Azok a mágikus ’20-as évek…

Libba Bray: A Látók & Álmok mélyén

Hagyományosan az új évet a blogon az előző év emlékezetes olvasmányainak összegzésével szoktam indítani, és reményeim szerint az Aranysün Gála idén is megrendezésre kerül majd. Előbb viszont még szerettem volna írni egy sorozat két kötetéről, melyek a tavalyi legjobb élményeim sorát gazdagították.

Az 1920-as évek az egyik kedvenc történelmi korszakom – egyszerűen rajongok A nagy Gatsby-ben is lefestett fényűző partikért, a jellegzetes ruhákért és frizurákért, és nem vetem meg azokat a filmeket sem, melyek a kor sötétebb oldalát, a gengszterek üzelmeit mutatják be. Ebbe a környezetbe ültetett fantasy-vel ugyanakkor még sosem találkoztam, így kifejezetten érdekelni kezdett, hogyan valósítja meg A Látók ezt a kombinációt. Egy ideig eltántorított az a tény, hogy magyarul sajnos nem tervezik kiadni a négyrészes sorozat további két kötetét, de végül győzött a kíváncsiságom.

Evangeline O’Neilnek van egy különleges képessége – ha megérint egy tárgyat, feltárulnak előtte az azt birtokló személy emlékei. Az így megtudott dolgokkal hajlamos kérkedni, és amikor egy osztálytársa szégyenletes titkát kotyogja ki, szülei kénytelenek Ohióból New Yorkban élő nagybátyjához száműzni. A lányt felvillanyozza a nagyvárosi csillogás, és az sem szegi kedvét, hogy Will bácsi az Okkult Tudományok poros múzeumának igazgatója. Ám felhőtlen napjait beárnyékolja egy sorozatgyilkos ámokfutása, akinek módszerei kísértetiesen hasonlítanak egy évtizedekkel korábbi bűntettre. A megfejtéshez nem csupán Evie erejére és Will szakértelmére lesz szükség, hanem új barátaira is, akik közt szintén akadnak Látók…

Libba Bray regényeinek legfőbb erénye abban rejlik, hogy nagyszerűen sikerült ötvöznie a szórakoztatást az ismeretterjesztéssel. Sugárzik a lapokról a periódus hiteles ábrázolásába fektetett kutatómunkája, és ugyan értem, hogy mások miért érzékelhetik vontatottnak, rám lebilincselően hatottak azok a bekezdések is, ahol a New York-i városkép megtervezését, a különböző társadalmi rétegek helyzetét vagy az újdonsült technológiai innovációkat fejtegeti. Ezenfelül rendkívül gondolatébresztőnek találtam, hogy a fantasztikus elemeket sem teljesen légbőlkapottan szőtte bele az írónő, hanem olyan elképzeléseket fejtett ki, amik a valóságban is foglalkoztatták a kor emberét: a titkos kormánykísérletek és spirituális szubkultúrák bevonásával remekül egyensúlyozik az “akár igaz is lehet”-teóriák határán.

A nyomozást illetően egy kissé nehezményeztem, hogy az olvasók számára hamarabb világossá válnak az összefüggések, mint a szereplőknek, hiszen a gyilkos tevékenysége külön fejezetekben kerül kifejtésre. Általában jobban kedvelem, ha a szerző a végkifejletre tartogatja a nagy leleplezést, de így is izgalmas volt végigkövetni, ahogy a főhősök összerakják a kirakós darabkáit. Amiatt pedig mindenképpen hasznosnak bizonyultak ezek a szakaszok, hogy a gonosz is rétegzettebb személyiségként nyilvánuljon meg, valamint hogy az áldozatok háttere is kirajzolódjon. Értékeltem azt is, hogy nem mindenre megoldás bizonyos szereplők varázsereje, hanem a “hétköznapi” detektívekhez hasonlóan latba kellett vetniük a logika és a lexikális tudás fegyvereit is.

Evie-vel mint főszereplővel nehezen békéltem meg, mivel egy felettébb könnyelmű, felelőtlen életvitelt folytató leányzó – az események előrehaladtával viszont egyre inkább díjaztam, hogy Bray nem egy “átlagos lány”-t tett meg főszereplőnek, és Evie is bizonyította, hogy valóban belevaló és az esze is a helyén van. Legjobb barátnője, Mabel már sokkal jobban illett azok a nebáncsvirágok közé, akik köré az ifjúsági fantasy-k jellemzően épülnek, ám Evie szemszögén keresztül ájtatos szerénysége némi kritikus felhangot kapott.

A hozzájuk csatlakozó harmadik lány, a táncosnő Theta vagányságban még Evie-n is túltesz, és egyfajta misztikus aura lengi körbe, azonban sejthető, hogy emögött sötét múlt rejtőzik. Természetesen fiúk is felbukkannak körülöttük: Sam egy jóvágású zsebtolvaj, aki kapásból kirabolja Evie-t, de segítőkész is tud lenni, Jericho pedig Will segédje a múzeumban, aki Thetához hasonlóan mogorvasággal leplezi régi traumáit. A hatodik nézőpontkarakter Memphis, egy harlemi fekete fiú, aki egykor gyógyító érintéssel bírt, és most az öccsénél jelentkeznek jósló látomások. Bár ő lett nekem az egyik legszimpatikusabb a szereplők közül, azt sajnáltam, hogy csak nagyon lazán kapcsolódott a többiekhez. A könyvhöz készült rajzok alapján egyfajta Hat varjúi dinamikát vártam a csapattól, aminek egyelőre a töredéke valósult meg.

A második kötet ráadásul háttérbe tolja a korábbi főhősöket, hogy újakat helyezzen a középpontba. Theta legjobb barátja, egyben lakótársa, Henry és egy kínai bevándorló család sarja, Ling egyetlen közös vonással rendelkeznek: mindketten képesek szabadon mozogni az álmok birodalmában. Amíg a fiú elvesztett szerelme álmaiba próbál belépni, addig a lány pénzért cserébe vállalja, hogy információt szerezzen másoknak. Amikor New York lakosságát különös álomkór kezdi tizedelni, melyből az érintettek képtelenek felébredni, a két különcnek össze kell fognia, hogy felkutassák a betegség forrását. Ám félő, hogy hamarosan ők maguk sem akarnak majd szabadulni az álomvilágból…

Elsőre meglepődtem ezen a felálláson, de kedveltem az új főszereplőket. Kifejezetten szórakoztató volt figyelni, ahogy a két ellenpólus, az örök álmodozó zongorista és a racionális fizikuspalánta évődnek egymással, miközben igyekeznek együttműködni. Ettől még szívesen láttam volna többet az alap hatos életének alakulásából. Leginkább Evie sorsa érdekelt, mert rajta keresztül egy hihetetlenül izgalmas területre nyerhettem betekintést: munkát kapott a rádióban, ahol élő adásban pillant bele a hallgatók tárgyaiba.

Ha ez nem lenne elég, egy félreértés miatt Sammel el kell játszaniuk, hogy jegyben járnak, ami nem csak a műsora rajongóit hozta lázba, hanem engem is. Az “álkapcsolat” mostanra meglehetősen túlhasznált klisé lett a romantikus komédiákban, itt viszont kitűnően működik. Evie és Sam közt már az első kötetben is szikrázott a levegő, így repesek az izgatottságtól, mikor fogják végre tisztázni az egymás iránti érzelmeiket.

Míg a bevezető rész többnyire a valóság talaján mozgott, egy-két természetfeletti elemmel megspékelve, addig a folytatás merészebben elrugaszkodik az ismert világtól. Az álmok birodalmának megjelenítése kellően elvontra és borzongatóra sikeredett – őrült sorozatgyilkos ide vagy oda, sokkal jobban megijesztett az a gondolat, hogy valakit csapdába ejtenek a rémálmai, és nem érkezik el számára a megnyugtató ébredés. Ezúttal a nyomozás is fordulatosabban alakult: igaz, hogy a két legnagyobb csavart egy ponton már kezdtem sejteni, de ettől függetlenül örültem, hogy az írónő nagyobb teret hagyott az olvasóknak gondolkodásra, mint előzőleg. Ellenben az zavart, hogy Memphis továbbra sem illeszkedett be igazán a többiek közé, és számos korábban elindított szál (Will magánakciója, Sam anyjának eltűnése, a Mabelt környékező anarchista fiú ténykedése) sem haladt számottevően előre. Egyik oldalon tetszik, hogy Bray egy ennyire szerteágazó történetet alkotott meg, másrészt tartok tőle, hogy ez a sokrétűség előbb-utóbb agyonnyomja a cselekményt, vagy legalábbis nem lesz minden fonál körültekintően elvarrva.

Enyhe túlírtsága ellenére A Látók egy kiemelkedően jó sorozat, ami nem megszokott korszakválasztásával valódi felüdülést hozott az ifjúsági fantasy könnyen kiszámíthatóvá váló terepére. Rajta vagyok az ügyön, hogy angolul olvashassam a folytatásokat, és közben bepótoltam Bray másik sorozatát, a Gemma Doyle-történeteket is. Ez utóbbit minden szempontból kezdetlegesebb írásnak találtam, azonban érdekes volt összehasonlítani a kettőt, és végigkövetni az írónő fejlődését.

10/10

Borzongás Barcelona utcáin

Carlos Ruiz Zafón: Marina

Carlos Ruiz Zafóntól, akit a kortárs mágikus realista irodalom nagymesterének tartanak, már régóta szerettem volna olvasni, azonban nem tudtam, melyik művével érdemes kezdeni. Nagy örömömre a szülinapomra megkaptam a legjobb barátnőmtől a Marinát, így nem kellett tovább hezitálnom. Ez lett egyben az első kötetem az Európa Kiadó új Kapszula zsebkönyveiből, amiknek elsőre furcsálltam a kialakítását, ám mostanra kezdem egyre jobban megkedvelni színes, letisztult külalakjukat.

A tizenöt éves Óscar Drai délutánonként szívesebben csavarog Barcelona utcáin, mintsem hogy lelkigyakorlatokat végezzen szigorú egyházi iskolájában. Egy napon egy sikátorban betéved egy lakatlannak hitt házba, amiről kiderül, hogy a festőművész Germán Blaunak és a fiúval nagyjából egykorú lányának, Marinának ad otthont. A két kamasz hamar összebarátkozik, és együtt indulnak felderíteni a város rejtelmeit. Útjukat fekete pillangók, torz marionettbábuk és egy lefátyolozott arcú idős hölgy szegélyezik, és minden nyom egy bizonyos Mihail Kolvenyikhez vezet…

Ruiz Zafón hangulatteremtéséről nem véletlenül zengenek ódákat, tényleg egy pillanat alatt képes volt odavarázsolni a katalán főváros zegzugos utcácskáira. Spanyolország, különösen Barcelona hosszú ideje a legvágyottabb úticéljaim közt szerepel, így jó érzés volt legalább képzeletben bebarangolni. A mesebeli, nosztalgikus tájleírásokat ellenpontozza a fiatalok nyomozása, ami idővel kifejezetten hátborzongató irányt vesz. A regényt ugyan ifjúságiként címkézik (az új kiadást még megtévesztően rózsaszín köntösbe is csomagolták), de érdemes felkészülni rá, hogy bizonyos történések már a horror műfaji határait súrolják. Habár nem rajongok a zsánerért, alapból nincs problémám a borzongatósabb krimikkel és fantasykkel, viszont néhány jelenet számomra inkább öncélú, hatásvadász jumpscare-nek tűnt. Ellenben a finálé igazán ütősre sikerült, a helyszínt adó elhagyatott színház és a testi deformációk megjelenése erős Operaház fantomja-áthallásokat kölcsönzött neki.

A kibogozandó ügy alapvetően okosan van felépítve, a főhősök jó ütemben jutnak újabb és újabb információkhoz, és az eltérő nézőpontok folyamatosan elbizonytalanítanak afelől, hogy Mihail rendes ember volt-e vagy sem. Azonban az elbeszélői technika, miszerint minden szereplő az első találkozáskor hosszan elregéli az élettörténetét két vadidegen gyereknek, nem éppen hiteles, és rendszeresen megakasztja a történet folyamát. Ráadásul sok önismétléssel is találkozni ezekben a visszaemlékezésekben: például Marina szüleinek megismerkedése több ponton hasonlított arra, ahogy Mihail meghódította a leendő feleségét, ezért sokáig azt hittem, ebben is valami rejtett összefüggésre kell számítani. Úgy vélem, ha az író egy kevésbé szájbarágós módszert választ, esetleg hosszabb terjedelmet szentelve a történetének, a Marina jóval nagyszabásúbb mű is lehetett volna.

A karakterek nem rendelkeznek részletesen kidolgozott jellemekkel, ám egy kamaszoknak szánt regénybe pont megfelelőek. Aranyos volt figyelni Óscar és Marina barátságát, majd azt, ahogy félénken, ártatlanul elkezd átalakulni valami többé. Bár néha úgy éreztem, a lány kissé fölényesen viselkedik az őt vak szerelemmel követő fiúval, de a titkának kiderülése után ezt megbocsátottam neki. A hozzá kapcsolódó fordulat váratlanul visszarántja a cselekményt a valóság talajára, és bebizonyítja, a legfélelmetesebb rémek mégiscsak köztünk találhatóak.

Annak ellenére, hogy a Marina felemás élményt nyújtott számomra, mindenképp szeretném folytatni Ruiz Zafón könyveinek olvasását, főként Az Elfeledett Könyvek Temetője sorozattal. Bízom benne, hogy legméltatottabb művében az írónak sikerült megvalósítania azt a zsenialitást, aminek itt még csak a szikráját csillantotta meg.

10/8

Jól öltözötten a rémek ellen

Gail Carriger: Napernyő Protektorátus

A történelmi regényeket és a fantasyket külön-külön is szeretem, de a két műfaj kombinációjából születnek azok a művek, amiket a legszívesebben olvasok. A kosztümös korszakokban játszódó történeteket egyébként is kellemesen borongós hangulat övezi, amit a mágia megjelenése csak még jobban felerősít. A Napernyő Protektorátust nem hiába emlegetik a zsáner egyik kiemelkedő képviselőjeként, annak ellenére, hogy enyhén hányattatott út vezetett a sorozat összes kötetének magyar megjelenéséig.

A természetfeletti lények az emberek közt járnak – és a 19. századra már teljesen mindennapos, hogy London utcáin szembejöhetnek vámpírok, vérfarkasok és kísértetek. Sajnos a legtöbb polgárnak még nem sikerült megbarátkoznia az együttéléssel, ezért gyakoriak a különböző fajok konfrontációjából származó végzetes incidensek. Ilyenkor vehetik hasznát a természeten túliaknak, akik egyetlen érintésükkel képesek halandóvá tenni a rémeket. Közéjük tartozik Lady Alexia Tarabotti is, így ő, míg a többi úrilány a divattal és a férjfogással van elfoglalva, misztikus bűnesetek nyomába ered, napernyőjével felfegyverkezve, oldalán Lord Conall Macconnal, a mogorva farkasemberrel…

Carriger pentalógiája több tekintetben is újat mutatott korábban olvasott fantasykhez képest. Egyrészt üdítőnek találtam az alaphelyzetet, miszerint a varázslények már régóta integrálódtak a társadalomba, hiszen a legtöbb hasonló történetben rejtőzködni kényszerülnek, és általában a főszereplő számára is újdonságot jelent a létezésük. Ötletesnek találtam a megoldásokat, amivel a beilleszkedésüket megkönnyíteni igyekeznek, ahogy a hétköznapok részét képező rengeteg steampunk szerkentyűt is. Másrészt kifejezetten érdekes elképzelés, hogy az írónő tudományos magyarázatot szándékozott adni a természetfeletti kialakulására, amihez a lelket is megfogható testrészként kezelte: akiben túlteng a lélek, az hajlamosabb az átváltozásra, ezzel szemben aki egy szemernyit sem hordoz magában, az hatástalanítani tudja a különleges képességeket.

A lélektelenség viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy az érintettek ne rendelkeznének érzelmekkel, és ennek Alexia tökéletes példája. Az ő esetében ez a tulajdonság inkább a racionális gondolkodásmódjában nyilvánul meg, ami bár rosszallást vált ki a környezetéből, jóval szimpatikusabbá is teszi a felszínes arisztokratáknál. Conall ugyan az én ízlésemnek kissé bárdolatlan modorú, de számos alkalommal bizonyítja rátermettségét, ami a főhősnő méltó párjává teszi. Az első találkozásuknál azt gyanítottam, ez a sorozat is egyike lesz azoknak, ahol a szerelmesek az utolsó pillanatig kerülgetik egymást, így kellemes meglepetést jelentett, hogy már az első kötetben magasabb szintre emelték a kapcsolatukat, másfajta kérdéseknek nyitva teret (például hogy milyen közös gyereke születhet egy természeten túlinak és egy természetfelettinek 😁). A mellékszereplők is emlékezetes figurák: Lyall professzor, Conall hűséges jobbkeze, Alexia bohókás Ivy barátnője, Lord Akeldama, a piperkőc vámpírúr, vagy éppen Madame Lefoux, az extravagáns feltalálónő mind-mind színesítik a cselekményt egyéniségükkel.

A sorozat ügyesen építkezik, kötetről kötetre fokozatosan bővíti a világát új helyszínekkel és szereplőkkel. Ebből a szempontból a harmadik részt éreztem a csúcspontnak, ahol Párizst és Firenzét is meglátogatják a karakterek, de élveztem az ötödik felvonásban Egyiptomba tett kiruccanást is. Okosan kitervelt az is, ahogy minden epizód egy-egy önálló nyomozás köré szerveződik, amik aztán kapcsolódnak egy mindenen átívelő szálhoz is, amelyben Alexia szeretne többet kideríteni az apjáról, akit sosem ismerhetett meg. Mégis úgy vélem, ráfért volna a szövegekre egy leheletnyit alaposabb kidolgozottság, mivel a legtöbb kötetnél azt éreztem, hogy az elnyújtott felvezetés sietősen lezavart fináléba torkollik, illetve a rejtélyek is lehettek volna kevésbé kiszámíthatóak.

A szériának akad azonban még egy alkotóeleme, ami feledteti a gyengeségeit: ez pedig Carriger ellenállhatatlan humora, amit a lehető legképtelenebb jelenetekben csillogtat meg. Nagyszerűek a viktoriánus etikettet kifigurázó csipkelődések, sajátos bájt kölcsönöz az eseményeknek, hogy hőseink a harc közepette is azzal törődnek, illedelmesen viselkednek- és öltözködnek-e. Ám nem vádolható a történet teljes komolytalansággal, hiszen megrendítő leírások is szerepelnek benne, főleg annak kapcsán, mennyi mindenről kell lemondaniuk a természetfeletti életet választóknak.

A Napernyő Protektorátus azoknak a könyveknek a sorát gazdagítja, ahol nem szükséges sokat járatni az agyunkat olvasás közben, csak hagyni, hogy belefeledkezzünk az izgalmas kalandokba. Örömmel tölt el, hogy ha nem is egységes kiadásban, de a polcomon tudhatom, és sajnálom, hogy nincs sok esély a spin-offjai lefordítására, mert érdekelne, mit tartogat még ez a szertelenül szórakoztató fantáziavilág.

10/9

Meghívás egy gyilkos időhurokba

Stuart Turton: Evelyn Hardcastle 7 halála

Amióta gyerekként megismerkedtem Poirot és Miss Marple eseteivel, a krimit tartom az egyik kedvenc regény- és filmműfajomnak. Szeretek együtt töprengeni a detektívekkel, akár megelőzve őket, ugyanakkor azt is, ha meglepnek, és olyan megoldást tálalnak elém, amire álmomban sem gondoltam volna. Az Evelyn Hardcastle 7 halála is éppen azért került a szatyromba a Könyvhéten, mert egy klasszikus Agatha Christie-féle bűnügyet ígért, megspékelve némi modern sci-fis beütéssel.

Egy férfi egy erdő szélén tér magához. Nem emlékszik rá, hogy került oda, sőt, még arra sem, kicsoda. Hamarosan megtudja, hogy Sebastian Bellnek hívják és a Blackheath-birtokon tartózkodik, ahol az előkelő Hardcastle család estélyére hivatalos. A parti azonban tragédiába torkollik, a házigazdáék lánya, Evelyn gyilkosság áldozata lesz. Majd másnap az egész elölről kezdődik, egy különbséggel: hősünk Sebastian helyett egy másik ember bőrében ébred fel. Nyolc nap és nyolc személyiség áll a rendelkezésére, hogy elkapja a tettest, különben sosem térhet vissza a saját életébe…

Az időhurkos sztorik mostanában divatba jöttek, Turton viszont csavart egyet a formulán a testcsere beemelésével. Az ötlet – miszerint a nyomozó (és vele együtt az olvasó is) minden alkalommal más szemszögből vizsgálhatja meg a történéseket – páratlan, és jóval több lehetőséget nyit meg, mintha egyszerűen a gyanúsítottak beszámolóiból kéne kihámozni az igazságot. Az írót pedig elismerés illeti, amiért sikerült kézben tartania a népes társaságot úgy, hogy mindig a megfelelő helyen legyenek, és a legkisebb lépéseik is stimmeljenek.

A főhős (akiről később kiderül, hogy Aiden Bishop a valódi neve) többnyire egy üres lapnak érződik, akire bármelyik “gazdatest” jelleme ráhúzható, de elvitathatatlanul jólelkű, és még a kevésbé együttműködő “hordozóit” is igyekszik a nemes cél szolgálatába állítani. A többi karakterről nem árulnék el túl sokat, mivel ahogy az effajta krimikben szokás, a sablonoknak látszódó figurák mind többek annál, aminek mutatják magukat. Bőven rejtegetnek sötét titkokat, ezért egyikükkel sem ajánlatos komolyan elkezdeni szimpatizálni. Azt, hogy ebben az álságos közegben is megcsillanhatnak őszinte érzelmek, bizonyítják az olyan ritka kivételek, mint Evelyn és Michael Hardcastle testvéri kapcsolata vagy Jim Rashton és Grace Davies szerelme.

Sajnos zseniális alaphelyzete ellenére sem jutalmazhatom maximális ponttal a könyvet, ahogyan azt sokáig hittem. Nem mondanám, hogy a kerettörténet kihagyható, de meg lehetett volna oldani egy fokkal visszafogottabban is. Az eseményeket felügyelő pestisdoktorok és a rivális nyomozók behozása túlságosan elvont síkra helyezte a cselekményt. Az időhurok folyamatosan bővülő szabályrendszerével egyenes arányosságban nőtt a logikai buktatók száma, a befejezés pedig szintén kissé túlbonyolítottra sikeredett. Bár a regény végig élvezetes marad, talán a kevesebb több lett volna.

Az Evelyn Hardcastle 7 halála többet vállal, mint amennyit teljesíteni képes, ám figyelemreméltó koncepciója miatt helyet érdemel az évem legemlékezetesebb olvasmányai között. És mivel a felépítése szinte kiált azért, hogy minisorozatot forgassanak belőle, örömmel fogadtam a hírt, hogy a Netflixnél már tervezik a megfilmesítését.

10/9

Telelés a felhők közt

Kerstin Gier: Fellegszálló

Amikor a Fellegszálló megjelent, első pillantásra megragadott a borítója, a kellemes lila színének és a rengeteg aranyos rajzolt alaknak köszönhetően. Kerstin Gier nagy népszerűségnek örvendő két sorozatát, az Időtlen szerelem– és a Silber-trilógiákat nem olvastam, de ezt a könyvét mindenképp szerettem volna beszerezni. Úgy érzem, erre a lehető legjobbkor került sor, mivel igazi téli szüneti kikapcsolódást nyújtott, és olykor még a havazás is hozzájárult a hangulathoz.

A svájci Alpokban áll a Château Janvier nagyszálló, ahova a világ előkelőségei évszázadok óta szívesen járnak pihenni. A tizenhét éves Fanny Funke éppen az év végi ünnepek idején kezdi meg gyakornoki munkáját, így amikor nem takarít vagy gyerekekre felügyel, a karácsonyi és szilveszteri bál előkészületeiben segédkezik. Azt hiszi, a hotelben nem is lehetne nagyobb a felfordulás, ám váratlanul egy idős hölgyvendég, Ludwig asszony jegygyűrűje eltűnik. Fanny biztosra veszi, hogy az ékszert ellopták, és nekilát a megkeresésének. Arra azonban nem számít, milyen szövevényes összeesküvésbe csöppen ezzel.

A szállodák általában remek helyszínt biztosítanak számos érdekes szereplő találkozásához, nagyszabású események megvalósulásához, és ezen a téren a Fellegszálló címszereplője ugyancsak kitűnően teljesít. Olvasás közben végig arra vágytam, hogy én is a hófödte hegyekben, ódon falak és antik bútorok közt tölthessem a téli vakációmat. Élveztem, ahogy Fannyval együtt fedezhettem fel az emeleteket, igaz, sokszor kapóra jött volna egy térkép, hogy jobban át tudjam látni a titkos lépcsők és hátsó folyosók ösvényeit. Azt is értékelem, hogy Gier nem egy minden luxussal felszerelt, hanem egy kissé megkopott fényű épületet ábrázolt, ahol sajátos módszerekkel mégis sikerül a vendégek összes igényének megfelelni.

A történetet leginkább egy régi kedvencemhez, a Három ember a hóbanhoz tudnám hasonlítani Erich Kästnertől, megspékelve némi Agatha Christie-féle rejtéllyel. Eltelik egypár fejezet, mire a cselekmény fő vonala beindul, viszont engem a felvezetés sem untatott, rögtön ráhangolódtam a hotel nyüzsgésére és a gördülékeny elbeszélői stílusra. Felőlem akár az egész könyv szólhatott volna arról, hogy Fanny különféle apró-cseprő problémákat old meg, de a klasszikus krimik rajongójaként természetesen nem bántam, hogy nyomozós irányba kanyarodott a történetszövés. A bűnügy ifjúsági regényhez mérten fordulatos és összetett, az írónő figyelt a részletekre és ügyesen terelte el a gyanút az elkövető(k)ről. A végső akciódús szakasznál néhány fejlemény már súrolta a hihetetlenség határát, ám ezek is inkább szórakoztattak, mintsem bosszantottak.

Fanny szerethető, talpraesett főhősnő. Bár néha hajlamos a hiszékenységre, helyén van az esze. Épp ezért nem teljesen értettem, miért kellett a gimiben évet ismételnie, és úgy döntenie, hogy nem érettségizik le, viszont annak örülök, hogy a szállodai munkában olyan hivatásra talált, amit boldogan végez. A többi alkalmazottat és vendéget illetően a névjegyzéket a kötet vége helyett az elejére tettem volna, mert sokat segít a memorizálásukban (nem mellesleg a szöveg humorosságából is nagyszerű ízelítőt nyújt). Elsőre nehéz fejben tartani ennyi figurát, ráadásul egyeseken érződik, hogy több potenciál is lenne bennük, csupán a végső változatba nem fértek bele.

Időnként belecsúszik az írónő néhány sztereotípia alkalmazásába, a gonoszkodó szobalányok és az elkényeztetett milliomoscsemeték fájóan elcsépelten hatnak. Ezzel szemben más kliséket üdítően bont le, például színre lép egy meglepően szerény és kedves orosz oligarcha. A kedvenc mellékszereplőm Monsieur Rocher, a portás lett, aki minden helyzetre tartogat egy bölcs mondást. Akad egy lazább szerelmi háromszög is, mivel Fannynak Ben Montfort, a hoteltulajdonos fia és Tristan Brown, az Angliából érkezett vendég egyaránt megtetszik, de a vacillálás nincs túlhúzva. Elfogadtam a választását, ám azért megjegyezném, hogy a másik srácot izgalmasabb személyiségnek találtam, és a kalandok során is többet segített a lánynak.

Még csak nemrég állítottam össze a 2021-es toplistámat, de már most tudom, hogy a Fellegszálló helyet fog kapni a 2022-es évösszegzőben. A vizsgák letétele után és az újabb egyetemi félév megkezdése előtt igazán szükségem volt egy ilyen könnyed, szívderítő olvasmányra. Ezután mindenképp bizalmat szavazok Kerstin Gier korábbi regényeinek is, telente pedig visszatérek a Château Janvier-be üdülni (esetleg németül is megpróbálkozva vele).

10/10

A gyilkos lelkének mélyén

Caleb Carr: A Halál angyala (Dr. Laszlo Kreizler 1.)

A tavalyi évem egyik legjobb tévésorozat-élménye volt Az elmeorvos (amit én még a jóval kifejezőbb A lélekbúvár címmel láttam, de ez részletkérdés). Az első epizód kissé elbizonytalanított, túlságosan megrázott a központi gyilkosság, mégis jól tettem, hogy a folytatás mellett döntöttem, mert egy igazán izgalmas és összetett krimit láthattam. Utána már nem volt kérdés, hogy az alapját képező könyveket is szeretném elolvasni, hogy még inkább elmélyedhessek a bűnügyi pszichológia rejtelmeiben.

1896-ban New York az ellentétek városa: monumentális épületeivel a lehetőségek földjét testesíti meg, míg nyomortanyáival a bűnözés melegágyául szolgál. Amikor egy minden korábbinál brutálisabb sorozatgyilkos gyermekprostituáltakra kezd vadászni, Theodore Roosevelt rendőrfőnök érzi, erre az ügyre nem állíthatja rá akármelyik emberét. Dr. Laszlo Kreizlerhez, a neves pszichológushoz fordul, aki nemcsak megfékezni, de megérteni is képes lehet az elkövetőt. A doktorhoz csatlakozik John Schuyler Moore, a Times újságírója, Sara Howard, a rendőrség első női alkalmazottja, valamint Marcus és Lucius Isaacson, a detektívőrmester-testvérpár is. Nyomozásuk azonban veszélyesebb, mint gondolták, hiszen elvetemült gonosztevők és korrupt zsaruk mellett a saját lelkük mélységeivel is szembe kell nézniük.

Két tényezőben nyilvánul meg a regény nagyszerűsége: a kor- és a lélekrajzban. Az előbbit illetően végig érződik a szerző történész végzettsége, mivel elképesztő aprólékossággal teremti meg a késő 19. századi New York atmoszféráját. A környezet leírása nem megakasztja, hanem gördülékenyen foglalja keretbe a cselekményt, amitől az egész élettelivé és kézzelfoghatóvá válik.

Sara (Dakota Fanning), Laszlo (Daniel Brühl) és John (Luke Evans)

A mentális sérültség válfajairól folytatott okfejtések pedig, amennyire meg tudom ítélni, félelmetesen pontosak. Megdöbbentő volt figyelni, milyen sok apró, elsőre jelentéktelennek tűnő információt kell a csapatnak számításba vennie a bűnös profiljának felvázolása közben, hogy közelebb kerüljenek az igazsághoz. Azzal is érdekes volt szembesülni, hogy akkoriban mennyivel kevesebb eszköz állt a helyszínelők rendelkezésére. Többek közt az ujjlenyomatolvasást is még humbugnak tartották, holott mára nem egyszerűen alapvető bizonyítékszerzési módszerré vált, de a mobiltelefonunkba is így tudunk belépni. Bizonyos dolgokban ellenben, sajnos, nem történt előrelépés: valahogy fájdalmasan ismerősen csengett az átlagemberek vélekedése, miszerint Kreizler modern pszichológiai nézetei az amerikai társadalom és család értékeit veszélyeztetik…

A részletes jellemábrázolásnak köszönhető az is, hogy az adaptációhoz képest sokkal jobban sikerült átlátnom az elkövető szándékait. Félreértés ne essék, egyáltalán nem arra utalok, hogy elfogadom, miért öl valaki ártatlanokat, hanem arra, hogy pontosan végig tudtam követni a gyötrelmes életutat, ami mások megkínzásához vezetett. Ismét bebizonyosodott, mennyire fontos szerető családban nevelkedni, hisz a szülők gyakran nem is sejtik, hogy a természetes szigornak vélt bántalmazással szörnyű tettekre késztető csírákat ültetnek el a gyerekük elméjében. Hasonlóan tanulságos az áldozatok oldalát is megvizsgálni. Kisfiúk, akik nem ilyen kegyetlen halált érdemeltek, ám ami azt illeti, olyan életet sem, amilyet élni kényszerültek. Iszonytató és felfoghatatlan, hogy szegényeknek ilyen fiatalon a testük áruba bocsátása maradt az egyetlen pénzszerzési lehetőségük, és erre ráadásul sűrű kereslet is akadt magukat kifelé tisztességesnek mutató polgárok körében. Csoda, hogy a regénybeli fiúk egészen jól meg tudták őrizni tiszta, virgonc, gyermeki énjüket, miközben szégyennel és identitászavarral küszködtek.

Egy lélektant középpontba helyező történet persze mit sem érne, ha pont a főszereplői mondanának ellent az emberi természet sokrétűségének. Igaz, a kiemelt karakterek elsőre talán inkább típusoknak tűnnek, viszont a felszín alatt mindannyian rejtegetnek olyan tulajdonságokat és tapasztalásokat, amik árnyaltabbá teszik őket. Laszlo tagadhatatlanul zseniálisan elemzi mások viselkedését, ám ha a saját és közeli ismerősei lelkivilága kerül szóba, máris nehezebben igazodik ki. Rendszeresen lép fel ridegen és tapintatlanul a munkatársaival szemben, amivel a magának is nehezen bevallható érzelmeit próbálja palástolni. Ellenpólusaként John jóval földhözragadtabb és közvetlenebb fickó, aki olykor előbb használja az öklét, mint az eszét, de a szíve a helyén van. Sara pedig nem csupán elbűvölő, a csapat egyedüli hölgytagjaként a legtalpraesettebb is. Az Isaacson-fivérek szintén hasznos segítségnek bizonyulnak, mikor éppen nem civakodnak, illetve említésre érdemes még Mary, Cyrus és Stevie is, akik személyzetként nyújtanak támogató hátországot a kutatómunkához.

Lucius (Matthew Shear) és Marcus (Douglas Smith)

Amivel egy kicsit nehéz volt megbarátkoznom, hogy John tölti be a narrátor szerepét. A sorozat dramaturgiája egyenlő felosztásban követi a külön utakon járó szereplőket, így a könyvet is jobban el tudtam volna képzelni külső elbeszélővel vagy váltott E/1-ben. Bár sajnáltam a látókör beszűkülését, azt élveztem, hogy Mr. Moore humoros megjegyzései egy kis enyhülést hoztak a nyomasztó események közé. Sőt, az író így a klasszikus detektívpárosok (Holmes és Watson, Poirot és Hastings) előtt is tiszteleg, akiknél szintén a laikus(abb) segéd szemszögéből kerül bemutatásra a különc nyomozó ténykedése.

Olvasás közben visszaidézve a megfilmesített jeleneteket, elismeréssel konstatáltam, hogy kifejezetten hűséges feldolgozás született. Néhány elhanyagolható részletet változtattak meg (például bizonyos karaktereket összevontak, történéseket más helyszínre tettek át), emellett a magánéleti szálakra is nagyobb hangsúlyt fektettek. A színészeket remekül választották ki, a három főszereplő közti dinamika pörgősebb lett a vásznon. Na és bónuszként, azontúl, hogy a hazai olvasók számára a könyvben is érdekesség Laszlo félig magyar származása, a sorozatot egyenesen Budapesten forgatták, így végig lehet ismerős látképeket keresgélni. (Szóval senki ne lepődjön meg, ha a távoktatás végeztével egyetemi napjaimat az ELTE F épülete előtt fogom tölteni egy lovaskocsira várva ;).) Ezúttal a szinkron hiányát sem bánom, hiszen úgy elveszne az a néhány mondat, ami eredetileg is magyarul hangzik el.

Mondhatnám, hogy kizárólag erős gyomrúak álljanak neki a történetnek, ám én is annak ellenére kezdtem bele és szerettem meg, hogy általában nehezen viselem a durvább, véresebb sztorikat. A lenyűgöző precizitással végigvitt nyomozási folyamat, valamint a jó arányérzékkel váltogatott komoly és könnyed részek miatt mindenkinek ajánlom, aki egy izgalmas és hiteles történelmi krimire vágyik.

10/10

Történet a történetekről

Erin Morgenstern: Csillagtalan tenger

A tavalyi évem során az Éjszakai cirkusz volt az a könyv, ami a legnagyobb hatással volt rám: varázslatos világépítésével és szövegszövésével belopta magát a szívembe. Így nem is volt kérdés, hogy Erin Morgenstern következő alkotását is meg szeretném ismerni, főleg miután bevallotta, egy történetekhez címzett ódával készült. Mivel nem közvetlenül a megjelenése után olvastam a debütáló művet, nekem nem kellett majdnem egy évtizedet várnom az újdonságra, hanem már néhány hónap elteltével kezembe vehettem. Ráadásul volt szerencsém a Blogturné Klub játékán nyerni egy példányt, így kétszeres boldogsággal kezdtem bele az olvasásba.

Zachary Ezra Rawlins egy napon titokzatos régi kötetre bukkan az egyetemi könyvtárban, ami nincs bejegyezve a nyilvántartásba. A furcsaság fokozódik, mikor a mesék közt a fiú egy emlékével találja magát szembe: gyerekként lehetősége lett volna kinyitni egy rejtekajtót, de megfutamodott. A kötetben vissza-visszatérő szimbólumokat követve ezúttal sikerül eljutnia a Csillagtalan Tenger partján álló földalatti könyvtárba. Egy ellenséges szervezet azonban be akarja záratni az odavezető ajtókat, megakadályozva, hogy akárki eljuthasson a könyvek templomába. Zachary feladata a mágikus hely megmentése, ám még el kell döntenie, hogy csak a regények lapjain áll készen kalandok átélésére vagy a saját életében is.

Ha egy szerző már bemutatkozó regényében megközelítette a tökéletességet, feltehetően óriási nyomás nehezedik rá a közönség részéről. Elégedetlenkednének, ha a folytatás erősen eltérne elődjétől, de akkor is, ha nem merne túlságosan elrugaszkodni a már bevált formuláktól. Morgenstern ezt az akadályt sikeresen megugrotta: jellegzetes burjánzó nyelvhasználatát és lassan csordogáló cselekményvezetését megőrizte, viszont ismét egy teljesen egyedi fantáziavilágot alkotott. Ha feltétlenül hasonlítanom kéne valamihez, talán A Végtelen Történettel tudnám párhuzamba állítani, mivel itt is egy fiúnak egy könyv általi másik világba csöppenését, és ezzel együtt a lelkében is megtett utazását követhetjük végig, csak éppen felnőtt kiadásban. Ez az áthallás egyáltalán nem zavaró, hiszen egyrészt mások a keretkörülmények, másrészt az írónő tudatosan úgy építette fel a művét, hogy emléket állítson, tiszteletet adjon vele azoknak a klasszikusoknak, amik őt inspirálták saját képzelete papírra vetésére.

Fontos leszögezni azt is, hogy bár a könyvek központi szerepet töltenek be a sztoriban, valójában a történeteken van a hangsúly, legyenek bármilyen formában elmesélve. Így képbe kerülnek az egyéb médiumok is, leginkább a videojátékok, ami szintén érdekes aspektussal gazdagítja a mondanivalót: vajon az életünk előre megírt, egyféle úton haladó könyv, vagy játék, ahol a környezet adott, de a döntéseinket magunk hozhatjuk meg?

A Csillagtalan Tenger partján elhelyezkedő könyvtár tagadhatatlanul csodálatos és hívogató hely. Valóságos székesegyháza az összegyűjtött tudásnak, aminek polcai közt bármelyik könyvmoly szívesen elveszne. Emellett olyan, akár a legexkluzívabb luxusszálloda, ahol a gardróbban a vendég ízléséhez passzoló ruhák teremnek, a konyhában pedig a rendelt ételeket a lehető legínyencebb módon tálalják fel. Értékelendő az is, hogy az ott tartózkodók számára eltűnnek a nyelvi különbségek, az emberek gond nélkül megérthetik egymást és a könyveket is. Arról nem is beszélve, hogy az épület minden pontján békésen lebzselő macskákba lehet belefutni, akik szívesen szegődnek a látogatók mellé. Ha tehetném, máris csomagolnék! Lehetőleg estélyit is, hátha sikerül kifognom egy irodalmi álarcosbált. Persze előbb tudnom kéne, hol találom a legközelebbi ajtót…

A főhős, Zachary is úgy lett megálmodva, hogy az olvasók könnyen azonosulhassanak vele. Ő az a típus, aki még huszonévesen is reménykedik, hogy megérkezik a roxforti levele vagy a szekrénye hátulja Narniára nyílik, de emiatt igazán nem lehet rá haragudni. Két szövetségese közül Doriant nem sikerült megkedvelnem. Ahhoz képest, hogy végül milyen fontos szerepet töltött be, többnyire háttérbe volt szorítva, és végig azt gyanítottam, hogy igazából a rosszak oldalán áll. Hogy jót is mondjak róla, a mesélési technikája kétségkívül hatásos, és a nyelvzseniségét megcsillogtató jeleneten is nagyot mosolyogtam. Mirabelt, a női segítőtársat viszont egyenesen imádtam! Rózsaszín hajával és vagányságával Tonksra emlékeztetett a Harry Potterből, és igazán feldobta a sztorit optimizmusával, állandóan pörgő személyiségével.

Ahogy az Éjszakai cirkusz is több szálon futott, itt is mozaikszerűen állnak össze a cselekmény darabjai. Bepillantás nyílik Zachary barátnőjének, Katnek naplójába is, aki igyekszik megfejteni, hová tűnhetett egyik napról a másikra a fiú. Érdekes volt ebből a másik szemszögből is megvizsgálni az eseményeket, mert így még azzal az opcióval is el lehet játszani, hogy a srác csak vizionálja az egészet, és a valóság sokkal kiábrándítóbb… Emellett időről időre beékelődnek részletek a kiindulópontul szolgáló kötetből, az Édes bánatokból és más könyvön belüli könyvekből. Ezek a rövid írások a népmesék hangvételét és elemeit idézik, ám szokatlanabbul záródnak, és elsőre összefüggéstelennek hatnak, de megalapozzák a világ szimbolikáját. Nem mellesleg gyönyörű gondolatkísérletek fogalmazódnak meg bennük: hogyan szerethet egymásba az Idő és a Sors, a Hold és egy földi halandó, vagy két ember, akik különböző korokból származnak. Ezek a szerelmek (főleg ez utóbbi) még jobban is megfogtak, mint a főszereplők kapcsolatai. Elég hamar letisztázódott, hogy akiket én szívesen látnék együtt, nem lehetnek egymáséi, így aztán nem is tudtam, hogy örüljek vagy összezavarodjak, mikor mégis akadtak kvázi romantikus jeleneteik…

Itt térnék át a negatívumokra, mert annak ellenére, hogy magával ragadott a regény, nem voltam vele maradéktalanul kibékülve. Az elején, amikor még nem indult be, azon aggódtam, milyen önironikus lenne, ha pont a történetek fontosságát hangsúlyozó könyvnek nem lenne igazi története. A szereplők hangzatos eszmecseréket tartottak arról, mik a jó sztori összetevői, én meg féltem, hogy elmélkedés fogja kitölteni az oldalakat izgalom helyett. A végkifejletre viszont azt éreztem, már sok is a jóból: Morgenstern túlvállalta magát azzal, hogy saját mitológiát épített fel, így univerzuma zsúfolttá vált, és az események logikai sorrendje is megbicsaklott időnként. Csalódást keltőek voltak az olyan húzások, hogy nem látni, mikor volt alkalma egymásba szeretni két karakternek, vagy hogy a főgonosz konkrétan “off-screen” intéződik el. Azt is nehezen dolgoztam fel, hogy az az írónő, aki olyan döbbenetesen merész befejezést kanyarított az Éjszakai cirkusznak, itt az egyetlen sokkoló fordulatot bántóan hamar semmissé tette. Nem azt mondom, az én szívemet is megmelengetik a happy endek, de Morgenstern előző művének csak anélkül lehetett súlya, és itt sem ártott volna, ha nem fulladunk bele a nyál-, vagy hogy hű legyek a regény fantáziavilágához, méztengerbe.

A kisebb-nagyobb hiányosságok és bosszantó tényezők ellenére Erin Morgenstern ismét kiemelkedően eredeti színfolttal gazdagította a kortárs fantasy-regények palettáját. Őszintén remélem, hogy harmadik alkotásában megint sikerül újat mutatnia, és azt is, hogy ezúttal nem kell tíz év az alkotói folyamathoz. Amíg várakozom, addig is rendszeresen visszatérek majd a cirkuszba, és ha kevesebbszer is, de időről időre meglátogatom a tengerparti könyvtárat is.

10/9

Legendás kártyázás a sorssal

Stephanie Garber: Legendary (Caraval 2.)

Miután a Caravalt azzal a boldog tudattal fejeztem be, hogy az eddigi évem, sőt életem leginkább magával ragadó olvasmányélményében részesültem, felfokozott lelkesedéssel vetettem bele magam a folytatásába. A Legendary viszont, bár vitathatatlanul megőrizte sziporkázó fantáziadússágát, mégis több tekintetben is csalódást okozott lenyűgöző elődjéhez képest, amolyan tipikus “második rész”-szindrómában szenvedve.

Scarlett Dragna megnyerte a Caravalt, kiszabadította húgát, és elrendezett házassága helyett boldog lehet szerelmével. Testvére, Donatella ellenben nem ünnepelhet felhőtlenül, ugyanis alkut kötött egy titokzatos “jó baráttal”, aki információt nyújthat elveszett anyjáról, amennyiben a lány felfedi Legend valódi nevét. Kapóra jön, hogy Elantine császárnő születésnapjára új versenyt rendeznek, aminek fődíja a játékmester megismerése. Tellának a feladványok mellett a szívügyeivel is meg kell küzdenie: imponál neki a folyton segítségére siető Dante, ám belekeveredik egy hazugságba, miszerint ő a trónörökös menyasszonya.

Az első kötet bizonyította számomra, hogy Stephanie Garber két dologhoz nagyszerűen ért: a történetszövéshez és a hangulatteremtéshez. A második rész olvasása során azonban nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy annyival ütősebbre is sikerülhetett volna.  A leírásoknak még mindig megvan az egyedi mágikussága, a tobzódó színekkel és a szokatlanul szép képzettársításokkal, ám ezúttal valahogy az egész sokkal sötétebb, komorabb atmoszférát áraszt. Az első rész sem nélkülözte az erőszakot, de közben végig megmaradt a jóleső érzés, hogy a Caraval célja mégiscsak a résztvevők elkápráztatása, nem pedig az elrettentése. Az itteni történések már jóval kegyetlenebbek, veszélyesebbek, kevésszer csillan fel a játéknak a gyermeki énemet elbűvölő csodálatossága. Ami pedig a fordulatokat illeti, sajnos ez esetben könnyebben kiszámíthatóra sikeredtek, és míg az előzményben imádtam a többszörösen megtekerintettségüket, itt akadt, amit már túlzásnak tartottam. Például egy karakterről azt hittem, lezárult a sztorija, ám most fény derül rá, valójában nem vele találkoztak a főhősök, hanem egy játékbeli színész alakította. Nagyon érdekelni kezdett, hogy milyen is az igazi énje, de közben ez a csavar súlytalanná tette az első kötet egyik főkonfliktusát.

Ami mindenképpen előnyére vált a folytatásnak, az a tágabb világépítés. Azzal, hogy a szereplők eljutnak Valendára, a fővárosba, és megismerik az uralkodót, bővebb betekintés nyílik a kitalált, de jellegében a közép-amerikai gyarmati szigetekre emlékeztető birodalom berendezkedésébe. Emellett egy központi cselekményszervezővé váló varázselem is bevezetésre kerül: a Fátumok, egy tarotra hajazó kártyapakli lapjaiba zárt lények, akiknek egykor hatalma volt a világ fölött. Velük kapcsolatban volt egy kis hiányérzetem, mivel sokuk létezéséről csak a könyv hátuljába illesztett fogalommagyarázatból értesültem, a történetben szinte mindig ugyanaz a néhány került említésre, de tetszett a koncepciójuk.

A kezdőkötet végén ügyes írói fogás volt a következő rejtély belengetése, és örömmel fogadtam, hogy fókuszba került a Dragna nővérek édesanyjának felkutatása, akiről apróbb részleteket már elhintett a szerző, de eltűnésének körülményeit homály fedte. Nagyon értékelem, hogy bár mindkét lány életébe beköszönt a szerelem is, az igazi mozgatórugójuk a családjuk biztonsága: ahogy Scarlett a testvéréért küzdött, most Tella az anyukájáért. Paloma eltitkolt sorsa, házasság előtti élete volt a legizgalmasabb, legmegdöbbentőbb szála a regénynek, és remélem, hogy a trilógia zárásában még jobban megismerhetem, és magyarázatot kaphatok bizonyos kétes megítélésű tetteire.

Nem tagadom, amiatt is kevésbé kedveltem ezt a kötetet, hogy Tella lett a főszereplő, mivel az óvatos, szerény Scarlett közelebb áll hozzám. A húgának is elismertem néhány kifejezetten ravasz húzását, de felelőtlen kacérkodásával gyakran inkább hátráltatta az eseményeket. A magánéletét illetően borzasztóan féltem a klisés szerelmi háromszög eshetőségétől, de hamar kitűnt, hogy itt ellentétes érdekeken múlik a választás, és szerencsére nem azon, hogy “jaj, de melyikük a helyesebb?”. Dante ugyan korábban még Scarlett körül legyeskedett, de örültem, hogy végül Tellához kezdett húzni a szíve – annak már kevésbé, hogy amennyiszer segített a lánynak, legalább annyiszor cserben is hagyta.

Jacks herceg pedig a vonzó veszedelem megtestesítőjének lett szánva, belőlem viszont mást sem váltott ki a tenyérbemászósága, mint viszolygást. Bárcsak mondhatnám, hogy mindkét udvarló szolgált meglepetésekkel, ám az az igazság, hogy elég hamar sejteni kezdtem a kilétüket, és egyiküknél különösen fájt, hogy így veszett el a személyét övező misztikum. Annyira máshogy képzeltem… Az is elszomorított, hogy a háttérben Scarlett és Julian gyönyörűen kialakult kapcsolata máris megingani látszik. Említettem már, hogy utálom azokat a második részeket, ahol a happyend után összeveszik a páros?

Felkészültem rá, hogy ez a kötet is maradéktalanul el fog varázsolni, és sajnos ez nem teljesült. Talán soknak tűnhet a panaszkodásom, de a regény mégis jó pontot érdemel, hiszen továbbra is ez az egyik legeredetibb, legkülönlegesebb fantasy, amit valaha olvastam, és kíváncsian várom, mit tartogat majd a nagy finálé.

10/8

 

 

Játék a valóságérzékkel

Stephanie Garber: Caraval

Az utóbbi időben úgy gondoltam, az igazán nekem való regények a valóságos, elsősorban történelmi környezetben játszódóak, a kamaszoknak szóló fantasykkel többségében kevésbé pozitív tapasztalatokat szereztem. A lelkem azonban ismét vágyni kezdett a varázslatra, és ideje volt szembenéznem vele, csak rossz helyen keresgéltem azt. A színház és a cirkusz két olyan hívószó, amivel engem bármikor meg lehet fogni, így a kívánságlistám elejére az ezek elemeiből építkező játékról szóló, már külső kivitelezésével is lenyűgöző Caraval-trilógia került.

Scarlett és Donatella Dragna a külvilágtól elzártan nevelkednek Trisda szigetén, de kislánykoruktól fogva vágynak rá, hogy egyszer részt vehessenek a földkerekség legkáprázatosabb játékán, a Caravalon. Hosszú évekig tartó várakozás után végre meghívót kapnak az eseményre. Félve attól, hogy hatalmaskodó apjuk úgysem engedné el őket, a testvérek egy pimasz matróz, Julian Marrero segítségével megszöknek. Ám útközben Tella eltűnik, és hamarosan fény derül rá, az idei versengés az ő megmentéséért fog zajlani. Scarlett kénytelen belevetni magát a titkok és a mágia észvesztő kavalkádjába, hogy elsőként bukkanhasson a húga nyomára.

Itt, a bejegyzés elején le kell szögeznem: a Caraval kétségkívül az eddigi évem leginkább magával ragadó olvasmánya volt. Rég nem találkoztam ennyire sziporkázó fantáziával megalkotott világban játszódó, egyedi varázstárgyakat felvonultató történettel. Már az alapkoncepció megnyert magának a színházak, cirkuszok, vidámparkok és szabadulószobák ötvözetét alkotó nagyszabású élő társasjátékkal. Izgatottan vártam az újabb feladványokat, és nagyon értékeltem a gondolatot, miszerint nincs egyetlen helyes megfejtés, minden versenyző a maga személyre szabott módján értelmezheti a kérdéseket, és juthat közelebb a győzelemhez. Mivel rajongok a bűvészes-szemfényvesztős sztorikért, odavoltam a többszörösen megcsavart végkifejletért – mikor már majdnem elkönyveltem egy fordulatot könnyen kiszámíthatóként, az írónő leleplezte, hogy teljesen máshogy állnak a dolgok, mint sejteni lehetett!

Scarlett elsőre túl merevnek tűnhet, ám a hátterét megismerve érthetővé válik az elővigyázatossága. A Caravalhoz szükség is van az óvatosságára, hiszen folyamatosan megkérdőjelezi, mi a valóság, és mi csupán illúzió, amit a játékban igyekeznek vele elhitetni. Becsülendő a kitartása, amivel a húgát keresi, de örültem annak is, hogy ráébred, nem helyezheti mindig maga elé, és ideje teret engednie a saját elnyomott vágyainak is. Tella ellenben kalandvágyó teremtés, aki nem fél fejest ugrani az ismeretlenbe. Mivel többnyire rejtély a holléte, nincs alkalma sokat szerepelni. Kíváncsi leszek a második kötetre, ahol már ő lesz a középpontban.

Julianről kezdetben azt hittem, a tipikus megbízhatatlan, de vonzó rosszfiú lesz, így kellemes meglepetésként ért, hogy bár egy igazi csibésznek mutatja magát, a felszín alatt kifejezetten mély érzésű ifjú, aki az átélt szenvedések miatt nem mer senkit közel engedni magához. Mindannyiukat az árnyékból a bábjaiként mozgatja Legend, a porondmester, akit képtelenség kiismerni, hol megnyerő modorú, hol könyörtelen, és mivel sosem fedi fel valódi arcát, akárki lehet a tömegből. Ráadásul nem ő az egyetlen, akinek kiléte sokáig homályban marad, ugyanis Scarlettet zsarnok apja hozzá akarja kényszeríteni egy grófhoz, akivel az esküvőig nem láthatják egymást, csak leveleket válthatnak.

Az atmoszférát fokozzák a gyönyörű leírások, amik Scarlett szinesztéziájából fakadnak: a lány az érzelmekhez, hangokhoz, ízekhez, illatokhoz mind-mind színeket társít. A fordítás is hozzájárult azzal, hogy régiesebb kifejezéseket is beleszőtt, viszont amikor mégis becsúszott egy-egy modern szlengszó, az borzasztóan kizökkentett. A másik problémám abból adódott, hogy időnként elbizonytalanodtam a célközönséget illetően, hiszen egyes elemek jobban megállták volna a helyüket egy mesekönyvben, ugyanakkor az erőszakos és intim jelenetek miatt magasabbra tehető a korhatár. Végül arra jutottam, hogy érettebb kiskamaszok és gyermeki énjüket megőrző felnőttek egyaránt kézbe vehetik.

Elképzelhető, hogy tudat alatt az a tény is vonzott a regényhez, amivel csak utólag szembesültem Stephanie Garber honlapján, miszerint a Luhrmann-filmek hangulatának megidézésére is törekedett. A köszönetnyilvánításban pedig már be lett ígérve a közelgő adaptáció, ami remélhetőleg hasonlóan szenzációsra sikerül majd, még ha nem is sikerülne magát Baz mestert megnyerni a rendezői székbe.

10/10

 

 

Női öntudatra nevelve

R. Kelényi Angelika: A lánynevelde 1. (Riva nővérek 3.)

Mióta tavasz végén, nyár elején olvastam a Mennyei bűnök két felvonását, számoltam a napokat a következő Riva nővérek-kötet érkezéséig. A megjelenés napját különösen boldoggá és emlékezetessé tette, hogy életemben először részt vettem a könyvbemutatón, személyesen találkoztam az írónővel, és dedikáltan vettem át a saját példányomat. Ráadásul végre alkalmam adódott beszerezni Az ártatlan-novellákat is (amikről szintén ejtek majd egy szót a bejegyzés végén). Hazaérve pedig alig vártam, hogy ismét elmerülhessek egy Angelikától megszokottan szövevényes és szenvedélyes történelmi bűntény felderítésében.

Öt év telt el, mióta Marco Fiore nyomozó és váratlanul mellészegődött segédje, Blanca Riva leleplezték a Sant’Ambrogio zárdában folyó szentségtelen szertartásokat. Blanca, akit immáron Christina néven ismernek, sikeresen megnyitotta a Sorores iskolát nehéz sorsú lányok befogadására, Marco is saját irodájában fogadja ügyfeleit, mindeközben pedig egymáshoz is közelebb kerültek. Egy nap a detektívet egy kétségbeesett hölgy keresi fel, akinek neves üzletember férje nyomtalanul eltűnt. A szálak egy mulatóba vezetnek, amit az úr rendszeresen látogatott, ám Marco rájön, az asszony sem éppen makulátlanul hűséges. Ezzel párhuzamosan Christina egy újabb szegény családból származó kislányt vesz védelmébe, akinek iszákos, bűnbandatag apját néhány napra rá vérbe fagyva találják otthonában. Ahogy a szerelmesek igyekeznek saját ügyüket felgöngyölíteni, hamarosan rádöbbenek, lehetséges, hogy a két eset összefügg…

Ahogy elképzeltem: Nella (Nina Dobrev)

Érdekes új távlatokat nyitott meg, hogy a fonalat nagyobb időugrás után felvevő folytatás született a szorosabb egységet alkotó első két részhez. Így a történet akár önmagában is élvezhető lenne, ám igazán azok értékelhetik, akik végigkísérték a szereplők útját. Blanca/Christina világéletében megingathatatlanul kötelességtudóan viselkedett, és a kolostorban átélt szörnyűségek hatására eljutott odáig, hogy e jó tulajdonságával már nem csak saját és húgai, hanem a lehető legtöbb hasonló nyomorból jövő nőtársuk boldogulásáért küzdjön. Mérhetetlenül becsülöm őt a lánynevelde megalapításáért, ahol a növendékeket nem egyszerűen az alapműveltséget adó tárgyakra oktatják, hanem arra is, miként álljanak ki magukért az erőszakos férfiakkal szemben. Elégedettséggel töltött el a női öntudat effajta képviselése egy ilyen téren jócskán elmaradottabb korban.

Leona (Christina Ricci)

Persze a hímneműek sem mind elnyomó disznókként kerültek ábrázolásra, hisz kiemelkedik közülük Marco, akinek célja minden helyzetben az igazság érvényre juttatása. Nem meglepő módon a szál, ami leginkább izgalomban tartott, a szerelmük beteljesülése volt. Bár a kölcsönös érzések felismerésének pillanata csak visszaemlékezésben jelent meg, így is gyönyörű volt látni, hogyan nyíltak meg lassan egymás felé. Az egykori festőmodell megalázottságát feledteti a gyengédség, a megkeseredett nyomozó pedig kiegyensúlyozottá, az élet szépségeire fogékonnyá vált. Sőt, ő visz több odaadást és elkötelezettséget a kapcsolatba. Egy pontig érthető, miért bizalmatlan Christina azok után, amiket átélt, azonban a házassággal szembeni kifogása inkább mondvacsináltnak hatott.

Alba (Natalie Dormer)

Az idő múlása még szembetűnőbb a két fiatalabb Riva testvérnél. Nella megbánta, hogy hálátlanságával ártott nővérének, és próbál hasznos segítője lenni. Divat iránti rajongását is erénnyé kovácsolta, hisz ő avatja be a diákokat az öltözködés fortélyaiba. Mégsem tudja teljesen visszafogni magát, az intézmény férfialkalmazottait szédíti – igaz, véleményem szerint Christina erősen túlreagálta, amikor egyikükkel szorosabbra fonódott a viszonya. Leona már keményebb dió. Első pillantásra következetesnek tűnik, hogy a cserfes, érdeklődő kislány komoly, irodalomért lelkesedő hajadonná érett, ám a felszín alatt sötét titok lapul. Tízévesen olyasmit követett el, ami egy gyerektől elképzelhetetlen, ám védekezésből cselekedett, mostanra viszont felmerül a gyanú, hogy élvezi is, ha fájdalmat okozhat.

Leontino Marcetti báró (Tam Mutu)

Az iskola fegyelmezettségével és tisztaságával éles kontrasztot alkot mind a nyomornegyed taszító mocska, mind a mulatók erkölcstelen, mégis csábító miliője. Ez utóbbi területen lép be a visszatérő szereplők mellé két izgalmas új karakter: a szemérmetlenül fiatal, a gyermekkorból szinte még ki sem nőtt kurtizán, Alba, és a gátlástalan, mások életével játszó, ezzel együtt mégis megnyerő Marcetti báró. Az írónő ismét érzékletesen teremti meg a 19. századi Róma fényűző tereinek és sötét sikátorainak hangulatát, és ezúttal is mesterien keveri a kártyákat: bármikor kiderülhet, hogy akit eddig bűnösnek lehetett hinni, valójában áldozat, vagy éppen fordítva.

 

Az egyetlen vád, amit a regénnyel szemben emelhetek, hogy természetesen csúcsponton kellett véget érjen, így megint kétségek közt vergődhetek egészen márciusig. A lánynevelde 2.-t ráadásul befejező részként hirdetik, pedig nekem meggyőződésem volt, hogy nővérenként 2-2 kötet érkezik majd. Mindenesetre akárhogy is alakuljon ez a sorozat, remélem, R. Kelényi Angelika még rengeteg hasonlóan kifogástalan történelmi regénnyel örvendezteti meg olvasóit.

10/8

 

R. Kelényi Angelika: A porfészek & Az örökség (Az ártatlan-novellák)

Mint a bevezetőben említettem, az Álomgyár Könyvesboltban végre sikerült szert tennem a vásárlási ajándékként kapható kiegészítő novellákra Az ártatlan-sorozathoz. Két igazán rövid szösszenetről van szó, mégis megmelengette a szívem, hogy ha csak néhány oldal erejéig is, de visszatérhetek a kedvenc trilógiám világába. Ha ez még nem lenne elég ok az örömre, a tetejébe mindkettő Lorenzo szemszögéből íródott, és én már A párizsi nő középső szakaszában is díjaztam, hogy betekinthetek a gondolataiba.

A porfészek tulajdonképpen előzménynek tekinthető, ám szerintem mindenképpen többet ad az első kötet után kézbe véve. A hadnagy megérkezését követhetjük nyomon Csejtére, és végre beigazolódik, hogy ő szintén már első pillantásra sem találta közömbösnek Flórát, hiába igyekezte lebeszélni magát későbbi feleségéről. A novella ráadásul teljesen felcsigázott, pedig A grófnő árnyékábanból már jól ismerem a Báthory-vár rejtélyét.

 

Az örökség ezzel szemben a szereplők lezárás utáni életébe nyújt egy kis betekintést. A címből egyből arra gondoltam, a cselekmény az ifjú Mariani-örökös körül fog forogni. Ugyan még mindig a kisbaba születése előtt állunk, jólesett látni, hogy készülnek szülei a fogadására, még ha civakodásaikkal azóta sem sikerült felhagyni. Berta dajka felbukkanásának külön örültem, a két bajtársra pedig bevallom, nem nagyon emlékszem a korábbiakból, de igazán szórakoztatott, ahogy ugratták egymást. Lorenzo újból bizonyította lovagiasságát Flórának tett gesztusával, hogy nem hagyja veszni hagyni anyai örökségét, és még egy esetleges folytatás lehetőségét is láttam felcsillanni.