V.E. Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete
V. E. Schwab nem olyanfajta író, aki örökké ugyanabban a jól behatárolható zsánerben alkot, hanem számos különböző műfajban kipróbálta már magát, minden könyvével egy teljesen új világot teremtve. Így történhetett, hogy annak ellenére, hogy a korábbi regényei nem különösebben hoztak lázba, az Addie LaRue láthatatlan élete a fülszöveg első elolvasásával megfogott.
1714-ben, egy kis francia faluban a huszonhárom éves Adeline LaRue megszökik az esküvőjéről, amit szülei rendeztek el számára egy rideg, idősebb úrral. Kétségbeesésében megidézi a sötétség egyik istenét, aki ajánlatot tesz neki: örök fiatalságért és szabadságért cserébe minden megismert ember rövid időn belül elfelejti. A lány, mivel nem lát más kiutat, vállalja a feltételeket. Magányosan ugyan, de beutazza a világot, átéli annak változásait, és lassan azt is kitapasztalja, hogyan hagyhat nyomokat maga után. Mígnem 2014-ben, bevált életmódját felforgatja Henry Strauss, egy New York-i könyvesboltos, aki a második találkozásukkor is emlékszik rá…
Az örök élet és az amnézia témáit már rengeteg műben felhasználták, viszont még sosem olyan formában összekapcsolva, ahogy Schwab tette. Így Addie sorsa nem csupán azért válik fájdalmassá, mert mindenkit túlél, akit megszeret, hanem mert nincs is lehetősége hosszútávú kötődéseket kialakítani. Persze külső szemlélőként könnyű megállapítani, hogyan fogalmazhatta volna meg úgy a kívánságát, hogy elkerülje a csapdát, de akkor az egész történet sem jöhetett volna létre. Nagyon tetszett a főhősnő életszemlélete, az, hogy a nehézségek közepette is igyekezett megtalálni azokat a dolgokat, amiknek örülhet, hiszen folyton lesznek újabb felfedezhető helyek, megkóstolható ételek, megcsodálható műalkotások. Így Addie végtelen élete segíthet jobban értékelni a magunk véges létezését, és megpróbálni kihozni belőle a legtöbbet.
Természetesen Addie is érzi, hogy mindezen élmények kevesebbet érnek, ha nem oszthatja meg őket valakivel, és ekkor lép a képbe Henry. Felvetődik a kérdés, hogy a lány akkor is ragaszkodna-e az egyetlen rá emlékező személyhez, ha az nem egy jóképű és jószívű fiú lenne, de a helyzet ennél összetettebb. Kezdettől fogva sejtettem, hogy ez az együttállás azért valósulhatott meg, mert Henry is ördögi alkut kötött, ám nem jöttem rá, nála miben nyilvánul meg. Okosan lett kitalálva, hogy mindketten alapvető szükségletekre vágytak, amik eltúlozva áldás helyett átokként működnek.
Szerettem a kapcsolatukban, hogy hamar elfogadták a másik állapotát, és aktívan tettek azért, hogy ehhez igazodva nagyjából normális életet tudjanak fenntartani. Ellenben egyáltalán nem kedveltem azt a mérgező “se veled, se nélküled” huzavonát, ami Addie-t az általa Lucnek nevezett sötét istenhez fűzte. Valamelyest megértettem, hogy évszázadokon keresztül ő jelentette az egyetlen biztos pontot a lány számára, azonban ez nem jogosította fel arra, hogy kihasználja, és a kedve szerint láncolja magához vagy taszítsa el.
A regény végig lekötött, sodort magával, mégis a vége felé kezdtem aránytalanságokat érezni a cselekmény felépítésében. Ez leginkább az idősíkok váltogatására vonatkozik: lehet, hogy nem ezen volt a hangsúly, de szívesen olvastam volna bővebben arról, hogyan élte meg Addie a különböző korszakokat, a történelem viszontagságait. Ehelyett az írónő elsősorban a jelen gyakran eseménytelen hétköznapjait fejtette ki hosszabban, a múltból pedig csak villanásnyi jeleneteket adagolt. A végkifejlet viszont lenyűgözőre sikerült: bár több elméletet is felvázoltam, a tényleges megoldás mindegyiket felülmúlta, egyszerre foglalva magába az elengedést és az újrakezdés esélyét.
Szerencsére nem kellett csalódnom az előérzeteimben, valóban az idei év egyik legkülönlegesebb olvasmányával gazdagodtam. Az már biztos, hogy sokakkal ellentétben, Addie LaRue-t én sem fogom elfelejteni.
Süntüske 