Amióta történelmi regényeket olvasok legszívesebben, ráébredtem, a régi korokból leginkább az érdekel, hogy élték meg a hétköznapokat. A hadjáratok és trónutódlások ugyan kitörölhetetlen részei az emberiség emlékezetének, gyakran egyhangúvá váló folyamatuk tanulása közben akkor csillan fel a szemem, mikor épületekről, használati tárgyakról, mindennapi rutinról bővíthetem a tudásom – és mivel a ruhák is ebbe a körbe tartoznak, rögtön fellelkesedtem, amint megláttam, hogy egy ilyen csodaszép divattörténeti album kerül kiadásra.
Amíg a megjelenés napjára vártam, felfedeztem és követni kezdtem az azonos című honlapot és Facebook-oldalt, amik rövidke bejegyzéseiből is kitűnt az írónő antik kosztümök és kiegészítők iránti rajongása, és rengeteg kutatómunkája. A könyv szép megkoronázása a blogolással töltött éveknek, összefoglalja és kronológiába rendezi a posztokat, átfogó betekintést adva az 1700-as és 1920-as évek közti időszak öltözködési szokásaiba.
A Rizsporos hétköznapok olyan igényes kiadvány, aminek már csupán a nézegetésében el lehet veszni: nagy alakú, fényes lapú, telis-tele gyönyörű ruhakölteményekről készült fényképekkel, korabeli grafikákkal, híres festményekkel. A szöveget hozzáolvasva pedig egyáltalán nem száraz ismertetőket kap az olvasó, hanem számtalan, olvasmányosan megfogalmazott érdekességet a divat alakítóinak céljairól, újító szándékairól, a viseletek praktikusságáról – ami azt illeti, az esetek többségében inkább impraktikusságáról.
Bizony, hiába esik jól olykor-olykor elábrándozni, milyen mesés lenne a századfordulón élni, és fodros báli szoknyákban járni-kelni, a könyv azt sem kozmetikázza el (hogy egy stílusos szófordulattal éljek), mennyi szenvedést, kényelmetlenséget voltak képesek a nők kibírni szépségük érdekében, és mennyi nevetséges hóbortot nem átallottak az arisztokraták magukra venni. A történelmi háttér is szorosabban kapcsolódik a témához, mint elsőre gondolni lehetne, a nők egyre merészebb ruházatain keresztül végig lehet követni öntudatosabbá válásukat, sőt, más meglepőbb módokon is befolyásolta egymást a kiemelt országok (elsősorban Franciaország és Anglia) sorsa és lakosainak öltözködése.
Amióta nem csak olvasni szeretem a történelmi regényeket, hanem magam is szívesen alkotok letűnt korokban játszódó történeteket, fokozottan érzem a megalkotott környezet hitelességének fontosságát. A Rizsporos hétköznapok hasznos segítség a múltbeli szereplőim ruhatárának összeállításához, de természetesen egyszerű olvasói szemmel is pompás lapozgatnivaló. Kíváncsian várom a beharangozott, ezúttal nem az előkelőkkel, hanem az alacsonyabb rétegekkel foglalkozó második kötetet – már itt is felsejlett, mennyire megdöbbentően más dimenziókban éltek egymás mellett a különböző társadalmi osztályok. És az is biztos, hogy előbb-utóbb kézbe fogom venni Budai Lotti valamelyik egzotikus tájakra (Indiába, Japánba, Kubába) kalauzoló regényét is.
Túl a Robert Langdon-sorozat eddigi öt kötetén, kedvet kaptam Dan Brown két, a szimbólumkutatótól független regényéhez is. Bár régóta figyeltem őket a polcon, a történetükről csak annyi fogalmam volt, hogy a tudományt és a technológiát állítják középpontba, ami kevésbé foglalkoztat, mint a művészettörténet. Ettől még bíztam benne, hogy a szerző ezen a téren is kiemelkedőt alkotott, mivel az Eredetben már bizonyította, hogy a két témakört képes páratlanul ötvözni is.
Némi vacillálás után elsőként a Digitális erődbe kezdtem bele, amibe belejátszott az is, hogy ez jelent meg előbb, egyben ez volt Brown legelső könyve. Ennél persze nyomósabb indok, hogy a titkosírások gyerekkorom óta lenyűgöznek, és éreztem, ez az alapanyag a rejtjelek mesterének tollából utánozhatatlanul izgalmas és informatív történetet eredményezhet.
Ahogy elképzeltem: Susan (Amanda Peet)
Az USA Nemzetbiztonsági Ügynökségének (NSA) kódfejtő gépébe, a TRANSLTR-be egy feltörhetetlen algoritmus, úgynevezett digitális erőd kerül, ami lassan megbénítja az addig hibátlanul működő szerkezetet. Míg a kriptográfus Susan Fletcher a veszélyes folyamat leállításán munkálkodik, vőlegénye, a nyelvészprofesszor David Becker Sevillába utazik, ahol holtan találták a program megalkotóját, az ügynökség egy kiugrott tagját. Célja a személyiségi jogok védelme volt, szemben a mindenre kiterjedő hírszerzéssel, ám ennyivel már épp eleget tett ahhoz, hogy egyeseknek érdekükben álljon eltávolítani őt az útból. Utolsó üzenete viszont továbbterjed, amíg rá nem bukkannak az ellenkódra…
A két főhőshöz először közömbösen viszonyultam, ám amint betekintést nyertem megismerkedésükbe és szerelmük kibontakozásába, rögtön megkedveltem őket. Susan férfikollégáit megszégyenítően csillogó észjárású és határozott, David pedig amellett, hogy már-már álomszerűen művelt, sportos és lovagias, szerethetően esetlen is tud lenni. Keveset szerepeltek együtt, de a közös pillanataik aranyat értek, a szakmájukból adódó kis belsős poénjaikkal és egymás szórakoztatására kiötlött rejtvényeikkel. Igazán érdekes volt beavatódni a kódfejtők szigorúan őrzött világába, még ha a 20 évvel ezelőtti technikai háttér mára jócskán elavultnak is hat. A szereplők pedig egyáltalán nem vádolhatók azzal, hogy ki sem mozdulnának az irodából, a számítógép elől, hisz az egyik szálon idegenvezetést kapunk Sevilla nevezetességeihez – a Barcelonába kalauzoló Eredet után csak még jobban felerősödött bennem a Spanyolországba utazási vágy.
Ahogy elképzeltem: David (Patrick Dempsey)
Örömmel állapíthattam meg, hogy Brown már debütálásában csúcsra járatta mindazon tényezőket, amik műveit letehetetlenné varázsolják: a rövid, csattanós fejezeteket, amiket juszt sem ugyanaz a szál folytatása követ, a nyomról nyomra haladást téves kitérőkkel, a gyanú elterelését, a pár mondattal tökéletesen jellemzett karaktereket. Észrevétlenül rengeteg hasznos információval gazdagít, újra és újra az apró, könnyen elsikkadó részletekre irányítja a figyelmet, együtt lehet találgatni a szereplőivel, miközben végig az orránál fogva vezeti az olvasót.
Igaz, a későbbi írásaiban is visszaköszönő sablonok miatt bizonyos fordulatokat hamar sejteni lehet, de szerencsére ez nem vesz el sokat jól felépítettségéből. Ha nem is mutat túl világhírt szerző könyvein, az író remek kikapcsolódást szolgáltató, korrekt és kompakt thrillert alkotott.
10/9
A Digitális erőd okozta pozitív élmény után felfokozott lelkesedéssel nyúltam A megtévesztés foka után, épp ezért még nagyobb csalódásként éltem meg, hogy ez a regény korántsem nyerte el annyira a tetszésem, mint az előbbi.
Ahogy elképzeltem: Rachel (Rachel McAdams)
Rachel Sexton hírszerzési elemzőt váratlanul az Északi-sarkra szólítják, hogy ellenőrizzen egy, a NASA által felderített leletet, ami gyökeresen megváltoztathatja az emberiség eddigi véleményét a Földön kívüli életről, és visszanyerheti a csúfos hibákat vétő űrügynökség megbecsülését. A nő cseppet sem mozog otthonosan a sarkvidéki bázison, a helyzetet pedig bonyolítja, hogy úgy teljesíti az elnök megbízását, hogy az ellenzék jelöltje a tulajdon apja, akivel rég megromlott a kapcsolatuk. Az expedíció sikertelenségét sokan fogadnák kárörvendve, és amint megkérdőjeleződik a lelet valódisága, Rachelnek és a kutatóknak az életükért kell küzdeniük a zord jégtáblákon…
Az mindenképpen dicséretes, hogy bár Robert Langdon is kötelezően kap női segítőtársat, akik változó mértékben hasznosak és emlékezetesek, Brown mindkét nem őt szerepeltető regényében erős hölgyeket tett meg főszereplőnek. Az aggodalmaskodásra hajlamos, ám szívós és találékony Rachel sarkvidéki szálával párhuzamosan a Fehér Ház piszkos ügyleteit is egy női alkalmazott, Gabrielle Ashe szemszögéből láttatja. Mindkettőjüket szoros szálak fűzik a gátlástalan, beképzelt Sexton szenátorhoz, lévén egyikük az elhanyagolt lánya, másikuk az asszisztense, akivel félő, hogy kitudódik futó kalandja. (Amúgy csak szerintem túl direkt, hogy egy flörtjeiről elhíresült személyt Sextonnak hívnak?) Míg Gabrielle a saját jogán próbál meg érvényesülni, kilépve szeretője árnyékából, Rachel és az egyik kutató közt is románc szövődik. A közönségkedvenc dokumentumfilmes Michael Tolland intelligens, humoros és gyengéd, mégsem éreztem, hogy olyan egyenrangú társává válna párjának, mint a másik könyvben Susannek David.
Gabrielle bevallottan Halle Berryre hasonlít
Dan Brown ismét merész, vitaindító témát választott, ezúttal az amerikai kormányt és a tudósokat megcélozva. Az űrbéli élet bizonyítékának megjelenésekor megijedtem, hogy csak nem kanyarítja el holmi ufós irányba a történetet, de hála az égnek, végig a racionalitás talaján maradt. A biológiai fejtegetések, ha annyira nem is hatottak meg, gyarapították az ismereteim, ám a rengeteg politikai csatározás végképp nem tudott lekötni. Nem vitatom a regény színvonalasságát és alaposságát, azonban ha rangsorolnom kéne Brown műveit, egyértelműen ezt tenném az utolsó helyre.
10/7
U.i.: Most, hogy olvastam Dan Brown összes eddigi könyvét, csalódottan vettem tudomásul, hogy ehhez nem készült Molyos kitüntetés, pedig örömmel átvenném. 😦
Dan Brown regényei általában jó választásnak bizonyulnak, ha tartalmas szórakozásra vágyom, az utóbbi időben mégis kételkedni kezdtem, hogy képes-e még igazán ütőssel előrukkolni. A Da Vinci-kód nálam is etalon, az Angyalok és démonok sem sokkal marad el mögötte, viszont Az elveszett jelkép brutalitásával és az Inferno a hihetetlenség határát súroló eseményeivel úgy érzem, már túlzásba esett az író. Kellemes meglepetésként ért, hogy új kötete, ha a legnagyobb sikert nem is múlja felül, határozottan izgalmasabb és letisztultabb, mint két közvetlen elődje.
Robert Langdon örök megformálója: Tom Hanks
A főhős ismét a már jól ismert Robert Langdon professzor, aki ezúttal a bilbaói Guggenheim Múzeumba érkezik egykori tanítványa, Edmond Kirsch előadására. A fiatal és pimasz informatikus nem kevesebbet ígér, mint hogy választ ad az emberiség legvitatottabb kérdéseire: honnan jöttünk és hová tartunk? Ám a közönség megdöbbenésére Edmondot meggyilkolják, mielőtt mondandója végére érhetne. Robert az intézmény igazgatónőjével, Ambra Vidallal Barcelona nevezetességeinek rejtett titkait fejtegetve igyekszik napvilágra juttatni a prezentáció befejezését, miközben a hajszába belekeverednek a világvallások vezetői, a spanyol királyi család és az összeesküvés-elméletekért rajongó média is.
Ahogy elképzeltem: Ambra (Penélope Cruz)
Kedvenc szimbólumkutatónk továbbra sem egy akcióhős alkat, de nem is ezért szeretjük, hanem páratlan művészettörténeti műveltsége okán. Ez alkalommal talán nem olyan sok rejtvény kerül útjába, a modern technológia terepén pedig nem érzi otthon magát, ám így is bőven akad lehetősége bizonyítani tudását és rátermettségét. Ambra nem a legkiemelkedőbb és -hasznosabb női segítő, aki valaha felbukkant oldalán, de szimpatikus, erős egyéniség. Romantikus szál eleve kizárt közte és Robert közt, hisz már mással jár jegyben, akivel a külvilág szemében tündérmesébe illő kapcsolatot ápol, a felszín alatt viszont súlyos feszültségek húzódnak meg.
A jórészt visszaemlékezésekben feltűnő Edmondra sokáig nem tudtam eldönteni, hogy tekintsek, féltem, hogy a meg nem értett zseni szerep mögül egy veszélyes őrült fog előbújni. Ahogy egyre mélyebbre ástak a múltjában, kitisztult a kép, milyen megrázkódtatások és küzdelmek állnak provokatív megnyilvánulásai hátterében, így a végére megkedveltem és borzasztóan sajnáltam. Erősen ellentmondásos, de a világot tagadhatatlanul előremozdító személy volt, akinek számos innovatív fejlesztés köszönhető. Röpke életműve csúcsa a Winston névre hallgató, asszisztensként alkalmazott mesterséges intelligencia, aki a könyv egyik legérdekesebb és legviccesebb karaktere, már ha nevezhető egyáltalán annak.
Ahogy elképzeltem: Edmond (Ben Whishaw)
A történet mozgatórugója pedig végtelenül érdekfeszítő: aligha van ember, aki ne tűnődne el időnként, hogyan is keletkezhetett az emberiség, és milyen irányba halad. Bár a tudomány hihetetlen fejlődésen ment keresztül, még mindig nem rekonstruálhatóak teljesen a több milliárd éves folyamatok, a jövő meg ugyebár kifürkészhetetlen. Nem csoda, ha elképzelni se bírtam, milyen felfedezésre bukkant Edmond, és némileg csalódásként ért, hogy nem valami nagy revelációról volt szó, nem olyasmiről, ami még sosem jutott volna az eszembe. A tálalás sokat hozzátett az elmélethez, szinte láttam magam előtt a prezentáció vizuális elemeit, a néhai technikus egyben megnyerő showmanként is bizonyított.
Az Eredetet nem csak az örökérvényű kérdések, hanem a nagy szembeállítások könyveként is jellemezhetném: hogyan fér meg egymás mellett hagyomány és modernitás, művészet és technológia, vallás és tudomány. Ez utóbbiak csatája a leghangsúlyosabb és legmegosztóbb, amit senki sem hagyhat szó nélkül. Mind az egyházi személyek, mind a tudósok álláspontja sarkított és egyoldalú, ragaszkodnak a maguk igazához, olyan dolgokon vitatkozva, amikre talán soha senki nem fog pontos választ adni. Egyértelmű, hogy az evolúció jóval reálisabb magyarázat az élet kezdetére, mint Ádám és Éva mítosza – na de ki tudja igazolni, hogy nem valamilyen felsőbb hatalom indította be? Dan Brown a feszültségteremtésen és ismeretátadáson túl ebben mesteri: felvet témákat, amiket az olvasó még hosszú ideig boncolgat magában vagy másokkal, és ebből pontosan tudja, bőven többet kapott a regénytől, mint kellemes kikapcsolódást.
A vörös piramis a tavalyi év legkellemesebb, legüdítőbb olvasmányai közé tartozott, így természetesen alig vártam, hogy kezembe vehessem a folytatást. A Tűztrónus, csakúgy, mint az első rész, egyszerre szolgáltat felhőtlen kikapcsolódást és érdekes ismeretadagot, tökéletes időtöltést nyújtva a történelemre és kultúrára fogékonyoknak.
A Kane testvérek ott folytatják, ahol abbahagyták: továbbra is az ő feladatuk megmenteni világunkat a rászabadult egyiptomi mitológiától. A fenyegetés jóval súlyosabb, ám ők is rengeteget fejlődtek, mióta először kerültek szembe sorsukkal. Bár csak néhány hónap telt el az első kötet végétől számítva, jelentős változások mentek végbe Carter és Sadie életében. Többé-kevésbé hozzászoktak a brooklyni nomoszban betöltött pozíciójukhoz, a mágiahasználathoz, sőt, már oktathatnak is hozzájuk hasonló fáraóleszármazottakat. Az új tanoncok nem kaptak sok szerepet, némelyiküket szívesen megismertem volna alaposabban, de jól lett ábrázolva, mennyiféle isteni erőből lehet meríteni, na és az is, hogy egyesek még nem tudják megfelelően, átgondoltan alkalmazni a képességüket.
A főhadiszállást hamar el kell hagyniuk ifjú hőseinknek, hisz nem rettenetesebb veszély, mint maga Apóphisz, a káosz kígyója közeleg, hogy pusztulásba sodorja istenek és halandók világát egyaránt. Az egyetlen legyőzője Ré, a napisten lehetne, ám ő már túl idős és gyenge, hogy szembekelhessen az ellenséggel. Az Élet Házának tagjai nem hagyják annyiban a dolgot, még ha akadályozza is őket egy, a démoni hüllőt követő, hátborzongató mágus, és az istenek közt is van, aki szívesen töltené be Ré helyét a tűztrónuson.
A Kane-krónikák olyan sorozat, amit ugyanannyira élvezek, mint ha pár évvel fiatalabbként, gyerekfejjel olvasnám, de a felnőttek is remekül szórakozhatnak rajta. Megvan benne minden, ami egy jó ifjúsági regényhez hozzátartozik: könnyen olvasható, izgalmakban gazdag, a cselekmény egy pillanatra sem ül le, szereplői szerethetőek (a gonoszak persze utálhatóak), fantáziadús, humora pedig egyszerűen fergeteges. Témája, és annak alapos kidolgozása miatt simán megválasztanám felső tagozatos kötelező olvasmánynak, ami ellen nem hiszem, hogy sok gyerek ágálna. Az egyiptomi mítoszokat számtalanszor feldolgozták már, Riordan azonban nem ragadt meg a mindenki által kívülről fújt alapisteneknél, hanem aprólékosan beleszőtt a történetbe kevesebbet emlegetett, de nem kevésbé érdekes alakokat és lényeket.
A sztorinak előnye még, hogy teljesen uniszexnek nevezhető, hiszen két egyenértékű főhőssel, egy tizenéves fiú-lány testvérpárral rendelkezik, akik felváltva, egyenlő arányban narrálják az eseményeket. Én, bár mindketten a szívemhez nőttek, jobban tudok azonosulni a higgadt, intelligens, bár kissé teszetosza Carterrel, mint a nagyszájú, vakmerő, folyton elégedetlenkedő Sadie-vel, ezért kicsit bántam, hogy a fentebb említettek ellenére mintha a lány valamivel nagyobb hangsúlyt kapott volna, de lehet, ezt csak én éreztem így, hisz a bátyjának is kijártak a maga nagyjelenetei. Sajnáltam továbbá, hogy az előző kötetben előtérben lévő szereplők közül jópáran most háttérbe szorultak: Básztet, a vagány macskaistennő például hatalmas kedvencemmé vált, ebben a részben viszont nem akciózott sokat. Cserébe csatlakoznak a csapathoz új emlékezetes karakterek, élükön Bésszel, a laza és gyakran felelőtlen törpeistennel, akinek számos haláli beszólást köszönhetünk. Vele, mint humorforrás, nincs is semmi baj, viszont megint előjött valami, amit korábban is nehezen viseltem: mikor egy isten túlzottan nevetségessé válik, ami már szinte szentségtörésnek lehetne nyilvánítható. A leharcoltsága miatt egy óvódás értelmi szintjén vergődő, hasznavehetetlen Ré ábrázolása véleményem szerint már túlment egy határon.
Szerelmi szálak is gabalyodnak, szerencsére nem vonják el a figyelmet a lényegről, épp egészséges mértékben vannak jelen. Sadie vacillálása a megnyerő kamaszsrác alakját öltő Anubisz és egyik helyes tanítványuk, Walt között ugyan fárasztó tud lenni, de belefér. Én mindenestül a sakálistent támogatom, még ha morbidnak is tűnhet, de Waltot is megkedveltem, nem baj, ha a lány valaki valóságosabbra is számíthat. Carter szíve vágyát, Ziát bírtam az előző kötetben, pedig kiderült, hogy csak egy másolata kísérte és segítette a főhősöket. Érthető, hogy az igazi lány össze van zavarodva és a fiú is nehezen dolgozza fel, hogy közös pillanataikat meg nem történtnek veheti, de örültem volna, ha Zia többet szerepel, és sikerül ezúttal igazából összerázódniuk.
Ennél a fantasztikus olvasmányélménynél már csak egyetlenegy jobb lehetne: ha a harmadik, befejező részbe is rögtön belevethetném magam, ami sajnos magyarul még nem jelent meg. Mindenesetre amíg arra várok, talán belevághatnék a Percy Jackson-sorozatba, amit egyöntetűen Riordan főművének tartanak, és a filmekből leszűrve ugyanilyen szórakoztatóan, informatívan és modernül taglalja a görög hitvilágot.
Rick Riordan: A vörös piramis (A Kane-krónikák 1.)
Nemrég láttam a Múmia-filmeket és az Egyiptom isteneit, amik remek kedvcsinálóként szolgáltak ehhez a könyvhöz, amit még jóval korábban adott kölcsön Egyiptom-szakértő nagybátyám. Ugyan a két Percy Jackson-adaptáció nagyon tetszett, a könyvek elolvasását nem éreztem feltétlen szükségesnek, ezek után viszont szívesen belekukkantanék, hiszen Rick Riordan stílusa igencsak megnyert magának.
Már csak azért is megérte kézbevenni, mert valóságos gyógyírként hatott rám olyan művek tömkelege után, amiket nyögvenyelősen, iskolai kényszerből olvastam. Felüdítő volt olyan történetbe belemerülni, ami izgalmas, pörgős, vicces, az én korosztályomnak, vagy talán kicsivel kisebbeknek íródott, és a tetejébe még számos hasznos ismeretet is átad.
A vörös piramis tökéletesen megfelel a szórakoztatva tanítás fogalmának, szívesen látnám viszont, mondjuk az ötödikesek töritananyagában. Nem állítom, hogy szinte észrevehetetlenül, mindenesetre cseppet sem száraz, szájbarágós vagy követhetetlen stílusban ragad a gyerekekre egy átfogó, részletes kép az egyiptomi mitológiáról. Nekem ez az egyik kedvenc történelmi korszakom, rengeteg témába vágó olvasmánnyal, filmmel, számítógépes és kézzelfogható játékkal találkoztam már, mégis tudott olyan információkkal szolgálni a sztori, amikről még egyáltalán nem hallottam. Örvendetes, hogy a szerző nem ragadt le az alapoknál, hanem belemászott a sűrűjébe, és foglalkozott kevésbé jelentős istenekkel és lényekkel, ritkábban emlegetett szokásokkal is.
Természetesen valóban nem lenne olyan érdekfeszítő az ismeretterjesztő anyag, ha nem lenne köré szőve, ahogy a Villámtolvaj esetében is, egy tipikus “egyszerű tinédzser rádöbben, hogy a világ sorsa rajta múlik” cselekmény. Amitől a főszál nem válik túlzottan elcsépeltté, hogy rögtön két kiválasztottal van dolgunk, egy fiú-lány testvérpárral. Az okos, de esetlen Carter és a bátor, ám flegma Sadie mindketten néhol fárasztó, de szimpatikus karakterek, és nagyszerűen kiegészítik egymást, lévén más-más területen mutatkoznak meg az erősségeik. Szükségük is van egymásra, hisz ha szinte senkiben sem, legalább egymásban megbízhatnak. Érdekesen volt bemutatva, hogy a rokoni kapcsolat ellenére teljesen más családi háttérből érkeznek, és külön öröm, hogy felváltva narrálták kalandjaikat.
Az istenek összetett, emberi jelleműként lettek felvázolva, ám az ő esetükben gyakran éreztem, hogy Riordan kissé elvetette a sulykot egyébként hatalmas humorérzékével. Félreértés ne essék, köztük is többségben jól megalkotott karakterek fordulnak elő, például Básztet, a gyerekek segítségére siető és felettük folyton anyáskodni próbáló, ember formájában is cicaösztönökkel rendelkező macskaistennő hihetetlenül szerethető figura, ahogy szívemhez nőtt még a lelkiismeretes, szintén anyai érzésekben bővelkedő Ízisz vagy a komor kamaszfiúként megjelenő Anubisz is. Sajnos negatívan ellenpontozzák ezt a valamelyest “félreismert” alakok: Toth akár még lehet is bohókás, de nem hiszem, hogy ennyire, Hórusztól pedig még idegenebbül hat az ilyesmi. Széth amolyan sablongonosz, persze az alapanyagból logikusan következik, hogy ő törjön világleigázó babérokra, és ha jól vettem ki, a folytatásban már nem ő fogja jelenteni a legsúlyosabb fenyegetést.
Összességében rendkívül szórakoztató és ezzel együtt tartalmas ifjúsági regény, kitűnő kikapcsolódást nyújthat idősebbek számára is. Az emlékezetes részeket pedig hosszan lehetne sorolni, kis bűntudatot is érzek, amiért sok mindent nem jutott helyem megemlíteni, de talán jobb is, ha nem lövök le minden poént. Alig győzöm kivárni a további két kötetet!
Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták (Korfu-trilógia 1.)
Íme egy újabb klasszikus, ami valahogy kimaradt a gyerekkoromból – bár természetesen tudtam a létezéséről és hírnevéről, meg olvasókönyvünkben is voltak belőle részletek, mindez még nem győzött meg arról, hogy mindenképp el kéne olvasnom.
Szeretem az állatokat, nem is kérdés, sőt számos cuki fajért egyenesen bolondulok (példának okáért lásd a sünöket), mégis elrettentett, hogy esetleg a tanulmányozásukat leíró részek unalmasnak, vagy legalábbis az én szememben érdektelennek fognak tűnni. Hamar sikerült belátnom, hogy fölösleges volt aggodalmaskodnom, ugyanis akárcsak például David Attenborough filmjeiben, itt is csupa emberi tulajdonság ruházódik a jószágokra, teljesen kézzelfoghatóvá válik, hogy nekik ugyanúgy vannak gondolataik és érzelmeik, kapcsolataik és társadalmuk, mint nekünk. A kis Gerry egyébként Göthe Salmander rokonlelkének is beillik, másképp, de mindketten azt hirdetik, a Föld semmilyen teremtményét nem szabadna undorral vagy félelemmel kezelni, annál inkább kíváncsisággal és odaadással.
A család és Spiro az 1987-es filmváltozatban
Ettől még nem okozok nagy meglepetést, ha azt mondom, jobban élveztem a legkülönösebbik állatfajról készült tanulmányokat, vagyis a hóbortos családról és képtelenebbnél képtelenebb új ismerőseikről feljegyzett anekdotákat, mint az amúgy elismerésre méltóan hangulatfestő részletezést Korfu flórájáról és faunájáról. Görögországot már korábban is az egyik legvágyottabb utazási célpontomként tartottam számon, a könyv óta pedig még epedőbben kívánkozom az időtlen, szabad és gondtalan dél-európai vidékre. Visszatérve a szereplőkre, határozottan Spiro lett a kedvencem, ő egy erősen sztereotipikusan ábrázolt átlaggörög, aki jókora igazságérzetével és tört angoltudásával Durrellék útikalauzává válik.
Kitűnően szórakoztam a két ingerlékeny bátyon is, amikor a fegyvermániás Leslie ki akarta csinálni az egyetlen lánytestvér, Margo udvarlóját, akkor szakadt át a gát, hogy már ne csak elnézően mosolyogjak, hanem valóban betegre nevessem magam a sok szerencsétlenkedésen, de az is emlékezetes jelenet, mikor a vége felé, a vendégség kellős közepén Larry kiakadt a házukban tanyázó állatseregletre. Anyukájuk végig igazi hősként tartotta a frontot, közben aggódó, fásult városi nőből ő is felszabadult, könnyen alkalmazkodó görög háziasszony lett. Hiába érezni, hogy számtalanszor eltúlzottak a helyzetek a komikum vagy a meghatóság kedvéért, akkor is boldogító a tudat, hogy ez igaz történet.
2005-ben is megfilmesítették, ebben Imelda Staunton játssza az anyukát!
Felróhatnám a hibákat, de van, amikor fölösleges kötözködni. Igaz, hogy irigylésreméltó, hogy egy anyagi gondokkal küszködő család, ahol senkinek nincs rendes munkája, csak úgy foghatja magát, és elköltözhet egy másik országba. Igaz, hogy ezt még megfejelik azzal, hogy spontán költözködnek, és világraszóló lakomákat csapnak, úgy, hogy új otthonukban sem kell dolgozniuk vagy iskolába járniuk. Igaz, hogy furcsálltam, Gerry miért csupa felnőttel barátkozik, mintsem korabeli helyi gyerekekkel. Igaz, hogy mind ember-, mind állatszereplők közt van, aki minden átmenet nélkül csak úgy eltűnik, és nem jelenik meg többször.
Igaz, hogy sűrűn fordulnak elő túltolt gegek és hihetetlen helyzetek egy önéletrajzi műben. Igaz, hogy Gerry zavaróan hol igazi gyerekként, hol gyerekekhez beszélő, tudálékos felnőttként fogalmaz. Igaz, hogy néha úgy éreztem, ez nem is igazán gyerekkönyv, akadnak sikamlósabb poénok és túl filozofikus részek is, a nagyobb egységek elejére választott idézeteket például nem tudom, hogyan értelmezi egy kisiskolás. Igaz, hogy úgy elrepül az idő, hogy én sem szerettem volna hazamenni a szigetről a végén, és értetlenkedtem, hogy ez nem lehetett öt év. (Nem is az, utólag megtudtam, ez egy trilógia, és ez csak az első etapja a Korfun megszakításokkal töltött időszaknak.) De kit érdekel minden ilyen apróság, ha az egész imádnivaló?
A legújabb feldolgozás a 2016 óta futó sorozat
Ez a regény mindenek fölött az élet feltétlen szeretetéről és tiszteletéről beszél. Ha nem is ennyire szokatlan, de hasonlóan élménygazdag és kötöttségektől mentes fiatalkor kéne adódjon minden gyereknek.
Most végeztem ezzel a könyvvel, és rögtön neki is láttam megírni róla a gondolataimat, ami először fordul elő, általában ülök rajtuk egy kicsit. A véleményem, hát, elég vegyes. A kártya titkát imádtam, és A narancsos lány is tetszett, de ez a mű nem ér fel azokhoz, pedig lehetett volna úgy.
Az alaptéma: globális felmelegedés. Valami, ami bár természetesen engem is aggaszt, már a könyökömön jön ki, amikor minden iskolai órán arról beszélünk, másrészt meg azért nem parázom folyton miatta, hanem tudom rendesen élni az életem.
Ahogy elképzeltem: Anna (Dakota Blue Richards)
Főszereplőnk, Anna viszont folyton parázik miatta. Mással sem tud foglalkozni. Tiszteletreméltó, ha egy tinédzser elhatározza, hogy segít a világon, de Anna esete már “sokat akar a szarka”. Pláne, hogy egyébként meg olyan naiv és hülye, mikor azt hiszi, hogy a pszichiáter a szemén keresztül néz a lelkébe (ami lehetne szép gondolat), hatásosnak tartaná, ha két autó összeütközne a szülinapja éjfélén (szóval idegen emberek sérüljenek meg, csak mert neki éppen fontos pillanata van?), meg fél az araboktól (jól visszakapja, ez már csak így szokott történni). És ahogy a másik Gaarder- hősnél, Hans Thomasnál, itt is sajnálom, hogy nem sok egyéb derül ki Anna érdeklődési köréről.
Jonasról is hasonló véleményem van, pedig szépen megírta a cikkét (Anna miért nem hitte el, hogy meg tudta írni egy nap alatt?), és helyes pillanataik voltak a barátnőjével. Amikor
kiderült, hogy kémia-, biológia-, fizikafaktos, örültem, hogy végre egy okos, “nyomibb” csávó a vágy tárgya, erre kiderül, hogy őt tartják a legmenőbb srácnak a suliban! (Később megtudtam, hogy a norvég iskolában tényleg ettől lesz valaki népszerű, de az itthoni, no, meg az amerikai viszonylatok közt fura.) Azt is bánom, hogy Annával a beszélgetéseik nem életszerűek, hogy csak a környezetvédelemről tudnak beszélni, és úgy, mint két öreg professzor. Meg nem várhatják, hogy mindenki csak a természettel foglalkozzon! Foglalkozzon többet, de attól még, ha érdekli, ne hanyagolja a focit meg a filmeket!
Ahogy elképzeltem: Jonas (Brenton Thwaites)
Nova se egy határozott jellem, az elején pedig különösen egy önző hisztérika volt. “Dédnagymama, add vissza nekem az állatokat!” Talán azt hiszi, hogy a világ az övé, és a dédije rontotta el? És tényleg ki tudta volna tekerni a nyakát? Egyedül az arab fiút bírom, és sajnálom, hogy nincs neve. Azt se értem, miért annyira a szerző mániája, hogy a járás lehet, hogy csak színjáték.
A másik fontos téma nagyon izgalmas, és volt, mikor én is szerettem volna írni hasonlót: az álomban másnak levés, párhuzamos dimenziók, jövőbe látás. Csak ez is kicsit elsikkadt, szerintem Annának azért több kellett volna, mint amit a pszichiátertől kapott, nincs minden rendben az agyában! Az se világos nekem, hogy mennyire álom, mennyire más dimenzióban élés, ugyanis hiába volt Anna Nova testében, nem úgy tűnt, mint hogy ha ő irányítaná a cselekedeteit is, és a fejében Nova tudata volt meg.
Amerikai borító
A sok tény és száraz információ miatt, bármennyire gondolkoztattak el, gyakran úgy éreztem, mintha nem regényt, hanem újságot olvasnék (ebben kicsit Frei Tamás könyveire emlékeztet). Nagy időugrások történnek és lezáratlan végek maradtak, fölösleges szállal (túszdráma), és olyannal, ami tetszett, de nem illett a sztoriba (gyűrű legendája). A jövőről az elképzelések gyakran elmések, gyakran klisések, de van, ami teljesen hülyeség (klímakvóta, vagy mije volt az utazási irodás pasinak).
Lehetne a mű akár a kamaszok Elsodort világok-ja is (amiből én csak a képregényt olvastam, valamint néhány részletet), de ahhoz még fejlődnie kell. Ja, és felhívom a figyelmet, hogy egyáltalán nem egy kellemes, lazulós olvasmány – egy kőkemény disztópiát élvezetesebb olvasni, mert az izgalmasabb és szerethetőbb (ha jó, persze). Szóval annak ajánlom, akit érdekel a téma, és háttérbe tudja szorítani a fikciós részét.
Értékelésem:
10/5
Ui.: Érdekes egybeesés, hogy Anna a 16. születésnapját ünnepelte a könyvben, én pedig egy nappal a sajátom előtt fejeztem be. Izgatott vagyok, de szerintem nem lesz annyira más “16 évesnek lenni, mint 15 évesnek és 364 naposnak”.
(A körző titka; A királynő palástja; A próbák palotája; A káosz temploma; A por hatalma; A holnap ostroma)
Nagy sokára, de megérkezett az első könyvértékelés! A választás nem volt nehéz: mindenképpen a kedvenc könyvsorozatomról, az Időfutárról szerettem volna írni. Szinte el se lehet mondani, mennyit jelent nekem ez a könyv. Ez volt az egyik, ha nem az első olyan sorozat, ahol tűkön ülve kellett várjam minden kötet megjelenését, pláne, hogy brutális függővéggel zárulnak, tippelgettem, mi fog történni, és milyen színű lesz a borítón a cím :).
Az alaptörténet, vagyis az időutazás, már túlságosan is elcsépelt, mégis sikerült újat mutatni, a végeredmény pedig zseniális. Hogy miért? Be kell látnom, az egyik kedvenc műfajom a magyar ifjúsági kalandregény, hisz megtalálhatóak benne az ismert helyszínek, de nem olyan semmiről se szóló, mint egy realisztikus gimis könyv, hanem olyan izgalmakat hoz közeli környezetben, mint külföldi társai. Különösen az első kötetekben kapnak szerepet a nevezetességek, a Gül baba türbéje, a Várszínház, a Lukács fürdő, és ez olyan jóleső érzés!
A mai Budapest
Az 1700-as évek Bécse
Az ókori Róma
A jövőbeli Búraváros
A szereplők könnyen bekategorizálhatók, de végtelenül szerethetőek és szórakoztatók. Hanna, a vadóc, makacs hősnő, zseni barátnője, Zsófi, aki később géppisztolyos végzet asszonyává válik, Tibi, az esetlen srác, a poéngyáros Szabi, a plázacica Edina, az okostojás Bulcsú, a szépfiú Benedict, az okostojás-szépfiú Ervin, Sándor, a jóságos bácsi, gyerekkorában a cuki Sanyika, a hősies tornatanár Géza bá, az érzelmes magyartanárnő Rogyák Mari, a harcias konyhásnéni-nagymama Vali néni, a bogaras Pusztai professzor és Tekla lánya, és én hogy szeretem mindegyikőjüket! Még Felemásszeműt is, aki egészen megjámborult a végére. Természetesen utálom Bujdosónét, aki az igazi főgonosz lett a végére, az arkhónt, aki az igazi főgonosz lett volna hirtelen, valamint képtelen vagyok megkedvelni a köpönyegforgató Charlotte-ot. Ötletes a valóban létezett személyek beépítése a történetbe, és egyikőjüknél sem érzem azt, hogy meg lenne gyalázva az emlékük, akkor se, ha nevetségesen, vagy nagyon gonoszan ábrázoltak.
Jelenet a debreceni Csokonai Színház előadásából
Nem csupán a történelmi korszakok, hanem a családi és iskolai helyzetek is elképesztően hitelesek. Érződik, hogy a szerzők ismerik a mai fiatalságot. Akár még a fikciós szál nélkül is megállnák a helyüket a sulis és otthoni bonyodalmak, de persze sokkal jobbak így kalandokkal felturbózva. A humor pedig egyszerűen fergeteges! Körülbelül minden harmadik mondatnál meg kellett állnom, mert nem bírtam ki nevetés nélkül. A legjobb jelenetek Szabikához, meg a drága Sándor bácsihoz kapcsolhatók, de a többiek is sűrűn keverednek olyan vicces szituációkba, amire képtelenség felkészülni.
Azért persze nem vagyok maradéktalanul megelégedve a sorozattal. Bár tetszik a történetvezetés, és hogy milyen idősíkokat látogatnak meg, az nem, hogy ez is egy mostanában oly divatos disztópia lett a végére. Érdekes eljátszani a kiszáradt Balaton és hasonló magyar jövőképek gondolatával, mégis úgy érzem, eltömegesedett a sztori azzal, hogy itt is a futurisztikus rendszer lezúzása a végső megoldás. Amellett éles a különbség a már megtörtént, forrásokkal alátámasztható múlt és az elképzelt, megjósolhatatlan jövő ábrázolása közti különbség: a történelmi korszakok precízen, informatívan bemutatottak, míg Búraváros némileg gyerekes és szürreális.
A rádiójáték főszereplői: Nagy Katica (Zsófi) és Herman Flóra (Hanna)
Aztán vannak olyan szálak, amikor szerintem az írók (akik ugyebár négyen vannak, ami komoly megbeszéléseket és összetartást követelhet), nem igazán tudtak megegyezni, mi legyen. Ilyen Hanna szerelmi élete: először Andrisra figyel fel, aztán Metzler vonja magára a figyelmét, végül Benedicttel jár tartósan, de azért Fúziónál meginog, és közben Ervin meg Szabi is bepróbálkoznak nála. Az én szívemben ez a katyvasz elégedetlenséget okoz. Határozottan Bendzsi-párti vagyok, ezért különösen felháborít az egész regényfolyamot lezáró pocsék jelenet Hanna nénivel, és legszívesebben rákérdeznék az íróknál, hogy mi történt utána, mert ezt Hanna mégsem hagyhatja! Ellensúlyozásul ott van Zsófi és Tibi, Bulcsú és Tekla, vagy akár Géza bá és Mari néni cseppet sem zökkenőmentes, de imádnivaló kapcsolata.
Akad néhány nem túl jelentős, de szembeötlő logikai bukfenc is, mint hogy az 1. részben elhangzik, hogy Ervin tizedikes, de a 2. kötetben kilencedikes, meg Edina beszól Hanna néninek, hogy dehogy jár Szabikával, neki egy nyolcadikos a barátja, mikor ők a nyolcadikosok. Ugyanígy, amikor Hanna megérkezik a Sigray gimibe, az nyolcosztályos gimnáziumként van leírva, mégis a második részben már tizenkét évfolyamos, majd úgy tűnik, a nyolcadikosok a végzősök. Lehet, hogy ez sokaknak elkerüli a figyelmét, de engem zavarnak ezek az összeegyeztethetetlen részletek.
Rajzolt előzetes (sajnos azóta nem érhető el)
Ezektől eltekintve imádom ezt a sorozatot, és sajnálom, hogy vége lett, mert olvasnám még. Tipikusan az a történet, amikor még számtalan kalandot fel lehetne fűzni a szereplőkre, mert sok kihasználatlan kor maradt, ahova elutazhatnának. Sőt, akár töritankönyvet lehetne kiadni az ő kalauzolásukkal! A borítókat is szeretem, a sok név és kifejezés a borítón már előre sejteti a történetet, ami eredeti, és azért színesítik a vicces kis ábrák is. Az utolsónál pedig egyáltalán nem számítottam, hogy feketébe fordítják a fehéret!
Érdekesség, hogy a történet először rádiójáték formájában jelent meg, és aztán írták regénnyé. Nem követtem a műsort, de tervezem, hogy belehallgatok. A Körző titkából társasjáték is készült, amit előszeretettel játszunk otthon, annak ellenére, hogy bosszantóan szívatós. Kíváncsi lennék, csinálnak-e a többi részből is, és az milyen lenne, nem csak a játékmenet, hanem a később csatlakozó szereplők megrajzolása miatt is.
Ajánlom mindenkinek, tökéletes olvasmány fiúknak és lányoknak is, általánostól időskorig.
Süntüske 