Eldől a hercegnő sorsa

Cassandra Clare: A hercegnő (Pokoli szerkezetek 3.)

Hát ennek a sorozatnak is vége van. Egyik oldalon szívesen olvastam volna még, másik oldalon, mint már említettem korábban, örülök, hogy A végzet ereklyéivel ellentétben csak háromrészes, és nincsenek túlhúzva a szálak.

Az előző kötet végén ugye mélységesen megsajnáltam Willt, és talán ezért is, de néha már úgy éreztem, mintha nem is Tessa, hanem a fiú lenne a főszereplő. Sok más szemszögbe is bepillantás adódik, szerencsére mind megállják a helyüket, mert míg mondjuk a Mennyei tűz városában nem igazán érdekelt, hogy most Jia Penhallow maradhat-e konzul, Charlotte folytatódó harcai plusz feszültséget vittek a történetbe. A Sophie-Gideon szál továbbra is helyes, de nálam a Cecily-Gabriel kapcsolat vitte a prímet!

Ilyen menő az új kiadások gerince egymás mellett

A szerelmi háromszögnél erősen érződött, hogy itt már csak a sors szólhat közbe. Tényleg az az érdekes, hogy más háromszögekkel ellentétben itt nem a lánynak kéne döntenie, hanem a fiúknak, hogy ki mond le róla, de hát egyik se bírt. Szóval kellett történnie valami olyannak, mint Jemmel, és bár tudtam, hogy Néma Testvérként folytatja életét, mégis aggódtam, hogy meghalhat, és amikor Will parabatai-rúnája elszakadt a fogadóban, az volt a legszomorúbb jelenet az egész trilógiában. Örülök, hogy végül is mindkét herceg megkapta a hercegnőt. Meglepett a napjainkban zajló epilógus, de ezt a kavarodást pont így kellett lezárni. (Annak ellenére, hogy én még mindig úgy gondolom, hogy Tessának Jem nem kifejezetten a szerelme volt, csak a jó barátja, támasza, akit még jóképűnek is tart, és abban a korban jobban járt az ember lánya, ha megházasodik, hát miért ne menne hozzá feleségül… Szeretem az ő párosukat is, de azért Willel jobb.)

Van azért itt közben akciószál is, ami kellően izgalmas, viszont sajnos szerintem Mortmain elég sablonos és papírízű főgonosz. Rendelkezik érthető indítékokkal, de hiányzik belőle az, ami Valentine-t emberivé tette (és ezzel nemcsak a gyerekekre gondolok). Akad egy-két, már a másik sorozatból is megszokott, és általam nem kedvelt véres-gennyes-démonbelsőséges jelenet, amiből lehetett volna kevesebb, mondjuk, az elég poén, hogy Benedict féreggé változott. Tessa származásáról és a medáljáéról is lehullt a lepel, a végén a lány pedig még Az angyal végkifejleténél is jobb cselhez folyamodott, hogy végezzen Mortmainnel.

A könyv a szokásosnál is több levelet tartalmaz, amik mind jelentősek (nagyon poén, amiket a Lightwood fiúk írnak a konzulnak), és minden fejezet elején ott a megszokott idézet a korabeli irodalomból (a Két város regénye határozottan felkeltette az érdeklődésem). A kiadás hátuljában található egy családfa, amit igazán jó böngészgetni, csak sajnos néhol összeegyeztethetetlen a könyvvel. Konkrétabban: Will ugye 1937-ben halt meg, és amikor utoljára összegyűlt a család nála, ott voltak Sophie-ék lányai, de a családfa szerint mindkét lány meghalt pár évvel korábban. Nem szeretem, mikor egy író belegabalyodik a saját világába. Amellett kíváncsi lennék arra is, Clary hogyan eredeztethető Charlotte-tól és Henry-től, bár az interneten talán ez is megtalálható.

Bárcsak alapból a gyönyörű új címlapokkal jelent volna meg!

Összességében ez egy kiváló befejezés a trilógiának, az egész sokkal jobb, mint A végzet ereklyéi! Az Amerikában már első része megjelent Emmáékról szóló sorozat (The Dark Artifices) helyett pedig jobban érdekel a még csak tervben levő regényfolyam Tessáék és  a többiek gyermekeiről (The Last Hours). És bár az elég korrekt Csontváros film folytatása helyett most a gyalázatos sorozat megy, eszébe juthatna valakinek megfilmesíteni a Pokoli szerkezeteket!

Értékelésem:

10/9