A Múzeum körúti szellem különös, magányos jelenség. Nem látni, csak akkor, ha az ember megtorpan és figyel. Hosszú kabátjába belekap a szél, ahogy a forgalommal szemben végigsétál a járdán. Koromsötét kapualjakba tévedve kivilágított kirakatokat talál. Pár éve megjelent könyveket szabadít ki poros antikváriumok polcairól. Gyorséttermi menüket falatoz lassan a Múzeumkert padján üldögélve. Üres egyetemi termekben húzódik meg, és hajdani előadásokra emlékezik. Forró csokoládéval melegíti fel a lelkét. Bérházak nyitott ablakán kiszűrődő zongoraszót hallgat, és az erkélyükön álló lakókat lesi. Az aluljáróban kóborolva igyekszik megjegyezni, melyik kijárat hova vezet. Egy megállót villamosozik oda és vissza, mert sosem hagyhatja el a környéket.
Májusban jelentkeztem a Magyar Nemzeti Galéria Képtári történetek pályázatára, ahol a múzeumban kiállított művekhez vártak történeteket. Ferenczy Károly Napos délelőtt című festményének továbbgondolása ugyan nem nyert díjat, de bejutott a 2. fordulóba, és elolvasható a pályázat honlapján és kiadványukban. Ezúton szeretném megköszönni mindenkinek, aki szavazott az írásomra, valamint közzétenni a pályamű hosszabb, vágatlan változatát.
Napos délelőtt
Előfordul, hogy amit az ember élete legnagyszerűbb lehetőségének gondol, az okozza majd a legmélyebb szívfájdalmát.
A magamfajta cselédlány nem dédelgethet hiú ábrándokat. Hiába jegyezte meg már kisgyermekkoromban is minden rokon és ismerős, milyen kivételesen szép arccal áldott meg az Isten, ha utána rögvest hozzátették, hogy persze hiába, ha úgysem lehet belőlem ünnepelt primadonna. Igyekszem magam azzal nyugtatni, hogy ennek csak anyagi helyzetünk áll útjában, semmiképp sem tehetségtelenségem, hiszen pajtásaim és kisebb testvéreim mindig dicsérték, milyen szenvedéllyel és lelkesedéssel élem bele magam a szerepjátékokba. A könyveket is szívesen bújom, amióta nehézkesen elsajátítottam a betűk ismeretét, érdeklődésem tárgyát pedig nem csupán filléres romantikus históriák képezik. Nem mintha időm lenne ilyen úri hívságokkal, mint regényolvasás, foglalkozni, mióta napjaimat egy belvárosi nagypolgári lakás rendbetétele tölti ki.
Uram és úrnőm szerencsére művelt és jólelkű emberek, ha néhanapján szigorúak is, nem ugráltatnak kegyetlenül. Csendesen, zokszó nélkül végzem a dolgom, cserébe rendes élelmet és hétvégi kimenőt kapok. Szabadnapjaimon általában Tónival, a mosolygós pincérfiúval találkozom, aki kitartóan udvarol nekem, és ígéri, ha hírt hall bármi tisztességes ajánlatról ifjú színésznőjelöltek számára, azonnal értesít. Nem csodálkozom, hogy sokáig hiábavalóan jár el ügyemben, annál inkább, mikor mégis szerez nekem munkát.
Egyik este a konyhaablakból látom, amint a szokásosnál hevesebb sietséggel érkezik meg kapunk elé, és bár épp a mosogatás közepén tartok, nem bírom megállni, hogy ne szaladjak le azonnal megkérdezni, mire föl a nagy izgatottság. Bőréből csaknem kiugorva újságolja, hogy a kávéházba a minap egy festő tért be, aki fiatal lányt keres készülő képéhez (mielőtt aggodalmaskodni kezdenék, nem aktról van szó), és mit veszíthetnék, ha felajánlanám neki szép külsőmet és végtelen türelmemet. Munkaadóim kissé meghökkennek váratlan bejelentésem hallatán, ám miután meggyőzöm őket afelől, hogy nem fogja sok időmet rabolni a modellt állás, beleegyeznek. Úrnőm még egy nélkülözhető, nem túldíszítetten elegáns ruháját is kölcsönadja az alkalomra. Másnap Tóni elkísér a festő műtermébe, aki nem is érdeklődik kilétem felől, egyből kijelenti, épp ilyen arcot képzelt művéhez, és a hétvégén vár a Városligetbe.
Vasárnap délelőtt, a park egy félreeső asztalánál fogad a művész, egy másik férfi társaságában. Csak remélni merem, hogy nem látszik rajtam hirtelen támadt zavarom, mikor kiderül, a képen ezzel a meglehetősen hercig fiatalúrral együtt fogok szerepelni. Karlóczay Kálmánként mutatkozik be, én meg eltökélve, hogy titokban tartom cselédi mivoltom, a Csuha Terkát Csuháry Teodórára úriasítom. Helyet foglalunk a fonott karosszékekben, ő könnyedén, míg én feszengve. Reménykedem, hogy talán kezdeményez valami beszélgetést, ellenben előhúz öltönyzsebéből egy könyvet, és rám sem hederítve olvasni kezd. Legyen így, vonom meg a vállam, és a lehető legkényelmesebb nőies pózba helyezkedem a festő instrukciói szerint.
Ez az állapot sajnos hamar tarthatatlannak bizonyul. Habár a környező fák árnyat adnak nekünk, az áprilisi napsütés így is erősebb az elviselhetőnél, nem is beszélve a kellemetlenkedő darazsakról. Szomjam és éhem egyre növekszik, vágyakozva pillantgatok az asztalt díszítő gyümölcsök és vizeskancsó felé. Már épp jelezném, hogy egy kis szünetre lenne igényem, mikor Kálmán megszólít. Azt mondja, látja, hogy unatkozom, és szívesen felolvas nekem a könyvéből. A francia felvilágosodás-korabeli regény csatajelenetei hamar egyhangúvá válnak mindkettőnk számára, így a mesélés kifigurázásba csap át. Úrikisasszonyhoz méltatlan módon harsány nevetést vált ki belőlem, ahogy Kálmán eltúlozva játszik a hangjával. Bátorkodom megjegyezni, milyen ügyes színész válna belőle, és magam mennyire kedvelem a színházat. Minő meglepetés, legszívesebben valóban színészettel keresné a kenyerét, de szigorú apja utasítására ügyvédnek tanul. Erre azt találom mondani, hogy jó házból való úrilányként otthon ülök, férjjelöltekre várva, szórakozásul pedig kalandos és szerelmes történeteket vetek papírra. Társalgásunk innentől egyre oldottabbá válik, és szinte el is hiszem a kegyes kis füllentéseket, amiket magamról kitalálok. Ő két bátyjáról regél, az egyik, apjuk örömére befutott jogász, a másik viszont egyenesen Kelet-kutató, aki nemsokára a Himalájához utazik. Csoda, ha nekem hirtelen terem egy irodalmár apám, egy zongoraművész anyám, egy tudományért rajongó öcsém és egy bájos, aranyszőke kishúgom? Szívem összefacsarodik, ha igazi családomra gondolok, akik egy omladozó külvárosi házban húzzák meg magukat, és alig van alkalmam találkozni velük.
Észre sem vesszük, hogy elrepül a délelőtt, amíg a festmény formálódik a művész ecsetje alatt. Mikor elkészülünk, és már indulnék is, a park szélére, ahol Tóni vár rám, Kálmán megfogja a kezem, és megkérdezi, hazakísérhet-e. Forogni kezd velem a világ, és nem tudok mást tenni, mint kinyögni, igazából cselédlány vagyok! A férfi elkomorodik, majd azt suttogja, neki is van egy titka. „Biztosan menyasszonya van, mi?”, kiabálom, és már ott sem vagyok. Keserűségemben eszembe sem jut, hogy nem nekem kéne megsértődve lennem, elhamarkodottan vágtam ezt a fejéhez.
Két héttel később, ahogy a piacra sétálok, esküdni mernék rá, hogy őt látom szemetet lapátolni az egyik sarkon. Egy pillanatig egymás szemébe nézünk, aztán lehajtja a fejét, én meg sietek tovább a dolgomra. De eltökélem, hogyha visszafele még ott lesz, odamegyek hozzá.
Böszörményi Gyula: Ármány és kézfogó (Ambrózy báró esetei 3.)
Kezdjük az alapoknál: Ambrózy-t olvasni mindig jó. Bár valószínűleg nem vártam tavaly könyv megjelenését jobban az Ármány és kézfogónál, féltem, nehéz lesz visszarázódni sajátos nyelvezetébe, hisz a kiadó által közzétett részletre nem sikerült ráhangolódnom (persze ebben közrejátszott az is, hogy monitoron képtelen vagyok teljes figyelemmel regényt olvasni). Kételkedéseim ellenére, mikor karácsony után végre hozzáfoghattam a műhöz, azonnal beszippantott, ahogy annak lennie kell.
A kerek 700 oldalas terjedelem nem ért sokkhatásként, és bár tény, hogy lassan haladtam az olvasással, és a vége felé az elején történtek akár egy előző kötet történéseiként is hathattak volna, egy percig sem bántam, hogy minél több időt tölthetek el környezetet kizárva, a kellemes múltban lebegve. Már korábban értesültem róla, hogy a harmadik rész, ellentétben a tervekkel, nem záródarab, de még ez sem szegte volna kedvemet, azonban egyre több olyan eleme akadt a szokás szerint izgalmas és rafinált történetnek, ami határozottan a csalódás lehetőségével fenyegetett.
Krúdy Gyula, aki szintén kap egy kisebb szerepet
Természetesen senkit sem szeretnék elkeseríteni, vagy arra a gondolatra juttatni, hogy az Ambrózy sorozat lehet más is, mint zseniális, úgyhogy először vegyük azt, ami tetszett, és megnyugtatok mindenkit, hogy az van többségben. A könyv első felében Mili leginkább csak kesergett, Renée-vel lelkizett vagy a báró után magánnyomozott, de szerencsére bár néha összetörni látszott, ő még mindig ugyanaz a cserfes és harcias lány, akit megismerhettünk, ha kicsit felnőttebb is lett az átéltek során. A többszörösen tudathasadásos Emma-Gerlice-Cili-Karlinka-amit akarsz (az egyszerűség kedvéért maradjunk csak az Emmánál) szála is most volt a legérdekesebb. A bordélyház bemutatása külön érdekfeszítő volt (rossz az, aki rosszra gondol), Pilisy Róza számomra nem lett szimpatikus, ennek ellenére megláttam az értékeit. Sajnos Tarján Vili, a kedvencem nem kapott sok szerepet, azon kívül, hogy mindig segít, ha kérik, és hogy szerelmet vallott Milinek (úgy tudtam!), ám cserébe kárpótolt az egész társaság legnagyobb formája, Mück Mári. A számos megpróbáltatáson átesett, mégis naiv cselédlány hatalmas beszólásaival egyszerre sajnálatraméltó, ölelgetnivaló és oltári jelenettolvaj. Olyan aranyos és becsülendő, ahogy mindig kiáll Emma mellett, hogy nem fél szembeszállni felnőtt férfiakkal, és ami a szívén, az a száján, pusztán azért, mert nem számol a következményekkel. Megérdemelne ő is egy szerelmi szálat, már ha előtte a főszereplők végre egymásra találnak, de erről később.
Ahogy elképzeltem: Mári (Döbrösi Laura)
Leginkább két dolgot tudnék kiemelni, amit imádtam: azt, ahogyan kezdenek összeérni a szálak, például ahogy Mili találkozott Fecskával és Márival is, valamint a fergeteges akciójelenetek, amik a könyv második fele után csak úgy záporoztak. Richárd és Renée lovaskocsis elrablását és menet közben folytatott párbeszédüket szinte láttam és hallottam, annyira filmre kívánkozik.
Na de akkor a bosszantó részek! Ambrózy báró tagadhatatlanul ebben a kötetben viselkedett a legidegesítőbben. Egyszerűen érthetetlen az a fene nagy titkolózása a lányokkal szemben. Oké, hogy csak a védelmük érdekében cselekedett, de akkor is bizonytalanságban tartott két testvért, akik évek óta nem találkoztak, és azt se tudták, a másik él-e, hal-e. És akkor még rátesz egy lapáttal, hogy néhány jelenetben, például mikor Mili hazament az apjukhoz, vagy amikor nem lehetett kipaterolni a bordélyból, mert ő a titokzatos Cilit akarta látni, a nővérek annyira közel voltak egymáshoz, annyira egy pillanaton múlt minden, hogy szinte fájt. A végső harcok után végre-valahára újra egyesült a Hangay család, amivel akár véget is érhetne a sztori, de csak közbeszólnak azok a fránya, keserves szívügyek.
Merthogy én ezt a kialakulóban levő szerelmi háromszöget így a hátam közepére kívánom! Ilyen függővéggel meg aztán végleg nem tudom, hogy mivel bírom ki a folytatásig, mert gyilkos. És ha még nyugtatna a tudat, hogy a báró észnél van, és nyilván Mili lesz a befutó, de ha egyszer vele sem történt sokkal több, mint Emmával, hacsak nem az, hogy régebb óta ismerik egymást… Meg értem én, hogy egy régebbi korban mások az erkölcsök, na de mikor kettesben voltak, legalább öt olyan szóváltást tudnék felsorolni Mili és Richárd közt, ami heves egymásnak esésbe torkolhatott volna… Érzelemnyilvánítások azért történtek, de édeskevés ahhoz, hogy a báró hirtelen megkérje valamelyik lány kezét, aki, bármelyik is legyen az, na meg amelyik nem az, hogy fog erre reagálni?
Pilisy Róza, alias Madam Rose
És a hoppon maradt kivel fog boldogságra találni? Milinek Vili csak barátjaként működik, ezt le is rendezték, bár ha nem lenne a báró, de hangsúlyozom, szigorúan csak akkor, még szépek is lehetnének együtt. Emma oldalán pedig az ismét felbukkanó Leisz Béla, bármennyire is próbálták nevetségesnek beállítani, szerenádjaival és hősszerelmességével szerintem romantikus és megnyerő, az meg már kiderült a Rudnay-gyilkosságok elején, hogy jó érzéke van az irodalomhoz, és Emmával hasonló az ízlésük. Na meg azért én, bármennyire nem volt jó ember a vőlegény, sajnáltam Emma ifjú özvegységét (a címbeli kézfogóról meg ugye mindenki ugyanazt tippelte/remélte, hogy kiké lesz). Szóval nagyon aggódom és imákat rebegek Miliért, de az utóbbi időben megpróbáltam nem annyira a szívemre venni fiktív karakterek sorsát, mármint nem lettem érzéketlen, csak inkább kíváncsian figyelem a szerelmi szálak alakulását, mint hogy nagyon kedvem szerint tervezgessem őket, és felháborodjam, ha az író más sorsot szán nekik.
A következő kötetet több okból is még kínzóbb lesz majd várni, ugyanis Emma ügye megoldódott (hercegnősége kicsit hiteltelen, de még pont belefér, az pedig külön jó hír, hogy igazi apja nem gonosz ember volt), így nagy kérdés, mi lesz a következő rejtély. Kétségem sincs afelől, hogy akad korabeli bűnügy, hisz több kötet is foglalkozott már a fő szálon kívül mással, de nem örülnék, ha a sztori eltolódna a romantika felé. Akkor inkább legyen a fókuszban egy valódi eset helyett a báró titkainak leleplezése, hisz az égető kérdésekre a karjával és a Rózsalánnyal kapcsolatban még mindig nem derült fény, a két nővért pedig érdekes lesz látni együtt nyomozni (már ha nem kaparják ki a másik szemét a szeretett férfi miatt).
Bár nem vagyok mindennel kibékülve, a zavaró tényezőktől eltekintve maradéktalan elégedettséggel töltött el a továbbra is utánozhatatlan, minden ízében tömény zsenialitású Ambrózy sorozat legújabb része, és ugyan féltem, hogy esetleg nem fogja megérdemelni, nem kérdés, hogy kijár neki a
Egy ártalmatlan kis októberi ágybanfekvős betegség során vettem kezembe a könyvet, ami határozottan javított a kedélyállapotomon, és ha gyönge szervezetem engedi, akkor se bírtam volna felkelni. Ritkán érzek olyat, hogy egy szöveg egyszerűen behúz, beránt magával, és el sem ereszt, de ez a szófolyam hihetetlenül gördülékeny írásmódjával és minden bekezdése végén idézgetnivaló csattanóival pontosan ezt érte el, így amíg a vége felé nem közeledtem, jóformán el se gondolkodtam rajta, hogy maga a történet nem túlságosan kedvemrevaló.
Azt kell mondjam, a mi metrónk szebb (még a hármas is)
A regény a színészlét és az amerikai álom bugyraiba kalauzolja az olvasót egy feltörekvő, hírnévhajszoló magyar “színházi ember”, Marton Gyula sorsán keresztül, ami nem az én témám, bár mindig is foglalkoztatott a betekintés a kulisszák mögé. Rengeteg ötletes megoldással operál a szerző: minden fejezet a főhős egy fontos ismerőse, kapcsolata köré szerveződik, először az adott személy szemszögéből kezdve, majd észrevétlenül átváltva Gyuláéra. Az egész szöveg olyan természetes, olyan lendületes, mintha a szerző csak leült volna a gép elé, aztán, mintha valami láthatatlan erő vezérelné a kezét, a szavak kiáramlottak volna a fejéből. Zseniális. Az angol és egyéb más nyelvű kifejezések rendszeresen illeszkednek be a szövegbe, teljesen meg is állják a helyüket, de engem, ha meg is könnyítette sokszor a dolgom, nagyon zavart a fonetikus leírás, van, amikor ez már nem vicces.
Ami a legjobban idegesített, hogy Gyulánk élete teljesen Murphy-törvénye módon zajlik, ami el tud romlani, az el is romlik. Én nem tudok szórakozni azon, ha egy ember ennyire szerencsétlen, és bár sok véleményben olvastam, hogy a főszereplő megérdemli, hisz annyira önző és kicsinyes, én nem így éreztem, megkedveltem, együttéreztem a hapival, és annyira elszomorított, hogy előbb-utóbb minden szerelmi viszonya és barátsága zátonyra fut, a legjobb barátja lenyúlja a darabját, szerepet kap ugyan a menő sorozatban, de pont olyat, ahol nem kell beszélnie és nem érvényesül az arca, és amikor végre azt hinné a romantikus lelkűségre hajlamos tinilány, hogy talán neki is eljön az ideje, hogy itt a lelkitársa, hogy a Gyuláknak igenis az Anikók mellett van a helye, akkor megint fenékre esés következik. Meg hát én becsültem is ezt az embert, igazán kreatív (szívesen megnézném az állatmese-feldolgozásait és a focis filmet is), minden kilátástalan helyzetben megpróbált talpon maradni, menteni a menthetetlent, és valahogy az is tiszteletreméltó, hogy ennyire be tud olvadni, hogy többféle nemzetiségűnek is beillene, és minden fejezetben máshogy szólítják, mindenhol ragad rá valami név.
Összegezve nem tudom, hogyan álljak a könyvhöz, amikor elkezdtem, biztos voltam a maximális pontszámban, és az írói munka meg is érdemli azt, de a sztorival egybekötve, amit adhatok rá, az
10/7
This is the end of the post, where this train terminates.
U.i.: Ja, és amúgy a címből, meg a hátuljára kiragadott részletekből (nem szeretem, mikor fülszöveg helyett részletek vannak!) azt hittem, hogy valami utópisztikus szál is lesz benne. De a New York – Budapest metró csak metafora, csak álom.
A Bezzeg az én időmben után következzen egy más témát boncolgató, de hasonlóan komolyabb pöttyös könyv.
A főszereplő (szintén) Kati ugyanis cigány származású, emiatt nehezen fogadják be. Engem felháborít, hogy az én osztályomban is folyamatosan megy a romázás, ugyanakkor bevallom, egy ideig vicces tud lenni a “dik mán” kiabálás vagy mindenféle híres ember nevének Lakatoshoz illesztése. Olvasás során végig egyértelműen tudható, hogy mi is a “baj” Katival, de olyan későn mondódik ki, hogy attól féltem, le se lesz írva.
A filmben Imre Etelka tökéletes választás Kati szerepére
Katit tényleg muszáj megsajnálni, de számomra nem az iskolai, hanem az otthoni bánásmód elborzasztóbbnak tűnt. Hogy hiába ő a legkisebb, de az egyetlen lánygyerek is a családban, ezért neki kell bevásárolnia, hogy az apja kíméletlenül megveri, a nagynénje megalázóan fürdeti, és hasonlók. Az írásmód, a csapongó időugrások elég zavaróak voltak, így például sokáig azt hittem, a nagymama rég meghalt, ezért emlékszik rá olyan szomorúan, és ezért nem lehet vele a kislány. Persze kortársai sem viselkednek megfelelően, de el kell ismerni, hogy sok esetben nem a cigányságába kötöttek bele, hanem abba, hogy lány (a helyi Pál utcai fiúk), hogy koszos, és bizony gyakran nem együttműködő.
Gondolom, ő Ági, az undok lány
Ami még meglepő felvetés, és lehet, csak én gondolom túl, hogy megkedvelhető-e egy ember csak azért, mert hasonlít valakire, akit szeretünk. Ugyanis két fiú is volt Kati életében, egy hátrahagyott régi barát, és egy új játszótárs, aki iránt csak azért volt olyan bizalommal, mert szakasztott ez a falusi barát. Tízéves gyerekekről szóló történetben persze nem szerelmi drámákat kell reméljen az ember, csak bánt, hogy igazából a végére mindkét fiúval megszakadt a kapcsolata. Kárpótlásul akadt egy aranyos, kezdetleges egymásra csodálkozás egy mellékszálon felsősök között.
Az apukát Zenthe Ferenc, a tanárnőt Molnár Piroska játssza
A happyend természetesen pont olyan, amilyen egy ilyen propagandának is nevezhető sztoritól elvárható: a tanárnő hatására minden osztálytárs segíti és támogatja Katit, akiből a legjobb tanuló, leglelkesebb úttörő, legszebben éneklő gyerek lesz. Ami azért túlzás, de elégedetté is tesz. Legjobban az a jelenet tetszett, amikor engedték a színpadon énekelni, és a külvilágot kizárva csak dalolt és dalolt, és a végére belelázasodott, nagyon érzékletesen leírt pillanat volt.
Azt lehetne gondolni, hogy ez egy megrázó, lesújtó, kemény olvasmány, de remek humorral és mérhetetlen életszeretettel rendelkezik. A hősnő származása ide vagy oda, a cselekmény nagy részében szokásos alsós bonyodalmak zajlanak. Szerintem ez egy olyan mű, amit érdemes lenne megvitatni iskolai keretekben, bár félek, korosztályom tagjainak többségében alig ébresztene empátiát.
Értékelésem:
10/7
U.i.: És nem is mondtam: a másik könyvhöz hasonló Réber László-rajzok! Kedvencem az,
amelyiken a műteremben a fényképek olyanok, mint a Janikovszky-könyvekből megszokott egyszerűbb rajzok.
A Pöttyös könyveket egyszerű, de bájos, átérezhető történetük és gördülékeny, letehetetlen stílusuk teszi élvezetessé. Bár már elmúlt, vagy tán soha nem is létezett az az idő, mikor érdeklődésem középpontjában álltak, néha igazán felüdítő egy jól megírt lányregénnyel kikapcsolódni. Még akkor is, ha komoly témákat is érint.
A Bezzeg az én időmben nem mismásolja el a II. világháború borzalmait, ugyanakkor nem válik nyomasztóvá. A cselekmény nagy részében hétköznapi, időtálló tiniproblémák zajlanak. A főszereplő, Kati esetlen, csetlőbotló, sokat bénázik, de nem idegesítő, hanem nagyon is szerethető. A regény sokban Szabó Magda műveire emlékeztet, de azoknál humorosabb, kevésbé drámai.
A középpontban az első szerelem áll, teljesen reálisan ábrázolva. Annak ellenére, hogy a vágyakból szőtt hazugság megvalósulása vagy a filmstúdióbeli találkozás mesébe illő, a Lacival összejövés mentes minden hatásvadász felhangtól. Csak úgy természetesen megtörténik. Imponál, hogy nem egyszerűen szerelmesek, hanem legjobb barátok is. Tetszenek a közös programjaik és titkaik, a zenehallgatás meg a kis papírfigurák. Ritka az ilyen párkapcsolat a mai love storykban. Az egyetlen, amit zokon vettem, amikor a fiú kigúnyolja Katit, amiért nem tud valamit, engem ez biztos nagyon bántana. Na, és ugye a vége nagyon elkeserítő. Így van súlya a történetnek, és így hiteles történelmileg, de legalább az első bált, egy gyönyörű estét kaphattak volna, mielőtt el kell válniuk.
Van Zsoldos Vera által illusztrált kiadás is
Kati nekünk, az olvasóknak üzeni, hogy nézzünk kicsit magunkba, milyen jó életünk van, bezzeg az ő idejében sokkal nehezebb volt. És igen, valószínűleg nem tudhatjuk, esetleg nagyon kevesen, milyen tizenhárom gyereket felnevelni egy tanyán, egy tankönyvet cserélgetni három testvér között, fűtés nélkül tengődni vagy nem merni felvállalni a szülők előtt a szerelmünket, mert mást szánnak nekünk. De hazudni egy pasit, hogy a barátnők irigykedjenek? Eltűrni a kishúgok szekálását a rendetlenségünk miatt? Fogcsikorgatva korrepetálni elviselhetetlenül buta társainkat? Protekcióval bejutni egy fizetős iskolába? Mi vagyunk Kati leendő lánya, aki ne értse meg, ne értse meg. De megértjük. Legalábbis én megértettem.
Értékelésem:
10/8
U.i.: Szeretném kiemelni az illusztrációkat. Én még mindig nagyon szeretem, ha egy regényben vannak képek. Réber László pedig bebizonyította, hogy nem csak a Janikovszky Éva-könyvek egyszerű, kissé gügye, de ettől imádnivaló figuráit, hanem igazán szépen megmunkált rajzokat tud kivitelezni.
Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok (Ambrózy báró esetei 2.)
A csodálatos Leányrablás Budapesten után szinte ugrottam volna a folytatásért, ami szerencsére hamarabb eljutott hozzám, mint gondoltam. Nem csalódtam a második részben, hasonlóan zseniális, sőt fordulatosabb történetet kaptam.
Ebben a kötetben még érezhetőbb a rengeteg kutatómunka, ezért sokkal több a lábjegyzet is, de nem baj, igazán jó érzés tudni, melyik szereplő létezett igazából, mettől meddig élt, sőt hol lakott – legszívesebben végigjárnám az összes helyszínt. Budapesten kívül Rozsnyón és Triesztben is bonyolódik a cselekmény, ez utóbbi pedig azért érdekes, mert ha nem is pont ott, de Horvátországban olvastam azt a részt. Számos új kifejezést is tanultam, ami bizonyítja, hogy ezt a regényt az oktatásban is lehetne használni.
Rudnay Béla rendőrfőkapitány
A krimiszál már túlontúl csavaros, kezdtem azt gondolni, hogy nem lehet rendesen lezárni, de sikerült. Bár az előző rész függővéggel zárult, igazából az a szál, Emma elrablásának oka, már nem is lényeges. Helyette egy rakás indokolatlanul elkövetett bűnténnyel szembesülnek hőseink, amikben a felbujtó mégis ugyanaz, és ez nem tűnik erőltetettnek, mondvacsináltnak. Számomra a legszomorúbb az az eset, amikor az őrült lelőtte a gyereket, mert meggyőződése volt, hogy álruhás idegen lény – majdnem sírtam, hogy miért, miért történik ilyen a világban? Amellett az egyszerre több fejtegetett rejtély azért is hiteles, mert ilyen a detektívek élete, nem mindig csak egy aktuális bűnügy van terítéken.
Eközben szegény Emma tényleg cseberből vederbe esik, mágnesként vonzza a bajt. A két nővér sorsából engem az övé érdekel kevésbé, és nagyon piszok írói húzás, hogy mindig a legizgalmasabb pontokon kell átváltani az ő részére, de azért jó volt látni, hogyan fejlődik, erősödik az idősebbik Hangay lány. A végkifejlet mindkét vonalon kellőképpen feszültségteljesen és furmányosan zajlott.
Erdős Renée
Hülné automatikusan repült a valaha általam olvasott legellenszenvesebb karakterek listájára, egyszerűen elviselhetetlenül kegyetlen, és hát a fia se kutya. Emma (Cili) új lakótársait viszont nagyon megkedveltem, különösen a naiv kis Márit, kíváncsi vagyok, az ő sorsuk hogy alakul. A valóban létezett személyek közül Erdős Renée költőnő szerepeltetésének örülök a legjobban, mélységesen egyetértek vele, az pedig külön öröm, hogy mögötte egy férfi író szajkóz feminista gondolatokat. Összességében pedig úgy érzem, az abszolút kedvencem Tarján Vili, és hogy a végén ő is hősködhetett kicsit.
Tarján Vilmos
Az én lelkem romantikus része közben annyira szurkol a két főszereplőnek, ahogy csak ritkán szokott. A laborbeli “majdnem csók” jelenetet többször is újraolvastam, annyira remekül van megírva. És bár már nagyon örülnék, ha összejönnének, másrészt így még izgalmasabb, mikor nem egyik pillanatról a másikra zajlanak a dolgok. Csak miért kell Ambrózy ilyen hülyeségeket mondjon, hogy mostantól Mili tekintsen rá, mint a bátyjára? Emmának sincs nagyobb szerencséje a szerelemben, a tragédia után ugyan találkozott egy hozzáillő férfival, aki egész más, mint Tóni, de ő aztán gyorsan el is tűnt. Gondolom, azért újra fel fog bukkanni egy ilyen felvezető után.
Az író vallomása a könyv végén kellemes meglepetés. Jó látni, hogy nincs elszállva magától, kicsit bűnbánó, amikor átírja egyes történelmi személyek sorsát, és igazolja, hogy mennyi munka állt az írás mögött. Az már biztos, hogy kevesen tudnak olyan fantasztikus-imádatos-bravúros-nagyszabású történetet megalkotni, mint ő.
Értékelésem:
10/10
Van itt egy másik történet is:
Böszörményi Gyula: Beretva és tőr (Ambrózy báró esetei 2,5)
Amíg a harmadik, befejező rész nem jelenik meg, addig is akad egy rövidke szösszenet Richárd és Mili kalandjaiból.
Jobb, hogy a borítóra nem Muzaffer ed-din Qajar sah került
A második rész izgalmasan kezdődött a perzsa sah látogatásával, de a későbbiekben ez egyáltalán nem kapott jelentőséget. Végre kiderült, mi is történt akkor, és hát ez is egy felettébb izgalmas história. A legfőbb problémám a kötet hossza volt, mert bár ilyen kevés oldalon is nagyszerűen levezetődött az ügy felgöngyölítése, nem túl sok erőfeszítéssel lehetett volna ebből egy nagyregény is.
Tetszett, hogy míg a két “normális hosszúságú” regény azért sűrűn elég komor hangulatú, ez a kisregény, bármilyen szörnyűségek is történnek benne, könnyed marad, szinte már vígjáték. Különösen jót mulattam, még ha morbid is, a testrészgyűjtőn, valamint a csaptelep formájú véraláfutáson. Az sem mellőzhető, hogy a helyszín egy hotel, merthogy én imádom a szállodában játszódó történeteket.
Felüdítő félórácskát okozott nekem ez a novella, de mivel hagyott kivetnivalót maga után, olvastam volna még, az értékelésem csak
10/9
Ui.: Most már epedve várom a harmadik kötetet. Furdal a kíváncsiság, milyen ármányra és főképp milyen kézfogóra utal a cím. És az sem ártana, ha még jó pár ilyen kis csemegével örvendeztetné meg Böszörményi mester a rajongókat.
Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten (Ambrózy báró esetei 1.)
Hú, össze kellett magam egy kicsit szedjem, mert elsőre biztos csak szuperlatívuszokban tudtam volna áradozni erről a könyvről! De tényleg, bár az eddig értékelt könyvek nagy részének jó pontszámot adtam, az Időfutár óta nem került ilyen imádnivaló történet a kezeim közé.
Először kicsit bizonytalan voltam, mert még nem olvastam Böszörményitől, és eddig nem annyira vonzottak az írásai. Aztán meg féltem, hogy hiába krimi, attól még túl lányos-romantikus lesz (pláne hogy Vörös pöttyös, ami nekem azért nem a legértékesebb könyveket jelenti). Ám miután annyi jót olvastam róla, és még egy barátnőm is ajánlotta, hát tettem vele egy próbát. És milyen jól tettem!
Ahogy elképzeltem: Mili (Keira Knightley)
Kiskorom óta szeretem a nyomozós sztorikat, és valamiért abból is inkább azokat, amik régebben játszódnak. Már az Időfutárban is imádtam az 1800-as évek eseményeit (az még a sorozat jobbik felében történt), és a Kossuthkiflin is jól szórakoztam a tévében, most meg már végképp úgy érzem, hogy szívesen élnék akkoriban (még ha, mint ebben a műben is kiderül, nem épp a legkedvezőbb egy fiatal lánynak), de legalábbis kedvem támadt meglátogatni a helyszíneket, fővárosunk múltat idéző régióit.
Ki kell emelnem, hogy nyelvileg a szöveg stílusbravúr. A régi szavak nem teszik érthetetlenné, inkább kicsit viccessé (Sándor bácsi jutott eszembe az Időfutárból), mindenesetre teljesen olyannak érződik, mintha a cselekmény idején íródott volna. (És ahogyan angolóra után legszívesebben továbbra is angolul beszélnék, olvasás után majdhogynem régiesen kezdtem társalogni.) Ez tipikusan az a könyv, ahol még a hosszan tárgyalós vagy berendezés-leíró részek is izgalmasak. Elsőre kicsit fura volt, hogy Mili E/1-ben mesél, Emma szála viszont E/3-ban van, leginkább pedig az, hogy amikor Mili szálán ő nincs jelen, azt is ő meséli, de végül megszoktam. Legnagyobb elismerésem az író úrnak pedig azért jár, mert Mili szemszögéről simán azt gondolnám látatlanban, hogy egy lány írta. Ilyen a jó szerző.
Ahogy elképzeltem: Ambrózy (Hugh Jackman)
Világteremtésileg szintén stílusbravúr. Rengeteg fáradságos kutatómunkával járhatott, amíg ilyen gördülékenyen és kézzelfoghatóan az olvasók elé teremtődött ez a néhai világ. Ötletes, hogy mennyi valóban létezett szereplővel operál, aminél megint csak, bocs, hogy ismét az Időfutárral jövök, nem éreztem, hogy nagyon meg lennének sértve.
A szereplők közül Milit és Emmát egyformán megkedveltem, nem nagyon tudtam köztük különbséget tenni, de hát testvérek (még ha nem is egészen, úristen, hogy ámultam!). Bírom a kemény csajokat, az ő idejükben pedig külön menő, hogy bátrak, harciasak, nem ijedősek, és nem azt várják, hogy majd a férfiak megcsinálják. Elgondolkodtató, hogy velem egykorúak, mégis idősebbnek érződnek, abban a korban előbb kellett felnőni. Ambrózy báró elég idegesítő, arrogáns, öntelt és amennyire okos, másban annyira buta, de remek karakter. Remélem, a továbbiakban megenyhül, és lelepleződnek a titkai. Hangay Árpádot nagyon sajnálom, Ottó kuzin kellően gyanús volt, Terka néni és Agáta mama különösen a szívemhez nőttek, Tarján Vili is, Kaméleonka örülnék, ha még visszatérne és különben is “hogy a francba csinálja?”, és tele van még a sztori mindenféle érdekes mellékszereplővel, meg mini kabaréjelenetekkel, mint az elmegyógyintézeti vécésé vagy az éjszakai postásé.
És bármennyire is féltem a romantikától, hát az itt pont annyi van, ami abba a korba belefér, és még annál is kevesebb. Dicsérendő, hogy Mili abszolút nem olvadozik Richárdtól, fordítva meg aztán főleg nem, de a szórakoztató évődéseikből és szellemes szócsatáikból érezhető, hogy előbb-utóbb, inkább utóbb szenvedélyesen egymásba fognak habarodni. Egyáltalán nem idegesítő, és én repesve szurkolok nekik. Emma oldalán meg ezzel szemben szegény Tóni annyira aranyos, előzékeny, figyelmes, udvarias, minden lánynak ilyen kéne volt, hogy kívánom, Emma (aki nem halhatott meg!) talál magának egy hasonlóan rendes legényt.
Ahogy elképzeltem: Emma (Audrey Hepburn)
A krimit pedig, ami mégis csak a legfontosabb, hát egyelőre nem tudom hova tenni. Nem kell félreérteni, nem logikátlan, csak folyton érkeznek az újabb szálak, és még nem állt össze a teljes kép. Sejtettem, hogy Emma még nem kerül elő az első kötet végén, de hogy még a teljes ügy nincs lezárva… Ráadásul azt hallottam, hogy a második részben rengeteg új esettel kell a hősöknek szembenézniük. De nem aggódom, mert ha ez a könyv ennyire fantasztikus-csodálatos-sohajobbat, akkor nyilván a folytatása is ezen a szinten lesz.
Szóval összefoglalva imádom. Úgy érzem, mintha már évek óta jó ismerőse lennék a szereplőknek, és követném még őket nagyon sokáig, sok kalandon keresztül. Reménykedem, hogy hamarosan belevethetem magam a Rudnay-gyilkosságok kinyomozásába (Drága Anyu, Drága Apu, olvassátok ezt?). Az értékelésem mi más is lehetne, mint egy szép kerek
10/10
Fun fact: Pont Emília napon végeztem a könyvvel. Boldog névnapot, édes Mili!
Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi (Kezdet; Együtt; Egyedül; Barátok; Remény; Ketten; Útvesztő; Örökké; Kalauz)
A második kritikám, stílusosan a kedvencem után szóljon egy olyan könyvsorozatról, amit finoman szólva nem kedvelek. A Szent Johanna Gimi ugyanis, bármennyire szeretik és méltatják, csak nyomokban tükrözi híven a magyar középiskolások életét és megpróbáltatásait. Bevallom, amikor elkezdtem, szerettem a sorozatot, sőt, rajongtam érte. Aranyos volt, hétköznapi, nem történtek benne világmegváltó események, és ez így volt rendjén. De a vége felé egyre csak romlottak a dolgok, végül a nyolcadik kötet már olyan elviselhetetlen volt, hogy azóta az egészre más szemmel nézek.
Fizetős magánsuli úrigyerekeknek, kis létszámú osztályokkal, kötelező franciát tanulni, és szokatlan témaheteket tartanak. Nem éppen egy átlagos magyar középiskola, de még csak nem is valami jobbféle alternatív. Olyannyira szigorú, hogy nem lehet sminkelni, még körmöt lakkozni sem, még egy rövid szoknyáért vagy ujjatlan felsőért is megszólják az embert, akinek kábé nem is lehet saját stílusa. Úgy hirdetik, ide mindenki szívesen járna, de mivel a speckó eseményeken kívül (amik tényleg ötletesek) semmi különleges nincs benne, sőt még merev és bigott is, arra jutottam, hogy a lelkes olvasók nem magába az iskolába, hanem a főszereplő osztályba járnának. Ezzel rá is térhetünk a következő napirendi pontra.
A szereplők közül alig lehet valakit igazán szeretni. Sablonos, egy tulajdonsággal rendelkező, végtelenül eltúlzott és magát jófejnek hívő bunkó karakterek népesítik be az intézményt, különösen 9.-12. B osztályunkat. Az osztály háromnegyede síkhülye, mégis felvették őket, és a végén mind sikeresen leérettségiznek! Ráadásul mindenki jómódú, a legtöbben egykék, és elváltak a szüleik, mindenki közel lakik az iskolához és egymáshoz, senki nem azt szereti, amit ténylegesen a kamaszok zöme (mind fölényesen megvetik a popzenét, Reni pedig kis kivételekkel csak régi könyveket olvas), senki nem keveredik igazán komoly problémákba, mindenki boldog és szereti egymást. Félre ne értsetek, azokat a történeteket se kedvelem, amiknek az írója pont hogy átesett a ló másik oldalára, és minden karakter szenved valamitől, de ez az idill már kínosan hiteltelenül hat.
Reninek jobb dolga sincs, mint szenvedni
Renátával képtelen voltam azonosulni, hiába könyvmoly, hiába az egyik legjobb tanuló, hiába van a piszkálás célkeresztjében. Önző, hisztis, hiába van kikiáltva okosnak, ha félelmetesen buta tud lenni, befolyásolható, rángatható, és a legrosszabb, hogy nem egyszerűen átlagos, hanem semmilyen. A sorozat igazából az ő fejlődési regénye – rossz irányba. Míg az elején szerény, csöndes, félénk, a végén már gátlástanul (ha csak írásban is) lealáz, bekategorizál, kigúnyol másokat, miközben úgy van beállítva, hogy ő a lány, aki semmit nem tud a világról.
Cortez meg a rajongótábora
Olyan fiú, mint Cortez, olyan meg nincs, de nem is hiányzik. Egy titokzatoskodó, kiismerhetetlen, lányokkal játszó, népszerűségében fürdő királyfi, akiről aztán kiderül, hogy igazából segítőkész és becsületes, és szegényt elhagyták a szülei, és hogy mindvégig őszintén szerette hősnőnket. Ez nem a magyar valóság, ez vagy egy amerikai tinifilm, vagy egy tündérmese. Haller tanár urat azért bírom, meg Jacques-ot, Gábort és szegény Karcsit is. És a kedvencem: Arnold. Na, ő én vagyok. Mennyibe fogadunk, hogy egy hasonló bejegyzést írna gyűlölt egykori alma materéről?
Arnoldot miért kellett kifordítani magából a 6. részben?
Akadnak tényleg vicces helyzetek, de gyakran mások rovására sütnek el jópofának hitt beszólásokat, és sokadszorra már nem vicces ugyanaz, mint Virág kutyájánál a “na, nem az igazi aktuális imádott hírességet, hanem a kutyát”, vagy az anyuka értékelhetetlen főzéstudománya. Meg vannak ezek az életbölcsességek, mint “kilencedikben Johnny Depp kötelező” vagy hogy “minden iskolában van egy kilencedikes, aki befordulva Poe-t olvas”. Hol lettek ezek törvényszerűen megállapítva?
Virág először csak butuska volt, aztán ahogy nőtt, egyre dedósabb is, de legalább cuki
Legszörnyűségesebbek azok a leíró részek, ahol Reni vagy morálisan oktat olyan erkölcstelenségekről, minthogy 14 éves lányok plázába járnak és pasiznak, illetve mikor arról prédikál, hogy az ő osztályuk a legjobb a suliban, nincsenek mások, akik ilyen összetartóak lennének, nem baj, hogy különbözőek, és szentencia szentencia hátán. Aztán az írónő bizonyos ismereteket illetően elég félművelt: például Reni könyveinek listájánál a Kalauzban, azt írja, a Jane Eyre Emily Brontë műve, meg amikor Reni a farsangon a Baz Luhrmann-féle Rómeó és Júliából öltözik be Júlia angyalszárnyas jelmezébe, és a fiúk kiröhögik, hogy milyen béna film az már, pedig egy modern bandaháborús, lövöldözős feldolgozásról beszélünk, azok a srácok imádnák.
Kinga majdnem egy diagnosztizált pszichopata
A Kalauz nem rossz ötlet, de azért nem Laura találta fel a spanyolviaszt, például a Twilightnak sokkal tartalmasabb a hasonló kiadványa. A rajzok szépek, és a szereplők kedvencei jól kitaláltak (habár nem értem, miért van pl. Edina barátnőinek, mikor nem is fontosak), néhány kimaradt jelenetnél érthetetlen, hogy miért maradtak ki, a borítóötletek viccesek, és kiderül néhány nagyon érdekes tény és funfact. A legjobb jelenetek válogatás azonban csak plusz lapkitöltés, a zenék random válogatottak, és nem derül ki, hogy inspirálták a jeleneteket, miért azok kerültek bele, a könyvlista rövid és pontatlan, a levél Corteznek pedig nem egy részletnek hangzik, hanem egy teljes levélnek, és a könyvben is simán benne lehetett volna.
Az egész sorozat koncepciója is valahogy megbicsaklik az én szememben. Ha tényleg az iskola lenne a középpontban, talán érdemesebb lett volna több szemszögből bemutatni a diákok mindennapjait, és nem egy különösen szerencsétlen példány sirámaihoz asszisztálni nyolc köteten keresztül. Amennyiben viszont egy kamaszlány életébe betekintés a lényeg, nem éppen hihető, hogy a naplójában ilyen részletekbe menően képes dokumentálni az osztálytársai apró rezdüléseit, miközben a sulin kívüli élete háttérbe szorul, a hétvégék és nyarak alig kapnak néhány bekezdést, mert így a tartalom elég kiegyenlítetlen, és gyakran monoton. Kiskamasz lányoknak, akik még csak ábrándoznak a gimibe járásról, egyszeri olvasásnak kellemes lehet, de szerintem erősen eltúlzott mértékű az istenítés, ami körbevesz egy ilyen semmi újszerűt nem mutató, és még azt is sztereotipikusan, nem mindig megfelelő üzeneteket közvetítve csináló irományt körbevesz.
(A körző titka; A királynő palástja; A próbák palotája; A káosz temploma; A por hatalma; A holnap ostroma)
Nagy sokára, de megérkezett az első könyvértékelés! A választás nem volt nehéz: mindenképpen a kedvenc könyvsorozatomról, az Időfutárról szerettem volna írni. Szinte el se lehet mondani, mennyit jelent nekem ez a könyv. Ez volt az egyik, ha nem az első olyan sorozat, ahol tűkön ülve kellett várjam minden kötet megjelenését, pláne, hogy brutális függővéggel zárulnak, tippelgettem, mi fog történni, és milyen színű lesz a borítón a cím :).
Az alaptörténet, vagyis az időutazás, már túlságosan is elcsépelt, mégis sikerült újat mutatni, a végeredmény pedig zseniális. Hogy miért? Be kell látnom, az egyik kedvenc műfajom a magyar ifjúsági kalandregény, hisz megtalálhatóak benne az ismert helyszínek, de nem olyan semmiről se szóló, mint egy realisztikus gimis könyv, hanem olyan izgalmakat hoz közeli környezetben, mint külföldi társai. Különösen az első kötetekben kapnak szerepet a nevezetességek, a Gül baba türbéje, a Várszínház, a Lukács fürdő, és ez olyan jóleső érzés!
A mai Budapest
Az 1700-as évek Bécse
Az ókori Róma
A jövőbeli Búraváros
A szereplők könnyen bekategorizálhatók, de végtelenül szerethetőek és szórakoztatók. Hanna, a vadóc, makacs hősnő, zseni barátnője, Zsófi, aki később géppisztolyos végzet asszonyává válik, Tibi, az esetlen srác, a poéngyáros Szabi, a plázacica Edina, az okostojás Bulcsú, a szépfiú Benedict, az okostojás-szépfiú Ervin, Sándor, a jóságos bácsi, gyerekkorában a cuki Sanyika, a hősies tornatanár Géza bá, az érzelmes magyartanárnő Rogyák Mari, a harcias konyhásnéni-nagymama Vali néni, a bogaras Pusztai professzor és Tekla lánya, és én hogy szeretem mindegyikőjüket! Még Felemásszeműt is, aki egészen megjámborult a végére. Természetesen utálom Bujdosónét, aki az igazi főgonosz lett a végére, az arkhónt, aki az igazi főgonosz lett volna hirtelen, valamint képtelen vagyok megkedvelni a köpönyegforgató Charlotte-ot. Ötletes a valóban létezett személyek beépítése a történetbe, és egyikőjüknél sem érzem azt, hogy meg lenne gyalázva az emlékük, akkor se, ha nevetségesen, vagy nagyon gonoszan ábrázoltak.
Jelenet a debreceni Csokonai Színház előadásából
Nem csupán a történelmi korszakok, hanem a családi és iskolai helyzetek is elképesztően hitelesek. Érződik, hogy a szerzők ismerik a mai fiatalságot. Akár még a fikciós szál nélkül is megállnák a helyüket a sulis és otthoni bonyodalmak, de persze sokkal jobbak így kalandokkal felturbózva. A humor pedig egyszerűen fergeteges! Körülbelül minden harmadik mondatnál meg kellett állnom, mert nem bírtam ki nevetés nélkül. A legjobb jelenetek Szabikához, meg a drága Sándor bácsihoz kapcsolhatók, de a többiek is sűrűn keverednek olyan vicces szituációkba, amire képtelenség felkészülni.
Azért persze nem vagyok maradéktalanul megelégedve a sorozattal. Bár tetszik a történetvezetés, és hogy milyen idősíkokat látogatnak meg, az nem, hogy ez is egy mostanában oly divatos disztópia lett a végére. Érdekes eljátszani a kiszáradt Balaton és hasonló magyar jövőképek gondolatával, mégis úgy érzem, eltömegesedett a sztori azzal, hogy itt is a futurisztikus rendszer lezúzása a végső megoldás. Amellett éles a különbség a már megtörtént, forrásokkal alátámasztható múlt és az elképzelt, megjósolhatatlan jövő ábrázolása közti különbség: a történelmi korszakok precízen, informatívan bemutatottak, míg Búraváros némileg gyerekes és szürreális.
A rádiójáték főszereplői: Nagy Katica (Zsófi) és Herman Flóra (Hanna)
Aztán vannak olyan szálak, amikor szerintem az írók (akik ugyebár négyen vannak, ami komoly megbeszéléseket és összetartást követelhet), nem igazán tudtak megegyezni, mi legyen. Ilyen Hanna szerelmi élete: először Andrisra figyel fel, aztán Metzler vonja magára a figyelmét, végül Benedicttel jár tartósan, de azért Fúziónál meginog, és közben Ervin meg Szabi is bepróbálkoznak nála. Az én szívemben ez a katyvasz elégedetlenséget okoz. Határozottan Bendzsi-párti vagyok, ezért különösen felháborít az egész regényfolyamot lezáró pocsék jelenet Hanna nénivel, és legszívesebben rákérdeznék az íróknál, hogy mi történt utána, mert ezt Hanna mégsem hagyhatja! Ellensúlyozásul ott van Zsófi és Tibi, Bulcsú és Tekla, vagy akár Géza bá és Mari néni cseppet sem zökkenőmentes, de imádnivaló kapcsolata.
Akad néhány nem túl jelentős, de szembeötlő logikai bukfenc is, mint hogy az 1. részben elhangzik, hogy Ervin tizedikes, de a 2. kötetben kilencedikes, meg Edina beszól Hanna néninek, hogy dehogy jár Szabikával, neki egy nyolcadikos a barátja, mikor ők a nyolcadikosok. Ugyanígy, amikor Hanna megérkezik a Sigray gimibe, az nyolcosztályos gimnáziumként van leírva, mégis a második részben már tizenkét évfolyamos, majd úgy tűnik, a nyolcadikosok a végzősök. Lehet, hogy ez sokaknak elkerüli a figyelmét, de engem zavarnak ezek az összeegyeztethetetlen részletek.
Rajzolt előzetes (sajnos azóta nem érhető el)
Ezektől eltekintve imádom ezt a sorozatot, és sajnálom, hogy vége lett, mert olvasnám még. Tipikusan az a történet, amikor még számtalan kalandot fel lehetne fűzni a szereplőkre, mert sok kihasználatlan kor maradt, ahova elutazhatnának. Sőt, akár töritankönyvet lehetne kiadni az ő kalauzolásukkal! A borítókat is szeretem, a sok név és kifejezés a borítón már előre sejteti a történetet, ami eredeti, és azért színesítik a vicces kis ábrák is. Az utolsónál pedig egyáltalán nem számítottam, hogy feketébe fordítják a fehéret!
Érdekesség, hogy a történet először rádiójáték formájában jelent meg, és aztán írták regénnyé. Nem követtem a műsort, de tervezem, hogy belehallgatok. A Körző titkából társasjáték is készült, amit előszeretettel játszunk otthon, annak ellenére, hogy bosszantóan szívatós. Kíváncsi lennék, csinálnak-e a többi részből is, és az milyen lenne, nem csak a játékmenet, hanem a később csatlakozó szereplők megrajzolása miatt is.
Ajánlom mindenkinek, tökéletes olvasmány fiúknak és lányoknak is, általánostól időskorig.
A Bezzeg az én időmben nem mismásolja el a II. világháború borzalmait, ugyanakkor nem válik nyomasztóvá. A cselekmény nagy részében hétköznapi, időtálló tiniproblémák zajlanak. A főszereplő, Kati esetlen, csetlőbotló, sokat bénázik, de nem idegesítő, hanem nagyon is szerethető. A regény sokban Szabó Magda műveire emlékeztet, de azoknál humorosabb, kevésbé drámai.
Süntüske 