Lázálom az álomgyárról

Damien Chazelle: Babylon

Még csak 2023 elején járunk, de úgy tűnik, máris megtaláltam az év legjobb filmjét. Odavagyok mindenért, ami a régi Hollywoodhoz köthető, így biztos voltam benne, hogy a Babylont moziban szeretném látni. Arra viszont nem számítottam, hogy életem eddigi legszédületesebb mozgóképes hullámvasútjára fogok beülni.

1926-ban, egy exkluzív Los Angeles-i partin megismerkedik Nellie LaRoy és Manny Torres, akik mindketten a film világában szeretnének érvényesülni – a lány színésznőként, a fiú a háttérben segédkezve. Hamarosan rájuk mosolyog a szerencse: Nellie-t behívják egy próbafelvételre, Manny-t pedig a szupersztár Jack Conrad fogadja fel mindenesévé. A filmipar azonban mindent felforgató változás küszöbén áll, mivel az addig virágzó némafilmeket kezdi kiszorítani a hangrögzítés találmánya, ami számos színész hírnevére veszélyt jelent. Miközben próbálnak alkalmazkodni az átalakuláshoz, a fiatalok hol távolabb sodródnak a másiktól, hol közelebb kerülnek egymáshoz, mígnem döntést kell hozniuk, mennyit kockáztatnának közös jövőjükért…

Damien Chazelle végre jelentős rendezővé érett a szememben. Bár élveztem a Kaliforniai álmot, nagy musicalrajongóként kicsit szégyelltem, hogy nem estem tőle úgy hanyatt, mint a legtöbben. A Whiplasht és Az első embert pedig ügyesen megcsinált, de számomra kifejezetten egyszernézős alkotásoknak tartom. Ezzel szemben a Babylon forgatásánál Chazelle-nek sikerült felvennie egy olyan stílust, ami tökéletesen illik az ízlésemhez. Az festhetne igencsak hasonlóan, ha a kedvenc rendezőim közül Baz Luhrmann és Quentin Tarantino összefogtak volna egy közös projekthez.

A Babylon nem az első mű, ami a néma- és a hangosfilm közti átmenetet prezentálja (az Ének az esőbenre konkrétan többször is hivatkozik), ám a folyamat viszontagságai még sosem érződtek ennyire hitelesnek. Mindig is szükséges fejlesztésként tekintettem erre a váltásra annak érdekében, hogy életszerűbben és hatásosabban mesélhessenek el történeteket, ezért összefacsarodott a szívem az új médiummal lépést tartani nem tudó színészek és stábtagok küszködésének láttán. Chazelle megrendítően demonstrálja, ahogy a technológia evolúciója folyamatosan jobb és jobb produkciók készítését ígéri, mégis fontos értékek elvesztését hordozza magában. Furcsa belegondolni, hogy itt állok fiatalon, mindig izgatottan az új premierek előtt, aztán gyakran ott találom magam, hogy visszasírom az 1990-es és a korai 2000-es évek filmjeit, amikor a CGI-t talán ügyetlenebbül alkalmazták, viszont nagyobb műgonddal írtak forgatókönyveket. Minden generációnak megvannak a maga ellentmondásos innovációi, amik később nosztalgikus emlékekké és ikonikus, sajnos visszahozhatatlan korszakokká nemesülnek.

A három főszereplőt briliánsan választották ki ennek az eseménydús érának az illusztrálásához. Margot Robbie szinte az álomgyár élő jelképévé alakul, ahogy káprázatos istennőként magára ölti Nellie vibráló, fékezhetetlen személyiségét. Diego Calva élete első főszerepében alakítja a szorgalmas, idealista Manny-t, de képes felnőni Robbie méltó partnerévé. Annak ellenére, hogy Jack nagyrészt kettejüktől külön utakon jár, jelenléte kulcsfontosságú, kiöregedése párhuzamba állítható Nellie felfutásával. Bár egyes komikus jelenetekben úgy tűnhet, Brad Pitt önmaga karikatúráját játssza, igazából mély tisztelettel formálja meg a tragikus pályájú színészlegendát.

A film egyik problémája a mellékalakok túlzott szerepeltetése. A sorozatformátum (kitűnő példa rá a Netflixes Hollywood) remekül megfelel több különböző életút végigkövetéséhez, ám egy önálló film szétesővé válik tőle, akkor is, ha három óra áll a rendelkezésére. Sidney, az afroamerikai jazztrombitás (Jovan Adepo) és Fay, a kínai bárénekesnő (Li Jun Li) sorsa érdekes és fontos adalék a kulturális kisebbségekkel szembeni kegyetlen bánásmód bemutatásához, azonban a cselekmény feszesebb lenne, amennyiben kevesebb játékidőt kapnának. Úgy érződik, hiába állnak Nellie és Manny a középpontban, jelentős részletek maradnak rejtve a közönség elől a karrierjük és a kapcsolatuk kibontakozását illetően. (A film megnézése után elolvastam a forgatókönyv egy korábbi, a neten hozzáférhető példányát, amiben több jelenet mélyíti el a románcukat. Sajnálom, hogy ezek nem mind kerültek bele a végső változatba.)

A másik kritikám részben ehhez az aránytalansághoz kapcsolódik, mivel az ütemezésre vonatkozik. A Babylonnak egyértelműen az áll a legjobban, amikor a maximum fokozaton pörög: rögtön a valaha filmvásznon rendezett legtüzesebb bulival indít, majd átvált a stúdió kaotikus forgatási napjaira, míg végül rémálomszerűen sötét, thrilleri atmoszférában tetőzik be. Természetesen elkél némi lélegzetvételnyi idő ezek a szakaszok közt, de sajnos a rengeteg átkötő jelenet nem tartja fenn úgy a figyelmet, mint a csúcspontok. A hosszú felvezetéshez képest a befejezés elsietettnek hat – az egyik főhős végzetét mindössze egy villanásnyira mutatott újságcikken keresztül felfedni nem igazán elegáns megoldás. A záró montázs, amiben felidézik nem csupán ennek a sztorinak, hanem az egyetemes filmtörténelem legemlékezetesebb pillanatait, pedig egyenesen didaktikusságba hajlik.

Összeszedettebb vágással és erősebb fókusszal a fő cselekményszálon a Babylon egy szinttel közelebb állna hozzá, hogy remekmű legyen, ám így is az elmúlt pár év leggrandiózusabb alkotása, és annyira magával ragadott, hogy néhány újranézés után a legnagyobb kedvenceim közé is bekerülhet. Végsősoron a mű saját paradoxonját oldja fel: lehet, hogy a mozi soha többé nem lesz olyan, mint az aranykorban, de meghalni sem fog, amíg készülnek ilyen igazi, nagybetűs filmek.

10/10

(Ui.: Mélységes csalódottsággal tölt el, amiért a filmet nem jelölték Oscar-díjra sem a Legjobb film, sem bármelyik Legjobb színészi alakítás kategóriájában. Persze még mindig szurkolhatok a nagyszerű zenének és látványnak, de azért a Babylon ennél többet érdemelt.)