Azok a mágikus ’20-as évek…

Libba Bray: A Látók & Álmok mélyén

Hagyományosan az új évet a blogon az előző év emlékezetes olvasmányainak összegzésével szoktam indítani, és reményeim szerint az Aranysün Gála idén is megrendezésre kerül majd. Előbb viszont még szerettem volna írni egy sorozat két kötetéről, melyek a tavalyi legjobb élményeim sorát gazdagították.

Az 1920-as évek az egyik kedvenc történelmi korszakom – egyszerűen rajongok A nagy Gatsby-ben is lefestett fényűző partikért, a jellegzetes ruhákért és frizurákért, és nem vetem meg azokat a filmeket sem, melyek a kor sötétebb oldalát, a gengszterek üzelmeit mutatják be. Ebbe a környezetbe ültetett fantasy-vel ugyanakkor még sosem találkoztam, így kifejezetten érdekelni kezdett, hogyan valósítja meg A Látók ezt a kombinációt. Egy ideig eltántorított az a tény, hogy magyarul sajnos nem tervezik kiadni a négyrészes sorozat további két kötetét, de végül győzött a kíváncsiságom.

Evangeline O’Neilnek van egy különleges képessége – ha megérint egy tárgyat, feltárulnak előtte az azt birtokló személy emlékei. Az így megtudott dolgokkal hajlamos kérkedni, és amikor egy osztálytársa szégyenletes titkát kotyogja ki, szülei kénytelenek Ohióból New Yorkban élő nagybátyjához száműzni. A lányt felvillanyozza a nagyvárosi csillogás, és az sem szegi kedvét, hogy Will bácsi az Okkult Tudományok poros múzeumának igazgatója. Ám felhőtlen napjait beárnyékolja egy sorozatgyilkos ámokfutása, akinek módszerei kísértetiesen hasonlítanak egy évtizedekkel korábbi bűntettre. A megfejtéshez nem csupán Evie erejére és Will szakértelmére lesz szükség, hanem új barátaira is, akik közt szintén akadnak Látók…

Libba Bray regényeinek legfőbb erénye abban rejlik, hogy nagyszerűen sikerült ötvöznie a szórakoztatást az ismeretterjesztéssel. Sugárzik a lapokról a periódus hiteles ábrázolásába fektetett kutatómunkája, és ugyan értem, hogy mások miért érzékelhetik vontatottnak, rám lebilincselően hatottak azok a bekezdések is, ahol a New York-i városkép megtervezését, a különböző társadalmi rétegek helyzetét vagy az újdonsült technológiai innovációkat fejtegeti. Ezenfelül rendkívül gondolatébresztőnek találtam, hogy a fantasztikus elemeket sem teljesen légbőlkapottan szőtte bele az írónő, hanem olyan elképzeléseket fejtett ki, amik a valóságban is foglalkoztatták a kor emberét: a titkos kormánykísérletek és spirituális szubkultúrák bevonásával remekül egyensúlyozik az “akár igaz is lehet”-teóriák határán.

A nyomozást illetően egy kissé nehezményeztem, hogy az olvasók számára hamarabb világossá válnak az összefüggések, mint a szereplőknek, hiszen a gyilkos tevékenysége külön fejezetekben kerül kifejtésre. Általában jobban kedvelem, ha a szerző a végkifejletre tartogatja a nagy leleplezést, de így is izgalmas volt végigkövetni, ahogy a főhősök összerakják a kirakós darabkáit. Amiatt pedig mindenképpen hasznosnak bizonyultak ezek a szakaszok, hogy a gonosz is rétegzettebb személyiségként nyilvánuljon meg, valamint hogy az áldozatok háttere is kirajzolódjon. Értékeltem azt is, hogy nem mindenre megoldás bizonyos szereplők varázsereje, hanem a “hétköznapi” detektívekhez hasonlóan latba kellett vetniük a logika és a lexikális tudás fegyvereit is.

Evie-vel mint főszereplővel nehezen békéltem meg, mivel egy felettébb könnyelmű, felelőtlen életvitelt folytató leányzó – az események előrehaladtával viszont egyre inkább díjaztam, hogy Bray nem egy “átlagos lány”-t tett meg főszereplőnek, és Evie is bizonyította, hogy valóban belevaló és az esze is a helyén van. Legjobb barátnője, Mabel már sokkal jobban illett azok a nebáncsvirágok közé, akik köré az ifjúsági fantasy-k jellemzően épülnek, ám Evie szemszögén keresztül ájtatos szerénysége némi kritikus felhangot kapott.

A hozzájuk csatlakozó harmadik lány, a táncosnő Theta vagányságban még Evie-n is túltesz, és egyfajta misztikus aura lengi körbe, azonban sejthető, hogy emögött sötét múlt rejtőzik. Természetesen fiúk is felbukkannak körülöttük: Sam egy jóvágású zsebtolvaj, aki kapásból kirabolja Evie-t, de segítőkész is tud lenni, Jericho pedig Will segédje a múzeumban, aki Thetához hasonlóan mogorvasággal leplezi régi traumáit. A hatodik nézőpontkarakter Memphis, egy harlemi fekete fiú, aki egykor gyógyító érintéssel bírt, és most az öccsénél jelentkeznek jósló látomások. Bár ő lett nekem az egyik legszimpatikusabb a szereplők közül, azt sajnáltam, hogy csak nagyon lazán kapcsolódott a többiekhez. A könyvhöz készült rajzok alapján egyfajta Hat varjúi dinamikát vártam a csapattól, aminek egyelőre a töredéke valósult meg.

A második kötet ráadásul háttérbe tolja a korábbi főhősöket, hogy újakat helyezzen a középpontba. Theta legjobb barátja, egyben lakótársa, Henry és egy kínai bevándorló család sarja, Ling egyetlen közös vonással rendelkeznek: mindketten képesek szabadon mozogni az álmok birodalmában. Amíg a fiú elvesztett szerelme álmaiba próbál belépni, addig a lány pénzért cserébe vállalja, hogy információt szerezzen másoknak. Amikor New York lakosságát különös álomkór kezdi tizedelni, melyből az érintettek képtelenek felébredni, a két különcnek össze kell fognia, hogy felkutassák a betegség forrását. Ám félő, hogy hamarosan ők maguk sem akarnak majd szabadulni az álomvilágból…

Elsőre meglepődtem ezen a felálláson, de kedveltem az új főszereplőket. Kifejezetten szórakoztató volt figyelni, ahogy a két ellenpólus, az örök álmodozó zongorista és a racionális fizikuspalánta évődnek egymással, miközben igyekeznek együttműködni. Ettől még szívesen láttam volna többet az alap hatos életének alakulásából. Leginkább Evie sorsa érdekelt, mert rajta keresztül egy hihetetlenül izgalmas területre nyerhettem betekintést: munkát kapott a rádióban, ahol élő adásban pillant bele a hallgatók tárgyaiba.

Ha ez nem lenne elég, egy félreértés miatt Sammel el kell játszaniuk, hogy jegyben járnak, ami nem csak a műsora rajongóit hozta lázba, hanem engem is. Az “álkapcsolat” mostanra meglehetősen túlhasznált klisé lett a romantikus komédiákban, itt viszont kitűnően működik. Evie és Sam közt már az első kötetben is szikrázott a levegő, így repesek az izgatottságtól, mikor fogják végre tisztázni az egymás iránti érzelmeiket.

Míg a bevezető rész többnyire a valóság talaján mozgott, egy-két természetfeletti elemmel megspékelve, addig a folytatás merészebben elrugaszkodik az ismert világtól. Az álmok birodalmának megjelenítése kellően elvontra és borzongatóra sikeredett – őrült sorozatgyilkos ide vagy oda, sokkal jobban megijesztett az a gondolat, hogy valakit csapdába ejtenek a rémálmai, és nem érkezik el számára a megnyugtató ébredés. Ezúttal a nyomozás is fordulatosabban alakult: igaz, hogy a két legnagyobb csavart egy ponton már kezdtem sejteni, de ettől függetlenül örültem, hogy az írónő nagyobb teret hagyott az olvasóknak gondolkodásra, mint előzőleg. Ellenben az zavart, hogy Memphis továbbra sem illeszkedett be igazán a többiek közé, és számos korábban elindított szál (Will magánakciója, Sam anyjának eltűnése, a Mabelt környékező anarchista fiú ténykedése) sem haladt számottevően előre. Egyik oldalon tetszik, hogy Bray egy ennyire szerteágazó történetet alkotott meg, másrészt tartok tőle, hogy ez a sokrétűség előbb-utóbb agyonnyomja a cselekményt, vagy legalábbis nem lesz minden fonál körültekintően elvarrva.

Enyhe túlírtsága ellenére A Látók egy kiemelkedően jó sorozat, ami nem megszokott korszakválasztásával valódi felüdülést hozott az ifjúsági fantasy könnyen kiszámíthatóvá váló terepére. Rajta vagyok az ügyön, hogy angolul olvashassam a folytatásokat, és közben bepótoltam Bray másik sorozatát, a Gemma Doyle-történeteket is. Ez utóbbit minden szempontból kezdetlegesebb írásnak találtam, azonban érdekes volt összehasonlítani a kettőt, és végigkövetni az írónő fejlődését.

10/10

Felejthetetlen történet egy felejthető lányról

V.E. Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete

V. E. Schwab nem olyanfajta író, aki örökké ugyanabban a jól behatárolható zsánerben alkot, hanem számos különböző műfajban kipróbálta már magát, minden könyvével egy teljesen új világot teremtve. Így történhetett, hogy annak ellenére, hogy a korábbi regényei nem különösebben hoztak lázba, az Addie LaRue láthatatlan élete a fülszöveg első elolvasásával megfogott.

1714-ben, egy kis francia faluban a huszonhárom éves Adeline LaRue megszökik az esküvőjéről, amit szülei rendeztek el számára egy rideg, idősebb úrral. Kétségbeesésében megidézi a sötétség egyik istenét, aki ajánlatot tesz neki: örök fiatalságért és szabadságért cserébe minden megismert ember rövid időn belül elfelejti. A lány, mivel nem lát más kiutat, vállalja a feltételeket. Magányosan ugyan, de beutazza a világot, átéli annak változásait, és lassan azt is kitapasztalja, hogyan hagyhat nyomokat maga után. Mígnem 2014-ben, bevált életmódját felforgatja Henry Strauss, egy New York-i könyvesboltos, aki a második találkozásukkor is emlékszik rá…

Az örök élet és az amnézia témáit már rengeteg műben felhasználták, viszont még sosem olyan formában összekapcsolva, ahogy Schwab tette. Így Addie sorsa nem csupán azért válik fájdalmassá, mert mindenkit túlél, akit megszeret, hanem mert nincs is lehetősége hosszútávú kötődéseket kialakítani. Persze külső szemlélőként könnyű megállapítani, hogyan fogalmazhatta volna meg úgy a kívánságát, hogy elkerülje a csapdát, de akkor az egész történet sem jöhetett volna létre. Nagyon tetszett a főhősnő életszemlélete, az, hogy a nehézségek közepette is igyekezett megtalálni azokat a dolgokat, amiknek örülhet, hiszen folyton lesznek újabb felfedezhető helyek, megkóstolható ételek, megcsodálható műalkotások. Így Addie végtelen élete segíthet jobban értékelni a magunk véges létezését, és megpróbálni kihozni belőle a legtöbbet.

Természetesen Addie is érzi, hogy mindezen élmények kevesebbet érnek, ha nem oszthatja meg őket valakivel, és ekkor lép a képbe Henry. Felvetődik a kérdés, hogy a lány akkor is ragaszkodna-e az egyetlen rá emlékező személyhez, ha az nem egy jóképű és jószívű fiú lenne, de a helyzet ennél összetettebb. Kezdettől fogva sejtettem, hogy ez az együttállás azért valósulhatott meg, mert Henry is ördögi alkut kötött, ám nem jöttem rá, nála miben nyilvánul meg. Okosan lett kitalálva, hogy mindketten alapvető szükségletekre vágytak, amik eltúlozva áldás helyett átokként működnek.

Szerettem a kapcsolatukban, hogy hamar elfogadták a másik állapotát, és aktívan tettek azért, hogy ehhez igazodva nagyjából normális életet tudjanak fenntartani. Ellenben egyáltalán nem kedveltem azt a mérgező “se veled, se nélküled” huzavonát, ami Addie-t az általa Lucnek nevezett sötét istenhez fűzte. Valamelyest megértettem, hogy évszázadokon keresztül ő jelentette az egyetlen biztos pontot a lány számára, azonban ez nem jogosította fel arra, hogy kihasználja, és a kedve szerint láncolja magához vagy taszítsa el.

A regény végig lekötött, sodort magával, mégis a vége felé kezdtem aránytalanságokat érezni a cselekmény felépítésében. Ez leginkább az idősíkok váltogatására vonatkozik: lehet, hogy nem ezen volt a hangsúly, de szívesen olvastam volna bővebben arról, hogyan élte meg Addie a különböző korszakokat, a történelem viszontagságait. Ehelyett az írónő elsősorban a jelen gyakran eseménytelen hétköznapjait fejtette ki hosszabban, a múltból pedig csak villanásnyi jeleneteket adagolt. A végkifejlet viszont lenyűgözőre sikerült: bár több elméletet is felvázoltam, a tényleges megoldás mindegyiket felülmúlta, egyszerre foglalva magába az elengedést és az újrakezdés esélyét.

Szerencsére nem kellett csalódnom az előérzeteimben, valóban az idei év egyik legkülönlegesebb olvasmányával gazdagodtam. Az már biztos, hogy sokakkal ellentétben, Addie LaRue-t én sem fogom elfelejteni.

10/10

Gyere le ’77-be bulizni!

Baz Luhrmann – Stephen Adly Guirgis: The Get Down

Baz Luhrmann a kedvenc rendezőm, egyedi látásmódja régóta formálja a filmes és színházi ízlésemet. Bár tudom, hogy jó munkához idő kell, attól még időről időre szíven üt, hogy egyelőre csak öt megnézhető nagyjátékfilm fűződik a nevéhez. Szerencse, hogy addig is, amíg várom, hogy június végén beülhessek moziba az Elvisre, rábukkantam erre a méltatlanul kevéssé emlegetett sorozatára, mert pontosan azt a luhrmanni érzést hozta, amit már úgy hiányoltam.

1977 forró nyarán a New York-i fiatalság a diszkó és a hiphop bűvöletében él. Ezekiel Figuero is ügyes a rímfaragásban, de szülei elvesztése óta semmihez nincs motivációja, inkább haverjaival füvezik és graffitizik. Amikor megismerkedik a Shaolin Fantastic művésznevű feltörekvő lemezlovassal, és belépést nyer a titkos The Get Down körbe, végre úgy érzi, megtalálta a helyét. Közben csinos osztálytársáért, Mylene Cruzért epekedik, akinek álma, hogy diszkódíva legyen, ám lelkész apja legfeljebb a templomi kórusban engedi énekelni. Zeke-nek és Mylene-nek producereket és politikusokat kell lenyűgözniük, valamint megküzdeniük a hírhedt Les Inferno klub tulajdonosaival, hogy beírhassák nevüket a zenetörténelembe.

Luhrmann, habár ezúttal nem egyedül vállalta magára a rendezői feladatokat, nem hazudtolta meg magát. Stílusjegyei, az élénk színek, álomszerű átmenetek és szédületes vágások uralják a sorozat képi világát. A történet pedig mi másról is szólhatna, mint egy szerelmespárról és az őket körülvevő különc társaságról, akik szembemennek a környezetükben uralkodó elvárásokkal? Az alkotó korábbi munkái (mint a Moulin Rouge és a Rómeó és Júlia) mellett más zenés művekkel is felfedezhető összefüggés: a bronxi helyszín és a cselekmény egyes fordulatai a West Side Story-t és az In the Heightst idézték fel bennem, míg Mylene és barátnői triója a Dreamgirls lányegyüttesére emlékeztetett. Tetszettek a műfaji kísérletezések, például a beillesztett dokumentumfilm-részletek a bevándorlók helyzetéről, a hőhullám hatásairól vagy arról, hogyan készülnek a hanglemezek. Ezeknél is jobban élveztem a képregényszerűen megrajzolt jeleneteket – lehetne arról vitatkozni, mennyivel költségtakarékosabb volt nem élőszereplősen leforgatni a nagy autós üldözést, mindenesetre szívesen megnéznék akár egy teljesen animációs filmet is a bandáról.

Zeke (Justice Smith) szerintem egy végtelenül jóindulatú fiú, aki bármit megtenne a barátaiért és a lányért, aki tetszik neki. Miközben úgy tűnhet, hogy semmi sem érdekli igazán, valójában kényszeresen próbál az élete minden területén a legkiemelkedőbben teljesíteni. Ezt becsülöm benne, még ha nem is mindig helyesen rangsorolta a teendőit az epizódok során. A vele együtt lógó Kipling-tesók közül a legidősebbet, Marcust, becenevén Dizzee-t (Jaden Smith) zártam leginkább a szívembe, nem csupán az elvarázsolt művészlélek-mivolta, hanem a remekül felépített önmagára találási útja miatt is. Shaolint (Shameik Moore) erősen karikaturisztikus figurának találtam, de megértem, hogyan válhatott a srácok mentorfigurájává az olcsó karatefilmekből tanult bölcsességeivel. Ellenlábasa, Cadillac (Yahya Abdul-Mateen II) pedig szimplán egy ripacs, mégis rettentően szórakoztatóak a táncmozdulatai, és a végére még egy kis jellemfejlődést is felmutatott.

Mylene-t (Herizen F. Guardiola) is kedveltem, gyönyörű és tehetséges lány, ám vele már több problémám akadt, mint a férfi főhőssel. Nagyon könnyen elhitte, hogy sztár lesz belőle, ezért lépten-nyomon féltettem, nehogy kihasználják a naivitása miatt. Az is bosszantott, hogy az állítólagos karrierjére hivatkozva folyamatosan ellökte magától Zeke-et, holott egyértelmű volt, hogy számára sem közömbös a fiú. Viszont jó volt látni, hogy az oldalán két veterán színész bizonyíthatott: apja és nagybátyja szerepében Giancarlo Esposito és Jimmy Smits kiválóan hozták az eltérő habitusú, bigott vallási vezetőként és laza politikusként tevékenykedő fivéreket.

A bejegyzés nem lehetne teljes a zenék megemlítése nélkül, a látványon túl ez Luhrmann filmjeinek legmeghatározóbb eleme. Nagyszerűen sikerült életre kelteni a ’70-es éveket, a korszak olyan emblematikus slágerei csendülnek fel, mint Donna Summertől a Bad Girls és a Boney M-től a Daddy Cool. Érdekes volt megfigyelni, hogy a flitteres, mikrofonfrizurás diszkó mellett már ekkor bontogatni kezdte szárnyait a szókimondóbb, sallangmentesebb hiphop, mert ezt az irányzatot már a ’90-es évekhez kötöttem. Ezenkívül a saját szerzeményű dalok is parádésak lettek: a fiúk rapszövegei frappánsak, a Mylene-t játszó Herizennek valami eszméletlen hangja van, sőt, még Christina Aguilera is felénekelt egy új számot kifejezetten a sorozathoz.

A tizenegy részes évad végén érződik, hogy tervezték volna folytatni, de szerencsére önmagában is megállja a helyét. Szívesen követném tovább a szereplőket, ugyanakkor nem bánom, hogy nem húzták túl és kanyarították feleslegesen drámázós irányba az eseményeket. Én inkább azt sajnálom, hogy mivel a sorozatot a Netflix korai szakaszában forgatták, és nem vált felkapottá, ezért sem magyar szinkron, sem felirat nem készült hozzá. Igaz, olyan tömény szlenget tolnak, amit nehéz elképzelni, hogy lehetne nem erőltetetten visszaadni, mégis örülnék, ha több emberhez eljuthatna a széria. Hiszen nem egyszerűen színpompás, szerethető tinirománc, hanem alapos társadalmi és kulturális körkép egy ikonikus korszakról, amit akkor is átérezhetünk, ha nem éltünk benne.

10/10

A gyilkos lelkének mélyén

Caleb Carr: A Halál angyala (Dr. Laszlo Kreizler 1.)

A tavalyi évem egyik legjobb tévésorozat-élménye volt Az elmeorvos (amit én még a jóval kifejezőbb A lélekbúvár címmel láttam, de ez részletkérdés). Az első epizód kissé elbizonytalanított, túlságosan megrázott a központi gyilkosság, mégis jól tettem, hogy a folytatás mellett döntöttem, mert egy igazán izgalmas és összetett krimit láthattam. Utána már nem volt kérdés, hogy az alapját képező könyveket is szeretném elolvasni, hogy még inkább elmélyedhessek a bűnügyi pszichológia rejtelmeiben.

1896-ban New York az ellentétek városa: monumentális épületeivel a lehetőségek földjét testesíti meg, míg nyomortanyáival a bűnözés melegágyául szolgál. Amikor egy minden korábbinál brutálisabb sorozatgyilkos gyermekprostituáltakra kezd vadászni, Theodore Roosevelt rendőrfőnök érzi, erre az ügyre nem állíthatja rá akármelyik emberét. Dr. Laszlo Kreizlerhez, a neves pszichológushoz fordul, aki nemcsak megfékezni, de megérteni is képes lehet az elkövetőt. A doktorhoz csatlakozik John Schuyler Moore, a Times újságírója, Sara Howard, a rendőrség első női alkalmazottja, valamint Marcus és Lucius Isaacson, a detektívőrmester-testvérpár is. Nyomozásuk azonban veszélyesebb, mint gondolták, hiszen elvetemült gonosztevők és korrupt zsaruk mellett a saját lelkük mélységeivel is szembe kell nézniük.

Két tényezőben nyilvánul meg a regény nagyszerűsége: a kor- és a lélekrajzban. Az előbbit illetően végig érződik a szerző történész végzettsége, mivel elképesztő aprólékossággal teremti meg a késő 19. századi New York atmoszféráját. A környezet leírása nem megakasztja, hanem gördülékenyen foglalja keretbe a cselekményt, amitől az egész élettelivé és kézzelfoghatóvá válik.

Sara (Dakota Fanning), Laszlo (Daniel Brühl) és John (Luke Evans)

A mentális sérültség válfajairól folytatott okfejtések pedig, amennyire meg tudom ítélni, félelmetesen pontosak. Megdöbbentő volt figyelni, milyen sok apró, elsőre jelentéktelennek tűnő információt kell a csapatnak számításba vennie a bűnös profiljának felvázolása közben, hogy közelebb kerüljenek az igazsághoz. Azzal is érdekes volt szembesülni, hogy akkoriban mennyivel kevesebb eszköz állt a helyszínelők rendelkezésére. Többek közt az ujjlenyomatolvasást is még humbugnak tartották, holott mára nem egyszerűen alapvető bizonyítékszerzési módszerré vált, de a mobiltelefonunkba is így tudunk belépni. Bizonyos dolgokban ellenben, sajnos, nem történt előrelépés: valahogy fájdalmasan ismerősen csengett az átlagemberek vélekedése, miszerint Kreizler modern pszichológiai nézetei az amerikai társadalom és család értékeit veszélyeztetik…

A részletes jellemábrázolásnak köszönhető az is, hogy az adaptációhoz képest sokkal jobban sikerült átlátnom az elkövető szándékait. Félreértés ne essék, egyáltalán nem arra utalok, hogy elfogadom, miért öl valaki ártatlanokat, hanem arra, hogy pontosan végig tudtam követni a gyötrelmes életutat, ami mások megkínzásához vezetett. Ismét bebizonyosodott, mennyire fontos szerető családban nevelkedni, hisz a szülők gyakran nem is sejtik, hogy a természetes szigornak vélt bántalmazással szörnyű tettekre késztető csírákat ültetnek el a gyerekük elméjében. Hasonlóan tanulságos az áldozatok oldalát is megvizsgálni. Kisfiúk, akik nem ilyen kegyetlen halált érdemeltek, ám ami azt illeti, olyan életet sem, amilyet élni kényszerültek. Iszonytató és felfoghatatlan, hogy szegényeknek ilyen fiatalon a testük áruba bocsátása maradt az egyetlen pénzszerzési lehetőségük, és erre ráadásul sűrű kereslet is akadt magukat kifelé tisztességesnek mutató polgárok körében. Csoda, hogy a regénybeli fiúk egészen jól meg tudták őrizni tiszta, virgonc, gyermeki énjüket, miközben szégyennel és identitászavarral küszködtek.

Egy lélektant középpontba helyező történet persze mit sem érne, ha pont a főszereplői mondanának ellent az emberi természet sokrétűségének. Igaz, a kiemelt karakterek elsőre talán inkább típusoknak tűnnek, viszont a felszín alatt mindannyian rejtegetnek olyan tulajdonságokat és tapasztalásokat, amik árnyaltabbá teszik őket. Laszlo tagadhatatlanul zseniálisan elemzi mások viselkedését, ám ha a saját és közeli ismerősei lelkivilága kerül szóba, máris nehezebben igazodik ki. Rendszeresen lép fel ridegen és tapintatlanul a munkatársaival szemben, amivel a magának is nehezen bevallható érzelmeit próbálja palástolni. Ellenpólusaként John jóval földhözragadtabb és közvetlenebb fickó, aki olykor előbb használja az öklét, mint az eszét, de a szíve a helyén van. Sara pedig nem csupán elbűvölő, a csapat egyedüli hölgytagjaként a legtalpraesettebb is. Az Isaacson-fivérek szintén hasznos segítségnek bizonyulnak, mikor éppen nem civakodnak, illetve említésre érdemes még Mary, Cyrus és Stevie is, akik személyzetként nyújtanak támogató hátországot a kutatómunkához.

Lucius (Matthew Shear) és Marcus (Douglas Smith)

Amivel egy kicsit nehéz volt megbarátkoznom, hogy John tölti be a narrátor szerepét. A sorozat dramaturgiája egyenlő felosztásban követi a külön utakon járó szereplőket, így a könyvet is jobban el tudtam volna képzelni külső elbeszélővel vagy váltott E/1-ben. Bár sajnáltam a látókör beszűkülését, azt élveztem, hogy Mr. Moore humoros megjegyzései egy kis enyhülést hoztak a nyomasztó események közé. Sőt, az író így a klasszikus detektívpárosok (Holmes és Watson, Poirot és Hastings) előtt is tiszteleg, akiknél szintén a laikus(abb) segéd szemszögéből kerül bemutatásra a különc nyomozó ténykedése.

Olvasás közben visszaidézve a megfilmesített jeleneteket, elismeréssel konstatáltam, hogy kifejezetten hűséges feldolgozás született. Néhány elhanyagolható részletet változtattak meg (például bizonyos karaktereket összevontak, történéseket más helyszínre tettek át), emellett a magánéleti szálakra is nagyobb hangsúlyt fektettek. A színészeket remekül választották ki, a három főszereplő közti dinamika pörgősebb lett a vásznon. Na és bónuszként, azontúl, hogy a hazai olvasók számára a könyvben is érdekesség Laszlo félig magyar származása, a sorozatot egyenesen Budapesten forgatták, így végig lehet ismerős látképeket keresgélni. (Szóval senki ne lepődjön meg, ha a távoktatás végeztével egyetemi napjaimat az ELTE F épülete előtt fogom tölteni egy lovaskocsira várva ;).) Ezúttal a szinkron hiányát sem bánom, hiszen úgy elveszne az a néhány mondat, ami eredetileg is magyarul hangzik el.

Mondhatnám, hogy kizárólag erős gyomrúak álljanak neki a történetnek, ám én is annak ellenére kezdtem bele és szerettem meg, hogy általában nehezen viselem a durvább, véresebb sztorikat. A lenyűgöző precizitással végigvitt nyomozási folyamat, valamint a jó arányérzékkel váltogatott komoly és könnyed részek miatt mindenkinek ajánlom, aki egy izgalmas és hiteles történelmi krimire vágyik.

10/10

Varázslatos vetélkedés

Erin Morgenstern: Der Nachtzirkus (Éjszakai cirkusz)

Cirkuszos könyveket keresgélve a Caraval mellett a leggyakrabban az Éjszakai cirkuszt ajánlották, mint ifjúsági alapművet a témában. Sajnos mivel 2012-ben jelent meg, és mostanra kifogyott a készlete, sokáig nem sikerült hozzájutnom. Időközben beharangozták, hogy nemsokára újból kiadásra kerül hazánkban, mégis amikor az idegennyelvű könyvesboltban rábukkantam egy német példányára, tudtam, ezt a lehetőséget nem hagyhatom ki. Olyan érzés volt, mint titkos, különleges kincsre lelni, amit mintha egyenesen nekem szánva rejtettek volna el. Boldogságomra a beltartalom is utat talált a szívemhez, az általam kedvelt helyszíne mellett komolyságának és kidolgozottságának köszönhetően is.

Le Cirque des Rêves, Az Álmok Cirkusza bejelentés nélkül érkezik meg a világ nagyvárosaiba, sátrai fekete-fehérben pompáznak, és kapui csak napnyugta után nyílnak meg a közönség számára. A lenyűgöző attrakciók kulisszái mögött azonban két illuzionista élet-halál küzdelme kap teret. Hector Bowen, művésznevén Prospero és a titokzatos szürke öltönyös, akit egyesek Alexander H.-ként ismernek, évtizedek óta vívják párharcukat, újabb és újabb tanítványaikat állítva ki egymás ellen, ám mindeddig eldöntetlen maradt, melyikük a rendkívülibb mágus. A következő forduló tétje minden korábbinál magasabb: ezúttal Hector lánya, Celia Bowen és Alexander fogadott fia, Marco Alisdair kerülnek szembe. Senki sem számít rá, hogy a két versenyző közt gyűlölet helyett szerelem szövődik, így varázserejükkel sem ártani, hanem örömet szerezni kívánnak a másiknak.

Bevallom, amikor belefogtam a könyvbe, nyomban elbizonytalanodtam. Már elég magabiztosan igazodok ki német szövegeken, de eddig mindig igyekeztem olyan művekkel gyakorolni, amiket előzőleg már olvastam magyarul. A néhol rám törő elveszettségérzés ellenére a szeretett nyelv adott számomra egyfajta plusz mágiát a leírásoknak: ahol nem voltam tisztában a jelentéssel, a szavak szépen csengése húzott tovább. Bár a cirkusz területén a fekete-fehér uralkodik, a felvonultatott ötletek egyedien színes kreativitással lettek megformálva, és én ámulatba ejtve kalandoztam a külön koncepcióra épülő sátrak között.

A ráhangolódásban segítségemre szolgált az események komótos menete is, így mire felfokozottabban sodorni kezdett magával a történet, szinte már észre sem vettem, hogy nem az anyanyelvemen élem át. Meglehet, az Éjszakai cirkusz nem olyan regény, amely mindvégig pörög, és oldalanként várhatóak újabb fordulatok, ám sorait olyan finoman adagolt feszültségteljesség járja át, amitől egy bekezdésnyire sem válik unalmassá. Rögvest a legelején beszippantott a ködös viktoriánus atmoszféra, és élvezettel követtem a főhősök gyerekkorában kezdődő képzését, kapcsolatukat mestereikkel, akik egyben, vér szerinti vagy sem, mindkettejük életében apafigurát is jelentenek. A két idősebb bűvész rivalizálása A tökéletes trükkre emlékeztetett, és ahogy abban a zseniális filmben, itt is fokozatosan fordult a szimpátiám a kedvesebbnek hitt könyörtelen egyiküktől a rideg, de nem rosszindulatú másikuk felé. A párosuk múltjában nem bántam volna, ha alaposabban elmélyedhetek, enélkül kissé légből kapottnak hatott a nagy ellenségeskedésük. Szerencsére pont nem annyira, hogy levonjon az alapszituáció izgalmasságából.

A fiatalok közül Celiát kedveltem meg könnyebben, kívülállóság-érzetével és teljesítménykényszerével nem esett nehezemre azonosulni. Marco is hamar megnyert magának udvarias modorával és kiapadhatatlan tudásszomjával, de bosszantott, mennyire bele van kényelmesedve a helyzetébe, és szurkoltam neki, hogy merjen fellázadni mentora ellen. A két mágustanonc szerelme viszont kétségkívül a regény legerőteljesebb alkotóeleme. Igen sokat kell rá várni, hogy találkozzanak, majd szóba elegyedjenek, mégsem volt hiányérzetem, mert az a kevés közös jelenetük is szikrázott az érzelmektől.

Váratlanul ért az első alkalom, amikor a cselekmény másik szálra váltott, és kiderült, a fentebb vázolt sztori csak egy része a nagy egésznek. Egyrészt betekintés nyílik a cirkusz többi alapító tagjának magánéletébe is, ami nem mindegyiküknél kötött le, viszont olyan közelről megismerhettem őket, mint máskor többkötetes sorozatok esetében sem. Értékeltem a kulturális széleskörűséget is, a szereplők nemzetiségét és a társulat úticéljait illetően (egy félmondat erejéig Budapestet is említik, mint állomást 🙂 ). Ezeken az életképeken kívül, egy néhány évvel később játszódó vonalon bemutatkozik a tizenéves Bailey Clarke, akinek nincs elképzelése a jövőjéről, csupán az, hogy sem a családi farm igazgatása, sem egy elit egyetemre bekerülés nem tükrözi az igazi énjét, és ekkor fonódik össze sorsa a cirkusszal. Aranyosnak találtam a fiút és hármasfogatát a legifjabb fellépőkkel, a Murray-ikrekkel, de sokáig ötletem sem volt, miért került külön előtérbe, és minél előbb vissza akartam térni a főhősökhöz. Annyit talán elárulhatok, hogy a végére semmi sem marad elvarratlanul, és a kevésbé értett jelentőségű részek is a helyükre kerülnek. A lassú építkezés pedig egy döbbenetes erővel berobbanó végkifejletet készít elő, ahol csak kapkodtam a fejem, hogy most tényleg az történik bizonyos karakterekkel, ami, és végül az egyik legszokatlanabb, egyben legszebb befejezésben csúcsosodik ki, amivel valaha találkoztam.

Az is kitűnik, hogy az írónőt mennyire foglalkoztatják a történetmesélés rétegei. Ezt bizonyítja, hogy a végén árulja el, melyik szereplő örökíti meg az eseményeket, és természetességgel választ egyszerre nyitóidézetet Oscar Wilde-tól, és a csak általa kitalált Friedrick Thiessentől. Shakespeare-utalások is megjelennek: Prospero nevét A viharból kölcsönözte, lányához fűződő viszonya a Hamletet idézi, a Rómeó és Júlia-féle tiltott szerelem pedig egyértelmű.

Erin Morgenstern még egy aprósággal kedveskedett azoknak, akik kinyitják könyvét: valóban úgy érezhetik, belépnek Az Álmok Cirkuszának kapuján, hiszen a prológusban és későbbi betoldásokban egyes szám második személyű narrációban kalauzolja végig az olvasót a látványosságok közt. A cirkusz elhivatott követői, a rêveurök (álmodók) személyében pedig olyan közösséget teremtett, akikhez minden rajongó örömmel csatlakozna. Ideje nekem is nyakamba kötnöm jellegzetes piros sáljukat, hisz az Éjszakai cirkusz bűvkörébe vont, és repesve várom, hogy újra Magyarországra látogasson.

10/10

Magassági mámor

Robert Zemeckis: Kötéltánc

Végre egy film, ami úgy nyűgözött le, hogy előtte alig volt a radaromon, és szinte csak véletlenül választottuk ki, mikor már nagyon nehezen tudtuk eldönteni, hogy mit nézzünk, ami mindenkinek tetszhetne a családban. Persze olvastam róla, hogy volt anno egy ilyen attrakció, és emlékeztem, hogy pár éve vászonra vitték, de egyáltalán nem számítottam rá, hogy ennyire lendületesre, élvezetesre sikerült, és hogy jelenetről jelenetre biztosabb leszek benne, hogy be fog kerülni a kedvenceim közé.

Philippe Petit, a francia fiatalember gyermekkora óta vonzódik a magassághoz és feszegeti a teljesítőképessége határait. Párizs közterein lép fel mutatványosként, a járókelők ámulatára, és a rendőrök bosszúságára. Aztán egy nap megpillantja az újságban az épülő New York-i World Trade Center fényképét, és rögtön érzi, élete lehetőségére talált rá: végig akar sétálni az ikertornyok közé kifeszített kötélen. Elhatározásától semmi sem tántoríthatja el: beszökik egy cirkuszba gyakorolni, főpróbát tart a Notre-Dame-on, és észrevétlenül tanulmányozza a felhőkarcolókba bejutás lehetőségeit, hogy 1974. augusztus 7-én végre ott állhasson a magasban, és minden szem rászegeződjön.

• 

• 

Alapvetően szívesen nézek életrajzi filmeket, mert kíváncsi vagyok olyan valós személyek életútjára, akik valami jelentőset vittek véghez vagy tettek le az asztalra. Azt viszont én is tapasztaltam, hogy ezek az alkotások, bármennyire eltérő területeken és korszakokban munkálkodtak alanyaik, általában ugyanazokat a kötelező köröket futják le, és inkább a lassan csordogálás jellemző rájuk. A Kötéltánc szerencsére ennek pontosan az ellentéte: a cselekmény az első képkockától sodor magával, ahogy Philippe Petit felbukkan a New York-i Szabadságszobor tetején, és mesélni kezdi az életét. A forgatókönyv virtuóz ügyességgel ötvöz különböző műfajokat: a kezdeti szárnypróbálgatások a francia komédiák könnyedségével zajlanak, míg a felszerelés becsempészése az épületbe a kémes és szélhámosos sztorik precízen megtervezett betöréseit idézi kifacsartan.

Philippe nem olyan főhős, akivel feltétlenül azonosulni lehetne, hiszen gyakran meggondolatlan, megvannak a maga művészi allűrjei, és a szövetségesei joggal aggódnak azon, hogy a vesztébe rohan. Mégis olyan lehengerlő, törhetetlen lelkesedéssel hajszolja a céljait, hogy képtelenség nem szurkolni neki. Joseph Gordon-Levitt ugyan arcvonásaiban nem kifejezetten hasonlít az igazi akrobatára, de alkata megfelelően atletikus, kisfiús sármjához pedig nagyszerűen illik az álmodozó idealista szerepe. A férfi küldetése azonban feleannyira sem lenne sikeres, ha nem szerveződne köré egy szedett-vedett, de mindenben támogató és igazán kedvelhető csapat, olyan tagokkal, mint Rudy papa, a bohókás idős artista (Ben Kingsley), Annie, a bájos utcazenész (Charlotte Le Bon) és Jean-Louis, a megfontolt fotós (Clément Sibony).

• 

• 

Az egyik vissza-visszatérő negatív kritika, ami szembejött velem, azt hánytorgatta fel, hogy ha dokumentálták az eredeti eseményt, ahol Petit valóban 417 méterrel a föld fölött kockáztatta az életét, akkor minek néznénk, ahogy egy színész a kipárnázott stúdióban igyekszik azt leutánozni? Van benne igazság, de egyrészt az előtörténet is olyan kalandos, hogy adaptálásért kiáltott, másrészt belenézve a korabeli felvételekbe, világosan kitűnik, hogy a technika sajnos még nem állt olyan szinten, hogy megfelelő szögekből és minőségben rögzítsék a teljes műsort. A filmben pedig tökéletes hitelességgel teremtették meg a magasság illúzióját! Utólag bánkódom, hogy nem élhettem át moziban, de az élmény tévéképernyőn is szédítő volt.

Amikor elérkezett a végső nagy produkció, egyszerre takartam el a szemem félelmemben, hiába voltam vele tisztában, hogy Philippe nem fog lezuhanni, és tapsikoltam a csodálattól, mert hihetetlen, hogy ezt is megcsinálta! Akad, aki szerint az elnyújtott, váratlan nehezítésekkel járó fel-alá járkálás már hollywoodi hozzáköltés, azonban emberünk ténylegesen háromnegyed óráig egyensúlyozott változatos pózokban a kábelen. Amit én kissé túlzásnak éreztem, azok a rémlátomások, amik kísértik őt felkészülés közben. Értem, hogy próbálták azt is bemutatni, hogy mentálisan milyen megterhelő ez a feladat, viszont számomra az önmagában is feszültségteljes sztorit felesleges volt ilyen hatásvadász ijesztgetéssel megtoldani.

• 

• 

A tökéletes illúziót említve nem lehet amellett sem elmenni szó nélkül, milyen élethűen rekonstruálták a World Trade Centert. Ha nem tudnék a történtekről, észre sem vettem volna, hogy nem a valódi épületet látom. Mivel a mutatványra a 70-es években, közvetlenül a komplexum átadása után került sor, a film – szerintem helyesen – nem tér ki a 2001. szeptember 11-i terrortámadásra, ám így is szép, elegáns tiszteletadásnak tekinthető. Abban, ahogy a stáblista előtti utolsó képsorokon az ikertornyok kihunyó fénye látszik, és közben Philippe azzal zárja a mondandóját, hogy örökös belépőt kapott a központba, éppen elég keserűség van ahhoz, hogy a néző megemlékezzen a tragédiáról, mégis pozitív érzést vigyen magával.

Pozitívat, hisz a Kötéltánc egy elképesztően szerethető és inspiráló igaz történet, ami bizonyítja, hogy kellő hittel, kitartással és gyakorlással a legmerészebb álmok is megvalósíthatóak. Ez mindannyiunknak erőt adhat, mégha azért olyan magasra nem is törekedünk, mint Philippe Petit.

10/10

This is Metroline M5 in the direction of New York – Budapest…

Vámos Miklós: A New York – Budapest metró

Egy ártalmatlan kis októberi ágybanfekvős betegség során vettem kezembe a könyvet, ami határozottan javított a kedélyállapotomon, és ha gyönge szervezetem engedi, akkor se bírtam volna felkelni. Ritkán érzek olyat, hogy egy szöveg egyszerűen behúz, beránt magával, és el sem ereszt, de ez a szófolyam hihetetlenül gördülékeny írásmódjával és minden bekezdése végén idézgetnivaló csattanóival pontosan ezt érte el, így amíg a vége felé nem közeledtem, jóformán el se gondolkodtam rajta, hogy maga a történet nem túlságosan kedvemrevaló.

Azt kell mondjam, a mi metrónk szebb (még a hármas is)

A regény a színészlét és az amerikai álom bugyraiba kalauzolja az olvasót egy feltörekvő, hírnévhajszoló magyar “színházi ember”, Marton Gyula sorsán keresztül, ami nem az én témám, bár mindig is foglalkoztatott a betekintés a kulisszák mögé. Rengeteg ötletes megoldással operál a szerző: minden fejezet a főhős egy fontos ismerőse, kapcsolata köré szerveződik, először az adott személy szemszögéből kezdve, majd észrevétlenül átváltva Gyuláéra. Az egész szöveg olyan természetes, olyan lendületes, mintha a szerző csak leült volna a gép elé, aztán, mintha valami láthatatlan erő vezérelné a kezét, a szavak kiáramlottak volna a fejéből. Zseniális. Az angol és egyéb más nyelvű kifejezések rendszeresen illeszkednek be a szövegbe, teljesen meg is állják a helyüket, de engem, ha meg is könnyítette sokszor a dolgom, nagyon zavart a fonetikus leírás, van, amikor ez már nem vicces.

Ami a legjobban idegesített, hogy Gyulánk élete teljesen Murphy-törvénye módon zajlik, ami el tud romlani, az el is romlik. Én nem tudok szórakozni azon, ha egy ember ennyire szerencsétlen, és bár sok véleményben olvastam, hogy a főszereplő megérdemli, hisz annyira önző és kicsinyes, én nem így éreztem, megkedveltem, együttéreztem a hapival, és annyira elszomorított, hogy előbb-utóbb minden szerelmi viszonya és barátsága zátonyra fut, a legjobb barátja lenyúlja a darabját, szerepet kap ugyan a menő sorozatban, de pont olyat, ahol nem kell beszélnie és nem érvényesül az arca, és amikor végre azt hinné a romantikus lelkűségre hajlamos tinilány, hogy talán neki is eljön az ideje, hogy itt a lelkitársa, hogy a Gyuláknak igenis az Anikók mellett van a helye, akkor megint fenékre esés következik. Meg hát én becsültem is ezt az embert, igazán kreatív (szívesen megnézném az állatmese-feldolgozásait és a focis filmet is), minden kilátástalan helyzetben megpróbált talpon maradni, menteni a menthetetlent, és valahogy az is tiszteletreméltó, hogy ennyire be tud olvadni, hogy többféle nemzetiségűnek is beillene, és minden fejezetben máshogy szólítják, mindenhol ragad rá valami név.

Összegezve nem tudom, hogyan álljak a könyvhöz, amikor elkezdtem, biztos voltam a maximális pontszámban, és az írói munka meg is érdemli azt, de a sztorival egybekötve, amit adhatok rá, az

10/7

This is the end of the post, where this train terminates.

U.i.: Ja, és amúgy a címből, meg a hátuljára kiragadott részletekből (nem szeretem, mikor fülszöveg helyett részletek vannak!) azt hittem, hogy valami utópisztikus szál is lesz benne. De a New York – Budapest metró csak metafora, csak álom.