat nem olvastam, de ezt a könyvét mindenképp szerettem volna beszerezni. Úgy érzem, erre a lehető legjobbkor került sor, mivel igazi téli szüneti kikapcsolódást nyújtott, és olykor még a havazás is hozzájárult a hangulathoz.
A svájci Alpokban áll a Château Janvier nagyszálló, ahova a világ előkelőségei évszázadok óta szívesen járnak pihenni. A tizenhét éves Fanny Funke éppen az év végi ünnepek idején kezdi meg gyakornoki munkáját, így amikor nem takarít vagy gyerekekre felügyel, a karácsonyi és szilveszteri bál előkészületeiben segédkezik. Azt hiszi, a hotelben nem is lehetne nagyobb a felfordulás, ám váratlanul egy idős hölgyvendég, Ludwig asszony jegygyűrűje eltűnik. Fanny biztosra veszi, hogy az ékszert ellopták, és nekilát a megkeresésének. Arra azonban nem számít, milyen szövevényes összeesküvésbe csöppen ezzel.
A szállodák általában remek helyszínt biztosítanak számos érdekes szereplő találkozásához, nagyszabású események megvalósulásához, és ezen a téren a Fellegszálló címszereplője ugyancsak kitűnően teljesít. Olvasás közben végig arra vágytam, hogy én is a hófödte hegyekben, ódon falak és antik bútorok közt tölthessem a téli vakációmat. Élveztem, ahogy Fannyval együtt fedezhettem fel az emeleteket, igaz, sokszor kapóra jött volna egy térkép, hogy jobban át tudjam látni a titkos lépcsők és hátsó folyosók ösvényeit. Azt is értékelem, hogy Gier nem egy minden luxussal felszerelt, hanem egy kissé megkopott fényű épületet ábrázolt, ahol sajátos módszerekkel mégis sikerül a vendégek összes igényének megfelelni.
A történetet leginkább egy régi kedvencemhez, a Három ember a hóbanhoz tudnám hasonlítani Erich Kästnertől, megspékelve némi Agatha Christie-féle rejtéllyel. Eltelik egypár fejezet, mire a cselekmény fő vonala beindul, viszont engem a felvezetés sem untatott, rögtön ráhangolódtam a hotel nyüzsgésére és a gördülékeny elbeszélői stílusra. Felőlem akár az egész könyv szólhatott volna arról, hogy Fanny különféle apró-cseprő problémákat old meg, de a klasszikus krimik rajongójaként természetesen nem bántam, hogy nyomozós irányba kanyarodott a történetszövés. A bűnügy ifjúsági regényhez mérten fordulatos és összetett, az írónő figyelt a részletekre és ügyesen terelte el a gyanút az elkövető(k)ről. A végső akciódús szakasznál néhány fejlemény már súrolta a hihetetlenség határát, ám ezek is inkább szórakoztattak, mintsem bosszantottak.
Fanny szerethető, talpraesett főhősnő. Bár néha hajlamos a hiszékenységre, helyén van az esze. Épp ezért nem teljesen értettem, miért kellett a gimiben évet ismételnie, és úgy döntenie, hogy nem érettségizik le, viszont annak örülök, hogy a szállodai munkában olyan hivatásra talált, amit boldogan végez. A többi alkalmazottat és vendéget illetően a névjegyzéket a kötet vége helyett az elejére tettem volna, mert sokat segít a memorizálásukban (nem mellesleg a szöveg humorosságából is nagyszerű ízelítőt nyújt). Elsőre nehéz fejben tartani ennyi figurát, ráadásul egyeseken érződik, hogy több potenciál is lenne bennük, csupán a végső változatba nem fértek bele.
Időnként belecsúszik az írónő néhány sztereotípia alkalmazásába, a gonoszkodó szobalányok és az elkényeztetett milliomoscsemeték fájóan elcsépelten hatnak. Ezzel szemben más kliséket üdítően bont le, például színre lép egy meglepően szerény és kedves orosz oligarcha. A kedvenc mellékszereplőm Monsieur Rocher, a portás lett, aki minden helyzetre tartogat egy bölcs mondást. Akad egy lazább szerelmi háromszög is, mivel Fannynak Ben Montfort, a hoteltulajdonos fia és Tristan Brown, az Angliából érkezett vendég egyaránt megtetszik, de a vacillálás nincs túlhúzva. Elfogadtam a választását, ám azért megjegyezném, hogy a másik srácot izgalmasabb személyiségnek találtam, és a kalandok során is többet segített a lánynak.
Még csak nemrég állítottam össze a 2021-es toplistámat, de már most tudom, hogy a Fellegszálló helyet fog kapni a 2022-es évösszegzőben. A vizsgák letétele után és az újabb egyetemi félév megkezdése előtt igazán szükségem volt egy ilyen könnyed, szívderítő olvasmányra. Ezután mindenképp bizalmat szavazok Kerstin Gier korábbi regényeinek is, telente pedig visszatérek a Château Janvier-be üdülni (esetleg németül is megpróbálkozva vele).
Ezt a könyvet a Csillagtalan tengerhez hasonlóan a Blogturné Klub játékán nyertem. Magamtól valószínűleg nem vettem volna le a bolt polcáról, az értékeléseket olvasva mégis megragadott a kubai hangulat, így tettem vele egy próbát. Nem bántam meg, hogy a gép nekem sorsolta ki a regényt, hiszen időnként, főleg nyáron szükségem van az efféle kikapcsolódásra. Sőt, jóval komolyabb témákkal is találkoztam a műben, mint feltételeztem volna.
Úgy fest, a Santos család nőtagjain átok ül: ha hajós férfibe szeretnek bele, az hamarosan a tengeren veszti életét. A legifjabbnak, Rosának sem lenne tanácsos a kikötő-igazgatók fia, Alex Aquino után epekednie, ha nem akar úgy megözvegyülni, mint kubai menekült nagyanyja és anyja, aki már a floridai Port Coralban nőtt fel. A tizennyolc éves lánynak egyébként is van elég baja. Legfőbb álma egy egyetemi ösztöndíjprogram keretében Kubába utazni, ám otthonában félik kiejteni az ország nevét. Amellett egy vállalkozó beépíttetné a városka tengerpartját, ezért a megmentésére rendezett fesztivál levezénylésében is segédkeznie kell. Ahogy a nyár egyre eseménydúsabbá válik, a lánynak ideje leszámolnia az elvárásokkal és a babonákkal, hogy felvállalja, mire is vágyik igazából.
Talán még nem sokszor említettem a blogon, de rajongok Közép- és Dél-Amerikáért. A spanyol és a portugál nyelv, a tüzes latin zene, az ételkülönlegességek és a vízközeliség mind különleges helyet foglalnak el a szívemben, így igazán jólesett erről a kultúráról olvasnom. Az írónő remekül adta át, milyen lehet egy ilyen életvidám, összetartó közösségben élni, ahol mindenki ismeri és segíti egymást, ugyanakkor az árnyoldalát is megmutatta a kotnyeles szomszédokkal és a gyorsan terjedő pletykákkal. Rosa nagymamájának “boszorkányságai”, gyógyfüves praktikái egy csipetnyi mágikus realizmust is kölcsönöztek a történetnek. A Kuba politikáját taglaló részek viszont megdöbbentettek, nem gondoltam, hogy napjainkban is ennyire súlyos az ottani helyzet, hogy USA-állampolgárok csak nyomós indokkal utazhatnak be.
A szereplőket illetően értékeltem, hogy mind jó értelemben véve hétköznapiak. A sztori nagyon könnyen elcsúszhatott volna a klisék felé, ám az írónő ügyesen megugrotta ezeket a buktatókat. Rosának lételeme a tanulás és a szervezkedés, Alex pedig elsőre mogorvának és megközelíthetetlennek tűnik, mégsem a lúzer stréber és a bunkó nagymenő ezerszer elcsépelt egymásra találásának lehetünk tanúi. Bár egy kicsit hirtelennek éreztem a váltást aközött, hogy utálkoznak és hogy egymásba vannak zúgva, végül rájöttem, hogy nem is az a központi kérdés, hogy a fiú vajon viszontszereti-e a lányt, hanem hogy ez miképpen illeszthető be a lány életébe. Ahogy azt is kellemes csalódásként éltem meg, hogy annak ellenére, hogy a cím is a randizást emeli ki, jóval fontosabb szerepet kapnak a családi konfliktusok és Rosa önmagával való szembenézése.
A regénybe élvezetes belemerülni akkor is, amikor nem látni a cselekmény ívét, hanem epizodikusnak hat. A boldog pillanatokat azonban végig körbelengi az apa és nagyapa halála és az óhaza elhagyása miatti komorság. Majd az utolsó fejezetekben bekövetkezik egy megrázó fordulat, ami után Rosa utazásra indul, hogy feldolgozhassa a történteket. Nekem ez a rész tetszett leginkább, mert hiába volt szomorú, egyben megtisztítóan hatott a főhősnő mellett rám is. Korábban többször éreztem a problémákat súlytalannak, a fogalmazást leegyszerűsítettnek, ám ennek a szakasznak a komolysága és szinte költői magasságokba emelkedő nyelvezete kárpótolt.
Ne tévesszen meg tehát senkit az egyébként jópofa címlap. Messze többet rejt, mint habkönnyű tinikomédiát. A történet nem hibátlan, de szerethető, és a felemelő befejezés miatt nem csupán azt mondhatom el, hogy szórakoztatott, hanem hogy adott is nekem valamit. A bizonyosságot, hogy akármi is adódjon, az életet mindig megéri folytatni.
Végre egy film, ami úgy nyűgözött le, hogy előtte alig volt a radaromon, és szinte csak véletlenül választottuk ki, mikor már nagyon nehezen tudtuk eldönteni, hogy mit nézzünk, ami mindenkinek tetszhetne a családban. Persze olvastam róla, hogy volt anno egy ilyen attrakció, és emlékeztem, hogy pár éve vászonra vitték, de egyáltalán nem számítottam rá, hogy ennyire lendületesre, élvezetesre sikerült, és hogy jelenetről jelenetre biztosabb leszek benne, hogy be fog kerülni a kedvenceim közé.
Philippe Petit, a francia fiatalember gyermekkora óta vonzódik a magassághoz és feszegeti a teljesítőképessége határait. Párizs közterein lép fel mutatványosként, a járókelők ámulatára, és a rendőrök bosszúságára. Aztán egy nap megpillantja az újságban az épülő New York-i World Trade Center fényképét, és rögtön érzi, élete lehetőségére talált rá: végig akar sétálni az ikertornyok közé kifeszített kötélen. Elhatározásától semmi sem tántoríthatja el: beszökik egy cirkuszba gyakorolni, főpróbát tart a Notre-Dame-on, és észrevétlenül tanulmányozza a felhőkarcolókba bejutás lehetőségeit, hogy 1974. augusztus 7-én végre ott állhasson a magasban, és minden szem rászegeződjön.
Alapvetően szívesen nézek életrajzi filmeket, mert kíváncsi vagyok olyan valós személyek életútjára, akik valami jelentőset vittek véghez vagy tettek le az asztalra. Azt viszont én is tapasztaltam, hogy ezek az alkotások, bármennyire eltérő területeken és korszakokban munkálkodtak alanyaik, általában ugyanazokat a kötelező köröket futják le, és inkább a lassan csordogálás jellemző rájuk. A Kötéltánc szerencsére ennek pontosan az ellentéte: a cselekmény az első képkockától sodor magával, ahogy Philippe Petit felbukkan a New York-i Szabadságszobor tetején, és mesélni kezdi az életét. A forgatókönyv virtuóz ügyességgel ötvöz különböző műfajokat: a kezdeti szárnypróbálgatások a francia komédiák könnyedségével zajlanak, míg a felszerelés becsempészése az épületbe a kémes és szélhámosos sztorik precízen megtervezett betöréseit idézi kifacsartan.
Philippe nem olyan főhős, akivel feltétlenül azonosulni lehetne, hiszen gyakran meggondolatlan, megvannak a maga művészi allűrjei, és a szövetségesei joggal aggódnak azon, hogy a vesztébe rohan. Mégis olyan lehengerlő, törhetetlen lelkesedéssel hajszolja a céljait, hogy képtelenség nem szurkolni neki. Joseph Gordon-Levitt ugyan arcvonásaiban nem kifejezetten hasonlít az igazi akrobatára, de alkata megfelelően atletikus, kisfiús sármjához pedig nagyszerűen illik az álmodozó idealista szerepe. A férfi küldetése azonban feleannyira sem lenne sikeres, ha nem szerveződne köré egy szedett-vedett, de mindenben támogató és igazán kedvelhető csapat, olyan tagokkal, mint Rudy papa, a bohókás idős artista (Ben Kingsley), Annie, a bájos utcazenész (Charlotte Le Bon) és Jean-Louis, a megfontolt fotós (Clément Sibony).
Az egyik vissza-visszatérő negatív kritika, ami szembejött velem, azt hánytorgatta fel, hogy ha dokumentálták az eredeti eseményt, ahol Petit valóban 417 méterrel a föld fölött kockáztatta az életét, akkor minek néznénk, ahogy egy színész a kipárnázott stúdióban igyekszik azt leutánozni? Van benne igazság, de egyrészt az előtörténet is olyan kalandos, hogy adaptálásért kiáltott, másrészt belenézve a korabeli felvételekbe, világosan kitűnik, hogy a technika sajnos még nem állt olyan szinten, hogy megfelelő szögekből és minőségben rögzítsék a teljes műsort. A filmben pedig tökéletes hitelességgel teremtették meg a magasság illúzióját! Utólag bánkódom, hogy nem élhettem át moziban, de az élmény tévéképernyőn is szédítő volt.
Amikor elérkezett a végső nagy produkció, egyszerre takartam el a szemem félelmemben, hiába voltam vele tisztában, hogy Philippe nem fog lezuhanni, és tapsikoltam a csodálattól, mert hihetetlen, hogy ezt is megcsinálta! Akad, aki szerint az elnyújtott, váratlan nehezítésekkel járó fel-alá járkálás már hollywoodi hozzáköltés, azonban emberünk ténylegesen háromnegyed óráig egyensúlyozott változatos pózokban a kábelen. Amit én kissé túlzásnak éreztem, azok a rémlátomások, amik kísértik őt felkészülés közben. Értem, hogy próbálták azt is bemutatni, hogy mentálisan milyen megterhelő ez a feladat, viszont számomra az önmagában is feszültségteljes sztorit felesleges volt ilyen hatásvadász ijesztgetéssel megtoldani.
A tökéletes illúziót említve nem lehet amellett sem elmenni szó nélkül, milyen élethűen rekonstruálták a World Trade Centert. Ha nem tudnék a történtekről, észre sem vettem volna, hogy nem a valódi épületet látom. Mivel a mutatványra a 70-es években, közvetlenül a komplexum átadása után került sor, a film – szerintem helyesen – nem tér ki a 2001. szeptember 11-i terrortámadásra, ám így is szép, elegáns tiszteletadásnak tekinthető. Abban, ahogy a stáblista előtti utolsó képsorokon az ikertornyok kihunyó fénye látszik, és közben Philippe azzal zárja a mondandóját, hogy örökös belépőt kapott a központba, éppen elég keserűség van ahhoz, hogy a néző megemlékezzen a tragédiáról, mégis pozitív érzést vigyen magával.
Pozitívat, hisz a Kötéltánc egy elképesztően szerethető és inspiráló igaz történet, ami bizonyítja, hogy kellő hittel, kitartással és gyakorlással a legmerészebb álmok is megvalósíthatóak. Ez mindannyiunknak erőt adhat, mégha azért olyan magasra nem is törekedünk, mint Philippe Petit.
Grecsó Krisztián munkásságával, ahogy sok más magyar kortárs íróéval is, a Nők Lapja novellarovatában ismerkedtem meg. Rövid írásai általában fiktív alteregójának egyhangú vidéki életéről, csajozási kísérleteiről szóltak, és ugyan a stílusa szépségét már akkor is értékeltem, maga a tartalom nemigen tudott közel kerülni hozzám. Vera című regénye viszont mást ígért, mert egy éppen csak serdülni kezdő lányt tett meg főszereplőnek, az idei Libri irodalmi közönségdíj elnyerése pedig még inkább rávett az elolvasására.
Tátrai Vera 1980-ban tízéves, Szegeden él, kitűnő tanuló, ügyesen lovastornázik. A negyedikes tanév kezdete azonban váratlan változásokat hoz: az iskolába érkező új fiú, a lengyel Józef addig sosem átélt érzéseket kelt a kislány szívében. Ezzel párhuzamosan addigi legjobb barátnője, Sári, hirtelen ellenségesen kezd viselkedni vele szemben, és az osztálytársaikat is ellene fordítja. Biztonságérzetét csorbítja az alattomosan terjedő hír is, miszerint valójában örökbe fogadták.
A könyvben leginkább az érintett meg, hogy egyszerre idézte fel bennem a saját gyerekkoromat és a szüleimét. Bár a ’80-as évek jellegzetes körülményei, kellékei csak az ő elmesélésükből hangzottak ismerősen, a bemutatott helyzetek többsége nem évjáratfüggő. Az egész osztály általi kiközösítettség, az apró konfliktusokból rivalizálásba forduló barátságok, az első ártatlanul nyiladozó szerelmek, a nagylányosodás testi jeleinek elfogadása mind-mind ugyanilyen tapasztalatokkal jártak a 2010-es évek elején, amikor én voltam ennyi idős. Visszatérve a cselekmény idejére, érezhető, hogy a szerző célja nem a nosztalgiahajhászás, minél több utalás elhintése volt. 1980 teljesen természetes háttérként szolgál. Bevallom, az én szememben ezt a korszakot gyakran vonja be a kellemes retró báj, a regény azonban rávilágít, milyen kiszolgáltatott lehetett akkoriban élni: a felnőttek a rendszer által megfélemlítve éltek, így frusztrációikat a gyerekeiken vezették le, tekintélyüket az igazságtól függetlenül érvényesítve. A jelenet, mikor Vera először látja az addig higgadtnak ismert apját magából kikelve tombolni, félelmetesebb volt, mint bármilyen szörny vagy gonosztevő, pontosan a valóságossága miatt. Szerencsés, hogy ellenpólusként az anyukája mindig a bensőséges menedéket jelenti a kislány számára.
Korábbi, nappali borítóváltozat
Verával könnyen azonosultam, hiszen okos, kötelességtudó, nagy képzelőerővel megáldott, érzékeny lelkű, a helyét nehezen találó kislány. Számos kritikában hiteltelenségként rótták fel, hogy egy tízéves magát és a környezetét ilyen mélyen elemezve gondolkodik, ám számomra ez is tökéletesen átérezhetően hatott. A lánynak megtetsző fiút, Józefet is hamar megkedveltem, annak ellenére, hogy kettős személyiségével bonyolult eset: Verával szelíd és lovagias, másokkal viszont kifejezetten agresszív. Sári, az ellenféllé váló barátnő is egy fájdalmasan reális típus, akinek beképzelt modora mögött nem csupán elkényeztetettség, hanem családi problémák is állnak.
Bár meglepően megfogott a történet, mégsem voltam minden összetevőjével maradéktalanul elégedett. Hiányérzetem maradt, mivel az író túl sok titkot vet fel, ám nem mindre ad választ, köztük a legfontosabbra sem, illetve úgy állítja be, mintha egy másik titok nyitja megmagyarázná, pedig a kettő nem feltétlenül következik egymásból. Emellett rosszul viseltem azt is, ahogy a kezdeti békés Pöttyös könyvi miliőbe egyre jobban beszivárogtak a káromkodások és az obszcenitás, hiába indokolt ezekkel az eszközökkel szemléltetni a gyerekek rádöbbenését a felnőttek dolgaira. Minden durvasága ellenére a Vera mégis olyan könyv, amit Szabó Magda ifjúsági regényeivel együtt nagyon szívesen adok majd a reménybeli kiskamasz lányom kezébe.
Végre megírtam az érettségiket, így a posztírási kedvem is kezd visszatérni. A vizsgákra készülés mellett a vírushelyzet is rányomta a bélyegét az elmúlt hónapokra, viszont ha a jó oldalát nézem, az otthoni karantén sokkal több szabadidőt, ezáltal filmnézési lehetőséget biztosított. És mi feledtetné az aggodalmakat jobban, mint néhány zenés-táncos alkotás?
Cherbourgi esernyők
Év: 1964
Rendező: Jacques Demy
Főbb szereplők: Catherine Deneuve, Nino Castelnuovo, Anne Vernon, Marc Michel, Ellen Farner
A „Cherbourgi esernyők” egy bolt, amelyet az özvegy Madame Emery vezet eladósorban lévő lányával, Genevieve-vel. A lány már megtalálta választottját Guy személyében, ám a fiú nem jómódú, egyébként is katonának viszik. Édesanyja persze ellenzi ezt a házasságot, más tervei vannak leánya jövőjét illetően…
A lista első darabja máris némileg kakukktojás: nem csupán azért, mert ez az egyetlen nem amerikai/angol, hanem francia mű, hanem azért is, mert nem a tipikus musicales formát követi. Az első percekben nehéz volt megszokni, hogy konkrét, különálló dalok helyett végig egyfajta énekbeszédben társalognak, ami könnyen vezethetett volna ahhoz, hogy a dallamnak ne legyen rendes íve, ám szerencsére így is végig ritmusos és élvezetes maradt. A film legegyedibb jellemzője azonban korántsem a zene, hanem az elbűvölő, élénk színvilág, ami még romantikusabbá teszi a kisvárosi miliőt, az esernyőbolt pedig hangulatos helyszínt biztosít. Genevieve és Guy aranyosak, végig szurkoltam tiltott szerelmük beteljesüléséért, ezért rendesen meglepődtem, hogy egy realistább, de tulajdonképpen boldog befejezéssel csavarták meg az eseményeket.
Viktor/Viktória
Év: 1982
Rendező: Blake Edwards
Főbb szereplők: Julie Andrews, James Garner, Robert Preston, Lesley Ann Warren, John Rhys-Davies
Az állástalan énekesnő, Victoria Grant találkozik az egyik mulatóból kirúgott homoszexuális férfival. Carole Todd rábeszéli a nőt, hogy könnyebben kaphatna munkát, ha nőimitátor férfit alakítana. Az ötlet beválik, a magát Victornak álcázó Victoria hamarosan szerződést kap. Sikere van az énekléssel, és minden jól megy egészen addig, amíg a klub tulajdonosa, a chicagói King Marchand érdeklődni nem kezd iránta.
Korához (hát még a korhoz, amiben játszódik) képest felettébb merész és formabontó módon foglalkozik a történet a nemi szerepekkel, nem sokszor találkozni ahhoz hasonlóval, hogy egy nő olyan férfinak adja ki magát, aki nőnek öltözik. Ötletes a koncepció, de egy kicsit visszásnak éreztem, hogy miért is tudott Victoria csak férfinak álcázva bekerülni a klubba, ha utána nőként ünnepelték, a műsorvégi lelepleződések pedig közfelháborodást váltottak ki. Értékelem, hogy amikor a szerepcsere kezdett kihatni a magánéletre is, megmutatták a másik oldal gondolatait is, és én inkább Kinggel tudtam együttérezni a vége felé. Nyomasztó lehet beletörődni, hogy a párját ő szeretheti igazi női valójában, ám mivel a külvilág számára mindketten férfinak tűnnek, elkerülhetetlenek a rágalmak. Nehezen bírtam elképzelni, hogy fognak kikeveredni a tévedések hálójából, végül egy igazán frappáns fordulattal sikerült pontot tenni az ügy végére.
Funny Girl
Év: 1968
Rendező: William Wyler
Főbb szereplők: Barbra Streisand, Omar Sharif, Kay Medford, Anne Francis, Walter Pidgeon
Fanny Brice egy elszánt, tehetséges lány, aki roppant eltökéltségének és varázslatos hangjának köszönhetően hatalmas sikert arat a színpadon. Bár sajátos életfelfogásával rendre felfordulást okoz az előadásokban, a közönség mégis rajong érte, és egy jóvágású milliomos, Nicky Arnstein figyelmét is felkelti.
Anyu és a nagybátyám gyakran idézgetnek ebből a gyerekkorukban sokszor látott filmből, így én is szerettem volna megismerni a már címében is viccesnek ígérkező klasszikust. Fanny Brice színre lépései valóban nagyon mókásak, igaz, a határán annak, hogy borzasztóan fárasztok legyenek, de olyan szeretetreméltóan esetlen ez a lány, hogy nem lehet haragudni rá. Sőt, példamutató is a talpraesettsége, ahogy minden félrement próbálkozását igyekszik úgy alakítani, hogy a közönség éljenezze, és legközelebb kifejezetten az ő csetlés-botlásáért váltson jegyet. Barbra Streisand kirobbanó egyéniségével uralja a filmet, akár humoros, akár drámai jelenetekről van szó. A cselekmény ugyanis nagyjából a felénél súlyosabb problémákkal teli irányt vesz, és ugyan értékelem (ahogy a Cherbourgi esernyőknél is), hogy mertek realistább befejezéseket meglépni, az más kérdés, hogy a lelkemnek most nem ezek esnek jól…
Funny Girl 2. – Funny Lady
Év: 1975
Rendező: Herbert Ross
Főbb szereplők: Barbra Streisand, James Caan, Omar Sharif, Roddy McDowall, Carole Wells
Fanny Brice élete új szakaszába lépett, és ez nemcsak énekesnői karrierjére, hanem a magánéletére is vonatkozik. Szövetkezik Billy Rose-zal, a lelkes és tehetséges dalszövegíróval, akinek a showbusiness, a színpadi ragyogás ugyanazt jelenti, mint Fanny-nak: mindent. Bár a kezdő producer és az ismert énekesnő úgy különbözik egymástól akár a tűz és a víz, a közös munka során mégis barátság, később pedig szerelem bontakozik ki kettejük közt.
Nem vádolnám a Funny Lady-t rögtön azzal, hogy a fölösleges második részek csapdájába esett, hiszen az alapmű olyan nyitottan ért véget, hogy igényelte a szereplők életének továbbvitelét. Mégis vegyesek az érzéseim, hisz a szálakat nem megnyugtatóan varrták el, hanem túlbonyolították, emiatt többször gondoltam azt, hogy inkább ne forgattak volna folytatást. Fanny produkciói továbbra is mosolyt csaltak az arcomra, miközben örültem, hogy komolyabb vonulaton is egyre többet kezdték alkalmazni. Érdekes volt szembeállítani a két házasságát, ahogy az arisztokratikus férj után egy hétköznapibb, sokszor kifejezetten faragatlan alakkal kötötte össze az életét – az igazat megvallva, Billy-t csak elenyésző pillanatokig találtam szimpatikusnak, és végig abban reménykedtem (ahogy érezhetően Fanny is), hogy valahogy újra egymásra találnak Nicky-vel. Lehet, hogy az alkotók azt szándékoztak bemutatni, hogy sikeres karrier és boldog magánélet nem járhat kéz a kézben, illetve azt, hogy egy igazán tehetséges ember pályájának több állomását is megmutassák, ám sajnos emiatt ez a két, alapvetően könnyed vígjáték keserédes élményként marad meg az emlékezetemben.
Helló, Dolly!
Év: 1969
Rendező: Gene Kelly
Főbb szereplők: Barbra Streisand, Walter Matthau, Michael Crawford, Danny Lockin, Marianne McAndrew
Dolly Levi, a középkorú özvegyasszony házasságközvetítéssel foglalkozik, de mikor egy számára is megfelelő férfi, Horace Vandergelder fordul hozzá, hogy keressen neki feleséget, elhatározza, hogy ő fog hozzámenni. Közben Horace két segédje, Cornelius Hackl és Barnaby Tucker is New Yorkba indul szerencsét próbálni és szerelemre találni.
A következő Barbra Streisand-szerep már sokkal inkább felvidított, habár ezzel sem voltam teljes mértékben elégedett. Míg a Funny-filmeket elejétől a végéig ő vitte a hátán, itt a karaktere egy ponton háttérbe szorult, és indokolatlanul sok játékidőt vitt el a két ügyefogyott segéd szerencsétlenkedése. Dolly és Horace kapcsolata tipikus komédiai alaphelyzetből indult ki, mikor is a felek kezdetben megleckéztetni tervezik a másikat, ám viharos szócsatáik lassan szenvedélyes szerelembe csapnak át. Ez a fordulópont valahogy elsikkadt a másik szál kibontakozása mellett, így hirtelennek éreztem a konfliktus elrendeződését. Ettől eltekintve nagyon kellemes musical, egyszerűen imádom a régi filmeknek ezt a bájos szemléletmódját, ahol gond nélkül minden járókelő táncra perdülve csatlakozik a főhős énekéhez, és a világ máris békésebb helynek tűnik.
Csillag születik
Év: 2018
Rendező: Bradley Cooper
Főbb szereplők: Lady Gaga, Bradley Cooper, Sam Elliott, Andrew Dice Clay, Rafi Gavron
Jackson Maine valaha híres country-énekes volt, de az ital és az örök turnézás kiszívta minden erejét, leáldozóban van a csillaga. Ám megismerkedik egy fiatal, naiv és ismeretlen énekesnővel, Ally-vel, akiben meglátja a zsenit. A férfi támogatja felfedezettjét, és közben beleszeret. Egyre szenvedélyesebb viszonyuk közben egyre jobban el is távolodnak egymástól, mert az ismeretlen lány pályája fantasztikus ütemben ível felfelé.
A sok 60-as, 70-es és 80-as évekbe tett kiruccanás után egy friss megjelenésű filmet is beiktattam. Igaz, a sztori ez esetben sem újkeletű, hiszen több korábbi változata is elkészült már. Az újrázást egyáltalán nem tartom fölöslegesnek, hiszen egy ilyen életút minden évtizedben megismétlődhet, csupán az aktuális zenei trend változik körülötte. Hab a tortán, hogy Lady Gaga az egyik kedvenc énekesnőm, szeretem benne, hogy a bizarr külcsín mögé nézve a tucatslágereknél jóval mélyebb, értékesebb belbecset találni a dalaiban. Könnyű lenne ráfogni, hogy igazából önmagát alakítja a filmben, azonban itt egy sokkal visszafogottabb, emberközelibb oldalát mutatta meg, ami olyanokkal is megkedveltetheti, akik eddig idegenkedtek a stílusától. Libabőröztetőek a zenék, és döbbenetesen feszültségteljes Ally és Jack ellentétes arányban emelkedő és leáldozó pályájának egymás mellé helyezése.
Csillag születik
Év: 1976
Rendező: Frank Pierson
Főbb szereplők: Barbra Streisand, Kris Kristofferson, Gary Busey, Oliver Clark, Paul Mazursky
John Norman Howard, a híres rocksztár botrányt botrányra halmoz, alkohol és kábítószer nélkül már képtelen fellépni. Egy éjszakai mulatóban megismerkedik egy tehetséges, fiatal énekesnővel, Esther Hoffmannal, akinek egyengetni kezdi karrierjét. Összeházasodnak, és egy ideig úgy tűnik, kapcsolatuk boldog és harmonikus. Ám amíg John karrierjének vége, Esther egyre jelentősebb sikereket arat.
Legtöbbször nem szoktam egy történet több feldolgozását egymáshoz közel megnézni, ám ezúttal mindenképp kíváncsi voltam a legújabbal összevetve az eggyel korábbi verzióra, hiszen ebben is Barbra Streisand játszik, akinek most kezdtem behatóbban megismerkedni a munkásságával. Nem tudnám egyértelműen rangsorolni a két változatot, ebben részletesebben felépítettnek éreztem a főszereplők megismerkedését, az újban viszont a már említett ellentétesen alakuló karriert ábrázolták megrázóbban. A szerelem mindkét esetben magas hőfokon égett, ám ebben adódott egy kiábrándító történés, ami nagyon örülök, hogy a másikba nem került bele. Nyilván a korosztályomból fakadóan az új film betétdalai közelebb állnak az ízlésemhez, de élveztem a 70-es évek popkultúrájába nyert betekintést. Lehet, érdemes lenne egyszer próbát tennem az 1937-es és 1954-es változatokkal is. (Főleg ez utóbbi érdekelne Judy Garland miatt. A róla készült, idén debütált életrajzi filmet is nagyon szeretném már látni.)
Bűbáj
Év: 2007
Rendező: Kevin Lima
Főbb szereplők: Amy Adams, Patrick Dempsey, James Marsden, Susan Sarandon, Timothy Spall
Giselle-t, a szépséges hercegnőt a gonosz királynő száműzi a varázslatos, dalokkal teli rajzfilmvilágból. Ennek következményeként a lány a mai, modern Amerikában találja magát. Giselle először elborzad New Yorktól, melyben feje tetejére állnak a mesevilágban ismert tételek. Aztán találkozik Roberttel, a válóperes ügyvéddel, aki kisegíti a bajból, és akibe lassan, de biztosan beleszeret. Igaz, hazájában már eljegyezte őt Edward herceg.
Kedvelem a Disney-filmeket a maguk habos-babos mesevilágával, ennek ellenére díjazom, hogy képesek voltak bevállalni egy kvázi önparódiát. A Bűbáj nem nélkülözi a csöpögősen idilli jeleneteket, ám közben mégis úgy adja át a szokásos tanulságot a jószívűség és az igaz szerelem erejéről, hogy jópofa fricskákat szúr oda az első pillantásra egymásba szeretésnek, az állatokkal beszélgetésnek, az állandó dalra fakadásnak, és hasonló kliséknek. Általában jól szórakozom azokon a vígjátékokon, ahol a poénok forrása a karakterek közti kulturális különbség, és ez egy napjaink nyüzsgő metropoliszába csöppent hercegnőnél is remekül működik. Valószínűleg a legtöbben olyan szkeptikusan reagálnának Giselle naiv gondolkodásmódjára, mint elsőre Robert, de néha nem árt olyan szemmel nézni a világot, mint a lány. Fontos, hogy a mindennapokban is lássuk meg a varázslatot. Külön kiemelném, hogy mivel a Disney-meséknél bevett szokás, a lista musicaljei közül ez az egyetlen, ahol a dalokat is szinkronizálták, és gyönyörűen énekelték fel őket magyarul.
Gumiláb
Év: 1984
Rendező: Herbert Ross
Főbb szereplők: Kevin Bacon, Lori Singer, Chris Penn, John Lithgow, Dianne Wiest
Ren Chicagóból költözik anyjával a poros kisvárosba, Beaumontba. A fiú számára, aki hozzászokott a nagyvárosi tinédzserek életmódjához, a konzervatív erkölcsöké egészen más világ. Itt Moore tiszteletes szabályai szerint él mindenki, tilos a tánc és a zene. Egyetlen ember van a városban, aki ellenszegül a szigorú szabályoknak, a tiszteletes lánya, Ariel. A két lázadó fiatal egymásba szeret.
Szigorú értelemben véve nem mondható musicalnek, mert a szereplők nem énekelnek, csak táncolnak a dalokra, de stílusa miatt beleillik a sorba. Vérbeli musicalbe illő téma, hogy a zenében és táncban szabadságra lelt fiatalok szembeszállnak a bigott, minden újdonságot elítélő felnőttekkel. Összehasonlíthatatlan hangulata van a 80-as évek amerikai középiskoláinak, időnként szívesen kipróbálnám, milyen lehetett akkoriban kamasznak lenni. Zeneileg is nagyon kedvelem ezt a korszakot, ütős számokat válogattak össze, a táncokban pedig az tetszett, hogy nem a tökéletesen kidolgozott koreográfiákra, hanem a korlátok nélküli, ösztönös, zsigerből jövő mozgásra fektették a hangsúlyt. Nem annyira fajsúlyos a sztori, és a tinifiúk megeresztenek egypár alpáribb beszólást, de ennél többet nem tudok felróni ennek a lendületes, klassz filmnek.
West Side Story
Év: 1961
Rendező: Jerome Robbins, Robert Wise
Főbb szereplők: Richard Beymer, Natalie Wood, Russ Tamblyn, Rita Moreno, George Chakiris
New York West Side negyedének utcáin vívja harcát a helybéli fehér fiúkból és a Puerto Ricó-i bevándorlókból álló két banda. Egy táncos szórakozóhelyen találkozik egymással Tony, a Rakéták tagja és a konkurens bandához, a Cápákhoz tartozó csinos félvér lány, Maria. A két fiatal első pillantásra egymásba szeret. Felcsillan a remény, hogy szerelmük talán véget vet a régóta tartó gyűlölködésnek.
A végére hagytam a frissen látott musicalek minden bizonnyal legkorszakalkotóbb darabját. Még 8. osztályban, amikor magyarórán a Rómeó és Júliát vettük, láttam az elejét, de csak most, hogy már a kisebbik húgomék tanulják Shakespeare műveit, jutott eszembe végignéz. Az összekapcsolás nem alaptalan, a West Side Story erősen a színdarabból építkezik, nem egyszerűen az ellentétes oldalról jövő szerelmesek alakjában, hanem egyes mellékszereplők is jól beazonosíthatóan megfeleltethetőek a drámabelieknek. A modernizálás azonban komolyabb társadalomkritikát jelenít meg a fehér “ősamerikaiak” és a Puerto Rico-i bevándorlók ellentétével, mint a két veronai család, akik már maguk sem tudják, miért gyűlölködnek egymással. Hiába jelenik meg Amerika a lehetőségek csillogó-villogó országaként, a filmben végig ott lebeg a komorság, a tragédia előszele. Túllendülve annak enyhén mulatságos mivoltán, hogy a kemény srácok balettszökkenésekkel vívják bandaháborújukat, lenyűgözött és letaglózott a film.
Amióta történelmi regényeket olvasok legszívesebben, ráébredtem, a régi korokból leginkább az érdekel, hogy élték meg a hétköznapokat. A hadjáratok és trónutódlások ugyan kitörölhetetlen részei az emberiség emlékezetének, gyakran egyhangúvá váló folyamatuk tanulása közben akkor csillan fel a szemem, mikor épületekről, használati tárgyakról, mindennapi rutinról bővíthetem a tudásom – és mivel a ruhák is ebbe a körbe tartoznak, rögtön fellelkesedtem, amint megláttam, hogy egy ilyen csodaszép divattörténeti album kerül kiadásra.
Amíg a megjelenés napjára vártam, felfedeztem és követni kezdtem az azonos című honlapot és Facebook-oldalt, amik rövidke bejegyzéseiből is kitűnt az írónő antik kosztümök és kiegészítők iránti rajongása, és rengeteg kutatómunkája. A könyv szép megkoronázása a blogolással töltött éveknek, összefoglalja és kronológiába rendezi a posztokat, átfogó betekintést adva az 1700-as és 1920-as évek közti időszak öltözködési szokásaiba.
A Rizsporos hétköznapok olyan igényes kiadvány, aminek már csupán a nézegetésében el lehet veszni: nagy alakú, fényes lapú, telis-tele gyönyörű ruhakölteményekről készült fényképekkel, korabeli grafikákkal, híres festményekkel. A szöveget hozzáolvasva pedig egyáltalán nem száraz ismertetőket kap az olvasó, hanem számtalan, olvasmányosan megfogalmazott érdekességet a divat alakítóinak céljairól, újító szándékairól, a viseletek praktikusságáról – ami azt illeti, az esetek többségében inkább impraktikusságáról.
Bizony, hiába esik jól olykor-olykor elábrándozni, milyen mesés lenne a századfordulón élni, és fodros báli szoknyákban járni-kelni, a könyv azt sem kozmetikázza el (hogy egy stílusos szófordulattal éljek), mennyi szenvedést, kényelmetlenséget voltak képesek a nők kibírni szépségük érdekében, és mennyi nevetséges hóbortot nem átallottak az arisztokraták magukra venni. A történelmi háttér is szorosabban kapcsolódik a témához, mint elsőre gondolni lehetne, a nők egyre merészebb ruházatain keresztül végig lehet követni öntudatosabbá válásukat, sőt, más meglepőbb módokon is befolyásolta egymást a kiemelt országok (elsősorban Franciaország és Anglia) sorsa és lakosainak öltözködése.
Amióta nem csak olvasni szeretem a történelmi regényeket, hanem magam is szívesen alkotok letűnt korokban játszódó történeteket, fokozottan érzem a megalkotott környezet hitelességének fontosságát. A Rizsporos hétköznapok hasznos segítség a múltbeli szereplőim ruhatárának összeállításához, de természetesen egyszerű olvasói szemmel is pompás lapozgatnivaló. Kíváncsian várom a beharangozott, ezúttal nem az előkelőkkel, hanem az alacsonyabb rétegekkel foglalkozó második kötetet – már itt is felsejlett, mennyire megdöbbentően más dimenziókban éltek egymás mellett a különböző társadalmi osztályok. És az is biztos, hogy előbb-utóbb kézbe fogom venni Budai Lotti valamelyik egzotikus tájakra (Indiába, Japánba, Kubába) kalauzoló regényét is.
Süntüske 