Baz Luhrmann a kedvenc rendezőm, egyedi látásmódja régóta formálja a filmes és színházi ízlésemet. Bár tudom, hogy jó munkához idő kell, attól még időről időre szíven üt, hogy egyelőre csak öt megnézhető nagyjátékfilm fűződik a nevéhez. Szerencse, hogy addig is, amíg várom, hogy június végén beülhessek moziba az Elvisre, rábukkantam erre a méltatlanul kevéssé emlegetett sorozatára, mert pontosan azt a luhrmanni érzést hozta, amit már úgy hiányoltam.
1977 forró nyarán a New York-i fiatalság a diszkó és a hiphop bűvöletében él. Ezekiel Figuero is ügyes a rímfaragásban, de szülei elvesztése óta semmihez nincs motivációja, inkább haverjaival füvezik és graffitizik. Amikor megismerkedik a Shaolin Fantastic művésznevű feltörekvő lemezlovassal, és belépést nyer a titkos The Get Down körbe, végre úgy érzi, megtalálta a helyét. Közben csinos osztálytársáért, Mylene Cruzért epekedik, akinek álma, hogy diszkódíva legyen, ám lelkész apja legfeljebb a templomi kórusban engedi énekelni. Zeke-nek és Mylene-nek producereket és politikusokat kell lenyűgözniük, valamint megküzdeniük a hírhedt Les Inferno klub tulajdonosaival, hogy beírhassák nevüket a zenetörténelembe.
Luhrmann, habár ezúttal nem egyedül vállalta magára a rendezői feladatokat, nem hazudtolta meg magát. Stílusjegyei, az élénk színek, álomszerű átmenetek és szédületes vágások uralják a sorozat képi világát. A történet pedig mi másról is szólhatna, mint egy szerelmespárról és az őket körülvevő különc társaságról, akik szembemennek a környezetükben uralkodó elvárásokkal? Az alkotó korábbi munkái (mint a Moulin Rougeés a Rómeó és Júlia) mellett más zenés művekkel is felfedezhető összefüggés: a bronxi helyszín és a cselekmény egyes fordulataia West Side Story-t és az In the Heightst idézték fel bennem, míg Mylene és barátnői triója a Dreamgirls lányegyüttesére emlékeztetett. Tetszettek a műfaji kísérletezések, például a beillesztett dokumentumfilm-részletek a bevándorlók helyzetéről, a hőhullám hatásairól vagy arról, hogyan készülnek a hanglemezek. Ezeknél is jobban élveztem a képregényszerűen megrajzolt jeleneteket – lehetne arról vitatkozni, mennyivel költségtakarékosabb volt nem élőszereplősen leforgatni a nagy autós üldözést, mindenesetre szívesen megnéznék akár egy teljesen animációs filmet is a bandáról.
Zeke (Justice Smith) szerintem egy végtelenül jóindulatú fiú, aki bármit megtenne a barátaiért és a lányért, aki tetszik neki. Miközben úgy tűnhet, hogy semmi sem érdekli igazán, valójában kényszeresen próbál az élete minden területén a legkiemelkedőbben teljesíteni. Ezt becsülöm benne, még ha nem is mindig helyesen rangsorolta a teendőit az epizódok során. A vele együtt lógó Kipling-tesók közül a legidősebbet, Marcust, becenevén Dizzee-t (Jaden Smith) zártam leginkább a szívembe, nem csupán az elvarázsolt művészlélek-mivolta, hanem a remekül felépített önmagára találási útja miatt is. Shaolint (Shameik Moore) erősen karikaturisztikus figurának találtam, de megértem, hogyan válhatott a srácok mentorfigurájává az olcsó karatefilmekből tanult bölcsességeivel. Ellenlábasa, Cadillac (Yahya Abdul-Mateen II) pedig szimplán egy ripacs, mégis rettentően szórakoztatóak a táncmozdulatai, és a végére még egy kis jellemfejlődést is felmutatott.
Mylene-t (Herizen F. Guardiola) is kedveltem, gyönyörű és tehetséges lány, ám vele már több problémám akadt, mint a férfi főhőssel. Nagyon könnyen elhitte, hogy sztár lesz belőle, ezért lépten-nyomon féltettem, nehogy kihasználják a naivitása miatt. Az is bosszantott, hogy az állítólagos karrierjére hivatkozva folyamatosan ellökte magától Zeke-et, holott egyértelmű volt, hogy számára sem közömbös a fiú. Viszont jó volt látni, hogy az oldalán két veterán színész bizonyíthatott: apja és nagybátyja szerepében Giancarlo Esposito és Jimmy Smits kiválóan hozták az eltérő habitusú, bigott vallási vezetőként és laza politikusként tevékenykedő fivéreket.
A bejegyzés nem lehetne teljes a zenék megemlítése nélkül, a látványon túl ez Luhrmann filmjeinek legmeghatározóbb eleme. Nagyszerűen sikerült életre kelteni a ’70-es éveket, a korszak olyan emblematikus slágerei csendülnek fel, mint Donna Summertől a Bad Girls és a Boney M-től a Daddy Cool. Érdekes volt megfigyelni, hogy a flitteres, mikrofonfrizurás diszkó mellett már ekkor bontogatni kezdte szárnyait a szókimondóbb, sallangmentesebb hiphop, mert ezt az irányzatot már a ’90-es évekhez kötöttem. Ezenkívül a saját szerzeményű dalok is parádésak lettek: a fiúk rapszövegei frappánsak, a Mylene-t játszó Herizennek valami eszméletlen hangja van, sőt, még Christina Aguilera is felénekelt egy új számot kifejezetten a sorozathoz.
A tizenegy részes évad végén érződik, hogy tervezték volna folytatni, de szerencsére önmagában is megállja a helyét. Szívesen követném tovább a szereplőket, ugyanakkor nem bánom, hogy nem húzták túl és kanyarították feleslegesen drámázós irányba az eseményeket. Én inkább azt sajnálom, hogy mivel a sorozatot a Netflix korai szakaszában forgatták, és nem vált felkapottá, ezért sem magyar szinkron, sem felirat nem készült hozzá. Igaz, olyan tömény szlenget tolnak, amit nehéz elképzelni, hogy lehetne nem erőltetetten visszaadni, mégis örülnék, ha több emberhez eljuthatna a széria. Hiszen nem egyszerűen színpompás, szerethető tinirománc, hanem alapos társadalmi és kulturális körkép egy ikonikus korszakról, amit akkor is átérezhetünk, ha nem éltünk benne.
Az operaház fantomja már gyerekkorom óta az egyik kedvenc musicalem, az alapját képező Gaston Leroux-regény mégis csalódást okozott. A cselekményt csapongónak, a stílust hatásvadásznak találtam, és úgy éreztem, pont azok az események maradnak kifejtetlenül, amikre a leginkább kíváncsi voltam. Így igazán örültem, amikor megtudtam, hogy létezik egy hivatalosan kiadott előzménykötet, ami éppen ezekben a részletekben merül el, az eredeti művet összeolvasztva a filmes és színpadi feldolgozások tetszetős elemeivel. Tulajdonképpen fanfictionről beszélhetünk, de annak a lehető legmagasabb szinten megvalósított formájáról.
1831 nyarán, egy francia faluban a frissen megözvegyült Madeleine kisfiúnak ad életet, akitől azt reméli, hogy boldogságot hoz napjaiba. A gyermek azonban torz arcvonásokkal születik, anyja ránézni is alig képes. Erik a négy fal közé bezárva, maszkot viselve nevelkedik, ám hamarosan kiderül róla, elképesztő érzékkel rendelkezik a zenéhez és az építészethez. Az otthoni ridegséget megelégelve megszökik, útja Itáliába, majd Perzsiába vezeti. Hazájába visszatérve besegít a párizsi operaház munkálataiba, és az épület titkos alagsorában rendezi be búvóhelyét. Életéből csupán egyetlen dolgot hiányol, a szerelmet – aztán egy nap meghallja a fiatal kóristalány, Christine Daaé énekét…
Susan Kay az utószóban elárulja, mennyi energiát és kutatómunkát fektetett az újragondolás megírásába, és ez a kész köteten maximálisan érződik is. Az eredeti könyv legfájóbb hiányossága számomra az volt, hogy alig derült ki bármi a Fantom múltjából. Míg a musicalben Eriket már gyerekként védelme alá veszi az operaház, Leroux-nál néhány sornyi utalás esik Perzsiában tartózkodásáról, ezt az időszakot pedig Kay végre a maga teljességében tárja az olvasók elé.
A hangulatteremtés is bámulatos – nem sokkal később olvastam a Frankensteint, és azzal összehasonlítva tökéletesen látszik, mennyire ráérzett az írónő a 19. századi rémregények terjengős, mégis gördülékenyen befogadható körmondataira és sejtelmes atmoszférájára.
A Fantom, vagyis Erik azt a jó és rossz határmezsgyéjén ingadozó karaktertípust testesíti meg, akivel igazán együtt tudok érezni, ezért kifejezetten élveztem azokat a fejezeteket, amiket ő narrál. Nem bántam volna, ha végig az ő nézőpontja érvényesül, de megértem, miért váltakoznak a szereplők szemszögei, így alakul ki a teljes kép arról, milyennek látja a külvilág ezt a különös szerzetet. Bármerre is jár, félelem, ugyanakkor valamiféle csodálat is övezi, hiszen az emberek hamar ráébrednek, jobb nem ellenszegülni az akaratának. Érdekes volt olyan alakok gondolataiba is belelátni, akikkel nem vagy nem könnyen lehet azonosulni, mint a saját gyerekétől irtózó szülő vagy a tanár, aki tisztában van vele, milyen veszélyes erőket szabadít fel a tanítványában.
Mondanám, hogy elborzasztott a korabeli szépségkultusz, ám sajnos a felszínes gondolkodásmód ma is átitatja a társadalmunkat. Erik ugyan lényegesen jobb helyzetből indult volna, ha az otthonában szeretet veszi körül, de az anyja akkor sem tudta volna megvédeni a külső támadásoktól. Elkeserítő, hogy ennek az egyébként ragyogó fiatalembernek az egész életét egy olyan tényező teszi tönkre, amiről nem tehet, és végig azon járt az eszem, vajon egy modern plasztikai sebész megadhatná-e neki azt az arcot, amivel beilleszkedhetne. A szépség viszont így sem minden: kifacsart ellenpéldaként akad szereplő, akinek a szívfájdalma, hogy a közönség csak a külsejéért szereti, és a tehetségével nem is foglalkoznak…
Bár a kötet elsősorban a Fantom korai éveire koncentrál, én természetesen Christine színre lépését vártam a legjobban. Az eredeti művet lefedő szakasz jócskán rövidebb és sűrítettebb lett, mint az előzmények, de szerencsére az írónő megtoldotta néhány plusz jelenettel. A Leroux által megalkotott Christine-re nagyon haragudtam, mert nem volt több a klasszikus horrorok sikoltozó, megmentendő fruskájánál, akinek a hatalmas rajongása rögvest alábbhagy, amint szembesül vele, hogy a Zene Angyala igazából csúnya.
A musicalben már sokkal árnyaltabbá vált a kép, mivel ott az énekesnőt nem a Fantom torzsága rémíti meg (az talán még vonzza is), hanem az erőszakossága. Kay megformálásában pedig a lány még határozottabbá válik, olyanná, aki tudja, hogy mire/kire vágyik, és semmi nem tántoríthatja el tőle. A rivális udvarló, Raoul azonban kissé áldozatául esett az Erik iránti elfogultságnak. Én se vagyok oda érte, de azt elismerem, hogy őszintén szereti és óvja Christine-t, ezzel szemben itt többnyire önzőn és beképzelten viselkedik.
A legérdekesebb, hogy a regény végére érve arra a felfedezésre jutottam, hogy minden elszenvedett nehézség és félresiklott út ellenére Erik teljes életet élt, sőt, izgalmasabbat, mint ami a legtöbb embernek juthat. Beutazta a világot, remekműveket alkotott, szövetségeseket szerzett, és az igaz szerelem sem kerülte el. Sőt, adódik még egy végső fordulat, ami eléggé megosztja a rajongókat, de szerintem gyönyörűen keretbe foglalja az egészet (és ha jól értesültem, a musical folytatásának középpontjában is ez áll, úgyhogy valamikor végre megnézem). A Fantomnak sikerült betöltenie a Leroux regénye által hagyott űrt, emellett önmagában is teljes élményt nyújt. Így egyaránt ajánlható azoknak, akik az eredeti után többet akarnak, és azoknak, akik még csak terveznek megismerkedni ezzel a csodálatos történettel.
Végre megírtam az érettségiket, így a posztírási kedvem is kezd visszatérni. A vizsgákra készülés mellett a vírushelyzet is rányomta a bélyegét az elmúlt hónapokra, viszont ha a jó oldalát nézem, az otthoni karantén sokkal több szabadidőt, ezáltal filmnézési lehetőséget biztosított. És mi feledtetné az aggodalmakat jobban, mint néhány zenés-táncos alkotás?
Cherbourgi esernyők
Év: 1964
Rendező: Jacques Demy
Főbb szereplők: Catherine Deneuve, Nino Castelnuovo, Anne Vernon, Marc Michel, Ellen Farner
A „Cherbourgi esernyők” egy bolt, amelyet az özvegy Madame Emery vezet eladósorban lévő lányával, Genevieve-vel. A lány már megtalálta választottját Guy személyében, ám a fiú nem jómódú, egyébként is katonának viszik. Édesanyja persze ellenzi ezt a házasságot, más tervei vannak leánya jövőjét illetően…
A lista első darabja máris némileg kakukktojás: nem csupán azért, mert ez az egyetlen nem amerikai/angol, hanem francia mű, hanem azért is, mert nem a tipikus musicales formát követi. Az első percekben nehéz volt megszokni, hogy konkrét, különálló dalok helyett végig egyfajta énekbeszédben társalognak, ami könnyen vezethetett volna ahhoz, hogy a dallamnak ne legyen rendes íve, ám szerencsére így is végig ritmusos és élvezetes maradt. A film legegyedibb jellemzője azonban korántsem a zene, hanem az elbűvölő, élénk színvilág, ami még romantikusabbá teszi a kisvárosi miliőt, az esernyőbolt pedig hangulatos helyszínt biztosít. Genevieve és Guy aranyosak, végig szurkoltam tiltott szerelmük beteljesüléséért, ezért rendesen meglepődtem, hogy egy realistább, de tulajdonképpen boldog befejezéssel csavarták meg az eseményeket.
Viktor/Viktória
Év: 1982
Rendező: Blake Edwards
Főbb szereplők: Julie Andrews, James Garner, Robert Preston, Lesley Ann Warren, John Rhys-Davies
Az állástalan énekesnő, Victoria Grant találkozik az egyik mulatóból kirúgott homoszexuális férfival. Carole Todd rábeszéli a nőt, hogy könnyebben kaphatna munkát, ha nőimitátor férfit alakítana. Az ötlet beválik, a magát Victornak álcázó Victoria hamarosan szerződést kap. Sikere van az énekléssel, és minden jól megy egészen addig, amíg a klub tulajdonosa, a chicagói King Marchand érdeklődni nem kezd iránta.
Korához (hát még a korhoz, amiben játszódik) képest felettébb merész és formabontó módon foglalkozik a történet a nemi szerepekkel, nem sokszor találkozni ahhoz hasonlóval, hogy egy nő olyan férfinak adja ki magát, aki nőnek öltözik. Ötletes a koncepció, de egy kicsit visszásnak éreztem, hogy miért is tudott Victoria csak férfinak álcázva bekerülni a klubba, ha utána nőként ünnepelték, a műsorvégi lelepleződések pedig közfelháborodást váltottak ki. Értékelem, hogy amikor a szerepcsere kezdett kihatni a magánéletre is, megmutatták a másik oldal gondolatait is, és én inkább Kinggel tudtam együttérezni a vége felé. Nyomasztó lehet beletörődni, hogy a párját ő szeretheti igazi női valójában, ám mivel a külvilág számára mindketten férfinak tűnnek, elkerülhetetlenek a rágalmak. Nehezen bírtam elképzelni, hogy fognak kikeveredni a tévedések hálójából, végül egy igazán frappáns fordulattal sikerült pontot tenni az ügy végére.
Funny Girl
Év: 1968
Rendező: William Wyler
Főbb szereplők: Barbra Streisand, Omar Sharif, Kay Medford, Anne Francis, Walter Pidgeon
Fanny Brice egy elszánt, tehetséges lány, aki roppant eltökéltségének és varázslatos hangjának köszönhetően hatalmas sikert arat a színpadon. Bár sajátos életfelfogásával rendre felfordulást okoz az előadásokban, a közönség mégis rajong érte, és egy jóvágású milliomos, Nicky Arnstein figyelmét is felkelti.
Anyu és a nagybátyám gyakran idézgetnek ebből a gyerekkorukban sokszor látott filmből, így én is szerettem volna megismerni a már címében is viccesnek ígérkező klasszikust. Fanny Brice színre lépései valóban nagyon mókásak, igaz, a határán annak, hogy borzasztóan fárasztok legyenek, de olyan szeretetreméltóan esetlen ez a lány, hogy nem lehet haragudni rá. Sőt, példamutató is a talpraesettsége, ahogy minden félrement próbálkozását igyekszik úgy alakítani, hogy a közönség éljenezze, és legközelebb kifejezetten az ő csetlés-botlásáért váltson jegyet. Barbra Streisand kirobbanó egyéniségével uralja a filmet, akár humoros, akár drámai jelenetekről van szó. A cselekmény ugyanis nagyjából a felénél súlyosabb problémákkal teli irányt vesz, és ugyan értékelem (ahogy a Cherbourgi esernyőknél is), hogy mertek realistább befejezéseket meglépni, az más kérdés, hogy a lelkemnek most nem ezek esnek jól…
Funny Girl 2. – Funny Lady
Év: 1975
Rendező: Herbert Ross
Főbb szereplők: Barbra Streisand, James Caan, Omar Sharif, Roddy McDowall, Carole Wells
Fanny Brice élete új szakaszába lépett, és ez nemcsak énekesnői karrierjére, hanem a magánéletére is vonatkozik. Szövetkezik Billy Rose-zal, a lelkes és tehetséges dalszövegíróval, akinek a showbusiness, a színpadi ragyogás ugyanazt jelenti, mint Fanny-nak: mindent. Bár a kezdő producer és az ismert énekesnő úgy különbözik egymástól akár a tűz és a víz, a közös munka során mégis barátság, később pedig szerelem bontakozik ki kettejük közt.
Nem vádolnám a Funny Lady-t rögtön azzal, hogy a fölösleges második részek csapdájába esett, hiszen az alapmű olyan nyitottan ért véget, hogy igényelte a szereplők életének továbbvitelét. Mégis vegyesek az érzéseim, hisz a szálakat nem megnyugtatóan varrták el, hanem túlbonyolították, emiatt többször gondoltam azt, hogy inkább ne forgattak volna folytatást. Fanny produkciói továbbra is mosolyt csaltak az arcomra, miközben örültem, hogy komolyabb vonulaton is egyre többet kezdték alkalmazni. Érdekes volt szembeállítani a két házasságát, ahogy az arisztokratikus férj után egy hétköznapibb, sokszor kifejezetten faragatlan alakkal kötötte össze az életét – az igazat megvallva, Billy-t csak elenyésző pillanatokig találtam szimpatikusnak, és végig abban reménykedtem (ahogy érezhetően Fanny is), hogy valahogy újra egymásra találnak Nicky-vel. Lehet, hogy az alkotók azt szándékoztak bemutatni, hogy sikeres karrier és boldog magánélet nem járhat kéz a kézben, illetve azt, hogy egy igazán tehetséges ember pályájának több állomását is megmutassák, ám sajnos emiatt ez a két, alapvetően könnyed vígjáték keserédes élményként marad meg az emlékezetemben.
Helló, Dolly!
Év: 1969
Rendező: Gene Kelly
Főbb szereplők: Barbra Streisand, Walter Matthau, Michael Crawford, Danny Lockin, Marianne McAndrew
Dolly Levi, a középkorú özvegyasszony házasságközvetítéssel foglalkozik, de mikor egy számára is megfelelő férfi, Horace Vandergelder fordul hozzá, hogy keressen neki feleséget, elhatározza, hogy ő fog hozzámenni. Közben Horace két segédje, Cornelius Hackl és Barnaby Tucker is New Yorkba indul szerencsét próbálni és szerelemre találni.
A következő Barbra Streisand-szerep már sokkal inkább felvidított, habár ezzel sem voltam teljes mértékben elégedett. Míg a Funny-filmeket elejétől a végéig ő vitte a hátán, itt a karaktere egy ponton háttérbe szorult, és indokolatlanul sok játékidőt vitt el a két ügyefogyott segéd szerencsétlenkedése. Dolly és Horace kapcsolata tipikus komédiai alaphelyzetből indult ki, mikor is a felek kezdetben megleckéztetni tervezik a másikat, ám viharos szócsatáik lassan szenvedélyes szerelembe csapnak át. Ez a fordulópont valahogy elsikkadt a másik szál kibontakozása mellett, így hirtelennek éreztem a konfliktus elrendeződését. Ettől eltekintve nagyon kellemes musical, egyszerűen imádom a régi filmeknek ezt a bájos szemléletmódját, ahol gond nélkül minden járókelő táncra perdülve csatlakozik a főhős énekéhez, és a világ máris békésebb helynek tűnik.
Csillag születik
Év: 2018
Rendező: Bradley Cooper
Főbb szereplők: Lady Gaga, Bradley Cooper, Sam Elliott, Andrew Dice Clay, Rafi Gavron
Jackson Maine valaha híres country-énekes volt, de az ital és az örök turnézás kiszívta minden erejét, leáldozóban van a csillaga. Ám megismerkedik egy fiatal, naiv és ismeretlen énekesnővel, Ally-vel, akiben meglátja a zsenit. A férfi támogatja felfedezettjét, és közben beleszeret. Egyre szenvedélyesebb viszonyuk közben egyre jobban el is távolodnak egymástól, mert az ismeretlen lány pályája fantasztikus ütemben ível felfelé.
A sok 60-as, 70-es és 80-as évekbe tett kiruccanás után egy friss megjelenésű filmet is beiktattam. Igaz, a sztori ez esetben sem újkeletű, hiszen több korábbi változata is elkészült már. Az újrázást egyáltalán nem tartom fölöslegesnek, hiszen egy ilyen életút minden évtizedben megismétlődhet, csupán az aktuális zenei trend változik körülötte. Hab a tortán, hogy Lady Gaga az egyik kedvenc énekesnőm, szeretem benne, hogy a bizarr külcsín mögé nézve a tucatslágereknél jóval mélyebb, értékesebb belbecset találni a dalaiban. Könnyű lenne ráfogni, hogy igazából önmagát alakítja a filmben, azonban itt egy sokkal visszafogottabb, emberközelibb oldalát mutatta meg, ami olyanokkal is megkedveltetheti, akik eddig idegenkedtek a stílusától. Libabőröztetőek a zenék, és döbbenetesen feszültségteljes Ally és Jack ellentétes arányban emelkedő és leáldozó pályájának egymás mellé helyezése.
Csillag születik
Év: 1976
Rendező: Frank Pierson
Főbb szereplők: Barbra Streisand, Kris Kristofferson, Gary Busey, Oliver Clark, Paul Mazursky
John Norman Howard, a híres rocksztár botrányt botrányra halmoz, alkohol és kábítószer nélkül már képtelen fellépni. Egy éjszakai mulatóban megismerkedik egy tehetséges, fiatal énekesnővel, Esther Hoffmannal, akinek egyengetni kezdi karrierjét. Összeházasodnak, és egy ideig úgy tűnik, kapcsolatuk boldog és harmonikus. Ám amíg John karrierjének vége, Esther egyre jelentősebb sikereket arat.
Legtöbbször nem szoktam egy történet több feldolgozását egymáshoz közel megnézni, ám ezúttal mindenképp kíváncsi voltam a legújabbal összevetve az eggyel korábbi verzióra, hiszen ebben is Barbra Streisand játszik, akinek most kezdtem behatóbban megismerkedni a munkásságával. Nem tudnám egyértelműen rangsorolni a két változatot, ebben részletesebben felépítettnek éreztem a főszereplők megismerkedését, az újban viszont a már említett ellentétesen alakuló karriert ábrázolták megrázóbban. A szerelem mindkét esetben magas hőfokon égett, ám ebben adódott egy kiábrándító történés, ami nagyon örülök, hogy a másikba nem került bele. Nyilván a korosztályomból fakadóan az új film betétdalai közelebb állnak az ízlésemhez, de élveztem a 70-es évek popkultúrájába nyert betekintést. Lehet, érdemes lenne egyszer próbát tennem az 1937-es és 1954-es változatokkal is. (Főleg ez utóbbi érdekelne Judy Garland miatt. A róla készült, idén debütált életrajzi filmet is nagyon szeretném már látni.)
Bűbáj
Év: 2007
Rendező: Kevin Lima
Főbb szereplők: Amy Adams, Patrick Dempsey, James Marsden, Susan Sarandon, Timothy Spall
Giselle-t, a szépséges hercegnőt a gonosz királynő száműzi a varázslatos, dalokkal teli rajzfilmvilágból. Ennek következményeként a lány a mai, modern Amerikában találja magát. Giselle először elborzad New Yorktól, melyben feje tetejére állnak a mesevilágban ismert tételek. Aztán találkozik Roberttel, a válóperes ügyvéddel, aki kisegíti a bajból, és akibe lassan, de biztosan beleszeret. Igaz, hazájában már eljegyezte őt Edward herceg.
Kedvelem a Disney-filmeket a maguk habos-babos mesevilágával, ennek ellenére díjazom, hogy képesek voltak bevállalni egy kvázi önparódiát. A Bűbáj nem nélkülözi a csöpögősen idilli jeleneteket, ám közben mégis úgy adja át a szokásos tanulságot a jószívűség és az igaz szerelem erejéről, hogy jópofa fricskákat szúr oda az első pillantásra egymásba szeretésnek, az állatokkal beszélgetésnek, az állandó dalra fakadásnak, és hasonló kliséknek. Általában jól szórakozom azokon a vígjátékokon, ahol a poénok forrása a karakterek közti kulturális különbség, és ez egy napjaink nyüzsgő metropoliszába csöppent hercegnőnél is remekül működik. Valószínűleg a legtöbben olyan szkeptikusan reagálnának Giselle naiv gondolkodásmódjára, mint elsőre Robert, de néha nem árt olyan szemmel nézni a világot, mint a lány. Fontos, hogy a mindennapokban is lássuk meg a varázslatot. Külön kiemelném, hogy mivel a Disney-meséknél bevett szokás, a lista musicaljei közül ez az egyetlen, ahol a dalokat is szinkronizálták, és gyönyörűen énekelték fel őket magyarul.
Gumiláb
Év: 1984
Rendező: Herbert Ross
Főbb szereplők: Kevin Bacon, Lori Singer, Chris Penn, John Lithgow, Dianne Wiest
Ren Chicagóból költözik anyjával a poros kisvárosba, Beaumontba. A fiú számára, aki hozzászokott a nagyvárosi tinédzserek életmódjához, a konzervatív erkölcsöké egészen más világ. Itt Moore tiszteletes szabályai szerint él mindenki, tilos a tánc és a zene. Egyetlen ember van a városban, aki ellenszegül a szigorú szabályoknak, a tiszteletes lánya, Ariel. A két lázadó fiatal egymásba szeret.
Szigorú értelemben véve nem mondható musicalnek, mert a szereplők nem énekelnek, csak táncolnak a dalokra, de stílusa miatt beleillik a sorba. Vérbeli musicalbe illő téma, hogy a zenében és táncban szabadságra lelt fiatalok szembeszállnak a bigott, minden újdonságot elítélő felnőttekkel. Összehasonlíthatatlan hangulata van a 80-as évek amerikai középiskoláinak, időnként szívesen kipróbálnám, milyen lehetett akkoriban kamasznak lenni. Zeneileg is nagyon kedvelem ezt a korszakot, ütős számokat válogattak össze, a táncokban pedig az tetszett, hogy nem a tökéletesen kidolgozott koreográfiákra, hanem a korlátok nélküli, ösztönös, zsigerből jövő mozgásra fektették a hangsúlyt. Nem annyira fajsúlyos a sztori, és a tinifiúk megeresztenek egypár alpáribb beszólást, de ennél többet nem tudok felróni ennek a lendületes, klassz filmnek.
West Side Story
Év: 1961
Rendező: Jerome Robbins, Robert Wise
Főbb szereplők: Richard Beymer, Natalie Wood, Russ Tamblyn, Rita Moreno, George Chakiris
New York West Side negyedének utcáin vívja harcát a helybéli fehér fiúkból és a Puerto Ricó-i bevándorlókból álló két banda. Egy táncos szórakozóhelyen találkozik egymással Tony, a Rakéták tagja és a konkurens bandához, a Cápákhoz tartozó csinos félvér lány, Maria. A két fiatal első pillantásra egymásba szeret. Felcsillan a remény, hogy szerelmük talán véget vet a régóta tartó gyűlölködésnek.
A végére hagytam a frissen látott musicalek minden bizonnyal legkorszakalkotóbb darabját. Még 8. osztályban, amikor magyarórán a Rómeó és Júliát vettük, láttam az elejét, de csak most, hogy már a kisebbik húgomék tanulják Shakespeare műveit, jutott eszembe végignéz. Az összekapcsolás nem alaptalan, a West Side Story erősen a színdarabból építkezik, nem egyszerűen az ellentétes oldalról jövő szerelmesek alakjában, hanem egyes mellékszereplők is jól beazonosíthatóan megfeleltethetőek a drámabelieknek. A modernizálás azonban komolyabb társadalomkritikát jelenít meg a fehér “ősamerikaiak” és a Puerto Rico-i bevándorlók ellentétével, mint a két veronai család, akik már maguk sem tudják, miért gyűlölködnek egymással. Hiába jelenik meg Amerika a lehetőségek csillogó-villogó országaként, a filmben végig ott lebeg a komorság, a tragédia előszele. Túllendülve annak enyhén mulatságos mivoltán, hogy a kemény srácok balettszökkenésekkel vívják bandaháborújukat, lenyűgözött és letaglózott a film.
Már rengetegszer említettem, hogy menthetetlen musicalmániás vagyok, és ezúttal is az egyik kedvencemről fogok lelkendezni. Hála Anyunak, már gyerekkoromban megragadtak sötét mesevilágba repítő dalai, és mint sok más zenés darabnál, tűkön ülve vártam, hogy megismerhessem a hozzájuk tartozó teljes történetet. Először tizenegy évesen a Madách Színház erkélyéről követtem figyelemmel, majd attól teljes ámulatba esve rögtön megnéztem a 2004-ben készült filmet is, ami még jobban elnyerte a tetszésem. Nemrég pedig eszembe jutott, hogy a szeretett musicalek közül ezt láttam a legrégebben, így ideje lenne újra jegyet váltani a párizsi Opera Populaire-be.
Ahol 1870-ben teljes a felfordulás: élére új igazgatókat neveztek ki, primadonnájuk viszont épp ugyanekkor hisztériát csapva felmond. Megürült szerepére a korábban észre sem vett kóristát, Christine Daae-t nevezik ki, akiből így egy szempillantás alatt ünnepelt énekesnő válik. Állítása szerint hangját a Zene Angyala segített kristálytisztára csiszolni, akit korán elvesztett édesapja küldött hozzá, és akinek arcát sosem pillanthatta meg. A titokzatos mentor hamarosan felfedi előtte, ő valójában az operaházban bujkáló Fantom, aki régóta rettegésben tartja a társulatot és a közönséget váratlan felbukkanásaival és szokatlan követeléseivel. A maszk mögé rejtőző férfi tanítványa bűvöletében él, bármilyen eszközt hajlandó bevetni előrejutásáért, ami kezdetben imponál a lánynak, ám egy határt átlépve már elborzasztja. Szívét inkább gyermekkori játszótársának, Raoul de Chagny vikomtnak adja, amit a féltékeny Fantom nem tűrhet tétlenül…
Bár nem olvastam a regényeredetit, anélkül is kijelenthetem, Gaston Leroux igazi jólesően borzongató kísértethistóriát vetett papírra. A patinás színházépület zugai pompás helyszínül szolgálnak a kalandhoz, és ez filmvásznon tud a leghatásosabban megelevenedni. Az előadásnak is megvan a maga varázsa, hisz szinte a sztori részének érezhetjük magunkat, mintha mi is a hírhedt operaház nézőterén ülnénk, és a Fantom akár a hátunk mögött léphet elő az árnyékból, ráadásul a Madáchban kifejezetten ügyesen állítanak elő olyan jeleneteket, amikről azt lehetne hinni, csak számítógépes trükkökkel megoldhatóak. A mozgóképnek viszont pont az az erőssége, hogy kitör a színpad keretei közül, testközelbe hoz zsinórpadlást és katakombákat, valósággá tesz behavazott tetőt, kihalt temetőt, nyüzsgő párizsi utcákat. Lélegzetelállítóak a képsorok, ahogy visszafordul az idő kereke, és a poros, elhanyagolt színházba visszaköltözik az élet, vagy amikor a Fantom elvezeti Christine-t tóbarlangos birodalmába – a filmtechnika csodáinak köszönhető, hogy ilyen magasságokba szárnyalhat a képzelet.
Emmy Rossum alakításában Christine földöntúli jelenség, a Zene elbűvölő, törékeny, éteri hangú, megtestesült Angyala. Tisztalelkű lány, aki szerényen kezeli tehetségét és az ölébe hulló hirtelen sikert, és nem meglepő, hogy két hódolója is akad. Engem általában ki lehet kergetni a világból a szerelmi háromszögekkel, ám ebben az esetben a hősnő valóban bonyolult, szívét tépő választás elé kényszerül. A két férfi a vágy két eltérő formáját képviseli: Raoul (Patrick Wilson) a biztonságot, az odaadó, feltétel nélküli szeretetet, vele szemben a Fantom (Gerard Butler) a vonzó ismeretlent, az emésztő szenvedélyt, ami egy ideig izgalmasabb, ám egészségtelen ragaszkodás társul hozzá. Az aggasztó tényezők ellenére a rajongók többsége ez utóbbi párosítást pártolja, és ugyan valamilyen szinten nem helyénvaló egy ennyire nyíltan zaklató kapcsolatot idealizálni, én mégis tudok hozzájuk csatlakozni. Megértem, hogy Raoul nyugalmasabb jövőt kínál Christine számára, de sajnálom a Fantomot, akit torz külseje miatt folyamatosan megvetnek, félnek tőle, és mikor egyszer végre megismer egy személyt, aki észreveszi benne a szépet, aki szeretni tudná, őt is elüldözi maga mellől.
Andrew Lloyd Webber, a musicalek koronázatlan királya bravúros muzsikájával tökéletesen megfogta a történet hangulatát. Az általam hallottak közül egyértelműen ez a legjobban sikerült munkája, amiben minden hang a helyén van, nincsenek diszharmóniák. Nagyszerűen elegyítette a klasszikus operák és a 80-as évek rockslágereinek hangzásvilágát: amikor a templomi orgonát elektronikus gitár kíséri, az maga a gyönyör. A legikonikusabb szólam már a nyitány csendjébe beleharsanva libabőröztet, majd a művel azonos című dalban tér vissza énekkel kiegészülve. Nyugtalanító atmoszféráját ellenpontozzák a lágyabb dallamok, mint Christine debütálása, az andalító Think Of Me, a Zene Angyalának címzett Angel Of Music, és a Fantom vallomása, a Music Of The Night. A lány duettjei a két férfival, Raoullal a gyengéd All I Ask Of You és a Fantommal a perzselő Point Of No Return kitűnően szemléltetik viszonyuk különbségét. Az ismétlődő dalfoszlányok nem válnak unalmassá, mivel más karakter szájából, más szöveggel, más hangszerelésben egészen megváltoznak: ami romantikus, később fenyegető, ami először bizakodással teli, a végére kiveszik belőle a remény.
Az operaház fantomja egyike azon filmeknek, amiket akárhányszor képes lennék megnézni. Mindig lehet új részleteket felfedezni benne, zenéi hetekig nem eresztenek, jelmezei és díszletei elkápráztatnak, története továbbgondolásra inspirál. Hibátlanul megalkotott, igazi gyöngyszem, amiből oly keveset találni a mai világban.
Már zengtem ódákat arról, mennyire odavagyok a Moulin Rouge musicalért, így amikor rábukkantam egy könyvre, amiben a színpadi változatán dolgoznak, tudtam, hogy azonnal olvasnom kell. Arról nem is beszélve, hogy a zseniális, de érzelmileg kifacsaró Mennyei bűnök után valami felvidítóra szomjaztam, amely követelménynek a Showmance hiánytalanul megfelelt: ellenállhatatlanul olvastatja magát, pikánsan humoros, a két szeretnivaló főszereplőt pedig képtelenség nem a filmbeli színészekként elképzelni.
A londoni WestEndet a Moulin Rouge bemutatója tartja lázban, különösen amiatt, hogy Christian szerepére Damon Atwoodot kérték fel. Az egykori gyereksztár hosszú időre egy kis skót szigetre vonult a nyilvánosság elől, ám érett, jóképű férfiként visszatérve népszerűsége újra az egekbe szökik. Bár közönsége és partnernői is rajongásukkal ostromolják, Damon szeme csak Rose Tayloron, a lámpalázas koreográfuson akad meg, aki azonban túl sokszor csalódott már színészekkel folytatott kapcsolataiban. A színházban szokás szerint gyorsan terjednek a pletykák, színfalak előtt és mögött egyaránt izzik a levegő, és a valóság lassan összefonódik a darab cselekményével…
Ahogy elképzeltem: Damon (Ewan McGregor)
Minden alkalommal lenyűgöz, ha betekintést nyerhetek egy film vagy színdarab munkálataiba, megfigyelve a látszólag zökkenőmentesen zajló produkciókba fektetett hatalmas mértékű fáradozást. Kulisszatitkokban a Showmance sem szenved hiányt: teljesen átérezhető, milyen megterhelő, mégis felemelő a társulat számára résztvenni egy ilyen nagyszabású show összeállításában, mennyire nehéz a színpadra nem magukkal vinni az egymás közti konfliktusokat. Emellett azt is gyönyörűen ábrázolja, hogy több elismerést érdemelnek azok a stábtagok is, akiknek a háttérben van feladatuk, és hogy csupán az ódon épület varázslatos légköre is inspirálóan hat a csodás illúziók létrehozásához.
A két főszereplőnek is szenvedélye a hivatása, de nem pusztán ez kovácsolja őket össze. Mindkettőjüknek bőven osztogatott csapásokat a sors, ám ők szétcsúszás helyett épp hogy az elvártnál még kötelességtudóbbak lettek, ami nagyon becsülendő bennük. Damon tökéletes ellentéte a műfaj sztereotípiáihoz illő önelégült macsóknak: szerény, csöndes, társaságkerülő, néha naiv, és ha szabad ilyet felnőtt férfira mondani, aranyos. Szokatlan módon mindössze 13 évesen Oscar-díjjal jutalmazták egy holokausztdrámában nyújtott megrendítő alakítását, ami egybeesve anyja elvesztésével iszonyatosan megviselte az érzékeny kiskamasz lelkét. Szerepeiben hiába küzdi le magabiztosan gátlásait, a ráirányuló reflektorfényt nem képes lazán kezelni.
Ahogy elképzeltem: Rose (Nicole Kidman)
Vele szemben Rose vagány, könnyen alkalmazkodó, ami a szívén, az a száján – legalábbis a külvilág felé, egyébként hajlamos szerencsétlenkedésre és önsajnáltatásra. Lételeme a tánc, de gyerekkori csúfolódások miatt nincs önbizalma nézők elé lépni, így csak a mozdulatok betanításával kamatoztatja tudását. Megfogadta, hogy többet nem szerelmesedik bele színészekbe, hisz mindig rossz tapasztalatokkal gazdagították, persze Damon erkölcsileg felette áll a korábbi csalfa fiatalembereknek. Itt érkezünk el hőseink következő értékes tulajdonságához: szakmájukon kívül egymáshoz is hűségesek. Tisztában vannak vele, hogy a másikra vágynak, még amikor nincs kimondva, hogy ők egy pár, akkor sem csinálják a “hol veled vagyok, hol mással” huzavonát, és szerintem ez elképesztően példamutató az olyan sztorik korában, amikben a félrelépést simán tolerálhatóként könyvelik el.
Ahogy Damon és Rose egyértelműen megfeleltethetők Christiannek és Satine-nak, a többiekben is fel lehet fedezni filmbeli énjüket: Rose féltékeny exében, Blake-ben a Herceget, nagyszájú lakótársában, Julianben Toulouse-t, a sikerért bármit megtevő rendezőben, Jacobban Zidlert, a kavarós színésznőcskében, Aliciában Ninit – ezen közös vonások mentén a történet akár egy jól kitalált modern átiratként is értelmezhető. Ehhez hozzátesz a csavaros koncepció is: egy olyan színdarabot próbálnak, amiben a szereplők szintén készítenek egy élethelyzetükre burkoltan utaló előadást, és ezzel párhuzamosan a színészek viszonyai is kezdenek a fiktív karakterekéhez hasonlóan alakulni. Előfordul, hogy az éppen gyakorolt dal annyira rárímel a valóságra, hogy nem szükséges megjátszaniuk a belevitt érzelmeket, pattanásig feszült jeleneteket eredményezve.
Ahogy elképzeltem: Blake (Richard Roxburgh)
Az egyetlen dolog, amiért nem kaphat tőlem maximális pontszámot a regény, az a túlzásba vitt kliséhasználat. Hiába számolt le a szerző néhány ponton, például a főhősök jellemében a bevett sémákkal, a rengeteg félreértés, mellébeszélés, álprobléma, kínos szituáció miatt gyakran fogtam a fejem. Természetesen unalmas lenne, ha a szerelem bonyodalommentesen bontakozna ki, de sokszor éreztem azt, hogy kizárólag a saját berögződéseik tartják őket távol egymástól. Egy színházban pedig nyilván más munkahelyeknél halmozottabban ármánykodnak a kollégák a saját előrejutásukért (vagy legalábbis szeretik úgy lefesteni, mintha a színészek magánélete is drámai volna), viszont ez engem inkább fáraszt, mintsem szórakoztat.
Ha nem a kedvenc filmemet vinnék színre, talán jobban egy könnyed kis semmiségnek éreztem volna a könyvet, így azonban minden utalás és idézet megdobogtatta a szívem, érezve, hogy az írónőnek ugyanúgy sokat jelent a Moulin Rouge, mint nekem. Hogyha enélkül nem lett volna elég indokom újranézni, hát most végképp megjött a kedvem, és remélem, egyszer láthatom (akár csak felvételről) a Broadwayen játszott valódi színpadi adaptációt.
Megkísérlem szavakba önteni az élményt. A filmet, ami összes vetélytársát hátrautasítva a legkiemeltebb helyet foglalja el a szívemben. A filmet, aminek kockái szüntelenül peregnek a fejemben, amit akármilyen kacifántos úton, de bármihez hozzá tudok kapcsolni, amit a legapróbb utalástól azonnal kedvem támad újranézni. Kritika helyett áradozás következik Baz Luhrmann korszakalkotó víziójáról.
1899-ben Párizs a művészvilág fellegvára, így Christian, az ábrándos angol fiatalember is ide költözik, hogy kibontakoztassa írói karrierjét és reményei szerint rátaláljon az igaz szerelemre. Bohém lakótársai bevezetik a helyi éjszakai élet központjába, a Moulin Rouge-ba, ahol szívét első pillantásra rabul ejti a revü legtündöklőbb kurtizánja, Satine. Titkos viszonyukat egy színdarab közös munkálataival leplezik, ami a csőd szélén álló mulató fényét is visszaadná. A valóság és a színpad közti hasonlóságok azonban nem maradhatnak örökké feltűnésmentesek, sőt, vannak erők, amikkel az őszinte érzelmek sem szállhatnak szembe…
Különös, hogy általában megdöbbentő precizitással vagyok képes felidézni a számomra fontos események időpontját, ám ez esetben nem tudnám megmondani se a pontos évet, se az évszakot, amikor először ragadott magával a Moulin Rouge. A körülményekről annyi rémlik, hogy nagyjából tízéves lehettem, és hétvége vagy szünet kellett legyen, mert otthon töltöttük a napot. Délután egy óra körül nézett körbe anyukám a tévéműsorban, és bukkant rá, hogy éppen kezdődik (hogy miért ilyen méltatlan napszakban vetítették, azóta se értem, de nekünk pont kapóra jött), és bár számos felnőttes elemet tartalmaz, talán már vagyunk elég érettek a megnézéséhez. Ezzel szemben az érzésekre, amik közben elöntöttek, már jóval tisztábban emlékszem.
A leírás alapján egy klasszikus kosztümös-romantikus históriára számítottam, ami részben igaz is, hisz a sztori több helyről is visszaköszönhet, a megvalósítás az, ami magasan kiemeli mindenféle skatulyából. Totálisan elámultam, hogy az elképzeléseimhez képest a musical mennyire lendületes, humoros, frappáns, meglepő és teljességgel egyedi! Hogy ebbe belefér, hogy váratlanul Madonnára meg Queenre zendítenek rá, és nem egyszerűen felcsendül A muzsika hangja, hanem még át is hangszerelik indiaira! Aztán teltek az évek, de rengeteg jelenet velem maradt, végül tavaly nyáron jutottam odáig, hogy újra megtekintsem – és azóta töretlen a rajongás.
Christian és Satine a leggyönyörűbb szerelmespár, akik valaha színre léptek a vásznon. Ewan McGregor imádnivaló a félszeg idealista szerepében, míg Nicole Kidman egyszerre egy éteri angyal és a végzet asszonya. Földöntúli szépségük mellett a kamaszos bohóság sem áll távol tőlük lopott pillanataikban. Valljuk be, nem szokványos, de annál üdítőbb felállás, hogy ezúttal a férfi az, aki érzékenységével és romlatlanságával hódítja meg a sokat tapasztalt, kiábrándult nőt – és akkor még nem is említettük, hogy mindketten fantasztikusan énekelnek! Segítségükre a legextravagánsabb különcök vonulnak fel, élükön Henri de Toulouse-Lautreccel (John Leguizamo). Ő itt inkább színjátszói, mint festői minőségében szerepel, de megrázó sorsát, törpeségéből eredő magányát nagyszerűen érzékeltetik. Azontúl, hogy festményei egyértelmű irányt adtak a látványvilág megtervezéséhez, egyes képei kísértetiesen olyanok, mintha már a múltban a szereplőket ábrázolta volna: nézzétek csak meg ezt vagy ezt, és mondjátok, hogy ti is azt látjátok, amit én!
A Vörös Malomban senki nem vonhatja ki magát az igazgató, Harold Zidler (Jim Broadbent) felügyelete alól, aki ellentmondásos, olykor akár ellenszenves figurának is tűnhet. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy mindent a szórakozóhely sikeres továbbműködtetésére tesz fel, ha úgy követeli a helyzet, alkalmazottai boldogságát is – mindez azonban belül őt is megviseli, a gondtalan showman álcája mögül egyre jobban előbújik a megtört öregember. A Herceg (Richard Roxburgh), aki a műsor finanszírozásáért cserébe Satine kegyeire pályázik, elsőre nevetséges, pipogya, épp ezért ártalmatlan figurának látszódik, ám fokozatosan kitudódik, valójában egy birtoklási vágytól megszállott őrült áll a szerelmesek útjába, aki nem hagyja annyiban, ha nem kaphatja meg, amit akar.
Baz Luhrmann vitathatatlanul napjaink egyik legegyénibb látásmódú rendezője. A koncepció, miszerint az 1900-as évek hajnalára helyezett cselekményhez hozzákevernek egy csokor slágert a század másik feléből, könnyen félrecsúszhatott volna, az ő kezei közt viszont arannyá vált. Nincsenek kételyeim afelől, hogy a modern zenék nélkül is tetszetősnek találnám a filmet, de ez a csavar tette igazán emlékezetessé. A korábban felnőtt generációkkal ellentétben én a számok többségét innen ismertem meg, és csak később az eredetijüket, ám ez semmit sem vett el az élvezetükből (sőt, még külön vicces is, ahogy máshol hallva ráeszmélek, hogy hiszen ez benne van a Moulin Rouge-ban!).
A kedvenceim a legbájosabb vallomásként szolgáló Your Song, a szerelmes dal-körkép Elephant Love Medley (ó, ha volna egy teljes verzió az I Was Made For Loving You-ból!), a szívfacsaróan varázslatos One Day I’ll Fly Away, a hidegrázósan ütős The Show Must Go On, a tüzes és kétségbeesett El Tango DeRoxanne, és a háttérből épp csak kiszűrődő (annyira, hogy harmadik nézésnél csodálkoztam rá), pörgős Rhythm Of The Night. Mindehhez hozzájárul még a díszlet lehengerlő színkavalkádja: létezik az a jó értelemben vett giccs, amikor az agyam hátsó szeglete tisztában van vele, hogy túlzás, ennek ellenére képtelen vagyok nem fülig érő mosollyal szemlélni, ahogy a csillagos ég alatt kiszaladnak a háztetőre, és még a hold is operaáriára fakad.
És a legszebb, egyben a legfájdalmasabb, hogy már a legelső képsorokban sem titkolják el, hova fog az egész kifutni, a néző mégis reménykedve üli (üli? táncolja! ugrálja! tombolja!) végig a két és fél órát, hogy talán máshogy alakul. Szerencsére a komikum és tragikum tökéletes arányú ötvözésének köszönhetően a fotelből így is pozitív érzésekkel, határtalanul felemelő élményben részesülve kel föl.
Ez kétségtelenül az a fajta mozgókép, ami rendkívül meg tudja osztani a közönséget. Nem ajánlhatom teljes szívvel akárkinek, hisz biztos jócskán vannak olyanok, akik rögtön belefáradnak a kánkántól hangos, abszintmámoros első félórába, és nem várják ki, hogy láthassák a játékidő múlásával lassuló és mélyülő csodálatos történetet. Akiket viszont hozzám hasonlóan beszippant a forgatag, garantáltan törzsvendéggé kívánnak majd válni, újabb és újabb éjszakákat töltve a Moulin Rouge-ban.
Indulása óta sok mindenről meséltem a blogon, a könyvkritikák mellett megszaporodtak a filmvéleményezések, közzétettem saját novelláimat, időről időre pedig toplisták, book tagek, elmélkedések is felkerültek. Akad viszont egy terület, amit eddig nem igazán hoztam szóba: a zene, amit sokáig nem éreztem az oldal profiljába illőnek. Most mégis úgy érzem, eljött az ideje, hogy bevezessem olvasóimat az életemet kísérő dalokba, egy a Never Let Me Go-n talált kérdéssor segítségével. Hallgassátok örömmel, és fogadjátok megértéssel az őszinteségi rohamaimat!
A jelenlegi kedvenc dalod
&
Kedvenc előadód egyik dala
Hosszú ideig bajban voltam vele, hogy kit nevezzek meg kedvenc énekesemként, aztán Anne-Marie teljesen belopta magát a szívembe természetességével, lazaságával, őszinteségével. Azt az eufóriát pedig le sem lehet írni, ami átjárt akkor, mikor megtaláltam, hogy egy dal, amit közel egy éve kerestem, éppenséggel az övé. Az Alarm dögös, kemény és határozott, kész kémfilm pereg le közben a belső mozimban.
Az első és utolsó dal a zenelejátszód listájában
Cím szerinti ABC-be rendeztem, tehát az első Anne-Marie-től a 2002, az utolsó a 5 Seconds of Summertől a Youngblood. (Ez akár a “happy-től a depiig” lista két véglete is lehetne…)
A dal, amit utoljára hallgattál
Ma belebotlottam, kapaszkodjatok meg, a Hallelujah pörgősített változatába, és annak ellenére, hogy nekem sosem jutott volna eszembe ilyen elvetemült ötlet, egészen megtetszett.
Egy dal, amit szívesen énekelsz
Kezdem átérezni, miért is hívják a soul zenét úgy, mint a lelket: a káprázatos fekete énekesnők dalait tudom a legszívbőljövőbben énekelni. Változó, hogy rá bírom-e állítani a hangom a megfelelő szólamokra, de mikor sikerül visszaadnom Rihanna Disturbiájából az “It’s a thief in the night to come and grab you” kezdetű részt, az minden próbálkozást megér.
Egy dal, amit ki nem állhatsz
Nehezen viselem azokat a bárminemű dallamot nélkülöző zajkeverékeket, amiket osztálytársaim korlátlanul képesek üvöltetni, én ellenben pár perc után agyérgörcsöt kapok tőlük.
Egy dal, amit egész nap hallgatni tudnál, és nem unnád meg
Mindig változik, hogy mire vagyok rákattanva, és ismétlem folyamatosan legalább a fejbéli lejátszómban, az igazi kérdés az, hogy a mostani favoritjaimért vajon évek elteltével is ugyanígy fogok-e lelkesedni.
Egy dal, amit szeretsz, de ritkán hallgatsz
Élek-halok a 80-as évek diszkóslágereiért, és fontolgatom, hogy többet kéne belőlük rendszeresen hallgatni, viszont úgy talán elveszne az ünnepélyessége az alkalmaknak, mikor találkozom egyikkel-másikkal.
Egy dal, ami a fejedben ragad, akárhányszor hallod
A suliban előszeretettel játsszuk a Kahoot nevű kvízjátékot, amihez igencsak fülbemászó aláfestést komponáltak, és valóságos szentségtörésnek véljük, ha egy tanár nem kapcsolja be hozzá a hangszórót.
Egy dal a kedvenc filmedből
Bolondulok a musicalekért, és köztük is legfényesebb csillagként a Moulin Rouge ragyog számomra, egy varázslatos, grandiózus história áthangszerelt modern dalokkal. A kedvenc filmes posztomban már áradoztam róla egy sort, ide pedig az Elephant Love Medley-t hoztam el, amiben Nicole Kidman és Ewan McGregor csokorba fogják a legszebb zenés szerelmi vallomásokat.
Egy dal, ami a gyerekkorodra emlékeztet
Sok korszakot idézhetnék itt fel, kezdve az egészen pici koromban hallgatott rigmusoktól, de legszívesebben kiskamaszságomra emlékszem, amikor elkezdett kialakulni a saját ízlésem. A 2006-13 közti időszak terméséhez újra és újra visszahúz a szívem, és néha úgy tűnik, mintha akkoriban csupa felhőtlen élményben lett volna részem.
Egy dal, amiről a szüleid jutnak eszedbe
&
Egy dal, amit valaki énekelt neked
Örömmel jelenthetem ki, hogy a szüleim rengeteget énekeltek/énekelnek nekem, és az általuk hallgatott dalok közül a legtöbbet szívesen hallgatom én is: Madonna, ABBA, Zséda, Kováts Kriszta, Napoleon Boulevard, Ákos, Zorán, Pál Utcai Fiúk, Republic, és megannyi musical-betétdal…
Egy dal, ami egy jó barátodra emlékeztet
Két húgom (akik szerencsére egyben a barátaim is) kedvenceit választottam: egyikük a Maroon 5-ért, másikuk Shawn Mendesért van oda. Az ő munkásságukat összességében én is kedvelem.
Egy dal, ami a szerelmedre emlékeztet
Felix Jaehn két számával jellemezném a helyzetet: vágyom megtapasztalni az érzést, mikor a választottam végre odaadóan szeret (Ain’t Nobody), ám jelenleg a szerelem egy bonyolult rejtvényre hasonlít (Like A Riddle), amiben sosem tudhatom biztosan, mit jelent egy-egy kedves szó vagy lopott pillantás.
Egy dal, ami az exedre emlékeztet
Csalódásaim feldolgozásában nagy segítségemül szolgál Sigrid az ő bájos könnyedségbe csavart szívfájdalmával. A Strangers tökéletesen illik a helyzetekhez, amikor azt hittem, sínen vannak a dolgok, miközben az egészet csak túlgondoltam.
Egy dal, ami az első szerelmedre emlékeztet
Komolyan arra vagytok kíváncsiak, mikor harmadikban a színjátszókörben fülig belehabarodtam a srácba, aki a Bús Piros Vödör szerepében lépett fel?
Egy dal, ami egy olyan barátra emlékeztet, akivel már nem vagytok jóban
Már említett kiskamaszságomban általános iskolai legjobb barátnőm volt cinkosom, aki felől, mióta gimisek lettünk, nem hallottam. Időnként rámtör, mennyire hiányzik, és eltűnődöm, miről beszélnénk, ha összefutnánk. Úgyhogy, azontúl, hogy a közös időnkből származik, elsősorban a címe miatt passzol ide Timbaland és Katy Perry duettje, az If We Ever Meet Again.
Egy dal, ami tavaly nyárra emlékeztet
Álomszerű kikapcsolódás az erkélyen a függőfotelben ringatózva, Zedd és Liam Payne Get Low-jára elképzelni, hogy naplementében suhanok a végtelen autópályán, aztán annál mesésebb, mikor ezt a valóságban is átélhetem.
Egy dal, ami megnyugtat
Megmagyarázhatatlan módon vonzanak a dél-amerikai kultúrák, és teljesen elvarázsol a muzsikájuk. Néhány reggelen kedvetlenül indultam iskolába, aztán a metróaluljáróban elhaladva egy pánsípos mellett valami földöntúli békesség költözött a lelkembe, ami egész nap kitartott. Régi álmom elutazni ezen misztikus dallamok szülőföldjére.
Egy dal, ami reményt ad
Céline Dion klasszikusa maradéktalanul összefoglalja, amire most szükségem van: olyan, mint egy anyuka vagy barátnő, aki mellém ül, a vállamra teszi a kezét, és bátorít, hogy ne görcsöljek annyira rá a vágyaimra, mert ha hiszek bennük, beteljesülnek a maguk idejében.
Egy dal, ami megríkat
Érzékeny lelkemet amúgy is könnyű megérinteni, ám Avicii Waiting For Love-ja különösen mélyre hat. Menthetetlenül potyogni kezdenek tőle a könnyeim, főleg azok után, hogy az előadóját idén elvesztettük.
Egy dal, amitől táncolni támad kedved
Én inkább fülhallgatóban ücsörgős típus vagyok, de a vérpezsdítő nóták, mint a Little Mixtől az Is Your Love Enough?, engem sem hagynak mozdulatlanul.
Egy dal, amire egy barátoddal táncoltatok
Az idei tanévtől a tesiórákon tevékenységek szerint keveredik az évfolyam, így többek közt táncórákon veszek részt, ahol lehetőségem van jófej fiúkkal táncolni. A kedvencem a rumba, amit Beyoncé éterien gyönyörű Halojára szoktunk lejteni.
Nektek melyek életetek meghatározó zenéi? Egyezik az ízlésünk vagy netán gyökeresen eltér? Osszátok meg nyugodtan!
A blogos terveimet fejtegető bejegyzésben vacilláltam azon is, hogy indítsak-e filmes blogot, vagy a Süntüske avanzsáljon egyenrangúan könyves és filmes oldallá. Legfontosabb érvemként azt hoztam fel, miszerint jóval több filmet nézek, rövidebb idő alatt, mint ahány regényt elolvasok, és a legtöbbet akár pár mondatban is össze tudnám foglalni. Végül sikerült egyszerű, de nagyszerű döntést hoznom: hetente egy rövid posztban számolok be az előző hétvégi (mivel csak ekkor van időm tévézni) filmélményeimről. Szóval lássuk a mögöttem álló pénteket és szombatot, bár máris itt áll előttem a következő!
Péntek (02. 03.)
Salamon király kincse
Év: 1985
Rendező: J. Lee Thompson
Főbb szereplők: Richard Chamberlain, Sharon Stone, John Rhys-Davies, Herbert Lom, Ken Gampu
Allan Quatermain profi kalandor. Amikor értesül arról, hogy expedíció indul Salamon király elveszettnek hitt kincsének megtalálása céljából, az elsők között jelentkezik a szerveződő csapat kötelékébe. A kincs birtokában nagyon gazdag ember válhat belőle, így a veszélyekkel nem törődve veti bele magát a dzsungelbe, és halált megvető bátorsággal száll szembe azokkal, akik megpróbálják megakadályozni célja elérésében.
Gyenge Indiana Jones-utánérzésnek ígérkezett, és lényegében az is volt, ám péntek esti kikapcsolódásnak tökéletesen megfelelt. Bár remekül szórakoztam rajta, mégis hiányzott belőle az a plusz, ami az Indy-t kultikussá tette. Nagy előnye, hogy sok régi filmmel ellentétben cseppet sem lassú tempójú, a szereplők szó szerint egyik bajból csöppentek a másikba.
Richard Chamberlain kellően karizmatikus főhős volt, bár szerintem ő se vette komolyan a szerepet, Sharon Stone azonban olyan hisztisen és kiforratlanul játszott, hogy az elején megesküdtem volna rá, hogy ez még nem ő, hanem egy korábbi csaj, aki mindjárt gyorsan meghal, Stone pedig majd valami nagyon emlékezetes jelenetben lép be.
Ha muszáj választani, legjobban a fejjel lefele lógó őslakosok és a kiabálós törzsfőnök néni mellett a török és német főgonosz egyet nem értése és kényszerű összedolgozása nyerte el a tetszésem, abba viszont elég fura belegondolni, hogy John Rhys-Davies, aki itt a török pszichopatát játszotta, volt az Indy-filmekben a jószándékú Sallah is (Teve NEM kell!).
Szombat (02. 04.)
Túszharc
Év: 2000
Rendező: Taylor Hackford
Főbb szereplők: Russell Crowe, Meg Ryan, David Morse, Pamela Reed, David Caruso
Peter Bowman amerikai olajmérnököt túszul ejtik egy dél-amerikai országban. Cége felfogadja a hivatásos tárgyalófelet, az ausztrál antiterrorista katonát, Terryt. Az olajcég közben csődbe jut és megvonja a támogatást. A túsz felesége, Alice maradásra bírja az utolsó reményt jelentő túsztárgyalót, s minden követ megmozgat, hogy pénzt szerezzen férje kiszabadítására. Petert egyedül felesége iránti szerelme tartja életben, Terry azonban egyre nehezebben ért szót az emberrablókkal.
Megindító és részletekbe menően hiteles alkotás, ám annál hosszabb és kevésbé izgalmas, a tetejébe még jól szét is volt szedve reklámokkal, így a vége felé már tényleg környékezett az álom.
Szerencsére nem volt elviselhetetlenül durva a látvány, de kellőképp húsbavágó, átéreztem a túsz szenvedéseit. A színészek elég visszafogottan játszottak, Meg Ryannek jobban fekszenek a romantikus vígjátékok, na és nyilván Russell Crowe-nak sem ez élete filmje. Azt viszont értékeltem, hogy a szerelmi szál nem bontakozott ki, hanem csak sejttették az erős érzelmeket. Mégis hogy nézett volna ki, ha a túsztárgyaló megmenti a mérnököt, aztán lelép a nőjével?
Még egy filmet szeretnék megemlíteni, amit a suliban néztünk meg, és nem más, mint az Oscar-jelölt magyar rövidfilm, a
Mindenki
Év: 2016
Rendező: Deák Kristóf
Főbb szereplők: Gáspárfalvi Dorka, Hais Dorottya, Szamosi Zsófia, Karádi Borbála, Bregyán Péter
1991-et írunk, a 10 éves Zsófi új iskolába kerül. Az új helyen sok minden idegen és furcsa, de van remény: Zsófi bekerül az iskola híres kórusába, és összebarátkozik Lizával, aki a legnépszerűbb lány az osztályban. Még nem is sejti, hogy hamarosan Lizával együtt kell szembeszállniuk a kórusvezető Erika nénivel, aki nem olyan kedves, mint amilyennek elsőre látszik.
Elragadóan bájos, épp megfelelő hosszúságú filmecske. Egyszerre fakasztott mosolyra és könnyekre, elsősorban azért, mert voltam a főszereplő kislányéhoz hasonló helyzetben: alsóban színitanodába jártunk a testvéremmel, és a tanárnő, ki tudja, miért, annak ellenére, hogy folyton dicsérte a tehetségünket, mindig csak csoportos szerepre osztott minket, és többször előfordult, hogy egy dalban egyedül mi nem kaptunk saját sort.
A film varázsa azonban abban rejlik, hogy a rossz emlékek mellett eszembe juttatta általános iskolás korom boldog epizódjait is: kertek alatt hazagyalogolást, őszinte és tiszta gyerekbarátságokat, az iskola hatalmasnak és rejtélyesnek látását (és hozzáteszem, én nem ilyen gyönyörű cirádás épületbe jártam)…
A rövidfilm tulajdonképpen az, ami írásban a novella, és ez a műfaj megköveteli a csattanóra épülést. Nos, a csattanó pont akkora volt, amekkorára számítani lehetett, így nem okozott különösebb meglepetést, mégis elemi erővel hatott. Tényleg minden korosztályhoz szólni tud ez a film, az Oscarnak pedig csak örülni lehetne.
Remélem, tetszik nektek ez a rovat, szerintem mindenképp új távlatokat nyit meg, és segít, hogy jobban megismerjetek. Már az aktuális hétvége első filmjén is túlestem (A lány és a farkas volt az), úgyhogy legkorábban hétfőre várhatjátok a következő filmes bejegyzést.
Süntüske 