Azok a mágikus ’20-as évek…

Libba Bray: A Látók & Álmok mélyén

Hagyományosan az új évet a blogon az előző év emlékezetes olvasmányainak összegzésével szoktam indítani, és reményeim szerint az Aranysün Gála idén is megrendezésre kerül majd. Előbb viszont még szerettem volna írni egy sorozat két kötetéről, melyek a tavalyi legjobb élményeim sorát gazdagították.

Az 1920-as évek az egyik kedvenc történelmi korszakom – egyszerűen rajongok A nagy Gatsby-ben is lefestett fényűző partikért, a jellegzetes ruhákért és frizurákért, és nem vetem meg azokat a filmeket sem, melyek a kor sötétebb oldalát, a gengszterek üzelmeit mutatják be. Ebbe a környezetbe ültetett fantasy-vel ugyanakkor még sosem találkoztam, így kifejezetten érdekelni kezdett, hogyan valósítja meg A Látók ezt a kombinációt. Egy ideig eltántorított az a tény, hogy magyarul sajnos nem tervezik kiadni a négyrészes sorozat további két kötetét, de végül győzött a kíváncsiságom.

Evangeline O’Neilnek van egy különleges képessége – ha megérint egy tárgyat, feltárulnak előtte az azt birtokló személy emlékei. Az így megtudott dolgokkal hajlamos kérkedni, és amikor egy osztálytársa szégyenletes titkát kotyogja ki, szülei kénytelenek Ohióból New Yorkban élő nagybátyjához száműzni. A lányt felvillanyozza a nagyvárosi csillogás, és az sem szegi kedvét, hogy Will bácsi az Okkult Tudományok poros múzeumának igazgatója. Ám felhőtlen napjait beárnyékolja egy sorozatgyilkos ámokfutása, akinek módszerei kísértetiesen hasonlítanak egy évtizedekkel korábbi bűntettre. A megfejtéshez nem csupán Evie erejére és Will szakértelmére lesz szükség, hanem új barátaira is, akik közt szintén akadnak Látók…

Libba Bray regényeinek legfőbb erénye abban rejlik, hogy nagyszerűen sikerült ötvöznie a szórakoztatást az ismeretterjesztéssel. Sugárzik a lapokról a periódus hiteles ábrázolásába fektetett kutatómunkája, és ugyan értem, hogy mások miért érzékelhetik vontatottnak, rám lebilincselően hatottak azok a bekezdések is, ahol a New York-i városkép megtervezését, a különböző társadalmi rétegek helyzetét vagy az újdonsült technológiai innovációkat fejtegeti. Ezenfelül rendkívül gondolatébresztőnek találtam, hogy a fantasztikus elemeket sem teljesen légbőlkapottan szőtte bele az írónő, hanem olyan elképzeléseket fejtett ki, amik a valóságban is foglalkoztatták a kor emberét: a titkos kormánykísérletek és spirituális szubkultúrák bevonásával remekül egyensúlyozik az “akár igaz is lehet”-teóriák határán.

A nyomozást illetően egy kissé nehezményeztem, hogy az olvasók számára hamarabb világossá válnak az összefüggések, mint a szereplőknek, hiszen a gyilkos tevékenysége külön fejezetekben kerül kifejtésre. Általában jobban kedvelem, ha a szerző a végkifejletre tartogatja a nagy leleplezést, de így is izgalmas volt végigkövetni, ahogy a főhősök összerakják a kirakós darabkáit. Amiatt pedig mindenképpen hasznosnak bizonyultak ezek a szakaszok, hogy a gonosz is rétegzettebb személyiségként nyilvánuljon meg, valamint hogy az áldozatok háttere is kirajzolódjon. Értékeltem azt is, hogy nem mindenre megoldás bizonyos szereplők varázsereje, hanem a “hétköznapi” detektívekhez hasonlóan latba kellett vetniük a logika és a lexikális tudás fegyvereit is.

Evie-vel mint főszereplővel nehezen békéltem meg, mivel egy felettébb könnyelmű, felelőtlen életvitelt folytató leányzó – az események előrehaladtával viszont egyre inkább díjaztam, hogy Bray nem egy “átlagos lány”-t tett meg főszereplőnek, és Evie is bizonyította, hogy valóban belevaló és az esze is a helyén van. Legjobb barátnője, Mabel már sokkal jobban illett azok a nebáncsvirágok közé, akik köré az ifjúsági fantasy-k jellemzően épülnek, ám Evie szemszögén keresztül ájtatos szerénysége némi kritikus felhangot kapott.

A hozzájuk csatlakozó harmadik lány, a táncosnő Theta vagányságban még Evie-n is túltesz, és egyfajta misztikus aura lengi körbe, azonban sejthető, hogy emögött sötét múlt rejtőzik. Természetesen fiúk is felbukkannak körülöttük: Sam egy jóvágású zsebtolvaj, aki kapásból kirabolja Evie-t, de segítőkész is tud lenni, Jericho pedig Will segédje a múzeumban, aki Thetához hasonlóan mogorvasággal leplezi régi traumáit. A hatodik nézőpontkarakter Memphis, egy harlemi fekete fiú, aki egykor gyógyító érintéssel bírt, és most az öccsénél jelentkeznek jósló látomások. Bár ő lett nekem az egyik legszimpatikusabb a szereplők közül, azt sajnáltam, hogy csak nagyon lazán kapcsolódott a többiekhez. A könyvhöz készült rajzok alapján egyfajta Hat varjúi dinamikát vártam a csapattól, aminek egyelőre a töredéke valósult meg.

A második kötet ráadásul háttérbe tolja a korábbi főhősöket, hogy újakat helyezzen a középpontba. Theta legjobb barátja, egyben lakótársa, Henry és egy kínai bevándorló család sarja, Ling egyetlen közös vonással rendelkeznek: mindketten képesek szabadon mozogni az álmok birodalmában. Amíg a fiú elvesztett szerelme álmaiba próbál belépni, addig a lány pénzért cserébe vállalja, hogy információt szerezzen másoknak. Amikor New York lakosságát különös álomkór kezdi tizedelni, melyből az érintettek képtelenek felébredni, a két különcnek össze kell fognia, hogy felkutassák a betegség forrását. Ám félő, hogy hamarosan ők maguk sem akarnak majd szabadulni az álomvilágból…

Elsőre meglepődtem ezen a felálláson, de kedveltem az új főszereplőket. Kifejezetten szórakoztató volt figyelni, ahogy a két ellenpólus, az örök álmodozó zongorista és a racionális fizikuspalánta évődnek egymással, miközben igyekeznek együttműködni. Ettől még szívesen láttam volna többet az alap hatos életének alakulásából. Leginkább Evie sorsa érdekelt, mert rajta keresztül egy hihetetlenül izgalmas területre nyerhettem betekintést: munkát kapott a rádióban, ahol élő adásban pillant bele a hallgatók tárgyaiba.

Ha ez nem lenne elég, egy félreértés miatt Sammel el kell játszaniuk, hogy jegyben járnak, ami nem csak a műsora rajongóit hozta lázba, hanem engem is. Az “álkapcsolat” mostanra meglehetősen túlhasznált klisé lett a romantikus komédiákban, itt viszont kitűnően működik. Evie és Sam közt már az első kötetben is szikrázott a levegő, így repesek az izgatottságtól, mikor fogják végre tisztázni az egymás iránti érzelmeiket.

Míg a bevezető rész többnyire a valóság talaján mozgott, egy-két természetfeletti elemmel megspékelve, addig a folytatás merészebben elrugaszkodik az ismert világtól. Az álmok birodalmának megjelenítése kellően elvontra és borzongatóra sikeredett – őrült sorozatgyilkos ide vagy oda, sokkal jobban megijesztett az a gondolat, hogy valakit csapdába ejtenek a rémálmai, és nem érkezik el számára a megnyugtató ébredés. Ezúttal a nyomozás is fordulatosabban alakult: igaz, hogy a két legnagyobb csavart egy ponton már kezdtem sejteni, de ettől függetlenül örültem, hogy az írónő nagyobb teret hagyott az olvasóknak gondolkodásra, mint előzőleg. Ellenben az zavart, hogy Memphis továbbra sem illeszkedett be igazán a többiek közé, és számos korábban elindított szál (Will magánakciója, Sam anyjának eltűnése, a Mabelt környékező anarchista fiú ténykedése) sem haladt számottevően előre. Egyik oldalon tetszik, hogy Bray egy ennyire szerteágazó történetet alkotott meg, másrészt tartok tőle, hogy ez a sokrétűség előbb-utóbb agyonnyomja a cselekményt, vagy legalábbis nem lesz minden fonál körültekintően elvarrva.

Enyhe túlírtsága ellenére A Látók egy kiemelkedően jó sorozat, ami nem megszokott korszakválasztásával valódi felüdülést hozott az ifjúsági fantasy könnyen kiszámíthatóvá váló terepére. Rajta vagyok az ügyön, hogy angolul olvashassam a folytatásokat, és közben bepótoltam Bray másik sorozatát, a Gemma Doyle-történeteket is. Ez utóbbit minden szempontból kezdetlegesebb írásnak találtam, azonban érdekes volt összehasonlítani a kettőt, és végigkövetni az írónő fejlődését.

10/10

Szerelem az idő korlátain átlépve

Kerstin Gier: Időtlen szerelem

Kerstin Giertől először a Fellegszállót olvastam, amit imádtam, és nem volt kérdés, hogy szeretnék még olvasni tőle. Következő olvasmánynak az Időtlen szerelem trilógiát néztem ki, ám szomorúan szembesültem a ténnyel, miszerint már sehol sem kapható. Végül beadtam a derekam, és kihoztam mindhárom kötetet a könyvtárból. Ennek ellenére továbbra sem tettem le arról az elhatározásomról, hogy egyszer saját példányaim lesznek, főleg azután, hogy nagyon megszerettem a sorozatot.

Gwendolyn Shepherd családjában öröklődik az időutazás képessége – ám a prófécia szerint a legfiatalabb generációban nem ő, hanem unokatestvére, Charlotte részesült ebben az adományban. Annál nagyobb a rokonság megdöbbenése, amikor tizenhat éves korukban mégis Gwen lesz az, aki váratlanul egy másik idősíkban találja magát. A lányt beavatják az időutazást felügyelő Őrzők titkos társaságába, ahol jelenlétét fenntartásokkal kezelik, és mindent, amit Charlotte évekig gyakorolt, rohamtempóban kell elsajátítania. Ráadásul együtt kell dolgoznia egy másik időutazó família sarjával, a jóképű, de arrogáns Gideon de Villiers-vel is. A 18. századi Londonban Saint-Germain gróf, a legendás alkimista különleges küldetéssel bízza meg őket: fel kell kutatniuk az összes múltbeli időutazót, hogy feltáruljon, mit rejt a kronográfnak nevezett időgép…

Gier stílusát már akkor a szívembe zártam, amikor először olvastam tőle. Igazán kedves humora van, és természetes könnyedséggel görgeti előre fantáziavilága eseményeit. Ez nincs másként ennél a sorozatnál sem, ráadásul mindez kiegészül az időutazás nagyszerűen kidolgozott rendszerével. Érdekes, hogy máshogy működik a dolog, mint az általam ismert történetekben: születni kell a képességgel, ugyanakkor időgéppel lehet szabályozni az utazásokat. Bár a téma szinte elkerülhetetlenül hozza magával a paradoxonokat, itt minden fejlemény logikusan levezethetően ér körbe. Ez valószínűleg abból is következik, hogy az írónő viszonylag limitált kereteket állított fel azon a téren, hogy hányan vannak az időutazók és milyen távlatokba lehet visszamenni.

Gwendolyn nagyon szerethető hősnő, becsülöm benne, hogy bár sokat szerencsétlenkedik és nem bízik eléggé magában, mégis a legtöbb szituációban talpraesetten helytáll. Gideon először túlzottan fellengzősen és kiszámíthatatlanul viselkedik, de a bajban bizonyítja, hogy egy igazi megtestesült modernkori lovag. Aranyos párost alkotnak, szórakoztatóak a szócsatáik és szívmelengető, amikor megvédik egymást. Ellenben nehezen viselem a huzavonát, ami a kommunikáció hiányából fakad köztük. A félreértéseikhez képest túlzottan is gyorsan bontakozik ki a szerelmük – talán hitelesebb lenne, ha néhány hét helyett néhány hónapot ölelne fel a történet.

A mellékszereplők közül Leslie szuper barátnője Gwennek, az ő éles esze nélkül sokkal nehezebben boldogulna a nyomozással. Ellenben Gideon öccse, Raphael számomra semleges karakter maradt: kellemesen csalódtam, hogy az első benyomással ellentétben nem egy bunkó nagymenő lett belőle, de különösebben nem kedveltem meg. Charlotte-ot, hiába volt beképzeltnek lefestve, azért egy kicsit sajnáltam: rossz lehet, hogy egész életében arra készítették, hogy valami különleges fog vele történni, aztán kiderült, hogy az mégsem az ő feladata. A sorozat legemlékezetesebb karaktere pedig kétségkívül a vízköpő Xemerius, akit leginkább a Harry Potter Dobbyjának és a Sabrina, a tiniboszorkány Salemjének keverékeként tudnék jellemezni. Egyszerűen hihetetlen a dumája, miközben megható is a Gwenhez fűződő ragaszkodása.

Az első kötet, a Rubinvörös még túlságosan a bevezetésre, az alapok lefektetésére koncentrál, majd egy olyan ponton kerül elvágásra, ahonnan hiányzik egy erősebb konklúzió. Szerintem jobbat tett volna a regénynek, ha attól függetlenül, hogy az egész sorozatban egy nagy küldetés véghezvitele a cél, valami kisebb részfeladat sikeres teljesítése után zárul. A Zafírkékben már felpörögnek az események, habár érződik, hogy az igazán nagyszabású akciókat és fordulatokat a fináléra tartogatja az írónő. Ezúttal már hosszabb időt töltenek a múltban a főhősök, valamint ha megkésve és nyögvenyelősen is, de megkezdődik Gwen kiképzése a 18. századi etikett terén. Ezek a jelenetek eszembe juttatták kiskamaszkori kedvencemből, az Időfutárból azokat a részeket, amikor Hannának a monarchiakori Bécsben kellett boldogulnia. Nagyon élveztem, amikor a lány találkozik a nagyapja fiatal énjével, ám a könyv fénypontjának kétségkívül a fergetegesen sikeredett estély tekinthető.

A záródarab, a Smaragdzöld viszont egyértelműen az Időtlen szerelem legütősebb kötete. Korábban nehezményeztem, hogy a rejtélyek (Lucy és Paul kapcsolata Gwennel, a holló hatalmának jelentése, a kronográf titka) könnyen kitalálhatóak, az olvasó számára előbb válnak nyilvánvalóvá, mint a szereplőknek, ám erre ebben a kötetben az írónő határozottan rácáfol. A végkifejletnél csak úgy kapkodtam a fejem: Gwen újabb különleges képessége, Saint-Germain gróf jelenbeli személyazonossága, Gideon mesteri terve, és – mintegy slusszpoénként – Mr. Bernhard kiléte mind-mind valódi meglepetésként hatottak.

Ezeknek a csavaroknak köszönhetően nem csupán úgy fogok emlékezni az Időtlen szerelem-trilógiára, mint egy bájos, de kissé egyszerű lányregényre, hanem mint egy kiemelkedően fordulatos, ügyesen felépített műre az időutazós történetek palettáján. Kíváncsi vagyok a filmadaptációkra, és mindenképp tervezem elolvasni Gier Silber– és Nefelejcs-sorozatait is, ha ismét valami léleksimogatóra lesz szükségem.

10/10

Megszállás egy mágikus hotelben

Emily J. Taylor: Hotel Magnifique

Ennek a gyönyörű borítónak egyszerűen nem tudtam ellenállni, és a fülszöveg is olyan varázslatos világot ígért, amilyenbe imádok belefeledkezni. Igaz, azzal kapcsolatban volt egy kis fenntartásom, hogy az alaphelyzet (két lánytestvér egy mágikus, de veszélyes helyen) erősen emlékeztetett a Caravalra, aminek az első részét nagyon szerettem, a folytatásai viszont kiábrándítottak belőle.

Mióta árvaságra jutottak, a Lafayette nővérek szegényesen tengetik életüket Durcben. Egyetlen esélyüket abban látják, hogy bármikor felbukkanhat a városban a legendás Hotel Magnifique: egy szálloda, ami minden éjszaka helyet változtat, alkalmazottai pedig varázserővel bírnak és különleges mutatványokkal ejtik ámulatba a vendégeket.

A lányok abban reménykednek, hogy az épület visszajuttathatja őket szülőfalujukba, ezért mivel a vendégbelépőt nem tudják kifizetni, munkára jelentkeznek. Janát szobalányként, míg Zosát énekesnőként kezdik alkalmazni, így rögtön elszakadnak egymástól. Jana hamarosan felfedezi, hogy a hotel vezetője, Alastair magiszter sötét titkokat rejteget, melyek az ő és húga életét is fenyegetik…

Nos, nem csak a kiindulópont és a szereplők, hanem a történetvezetés is számos hasonlóságot mutatott a fentebb említett trilógiával, mégis tartalmazott annyi újdonságot, hogy élvezettel olvassam. A hotel valóban lenyűgözően lett megalkotva, minden helyisége sziporkázó ötleteket rejt. Emiatt azt is elnéztem az írónőnek, hogy a mágia amolyan „mindent lehet” alapon működik, nincs kidolgozott szabályrendszere. A cselekmény kellően izgalmasan és fordulatosan haladt előre, a központi rejtély ügyesen lett felépítve és megdöbbentően hatott. Néhány csavart előre kitaláltam, a teljes képet mégsem sikerült összeraknom: például azt hamar sejteni kezdtem, hogy Jana ereiben is mágikus vér csörgedezik, de azt nem, hogy pontosan milyen területre vonatkozik a képessége, ahogy a magiszter kilétére és a szálloda működésének valódi céljára sem jöttem rá.

Kifejezetten értékeltem Jana és Zosa nővéri kapcsolatát, azt, hogy más hasonló párosokkal ellentétben köztük nem alakult ki rivalizálás, végig segítették egymást. Valamint az is tetszett, hogy rajtuk kívül több, a hotelben szerzett barátjuknak, sőt magának a főgonosznak is fontosak voltak a saját testvéreik. Így bár a szerelmi szál Jana és Bel, a kulcsmester között is tartogatott aranyos pillanatokat, ezúttal a családi összetartás bizonyult a regényt mozgató legerősebb érzelemnek.

Problémám nem is igazán a történettel, hanem a stílussal akadt: káprázatos, minden érzékre ható leírások váltakoztak darabos párbeszédekkel, félresikerült szóválasztásokkal. Nem tudom, ez mennyiben tudható be a fordításnak, ám sokszor annyira kizökkentett az esetlen megfogalmazás, hogy nem tudtak maradéktalanul magukkal sodorni a varázslatos események. Az is zavart, hogy a Caravalhoz hasonlóan itt sem voltam képes behatárolni a célközönséget: inkább gyerekmesékbe illő bűbájok után váratlanul durva csonkítások következtek, ez a két véglet pedig nem teljesen került összhangba egymással.

Bár a Hotel Magnifique korántsem a legeredetibb darabja a kortárs fantasy-kínálatnak, és a kidolgozásán is lehetett volna még csiszolni, de egyszeri kikapcsolódásra így is jó választás a műfaj szerelmeseinek.

10/8

Borzongás Barcelona utcáin

Carlos Ruiz Zafón: Marina

Carlos Ruiz Zafóntól, akit a kortárs mágikus realista irodalom nagymesterének tartanak, már régóta szerettem volna olvasni, azonban nem tudtam, melyik művével érdemes kezdeni. Nagy örömömre a szülinapomra megkaptam a legjobb barátnőmtől a Marinát, így nem kellett tovább hezitálnom. Ez lett egyben az első kötetem az Európa Kiadó új Kapszula zsebkönyveiből, amiknek elsőre furcsálltam a kialakítását, ám mostanra kezdem egyre jobban megkedvelni színes, letisztult külalakjukat.

A tizenöt éves Óscar Drai délutánonként szívesebben csavarog Barcelona utcáin, mintsem hogy lelkigyakorlatokat végezzen szigorú egyházi iskolájában. Egy napon egy sikátorban betéved egy lakatlannak hitt házba, amiről kiderül, hogy a festőművész Germán Blaunak és a fiúval nagyjából egykorú lányának, Marinának ad otthont. A két kamasz hamar összebarátkozik, és együtt indulnak felderíteni a város rejtelmeit. Útjukat fekete pillangók, torz marionettbábuk és egy lefátyolozott arcú idős hölgy szegélyezik, és minden nyom egy bizonyos Mihail Kolvenyikhez vezet…

Ruiz Zafón hangulatteremtéséről nem véletlenül zengenek ódákat, tényleg egy pillanat alatt képes volt odavarázsolni a katalán főváros zegzugos utcácskáira. Spanyolország, különösen Barcelona hosszú ideje a legvágyottabb úticéljaim közt szerepel, így jó érzés volt legalább képzeletben bebarangolni. A mesebeli, nosztalgikus tájleírásokat ellenpontozza a fiatalok nyomozása, ami idővel kifejezetten hátborzongató irányt vesz. A regényt ugyan ifjúságiként címkézik (az új kiadást még megtévesztően rózsaszín köntösbe is csomagolták), de érdemes felkészülni rá, hogy bizonyos történések már a horror műfaji határait súrolják. Habár nem rajongok a zsánerért, alapból nincs problémám a borzongatósabb krimikkel és fantasykkel, viszont néhány jelenet számomra inkább öncélú, hatásvadász jumpscare-nek tűnt. Ellenben a finálé igazán ütősre sikerült, a helyszínt adó elhagyatott színház és a testi deformációk megjelenése erős Operaház fantomja-áthallásokat kölcsönzött neki.

A kibogozandó ügy alapvetően okosan van felépítve, a főhősök jó ütemben jutnak újabb és újabb információkhoz, és az eltérő nézőpontok folyamatosan elbizonytalanítanak afelől, hogy Mihail rendes ember volt-e vagy sem. Azonban az elbeszélői technika, miszerint minden szereplő az első találkozáskor hosszan elregéli az élettörténetét két vadidegen gyereknek, nem éppen hiteles, és rendszeresen megakasztja a történet folyamát. Ráadásul sok önismétléssel is találkozni ezekben a visszaemlékezésekben: például Marina szüleinek megismerkedése több ponton hasonlított arra, ahogy Mihail meghódította a leendő feleségét, ezért sokáig azt hittem, ebben is valami rejtett összefüggésre kell számítani. Úgy vélem, ha az író egy kevésbé szájbarágós módszert választ, esetleg hosszabb terjedelmet szentelve a történetének, a Marina jóval nagyszabásúbb mű is lehetett volna.

A karakterek nem rendelkeznek részletesen kidolgozott jellemekkel, ám egy kamaszoknak szánt regénybe pont megfelelőek. Aranyos volt figyelni Óscar és Marina barátságát, majd azt, ahogy félénken, ártatlanul elkezd átalakulni valami többé. Bár néha úgy éreztem, a lány kissé fölényesen viselkedik az őt vak szerelemmel követő fiúval, de a titkának kiderülése után ezt megbocsátottam neki. A hozzá kapcsolódó fordulat váratlanul visszarántja a cselekményt a valóság talajára, és bebizonyítja, a legfélelmetesebb rémek mégiscsak köztünk találhatóak.

Annak ellenére, hogy a Marina felemás élményt nyújtott számomra, mindenképp szeretném folytatni Ruiz Zafón könyveinek olvasását, főként Az Elfeledett Könyvek Temetője sorozattal. Bízom benne, hogy legméltatottabb művében az írónak sikerült megvalósítania azt a zsenialitást, aminek itt még csak a szikráját csillantotta meg.

10/8

Telelés a felhők közt

Kerstin Gier: Fellegszálló

Amikor a Fellegszálló megjelent, első pillantásra megragadott a borítója, a kellemes lila színének és a rengeteg aranyos rajzolt alaknak köszönhetően. Kerstin Gier nagy népszerűségnek örvendő két sorozatát, az Időtlen szerelem– és a Silber-trilógiákat nem olvastam, de ezt a könyvét mindenképp szerettem volna beszerezni. Úgy érzem, erre a lehető legjobbkor került sor, mivel igazi téli szüneti kikapcsolódást nyújtott, és olykor még a havazás is hozzájárult a hangulathoz.

A svájci Alpokban áll a Château Janvier nagyszálló, ahova a világ előkelőségei évszázadok óta szívesen járnak pihenni. A tizenhét éves Fanny Funke éppen az év végi ünnepek idején kezdi meg gyakornoki munkáját, így amikor nem takarít vagy gyerekekre felügyel, a karácsonyi és szilveszteri bál előkészületeiben segédkezik. Azt hiszi, a hotelben nem is lehetne nagyobb a felfordulás, ám váratlanul egy idős hölgyvendég, Ludwig asszony jegygyűrűje eltűnik. Fanny biztosra veszi, hogy az ékszert ellopták, és nekilát a megkeresésének. Arra azonban nem számít, milyen szövevényes összeesküvésbe csöppen ezzel.

A szállodák általában remek helyszínt biztosítanak számos érdekes szereplő találkozásához, nagyszabású események megvalósulásához, és ezen a téren a Fellegszálló címszereplője ugyancsak kitűnően teljesít. Olvasás közben végig arra vágytam, hogy én is a hófödte hegyekben, ódon falak és antik bútorok közt tölthessem a téli vakációmat. Élveztem, ahogy Fannyval együtt fedezhettem fel az emeleteket, igaz, sokszor kapóra jött volna egy térkép, hogy jobban át tudjam látni a titkos lépcsők és hátsó folyosók ösvényeit. Azt is értékelem, hogy Gier nem egy minden luxussal felszerelt, hanem egy kissé megkopott fényű épületet ábrázolt, ahol sajátos módszerekkel mégis sikerül a vendégek összes igényének megfelelni.

A történetet leginkább egy régi kedvencemhez, a Három ember a hóbanhoz tudnám hasonlítani Erich Kästnertől, megspékelve némi Agatha Christie-féle rejtéllyel. Eltelik egypár fejezet, mire a cselekmény fő vonala beindul, viszont engem a felvezetés sem untatott, rögtön ráhangolódtam a hotel nyüzsgésére és a gördülékeny elbeszélői stílusra. Felőlem akár az egész könyv szólhatott volna arról, hogy Fanny különféle apró-cseprő problémákat old meg, de a klasszikus krimik rajongójaként természetesen nem bántam, hogy nyomozós irányba kanyarodott a történetszövés. A bűnügy ifjúsági regényhez mérten fordulatos és összetett, az írónő figyelt a részletekre és ügyesen terelte el a gyanút az elkövető(k)ről. A végső akciódús szakasznál néhány fejlemény már súrolta a hihetetlenség határát, ám ezek is inkább szórakoztattak, mintsem bosszantottak.

Fanny szerethető, talpraesett főhősnő. Bár néha hajlamos a hiszékenységre, helyén van az esze. Épp ezért nem teljesen értettem, miért kellett a gimiben évet ismételnie, és úgy döntenie, hogy nem érettségizik le, viszont annak örülök, hogy a szállodai munkában olyan hivatásra talált, amit boldogan végez. A többi alkalmazottat és vendéget illetően a névjegyzéket a kötet vége helyett az elejére tettem volna, mert sokat segít a memorizálásukban (nem mellesleg a szöveg humorosságából is nagyszerű ízelítőt nyújt). Elsőre nehéz fejben tartani ennyi figurát, ráadásul egyeseken érződik, hogy több potenciál is lenne bennük, csupán a végső változatba nem fértek bele.

Időnként belecsúszik az írónő néhány sztereotípia alkalmazásába, a gonoszkodó szobalányok és az elkényeztetett milliomoscsemeték fájóan elcsépelten hatnak. Ezzel szemben más kliséket üdítően bont le, például színre lép egy meglepően szerény és kedves orosz oligarcha. A kedvenc mellékszereplőm Monsieur Rocher, a portás lett, aki minden helyzetre tartogat egy bölcs mondást. Akad egy lazább szerelmi háromszög is, mivel Fannynak Ben Montfort, a hoteltulajdonos fia és Tristan Brown, az Angliából érkezett vendég egyaránt megtetszik, de a vacillálás nincs túlhúzva. Elfogadtam a választását, ám azért megjegyezném, hogy a másik srácot izgalmasabb személyiségnek találtam, és a kalandok során is többet segített a lánynak.

Még csak nemrég állítottam össze a 2021-es toplistámat, de már most tudom, hogy a Fellegszálló helyet fog kapni a 2022-es évösszegzőben. A vizsgák letétele után és az újabb egyetemi félév megkezdése előtt igazán szükségem volt egy ilyen könnyed, szívderítő olvasmányra. Ezután mindenképp bizalmat szavazok Kerstin Gier korábbi regényeinek is, telente pedig visszatérek a Château Janvier-be üdülni (esetleg németül is megpróbálkozva vele).

10/10

Havannai randevú

Nina Moreno: Ne randizz Rosa Santosszal!

Ezt a könyvet a Csillagtalan tengerhez hasonlóan a Blogturné Klub játékán nyertem. Magamtól valószínűleg nem vettem volna le a bolt polcáról, az értékeléseket olvasva mégis megragadott a kubai hangulat, így tettem vele egy próbát. Nem bántam meg, hogy a gép nekem sorsolta ki a regényt, hiszen időnként, főleg nyáron szükségem van az efféle kikapcsolódásra. Sőt, jóval komolyabb témákkal is találkoztam a műben, mint feltételeztem volna.

Úgy fest, a Santos család nőtagjain átok ül: ha hajós férfibe szeretnek bele, az hamarosan a tengeren veszti életét. A legifjabbnak, Rosának sem lenne tanácsos a kikötő-igazgatók fia, Alex Aquino után epekednie, ha nem akar úgy megözvegyülni, mint kubai menekült nagyanyja és anyja, aki már a floridai Port Coralban nőtt fel. A tizennyolc éves lánynak egyébként is van elég baja. Legfőbb álma egy egyetemi ösztöndíjprogram keretében Kubába utazni, ám otthonában félik kiejteni az ország nevét. Amellett egy vállalkozó beépíttetné a városka tengerpartját, ezért a megmentésére rendezett fesztivál levezénylésében is segédkeznie kell. Ahogy a nyár egyre eseménydúsabbá válik, a lánynak ideje leszámolnia az elvárásokkal és a babonákkal, hogy felvállalja, mire is vágyik igazából.

Talán még nem sokszor említettem a blogon, de rajongok Közép- és Dél-Amerikáért. A spanyol és a portugál nyelv, a tüzes latin zene, az ételkülönlegességek és a vízközeliség mind különleges helyet foglalnak el a szívemben, így igazán jólesett erről a kultúráról olvasnom. Az írónő remekül adta át, milyen lehet egy ilyen életvidám, összetartó közösségben élni, ahol mindenki ismeri és segíti egymást, ugyanakkor az árnyoldalát is megmutatta a kotnyeles szomszédokkal és a gyorsan terjedő pletykákkal. Rosa nagymamájának “boszorkányságai”, gyógyfüves praktikái egy csipetnyi mágikus realizmust is kölcsönöztek a történetnek. A Kuba politikáját taglaló részek viszont megdöbbentettek, nem gondoltam, hogy napjainkban is ennyire súlyos az ottani helyzet, hogy USA-állampolgárok csak nyomós indokkal utazhatnak be.

A szereplőket illetően értékeltem, hogy mind jó értelemben véve hétköznapiak. A sztori nagyon könnyen elcsúszhatott volna a klisék felé, ám az írónő ügyesen megugrotta ezeket a buktatókat. Rosának lételeme a tanulás és a szervezkedés, Alex pedig elsőre mogorvának és megközelíthetetlennek tűnik, mégsem a lúzer stréber és a bunkó nagymenő ezerszer elcsépelt egymásra találásának lehetünk tanúi. Bár egy kicsit hirtelennek éreztem a váltást aközött, hogy utálkoznak és hogy egymásba vannak zúgva, végül rájöttem, hogy nem is az a központi kérdés, hogy a fiú vajon viszontszereti-e a lányt, hanem hogy ez miképpen illeszthető be a lány életébe. Ahogy azt is kellemes csalódásként éltem meg, hogy annak ellenére, hogy a cím is a randizást emeli ki, jóval fontosabb szerepet kapnak a családi konfliktusok és Rosa önmagával való szembenézése.

A regénybe élvezetes belemerülni akkor is, amikor nem látni a cselekmény ívét, hanem epizodikusnak hat. A boldog pillanatokat azonban végig körbelengi az apa és nagyapa halála és az óhaza elhagyása miatti komorság. Majd az utolsó fejezetekben bekövetkezik egy megrázó fordulat, ami után Rosa utazásra indul, hogy feldolgozhassa a történteket. Nekem ez a rész tetszett leginkább, mert hiába volt szomorú, egyben megtisztítóan hatott a főhősnő mellett rám is. Korábban többször éreztem a problémákat súlytalannak, a fogalmazást leegyszerűsítettnek, ám ennek a szakasznak a komolysága és szinte költői magasságokba emelkedő nyelvezete kárpótolt.

Ne tévesszen meg tehát senkit az egyébként jópofa címlap. Messze többet rejt, mint habkönnyű tinikomédiát. A történet nem hibátlan, de szerethető, és a felemelő befejezés miatt nem csupán azt mondhatom el, hogy szórakoztatott, hanem hogy adott is nekem valamit. A bizonyosságot, hogy akármi is adódjon, az életet mindig megéri folytatni.

10/7

Varázslatos vetélkedés

Erin Morgenstern: Der Nachtzirkus (Éjszakai cirkusz)

Cirkuszos könyveket keresgélve a Caraval mellett a leggyakrabban az Éjszakai cirkuszt ajánlották, mint ifjúsági alapművet a témában. Sajnos mivel 2012-ben jelent meg, és mostanra kifogyott a készlete, sokáig nem sikerült hozzájutnom. Időközben beharangozták, hogy nemsokára újból kiadásra kerül hazánkban, mégis amikor az idegennyelvű könyvesboltban rábukkantam egy német példányára, tudtam, ezt a lehetőséget nem hagyhatom ki. Olyan érzés volt, mint titkos, különleges kincsre lelni, amit mintha egyenesen nekem szánva rejtettek volna el. Boldogságomra a beltartalom is utat talált a szívemhez, az általam kedvelt helyszíne mellett komolyságának és kidolgozottságának köszönhetően is.

Le Cirque des Rêves, Az Álmok Cirkusza bejelentés nélkül érkezik meg a világ nagyvárosaiba, sátrai fekete-fehérben pompáznak, és kapui csak napnyugta után nyílnak meg a közönség számára. A lenyűgöző attrakciók kulisszái mögött azonban két illuzionista élet-halál küzdelme kap teret. Hector Bowen, művésznevén Prospero és a titokzatos szürke öltönyös, akit egyesek Alexander H.-ként ismernek, évtizedek óta vívják párharcukat, újabb és újabb tanítványaikat állítva ki egymás ellen, ám mindeddig eldöntetlen maradt, melyikük a rendkívülibb mágus. A következő forduló tétje minden korábbinál magasabb: ezúttal Hector lánya, Celia Bowen és Alexander fogadott fia, Marco Alisdair kerülnek szembe. Senki sem számít rá, hogy a két versenyző közt gyűlölet helyett szerelem szövődik, így varázserejükkel sem ártani, hanem örömet szerezni kívánnak a másiknak.

Bevallom, amikor belefogtam a könyvbe, nyomban elbizonytalanodtam. Már elég magabiztosan igazodok ki német szövegeken, de eddig mindig igyekeztem olyan művekkel gyakorolni, amiket előzőleg már olvastam magyarul. A néhol rám törő elveszettségérzés ellenére a szeretett nyelv adott számomra egyfajta plusz mágiát a leírásoknak: ahol nem voltam tisztában a jelentéssel, a szavak szépen csengése húzott tovább. Bár a cirkusz területén a fekete-fehér uralkodik, a felvonultatott ötletek egyedien színes kreativitással lettek megformálva, és én ámulatba ejtve kalandoztam a külön koncepcióra épülő sátrak között.

A ráhangolódásban segítségemre szolgált az események komótos menete is, így mire felfokozottabban sodorni kezdett magával a történet, szinte már észre sem vettem, hogy nem az anyanyelvemen élem át. Meglehet, az Éjszakai cirkusz nem olyan regény, amely mindvégig pörög, és oldalanként várhatóak újabb fordulatok, ám sorait olyan finoman adagolt feszültségteljesség járja át, amitől egy bekezdésnyire sem válik unalmassá. Rögvest a legelején beszippantott a ködös viktoriánus atmoszféra, és élvezettel követtem a főhősök gyerekkorában kezdődő képzését, kapcsolatukat mestereikkel, akik egyben, vér szerinti vagy sem, mindkettejük életében apafigurát is jelentenek. A két idősebb bűvész rivalizálása A tökéletes trükkre emlékeztetett, és ahogy abban a zseniális filmben, itt is fokozatosan fordult a szimpátiám a kedvesebbnek hitt könyörtelen egyiküktől a rideg, de nem rosszindulatú másikuk felé. A párosuk múltjában nem bántam volna, ha alaposabban elmélyedhetek, enélkül kissé légből kapottnak hatott a nagy ellenségeskedésük. Szerencsére pont nem annyira, hogy levonjon az alapszituáció izgalmasságából.

A fiatalok közül Celiát kedveltem meg könnyebben, kívülállóság-érzetével és teljesítménykényszerével nem esett nehezemre azonosulni. Marco is hamar megnyert magának udvarias modorával és kiapadhatatlan tudásszomjával, de bosszantott, mennyire bele van kényelmesedve a helyzetébe, és szurkoltam neki, hogy merjen fellázadni mentora ellen. A két mágustanonc szerelme viszont kétségkívül a regény legerőteljesebb alkotóeleme. Igen sokat kell rá várni, hogy találkozzanak, majd szóba elegyedjenek, mégsem volt hiányérzetem, mert az a kevés közös jelenetük is szikrázott az érzelmektől.

Váratlanul ért az első alkalom, amikor a cselekmény másik szálra váltott, és kiderült, a fentebb vázolt sztori csak egy része a nagy egésznek. Egyrészt betekintés nyílik a cirkusz többi alapító tagjának magánéletébe is, ami nem mindegyiküknél kötött le, viszont olyan közelről megismerhettem őket, mint máskor többkötetes sorozatok esetében sem. Értékeltem a kulturális széleskörűséget is, a szereplők nemzetiségét és a társulat úticéljait illetően (egy félmondat erejéig Budapestet is említik, mint állomást 🙂 ). Ezeken az életképeken kívül, egy néhány évvel később játszódó vonalon bemutatkozik a tizenéves Bailey Clarke, akinek nincs elképzelése a jövőjéről, csupán az, hogy sem a családi farm igazgatása, sem egy elit egyetemre bekerülés nem tükrözi az igazi énjét, és ekkor fonódik össze sorsa a cirkusszal. Aranyosnak találtam a fiút és hármasfogatát a legifjabb fellépőkkel, a Murray-ikrekkel, de sokáig ötletem sem volt, miért került külön előtérbe, és minél előbb vissza akartam térni a főhősökhöz. Annyit talán elárulhatok, hogy a végére semmi sem marad elvarratlanul, és a kevésbé értett jelentőségű részek is a helyükre kerülnek. A lassú építkezés pedig egy döbbenetes erővel berobbanó végkifejletet készít elő, ahol csak kapkodtam a fejem, hogy most tényleg az történik bizonyos karakterekkel, ami, és végül az egyik legszokatlanabb, egyben legszebb befejezésben csúcsosodik ki, amivel valaha találkoztam.

Az is kitűnik, hogy az írónőt mennyire foglalkoztatják a történetmesélés rétegei. Ezt bizonyítja, hogy a végén árulja el, melyik szereplő örökíti meg az eseményeket, és természetességgel választ egyszerre nyitóidézetet Oscar Wilde-tól, és a csak általa kitalált Friedrick Thiessentől. Shakespeare-utalások is megjelennek: Prospero nevét A viharból kölcsönözte, lányához fűződő viszonya a Hamletet idézi, a Rómeó és Júlia-féle tiltott szerelem pedig egyértelmű.

Erin Morgenstern még egy aprósággal kedveskedett azoknak, akik kinyitják könyvét: valóban úgy érezhetik, belépnek Az Álmok Cirkuszának kapuján, hiszen a prológusban és későbbi betoldásokban egyes szám második személyű narrációban kalauzolja végig az olvasót a látványosságok közt. A cirkusz elhivatott követői, a rêveurök (álmodók) személyében pedig olyan közösséget teremtett, akikhez minden rajongó örömmel csatlakozna. Ideje nekem is nyakamba kötnöm jellegzetes piros sáljukat, hisz az Éjszakai cirkusz bűvkörébe vont, és repesve várom, hogy újra Magyarországra látogasson.

10/10

Legendás kártyázás a sorssal

Stephanie Garber: Legendary (Caraval 2.)

Miután a Caravalt azzal a boldog tudattal fejeztem be, hogy az eddigi évem, sőt életem leginkább magával ragadó olvasmányélményében részesültem, felfokozott lelkesedéssel vetettem bele magam a folytatásába. A Legendary viszont, bár vitathatatlanul megőrizte sziporkázó fantáziadússágát, mégis több tekintetben is csalódást okozott lenyűgöző elődjéhez képest, amolyan tipikus “második rész”-szindrómában szenvedve.

Scarlett Dragna megnyerte a Caravalt, kiszabadította húgát, és elrendezett házassága helyett boldog lehet szerelmével. Testvére, Donatella ellenben nem ünnepelhet felhőtlenül, ugyanis alkut kötött egy titokzatos “jó baráttal”, aki információt nyújthat elveszett anyjáról, amennyiben a lány felfedi Legend valódi nevét. Kapóra jön, hogy Elantine császárnő születésnapjára új versenyt rendeznek, aminek fődíja a játékmester megismerése. Tellának a feladványok mellett a szívügyeivel is meg kell küzdenie: imponál neki a folyton segítségére siető Dante, ám belekeveredik egy hazugságba, miszerint ő a trónörökös menyasszonya.

Az első kötet bizonyította számomra, hogy Stephanie Garber két dologhoz nagyszerűen ért: a történetszövéshez és a hangulatteremtéshez. A második rész olvasása során azonban nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy annyival ütősebbre is sikerülhetett volna.  A leírásoknak még mindig megvan az egyedi mágikussága, a tobzódó színekkel és a szokatlanul szép képzettársításokkal, ám ezúttal valahogy az egész sokkal sötétebb, komorabb atmoszférát áraszt. Az első rész sem nélkülözte az erőszakot, de közben végig megmaradt a jóleső érzés, hogy a Caraval célja mégiscsak a résztvevők elkápráztatása, nem pedig az elrettentése. Az itteni történések már jóval kegyetlenebbek, veszélyesebbek, kevésszer csillan fel a játéknak a gyermeki énemet elbűvölő csodálatossága. Ami pedig a fordulatokat illeti, sajnos ez esetben könnyebben kiszámíthatóra sikeredtek, és míg az előzményben imádtam a többszörösen megtekerintettségüket, itt akadt, amit már túlzásnak tartottam. Például egy karakterről azt hittem, lezárult a sztorija, ám most fény derül rá, valójában nem vele találkoztak a főhősök, hanem egy játékbeli színész alakította. Nagyon érdekelni kezdett, hogy milyen is az igazi énje, de közben ez a csavar súlytalanná tette az első kötet egyik főkonfliktusát.

Ami mindenképpen előnyére vált a folytatásnak, az a tágabb világépítés. Azzal, hogy a szereplők eljutnak Valendára, a fővárosba, és megismerik az uralkodót, bővebb betekintés nyílik a kitalált, de jellegében a közép-amerikai gyarmati szigetekre emlékeztető birodalom berendezkedésébe. Emellett egy központi cselekményszervezővé váló varázselem is bevezetésre kerül: a Fátumok, egy tarotra hajazó kártyapakli lapjaiba zárt lények, akiknek egykor hatalma volt a világ fölött. Velük kapcsolatban volt egy kis hiányérzetem, mivel sokuk létezéséről csak a könyv hátuljába illesztett fogalommagyarázatból értesültem, a történetben szinte mindig ugyanaz a néhány került említésre, de tetszett a koncepciójuk.

A kezdőkötet végén ügyes írói fogás volt a következő rejtély belengetése, és örömmel fogadtam, hogy fókuszba került a Dragna nővérek édesanyjának felkutatása, akiről apróbb részleteket már elhintett a szerző, de eltűnésének körülményeit homály fedte. Nagyon értékelem, hogy bár mindkét lány életébe beköszönt a szerelem is, az igazi mozgatórugójuk a családjuk biztonsága: ahogy Scarlett a testvéréért küzdött, most Tella az anyukájáért. Paloma eltitkolt sorsa, házasság előtti élete volt a legizgalmasabb, legmegdöbbentőbb szála a regénynek, és remélem, hogy a trilógia zárásában még jobban megismerhetem, és magyarázatot kaphatok bizonyos kétes megítélésű tetteire.

Nem tagadom, amiatt is kevésbé kedveltem ezt a kötetet, hogy Tella lett a főszereplő, mivel az óvatos, szerény Scarlett közelebb áll hozzám. A húgának is elismertem néhány kifejezetten ravasz húzását, de felelőtlen kacérkodásával gyakran inkább hátráltatta az eseményeket. A magánéletét illetően borzasztóan féltem a klisés szerelmi háromszög eshetőségétől, de hamar kitűnt, hogy itt ellentétes érdekeken múlik a választás, és szerencsére nem azon, hogy “jaj, de melyikük a helyesebb?”. Dante ugyan korábban még Scarlett körül legyeskedett, de örültem, hogy végül Tellához kezdett húzni a szíve – annak már kevésbé, hogy amennyiszer segített a lánynak, legalább annyiszor cserben is hagyta.

Jacks herceg pedig a vonzó veszedelem megtestesítőjének lett szánva, belőlem viszont mást sem váltott ki a tenyérbemászósága, mint viszolygást. Bárcsak mondhatnám, hogy mindkét udvarló szolgált meglepetésekkel, ám az az igazság, hogy elég hamar sejteni kezdtem a kilétüket, és egyiküknél különösen fájt, hogy így veszett el a személyét övező misztikum. Annyira máshogy képzeltem… Az is elszomorított, hogy a háttérben Scarlett és Julian gyönyörűen kialakult kapcsolata máris megingani látszik. Említettem már, hogy utálom azokat a második részeket, ahol a happyend után összeveszik a páros?

Felkészültem rá, hogy ez a kötet is maradéktalanul el fog varázsolni, és sajnos ez nem teljesült. Talán soknak tűnhet a panaszkodásom, de a regény mégis jó pontot érdemel, hiszen továbbra is ez az egyik legeredetibb, legkülönlegesebb fantasy, amit valaha olvastam, és kíváncsian várom, mit tartogat majd a nagy finálé.

10/8

 

 

Játék a valóságérzékkel

Stephanie Garber: Caraval

Az utóbbi időben úgy gondoltam, az igazán nekem való regények a valóságos, elsősorban történelmi környezetben játszódóak, a kamaszoknak szóló fantasykkel többségében kevésbé pozitív tapasztalatokat szereztem. A lelkem azonban ismét vágyni kezdett a varázslatra, és ideje volt szembenéznem vele, csak rossz helyen keresgéltem azt. A színház és a cirkusz két olyan hívószó, amivel engem bármikor meg lehet fogni, így a kívánságlistám elejére az ezek elemeiből építkező játékról szóló, már külső kivitelezésével is lenyűgöző Caraval-trilógia került.

Scarlett és Donatella Dragna a külvilágtól elzártan nevelkednek Trisda szigetén, de kislánykoruktól fogva vágynak rá, hogy egyszer részt vehessenek a földkerekség legkáprázatosabb játékán, a Caravalon. Hosszú évekig tartó várakozás után végre meghívót kapnak az eseményre. Félve attól, hogy hatalmaskodó apjuk úgysem engedné el őket, a testvérek egy pimasz matróz, Julian Marrero segítségével megszöknek. Ám útközben Tella eltűnik, és hamarosan fény derül rá, az idei versengés az ő megmentéséért fog zajlani. Scarlett kénytelen belevetni magát a titkok és a mágia észvesztő kavalkádjába, hogy elsőként bukkanhasson a húga nyomára.

Itt, a bejegyzés elején le kell szögeznem: a Caraval kétségkívül az eddigi évem leginkább magával ragadó olvasmánya volt. Rég nem találkoztam ennyire sziporkázó fantáziával megalkotott világban játszódó, egyedi varázstárgyakat felvonultató történettel. Már az alapkoncepció megnyert magának a színházak, cirkuszok, vidámparkok és szabadulószobák ötvözetét alkotó nagyszabású élő társasjátékkal. Izgatottan vártam az újabb feladványokat, és nagyon értékeltem a gondolatot, miszerint nincs egyetlen helyes megfejtés, minden versenyző a maga személyre szabott módján értelmezheti a kérdéseket, és juthat közelebb a győzelemhez. Mivel rajongok a bűvészes-szemfényvesztős sztorikért, odavoltam a többszörösen megcsavart végkifejletért – mikor már majdnem elkönyveltem egy fordulatot könnyen kiszámíthatóként, az írónő leleplezte, hogy teljesen máshogy állnak a dolgok, mint sejteni lehetett!

Scarlett elsőre túl merevnek tűnhet, ám a hátterét megismerve érthetővé válik az elővigyázatossága. A Caravalhoz szükség is van az óvatosságára, hiszen folyamatosan megkérdőjelezi, mi a valóság, és mi csupán illúzió, amit a játékban igyekeznek vele elhitetni. Becsülendő a kitartása, amivel a húgát keresi, de örültem annak is, hogy ráébred, nem helyezheti mindig maga elé, és ideje teret engednie a saját elnyomott vágyainak is. Tella ellenben kalandvágyó teremtés, aki nem fél fejest ugrani az ismeretlenbe. Mivel többnyire rejtély a holléte, nincs alkalma sokat szerepelni. Kíváncsi leszek a második kötetre, ahol már ő lesz a középpontban.

Julianről kezdetben azt hittem, a tipikus megbízhatatlan, de vonzó rosszfiú lesz, így kellemes meglepetésként ért, hogy bár egy igazi csibésznek mutatja magát, a felszín alatt kifejezetten mély érzésű ifjú, aki az átélt szenvedések miatt nem mer senkit közel engedni magához. Mindannyiukat az árnyékból a bábjaiként mozgatja Legend, a porondmester, akit képtelenség kiismerni, hol megnyerő modorú, hol könyörtelen, és mivel sosem fedi fel valódi arcát, akárki lehet a tömegből. Ráadásul nem ő az egyetlen, akinek kiléte sokáig homályban marad, ugyanis Scarlettet zsarnok apja hozzá akarja kényszeríteni egy grófhoz, akivel az esküvőig nem láthatják egymást, csak leveleket válthatnak.

Az atmoszférát fokozzák a gyönyörű leírások, amik Scarlett szinesztéziájából fakadnak: a lány az érzelmekhez, hangokhoz, ízekhez, illatokhoz mind-mind színeket társít. A fordítás is hozzájárult azzal, hogy régiesebb kifejezéseket is beleszőtt, viszont amikor mégis becsúszott egy-egy modern szlengszó, az borzasztóan kizökkentett. A másik problémám abból adódott, hogy időnként elbizonytalanodtam a célközönséget illetően, hiszen egyes elemek jobban megállták volna a helyüket egy mesekönyvben, ugyanakkor az erőszakos és intim jelenetek miatt magasabbra tehető a korhatár. Végül arra jutottam, hogy érettebb kiskamaszok és gyermeki énjüket megőrző felnőttek egyaránt kézbe vehetik.

Elképzelhető, hogy tudat alatt az a tény is vonzott a regényhez, amivel csak utólag szembesültem Stephanie Garber honlapján, miszerint a Luhrmann-filmek hangulatának megidézésére is törekedett. A köszönetnyilvánításban pedig már be lett ígérve a közelgő adaptáció, ami remélhetőleg hasonlóan szenzációsra sikerül majd, még ha nem is sikerülne magát Baz mestert megnyerni a rendezői székbe.

10/10

 

 

A könnyek kútja (novella)

A legújabb novellám ismét egy irodalomórai feladatból született, ahol toposzokat dolgoztunk fel. Én a kút jelentésével foglalkoztam.

 

A könnyek kútja

Borús novemberi délelőtt volt, mikor Featherty ezredes özvegye öt gyermekével először lépte át új otthonuk kapuját. A hatalmas, angol vidéki udvarház fenyegetően magasodott a lehangolt család fölé. Miután a családfő elesett a harctéren, felesége hamar kezét nyújtotta egy a gyászban osztozó bajtársnak, Callahan tábornoknak, és a gyerekek szinte elköszönni sem tudtak régi lakhelyüktől.

A Callahan-birtok épp olyan ridegnek és merevnek tűnt, mint gazdája. A tábornok arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni, ahogy újdonsült családját körbevezette. A legidősebb lánygyermek, a tizenhat esztendős Isadora mindenesetre erősen kételkedett benne, hogy örömmel fogadná őket. Egyszerűen nem is értette, az anyja hogy volt képes egy ilyen marcona, szótlan alakkal összekötni életét az ő jóságos, művelt, humoros apja után. Nem bírta elfogadni a tényt, hogy már sosem látja viszont, és ahogy elnézte bátyját, öccsét és két húgát, ők sem tértek magukhoz a megrázkódtatástól. Az anyja nyilván nem akarta, hogy kicsússzon a talaj a lábuk alól, Callahan pedig elvileg az apja régi barátja volt, bár neki sem beszélt soha magáról, csak sejteni lehetett, hogy magányosan él, és nem tűnt úgy, mintha vágyna társaságra.

Teltek a napok, és a közhangulat semennyit sem javult. A tábornok naphosszat a dolgozószobájában ült, szót se váltott nejével, aki jobb híján a kotnyeles házvezetőnővel, Dollyval osztotta meg bánatát. A tizennyolc éves Alfred diáktársaival késő estig forradalmi eszméket cserélt a kocsmában, a három kisebb gyerek igyekezett felderíteni a ház titkos zugait, Isadora pedig szobája ablakában ülve mélyedt bele egy történet írásába. Az Angyalok ezredesét az apja emlékének szentelte, de nem találta a megfelelő szavakat, így letette a papírt, és a tájat kezdte szemlélni. Az épülethez tágas, de kihasználatlan, kopár kert tartozott, mely hirtelen meghozta a lány kedvét egy kis sétára. A levegő kellemes volt, csak néhány kósza fuvallat kapott bele Isa hosszú, ébenfekete hajába és halványkék kabátjába. A kert egyik félreeső sarkában kornyadozó virágokra lett figyelmes, mellettük egy kőkúttal. Szeretett volna meríteni egy kis vizet, hogy megöntözze a hajlott növényeket, ám a kút üresen tátongott.

Isa megvonta a vállát, és visszatért a házba, ahol a tizennégy éves Benjamin és a tizenkét éves ikerlányok, Adelaide és Vivianne éppen a bordó bársonyfüggönyt próbálták elhúzni egy festmény elől. Isa segített testvéreinek, bár érezte, nem véletlenül lehet a kép eltakarva. Egy villanásra előtárult egy aranyszőke hajjal keretezett női arc, mikor a tábornok kilépett irodájából, és rámordult a gyerekekre:

‒ Azt hagyjátok békén!

Legyintésére a kisebbek megszeppenten elszaladtak, Isa is ment volna utánuk, ám nevelőapja a vállára tette a kezét.

‒ Isadora, tudom, hogy megviselt apád halála, ettől még elfogadhatatlan, amilyen dacosan viselkedsz velem szemben! Anyádnak is rengeteg fájdalmat okozol ezzel!

Isa nem tudta mire vélni ezt a kifakadást. Igaz, hogy kerülte Callahant, és nem szívesen szólt hozzá, de ez fordítva is elmondható volt. A testvérei sem szívelték jobban mostohájukat, a férfi pedig alig próbálta megszerettetni magát velük. A lány felszegve fejét, a tábornok szemébe mondta, milyen igazságtalanul vádolja őt, majd bezárkózott a szobájába, leborult az ágyra, és először, mióta itt lakott, sírni kezdett.

A következő hetekben egyre többször játszódott le ugyanez. Callahan ugyan minden gyereket megszidott olykor, azonban úgy tűnt, Isával különösen szigorú. A lány kétségbeesetten fordult anyjához, aki nem mert erről beszélni férjével. Mindennek a teteje akkor jött el, mikor a tábornok kérdés nélkül beleolvasott Isa írásaiba, és közölte vele, egy hölgynek nem csaták és kalandok kitalálásával illene foglalkoznia. A lány könnyeitől alig látva botladozott ki a kertbe, és a kútnak vetve hátát zokogott. Később felállt, és a peremre támaszkodva letekintett a mélységbe. Sápadt, vörös szemű tükörképe nézett vissza rá a vízből, ami legutóbb még hiányzott a kútból, mostanra viszont majdnem megtöltötte. Isa elmorzsolt még néhány könnycseppet, és döbbenten figyelte, hogy ezzel egyszerre a vízszint emelkedett. A kút akkor töltődött volna, mikor ő könnyeket hullatott?

Megfordult, és Dollynak ütközött, aki átölelte és sajnálkozni kezdett:

‒ Szegény kislány! Ez a kút kiszáradva állt, mióta Duncan Callahan felesége elhunyt. Nem gondoltam volna, hogy mással is ilyen kötődést fog létrehozni!

‒ Sose mondta, hogy nős volt. Mi történt vele?

‒ Boldogan éltek, mikor még Duncan is fiatal, reményteli közlegény volt. A festményen láthattad Christine-t, aki a legmelegszívűbb teremtés volt, akit ismertem. Minden vágya egy népes família volt, ám sajnos akárhányszor gyereket szerettek volna, elvesztették. Christine menthetetlenül szenvedett, mígnem felfedezte, hogy a kerti kút a könnyeitől telik meg. Duncan próbálta vigasztalni, de az asszony végül a kútba vetette magát. Szó szerint belefulladt a bánatába.

Isa elhűlve hallgatta Dolly emlékezését. Máris jobban értette a tábornok mogorvaságát, és ugyan továbbra sem bocsátott meg neki, elhatározta, hogy megbeszéli vele a történteket. Callahannek viszont nem volt ideje meghallgatni, épp csak odavetette neki az információt, miszerint az anyja kérésére mostantól minden szombaton estélyt rendeznek. Talán ott valami módos urat is megismernek, akihez hozzáadhatják Isát. A lány nyugtalanul aludt el, és álmában egyre Christine Callahant látta, ahogy elnyeli könnyei tengere.

Az első estélyre Isa idegesen készülődött. Anyja megnyugtatta, hogy a bál célja elsősorban nem az ő kiházasítása, hanem a környékbeliek megismerése, de Isa nem volt barátkozós kedvében. Meghúzódott az egyik asztalnál, és inkább csak figyelte a tömeget. Váratlanul egy ismerős arcot pillantott meg: az apja és Callahan egyik katonatársának vele egyidős fiát, Rupert Tressert. A fiú szépen megnőtt és megedződött, mióta utoljára találkoztak, de csibészes mosolya a régi maradt. Isa remélte, hogy megszólítja, felidézik gyerekkori játékaikat, de Rupert észre sem vette. Attól fogva minden hétvégén erre várt a lány, de olybá tűnt, az ifjúnak minden vendéghez van egy-két kedves szava, csak vele nem törődik, igaz, néha mintha a szeme sarkából fürkészte volna. Kiismerhetetlen viselkedése is jó pár átzokogott éjszakát okozott Isának, a lány mégis azt kezdte észrevenni, hogy a kút vize fogyatkozik. Mikor sírt, töltődött, de később apadt, és a tövében növő virágok is kivirultak.

Közben megejtődött a beszélgetés Callahannel, aki sokkal megenyhültebbnek tűnt.

‒ Átkozom magam a veletek való bánásmódomért! Christine halála teljesen elvette az eszem, és irigyeltem a barátomat, apátokat, amiért neki ötször is megadatott, ami nekem sosem. Nem számítottam rá, hogy veled is összekapcsolódik a kút, és ez csak jobban összezavart. Christine-ért az utolsó percig küzdöttem, minden hajnalban egy vödörrel kimeregettem a könnyeit, és meglocsoltam vele a virágokat, amikre jó hatással volt, de szegény szerelmemet nem sikerült megmentenem. Te viszont még nem vesztetted el a reményt, és az a gyanúm, van egy hasonló jótevőd.

Isadora már értette, miért csökken a kút vize, de nem bírt rájönni, ki lehet, aki segít rajta. A következő szombaton rég vágyott öröm érte: Rupert végre az ő oldalán töltötte az ünnepélyt, remekül érezték magukat, és azzal búcsúzott tőle, ritka kincs az olyan lány, akivel táncolni és irodalomról társalogni is nagyszerűen lehet. Isa idejét sem tudta, mikor volt ilyen boldog, és bár a fiú úgy tett, mintha hazamenne, megleste, hogy ő meregeti minden erejével a kútból könnyeit. Isa már biztos volt abban, hogy nem győzi le a bánata.