Egy kis előkarácsonyi ajándékként szeretném megosztani legújabb novellámat, egy képzőművészeti krimit, amit részben Gradimir Smudja van Gogh-képregényének a fejlécben látható illusztrációja ihletett. Remélem, tetszeni fog!
Festőkéz
Gregor Prescott a pályaudvaron várva újra és újra elolvasta a levelet, mely felborította rendezett életét. A negyvenes éveiben járó képkereskedő egy patinás londoni bérház tetőterében lakott, bejárónője, három macskája és a leghíresebb alkotások reprodukciói társaságában. A környékbeli műkedvelők gyakorta megfordultak nála némi csevejre, míg a háta mögött mindenki magának való különcnek tartotta. A férfi nem törődött az őt furcsállókkal, tökéletes harmóniában töltötte napjait, festményeknek és regényeknek szentelve. Legalábbis a külvilág felé ezt igyekezte mutatni.
A levelet egy hűvös októberi délelőtt kapta kézbe. Szenvtelen arccal fogadta a postást, ám a borítékot felnyitva elhűlt. A papír tetejére komor fekete betűkkel gépelték: Gyászjelentés. Gregor idejét sem tudta, mikor ápolt utoljára valakivel olyan szoros ismeretséget, hogy az elmúlásáról értesítenék. Szüleit rég elvesztette, testvérei nem voltak, hölgyekkel csak alkalmi kapcsolatokba bonyolódott. Remegő kézzel, cikázó szemmel sietett végig a szövegen, ami Cécile Duvalle halálát közölte, az egyetlen nőét, akihez életében igazán kötődött. Habár hosszú ideje nem gondolt rá, a hír úgy sújtotta le, mintha tegnap váltak volna el útjaik.
Emlékezete egy szempillantás alatt visszarepítette huszonéves korába, mikor világmegváltó tervekkel képzésre jelentkezett egy párizsi rajziskolába, ami újító szándékkal mindkét nem képviselőit tárt karokkal várta. A művészet iránt érdeklődő francia kisasszonyok körberajongták a tehetséges és szórakoztató brit fiatalembert, ő figyelmét mégis Cécile-re fordította, aki nem jutalmazta színpadias nevetéssel minden megszólalását, és nem loholt utána a folyosón magánleckékért könyörögve. Először csupán az ragadta meg benne, amilyen őszinte átéléssel beszélt a posztimpresszionizmusról és a szecesszióról, később kezdte látni, igazából milyen szép is állig érőre vágott szőke haja és férfias öltönyei mögött. Gregor soha mással nem tapasztalt ilyen magas fokú szellemi összhangot, és amint szerelmük kibontakozott, együtt varázslatos munkákat hoztak létre. Hosszú távon mégsem fért meg egymás mellett két lánglélek, no meg Gregor családja sem nézte jó szemmel, hogy a fiuk egy ennyire öntörvényű nővel él, ráadásul anélkül, hogy feleségül vette volna. Visszatért hazájába, a fővárosba költözött, ahol nem ismerték a múltját, és többnyire elzárkózott más emberek társaságától.
Még fel sem eszmélt a megrázkódtatásból, nyomban újabb feldolgozandó ténybe ütközött: egykori élettársa elhunytával ráhárult egy tizennégy esztendős leány gyámsága. Pontosan ennyi éve léptek külön utakra, és azóta Cécile egyetlen szót sem óhajtott váltani vele. Ezek szerint azt sem érezte említésre méltónak, hogy gyermekük született, pedig ha Gregor tudta volna, hogy kedvese várandós, biztos nem hagyta volna, hogy viszonyuk visszafordíthatatlanul megromoljon. A hivatalos iratokhoz mellékelték Cécile bátyjának, Jérome-nak üzenetét, melyben kifejezte fájdalmát, részvétét, és beszámolt unokahúga természetéről és kedvteléseiről. Vasárnapra ígérte érkezésüket.
*
A várakozás napjaiban Gregor egészen megbarátkozott a gondolattal, hogy van egy serdülő lánya. Bánta az elvesztegetett éveket, viszont a kisgyerekekhez amúgy sem értett, csak macskáiról gondoskodott. Úgy vélte, a lányt bizalommal és szeretettel illik fogadnia, és a lehető legnagyobb jólétben részesítenie. Az egyik kisebb szobáját, amit eddig jóformán raktárnak használt, kellemes lakosztálynak rendezte be, megtöltve divatos szabású öltözetekkel, romantikus regényekkel és porcelánbabákkal. A város összes aukciósházát felforgatta, hogy szerezzen egy példányt Cécile egyik kedvenc Mucha-nőalakjából, akiről vélhetően a nevét kapta Camelia. Programokat szervezgetett, és remélte, ügyfelei sem rökönyödnek meg, honnan lett hirtelen apa a megrögzött agglegényből.
A gőzmozdony süvítését meghallva még utoljára átfutotta a sorokat, aztán fürkészni kezdte az utasokat. Nem volt nehéz észrevennie Jérome-ot, túlságosan hasonlított a húgára. Az ablakon át azonban nem látszott, hogy ülne mellette fiatal lány, és a leszálló tömeg örvényéből is egyedül indult meg felé.
– Rég találkoztunk – biccentett.
– Én is örvendek, természetesen azon túl, hogy mélységesen megráztak a történtek, de mondd, hol maradt a lányom?
Jérome zavarba jőve félrevonta majdnem-sógorát az árkádok alá:
– A helyzet az, hogy itt van – azzal előhúzta a képkeretet, amit eddig hóna alatt cipelt. Gregor nem értette, elvégre nem középkori királyként kellett döntenie leendő feleségéről, hanem befogadnia a lányát, akinek a létezése eddig titokban állt előtte, de kötelességének érezte vigyázni rá, akármilyen is legyen. Mindenesetre alaposan szemügyre vette a festményalakot. Hullámos haja éppolyan rozsdavörös színben játszott, mint az övé, halványlila ruhája átmenetet képzett kislányos és nőies közt. A széken kívül, amin ült, a kép bármiféle eszközt és hátteret nélkülözött. Ahogy Gregor mindinkább beleveszett a részletek tanulmányozásába, a lány egyre elevenebbnek látszott. A műkereskedő már kapiskálta, miről lehet szó, ám azt nem, miért volt erre szükség.
– Nos, köszönöm, hogy elkísérted. Jó utat hazafelé! – köszönt el sietősen Jérome-tól, majd bepattant automobiljába, a festményt maga mellé ültetve.
*
Már félúton járt hazafelé, mikor Camelia megszólalt. Gregor számított erre, mégis kis híján belehajtott az előtte haladóba.
– Azt hiszem, most már üdvözölhetem, apám. Anyám sokat mesélt önről.
– Mi történt vele? És mi történt veled? – fakadt ki a férfi.
– Anyám gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Eleinte csak a kezét fájlalta a sok festéstől, később már minden porcikáját. Nagybátyám gyakran látogatott minket, de lefoglalták a kötelezettségei és saját családja. Anya ragaszkodott hozzá, hogy ön vegyen magához, de a biztonság kedvéért elrejtett itt, arra az esetre, ha védtelenül maradnék…
– Nem lesz semmi baj, Lia. Ugye szólíthatlak így? És nyugodtan tegezz! Megóvlak, és ha hazaérünk, kihozlak ebből a képből!
A lány hálásan elmosolyodott, szemében egy szikrányi szomorúsággal. Gregor máris kedvelte, egyszeriben derűvel gondolt eljövendő közös életükre, és kevésbé találta hátborzongatónak, hogy a festményben tartózkodik.
– Nem most érkezik a kislánya? – nyitott ajtót tűkön ülve a bejárónő, akit már felkészített az új lakó jövetelére. Patty hiányolta a házból az életörömöt, amit szerinte egy csemete nagyszerűen orvosolhatott, bezzeg mikor a macskák játékos kedvükben voltak, nem győzött méltatlankodni miattuk.
– Legyen türelemmel – csitította Gregor, gondosan rejtve előle a hurcolt képet. Persze Patty úgyis mozdulatlannak látta volna, de fő az elővigyázatosság.
– Látom, egy új festményre viszont megint sikerült szert tennie – szólt még utána epésen az idős asszony.
*
Cameliát azonnal megigézte a műtárgyaktól zsúfolt, bohém eleganciájú lakás. Apja a szalon falához támasztotta a keretet, és megérintette a vásznat.
– Meg tudod fogni a kezem?
– Sajnos nem vagyok elég erős, hogy kijöjjek, pedig sokat gyakoroltunk Anyával!
– Én pedig már időtlen idők óta nem csináltam hasonlót. Muszáj volt ezt ekképp megoldanotok?
– Anya mindig ráérzett a helyes lépésre.
– Igazad van. Többek közt ezért sem bírtam neki ellenállni. Miket mesélt rólam?
– Bár haragudott a kapcsolatotok csúfos végéért, mérhetetlen szeretettel és tisztelettel viseltetett irántad. Lenézték, mert egyedül nevelt, de eszébe sem jutott, hogy férjhez menjen pusztán a rend kedvéért. Vágyott rá, hogy találkozzunk, csak sosem adódott megfelelő alkalom.
– Értem. Figyelj, én minden követ megmozgatok, hogy kijöhess a képből, de attól tartok, az adottságaim már nem a régiek. Addig is, neked kényelmes odabenn?
– Anya töviről hegyire kiképzett. Elmagyarázta, hogy a festményen belül leállnak bizonyos létfunkcióim, nem kell ennem, aludnom, tisztálkodnom, és nem is öregszem. Megeshetett volna, hogy miután vele végez a sorvadás, engem senki sem talál meg, és mivel gyenge vagyok a kiszálláshoz, örökre ifjú és magányos maradok kereteim közt…
Gregor legszívesebben átkarolta volna a sírás küszöbén álló Liát. Átkozta érzéketlenségét, amiért csak most gondolt bele igazából a lány helyzetébe. Elvesztette az édesanyját, egyetlen támaszát, és kénytelen egy másik országba költözni valakihez, aki feltehetően az apja, összességében mégis egy idegen. És ha ez nem lenne elég, csapdába ejtette az a különleges képesség, ami keveseknek volt birtokában rajtuk kívül.
Annak idején a rajziskolában néhány növendék titkos gyűléseket szervezett, amiken újszerű technikákkal kísérleteztek. Gregor, mi tagadás, azért csatlakozott a körhöz, mert a Duvalle-testvérek is tagjai voltak, és szerette volna elkápráztatni Cécile-t. A résztvevők hamarosan káprázatos felfedezést tettek: ha erősen koncentráltak, lehetőségük nyílt belépni a festmények világába. Lenyűgöző élmény volt beleolvadni a műalkotásokba, látni életre kelni az ikonikus figurákat. Kívülről nem látták őket mozogni, ellenben bent tartózkodó társaikat igen, kommunikálni is tudtak. Beavatatlanok észrevehették, ha egy kép új alakokkal bővült, ám szemüknek ők is egy helyben állónak tűntek. A csoport Festőkezűeknek nevezte magát, mert az utazások furcsa mellékhatással jártak: a vándorlók ügyesebbik kezén a bőr olyanná vált, akár a vászon, szőrük közé ecsetszálak vegyültek, vér helyett pedig festék folyt ereikben.
Cécile kimagasló készségekkel rendelkezett, játszi könnyedséggel volt képes tárgyakat kiemelni a képekből, átjárókat nyitni egymás mellett függők között, és a jelek szerint igyekezett lányát is felruházni tudásával. Lányát, aki most apjával együtt se ki, se be állapotba került. Meglepően hamar hozzászoktak ehhez a szürreális együttéléshez. Gregor sajnálta, hogy nem érinthetik meg egymást, bűntudata volt étkezéskor, alváskor, de Lia szemlátomást jól viselte. A férfi, amint szabadideje akadt, odahúzta karosszékét a képhez, és beszélgettek vagy felolvasott a lánynak. Patty értetlenkedését is elhárította, macskái viszont valamit sejthettek, mert előszeretettel kuporodtak Lia „lábaihoz”. Lassacskán azt is megengedte magának, hogy elvigye lányát parkba, kávéházba, nem akarta megvonni tőle a város feltérképezését. Nem érdekelte a szomszédok rágalma, miszerint a jó öreg Prescott úgy becsavarodott a pingálmányai közt, hogy egy gyermeklány portréjával randevúzik.
*
– Botrány! Az évszázad műkincsrongálása! – hirdette a rikkancs, akitől reggelente Gregor a napilapot vette. Általában unottan lapozta át az újságot, ám a mai szalagcímre felkapta a fejét. A cikk lehetetlen bűntényről adott számot, melynek elkövetői úgy csonkítják meg a festményeket, hogy egy-egy részletet tüntetnek el róluk, és azok helyét sértetlennek látszóan kitöltik. Első pillantásra nem is szembeszökőek a hiányosságok: egy szál van Gogh-napraforgó, egy Cézanne-körte, egy Degas-balettcipő… Művészek, szakértők, restaurátorok mind tehetetlenül álltak az eset előtt, Gregor azonban tisztában volt vele, hogy a tettet kizárólag Festőkezűek követhették el, csak az volt a kérdés, milyen indítékkal.
Camelia továbbra sem volt képes kilépni keretéből, de már átlátogatott gyűjteményük más darabjaira, ami remek elfoglaltságnak bizonyult számára, teljesen kivirult. Apja büszkén tekintett rá, hisz bár nem tőle kapta neveltetését, ráismert benne legjobb tulajdonságaira. Gyermeke kíváncsisága, éles esze, jóindulata beragyogta hétköznapjait, a gyanakvó hang a fejében mégsem hallgatott el. Egy éjjel a férfi kaparó torokkal ébredve rémálmából, kábultan botorkált ki egy pohár vízért. A szalon sötétjében is feltűnt neki, Lia nincs szokott helyén, és ugyan sejtette, felfedezéssel tölti álmatlan éjszakáit, nyugtatta volna annak tudata, merre kószál. Testét kezdte átjárni az aggodalom, ahogy megvizsgálta a lakásban és az üzletében kiállított kollekciót is, eredménytelenül. Már visszafeküdt volna, mikor a lány berontott a legközelebbi festménybe.
– A szívbajt hoztad rám! Hogy képzeled, hogy elcsavarogsz?
– Csak kirándultam, ahogy szoktam. Kimerítő állandóan virrasztani! Bevallom, néha elkóborlok hazulról, a képeket járva bepillantok múzeumokba, otthonokba, de ilyenkor senki sincs ébren, nem bukok le.
A lány heves mentegetődzése közben kabátkája alól egy köznapi, valahogy mégis kivételes fehér napernyő csusszant ki.
– Mondd, hogy az nem Monet-tól van – ütötte arcul Gregort a felismerés.
– Meg tudom magyarázni!
– Komolyan te lennél a rejtélyes fosztogató, aki a művészvilágot félelemben tartja?
– Igen, én loptam el mindent, de kényszerítettek! Akiknek dolgozom, bántották Anyát, és ha nem hozom el nekik ezeket, engem is fognak!
– Nem tűrök meg egy tolvajt a házamban, főleg nem olyat, aki a festészet szentségében tesz kárt! Elhalmoztalak törődésemmel, és így hálálod meg? Különben sem biztos, hogy az én gyerekem vagy!
Camelia könnyekben kitörve viharzott el. Gregor egy pontig tudta követni útját a képeken át, aztán végleg szem elől vesztette.
*
A következő nap az őrjítő tehetetlenségről szólt a műkereskedő számára. Bízott benne, hogy Lia túllép sértettségén, és visszatér, később szorongás fogta el, ahogy felidézte a lány szavait anyját bántó megbízóiról. Lehetséges, hogy Cécile-lel nem is izomsorvadás végzett, hanem meggyilkolták? Milyen elvetemültnek kell ehhez lenni, mint ahogy a festmények megtépázása is kinek okoz elégedettséget? Gregor rájött, hogy kérdéseivel egyetlen személyhez fordulhat: Jérome Duvalle-hez, aki szoros kapcsolatot ápolt lánytestvérével, nem mellesleg ifjúkorukban ő is Festőkezűként tevékenykedett.
Telefonált neki, de leszögezte, részletekbe bocsátkozni feltétlenül személyesen kíván. Kapóra jött, hogy a másik férfi éppen fel kellett utazzon a hétvégére kisebb üzleti ügyek elintézésére. Kora este, sötétedés után, egy félreeső sikátorban ejtették meg a találkozót. Hogy miért nem találták megfelelőnek Gregor lakását vagy Jérome hotelszobáját, egyszerű oka volt: mindenhol ékeskedtek festmények, és fennállt a veszély, hogy valaki azokon át lopakodik be kifülelni őket.
– Sürgősen, négyszemközt akartál beszélni, úgyhogy gyanítom, nagy gondban vagy – tért rögtön a tárgyra Jérome.
– Cécile-ről és Cameliáról lenne szó. Jól tudod és elfogadtad, hogy szerettem a húgodat, és bár megdöbbentett a létezése, szívemhez nőtt a leánykája is. Nincs rálátásom, mennyire avattak be téged a dolgaikba, így arról sem, van-e fogalmad Lia bűnözőlétéről. Mélységesen csalódtam benne, és nem bírom eldönteni, mennyi volt igaz abból, amit megosztott velem.
– Felesleges köntörfalazni: mindenben mellettük álltam. Nem sokkal azután, hogy összevesztetek, és a körből is kiszálltál, nézeteltérések alakultak ki a tagok közt. Egyesek képtelenek voltak belátni saját tehetségtelenségüket, és felindultságukban arra esküdtek, hogy mások remekeinek elemeiből kontárkodják össze a saját művüket. Semmit sem jelent számukra a tisztesség, a szerzői jog, az egyedi létrehozásának öröme, kizárólag a féktelen bosszúvágy élteti őket. Csakhogy ők maguk, bár bejuthatnak a képekbe, nem rendelkeznek a képességgel, hogy változtatni is tudjanak azok beállításain. Húgomon és unokahúgomon kívül nincs is tudomásom másról, aki jártas ilyesmiben, ezért kerültek célkeresztbe. Cécile-t foglyul ejtették, hogy így zsarolják Liát, aki vállalta a rablások kivitelezését. Anyja tudta, hogy befolyásolhatóbb nála, hát elrejtette egy keretben, amiben nem érhették volna el a gazemberek. Úgy tűnik, mégis megtalálta a kiutat, és azt hiszi, ha teljesíti, amire kényszerítik, végleg békén hagyják őket.
– Szegény kincsem… Várjunk! Jól szűrtem le, hogy Cécile életben van?
– Igen, és valószínűleg egy festményben raboskodik, azonosítatlan helyszínen. Ahogy ismerem, nyilván már fáradozik a szabadulásán, de eddig nem adott jelet. Közösen dolgoztuk ki a betegséges fedősztorit, gyártattuk le az igazoló okiratokat. Cécile arra törekedett volna, hogy előtted se maradjon semmi rejtve, én erősködtem, hogy így biztonságosabb. Persze akkor még nem kötötte az orromra, hogy a képben juttatja el hozzád a lányotokat. Így mindenképp belekeveredtél, de utólag végiggondolva tán jobb is. Ha sikerül felélesztened az ösztöneid, hatalmas segítségünkre leszel.
Gregor megköszönte a dicséretet, majd egy kis szünet után kibökte, ami még nyomasztotta.
– Remélem, nem érzed kínosnak, hogy erről is faggatlak, de nem hagy nyugodni Lia származása. Annak ellenére, hogy külsőleg és belsőleg is tagadhatatlanul hasonlít rám, nem stimmel, hogy én legyek az apja. Igaz, az érveim alapján más se lehetne. Ugyanis a papírjaiban tizennégy évvel ezelőtti, december végi születésnap szerepel, viszont Cécile-lel szeptemberben szakítottunk, és nem mutatta jelét, hogy gyermeket várna.
Jérome elmosolyodva felelte: – Biztosíthatlak róla, barátom, hogy Camelia ízig-vérig a kettőtök szerelméből jött világra… épp csak máshogy, mint az emberek születni szoktak. Cécile teljesen összetört miattad, kedvetlenül tengődött, aztán egyik napról a másikra festeni kezdett. Nem árulta el, min munkálkodik, csupán azt, hogy beleadja irántad érzett összes szenvedélyét és dühét, imádott érdemeidet és gyűlölt hibáidat – és a kép végül egy csecsemőt ábrázolt. Húgom képes volt őt leemelni a vászonról és élő, lélegző, anatómiailag tökéletes emberi lénnyé tenni. Felfoghatatlan, honnan volt ereje mindehhez, és maga sem tudja pontosan, miért tette. Nem volt holmi hátsó szándéka, hogy az apasággal magához láncoljon, egyszerűen úgy érezte, magányát így enyhítheti. Szerette volna megírni neked, ám valami mindig eltántorította. Egyébként Lia sincs tisztában születése körülményeivel. Aggódunk, hogy esetleg rosszul érintené.
Gregor elképedve, egyben repeső szívvel hallgatta a beszámolót, bizonyítékát a határtalan szerelemnek, amit e csodás nő érzett iránta. Nem szabadott volna elengednie, de talán még van esélye megmenteni őt.
*
Hazaérve, ügyet sem vetve a kései órára, Gregor festeni kezdett. Lassan két évtizede nem fogott kezébe ecsetet, mégis nekilátott, témájául választva, amit a szobában maga körül látott. Éjfélre járt, mikor bal kezén észlelte, bőre vászonként feszül, szőre sűrű, akár az ecset sörtéje, és csuklóján egy apró vágást ejtve vörös festék bugyog ki. Minden lélekjelenlétét összegyűjtve az üres képhez lépett, amiben Camelia érkezett, ráhelyezte tenyerét, és hagyta, hogy beszippantsa.
Szüksége volt egy kis időre az alkalmazkodáshoz, testét furcsán folyékonynak érezte, orrát eltömítette a jellegzetes festékillat. Hirtelenjében azt se tudta, merre kéne induljon, mígnem észrevett egy átjárót, ami mellé a CDP monogramot kanyarították. Felvérteződve a lánya családnév-használata okozta boldogságtól, valósággal vágtatott a festményeken keresztül. Máskor megállt volna gyönyörködni a mesterek keze nyomában, most csakis az elhintett jelekre fókuszált. Váratlanul valaki megrántotta a karját. Lia volt az, ám nem mellette állt, hanem kívül, a festmény előtt, helyzetük megfordítódott.
– Apa, ne kövesd a betűket! Ez csapda! – kiabálta, de Gregort valami láthatatlan erő húzta magával. Egy teljesen szürkére festett vásznon találta magát, körbetekintve pedig megállapította, nem máshol, mint a Louvre-ban van kiállítva, egészen Párizsig irányították a hamis nyomok. A múzeum nem volt néptelen így éjnek évadján sem, egy csoport vészjósló, fekete kalapot és kesztyűt viselő alak körözött a teremben. Gregor próbált a kép sarkába húzódni, de egy csapzott szürke hajú, karvalyorrú férfi így is felfigyelt rá.
– Nocsak, Prescott! – vigyorodott el démonian, és Gregor döbbenten fedezte fel benne egyik régi rajziskolás társát. – Végre teljes lehet a családi portré!
– Sajnos, ki kell ábrándítsam, főnök, – szólt bosszúsan egy zömök figura – a kis vakarcs meglépett!
– Az ördög vigye el! Na, de az idősebb cafka megvan még, ugye?
– Meg hát, de félek, a vásznon keresztül is kikaparja a szemem, ha megközelítem.
– Kapd össze magad, gyáva féreg! Mit javasolsz, tegyük egymás mellé a gerlepárt, vagy szenvedjenek csak magukban?
Gregor egyszerre örült és rettegett. Cécile is itt van valahol, Lia pedig végre kiszabadult a festményekből! Most azonban ő került fogságba, hiába keresett kijáratot mind a valóság, mind más képek felé.
– Tegyetek velem, amit akartok, de őket hagyjátok békén! – emelte fel végre a hangját.
– Tudd meg, Prescott, téged, aki ígéretesnek tűntél, mégis oly rútul hagytad el körünket, egy érintéssel megsemmisíthetnélek! – azzal a karvalyorrú lehúzta fekete kesztyűjét, és láthatóvá vált elroncsolódott jobb kézfeje. A vászonbőr csontfehérré szikkadt, az ecsetszőr elburjánzott, a festékvér alvadtan száradt rajta, és egyre Gregor felé közelített.
– Egyelőre vigyük a raktárba, majd eldöntjük, mit érdemel! – vágott közbe egy sötét loboncú nő. Ketten megragadták Gregor képét, egy ablaktalan helyiségbe cipelték, és leplet borítottak rá.
*
Csak találgatni tudott, mennyi időt töltött el a sötétben, kételyek között. Nyomorúságosan érezte magát, bár legalább alapvető szükségleteivel nem kellett törődnie. Igaz, már az sem számított volna, az élete itt elbukott. Cécile vajon hasonlóan sínylődik, netán ugyanebben a raktárban? Lia kihez fordulhat egyedül a nagyvárosban?
Felemelték, és egy zsivajos helyiségbe vitték. Némi fény szűrődött be a leplen keresztül, de továbbra sem látott semmit. A beszédfoszlányokból ráismert, hogy árverés zajlik. Foglalkozásából kifolyólag számtalan ilyen eseményt bonyolított már le, és igen ironikusnak érezte, hogy most vélhetően őt fogják eladni. Már ha egyáltalán van, aki majd pont őt szeretné a szalonja falán nézegetni. De még az is jobb lenne, mint megsemmisülni…
– A következő licit tárgya pedig nem más, mint művészi szabadságunk diadala, egy kollekció eredeti, hangsúlyozom, eredeti festményelemekből!
A tömeg üdvrivalgással fogadta a bejelentést. Gregor egy résen kikukucskálva elszörnyedt, ahogy szembesült vele, csupa fekete kalapos alak ül a széksorokban. A beharangozott kép leleplezése már nem ilyen pozitív reakciókat váltott ki – lévén teljesen üres.
– Hogy lehetséges ez? Mindent visszavittek? – hördült fel a karvalyorrú, aki betöltötte a kikiáltó szerepét. – Mindegy, adjatok egy másikat!
Szerencsétlenségére Gregor akadt a kezükbe, aki elképzelni sem merte, mi vár rá. Bármelyik kontár kezére jut, nem számíthat kegyelemre, és megszökni sincs lehetősége.
– Felismeritek egykori cimboránkat, Gregor Prescottot? Bizony, aki csak úgy szó nélkül cserbenhagyta körünket, egy piti nőügy miatt. Ő lemondott a tehetsége használatáról, míg mi, kik kitartottunk, szemernyit sem ügyesedtünk! Hát igazságos ez a természettől? Ki, és mennyit ad ezért a hitványért?
Fekete kesztyűk sokasága emelkedett a magasba – és köztük két gyöngyházfehér. Gregor csak remélni tudta, kikhez tartoznak.
Süntüske 