Caleb Carr: A Halál angyala (Dr. Laszlo Kreizler 1.)
A tavalyi évem egyik legjobb tévésorozat-élménye volt Az elmeorvos (amit én még a jóval kifejezőbb A lélekbúvár címmel láttam, de ez részletkérdés). Az első epizód kissé elbizonytalanított, túlságosan megrázott a központi gyilkosság, mégis jól tettem, hogy a folytatás mellett döntöttem, mert egy igazán izgalmas és összetett krimit láthattam. Utána már nem volt kérdés, hogy az alapját képező könyveket is szeretném elolvasni, hogy még inkább elmélyedhessek a bűnügyi pszichológia rejtelmeiben.
1896-ban New York az ellentétek városa: monumentális épületeivel a lehetőségek földjét testesíti meg, míg nyomortanyáival a bűnözés melegágyául szolgál. Amikor egy minden korábbinál brutálisabb sorozatgyilkos gyermekprostituáltakra kezd vadászni, Theodore Roosevelt rendőrfőnök érzi, erre az ügyre nem állíthatja rá akármelyik emberét. Dr. Laszlo Kreizlerhez, a neves pszichológushoz fordul, aki nemcsak megfékezni, de megérteni is képes lehet az elkövetőt. A doktorhoz csatlakozik John Schuyler Moore, a Times újságírója, Sara Howard, a rendőrség első női alkalmazottja, valamint Marcus és Lucius Isaacson, a detektívőrmester-testvérpár is. Nyomozásuk azonban veszélyesebb, mint gondolták, hiszen elvetemült gonosztevők és korrupt zsaruk mellett a saját lelkük mélységeivel is szembe kell nézniük.
Két tényezőben nyilvánul meg a regény nagyszerűsége: a kor- és a lélekrajzban. Az előbbit illetően végig érződik a szerző történész végzettsége, mivel elképesztő aprólékossággal teremti meg a késő 19. századi New York atmoszféráját. A környezet leírása nem megakasztja, hanem gördülékenyen foglalja keretbe a cselekményt, amitől az egész élettelivé és kézzelfoghatóvá válik.
A mentális sérültség válfajairól folytatott okfejtések pedig, amennyire meg tudom ítélni, félelmetesen pontosak. Megdöbbentő volt figyelni, milyen sok apró, elsőre jelentéktelennek tűnő információt kell a csapatnak számításba vennie a bűnös profiljának felvázolása közben, hogy közelebb kerüljenek az igazsághoz. Azzal is érdekes volt szembesülni, hogy akkoriban mennyivel kevesebb eszköz állt a helyszínelők rendelkezésére. Többek közt az ujjlenyomatolvasást is még humbugnak tartották, holott mára nem egyszerűen alapvető bizonyítékszerzési módszerré vált, de a mobiltelefonunkba is így tudunk belépni. Bizonyos dolgokban ellenben, sajnos, nem történt előrelépés: valahogy fájdalmasan ismerősen csengett az átlagemberek vélekedése, miszerint Kreizler modern pszichológiai nézetei az amerikai társadalom és család értékeit veszélyeztetik…
A részletes jellemábrázolásnak köszönhető az is, hogy az adaptációhoz képest sokkal jobban sikerült átlátnom az elkövető szándékait. Félreértés ne essék, egyáltalán nem arra utalok, hogy elfogadom, miért öl valaki ártatlanokat, hanem arra, hogy pontosan végig tudtam követni a gyötrelmes életutat, ami mások megkínzásához vezetett. Ismét bebizonyosodott, mennyire fontos szerető családban nevelkedni, hisz a szülők gyakran nem is sejtik, hogy a természetes szigornak vélt bántalmazással szörnyű tettekre késztető csírákat ültetnek el a gyerekük elméjében. Hasonlóan tanulságos az áldozatok oldalát is megvizsgálni. Kisfiúk, akik nem ilyen kegyetlen halált érdemeltek, ám ami azt illeti, olyan életet sem, amilyet élni kényszerültek. Iszonytató és felfoghatatlan, hogy szegényeknek ilyen fiatalon a testük áruba bocsátása maradt az egyetlen pénzszerzési lehetőségük, és erre ráadásul sűrű kereslet is akadt magukat kifelé tisztességesnek mutató polgárok körében. Csoda, hogy a regénybeli fiúk egészen jól meg tudták őrizni tiszta, virgonc, gyermeki énjüket, miközben szégyennel és identitászavarral küszködtek.
Egy lélektant középpontba helyező történet persze mit sem érne, ha pont a főszereplői mondanának ellent az emberi természet sokrétűségének. Igaz, a kiemelt karakterek elsőre talán inkább típusoknak tűnnek, viszont a felszín alatt mindannyian rejtegetnek olyan tulajdonságokat és tapasztalásokat, amik árnyaltabbá teszik őket. Laszlo tagadhatatlanul zseniálisan elemzi mások viselkedését, ám ha a saját és közeli ismerősei lelkivilága kerül szóba, máris nehezebben igazodik ki. Rendszeresen lép fel ridegen és tapintatlanul a munkatársaival szemben, amivel a magának is nehezen bevallható érzelmeit próbálja palástolni. Ellenpólusaként John jóval földhözragadtabb és közvetlenebb fickó, aki olykor előbb használja az öklét, mint az eszét, de a szíve a helyén van. Sara pedig nem csupán elbűvölő, a csapat egyedüli hölgytagjaként a legtalpraesettebb is. Az Isaacson-fivérek szintén hasznos segítségnek bizonyulnak, mikor éppen nem civakodnak, illetve említésre érdemes még Mary, Cyrus és Stevie is, akik személyzetként nyújtanak támogató hátországot a kutatómunkához.
Amivel egy kicsit nehéz volt megbarátkoznom, hogy John tölti be a narrátor szerepét. A sorozat dramaturgiája egyenlő felosztásban követi a külön utakon járó szereplőket, így a könyvet is jobban el tudtam volna képzelni külső elbeszélővel vagy váltott E/1-ben. Bár sajnáltam a látókör beszűkülését, azt élveztem, hogy Mr. Moore humoros megjegyzései egy kis enyhülést hoztak a nyomasztó események közé. Sőt, az író így a klasszikus detektívpárosok (Holmes és Watson, Poirot és Hastings) előtt is tiszteleg, akiknél szintén a laikus(abb) segéd szemszögéből kerül bemutatásra a különc nyomozó ténykedése.
Olvasás közben visszaidézve a megfilmesített jeleneteket, elismeréssel konstatáltam, hogy kifejezetten hűséges feldolgozás született. Néhány elhanyagolható részletet változtattak meg (például bizonyos karaktereket összevontak, történéseket más helyszínre tettek át), emellett a magánéleti szálakra is nagyobb hangsúlyt fektettek. A színészeket remekül választották ki, a három főszereplő közti dinamika pörgősebb lett a vásznon. Na és bónuszként, azontúl, hogy a hazai olvasók számára a könyvben is érdekesség Laszlo félig magyar származása, a sorozatot egyenesen Budapesten forgatták, így végig lehet ismerős látképeket keresgélni. (Szóval senki ne lepődjön meg, ha a távoktatás végeztével egyetemi napjaimat az ELTE F épülete előtt fogom tölteni egy lovaskocsira várva ;).) Ezúttal a szinkron hiányát sem bánom, hiszen úgy elveszne az a néhány mondat, ami eredetileg is magyarul hangzik el.
Mondhatnám, hogy kizárólag erős gyomrúak álljanak neki a történetnek, ám én is annak ellenére kezdtem bele és szerettem meg, hogy általában nehezen viselem a durvább, véresebb sztorikat. A lenyűgöző precizitással végigvitt nyomozási folyamat, valamint a jó arányérzékkel váltogatott komoly és könnyed részek miatt mindenkinek ajánlom, aki egy izgalmas és hiteles történelmi krimire vágyik.
Süntüske 