Karácsonyi ajándékként fogadjátok szeretettel egy újabb misztikus-romantikus történetemet.
Ahogy a viharfelhők közül előbújó nap első sugarai fénysávot vetettek a hálószoba padlózatára, az ágyban kucorgó gyönge alak lassan kiburkolózott a vastag paplanból, és vékony karjával az éjjeliszekrényre helyezett csengő után nyúlt.
– Jobban van a kisasszony? – sietett be azonnal az ápolónő, és segített feltápászkodni az egész testében reszkető lánynak. – Nyugalom, mindjárt rendben lesz! Látja, már szinte nyoma sincs az iménti égszakadásnak!
A beteg figyelte, hogy borulnak aranyba a bútorok az elegáns bécsi bérpalota hatalmas ablakain keresztül, míg remegése nem enyhült. Az ápoló egy csésze forró teát hozott, majd a ház úrnője lépett be az ajtón, és gyermeke ágya mellé telepedett.
– Sajnálom, ennél többet nem tehetünk érted – szorította meg a kezét, amit lánya beletörődően fogadott, mint tizenhat esztendeje minden egyes alkalommal.
*
Hella Lochbergnek kislánykora óta a napsütésbe kellett kapaszkodnia, mivel amint esősre fordult az idő vagy besötétedett, érezte, elfogy az ereje. Kezdetben azt hitték, csupán lehangolttá teszi a komor égbolt és a téli rövid világosság, aztán megindultak a rosszullétek, és béklyóba kötötték a lány életének rendjét. Az éjszakákat nem lehetett kikerülni, így amennyire sikerült, hozzájuk szoktatta magát: napnyugta után nem hagyta el otthonát és lámpafényben aludt, ám az esőzések kifejezetten megrengették. A szürke napokon tehetetlenül feküdt ágyában, és várta a zivatar lecsendesedését, ilyenkor nem vett részt a házitanító óráin, és a legapróbb mozdulat is nehezére esett. Derűs délelőttökön ezzel szemben amennyit lehetett, a szabadban tartózkodott, családjával hosszasan korzóztak a közeli parkban, hogy alaposan feltöltekezhessen éltető verőfénnyel.
Így is emlegették: a lány, akit a fény éltet. Pedig ha valakiről azt lehetett volna mondani, hogy a nap is körülötte forog, és csak neki szikrázik, az az apja első házasságából származó nővére, Verena volt: aranyszőke hajkoronájú, fejét büszkén felszegő teremtés, aki az összes tekintetet magára vonta, mégis leplezetlenül féltékenykedett a húgára a különös kórságát övező figyelemért. Hella iránt egyéb okból senki se érdeklődött volna: sovány, sápatag, sötét hajú volt, nagy barna szemei fénytelenül meredtek beesett arcából, és miután a széltől is óvták, alig mutatkozott társasági eseményeken. Az igazat megvallva, amennyit érzékelt ezekből az összejövetelekből, nem is hiányzott neki az ismerkedés ilyetén módja, egyáltalán nem zavarta, hogy a nővérét körülrajongó sótlan ficsúrok őt egy pillantásra sem méltatják. A regényekben olvasott elsöprő szerelemre vágyott, bár elképzelni sem tudta, hol bukkanhatna rá.
*
Az orvos havonta látogatást tett a lakásban Hella egészségét felmérni, hiába sejtette mindkét fél, hogy úgysem adódik kézzelfoghatóbb magyarázat, sem gyógyír a lány panaszaira. Az év júliusi időpontján a férfi szokásától eltérően nem távozott közvetlenül a vizsgálat után, hanem asztalhoz ülve beszédbe elegyedett a szülőkkel.
– Őszintén csodálnám, ha bármi előremutatással tudna szolgálni a fiatalabb leányomat illetően – jegyezte meg cinikusnak szánva, de a hangjában elfojtott kétségbeesettséggel Lochberg úr. Felesége szótlanul, lesütött szemmel ült mellette, szüntelenül körbelengte a mérhetetlen fájdalom.
– Ne temesse egyből a helyzetet, uram! – csitította a doktor. – Látják, az erős, tartós napsütés milyen kitűnő hatással van a kisasszony hogylétére. Javaslom, amennyiben megengedhetik maguknak, tegyenek hosszabb kiruccanást egy meleg helyre, netán a tengerhez!
– Ó, a tengerpartra mindannyiunknak régi óhaja eljutni! – húzódott mosolyra Lochbergné ajka, majd jókedve rögtön le is lankadt. – Csak attól félek, még ha el is utaznánk, és Hella állapota javulna, itthon visszaesne ebbe az őrjítő körforgásba, és az egész semmit sem érne.
– Jogosak az aggodalmai, asszonyom, ám egy próbát igazán tehetnének, ártani biztosan nem ártana.
– Boldoggá tenne – fűzte hozzá váratlanul cérnahangján az érintett, aki eleinte a lépcsőn ücsörögve hallgatta a szóváltást, és észre sem vették, mikor került a társalgóba. – Olyan kevés lehetőségem van innen messzebbre eljutni.
Verena szaladt be a helyiségbe, és ellenállhatatlanul rebegtette szempilláját apjuk felé, hisz egy vakáció neki is csak a javára válhatott. Hella egyszerre irigyelte és vetette meg nővére bámulatos meggyőzési képességét, amivel még mostohaanyját is képes volt az ujja köré csavarni. Nem mintha a nő háttérbe szándékozta volna szorítani nem vér szerinti gyermekét, akiről édesanyja korai elvesztése után ő gondoskodott, viszont a kisebbik lány betegségének kezelésére áldozta a legtöbb fáradozást.
– Elfoglalt lennék, de nektek képtelen vagyok nemet mondani: elutazhatunk délre – egyezett bele végül Lochberg úr.
*
Az indulás előtti éjjelen Hella álmatlanul forgolódott. A sötétben örökké rosszul érezte magát, a lámpa fénye nem pótolta megfelelően a napét – és mindezek ellenére a lányt valami megmagyarázhatatlanul vonzotta az éjben. Az eső elkeserítette, ám az éjszaka varázslatosnak tűnt. Belegondolt, hogy míg ő korán álomra hajtja fejét, mások ekkor kezdenek igazán élni, indulnak színházba, bálozni, mulatni, andalogni a holdfényben, és ő ebből nem részesülhetett. A hajnali útrakelés izgatta, pedig anyja vállához simulva reszketett, miközben beszálltak az elfüggönyözött automobilba, és onnan az Itáliába tartó vasúti szerelvénybe. A pályaudvaron még erősebben rezzent össze, mikor úgy látta, egy fekete sziluett követi őt, aztán elhessegette a gondolatot, mondván, csak képzelődik.
Kellemes, épphogy nem zsúfolt üdülővárosba érkeztek, ahol a főtérre néző nagyszállodában foglaltak lakosztályt. Hellát egyfelől gyönyörködtette a fényűző épület, másrészt elidegenített szigetnek látta a hely szerény lakosoktól nyüzsgő, természetes életmódjának közepében. Szerencsére a vízen, egy deszkapallón, az illendőség határain belül lévő kék-fehér csíkos fürdődresszében fekve ki tudta zárni a bosszantó külvilágot, teljesen átadta magát a ringató hullámoknak és a napsugaraknak, amiket még sosem érzékelt ilyen simogatónak.
*
Az éj leszállta ismét ingerültté tette, leginkább mert egyedül kellett maradnia a szálláson, mialatt családtagjai esti városnézésre mentek. A szülők ugyan senkit semmiből sem akartak kihagyni, Verena nyaggatása azonban megtette a hatását, és ha már egyszer nekivágtak a sötétnek, az utcai világítás ellenére sem merték kockáztatni, hogy Hellát is magukkal vigyék. A csalódott lány most, talán az egész napos sütkérezésnek köszönhetően a szokottnál jobban érezte magát, mégsem döntött úgy, hogy elfoglaltságot keres a hotel számos klubtermében. Csak gubózott az ágyában, és próbálta kizárni elméjéből azokat a nyugtalanítóságukban is csalogató hangokat, amik máskor is hívogatták az éjszakában.
A kalandvágy végül felülkerekedett rajta, bár az első emeleti, nem a főtérre, hanem egy hátsó rejtekútra néző ablakban egyensúlyozva sem tudatosult benne teljesen, mire vállalkozik. Csatos cipőjének magas sarkát ügyetlenül igyekezett beakasztani a párkány kiszögellésébe, hálóinge fölé kanyarított köpenyén keresztülsüvített a mediterrán szellő. Elmormolt egy röpke imát, nagy levegőt vett, elrugaszkodott, és mielőtt átvillanhatott volna a fején, hogy menten kitöri a nyakát, mintha egy láthatatlan kéz illeszkedett volna a tenyerébe, és gyengéden a talajra segítette. Hella hitetlenkedve pislogott körbe, ám egy teremtett lelket sem látott a közelében. Döbbenetét egykettőre felváltotta az öröm, amint megcsapta a szabadság illata. Korábban sosem lehetett a tulajdon sorsának irányítója, így most repülni kívánt, énekelni, táncra perdülni a néptelen utcán. Hirtelen földbegyökerezett a lába: megesküdött volna rá, hogy ugyanazt a sötét figurát látja, akit a vasútállomáson, és egyenesen felé lépkedett.
– Csatlakozhatnék egy fiatal hölgy magányos éjjeli sétájához? – szólította meg érces hangon, és a lánynak az a különös érzete támadt, hogy a férfi nem az ő anyanyelvén, németül és nem is más ismert nyelven beszél, mégis akárhonnan származna, megértené.
– A lelkemre kötötték, hogy ne álljak szóba idegenekkel – felelte, miközben alaposabban szemügyre vette az alakot. Talpig koromfekete, előkelő öltözéket viselt, markáns arcvonásai, széles válla határozottságot és fenyegetést sugalltak. Hella borzongott, de valahogy megnyugtatóan is hatott rá a férfi, érezte, nem bántani, hanem védelmezni akarja.
– Igaz, ami azt illeti, megszöknöm sem lett volna szabad. Miből állna ezek után még egy szabályt megszegnem? – folytatta magabiztosabban, és belekarolt az ismeretlenbe.
*
Töviről hegyire bejárták a városkát, anélkül hogy összeakadtak volna a többi Lochberggel, ráadásul Hella csodával határos módon szemernyi rosszullétet sem tapasztalt. A férfi végig tapintatosan viselkedett, és rendkívüli műveltségről tett bizonyságot, bármilyen témában el tudtak beszélgetni – épp csak nem mutatkoztak be egymásnak. A lány észrevétlenül surrant a lakosztályba, ahova megkönnyebbülésére még nem tértek vissza rokonai. Pedig úgy érződött, hajnalig odakinn csavargott titokzatos kísérőjével, aki ezt követően minden alkonyatkor, mikor Hella egyedül maradt, megjelent az ablak alatt, és azelőtt visszakísérte, hogy családja bármit is észrevehetett volna. Verenának, aki mindig kiszagolta a szerelmi ügyeket, azért feltűnt, hogy féltestvére jóval kiegyensúlyozottabb mióta Olaszországban tartózkodnak, és nem átallotta ugratni:
– Milyen üde vagy újonnan, húgocskám!
– Az itteni napfény egészen kicserélt, sokkal jobban vagyok – adott kitérő választ a kisebbik lány.
– Á, sejtem én, hogy ennél többről van szó! Na, ki vele, csak nem szerelmes lettél?
– Jaj, ugyan, mikor lenne alkalmam bárkivel megismerkedni? – hárította tovább nővérét, de pirulását nem tudta elrejteni.
*
Elérkezett a vakáció utolsó napja, és Hella rettegett, hogy ha hazatérnek, sosem látja viszont kedves új ismerősét. Itt volt az ideje végre szembesülni egymás kilétével, hiába tűnt eddig jelentéktelennek megosztani nevüket, korukat, származásukat a szárnyaló eszmecserék mellett. A szülők és Verena aznap estére is leltek elfoglaltságot, Hella pedig számolta a perceket, amíg végre magára hagyták.
– Holnapra virradóan hazautazom Bécsbe – tért a lényegre azonnal, miután hódolója leemelte az ablakból. – A nevem…
– Pontosan tudom, ki Ön, Hella Lochberg, és ha rajtam múlik, nem fog megszakadni a kapcsolatunk.
A lány elképedten kereste a szavakat:
– De hogyan… én sosem árultam el… és nekem viszont sejtelmem sincs, hogy maga kicsoda!
– Magam vagyok az Éj – zengte a férfi, mire Hella elnevette magát. – Nem vesz komolyan?
– Csak azon kuncogok, hogy a mi nyelvünkben… az éjszaka nőnemű!
– Számtalan formát társítottak már hozzám, ám ebben az alakban testesülök meg legszívesebben. Amit említett, talán épp arra utal, hogy társtalanul uralkodtam évmilliókon át, de mindig is reméltem, lesz egy nő, aki kiérdemli, hogy magam mellé emeljem.
– És ez éppen én lennék? Ez megtisztelő…, de félelmetes is… Bocsásson meg, nem tudom, mit mondhatnék! – azzal könnyekkel küszködve elrohant.
– Ha bármikor döntésre jutna, meg fogom találni! – kiáltott utána az Éj, majd egybeolvadt a sötéttel.
*
Hazafelé zötykölődve Hella kedvetlenül bámulta a tovasuhanó tájat, családja nem bírt lépést tartani váratlan hangulatingadozásaival. Otthonukban fordult csak anyjához, felülkerekedve a szorongáson, hogy úgysem fogja elhinni, amibe beavatja. Beszámolója végére érve Lochbergné a tenyerébe temette arcát és zokogásban tört ki.
– Annyira reménykedtem, hogy ez nem fog bekövetkezni!
– Anyám tisztában volt vele, hogy ez vár rám? – kérdte hitetlenkedve a lány, miközben valami különös balsejtelem rándította görcsbe a gyomrát.
– Immár nem kerülhetem el, hogy megtudd az igazságot. A születésed egy szokatlanul hűvös márciusi éjjelre esett, és nagy szenvedés árán sikerült téged a világra hoznom. Amint csillapodtak kínjaim, és végre a karomban tarthattalak, földöntúli békesség szállt meg. Aztán hirtelen kialudtak a lámpák, hideg fuvallat járta át a szobát, és éreztem, nem vagyunk egyedül. Egy harminc év körüli, feketébe öltözött férfi állt az ágy végében, ünnepélyesen meghajolt, és az Éjként mutatta be magát. Tudatta velem, amint újszülött leányom hajadonná serdül, az ő jegyese lesz, mert földi életéből el fog vágyódni. Halálra rémültem, fogalmam sem volt, mit felelhetnék! Könyörögtem az égieknek, inkább éltesse egyedül a napvilág az én kicsikémet, semmint az éjjel elrabolja tőlem!
– Egész eddigi életemet a betegségem börtönében töltöttem, és most szembesülnöm kell vele, hogy te húztad körém a falait! – fakadt ki Hella. – Miért nem hagytad, hogy úgy élhessek, mint más?
– Csak a te érdekedben cselekedtem, meg akartalak óvni! – védekezett anyja.
– Az éjszakába más anyák sem engedik el a lányukat, de nem nyomnak ilyen súlyos bélyeget az egész életükre! Ha már itt tartunk, miért hat rám a vihar is?
– Minden kívánság velejárója a szükséges alkukötés. Azt kértem, a napsütés éltessen, és a szürkeség is az ellentétének számított. De kérlek, ne haragudj rám, ne ítélj el!
– És mi van akkor, ha… megszerettem az Éjt? Ha vele érzem magam először igazán szabadnak? Ha amikor mellette vagyok, mégsem leszek rosszul a sötétben?
– Menj vele, ha ezt akarod, látom, hogy nem tudlak visszatartani! Ha megbánnád, nálunk mindig lesz helyed – törődött bele végül az anya.
*
– Készen állok – suttogta Hella a szobája ablakában ülve, mikor beesteledett. A lány tudta, hogy fájdalmat okoz anyjának, ám a nőnek is be kellett ismernie, amióta gyermeke az Éjjel kapcsolatba került, olyannak láthatta, amilyennek mindig is szerette volna: élettel telinek. Arcába szín költözött, bronzfényű haja göndör csigákban omlott a vállára, sudár alakjára kifogástalanul illett hosszú, mélykék ruhája. Az Éj eljött érte, magához szorította, és többé nem engedte el.
Így történt, hogy Hella Lochberg egyik napról a másikra kitörlődött a saját életéből. Ha bárki kérdezett felőle, azt mondták, egy svájci klinikán napfénykúrázik, ám a teljes igazságot csak édesanyja tudta. Az Éj és jegyese uralták a csillagos égboltot, a kivilágított utcák felett szálltak, és ha megjelentek egy estélyen, minden szem elbűvölve szegeződött rájuk. Hella szíve azonban mégis gyakorta összeszorult, ha olyan távoli tájakon volt soron az ő idejük, ahol nappal bőségesen érte volna a nap fénye, vagy amikor tanúja kellett legyen, mennyi bűnt követnek el az éj leple alatt. Párjának nem vallotta be, de hiányolta régi életét, és arra vágyott, bár egyformán megélhetné a nappalokat és az éjjeleket is. Talán csak ha esne, az szomorítaná el.
Süntüske 