Álmokban élve

Babits Mihály: A gólyakalifa &

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

A húgaimmal évvégi jutalomkönyvnek három Helikon zsebkönyvet kaptunk, amik markáns színvilágú, trükkösen minimalista arculatukkal már korábban is megragadták a tekintetem, magamtól azonban nehezen tudtam volna dönteni a sorozat rengeteg ígéretes darabja között. Az arany virágcserepet E. T. A. Hoffmanntól már olvastam régebben, így azt, bár kellemes élményként emlékszem rá vissza, nem ismételtem meg, viszont A nagy Gatsby-t a legújabb filmadaptáció megnézése óta szerettem volna sorra keríteni, A gólyakalifa címmel pedig egy diafilm idéződött fel gyerekkoromból, így örömmel töltött el a tanárok választása.

 

Mint kiderült, A gólyakalifának nincs sok köze a madárrá változtatott keleti uralkodó legendájához, csupán egy áthallásban: míg a kalifa fél, hogy nem lesz képes visszaalakulni emberi formájába, a regény főhőse, Tábory Elemér az elalvástól retteg. Álmában ugyanis a budai jómódú iskolásfiúk élete helyett szegény asztalossegédként tengődik, és hiába nyugtatja magát, hogy mindez csak a fejében játszódik le, ha éjjelente mindig folytatódik, és megdöbbentően valóságosnak érződik.

Papp Endre, mint Elemér a Jurányi Ház előadásában

Mivel a cím félrevezetett, eleinte sejtelmem sem volt, miről fog szólni a történet, de addig is szívesen időztem a 20. század eleji magyar nagypolgári miliőben. Elemér ugyan kezdettől fogva utalgatott rá, hogy különös jelenségeket észlel, mégis leesett az állam, amint a kellemes múltbeli barangolásba berobbant egy olyan elképesztő fordulat, amivel nem is értem, hogy nem találkoztam még hollywoodi szuperprodukcióban! Babits zseniálisan, tudományos tájékozottsággal fejtegette, hogy áll egymással kölcsönhatásban a két élet, hogy keseríti meg az álombeli (?) nyomor Elemér egyébként gondtalan valódi (?) sorsát. Bár magyarázat nem adódott a helyzet létrejöttére, igazán értékeltem, ahogy a fiú igyekezett logikus megoldást találni. Az író emellett gyönyörű nyelvezetet és hasonlatokat használt, prózában is költőiséggel fogalmazott.

A cselekményszövés kitűnő, ám a rövidségétől hiányérzetem támadt, olvastam volna kidolgozottabban, mert így gyakran éreztem, hogy az elbeszélés csak átszáguld az eseményeken. A gólyakalifa azonban így is világszínvonalú, korát meghaladó mű, egyben az idei évem egyik legmeglepőbb olvasmánya.

10/10

 

Gatsby (Leonardo DiCaprio) és Nick (Tobey Maguire) a 2013-as filmben

A nagy Gatsby-be már bővebb előismeretekkel kezdtem bele, hisz tavalyelőtt láttam a 2013-as feldolgozását, ami teljesen lenyűgözött – Baz Luhrmann rendezte, így hogy is lehetett volna másképp? A 20-as évek káprázatos megjelenítésén túl a beteljesületlen szerelem históriája is megragadott, így rögtön tervbe vettem a regény megismerését is. A frissen diplomázott Nick Carroway a New York-i Long Islanden bérel lakást, unokatestvére, Daisy és annak családja közelében. A környék szomszédjának, Jay Gatsby-nek fényűző estélyeitől hangos, annak ellenére, hogy a vendégek többsége még tisztában sincs a házigazda kilétével. A titokzatos férfi váratlanul bizalmába fogadja Nicket, és megosztja vele titkát: egész gazdagságát, rendezvényeit, mindent arra épített fel, hogy megtalálja a lányt, akit egykor szeretett.

Gatsby nem szó szerint él az álmaiban, mint A gólyakalifa Elemére, viszont egész élete egy elvesztett vágy visszaszerzése körül forog, palotája pedig az önfeledt szórakozás birodalma a szürke valóság elől menekülők számára. Idealizmusa, a kedvesével újraegyesülésbe vetett hite egyszerre megnyerően romantikus és szánnivalóan reménytelen. Fitzgerald könnyed stílusban, ironikus humorral ábrázol egy kívülről csillogó, ám belül kiüresedett világot, ahol az előkelők felszínes, se füle, se farka párbeszédeket folytatnak, az érzelmeket pedig csak megjátsszák.

A történet egyetlen hibája számomra itt is a rövidsége, illetve az aránytalansága volt. A cikkben tárgyalt másik kisregényhez hasonlóan ezúttal is úgy éreztem, mintha csupán vázlatát olvasnám egy nagyszabásúbb alkotásnak, ráadásul oldalak tömkelege ment el a partin résztvevők neveinek sorolásával és egyéb jelentéktelen információkkal. A filmben súlyosabban hatott rám a végkifejlet is, és úgy egyáltalán a színészi játékkal, a látványvilággal, a zenékkel jobban megpendítette bennem az érzelmi húrokat. Igaz, Gatsby tragédiáját csak még megrázóbbá teszi környezete közönyössége – ez a tűpontos társadalomkritika teszi a könyvet kikerülhetetlen klasszikussá.

10/10

 

Eredendő kérdések

Dan Brown: Eredet (Robert Langdon 5.)

Dan Brown regényei általában jó választásnak bizonyulnak, ha tartalmas szórakozásra vágyom, az utóbbi időben mégis kételkedni kezdtem, hogy képes-e még igazán ütőssel előrukkolni. A Da Vinci-kód nálam is etalon, az Angyalok és démonok sem sokkal marad el mögötte, viszont Az elveszett jelkép brutalitásával és az Inferno a hihetetlenség határát súroló eseményeivel úgy érzem, már túlzásba esett az író. Kellemes meglepetésként ért, hogy új kötete, ha a legnagyobb sikert nem is múlja felül, határozottan izgalmasabb és letisztultabb, mint két közvetlen elődje.

Robert Langdon örök megformálója: Tom Hanks

A főhős ismét a már jól ismert Robert Langdon professzor, aki ezúttal a bilbaói Guggenheim Múzeumba érkezik egykori tanítványa, Edmond Kirsch előadására. A fiatal és pimasz informatikus nem kevesebbet ígér, mint hogy választ ad az emberiség legvitatottabb kérdéseire: honnan jöttünk és hová tartunk? Ám a közönség megdöbbenésére Edmondot meggyilkolják, mielőtt mondandója végére érhetne. Robert az intézmény igazgatónőjével, Ambra Vidallal Barcelona nevezetességeinek rejtett titkait fejtegetve igyekszik napvilágra juttatni a prezentáció befejezését, miközben a hajszába belekeverednek a világvallások vezetői, a spanyol királyi család és az összeesküvés-elméletekért rajongó média is.

Ahogy elképzeltem: Ambra (Penélope Cruz)

Kedvenc szimbólumkutatónk továbbra sem egy akcióhős alkat, de nem is ezért szeretjük, hanem páratlan művészettörténeti műveltsége okán. Ez alkalommal talán nem olyan sok rejtvény kerül útjába, a modern technológia terepén pedig nem érzi otthon magát,  ám így is bőven akad lehetősége bizonyítani tudását és rátermettségét. Ambra nem a legkiemelkedőbb és -hasznosabb női segítő, aki valaha felbukkant oldalán, de szimpatikus, erős egyéniség. Romantikus szál eleve kizárt közte és Robert közt, hisz már mással jár jegyben, akivel a külvilág szemében tündérmesébe illő kapcsolatot ápol, a felszín alatt viszont súlyos feszültségek húzódnak meg.

A jórészt visszaemlékezésekben feltűnő Edmondra sokáig nem tudtam eldönteni, hogy tekintsek, féltem, hogy a meg nem értett zseni szerep mögül egy veszélyes őrült fog előbújni. Ahogy egyre mélyebbre ástak a múltjában, kitisztult a kép, milyen megrázkódtatások és küzdelmek állnak provokatív megnyilvánulásai hátterében, így a végére megkedveltem és borzasztóan sajnáltam. Erősen ellentmondásos, de a világot tagadhatatlanul előremozdító személy volt, akinek számos innovatív fejlesztés köszönhető. Röpke életműve csúcsa a Winston névre hallgató, asszisztensként alkalmazott mesterséges intelligencia, aki a könyv egyik legérdekesebb és legviccesebb karaktere, már ha nevezhető egyáltalán annak.

Ahogy elképzeltem: Edmond (Ben Whishaw)

A történet mozgatórugója pedig végtelenül érdekfeszítő: aligha van ember, aki ne tűnődne el időnként, hogyan is keletkezhetett az emberiség, és milyen irányba halad. Bár a tudomány hihetetlen fejlődésen ment keresztül, még mindig nem rekonstruálhatóak teljesen a több milliárd éves folyamatok, a jövő meg ugyebár kifürkészhetetlen. Nem csoda, ha elképzelni se bírtam, milyen felfedezésre bukkant Edmond, és némileg csalódásként ért, hogy nem valami nagy revelációról volt szó, nem olyasmiről, ami még sosem jutott volna az eszembe. A tálalás sokat hozzátett az elmélethez, szinte láttam magam előtt a prezentáció vizuális elemeit, a néhai technikus egyben megnyerő showmanként is bizonyított.

Az Eredetet nem csak az örökérvényű kérdések, hanem a nagy szembeállítások könyveként is jellemezhetném: hogyan fér meg egymás mellett hagyomány és modernitás, művészet és technológia, vallás és tudomány. Ez utóbbiak csatája a leghangsúlyosabb és legmegosztóbb, amit senki sem hagyhat szó nélkül. Mind az egyházi személyek, mind a tudósok álláspontja sarkított és egyoldalú, ragaszkodnak a maguk igazához, olyan dolgokon vitatkozva, amikre talán soha senki nem fog pontos választ adni. Egyértelmű, hogy az evolúció jóval reálisabb magyarázat az élet kezdetére, mint Ádám és Éva mítosza – na de ki tudja igazolni, hogy nem valamilyen felsőbb hatalom indította be? Dan Brown a feszültségteremtésen és ismeretátadáson túl ebben mesteri: felvet témákat, amiket az olvasó még hosszú ideig boncolgat magában vagy másokkal, és ebből pontosan tudja, bőven többet kapott a regénytől, mint kellemes kikapcsolódást.

Értékelésem:

10/10

 

 

Pár nap társaság

Gabriel Garcia Márquez: Száz év magány

Olvasónaplóírás céljából olvastam ezt a klasszikust, mivel a választható regények nem éppen kortárs és bizalomgerjesztő listájáról hosszas fontolgatás után ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. Utólag nem tudom, hogy jól döntöttem-e – mármint nyilván gazdagodtam egy élménnyel, ugyanakkor olyan szinten érzelmileg kifacsarva éreztem magam utána, hogy nehéz volt összekapargatnom nagyrészt nem pozitív gondolataimat.

Ismét egy olyan helyzetben találtam magam, amikor muszáj leszögeznem, hogy minden nemtetszésem ellenére elismerem és megérdemeltnek tartom, hogy a történet remekművé vált. Garcia Márquez hihetetlenül lendületes mesélőkedvvel rendelkezett, a történet csak úgy sodródik, miközben végig logikus marad, minden összefügg mindennel és következik valamiből. Ez az alaposságot igénylő vállalkozás, amibe sokak bicskája beletörhet, egy szerteágazó família tagjainak felvonultatása, olyan természetesen zajlik, mintha az íróból, mikor leült fogalmazni, csak úgy előtört volna fantáziájának szövevénye.

Családfa olyan ábrázolásokkal, amikkel szívesen látnám a történetet rajzfilmen. Tessék tanulmányozni!

Kolumbia ráadásul titokzatos és hívogató ország, ahol valahogy elhihetőnek tűnnek a legképtelenebb események is. Bizonyos értelemben a regény kicsit a latin-amerikai szappanoperák minőségi előképe, hisz ugyan tálalása irodalmi, kacifántos neveivel, komplikált viszonyrendszerével és fülledt környezetével nem sokban különbözik a világklasszis a jelentősen lenézett telenovelláktól.

Mert itt aztán szinte minden akad, ami tabunak számít: egymásba habarodó mostohatestvérek, egy vonzó idegen figyelméért kegyetlen harcot folytató nővérek, hasonlóságukkal trükköző ikrek, akiket vonzalmuk közös tárgya egy személynek hisz, férfi, aki képtelen választani felesége és szeretője közt, érett felnőtt, akit megbabonáz egy kislány ártatlansága, kamaszlány, akit anyja eltilt első komoly kapcsolatától, kisfiú, akit lenyűgöznek idősebb nőrokonainak bájai, világszép, ámde enyhén értelmi sérült leányzó, aki észre sem veszi, hogy az egész környék érte epekedik, valamint olyasvalaki is, aki nem kevesebb, mint tizenhét gyermeket szabadít a világra.

A számtalan meghökkentő történet között persze akadt olyan is, amit fájdalmasan gyönyörűnek vagy éppen kitűnő humorúnak találtam, többnyire mégis inkább bosszantottak, úgy éreztem, egyszerűen nem férnek bele az értékrendembe. Dühített, hogy a legtöbb szereplő, akit megkedveltem, vagy csinált valami megbocsáthatatlan hülyeséget, vagy valaki más tett keresztbe a boldogságának. Talán az egyetlenek, akik végig szimpatikusak maradtak nekem, azok az “őspár”, José Arcadio és Ursula: a férfi naiv, kíváncsi, szeretetreméltóan egyszerű, felesége pedig a lelkiismeretes anya mintaképe, kitartó, védelmező, két lábbal a földön álló, megérdemelten kapott helyet a példamutató regényhős édesanyák válogatásában.

A Budapesti Táncszínház feldolgozásában Gálffi László és Kerekes Éva kaptak főszerepet

Összességében kicsit nehezen jutottam dűlőre az értékelésben. Vitathatatlanul felejthetetlen élmény, azonban az a típusú, aminek részleteit néha jobb volna kitörölni az emlékezetemből. Lehet, érdemesebb lett volna idősebbként, tapasztaltabbként olvasni, bár láttam és olvastam már sok abszurditást, talán mégis elfogadóbban viszonyultam volna a szerelmi bolondériákhoz. A történelmi és a kultúrát bemutató részei viszont így is tetszettek, és ami a legérdekesebb, hogy bár szívesebben bújok ki a társasági események alól, és a könyvvel szemben is akadnak fenntartásaim, egy kicsit mégis kedvem támadt egy ilyen kiterjedt, összetartó, pezsgő légkörű latin család részesének lenni.

Értékelésem:

10/7

Kényszerleszállás az ismeretlenbe

Robert Merle: Madrapur

Ez a könyv is úgy került a kezembe, hogy soha korábban nem hallottam róla, de ígéretesnek tűnt, és ilyen téren legtöbb esetben kísérletező kedvű vagyok. Rá kellett jönnöm, hogy kedvelem a repülőgépes thrillereket – nem a szokványos, egy kaptafára készült katasztrófafilmekre gondolok, inkább az olyan csavaros alkotásokra, mint a Légcsavar vagy a Non-stop (na és persze az Airplane, de az egy másik kategória 🙂 ). Ennek a zárt környezetnek ugyanis remek feszültségteremtő ereje van, ami ebben a műben is megmutatkozik.

Lassan indult be, és nagyrészt az is maradt, mégis mindvégig fenn tudta tartani az érdeklődést a Madrapur. Kezdve ott, hogy már az elejétől érezni lehet, hogy valami nagyon nem stimmel a repülőút körül. Pedig földrajzi tájékozatlanságom jóvoltából egyből benyeltem a Madrapur úticélt, természetesnek vettem, hogy nyilván van egy ilyen kis ország India környékén, meg is terveztem keresni a térképen, vagy eltűnődtem azon, hogyha nem találok elég jó képanyagot ehhez a poszthoz, majd a térképét illesztem be. Én hülye!

A nagyon változatos jellemű karakterek miatt akkor is érdekes lenne a sztori, ha nem történnének meg benne a műfaj kötelezettségei, mint a terroristák, de persze ennek is megvan a helye, és ez is a legizgalmasabb pont. Minden szereplő rejteget valamit, előbb-utóbb mindenkiről kiderül, hogy több vagy egészen más van benne, mint az elsőre gondolható, mégis Murzecné pálfordulásán kívül senki nem lép ki eléggé beszorított keretei közül. Igazából senki sem eléggé szerethető vagy gyűlölhető, bár a főhős és a stewardess igen bájosan esetlenek, és akit még nagyon bírtam, az Blavatski az állandó kotnyeleskedésével és rendőrszófordulataival.

Szóval végig lekötött a könyv, lelkesen találgattam, mi fog történni, a befejezés azonban hatalmas csalódást keltett bennem. Úgy érzem, nem kaptam elég kielégítő válaszokat arra, hova tart a gép, hogyan működik, miért pont ezek az emberek utaznak rajta. Valamilyen szinten értem, hogy a halál allegóriája, de akkor sem felfoghatóak teljesen a világ szabályai. Amúgy tényleg egy csomó ötletem volt a magyarázatra, kedvencem és a vége felé egyre inkább esélyesem az volt, hogy mindenki azért van itt, hogy megtalálja a párját, elvégre egyre több kapcsolat volt kibontakozóban, már komolyan párosítgattam a nagy segítséget nyújtó ülésrend-rajzon, hogy kijönnek-e párosan, és ki kihez illene.

De ha eltekintünk a természetfeletti száltól, akkor is nagyon súlyos kérdéseket boncolgató, lélekrajzi drámát kapunk. A kis csoport esendő ember kisebb-nagyobb csatározásai akkor is izgalmasak lennének, ha a repülő egy valódi ország felé tartana, és a végén mind épségben megérkeznének. Egyterűsége és túlnyomó többségben szóbeli történései miatt remek színdarab lehetne, remélem, ez másnak is eszébe jut majd, mert sajnos a neten keresgélve se színpadi, se filmes megvalósításával nem találkoztam.

Értékelésem:

10/8

Nonstop multiplayer, ahol mindenkinek nyernie kéne

Eleanor H. Porter: Az élet játéka

Ez a könyv már pár éve olvasatlanul hevert nálam a fiókban. Nem tudom, miért hanyagoltam, talán mert a nagymamámtól kaptam, vagy mert valami izgalmasabbra vágytam (pedig sok ilyen típusú történet tetszett, pl. az Emily L. M. Montgomery-től, vagy A lowoodi árva Charlotte Brontë-tól). Mindenesetre amikor nemrég nem volt mást olvasnom, és amúgy is egy csomó híresség nyilatkozta azt, hogy ez a világ legjobb könyve, akkor végre rászántam magam. Jelentem, ez messze nem a világ legjobb könyve, de lehet belőle tanulni.

A mű igazából minden klisét felhasznál, amit az ilyen történetek szoktak. Az elején a kötelezően elárvuló szegény kislány jómódú rokonaihoz kerül, akiket nem ismer jól, és ahol először nem érzi jól magát, de aztán mégis megtalálja a helyét. A nagy különbség az üzenet, mégpedig hogy mindenben találjuk meg a jót, még ha nehéz is. Nem azt mondom, ezt az életérzést se ez az írónő találta fel, de ez tette igazán érdekessé a sokszor hallott sztorit. Tele volt nagyon erőltetett magyarázatokkal (az orvos örüljön annak, hogy nem beteg, mint a páciensei), és erősen gyermekiekkel (már attól boldog lehet egy nő, ha megfésülködik, és virágot tűz a hajába), de kedvesen tanulságos maradt.

Pollyanna a filmben

Pollyanna néhol már idegesítően optimista, de olyan tisztaszívű,  ártatlan és mulatságos, hogy nem tudok rá haragudni. A felnőttek elsőre elég butának és mogorvának voltak bemutatva, szerencsére senki nem rosszindulatú vagy kapzsi vagy a kislánynak rosszat akaró, de nem is irreálisan könnyen megváltozó. Örülök, hogy Polly kisasszony nem tipikus gonosz mostoha, csak egy megkeseredett, magányos asszony, aki végül megenyhül, és jó látni, hogy az unokahúga végig egyértelműen szereti őt. (Szóval nem az az eset, mikor verem a fejem a falba, hogy Hamupipőke hogy volt képes megbocsátani a mostohanővéreinek.) Snow néni változását is jól esett látni, ahogy Pendleton Johnét is, bár utóbbinál elgondolkodtam, hogy ha örökbe fogadta volna Pollyannát, nem olyan nevelőapa lett volna, aki egy idő után már, nos, inkább a feleségének szeretné a lánykát. Jimmy-t bírom, tuti összejönnek Pollyannával, ha megnőnek. Kedvelem az alkalmazottakat is, Nancy-t, Timothy-t és különösen Tom bácsit.

Annyiban tényleg idegesítő volt Pollyanna, hogy oké, hogy megtalálja a jót a kényelmetlen padlásszobában, vagy hogyha büntetésül csak vajas kenyeret kap vacsorára, azt is szívesen megeszi, de hogy reagált volna, ha Polly kisasszony, ne adj isten, durván kiabál vele, vagy megveri? Meddig lehet mindenben örömet találni? A lábtörésén is hogy kiakadt, pedig az ágyhoz kötött beteget mennyi jóval biztatta.

Pollyanna és Polly kisasszony az animében

Fura, hogy bár herótom van a romantikus filmektől, és természetesen tetszenek fiktív szerelmek, de nem bírom, ha egy műben ez a legfontosabb, mégis van, amikor annyira jó azon töprengeni, hogy vajon ki a titkos udvarlója Polly néninek! Először Tom bácsira tippeltem, mikor somolygott, hogy nem árulhatja el, aztán Pendleton lett gyanús, és Chilton doki is rendes, csak kicsit megalapozatlannak érzem, nem derült ki egyértelműen, hogy valóban ő volt a régi udvarló, vagy csak mostanában akadtak egymásra a kisasszonnyal.

Még van egypár problémám, ami nem a történet és a szöveg hibája. Az egyik, hogy a fordításban az angol neveket is úgy írták, hogy a vezetéknév van elől, és így furcsán hangzottak. A másik, hogy a képeket először mindig később helyezték el, mint ahogy a cselekménybe illeszkedik, majd hirtelen korábban kezdtek érkezni, értsd: a könyv magát spoilerezte.

Aztán meg elgondolkodtam azon, hogy én milyen pocsékul játszom a játékot. Pedig szeretném, nagyon törekszem rá, de azért nehéz. Összességében ez egy kellemes olvasnivaló volt, örültem, hogy végre nem kell halálra aggódnom magam a szereplőkért, de nem is untatott. Viszont a kifejtetlen szálak, nagy időugrások és alapjáraton tucatsztori miatt az értékelésem mindössze

10/7

Az élet osztotta lapok

Jostein Gaarder: A kártya titka

Ezt a könyvet nem magamnak választottam, hanem jutalomkönyvként kaptam a kitűnő bizonyítványom mellé. Mivel már korábban is felkeltette az érdeklődésemet, ezért nem vacilláltam belekezdeni. Jóval olvasás után pedig váratlanul arcul csapott, hogy én ettől a szerzőtől már olvastam – mégpedig A narancsos lányt, ami így visszagondolva témájában és hangvételében is hasonlított. De milyen is ez a téma és hangvétel?

A legfontosabb, bármennyire is kerekedik felül a filozofikus fantasy szál, a család, mégpedig az apa-fiú és nagyapa-fiú kapcsolat, valamint az anyakeresés. (Ezek máshogyan, de a másik műben is megjelentek.) Furcsálltam, hogy igazából Hans Thomason és apján kívül mindig kimaradtak az apák, és minden fiú a nagyapját találta meg csodálatos módon – sok könyvben a nagyszülő a cinkos, de ez újszerű volt. Amúgy javarészt csak férfiszereplők fontosak, ezért ez inkább fiús könyv, de a bölcs gondolatok és a fantasy szál (amiről most már tényleg mindjárt) lányokat is érdekelhet, mert engem végig lekötött.

A történet ugyebár több szálon, de végső soron leginkább kettőn fut, és bár ezek szépen összefonódnak, akár külön regények is lehetnének, ha bizonyos apró szálakat kivágnánk. Ahogy olvasás közben (szeretem a könyv a könyvben-eket) Hans Thomas, úgy először én is kevertem a pékeket, épphogy csak elkezdődött az egyik története, és már belecsaptunk a másikéba, és ilyenkor hiányzott Ludwig Alfrednál, Alfred Pékmester-Hansnál, Pékmester–Hans Frodénál, a végén pedig nehéz volt visszatérni hozzájuk.

A kártyák megszemélyesítése, és a rengeteg filozófiai kérdés, amiket felvetnek, igazán egyedi és ötletes, csak végig azt vártam, hogy legyen rájuk valami racionális magyarázat, mégsem pattanhattak ki csak úgy Frode fejéből! Pedig ugye számos más elem is utalt rá, hogy itt varázslat történt. Könyv, ami elfér egy zsömlében? Ital, ami mindenféle ízű egyszerre, és az ember egész testében érzi? Törpék, akik nem öregszenek és a jövőbe látnak? Tudom, hogy a fantáziában bármi lehetséges, de nem zavart volna annyira, nem kerestem volna annyira a logikát, ha a könyv másik szála nem lett volna annyira realisztikus, még ha nem is éppen mindenkivel megesős.

Hans Thomas és apja elveszett anya- és feleségkeresése ugyanis önmagában is lehetne egy jó kis road “movie”. Megismerhető Velence és Athén, egy csomószor részletesen leírva esznek, és közben magvas eszmefuttatások zajlanak le köztük (talán majd egy másik posztban idézek). Tetszik, hogy az apa nyugodtan tud beszélgetni fiával komolyabb témákról is, nekem is ilyen szüleim vannak. Valamint nagyon jó kifejezésnek, “életstílusnak” tartom a jokerséget, még ha ez nem is hangzik túl megbízhatóan.

Hans Thomas (muszáj mindig így a két nevén szólítani?) aranyos főszereplő, igazából nem sok derül ki arról, hogy mi érdekli, mivel foglalkozik otthon, de szerettem a gondolkodásmódját, és nem tűnt kis felnőttnek, néha eléggé gyerek volt, például mikor beparált a törpétől. A szóvisszafordítós szokása felébresztette bennem, hogy én is megint ezt játsszam magamban :). Csak az a bajom vele, hogy olyan sügér, hogy csak a zsömlekönyv végén ébredt rá, hogy az őseiről van szó, pedig kezdettől fogva tudta, hogy a nagyapját Ludwignak hívták, aztán meg a Pékmesternek az a neve, mint neki. Ja, és nagyon remélem, hogy találkozik még a jósnő lányával!

És a legjobb az egészben: végig gyönyörűen, filmszerűen, színesen láttam magam előtt a cselekményt! (Természetesen bármit olvasok, elképzelem, de ez több volt.) Most ha egy könyvet választhatnék, hogy film legyen belőle, az ez lenne. És bár egy kicsit bosszantott, a végére el tudtam fogadni, hogy itt természetfeletti események történtek, és ez így kerek egész, úgyhogy megadom a

10/9

-et.

Ui.: Most egy újabb Gaarder-könyvben, az Anna világában vagyok benne, de nem igazán nyerte el eddig a tetszésem.