Szerelem az idő korlátain átlépve

Kerstin Gier: Időtlen szerelem

Kerstin Giertől először a Fellegszállót olvastam, amit imádtam, és nem volt kérdés, hogy szeretnék még olvasni tőle. Következő olvasmánynak az Időtlen szerelem trilógiát néztem ki, ám szomorúan szembesültem a ténnyel, miszerint már sehol sem kapható. Végül beadtam a derekam, és kihoztam mindhárom kötetet a könyvtárból. Ennek ellenére továbbra sem tettem le arról az elhatározásomról, hogy egyszer saját példányaim lesznek, főleg azután, hogy nagyon megszerettem a sorozatot.

Gwendolyn Shepherd családjában öröklődik az időutazás képessége – ám a prófécia szerint a legfiatalabb generációban nem ő, hanem unokatestvére, Charlotte részesült ebben az adományban. Annál nagyobb a rokonság megdöbbenése, amikor tizenhat éves korukban mégis Gwen lesz az, aki váratlanul egy másik idősíkban találja magát. A lányt beavatják az időutazást felügyelő Őrzők titkos társaságába, ahol jelenlétét fenntartásokkal kezelik, és mindent, amit Charlotte évekig gyakorolt, rohamtempóban kell elsajátítania. Ráadásul együtt kell dolgoznia egy másik időutazó família sarjával, a jóképű, de arrogáns Gideon de Villiers-vel is. A 18. századi Londonban Saint-Germain gróf, a legendás alkimista különleges küldetéssel bízza meg őket: fel kell kutatniuk az összes múltbeli időutazót, hogy feltáruljon, mit rejt a kronográfnak nevezett időgép…

Gier stílusát már akkor a szívembe zártam, amikor először olvastam tőle. Igazán kedves humora van, és természetes könnyedséggel görgeti előre fantáziavilága eseményeit. Ez nincs másként ennél a sorozatnál sem, ráadásul mindez kiegészül az időutazás nagyszerűen kidolgozott rendszerével. Érdekes, hogy máshogy működik a dolog, mint az általam ismert történetekben: születni kell a képességgel, ugyanakkor időgéppel lehet szabályozni az utazásokat. Bár a téma szinte elkerülhetetlenül hozza magával a paradoxonokat, itt minden fejlemény logikusan levezethetően ér körbe. Ez valószínűleg abból is következik, hogy az írónő viszonylag limitált kereteket állított fel azon a téren, hogy hányan vannak az időutazók és milyen távlatokba lehet visszamenni.

Gwendolyn nagyon szerethető hősnő, becsülöm benne, hogy bár sokat szerencsétlenkedik és nem bízik eléggé magában, mégis a legtöbb szituációban talpraesetten helytáll. Gideon először túlzottan fellengzősen és kiszámíthatatlanul viselkedik, de a bajban bizonyítja, hogy egy igazi megtestesült modernkori lovag. Aranyos párost alkotnak, szórakoztatóak a szócsatáik és szívmelengető, amikor megvédik egymást. Ellenben nehezen viselem a huzavonát, ami a kommunikáció hiányából fakad köztük. A félreértéseikhez képest túlzottan is gyorsan bontakozik ki a szerelmük – talán hitelesebb lenne, ha néhány hét helyett néhány hónapot ölelne fel a történet.

A mellékszereplők közül Leslie szuper barátnője Gwennek, az ő éles esze nélkül sokkal nehezebben boldogulna a nyomozással. Ellenben Gideon öccse, Raphael számomra semleges karakter maradt: kellemesen csalódtam, hogy az első benyomással ellentétben nem egy bunkó nagymenő lett belőle, de különösebben nem kedveltem meg. Charlotte-ot, hiába volt beképzeltnek lefestve, azért egy kicsit sajnáltam: rossz lehet, hogy egész életében arra készítették, hogy valami különleges fog vele történni, aztán kiderült, hogy az mégsem az ő feladata. A sorozat legemlékezetesebb karaktere pedig kétségkívül a vízköpő Xemerius, akit leginkább a Harry Potter Dobbyjának és a Sabrina, a tiniboszorkány Salemjének keverékeként tudnék jellemezni. Egyszerűen hihetetlen a dumája, miközben megható is a Gwenhez fűződő ragaszkodása.

Az első kötet, a Rubinvörös még túlságosan a bevezetésre, az alapok lefektetésére koncentrál, majd egy olyan ponton kerül elvágásra, ahonnan hiányzik egy erősebb konklúzió. Szerintem jobbat tett volna a regénynek, ha attól függetlenül, hogy az egész sorozatban egy nagy küldetés véghezvitele a cél, valami kisebb részfeladat sikeres teljesítése után zárul. A Zafírkékben már felpörögnek az események, habár érződik, hogy az igazán nagyszabású akciókat és fordulatokat a fináléra tartogatja az írónő. Ezúttal már hosszabb időt töltenek a múltban a főhősök, valamint ha megkésve és nyögvenyelősen is, de megkezdődik Gwen kiképzése a 18. századi etikett terén. Ezek a jelenetek eszembe juttatták kiskamaszkori kedvencemből, az Időfutárból azokat a részeket, amikor Hannának a monarchiakori Bécsben kellett boldogulnia. Nagyon élveztem, amikor a lány találkozik a nagyapja fiatal énjével, ám a könyv fénypontjának kétségkívül a fergetegesen sikeredett estély tekinthető.

A záródarab, a Smaragdzöld viszont egyértelműen az Időtlen szerelem legütősebb kötete. Korábban nehezményeztem, hogy a rejtélyek (Lucy és Paul kapcsolata Gwennel, a holló hatalmának jelentése, a kronográf titka) könnyen kitalálhatóak, az olvasó számára előbb válnak nyilvánvalóvá, mint a szereplőknek, ám erre ebben a kötetben az írónő határozottan rácáfol. A végkifejletnél csak úgy kapkodtam a fejem: Gwen újabb különleges képessége, Saint-Germain gróf jelenbeli személyazonossága, Gideon mesteri terve, és – mintegy slusszpoénként – Mr. Bernhard kiléte mind-mind valódi meglepetésként hatottak.

Ezeknek a csavaroknak köszönhetően nem csupán úgy fogok emlékezni az Időtlen szerelem-trilógiára, mint egy bájos, de kissé egyszerű lányregényre, hanem mint egy kiemelkedően fordulatos, ügyesen felépített műre az időutazós történetek palettáján. Kíváncsi vagyok a filmadaptációkra, és mindenképp tervezem elolvasni Gier Silber– és Nefelejcs-sorozatait is, ha ismét valami léleksimogatóra lesz szükségem.

10/10

Felejthetetlen történet egy felejthető lányról

V.E. Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete

V. E. Schwab nem olyanfajta író, aki örökké ugyanabban a jól behatárolható zsánerben alkot, hanem számos különböző műfajban kipróbálta már magát, minden könyvével egy teljesen új világot teremtve. Így történhetett, hogy annak ellenére, hogy a korábbi regényei nem különösebben hoztak lázba, az Addie LaRue láthatatlan élete a fülszöveg első elolvasásával megfogott.

1714-ben, egy kis francia faluban a huszonhárom éves Adeline LaRue megszökik az esküvőjéről, amit szülei rendeztek el számára egy rideg, idősebb úrral. Kétségbeesésében megidézi a sötétség egyik istenét, aki ajánlatot tesz neki: örök fiatalságért és szabadságért cserébe minden megismert ember rövid időn belül elfelejti. A lány, mivel nem lát más kiutat, vállalja a feltételeket. Magányosan ugyan, de beutazza a világot, átéli annak változásait, és lassan azt is kitapasztalja, hogyan hagyhat nyomokat maga után. Mígnem 2014-ben, bevált életmódját felforgatja Henry Strauss, egy New York-i könyvesboltos, aki a második találkozásukkor is emlékszik rá…

Az örök élet és az amnézia témáit már rengeteg műben felhasználták, viszont még sosem olyan formában összekapcsolva, ahogy Schwab tette. Így Addie sorsa nem csupán azért válik fájdalmassá, mert mindenkit túlél, akit megszeret, hanem mert nincs is lehetősége hosszútávú kötődéseket kialakítani. Persze külső szemlélőként könnyű megállapítani, hogyan fogalmazhatta volna meg úgy a kívánságát, hogy elkerülje a csapdát, de akkor az egész történet sem jöhetett volna létre. Nagyon tetszett a főhősnő életszemlélete, az, hogy a nehézségek közepette is igyekezett megtalálni azokat a dolgokat, amiknek örülhet, hiszen folyton lesznek újabb felfedezhető helyek, megkóstolható ételek, megcsodálható műalkotások. Így Addie végtelen élete segíthet jobban értékelni a magunk véges létezését, és megpróbálni kihozni belőle a legtöbbet.

Természetesen Addie is érzi, hogy mindezen élmények kevesebbet érnek, ha nem oszthatja meg őket valakivel, és ekkor lép a képbe Henry. Felvetődik a kérdés, hogy a lány akkor is ragaszkodna-e az egyetlen rá emlékező személyhez, ha az nem egy jóképű és jószívű fiú lenne, de a helyzet ennél összetettebb. Kezdettől fogva sejtettem, hogy ez az együttállás azért valósulhatott meg, mert Henry is ördögi alkut kötött, ám nem jöttem rá, nála miben nyilvánul meg. Okosan lett kitalálva, hogy mindketten alapvető szükségletekre vágytak, amik eltúlozva áldás helyett átokként működnek.

Szerettem a kapcsolatukban, hogy hamar elfogadták a másik állapotát, és aktívan tettek azért, hogy ehhez igazodva nagyjából normális életet tudjanak fenntartani. Ellenben egyáltalán nem kedveltem azt a mérgező “se veled, se nélküled” huzavonát, ami Addie-t az általa Lucnek nevezett sötét istenhez fűzte. Valamelyest megértettem, hogy évszázadokon keresztül ő jelentette az egyetlen biztos pontot a lány számára, azonban ez nem jogosította fel arra, hogy kihasználja, és a kedve szerint láncolja magához vagy taszítsa el.

A regény végig lekötött, sodort magával, mégis a vége felé kezdtem aránytalanságokat érezni a cselekmény felépítésében. Ez leginkább az idősíkok váltogatására vonatkozik: lehet, hogy nem ezen volt a hangsúly, de szívesen olvastam volna bővebben arról, hogyan élte meg Addie a különböző korszakokat, a történelem viszontagságait. Ehelyett az írónő elsősorban a jelen gyakran eseménytelen hétköznapjait fejtette ki hosszabban, a múltból pedig csak villanásnyi jeleneteket adagolt. A végkifejlet viszont lenyűgözőre sikerült: bár több elméletet is felvázoltam, a tényleges megoldás mindegyiket felülmúlta, egyszerre foglalva magába az elengedést és az újrakezdés esélyét.

Szerencsére nem kellett csalódnom az előérzeteimben, valóban az idei év egyik legkülönlegesebb olvasmányával gazdagodtam. Az már biztos, hogy sokakkal ellentétben, Addie LaRue-t én sem fogom elfelejteni.

10/10

Habos-babos időutazás

Budai Lotti: Rizsporos hétköznapok

Amióta történelmi regényeket olvasok legszívesebben, ráébredtem, a régi korokból leginkább az érdekel, hogy élték meg a hétköznapokat. A hadjáratok és trónutódlások ugyan kitörölhetetlen részei az emberiség emlékezetének, gyakran egyhangúvá váló folyamatuk tanulása közben akkor csillan fel a szemem, mikor épületekről, használati tárgyakról, mindennapi rutinról bővíthetem a tudásom – és mivel a ruhák is ebbe a körbe tartoznak, rögtön fellelkesedtem, amint megláttam, hogy egy ilyen csodaszép divattörténeti album kerül kiadásra.

Amíg a megjelenés napjára vártam, felfedeztem és követni kezdtem az azonos című honlapot és Facebook-oldalt, amik rövidke bejegyzéseiből is kitűnt az írónő antik kosztümök és kiegészítők iránti rajongása, és rengeteg kutatómunkája. A könyv szép megkoronázása a blogolással töltött éveknek, összefoglalja és kronológiába rendezi a posztokat, átfogó betekintést adva az 1700-as és 1920-as évek közti időszak öltözködési szokásaiba.

A Rizsporos hétköznapok olyan igényes kiadvány, aminek már csupán a nézegetésében el lehet veszni: nagy alakú, fényes lapú, telis-tele gyönyörű ruhakölteményekről készült fényképekkel, korabeli grafikákkal, híres festményekkel. A szöveget hozzáolvasva pedig egyáltalán nem száraz ismertetőket kap az olvasó, hanem számtalan, olvasmányosan megfogalmazott érdekességet a divat alakítóinak céljairól, újító szándékairól, a viseletek praktikusságáról – ami azt illeti, az esetek többségében inkább impraktikusságáról.

Bizony, hiába esik jól olykor-olykor elábrándozni, milyen mesés lenne a századfordulón élni, és fodros báli szoknyákban járni-kelni, a könyv azt sem kozmetikázza el (hogy egy stílusos szófordulattal éljek), mennyi szenvedést, kényelmetlenséget voltak képesek a nők kibírni szépségük érdekében, és mennyi nevetséges hóbortot nem átallottak az arisztokraták magukra venni. A történelmi háttér is szorosabban kapcsolódik a témához, mint elsőre gondolni lehetne, a nők egyre merészebb ruházatain keresztül végig lehet követni öntudatosabbá válásukat, sőt, más meglepőbb módokon is befolyásolta egymást a kiemelt országok (elsősorban Franciaország és Anglia) sorsa és lakosainak öltözködése.

Amióta nem csak olvasni szeretem a történelmi regényeket, hanem magam is szívesen alkotok letűnt korokban játszódó történeteket, fokozottan érzem a megalkotott környezet hitelességének fontosságát. A Rizsporos hétköznapok hasznos segítség a múltbeli szereplőim ruhatárának összeállításához, de természetesen egyszerű olvasói szemmel is pompás lapozgatnivaló. Kíváncsian várom a beharangozott, ezúttal nem az előkelőkkel, hanem az alacsonyabb rétegekkel foglalkozó második kötetet – már itt is felsejlett, mennyire megdöbbentően más dimenziókban éltek egymás mellett a különböző társadalmi osztályok. És az is biztos, hogy előbb-utóbb kézbe fogom venni Budai Lotti valamelyik egzotikus tájakra (Indiába, Japánba, Kubába) kalauzoló regényét is.

10/10

 

Kicsit csiszolatlan, de gyöngy

Mörk Leonóra: Lány igazgyöngyökkel

Ezt a könyvet a nagymamámtól kaptam kölcsön, aki, velem ellentétben, csak úgy falja a romantikus regényeket, és bár én először kicsit vonakodtam, felélesztettem kísérletező kedvem, és próbát tettem vele. És milyen jó, hogy így döntöttem! Sokkal több van ebben a műben, mint feltételeztem volna.

Rendszeresen olvasom a Nők Lapját, így megjegyeztem már Mörk Leonóra nevét és arcát, jellegzetes írói stílust azonban még nem sikerült társítanom hozzá. Az első tőle olvasott regény után viszont biztos, hogy jobban fogok figyelni a cikkeire.

Ahogy elképzeltem: Márta (Sandra Bullock, bár elvileg Meg Ryanre hasonlít)

Elsősorban azért ódzkodtam a történettől, mert valami tingli-tanglit néztem volna ki belőle. Az első fele olyan is volt, tipikus amerikai csajos vígjáték, szerencsére a jobbik féléből, hamisíthatatlanul magyar elemekkel tarkítva. Első számú főhősnőnk, Márta fárasztóan esetlen, de okos gondolkodású, szókimondó, azonosulható nő, aki magát szinte bűnös élvezetként olvastató stílusban narrálja csetlés-botlásait. Szóval elkezdett érdekelni, tulajdonképpen egészen tetszeni is, mégsem jobban, mint egy egyszernézős, könnyed romantikus film.

Ahogy elképzeltem: Philipp (Bradley Cooper)

A történelmi rész viszont, istenem, mindenért kárpótolt! Ugyan ez sem olyasmi, amit még sehol nem olvashattunk-láthattunk, de amellett, hogy hasonlóan olvasmányos, elképesztően hitelesen van tálalva. Az utolsó apró részletig odaképzelheti magát az olvasó az 1700-as évek Drezdájába, Amszterdamába, vagy egyenesen Koreájába. Anne-Sophie ráadásul még sokkalta erősebb és önmegvalósítóbb lány, mint Márta, bár lehet, hogy ez csak a beszűkültebb világlátású korszak miatt érződik így. A szerelmi szálak is élvezetesek, jó látni, hogy mind Márta és Philipp, mind Sophie és Nicholas kapcsolata két intelligens, művelt emberé, akik édelgés közben értelmes dolgokról tudnak beszélgetni és vitatkozni. Nicholas körül ugyan vártam volna valami nagyobb konfliktust, de ez a börtönbe zárós is elég feszültségteljesre sikerült. A mellékszereplőket is kedveltem, különösen a bohókás, de bölcs törpét, valamint az aggodalmaskodó, segítőkész nevelőnőt.

Ahogy elképzeltem: Sophie és Nicholas (Scarlett Johansson és Colin Firth)

A regény szerkezete nem olyan jól megoldott, szerintem ütősebb lett volna, ha nem Márta kerete közt látjuk Sophie sztoriját, hanem felváltva a két idősíkot. Ha egyszer vászonra vinnék, hisz igazán hangulatos és pörgős film lehetne belőle, érdemesebb lenne így szőni a szálakat. Engem is bosszant, mikor több szemszögű történetekben mindig a legizgalmasabb jeleneteknél kell váltani, ugyanakkor nem éppen előnyös, ha annyira belefeledkezem Sophie életébe, hogy el is felejtem, az egész Mártával kezdődött, a végén pedig túl kevés terep maradt a visszacsatolásra. A kereten belüli keret, Ádám naplója is tetszett, szórakoztató volt olvasni ügyetlen, régies fogalmazásmódját, ám ez is amilyen hosszan vezette be a lényeget, olyan sután lett lezárva.

Összességében nagyon gördülékenyen megírt, precíz kutatómunkára bizonyságot adó, öntudatos emberek sorsát bemutató, életszeretetet hirdető mű, amit érdemes bebiztosítottan sok szabadidővel kézbe venni.

Értékelésem:

10/8

 

Mi a neve a futárnak, aki az időt hozza?

Gimesi Dóra – Jeli Viktória – Tasnádi István – Vészits Andrea: Időfutár 1-6.

(A körző titka; A királynő palástja; A próbák palotája; A káosz temploma; A por hatalma; A holnap ostroma)

 

Nagy sokára, de megérkezett az első könyvértékelés! A választás nem volt nehéz: mindenképpen a kedvenc könyvsorozatomról, az Időfutárról szerettem volna írni. Szinte el se lehet mondani, mennyit jelent nekem ez a könyv. Ez volt az egyik, ha nem az első olyan sorozat, ahol tűkön ülve kellett várjam minden kötet megjelenését, pláne, hogy brutális függővéggel zárulnak, tippelgettem, mi fog történni, és milyen színű lesz a borítón a cím :).

Az alaptörténet, vagyis az időutazás, már túlságosan is elcsépelt, mégis sikerült újat mutatni, a végeredmény pedig zseniális. Hogy miért? Be kell látnom, az egyik kedvenc műfajom a magyar ifjúsági kalandregény, hisz megtalálhatóak benne az ismert helyszínek, de nem olyan semmiről se szóló, mint egy realisztikus gimis könyv, hanem olyan izgalmakat hoz közeli környezetben, mint külföldi társai. Különösen az első kötetekben kapnak szerepet a nevezetességek, a Gül baba türbéje, a Várszínház, a Lukács fürdő, és ez olyan jóleső érzés!

A mai Budapest

Az 1700-as évek Bécse

Az ókori Róma

A jövőbeli Búraváros

A szereplők könnyen bekategorizálhatók, de végtelenül szerethetőek és szórakoztatók. Hanna, a vadóc, makacs hősnő, zseni barátnője, Zsófi, aki később géppisztolyos végzet asszonyává válik, Tibi, az esetlen srác, a poéngyáros Szabi, a plázacica Edina, az okostojás Bulcsú, a szépfiú Benedict, az okostojás-szépfiú Ervin, Sándor, a jóságos bácsi, gyerekkorában a cuki Sanyika, a hősies tornatanár Géza bá, az érzelmes magyartanárnő Rogyák Mari, a harcias konyhásnéni-nagymama Vali néni, a bogaras Pusztai professzor és Tekla lánya, és én hogy szeretem mindegyikőjüket! Még Felemásszeműt is, aki egészen megjámborult a végére. Természetesen utálom Bujdosónét, aki az igazi főgonosz lett a végére, az arkhónt, aki az igazi főgonosz lett volna hirtelen, valamint képtelen vagyok megkedvelni a köpönyegforgató Charlotte-ot. Ötletes a valóban létezett személyek beépítése a történetbe, és egyikőjüknél sem érzem azt, hogy meg lenne gyalázva az emlékük, akkor se, ha nevetségesen, vagy nagyon gonoszan ábrázoltak.

Jelenet a debreceni Csokonai Színház előadásából

Nem csupán a történelmi korszakok, hanem a családi és iskolai helyzetek is elképesztően hitelesek. Érződik, hogy a szerzők ismerik a mai fiatalságot. Akár még a fikciós szál nélkül is megállnák a helyüket a sulis és otthoni bonyodalmak, de persze sokkal jobbak így kalandokkal felturbózva. A humor pedig egyszerűen fergeteges! Körülbelül minden harmadik mondatnál meg kellett állnom, mert nem bírtam ki nevetés nélkül. A legjobb jelenetek Szabikához, meg a drága Sándor bácsihoz kapcsolhatók, de a többiek is sűrűn keverednek olyan vicces szituációkba, amire képtelenség felkészülni.

Azért persze nem vagyok maradéktalanul megelégedve a sorozattal. Bár tetszik a történetvezetés, és hogy milyen idősíkokat látogatnak meg, az nem, hogy ez is egy mostanában oly divatos disztópia lett a végére. Érdekes eljátszani a kiszáradt Balaton és hasonló magyar jövőképek gondolatával, mégis úgy érzem, eltömegesedett a sztori azzal, hogy itt is a futurisztikus rendszer lezúzása a végső megoldás. Amellett éles a különbség a már megtörtént, forrásokkal alátámasztható múlt és az elképzelt, megjósolhatatlan jövő ábrázolása közti különbség: a történelmi korszakok precízen, informatívan bemutatottak, míg Búraváros némileg gyerekes és szürreális.

A rádiójáték főszereplői: Nagy Katica (Zsófi) és Herman Flóra (Hanna)

Aztán vannak olyan szálak, amikor szerintem az írók (akik ugyebár négyen vannak, ami komoly megbeszéléseket és összetartást követelhet), nem igazán tudtak megegyezni, mi legyen. Ilyen Hanna szerelmi élete: először Andrisra figyel fel, aztán Metzler vonja magára a figyelmét, végül Benedicttel jár tartósan, de azért Fúziónál meginog, és közben Ervin meg Szabi is bepróbálkoznak nála. Az én szívemben ez a katyvasz elégedetlenséget okoz. Határozottan  Bendzsi-párti vagyok, ezért különösen felháborít az egész regényfolyamot lezáró pocsék jelenet Hanna nénivel, és legszívesebben rákérdeznék az íróknál, hogy mi történt utána, mert ezt Hanna mégsem hagyhatja! Ellensúlyozásul ott van Zsófi és Tibi, Bulcsú és Tekla, vagy akár Géza bá és Mari néni cseppet sem zökkenőmentes, de imádnivaló kapcsolata.

Akad néhány nem túl jelentős, de szembeötlő logikai bukfenc is, mint hogy az 1. részben elhangzik, hogy Ervin tizedikes, de a 2. kötetben kilencedikes, meg Edina beszól Hanna néninek, hogy dehogy jár Szabikával, neki egy nyolcadikos a barátja, mikor ők a nyolcadikosok. Ugyanígy, amikor Hanna megérkezik a Sigray gimibe, az nyolcosztályos gimnáziumként van leírva, mégis a második részben már tizenkét évfolyamos, majd úgy tűnik, a nyolcadikosok a végzősök. Lehet, hogy ez sokaknak elkerüli a figyelmét, de engem zavarnak ezek az összeegyeztethetetlen részletek.

Rajzolt előzetes (sajnos azóta nem érhető el)

Ezektől eltekintve imádom ezt a sorozatot, és sajnálom, hogy vége lett, mert olvasnám még. Tipikusan az a történet, amikor még számtalan kalandot fel lehetne fűzni a szereplőkre, mert sok kihasználatlan kor maradt, ahova elutazhatnának. Sőt, akár töritankönyvet lehetne kiadni az ő kalauzolásukkal! A borítókat is szeretem, a sok név és kifejezés a borítón már előre sejteti a történetet, ami eredeti, és azért színesítik a vicces kis ábrák is. Az utolsónál pedig egyáltalán nem számítottam, hogy feketébe fordítják a fehéret!

Érdekesség, hogy a történet először rádiójáték formájában jelent meg, és aztán írták regénnyé. Nem követtem a műsort, de tervezem, hogy belehallgatok. A Körző titkából társasjáték is készült, amit előszeretettel játszunk otthon, annak ellenére, hogy bosszantóan szívatós. Kíváncsi lennék, csinálnak-e a többi részből is, és az milyen lenne, nem csak a játékmenet, hanem a később csatlakozó szereplők megrajzolása miatt is.

 

Ajánlom mindenkinek, tökéletes olvasmány fiúknak és lányoknak is, általánostól időskorig.

 1-3. kötet:

10/10

4-6. kötet:

10/9