Szerelem az idő korlátain átlépve

Kerstin Gier: Időtlen szerelem

Kerstin Giertől először a Fellegszállót olvastam, amit imádtam, és nem volt kérdés, hogy szeretnék még olvasni tőle. Következő olvasmánynak az Időtlen szerelem trilógiát néztem ki, ám szomorúan szembesültem a ténnyel, miszerint már sehol sem kapható. Végül beadtam a derekam, és kihoztam mindhárom kötetet a könyvtárból. Ennek ellenére továbbra sem tettem le arról az elhatározásomról, hogy egyszer saját példányaim lesznek, főleg azután, hogy nagyon megszerettem a sorozatot.

Gwendolyn Shepherd családjában öröklődik az időutazás képessége – ám a prófécia szerint a legfiatalabb generációban nem ő, hanem unokatestvére, Charlotte részesült ebben az adományban. Annál nagyobb a rokonság megdöbbenése, amikor tizenhat éves korukban mégis Gwen lesz az, aki váratlanul egy másik idősíkban találja magát. A lányt beavatják az időutazást felügyelő Őrzők titkos társaságába, ahol jelenlétét fenntartásokkal kezelik, és mindent, amit Charlotte évekig gyakorolt, rohamtempóban kell elsajátítania. Ráadásul együtt kell dolgoznia egy másik időutazó família sarjával, a jóképű, de arrogáns Gideon de Villiers-vel is. A 18. századi Londonban Saint-Germain gróf, a legendás alkimista különleges küldetéssel bízza meg őket: fel kell kutatniuk az összes múltbeli időutazót, hogy feltáruljon, mit rejt a kronográfnak nevezett időgép…

Gier stílusát már akkor a szívembe zártam, amikor először olvastam tőle. Igazán kedves humora van, és természetes könnyedséggel görgeti előre fantáziavilága eseményeit. Ez nincs másként ennél a sorozatnál sem, ráadásul mindez kiegészül az időutazás nagyszerűen kidolgozott rendszerével. Érdekes, hogy máshogy működik a dolog, mint az általam ismert történetekben: születni kell a képességgel, ugyanakkor időgéppel lehet szabályozni az utazásokat. Bár a téma szinte elkerülhetetlenül hozza magával a paradoxonokat, itt minden fejlemény logikusan levezethetően ér körbe. Ez valószínűleg abból is következik, hogy az írónő viszonylag limitált kereteket állított fel azon a téren, hogy hányan vannak az időutazók és milyen távlatokba lehet visszamenni.

Gwendolyn nagyon szerethető hősnő, becsülöm benne, hogy bár sokat szerencsétlenkedik és nem bízik eléggé magában, mégis a legtöbb szituációban talpraesetten helytáll. Gideon először túlzottan fellengzősen és kiszámíthatatlanul viselkedik, de a bajban bizonyítja, hogy egy igazi megtestesült modernkori lovag. Aranyos párost alkotnak, szórakoztatóak a szócsatáik és szívmelengető, amikor megvédik egymást. Ellenben nehezen viselem a huzavonát, ami a kommunikáció hiányából fakad köztük. A félreértéseikhez képest túlzottan is gyorsan bontakozik ki a szerelmük – talán hitelesebb lenne, ha néhány hét helyett néhány hónapot ölelne fel a történet.

A mellékszereplők közül Leslie szuper barátnője Gwennek, az ő éles esze nélkül sokkal nehezebben boldogulna a nyomozással. Ellenben Gideon öccse, Raphael számomra semleges karakter maradt: kellemesen csalódtam, hogy az első benyomással ellentétben nem egy bunkó nagymenő lett belőle, de különösebben nem kedveltem meg. Charlotte-ot, hiába volt beképzeltnek lefestve, azért egy kicsit sajnáltam: rossz lehet, hogy egész életében arra készítették, hogy valami különleges fog vele történni, aztán kiderült, hogy az mégsem az ő feladata. A sorozat legemlékezetesebb karaktere pedig kétségkívül a vízköpő Xemerius, akit leginkább a Harry Potter Dobbyjának és a Sabrina, a tiniboszorkány Salemjének keverékeként tudnék jellemezni. Egyszerűen hihetetlen a dumája, miközben megható is a Gwenhez fűződő ragaszkodása.

Az első kötet, a Rubinvörös még túlságosan a bevezetésre, az alapok lefektetésére koncentrál, majd egy olyan ponton kerül elvágásra, ahonnan hiányzik egy erősebb konklúzió. Szerintem jobbat tett volna a regénynek, ha attól függetlenül, hogy az egész sorozatban egy nagy küldetés véghezvitele a cél, valami kisebb részfeladat sikeres teljesítése után zárul. A Zafírkékben már felpörögnek az események, habár érződik, hogy az igazán nagyszabású akciókat és fordulatokat a fináléra tartogatja az írónő. Ezúttal már hosszabb időt töltenek a múltban a főhősök, valamint ha megkésve és nyögvenyelősen is, de megkezdődik Gwen kiképzése a 18. századi etikett terén. Ezek a jelenetek eszembe juttatták kiskamaszkori kedvencemből, az Időfutárból azokat a részeket, amikor Hannának a monarchiakori Bécsben kellett boldogulnia. Nagyon élveztem, amikor a lány találkozik a nagyapja fiatal énjével, ám a könyv fénypontjának kétségkívül a fergetegesen sikeredett estély tekinthető.

A záródarab, a Smaragdzöld viszont egyértelműen az Időtlen szerelem legütősebb kötete. Korábban nehezményeztem, hogy a rejtélyek (Lucy és Paul kapcsolata Gwennel, a holló hatalmának jelentése, a kronográf titka) könnyen kitalálhatóak, az olvasó számára előbb válnak nyilvánvalóvá, mint a szereplőknek, ám erre ebben a kötetben az írónő határozottan rácáfol. A végkifejletnél csak úgy kapkodtam a fejem: Gwen újabb különleges képessége, Saint-Germain gróf jelenbeli személyazonossága, Gideon mesteri terve, és – mintegy slusszpoénként – Mr. Bernhard kiléte mind-mind valódi meglepetésként hatottak.

Ezeknek a csavaroknak köszönhetően nem csupán úgy fogok emlékezni az Időtlen szerelem-trilógiára, mint egy bájos, de kissé egyszerű lányregényre, hanem mint egy kiemelkedően fordulatos, ügyesen felépített műre az időutazós történetek palettáján. Kíváncsi vagyok a filmadaptációkra, és mindenképp tervezem elolvasni Gier Silber– és Nefelejcs-sorozatait is, ha ismét valami léleksimogatóra lesz szükségem.

10/10

Jól öltözötten a rémek ellen

Gail Carriger: Napernyő Protektorátus

A történelmi regényeket és a fantasyket külön-külön is szeretem, de a két műfaj kombinációjából születnek azok a művek, amiket a legszívesebben olvasok. A kosztümös korszakokban játszódó történeteket egyébként is kellemesen borongós hangulat övezi, amit a mágia megjelenése csak még jobban felerősít. A Napernyő Protektorátust nem hiába emlegetik a zsáner egyik kiemelkedő képviselőjeként, annak ellenére, hogy enyhén hányattatott út vezetett a sorozat összes kötetének magyar megjelenéséig.

A természetfeletti lények az emberek közt járnak – és a 19. századra már teljesen mindennapos, hogy London utcáin szembejöhetnek vámpírok, vérfarkasok és kísértetek. Sajnos a legtöbb polgárnak még nem sikerült megbarátkoznia az együttéléssel, ezért gyakoriak a különböző fajok konfrontációjából származó végzetes incidensek. Ilyenkor vehetik hasznát a természeten túliaknak, akik egyetlen érintésükkel képesek halandóvá tenni a rémeket. Közéjük tartozik Lady Alexia Tarabotti is, így ő, míg a többi úrilány a divattal és a férjfogással van elfoglalva, misztikus bűnesetek nyomába ered, napernyőjével felfegyverkezve, oldalán Lord Conall Macconnal, a mogorva farkasemberrel…

Carriger pentalógiája több tekintetben is újat mutatott korábban olvasott fantasykhez képest. Egyrészt üdítőnek találtam az alaphelyzetet, miszerint a varázslények már régóta integrálódtak a társadalomba, hiszen a legtöbb hasonló történetben rejtőzködni kényszerülnek, és általában a főszereplő számára is újdonságot jelent a létezésük. Ötletesnek találtam a megoldásokat, amivel a beilleszkedésüket megkönnyíteni igyekeznek, ahogy a hétköznapok részét képező rengeteg steampunk szerkentyűt is. Másrészt kifejezetten érdekes elképzelés, hogy az írónő tudományos magyarázatot szándékozott adni a természetfeletti kialakulására, amihez a lelket is megfogható testrészként kezelte: akiben túlteng a lélek, az hajlamosabb az átváltozásra, ezzel szemben aki egy szemernyit sem hordoz magában, az hatástalanítani tudja a különleges képességeket.

A lélektelenség viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy az érintettek ne rendelkeznének érzelmekkel, és ennek Alexia tökéletes példája. Az ő esetében ez a tulajdonság inkább a racionális gondolkodásmódjában nyilvánul meg, ami bár rosszallást vált ki a környezetéből, jóval szimpatikusabbá is teszi a felszínes arisztokratáknál. Conall ugyan az én ízlésemnek kissé bárdolatlan modorú, de számos alkalommal bizonyítja rátermettségét, ami a főhősnő méltó párjává teszi. Az első találkozásuknál azt gyanítottam, ez a sorozat is egyike lesz azoknak, ahol a szerelmesek az utolsó pillanatig kerülgetik egymást, így kellemes meglepetést jelentett, hogy már az első kötetben magasabb szintre emelték a kapcsolatukat, másfajta kérdéseknek nyitva teret (például hogy milyen közös gyereke születhet egy természeten túlinak és egy természetfelettinek 😁). A mellékszereplők is emlékezetes figurák: Lyall professzor, Conall hűséges jobbkeze, Alexia bohókás Ivy barátnője, Lord Akeldama, a piperkőc vámpírúr, vagy éppen Madame Lefoux, az extravagáns feltalálónő mind-mind színesítik a cselekményt egyéniségükkel.

A sorozat ügyesen építkezik, kötetről kötetre fokozatosan bővíti a világát új helyszínekkel és szereplőkkel. Ebből a szempontból a harmadik részt éreztem a csúcspontnak, ahol Párizst és Firenzét is meglátogatják a karakterek, de élveztem az ötödik felvonásban Egyiptomba tett kiruccanást is. Okosan kitervelt az is, ahogy minden epizód egy-egy önálló nyomozás köré szerveződik, amik aztán kapcsolódnak egy mindenen átívelő szálhoz is, amelyben Alexia szeretne többet kideríteni az apjáról, akit sosem ismerhetett meg. Mégis úgy vélem, ráfért volna a szövegekre egy leheletnyit alaposabb kidolgozottság, mivel a legtöbb kötetnél azt éreztem, hogy az elnyújtott felvezetés sietősen lezavart fináléba torkollik, illetve a rejtélyek is lehettek volna kevésbé kiszámíthatóak.

A szériának akad azonban még egy alkotóeleme, ami feledteti a gyengeségeit: ez pedig Carriger ellenállhatatlan humora, amit a lehető legképtelenebb jelenetekben csillogtat meg. Nagyszerűek a viktoriánus etikettet kifigurázó csipkelődések, sajátos bájt kölcsönöz az eseményeknek, hogy hőseink a harc közepette is azzal törődnek, illedelmesen viselkednek- és öltözködnek-e. Ám nem vádolható a történet teljes komolytalansággal, hiszen megrendítő leírások is szerepelnek benne, főleg annak kapcsán, mennyi mindenről kell lemondaniuk a természetfeletti életet választóknak.

A Napernyő Protektorátus azoknak a könyveknek a sorát gazdagítja, ahol nem szükséges sokat járatni az agyunkat olvasás közben, csak hagyni, hogy belefeledkezzünk az izgalmas kalandokba. Örömmel tölt el, hogy ha nem is egységes kiadásban, de a polcomon tudhatom, és sajnálom, hogy nincs sok esély a spin-offjai lefordítására, mert érdekelne, mit tartogat még ez a szertelenül szórakoztató fantáziavilág.

10/9

A gyilkos lelkének mélyén

Caleb Carr: A Halál angyala (Dr. Laszlo Kreizler 1.)

A tavalyi évem egyik legjobb tévésorozat-élménye volt Az elmeorvos (amit én még a jóval kifejezőbb A lélekbúvár címmel láttam, de ez részletkérdés). Az első epizód kissé elbizonytalanított, túlságosan megrázott a központi gyilkosság, mégis jól tettem, hogy a folytatás mellett döntöttem, mert egy igazán izgalmas és összetett krimit láthattam. Utána már nem volt kérdés, hogy az alapját képező könyveket is szeretném elolvasni, hogy még inkább elmélyedhessek a bűnügyi pszichológia rejtelmeiben.

1896-ban New York az ellentétek városa: monumentális épületeivel a lehetőségek földjét testesíti meg, míg nyomortanyáival a bűnözés melegágyául szolgál. Amikor egy minden korábbinál brutálisabb sorozatgyilkos gyermekprostituáltakra kezd vadászni, Theodore Roosevelt rendőrfőnök érzi, erre az ügyre nem állíthatja rá akármelyik emberét. Dr. Laszlo Kreizlerhez, a neves pszichológushoz fordul, aki nemcsak megfékezni, de megérteni is képes lehet az elkövetőt. A doktorhoz csatlakozik John Schuyler Moore, a Times újságírója, Sara Howard, a rendőrség első női alkalmazottja, valamint Marcus és Lucius Isaacson, a detektívőrmester-testvérpár is. Nyomozásuk azonban veszélyesebb, mint gondolták, hiszen elvetemült gonosztevők és korrupt zsaruk mellett a saját lelkük mélységeivel is szembe kell nézniük.

Két tényezőben nyilvánul meg a regény nagyszerűsége: a kor- és a lélekrajzban. Az előbbit illetően végig érződik a szerző történész végzettsége, mivel elképesztő aprólékossággal teremti meg a késő 19. századi New York atmoszféráját. A környezet leírása nem megakasztja, hanem gördülékenyen foglalja keretbe a cselekményt, amitől az egész élettelivé és kézzelfoghatóvá válik.

Sara (Dakota Fanning), Laszlo (Daniel Brühl) és John (Luke Evans)

A mentális sérültség válfajairól folytatott okfejtések pedig, amennyire meg tudom ítélni, félelmetesen pontosak. Megdöbbentő volt figyelni, milyen sok apró, elsőre jelentéktelennek tűnő információt kell a csapatnak számításba vennie a bűnös profiljának felvázolása közben, hogy közelebb kerüljenek az igazsághoz. Azzal is érdekes volt szembesülni, hogy akkoriban mennyivel kevesebb eszköz állt a helyszínelők rendelkezésére. Többek közt az ujjlenyomatolvasást is még humbugnak tartották, holott mára nem egyszerűen alapvető bizonyítékszerzési módszerré vált, de a mobiltelefonunkba is így tudunk belépni. Bizonyos dolgokban ellenben, sajnos, nem történt előrelépés: valahogy fájdalmasan ismerősen csengett az átlagemberek vélekedése, miszerint Kreizler modern pszichológiai nézetei az amerikai társadalom és család értékeit veszélyeztetik…

A részletes jellemábrázolásnak köszönhető az is, hogy az adaptációhoz képest sokkal jobban sikerült átlátnom az elkövető szándékait. Félreértés ne essék, egyáltalán nem arra utalok, hogy elfogadom, miért öl valaki ártatlanokat, hanem arra, hogy pontosan végig tudtam követni a gyötrelmes életutat, ami mások megkínzásához vezetett. Ismét bebizonyosodott, mennyire fontos szerető családban nevelkedni, hisz a szülők gyakran nem is sejtik, hogy a természetes szigornak vélt bántalmazással szörnyű tettekre késztető csírákat ültetnek el a gyerekük elméjében. Hasonlóan tanulságos az áldozatok oldalát is megvizsgálni. Kisfiúk, akik nem ilyen kegyetlen halált érdemeltek, ám ami azt illeti, olyan életet sem, amilyet élni kényszerültek. Iszonytató és felfoghatatlan, hogy szegényeknek ilyen fiatalon a testük áruba bocsátása maradt az egyetlen pénzszerzési lehetőségük, és erre ráadásul sűrű kereslet is akadt magukat kifelé tisztességesnek mutató polgárok körében. Csoda, hogy a regénybeli fiúk egészen jól meg tudták őrizni tiszta, virgonc, gyermeki énjüket, miközben szégyennel és identitászavarral küszködtek.

Egy lélektant középpontba helyező történet persze mit sem érne, ha pont a főszereplői mondanának ellent az emberi természet sokrétűségének. Igaz, a kiemelt karakterek elsőre talán inkább típusoknak tűnnek, viszont a felszín alatt mindannyian rejtegetnek olyan tulajdonságokat és tapasztalásokat, amik árnyaltabbá teszik őket. Laszlo tagadhatatlanul zseniálisan elemzi mások viselkedését, ám ha a saját és közeli ismerősei lelkivilága kerül szóba, máris nehezebben igazodik ki. Rendszeresen lép fel ridegen és tapintatlanul a munkatársaival szemben, amivel a magának is nehezen bevallható érzelmeit próbálja palástolni. Ellenpólusaként John jóval földhözragadtabb és közvetlenebb fickó, aki olykor előbb használja az öklét, mint az eszét, de a szíve a helyén van. Sara pedig nem csupán elbűvölő, a csapat egyedüli hölgytagjaként a legtalpraesettebb is. Az Isaacson-fivérek szintén hasznos segítségnek bizonyulnak, mikor éppen nem civakodnak, illetve említésre érdemes még Mary, Cyrus és Stevie is, akik személyzetként nyújtanak támogató hátországot a kutatómunkához.

Lucius (Matthew Shear) és Marcus (Douglas Smith)

Amivel egy kicsit nehéz volt megbarátkoznom, hogy John tölti be a narrátor szerepét. A sorozat dramaturgiája egyenlő felosztásban követi a külön utakon járó szereplőket, így a könyvet is jobban el tudtam volna képzelni külső elbeszélővel vagy váltott E/1-ben. Bár sajnáltam a látókör beszűkülését, azt élveztem, hogy Mr. Moore humoros megjegyzései egy kis enyhülést hoztak a nyomasztó események közé. Sőt, az író így a klasszikus detektívpárosok (Holmes és Watson, Poirot és Hastings) előtt is tiszteleg, akiknél szintén a laikus(abb) segéd szemszögéből kerül bemutatásra a különc nyomozó ténykedése.

Olvasás közben visszaidézve a megfilmesített jeleneteket, elismeréssel konstatáltam, hogy kifejezetten hűséges feldolgozás született. Néhány elhanyagolható részletet változtattak meg (például bizonyos karaktereket összevontak, történéseket más helyszínre tettek át), emellett a magánéleti szálakra is nagyobb hangsúlyt fektettek. A színészeket remekül választották ki, a három főszereplő közti dinamika pörgősebb lett a vásznon. Na és bónuszként, azontúl, hogy a hazai olvasók számára a könyvben is érdekesség Laszlo félig magyar származása, a sorozatot egyenesen Budapesten forgatták, így végig lehet ismerős látképeket keresgélni. (Szóval senki ne lepődjön meg, ha a távoktatás végeztével egyetemi napjaimat az ELTE F épülete előtt fogom tölteni egy lovaskocsira várva ;).) Ezúttal a szinkron hiányát sem bánom, hiszen úgy elveszne az a néhány mondat, ami eredetileg is magyarul hangzik el.

Mondhatnám, hogy kizárólag erős gyomrúak álljanak neki a történetnek, ám én is annak ellenére kezdtem bele és szerettem meg, hogy általában nehezen viselem a durvább, véresebb sztorikat. A lenyűgöző precizitással végigvitt nyomozási folyamat, valamint a jó arányérzékkel váltogatott komoly és könnyed részek miatt mindenkinek ajánlom, aki egy izgalmas és hiteles történelmi krimire vágyik.

10/10

Legendás kártyázás a sorssal

Stephanie Garber: Legendary (Caraval 2.)

Miután a Caravalt azzal a boldog tudattal fejeztem be, hogy az eddigi évem, sőt életem leginkább magával ragadó olvasmányélményében részesültem, felfokozott lelkesedéssel vetettem bele magam a folytatásába. A Legendary viszont, bár vitathatatlanul megőrizte sziporkázó fantáziadússágát, mégis több tekintetben is csalódást okozott lenyűgöző elődjéhez képest, amolyan tipikus “második rész”-szindrómában szenvedve.

Scarlett Dragna megnyerte a Caravalt, kiszabadította húgát, és elrendezett házassága helyett boldog lehet szerelmével. Testvére, Donatella ellenben nem ünnepelhet felhőtlenül, ugyanis alkut kötött egy titokzatos “jó baráttal”, aki információt nyújthat elveszett anyjáról, amennyiben a lány felfedi Legend valódi nevét. Kapóra jön, hogy Elantine császárnő születésnapjára új versenyt rendeznek, aminek fődíja a játékmester megismerése. Tellának a feladványok mellett a szívügyeivel is meg kell küzdenie: imponál neki a folyton segítségére siető Dante, ám belekeveredik egy hazugságba, miszerint ő a trónörökös menyasszonya.

Az első kötet bizonyította számomra, hogy Stephanie Garber két dologhoz nagyszerűen ért: a történetszövéshez és a hangulatteremtéshez. A második rész olvasása során azonban nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy annyival ütősebbre is sikerülhetett volna.  A leírásoknak még mindig megvan az egyedi mágikussága, a tobzódó színekkel és a szokatlanul szép képzettársításokkal, ám ezúttal valahogy az egész sokkal sötétebb, komorabb atmoszférát áraszt. Az első rész sem nélkülözte az erőszakot, de közben végig megmaradt a jóleső érzés, hogy a Caraval célja mégiscsak a résztvevők elkápráztatása, nem pedig az elrettentése. Az itteni történések már jóval kegyetlenebbek, veszélyesebbek, kevésszer csillan fel a játéknak a gyermeki énemet elbűvölő csodálatossága. Ami pedig a fordulatokat illeti, sajnos ez esetben könnyebben kiszámíthatóra sikeredtek, és míg az előzményben imádtam a többszörösen megtekerintettségüket, itt akadt, amit már túlzásnak tartottam. Például egy karakterről azt hittem, lezárult a sztorija, ám most fény derül rá, valójában nem vele találkoztak a főhősök, hanem egy játékbeli színész alakította. Nagyon érdekelni kezdett, hogy milyen is az igazi énje, de közben ez a csavar súlytalanná tette az első kötet egyik főkonfliktusát.

Ami mindenképpen előnyére vált a folytatásnak, az a tágabb világépítés. Azzal, hogy a szereplők eljutnak Valendára, a fővárosba, és megismerik az uralkodót, bővebb betekintés nyílik a kitalált, de jellegében a közép-amerikai gyarmati szigetekre emlékeztető birodalom berendezkedésébe. Emellett egy központi cselekményszervezővé váló varázselem is bevezetésre kerül: a Fátumok, egy tarotra hajazó kártyapakli lapjaiba zárt lények, akiknek egykor hatalma volt a világ fölött. Velük kapcsolatban volt egy kis hiányérzetem, mivel sokuk létezéséről csak a könyv hátuljába illesztett fogalommagyarázatból értesültem, a történetben szinte mindig ugyanaz a néhány került említésre, de tetszett a koncepciójuk.

A kezdőkötet végén ügyes írói fogás volt a következő rejtély belengetése, és örömmel fogadtam, hogy fókuszba került a Dragna nővérek édesanyjának felkutatása, akiről apróbb részleteket már elhintett a szerző, de eltűnésének körülményeit homály fedte. Nagyon értékelem, hogy bár mindkét lány életébe beköszönt a szerelem is, az igazi mozgatórugójuk a családjuk biztonsága: ahogy Scarlett a testvéréért küzdött, most Tella az anyukájáért. Paloma eltitkolt sorsa, házasság előtti élete volt a legizgalmasabb, legmegdöbbentőbb szála a regénynek, és remélem, hogy a trilógia zárásában még jobban megismerhetem, és magyarázatot kaphatok bizonyos kétes megítélésű tetteire.

Nem tagadom, amiatt is kevésbé kedveltem ezt a kötetet, hogy Tella lett a főszereplő, mivel az óvatos, szerény Scarlett közelebb áll hozzám. A húgának is elismertem néhány kifejezetten ravasz húzását, de felelőtlen kacérkodásával gyakran inkább hátráltatta az eseményeket. A magánéletét illetően borzasztóan féltem a klisés szerelmi háromszög eshetőségétől, de hamar kitűnt, hogy itt ellentétes érdekeken múlik a választás, és szerencsére nem azon, hogy “jaj, de melyikük a helyesebb?”. Dante ugyan korábban még Scarlett körül legyeskedett, de örültem, hogy végül Tellához kezdett húzni a szíve – annak már kevésbé, hogy amennyiszer segített a lánynak, legalább annyiszor cserben is hagyta.

Jacks herceg pedig a vonzó veszedelem megtestesítőjének lett szánva, belőlem viszont mást sem váltott ki a tenyérbemászósága, mint viszolygást. Bárcsak mondhatnám, hogy mindkét udvarló szolgált meglepetésekkel, ám az az igazság, hogy elég hamar sejteni kezdtem a kilétüket, és egyiküknél különösen fájt, hogy így veszett el a személyét övező misztikum. Annyira máshogy képzeltem… Az is elszomorított, hogy a háttérben Scarlett és Julian gyönyörűen kialakult kapcsolata máris megingani látszik. Említettem már, hogy utálom azokat a második részeket, ahol a happyend után összeveszik a páros?

Felkészültem rá, hogy ez a kötet is maradéktalanul el fog varázsolni, és sajnos ez nem teljesült. Talán soknak tűnhet a panaszkodásom, de a regény mégis jó pontot érdemel, hiszen továbbra is ez az egyik legeredetibb, legkülönlegesebb fantasy, amit valaha olvastam, és kíváncsian várom, mit tartogat majd a nagy finálé.

10/8

 

 

Játék a valóságérzékkel

Stephanie Garber: Caraval

Az utóbbi időben úgy gondoltam, az igazán nekem való regények a valóságos, elsősorban történelmi környezetben játszódóak, a kamaszoknak szóló fantasykkel többségében kevésbé pozitív tapasztalatokat szereztem. A lelkem azonban ismét vágyni kezdett a varázslatra, és ideje volt szembenéznem vele, csak rossz helyen keresgéltem azt. A színház és a cirkusz két olyan hívószó, amivel engem bármikor meg lehet fogni, így a kívánságlistám elejére az ezek elemeiből építkező játékról szóló, már külső kivitelezésével is lenyűgöző Caraval-trilógia került.

Scarlett és Donatella Dragna a külvilágtól elzártan nevelkednek Trisda szigetén, de kislánykoruktól fogva vágynak rá, hogy egyszer részt vehessenek a földkerekség legkáprázatosabb játékán, a Caravalon. Hosszú évekig tartó várakozás után végre meghívót kapnak az eseményre. Félve attól, hogy hatalmaskodó apjuk úgysem engedné el őket, a testvérek egy pimasz matróz, Julian Marrero segítségével megszöknek. Ám útközben Tella eltűnik, és hamarosan fény derül rá, az idei versengés az ő megmentéséért fog zajlani. Scarlett kénytelen belevetni magát a titkok és a mágia észvesztő kavalkádjába, hogy elsőként bukkanhasson a húga nyomára.

Itt, a bejegyzés elején le kell szögeznem: a Caraval kétségkívül az eddigi évem leginkább magával ragadó olvasmánya volt. Rég nem találkoztam ennyire sziporkázó fantáziával megalkotott világban játszódó, egyedi varázstárgyakat felvonultató történettel. Már az alapkoncepció megnyert magának a színházak, cirkuszok, vidámparkok és szabadulószobák ötvözetét alkotó nagyszabású élő társasjátékkal. Izgatottan vártam az újabb feladványokat, és nagyon értékeltem a gondolatot, miszerint nincs egyetlen helyes megfejtés, minden versenyző a maga személyre szabott módján értelmezheti a kérdéseket, és juthat közelebb a győzelemhez. Mivel rajongok a bűvészes-szemfényvesztős sztorikért, odavoltam a többszörösen megcsavart végkifejletért – mikor már majdnem elkönyveltem egy fordulatot könnyen kiszámíthatóként, az írónő leleplezte, hogy teljesen máshogy állnak a dolgok, mint sejteni lehetett!

Scarlett elsőre túl merevnek tűnhet, ám a hátterét megismerve érthetővé válik az elővigyázatossága. A Caravalhoz szükség is van az óvatosságára, hiszen folyamatosan megkérdőjelezi, mi a valóság, és mi csupán illúzió, amit a játékban igyekeznek vele elhitetni. Becsülendő a kitartása, amivel a húgát keresi, de örültem annak is, hogy ráébred, nem helyezheti mindig maga elé, és ideje teret engednie a saját elnyomott vágyainak is. Tella ellenben kalandvágyó teremtés, aki nem fél fejest ugrani az ismeretlenbe. Mivel többnyire rejtély a holléte, nincs alkalma sokat szerepelni. Kíváncsi leszek a második kötetre, ahol már ő lesz a középpontban.

Julianről kezdetben azt hittem, a tipikus megbízhatatlan, de vonzó rosszfiú lesz, így kellemes meglepetésként ért, hogy bár egy igazi csibésznek mutatja magát, a felszín alatt kifejezetten mély érzésű ifjú, aki az átélt szenvedések miatt nem mer senkit közel engedni magához. Mindannyiukat az árnyékból a bábjaiként mozgatja Legend, a porondmester, akit képtelenség kiismerni, hol megnyerő modorú, hol könyörtelen, és mivel sosem fedi fel valódi arcát, akárki lehet a tömegből. Ráadásul nem ő az egyetlen, akinek kiléte sokáig homályban marad, ugyanis Scarlettet zsarnok apja hozzá akarja kényszeríteni egy grófhoz, akivel az esküvőig nem láthatják egymást, csak leveleket válthatnak.

Az atmoszférát fokozzák a gyönyörű leírások, amik Scarlett szinesztéziájából fakadnak: a lány az érzelmekhez, hangokhoz, ízekhez, illatokhoz mind-mind színeket társít. A fordítás is hozzájárult azzal, hogy régiesebb kifejezéseket is beleszőtt, viszont amikor mégis becsúszott egy-egy modern szlengszó, az borzasztóan kizökkentett. A másik problémám abból adódott, hogy időnként elbizonytalanodtam a célközönséget illetően, hiszen egyes elemek jobban megállták volna a helyüket egy mesekönyvben, ugyanakkor az erőszakos és intim jelenetek miatt magasabbra tehető a korhatár. Végül arra jutottam, hogy érettebb kiskamaszok és gyermeki énjüket megőrző felnőttek egyaránt kézbe vehetik.

Elképzelhető, hogy tudat alatt az a tény is vonzott a regényhez, amivel csak utólag szembesültem Stephanie Garber honlapján, miszerint a Luhrmann-filmek hangulatának megidézésére is törekedett. A köszönetnyilvánításban pedig már be lett ígérve a közelgő adaptáció, ami remélhetőleg hasonlóan szenzációsra sikerül majd, még ha nem is sikerülne magát Baz mestert megnyerni a rendezői székbe.

10/10

 

 

Habos-babos időutazás

Budai Lotti: Rizsporos hétköznapok

Amióta történelmi regényeket olvasok legszívesebben, ráébredtem, a régi korokból leginkább az érdekel, hogy élték meg a hétköznapokat. A hadjáratok és trónutódlások ugyan kitörölhetetlen részei az emberiség emlékezetének, gyakran egyhangúvá váló folyamatuk tanulása közben akkor csillan fel a szemem, mikor épületekről, használati tárgyakról, mindennapi rutinról bővíthetem a tudásom – és mivel a ruhák is ebbe a körbe tartoznak, rögtön fellelkesedtem, amint megláttam, hogy egy ilyen csodaszép divattörténeti album kerül kiadásra.

Amíg a megjelenés napjára vártam, felfedeztem és követni kezdtem az azonos című honlapot és Facebook-oldalt, amik rövidke bejegyzéseiből is kitűnt az írónő antik kosztümök és kiegészítők iránti rajongása, és rengeteg kutatómunkája. A könyv szép megkoronázása a blogolással töltött éveknek, összefoglalja és kronológiába rendezi a posztokat, átfogó betekintést adva az 1700-as és 1920-as évek közti időszak öltözködési szokásaiba.

A Rizsporos hétköznapok olyan igényes kiadvány, aminek már csupán a nézegetésében el lehet veszni: nagy alakú, fényes lapú, telis-tele gyönyörű ruhakölteményekről készült fényképekkel, korabeli grafikákkal, híres festményekkel. A szöveget hozzáolvasva pedig egyáltalán nem száraz ismertetőket kap az olvasó, hanem számtalan, olvasmányosan megfogalmazott érdekességet a divat alakítóinak céljairól, újító szándékairól, a viseletek praktikusságáról – ami azt illeti, az esetek többségében inkább impraktikusságáról.

Bizony, hiába esik jól olykor-olykor elábrándozni, milyen mesés lenne a századfordulón élni, és fodros báli szoknyákban járni-kelni, a könyv azt sem kozmetikázza el (hogy egy stílusos szófordulattal éljek), mennyi szenvedést, kényelmetlenséget voltak képesek a nők kibírni szépségük érdekében, és mennyi nevetséges hóbortot nem átallottak az arisztokraták magukra venni. A történelmi háttér is szorosabban kapcsolódik a témához, mint elsőre gondolni lehetne, a nők egyre merészebb ruházatain keresztül végig lehet követni öntudatosabbá válásukat, sőt, más meglepőbb módokon is befolyásolta egymást a kiemelt országok (elsősorban Franciaország és Anglia) sorsa és lakosainak öltözködése.

Amióta nem csak olvasni szeretem a történelmi regényeket, hanem magam is szívesen alkotok letűnt korokban játszódó történeteket, fokozottan érzem a megalkotott környezet hitelességének fontosságát. A Rizsporos hétköznapok hasznos segítség a múltbeli szereplőim ruhatárának összeállításához, de természetesen egyszerű olvasói szemmel is pompás lapozgatnivaló. Kíváncsian várom a beharangozott, ezúttal nem az előkelőkkel, hanem az alacsonyabb rétegekkel foglalkozó második kötetet – már itt is felsejlett, mennyire megdöbbentően más dimenziókban éltek egymás mellett a különböző társadalmi osztályok. És az is biztos, hogy előbb-utóbb kézbe fogom venni Budai Lotti valamelyik egzotikus tájakra (Indiába, Japánba, Kubába) kalauzoló regényét is.

10/10

 

Női öntudatra nevelve

R. Kelényi Angelika: A lánynevelde 1. (Riva nővérek 3.)

Mióta tavasz végén, nyár elején olvastam a Mennyei bűnök két felvonását, számoltam a napokat a következő Riva nővérek-kötet érkezéséig. A megjelenés napját különösen boldoggá és emlékezetessé tette, hogy életemben először részt vettem a könyvbemutatón, személyesen találkoztam az írónővel, és dedikáltan vettem át a saját példányomat. Ráadásul végre alkalmam adódott beszerezni Az ártatlan-novellákat is (amikről szintén ejtek majd egy szót a bejegyzés végén). Hazaérve pedig alig vártam, hogy ismét elmerülhessek egy Angelikától megszokottan szövevényes és szenvedélyes történelmi bűntény felderítésében.

Öt év telt el, mióta Marco Fiore nyomozó és váratlanul mellészegődött segédje, Blanca Riva leleplezték a Sant’Ambrogio zárdában folyó szentségtelen szertartásokat. Blanca, akit immáron Christina néven ismernek, sikeresen megnyitotta a Sorores iskolát nehéz sorsú lányok befogadására, Marco is saját irodájában fogadja ügyfeleit, mindeközben pedig egymáshoz is közelebb kerültek. Egy nap a detektívet egy kétségbeesett hölgy keresi fel, akinek neves üzletember férje nyomtalanul eltűnt. A szálak egy mulatóba vezetnek, amit az úr rendszeresen látogatott, ám Marco rájön, az asszony sem éppen makulátlanul hűséges. Ezzel párhuzamosan Christina egy újabb szegény családból származó kislányt vesz védelmébe, akinek iszákos, bűnbandatag apját néhány napra rá vérbe fagyva találják otthonában. Ahogy a szerelmesek igyekeznek saját ügyüket felgöngyölíteni, hamarosan rádöbbenek, lehetséges, hogy a két eset összefügg…

Ahogy elképzeltem: Nella (Nina Dobrev)

Érdekes új távlatokat nyitott meg, hogy a fonalat nagyobb időugrás után felvevő folytatás született a szorosabb egységet alkotó első két részhez. Így a történet akár önmagában is élvezhető lenne, ám igazán azok értékelhetik, akik végigkísérték a szereplők útját. Blanca/Christina világéletében megingathatatlanul kötelességtudóan viselkedett, és a kolostorban átélt szörnyűségek hatására eljutott odáig, hogy e jó tulajdonságával már nem csak saját és húgai, hanem a lehető legtöbb hasonló nyomorból jövő nőtársuk boldogulásáért küzdjön. Mérhetetlenül becsülöm őt a lánynevelde megalapításáért, ahol a növendékeket nem egyszerűen az alapműveltséget adó tárgyakra oktatják, hanem arra is, miként álljanak ki magukért az erőszakos férfiakkal szemben. Elégedettséggel töltött el a női öntudat effajta képviselése egy ilyen téren jócskán elmaradottabb korban.

Leona (Christina Ricci)

Persze a hímneműek sem mind elnyomó disznókként kerültek ábrázolásra, hisz kiemelkedik közülük Marco, akinek célja minden helyzetben az igazság érvényre juttatása. Nem meglepő módon a szál, ami leginkább izgalomban tartott, a szerelmük beteljesülése volt. Bár a kölcsönös érzések felismerésének pillanata csak visszaemlékezésben jelent meg, így is gyönyörű volt látni, hogyan nyíltak meg lassan egymás felé. Az egykori festőmodell megalázottságát feledteti a gyengédség, a megkeseredett nyomozó pedig kiegyensúlyozottá, az élet szépségeire fogékonnyá vált. Sőt, ő visz több odaadást és elkötelezettséget a kapcsolatba. Egy pontig érthető, miért bizalmatlan Christina azok után, amiket átélt, azonban a házassággal szembeni kifogása inkább mondvacsináltnak hatott.

Alba (Natalie Dormer)

Az idő múlása még szembetűnőbb a két fiatalabb Riva testvérnél. Nella megbánta, hogy hálátlanságával ártott nővérének, és próbál hasznos segítője lenni. Divat iránti rajongását is erénnyé kovácsolta, hisz ő avatja be a diákokat az öltözködés fortélyaiba. Mégsem tudja teljesen visszafogni magát, az intézmény férfialkalmazottait szédíti – igaz, véleményem szerint Christina erősen túlreagálta, amikor egyikükkel szorosabbra fonódott a viszonya. Leona már keményebb dió. Első pillantásra következetesnek tűnik, hogy a cserfes, érdeklődő kislány komoly, irodalomért lelkesedő hajadonná érett, ám a felszín alatt sötét titok lapul. Tízévesen olyasmit követett el, ami egy gyerektől elképzelhetetlen, ám védekezésből cselekedett, mostanra viszont felmerül a gyanú, hogy élvezi is, ha fájdalmat okozhat.

Leontino Marcetti báró (Tam Mutu)

Az iskola fegyelmezettségével és tisztaságával éles kontrasztot alkot mind a nyomornegyed taszító mocska, mind a mulatók erkölcstelen, mégis csábító miliője. Ez utóbbi területen lép be a visszatérő szereplők mellé két izgalmas új karakter: a szemérmetlenül fiatal, a gyermekkorból szinte még ki sem nőtt kurtizán, Alba, és a gátlástalan, mások életével játszó, ezzel együtt mégis megnyerő Marcetti báró. Az írónő ismét érzékletesen teremti meg a 19. századi Róma fényűző tereinek és sötét sikátorainak hangulatát, és ezúttal is mesterien keveri a kártyákat: bármikor kiderülhet, hogy akit eddig bűnösnek lehetett hinni, valójában áldozat, vagy éppen fordítva.

 

Az egyetlen vád, amit a regénnyel szemben emelhetek, hogy természetesen csúcsponton kellett véget érjen, így megint kétségek közt vergődhetek egészen márciusig. A lánynevelde 2.-t ráadásul befejező részként hirdetik, pedig nekem meggyőződésem volt, hogy nővérenként 2-2 kötet érkezik majd. Mindenesetre akárhogy is alakuljon ez a sorozat, remélem, R. Kelényi Angelika még rengeteg hasonlóan kifogástalan történelmi regénnyel örvendezteti meg olvasóit.

10/8

 

R. Kelényi Angelika: A porfészek & Az örökség (Az ártatlan-novellák)

Mint a bevezetőben említettem, az Álomgyár Könyvesboltban végre sikerült szert tennem a vásárlási ajándékként kapható kiegészítő novellákra Az ártatlan-sorozathoz. Két igazán rövid szösszenetről van szó, mégis megmelengette a szívem, hogy ha csak néhány oldal erejéig is, de visszatérhetek a kedvenc trilógiám világába. Ha ez még nem lenne elég ok az örömre, a tetejébe mindkettő Lorenzo szemszögéből íródott, és én már A párizsi nő középső szakaszában is díjaztam, hogy betekinthetek a gondolataiba.

A porfészek tulajdonképpen előzménynek tekinthető, ám szerintem mindenképpen többet ad az első kötet után kézbe véve. A hadnagy megérkezését követhetjük nyomon Csejtére, és végre beigazolódik, hogy ő szintén már első pillantásra sem találta közömbösnek Flórát, hiába igyekezte lebeszélni magát későbbi feleségéről. A novella ráadásul teljesen felcsigázott, pedig A grófnő árnyékábanból már jól ismerem a Báthory-vár rejtélyét.

 

Az örökség ezzel szemben a szereplők lezárás utáni életébe nyújt egy kis betekintést. A címből egyből arra gondoltam, a cselekmény az ifjú Mariani-örökös körül fog forogni. Ugyan még mindig a kisbaba születése előtt állunk, jólesett látni, hogy készülnek szülei a fogadására, még ha civakodásaikkal azóta sem sikerült felhagyni. Berta dajka felbukkanásának külön örültem, a két bajtársra pedig bevallom, nem nagyon emlékszem a korábbiakból, de igazán szórakoztatott, ahogy ugratták egymást. Lorenzo újból bizonyította lovagiasságát Flórának tett gesztusával, hogy nem hagyja veszni hagyni anyai örökségét, és még egy esetleges folytatás lehetőségét is láttam felcsillanni.

 

Pokoli bűnök mennyei álcában

R. Kelényi Angelika: Mennyei bűnök 1-2. (Riva nővérek 1-2.)

Tavaly Az ártatlan-trilógia teljesen magával ragadott, így R. Kelényi Angelika újabb regényeinek megjelenését fokozott figyelemmel követem. A Mennyei bűnök már első beharangozásakor felkeltette az érdeklődésem, mivel az előző sorozat történelmi vonulatát viszi tovább, ugyanakkor fel kellett készítenem rá a lelkem, hogy egy sokkal sötétebb, durvább ügy áll a középpontban.

Ahogy elképzeltem: Marco (James Franco)

Az 1850-es évek Rómájában Katharina hercegnő zárdába vonul, ám döbbenten tapasztalja, hogy a Sant’Ambrogióban zajló élet mennyire különbözik az elképzelt nyugalmas mindennapoktól. A rendfőnöknő a szeánszok során parázna hajlamait éli ki az apácákon, akik szótlanul tűrnek, mert őszintén hiszik, hogy Maria Luisa Szűz Máriához kerül közelebb az aktusok segítségével. A mocskos titkok felderítése Marco Fiore, a kiugrott egyházi nyomozó feladata, aki már jó ideje szenvedélybetegen tengeti napjait. Ráadásul önmagát nem éppen hihetően tudná novíciának kiadni, így szüksége van egy vállalkozó szellemű fiatal hölgyre, aki hajlandó elvegyülni a kétes hírű kolostor tagjai között. A sors a lehető legjobbkor sodorja útjába a nehéz helyzetben lévő, testvéreit egyedül nevelő Blanca Rivát…

A figyelmeztetések nem túloztak, a Mennyei bűnök olvasása valóban erős gyomrot és idegzetet igényel. Az ártatlan sem finomkodott a kíméletlen részletek elfedésével, ám az új duológiának már az alapszituációja is jóval inkább megrökönyödésre ad okot. Felháborító, hogy a lehető legtisztább helyen is felütheti fejét a bűn, gátlástalanul egy szent cél érdekében végrehajtva olyan megalázó tetteket, amikre Isten sohasem kényszerítené a szolgálatára felesküdött szemérmes leányzókat. A cselekmény az írónőtől megszokott módon kitűnően építkező, fordulatos, feszültségteljes és érzékletesen megfogalmazott, azonban ez már nyomokban sem könnyed kalandregény, hanem húsbavágó krimi.

Ahogy elképzeltem: Blanca (Amaia Salamanca)

A két főhős az első kötet kétharmadában nem is keresztezi egymás útját, majd a második részben is csak futó alkalmaik adódnak a fejlemények megvitatására, mégsem maradnak közömbösek egymás iránt. Marco zárkózott, csípős humorú és kiábrándult az igaz szerelemből – természetesen csak addig, amíg méltó partnerére nem talál egy különleges lányban. Blanca példamutatóan alázatosan végzi feladatait, legyen az aktmodellkedés egy festőiskolában vagy kémkedés a hírhedt zárdában, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne képes a sarkára állni, ha meg kell védenie magát. Még nem lépett túl főbérlője zaklatásain, így nem könnyen nyílik meg a férfi felé, aki ezt tiszteletben is tartja, ettől még sejthető, hogy a folytatásban kapcsolatuk szorosabbá és szenvedélyesebbé válik.

Blancára árván maradva a két húgáról gondoskodás hárult, próbál talpon maradni a szerény körülmények közt, és elfogadni, hogy nem lesz esélye kitörni innen. Az érdeklődő, cserfes kis Leonára mindig számíthat, ha gyermeklelkét egyre kevésbé lehet is távol tartani a felnőtt élet küzdelmeitől. Vele szemben az idősebbik, Nella hálátlan teremtés, akinek a kényelem többet ér, mint a tisztesség, és a saját bőrén kénytelen megtapasztalni, hogy a gazdagság és a boldogság nem feltétlen jár kéz a kézben. Marco bajtársa Giorgio Valentini atya, aki pap létére hatalmas termetű és erőskezű, de a szíve aranyból van. Kettejük eltérő jelleme számtalan szórakoztató szóváltásnak ad teret, cseppet enyhítve a történet érzelmileg megviselő elemeit.

Ahogy elképzeltem: Valentini atya (Bud Spencer)

Maria Luisa kiismerhetetlen, zavarba ejtő nőszemély. Angyali szépsége férfiakat és nőket egyaránt megbabonáz, annak tudatában is, hogy bensője inkább az ördöggel rokon. Gyengédsége feledteti erőszakosságát, viszont higgadtsága olykor félelmetesebben hat dühénél. Bevallom, én szívesen ástam volna mélyebbre a lelkivilágába, felkutatva, honnan erednek torz vágyai, miért leli kedvét gyenge lányok megrontásában és kínzásában, mindezt egyházi keretbe bújtatva – így bonyolult viselkedésű, de lényegében egyszerű gonosztevő maradt. A meggyötörtek reakcióit ellenben pszichológiailag pontosan szemléltette az írónő: ki tör-zúz, ki megnémul, ki csillapíthatatlan jókedvvel igyekszik leplezni fájdalmait. Ezeknek a lányoknak olyan tortúrán kellett keresztülmenniük, ami ép ésszel szinte feldolgozhatatlan, és örökös nyomot hagy fizikai és szellemi egészségükön.

Annyit talán elárulhatok a végkifejletről, hogy ennek következtében jut arra a döntésre Blanca, hogy egy lányneveldét nyit sorstársai befogadására, hisz már tudható, hogy ez szerepel a következő epizódok címében. Kíváncsian várom, sikerül-e megkedvelnem a főszereplővé előlépő Nellát (a koncepció szerint mindhárom Riva nővér kap két kötetet), és még jobban, hogy miként alakul Marco és Blanca románca.

10/8

 

 

Sötétben a fények városa

R. Kelényi Angelika: A párizsi nő (Az ártatlan 3.)

Olvasmányok terén minden kétséget kizáróan Az ártatlan-trilógia volt a tavalyi évem felfedezettje, egyben egyike a legcsodálatosabban, legkifogástalanabbul megírt regényeknek, amik valaha a kezembe kerültek. A harmadik, befejező kötetet így a szokásosnál is nagyobb várakozás és izgalom övezte részemről, mivel éreztem, az előző részekben megismert és megszeretett hősökre minden eddiginél nehezebb próbatételek várnak, mielőtt elnyerik remélhetőleg boldog befejezésüket.

Ahogy elképzeltem: Adele (Kristin Scott Thomas)

Fabricius Flóra és Lorenzo Mariani immár házasokként érkeznek meg Párizsba, miután Velencét kénytelenek volta maguk mögött hagyni. Vendéglátójuk Adele Serra, a Mariani-család régi hölgyismerőse, aki ugyan egy márki kegyencnőjeként dúskálhat gazdagságban, leplezni sem próbálja Lorenzo iránti vonzalmát és Flórával szembeni lekicsinylését. A hajóúton töltött édeni mézeshetek ellenére az ifjú feleség szívét újból elönti a féltékenység és a kételkedés férje érzelmeiben, miközben körülötte is legyeskedni kezd a jóvágású Henri de Rouvroy gróf. A párosra hamarosan házasságuk gondjainál súlyosabb ügy megoldása vár, hisz a francia királyi udvarban kell nyomára bukkanjanak a sorra mérgezés áldozatául eső protestáns nemesek merénylőjének.

Ahogy elképzeltem: Henri (Toby Regbo)

Tanulhatnék R. Kelényi Angelikától, hogy ne csak az előző két kritikámban írt dicséreteimet újrázzam, ő ugyanis a három kötetet hasonló sémára építkezve, ám az eseményeket mindig váratlanul megcsavarintva, önismétlésbe sosem fulladva alkotta meg. Csejte borzongató vára és Velence fülledt sikátorai után Párizs bemutatása is lenyűgözött, finomkodás nélkül nyújtva betekintést a fényűzés mögött meghúzódó mocskos intrikákba és a nyomornegyedekben halványan pislákoló emberségességbe. Bár korábban egyáltalán nem tartottam magam a francia főváros rajongójának, az utóbbi időben azon kaptam magam, hogy egyre több kedvenc történetem színhelyét adja, úgyhogy vágyott utazási célpontjaim listáján előkelő helyre került.

Arnaud Bedouët, mint IV. Henrik

A Bűnös örömök városában repeső szívvel figyeltem Flóra és Lorenzo kapcsolatának kibontakozását, így rosszulesett, hogy gyakorlatilag visszalökődtek a kiindulóhelyzetbe. Elszomorított, hogy annyi közös leküzdött veszély és gyönyörteli pillanat után továbbra is okot adnak egymásnak a bizalmatlanságra, különösen a férfi, akinek minden cselekedetéből süt a felesége iránti szerelem, szavaival mégis az ellenkezőjét állítja.

Mérhetetlenül sajnáltam Flórát, aki hiába edződött belevaló, rafinált nővé, majd megőrjítette a gyötrődés, hogy nyilván a hadnagy csupán biztonsági intézkedésként kötötte hozzá az életét, egyébként miben jelentene pont ő többet számtalan korábbi románcánál. Megváltásként a cselekmény közepén néhány fejezet erejéig Lorenzo vette át az elbeszélő szerepét, ami nemcsak hasznos dramaturgiai fogásként szolgált olyan történések leírására, amiknél Flóra nem, vagy öntudatlanul volt jelen, hanem végre feltárultak e bosszantóan kiismerhetetlen fiatalember gondolatai, és bizonyították, jóval érzőbb lélek, mint amilyennek hajlamos álcázni magát.

A párizsi nő tökéletes fináléja egy tökéletes sorozatnak, az eddigieket felülmúlóan feszültségteljes és szívszorító jelenetekben bővelkedve. A trilógia minden ízében méltó utódja a klasszikus történelmi kalandregényeknek, azonban összetett karakterábrázolása, gondolati és érzelmi tartalmassága nem engedik elavultnak tűnni a modern olvasói igényekhez mérten.

Értékelésem:

10/9

Kémek karneválja

R. Kelényi Angelika: Bűnös örömök városa (Az ártatlan 2.)

Az idei év eddigi legjobb olvasmányai közt tudhatom Az ártatlan-trilógia első kötetét, A grófnő árnyékábant. Történelmi környezetével, fordulatos cselekményével és belevaló hőseivel megidézi a közkedvelt klasszikusokat, miközben feszültségteremtése és problémafelvetése a mai kor igényeihez is illeszkedik. Nem volt kérdés, hogy minél hamarabb folytatni szeretném a sorozatot, és szerencsére nem is kellett vele sokat várnom. A második részt ismételten csak dicsérő szavakkal tudom illetni, tökéletesen magába foglal mindent, ami egy igazi, hamisíthatatlan kalandregény velejárója.

Ahogy elképzeltem: Maria (Helen McCrory)

A Csejtén történt borzalmas események után Flóra és Lorenzo menekülni kényszerülnek. A férfi szülőhazájába, Itáliába utaznak, ahol édesanyja velencei otthonában lelnek szállásra. A lány reméli, biztonságban és nyugalomban próbálhat túllépni az őt ért veszteségeken, míg nem szembesül a ténnyel, hogy Maria asszony kurtizánokat pártfogol és okít a kémkedés fortélyaira. Flóra cseppet sem kíván a feslett hölgyekhez hasonlítani, ám mikor egy nemes urat meggyilkolnak, minden rafináltságát és női praktikáját latba kell vetnie, hogy a gyanúsítottak bizalmába férkőzhessen. A csatornák mentén zajlik a karnevál, és sosem lehet tudni, ki rejteget bűnös szándékokat az álarca mögött…

R. Kelényi Angelika már az első kötettel bizonyította, hogy mesterien képes fűzni a szálakat, minden mellékalak, jelentéktelennek tűnő esemény, elejtett félmondat kulcsfontosságú szerephez juthat a későbbiekben. Oldalról oldalra újabb rejtélyek merülnek fel, a történet valósággal sodor magával, mégsem kapkodva, hanem pont elég kényelmes tempóban ahhoz, hogy az olvasó teljesen belehelyezkedhessen a 17. századi Olaszország atmoszférájába. A gördülékeny, érzékletes fogalmazásmód érdemeként a hosszas eszmefuttatások sem válnak egyhangúvá, az időutazást pedig az írónő a korszakról szerzett szerteágazó ismeretei teszik teljessé.

Ahogy elképzeltem: Giulia (Adelaide Kane)

Velence szabados erkölcsei kezdetben felháborítják Flórát, a nyomozás előrehaladtával azonban egyre jobban alkalmazkodik hozzájuk. Természetesen ügyel rá, hogy megőrizze tisztességét, de kezdi levetkőzni annak a  szende, illedelmes leányzónak képét, aki Pozsonyból útnak indult. Habár már akkor sem átallotta kimutatni öntudatosságát, most  fedezi és vállalja fel a benne lakozó csábos és találékony nőt. Váratlan átalakulása Lorenzot sem hagyja hidegen, aminek köszönhetően kapcsolatuk a humoros évődéstől forróan szenvedélyes pillanatokig jut. Vonzalmukat mégsem engedhetik bátran szabadjára, hisz Lorenzo nehezen bír elszakadni ifjúkori kedvesétől, Giuliától, annak ellenére, hogy az egyébként is gőgös természetű hölgy azóta hercegné lett, míg Flórára a nőcsábász Favretti gróf veti ki a hálóját, aki hozzászokott, hogy megkaparintja, amire vágyik.

Ahogy elképzeltem: Darius (Laurence Fishburne)

 

Az első részben Báthory Erzsébet, itt Maria asszony tölti be az erős idősebb nő szerepét, aki Flórát oltalmába veszi. Lévén maga is magyar származású, pontosan át tudja érezni, milyen a lánynak egy idegen kultúrába csöppenni, és a tiltott szerelmet is első kézből ismeri. Hajlamos a lobbanékonyságra, de elfogadta a helyzetet, amiben élni kényszerül, a fiaiért pedig valóságos anyatigrisként küzd. Hamar a szívembe zártam Marianiék szerecsen inasát, Dariust is, ezt a melegszívű mackót, aki hűséges bajtársa Lorenzonak és elszánt védelmezője a házbéli lányoknak.

A bonyolódó szálak és fejlődő jellemek mellett a helyszínválasztás is nagyban hozzájárult, hogy a Bűnös örömök városát még elődjénél is élvezetesebbnek találjam. Velence az egyik kedvenc helyem a világban, rajongok az ott játszódó történetekért, és örülök, hogy már élőben is láthattam (a tömeget és a Sóhajok hídját befedő karóra-reklámot leszámítva). Így kicsit sajnálom is, hogy a befejező epizód megint másfele veszi az irányt, de bízom benne, hogy Párizs hangulata is magával ragad majd, és alig győzöm találgatni, vajon milyen lélegzetelállító izgalmak várnak ott hőseinkre.

Értékelésem:

10/9