Sorsok színpadán

Joanna Quinn: A Bálnacsont színház

A 21. Század Kiadó Kult Könyvek sorozatának újdonságait egy ideje kiemelt figyelemmel követem, mivel kivételesen igényes megvalósítású és izgalmasan hangzó köteteket jelentetnek meg. A Bálnacsont színház első körben gyönyörű borítójával, másodsorban a címben szereplő színház szócskával keltette fel az érdeklődésem, aztán amikor kiderült, hogy a történet a II. világháború alatti kémkedés körül is bonyolódik majd, csak még kíváncsibb lettem. Olvasás után sajnos azt kell mondanom, bár egyáltalán nem nyújtott rossz élményt a könyv, nem is ragadott annyira magával, mint számítottam rá.

1928-ban a három Seagrave gyerek, Cristabel, Florence és Digby egy partra mosott bálnatetemre bukkan dorseti birtokukon. Cristabel, aki rajong a történetmesélésért, kitalálja, hogy rendezzenek színházat a csontváz belsejében. Családtagjaikon és háztartási alkalmazottjaikon kívül csatlakozik hozzájuk egy különc orosz festőművész és bohém társasága, a rendhagyó teátrum pedig hamarosan nemzetközi szenzációvá válik. Azonban mire a gyerekek felnőnek, az előadásoknak véget vet a második világháború kitörése. Cristabelnek új szerepet kell felöltenie: titkos ügynöknek áll. Nem csupán azért, hogy segítse hazáját, hanem mert így lehet esélye újra találkozni a szintén kémszolgálatot teljesítő, magáról egy ideje hírt nem adó Digby-vel…

A családregényeket és a testvéri kapcsolatokat boncolgató műveket alapvetően kedvelem, mert bár olykor bele lehet zavarodni a számtalan felvonultatott rokonba, igazán érdekes megfigyelni a jellemek ütköztetését, a szituációkra adott eltérő reakcióikat. A Bálnacsont színház szerencsére nem felfoghatatlanul kiterjedt családfával dolgozik, ámde annál meglepőbbel. A középpontban a három Seagrave gyerek áll, akik keresztbe-kasul féltestvérek: Cristabelnek és Florence-nek az apja közös, Florence-nek és Digby-nek az anyja, a két apa ráadásul fivére egymásnak.

Az első nagyobb egység kezdetén hozza haza az özvegy Jasper Seagrave új feleségét, Rosalindet, és itt máris nagyon értékeltem, ahogy Quinn több oldalról láttatja a történéseket. Először a nő szempontjából követhettem végig, ahogy nem tud beilleszkedni az új szerepkörébe, nem találja a közös hangot mostohalányával, kényelmetlenül érzi magát a férjével való együttlétektől, majd a terhességtől, így csak sajnálni tudtam. Ezért amikor látogatóba érkezett hozzájuk sógora, a megnyerő, szabadszellemű Willoughby (nem tudom, szándékos utalás-e, de neve mellett viselkedésében is párhuzamot véltem felfedezni Jane Austen Értelem és érzelemjének fontos férfialakjával), szinte nem is haragudtam rá, amiért engedett a csábításnak. Ellenben miután Jasper szemszögéből feltárult előttem, hogy öccse születése óta folyamatosan háttérbe szorult szülei szemében, és hogy tragikusan korán veszítette el első feleségét, Cristabel anyját, akivel őszinte szerelem volt köztük, már hozzá is sokkal megértőbben viszonyultam.

Sajnáltam, hogy pár évvel később (amikor Jasper már halott, Rosalind pedig hivatalosan is Willoughby felesége) a (nevelő)szülők összetett jelleme elhalványult, helyette a felszínes gazdagok tipikus karikatúráiként tűntek fel. Cserébe kárpótolt a gyerekszereplők játékos élettelisége és a felnőtté válásuk során bejárt fejlődési út. Cristabel igazi vagány, belevaló, fiús csaj, akit semmilyen nehézség nem tántorít el, legyen szó egy színházi társulat igazgatásáról vagy titkos küldemények eljuttatásáról a szövetséges csapatoknak. Digby, az egyetlen fiú, finom modorú, amolyan „anyuka kedvence”, mégis ő lehet (ha csak közvetett módon is) az áhított kisöcs, a legbizalmasabb barát unokanővére számára. És Flossie, aki mindig kiszorul a közös kalandokból, és valahogy mindenki kicsit együgyűnek tartja, ám fiatal nővé érve rátalál valódi erősségére, kibontakoztatja gondoskodó hajlamát. Nem mellesleg neki jutott a legszebb szerelmi szál is, még ha az tiltott mivolta miatt a fájdalmat is magában hordozta.

A regény legélvezetesebb szakaszának kétségkívül azt találtam, amelyikben megalakult a címadó színház, nagyon jólesett látni a gyerekek kreativitását, a körülöttük kialakuló csapat összetartását. A festőművész Taras és kompániája, valamint a közösen létrehozott Iliász-előadás akár a Családom és egyéb állatfajtákban is megállták volna a helyüket, ezért azt sem bántam volna, ha ahhoz hasonlóan ez a könyv is inkább kellemes hangulatokat, mintsem fordulatos eseményeket közvetít.

Ettől még természetesen izgalomban tartott, milyen lesz az ügynökös szál, de végül pont az a rész bizonyult kevésbé lebilincselőnek. Leginkább a műfajban kötelező körök kerültek lefuttatásra, és ehhez kevéssé tett hozzá, hogy a korábban alaposan megismert szereplők keveredtek beléjük. A ráhangolódást nehezítette az a technika is, hogy a kötet hosszú (több, mint húszéves) időszakot ölel fel viszonylag rövid fejezetekben, két fejezet közt pedig akár jópár év is eltelik, így mindössze kiragadott szemelvényeket kapnak az olvasók a karakterek életútjából. Az írónő emellett szívesen kísérletezett különböző rendhagyó szövegtípusok beemelésével, amik közt akadtak a cselekményt ötletesen színesítők (a szereplők levelezései vagy a színház előadásairól hírt adó újságcikkek), ám elhanyagolhatók is (a szobalány naplóbejegyzései) – a kevesebb talán ezen a téren is több lett volna.

Joanna Quinn debütáló regénye tehát impozánsra, viszont túlságosan is szerteágazóra sikeredett, ami inkább részleteiben emlékezetes, mint egészében. A szöveg szép, érzékletes stílusa és a karakterek aprólékosan megformált személyisége azonban meggyőztek arról, hogy az írónő későbbi alkotásaival is próbát tegyek majd.

10/8

Meghívás egy gyilkos időhurokba

Stuart Turton: Evelyn Hardcastle 7 halála

Amióta gyerekként megismerkedtem Poirot és Miss Marple eseteivel, a krimit tartom az egyik kedvenc regény- és filmműfajomnak. Szeretek együtt töprengeni a detektívekkel, akár megelőzve őket, ugyanakkor azt is, ha meglepnek, és olyan megoldást tálalnak elém, amire álmomban sem gondoltam volna. Az Evelyn Hardcastle 7 halála is éppen azért került a szatyromba a Könyvhéten, mert egy klasszikus Agatha Christie-féle bűnügyet ígért, megspékelve némi modern sci-fis beütéssel.

Egy férfi egy erdő szélén tér magához. Nem emlékszik rá, hogy került oda, sőt, még arra sem, kicsoda. Hamarosan megtudja, hogy Sebastian Bellnek hívják és a Blackheath-birtokon tartózkodik, ahol az előkelő Hardcastle család estélyére hivatalos. A parti azonban tragédiába torkollik, a házigazdáék lánya, Evelyn gyilkosság áldozata lesz. Majd másnap az egész elölről kezdődik, egy különbséggel: hősünk Sebastian helyett egy másik ember bőrében ébred fel. Nyolc nap és nyolc személyiség áll a rendelkezésére, hogy elkapja a tettest, különben sosem térhet vissza a saját életébe…

Az időhurkos sztorik mostanában divatba jöttek, Turton viszont csavart egyet a formulán a testcsere beemelésével. Az ötlet – miszerint a nyomozó (és vele együtt az olvasó is) minden alkalommal más szemszögből vizsgálhatja meg a történéseket – páratlan, és jóval több lehetőséget nyit meg, mintha egyszerűen a gyanúsítottak beszámolóiból kéne kihámozni az igazságot. Az írót pedig elismerés illeti, amiért sikerült kézben tartania a népes társaságot úgy, hogy mindig a megfelelő helyen legyenek, és a legkisebb lépéseik is stimmeljenek.

A főhős (akiről később kiderül, hogy Aiden Bishop a valódi neve) többnyire egy üres lapnak érződik, akire bármelyik “gazdatest” jelleme ráhúzható, de elvitathatatlanul jólelkű, és még a kevésbé együttműködő “hordozóit” is igyekszik a nemes cél szolgálatába állítani. A többi karakterről nem árulnék el túl sokat, mivel ahogy az effajta krimikben szokás, a sablonoknak látszódó figurák mind többek annál, aminek mutatják magukat. Bőven rejtegetnek sötét titkokat, ezért egyikükkel sem ajánlatos komolyan elkezdeni szimpatizálni. Azt, hogy ebben az álságos közegben is megcsillanhatnak őszinte érzelmek, bizonyítják az olyan ritka kivételek, mint Evelyn és Michael Hardcastle testvéri kapcsolata vagy Jim Rashton és Grace Davies szerelme.

Sajnos zseniális alaphelyzete ellenére sem jutalmazhatom maximális ponttal a könyvet, ahogyan azt sokáig hittem. Nem mondanám, hogy a kerettörténet kihagyható, de meg lehetett volna oldani egy fokkal visszafogottabban is. Az eseményeket felügyelő pestisdoktorok és a rivális nyomozók behozása túlságosan elvont síkra helyezte a cselekményt. Az időhurok folyamatosan bővülő szabályrendszerével egyenes arányosságban nőtt a logikai buktatók száma, a befejezés pedig szintén kissé túlbonyolítottra sikeredett. Bár a regény végig élvezetes marad, talán a kevesebb több lett volna.

Az Evelyn Hardcastle 7 halála többet vállal, mint amennyit teljesíteni képes, ám figyelemreméltó koncepciója miatt helyet érdemel az évem legemlékezetesebb olvasmányai között. És mivel a felépítése szinte kiált azért, hogy minisorozatot forgassanak belőle, örömmel fogadtam a hírt, hogy a Netflixnél már tervezik a megfilmesítését.

10/9

Könyvekbe kötött varázslat

Bridget Collins: A könyvkötő & Árulások

Végtelenül boldoggá tesz, hogy rátaláltam Bridget Collins könyveire. Úgy érzem, idén ő lett számomra az az író, aki két éve Erin Morgenstern. Hihetetlenül rezonál a lelkivilágomra, pontosan az ilyen misztikus, érzelmes, nagyívű, a valóságos környezetet enyhe fantasy-elemekkel feldobó történeteket szeretem. A könyvkötő azt a tökéletes egybeesést testesíti meg, amikor a káprázatos borító és az izgalmakat ígérő fülszöveg együtt keltik fel az olvasó érdeklődését.

A vidéki Angliában járunk, a 19. században. Emmett Farmer egy hosszú betegségből lábadozva próbál visszailleszkedni a családi gazdaság igazgatásába. Egy napon levele érkezik a könyvkötő Seredithtől, aki szeretné felfogadni inasának. Az ifjú szülei makacsul elutasítják a könyvolvasást, mégsem tehetnek mást, minthogy elengedjék őt. Emmett előtt hamarosan feltárul a mesterség titka: a könyvekbe emberek olyan emlékeit kötik be, amiket el akarnak felejteni. Majd az előkelő Darnay famíliának kell egy megbízást teljesítenie, akiknél nem csupán fiukkal, a titokzatos Luciannel találkozik, hanem azzal a ténnyel is, hogy egy kötetben az ő kiradírozott emlékei lapulnak.

Bár az emléktörlős alapötlet nem teljesen eredeti (nekem főleg az Egy makulátlan elme örök ragyogása filmet juttatta eszembe), a könyvekkel összekapcsolva mégis egy újszerű világba vezetett be. Kifejezetten értékelem az alaposságot, amivel az írónő felépítette a mágia szabályait, azt, ahogy valahányszor felvetődött egy kérdésem, szinte rögtön választ is adott rá (pl. arra, hogy léteznek-e fikciós regények vagy hogy visszanyerhetőek-e a bekötött emlékek).

Hátrányként talán azt említeném meg, hogy az elején nagyon lassan vánszorog a cselekmény. Mivel bizonyos fordulatokat a fülszöveg is elárul, túl egyértelműnek láttam a jeleket, és tűkön ülve vártam, hogy mikor lesznek Emmett számára is világosak. A második részben viszont gyönyörűen kezdtek el kibontakozni a fiú bekötéséhez vezető események, míg végül a harmadik nagyobb egységben minden betetőzött és körbeért.

Emmett jóravaló, szerethető főhős, és ügyes megoldás, hogy a felejtése miatt neki is minden újdonság, ami az olvasóknak. Seredith is kedves karakter, de sajnálom, hogy vele és a fiával kapcsolatban sok megválaszolatlan kérdés maradt. Luciant többnyire ellenszenvesnek találtam, sajnos a pozitívabb megmozdulásaival sem tudott kitörni a “vonzó, de megbízhatatlan” kategóriából. Emmett húgát, Altát pedig végig borzasztóan sajnáltam, szerintem ő szerezte a legtöbb lelki sérülést a történet során, és vártam volna valamiféle kárpótlást számára. Emellett a könyvkötészet lehetőséget ad arra, hogy kicsiben sok más sorsot is felvillantson a szerző. Kendőzetlen betekintés nyílik a viktoriánus Anglia társadalmi problémáiba, amik bár más történetekből is ismerősek lehetnek, ettől még ugyanolyan megrázóak.

Borzongató és ámulatba ejtő, a régi gótikus klasszikusokat megidéző fantasy, olyanfajta, amilyet a legjobban szeretek olvasni.

10/9

Szerencsére néhány héttel azután, hogy kiolvastam A könyvkötőt, megérkezett a boltokba az Árulások, így nem kellett hosszú ideig hiányolnom Collins stílusát. Az első regénye is magával ragadott, de a másodikba már teljesen beleszerelmesedtem.

Léonard Martint, miután elbocsátják kulturális miniszteri pozíciójából, áthelyezik kutatómunkát végezni egykori iskolájába, a Montverre-i akadémiára. Az itteni diákok legfőbb próbatétele a grand jeu-n való részvétel. Ez egy verseny, ami magába foglal zenét, színházat, matematikát és filozófiát. A visszatérés hatására a férfi felidézi tanulóéveit, amiket a tökéletes pályamű létrehozásának vágya és évfolyamtársával, Aimée Carfax de Courcy-val folytatott rivalizálása határozott meg. A jelenben pedig megismerkedik Claire Drydennel, az intézmény első női magiszterével, akihez úgy érzi, megmagyarázhatatlan kötelék fűzi. Léo és Claire kénytelenek szembenézni múltbeli hibáikkal és titkaikkal, miközben a világ veszedelmesen kezd átalakulni körülöttük.

Bevallom, a történet nem adta magát könnyen, körülbelül a háromnegyedéig úgy véltem, nem fogja felülmúlni A könyvkötő sikerét. Bosszantott, hogy fogalmam sincs, hogy kéne elképzelni egy grand jeu-játékot, mivel egészen másfajta, klasszikusabb, kézzelfoghatóbb vetélkedőre számítottam. Azontúl a rengeteg politikai eszmefuttatás és a környezet elhelyezése térben és időben is feladták a leckét. Leginkább arra lehet következtetni, hogy Franciaország a helyszín, egy alternatív 1930-as években, ahol már a levegőben van a háború előszele, csak éppen más csoport válik üldözötté. Aztán ahogy elkezdett beindulni a cselekmény, már kevésbé törődtem a világépítés homályos részleteivel, és a szereplők közti szövevényes viszonyrendszer felé fordítottam a figyelmem.

Léónak számos döntésével nem értettem egyet, de értékelem, hogy makulátlan főszereplő helyett egy olykor szánalmasan esendőt kaptunk, aki nem riad vissza a hazugságtól, csalástól sem, a belső értékrendje mégis helyén van a legkritikusabb pillanatokban. Claire-t elsőre ridegnek találtam, a tudásszomjával és azzal, ahogy nőként érvényesülni próbál, viszont erősen azonosulni tudtam. Carfaxet is eleinte csak egy arrogáns ficsúrnak láttam, amíg el nem kezdte felfedni Léonak az emberibb oldalát. A Patkány szemszögéből játszódó fejezeteket először nem tudtam hova tenni, azonban a végére az ő szerepe is kikristályosodott, és nagyon megkedveltem az öntudatos lányt.

Azt viszonylag korán kitaláltam, hogy miért olyan ismerős Léonak Claire, és nem is húzták sokáig, hogy kiderüljön – legalábbis azt hittem, hogy kitaláltam, mert csendesen bekúszott az elmémbe egy másik sejtelem… Elhessegettem magamtól, ám mégis azt éreztem, így lenne a legszebb, legkerekebb a szerelmi szál, és amikor bebizonyosodott, hogy jól tippeltem, percekig csak mosolyogtam a könyv fölött. Ennél a csavarnál zártam teljesen a szívembe a történetet, és legszívesebben azonnal nekifogtam volna az újraolvasásának, már figyelve az árulkodó részletekre.

Lassan kibontakozó, de gyönyörűen összeálló, igazi regényélmény, ami visszahozta az olvasási és írási kedvem, és még hosszú ideig uralni fogja a gondolataimat.

10/10

Opera egy elveszett lélekről

Susan Kay: Fantom

Az operaház fantomja már gyerekkorom óta az egyik kedvenc musicalem, az alapját képező Gaston Leroux-regény mégis csalódást okozott. A cselekményt csapongónak, a stílust hatásvadásznak találtam, és úgy éreztem, pont azok az események maradnak kifejtetlenül, amikre a leginkább kíváncsi voltam. Így igazán örültem, amikor megtudtam, hogy létezik egy hivatalosan kiadott előzménykötet, ami éppen ezekben a részletekben merül el, az eredeti művet összeolvasztva a filmes és színpadi feldolgozások tetszetős elemeivel. Tulajdonképpen fanfictionről beszélhetünk, de annak a lehető legmagasabb szinten megvalósított formájáról.

1831 nyarán, egy francia faluban a frissen megözvegyült Madeleine kisfiúnak ad életet, akitől azt reméli, hogy boldogságot hoz napjaiba. A gyermek azonban torz arcvonásokkal születik, anyja ránézni is alig képes. Erik a négy fal közé bezárva, maszkot viselve nevelkedik, ám hamarosan kiderül róla, elképesztő érzékkel rendelkezik a zenéhez és az építészethez. Az otthoni ridegséget megelégelve megszökik, útja Itáliába, majd Perzsiába vezeti. Hazájába visszatérve besegít a párizsi operaház munkálataiba, és az épület titkos alagsorában rendezi be búvóhelyét. Életéből csupán egyetlen dolgot hiányol, a szerelmet – aztán egy nap meghallja a fiatal kóristalány, Christine Daaé énekét…

Susan Kay az utószóban elárulja, mennyi energiát és kutatómunkát fektetett az újragondolás megírásába, és ez a kész köteten maximálisan érződik is. Az eredeti könyv legfájóbb hiányossága számomra az volt, hogy alig derült ki bármi a Fantom múltjából. Míg a musicalben Eriket már gyerekként védelme alá veszi az operaház, Leroux-nál néhány sornyi utalás esik Perzsiában tartózkodásáról, ezt az időszakot pedig Kay végre a maga teljességében tárja az olvasók elé.

A hangulatteremtés is bámulatos – nem sokkal később olvastam a Frankensteint, és azzal összehasonlítva tökéletesen látszik, mennyire ráérzett az írónő a 19. századi rémregények terjengős, mégis gördülékenyen befogadható körmondataira és sejtelmes atmoszférájára.

A Fantom, vagyis Erik azt a jó és rossz határmezsgyéjén ingadozó karaktertípust testesíti meg, akivel igazán együtt tudok érezni, ezért kifejezetten élveztem azokat a fejezeteket, amiket ő narrál. Nem bántam volna, ha végig az ő nézőpontja érvényesül, de megértem, miért váltakoznak a szereplők szemszögei, így alakul ki a teljes kép arról, milyennek látja a külvilág ezt a különös szerzetet. Bármerre is jár, félelem, ugyanakkor valamiféle csodálat is övezi, hiszen az emberek hamar ráébrednek, jobb nem ellenszegülni az akaratának. Érdekes volt olyan alakok gondolataiba is belelátni, akikkel nem vagy nem könnyen lehet azonosulni, mint a saját gyerekétől irtózó szülő vagy a tanár, aki tisztában van vele, milyen veszélyes erőket szabadít fel a tanítványában.

Mondanám, hogy elborzasztott a korabeli szépségkultusz, ám sajnos a felszínes gondolkodásmód ma is átitatja a társadalmunkat. Erik ugyan lényegesen jobb helyzetből indult volna, ha az otthonában szeretet veszi körül, de az anyja akkor sem tudta volna megvédeni a külső támadásoktól. Elkeserítő, hogy ennek az egyébként ragyogó fiatalembernek az egész életét egy olyan tényező teszi tönkre, amiről nem tehet, és végig azon járt az eszem, vajon egy modern plasztikai sebész megadhatná-e neki azt az arcot, amivel beilleszkedhetne. A szépség viszont így sem minden: kifacsart ellenpéldaként akad szereplő, akinek a szívfájdalma, hogy a közönség csak a külsejéért szereti, és a tehetségével nem is foglalkoznak…

Bár a kötet elsősorban a Fantom korai éveire koncentrál, én természetesen Christine színre lépését vártam a legjobban. Az eredeti művet lefedő szakasz jócskán rövidebb és sűrítettebb lett, mint az előzmények, de szerencsére az írónő megtoldotta néhány plusz jelenettel. A Leroux által megalkotott Christine-re nagyon haragudtam, mert nem volt több a klasszikus horrorok sikoltozó, megmentendő fruskájánál, akinek a hatalmas rajongása rögvest alábbhagy, amint szembesül vele, hogy a Zene Angyala igazából csúnya.

A musicalben már sokkal árnyaltabbá vált a kép, mivel ott az énekesnőt nem a Fantom torzsága rémíti meg (az talán még vonzza is), hanem az erőszakossága. Kay megformálásában pedig a lány még határozottabbá válik, olyanná, aki tudja, hogy mire/kire vágyik, és semmi nem tántoríthatja el tőle. A rivális udvarló, Raoul azonban kissé áldozatául esett az Erik iránti elfogultságnak. Én se vagyok oda érte, de azt elismerem, hogy őszintén szereti és óvja Christine-t, ezzel szemben itt többnyire önzőn és beképzelten viselkedik.

A legérdekesebb, hogy a regény végére érve arra a felfedezésre jutottam, hogy minden elszenvedett nehézség és félresiklott út ellenére Erik teljes életet élt, sőt, izgalmasabbat, mint ami a legtöbb embernek juthat. Beutazta a világot, remekműveket alkotott, szövetségeseket szerzett, és az igaz szerelem sem kerülte el. Sőt, adódik még egy végső fordulat, ami eléggé megosztja a rajongókat, de szerintem gyönyörűen keretbe foglalja az egészet (és ha jól értesültem, a musical folytatásának középpontjában is ez áll, úgyhogy valamikor végre megnézem). A Fantomnak sikerült betöltenie a Leroux regénye által hagyott űrt, emellett önmagában is teljes élményt nyújt. Így egyaránt ajánlható azoknak, akik az eredeti után többet akarnak, és azoknak, akik még csak terveznek megismerkedni ezzel a csodálatos történettel.

10/10

Iránytű a lélekhez

Tom Hooper – Dawn Shadforth – Otto Bathurst – Euros Lyn – Jamie Childs: Az Úr sötét anyagai

Néhány éve olvastam Philip Pullman trilógiájának első részét, Az arany iránytűt, utána pedig megnéztem a 2007-es filmet, és azt is egy teljesen korrekt, hűséges adaptációnak találtam – az egyetlen, ami nagyon fájt benne, az a befejezetlensége, főleg annak tudatában, hogy már biztos volt, nem készítenek hozzá folytatást. Kíváncsi voltam (és vagyok) a cselekmény alakulására, mégsem volt eddig alkalmam a következő két kötetet sorra kerítení, így örömmel fogadtam a sorozatot. Bár egyelőre ebben a formátumban is csak az első könyvet dolgozták fel, remélhető, hogy sikerül végigvinniük a történetet.

Létezik egy párhuzamos világ, ahol az emberek lelke állatformájú daimónokként kíséri őket, és a mindent látó Magisztérium uralkodik. Ezen világ Londonjában, az oxfordi Jordan Kollégiumban nevelkedik az árva Lyra Belacqua, alakját még változtató, de legszívesebben hermelinként megjelenő daimónja, Pantalaimon társaságában, nagybátyja, Lord Asriel és tudóstársai felügyelete alatt. A kalandvágyó kislány lehetőséget kap, hogy az előkelő Mrs. Marisa Coulter pártfogoltjaként élhessen tovább, ám hamar gyanakodni kezd, hogy a hölgynek köze lehet az Átkosok veszélyes, gyerekrabló szervezetéhez. Amikor Lyra legjobb barátjának, Rogernek is nyoma vész, hosszú és kockázatos utazásra indul, hogy kiderítse, milyen sötét terv eszközei az Északra hurcolt gyerekek, és milyen világmegrengető felfedezést tett nagybátyja. Útján vándor gyiptusok, páncélos jegesmedvék, aeronauták, boszorkányok segítik, és egy különleges iránytű, az aletiométer, amiből képes kiolvasni az igazságot.

Az új feldolgozáshoz bizakodva álltam, bár a szereplőgárdából többen kevésbé tűntek szimpatikusnak vagy a karakterhez illőnek, mint a nagyfilmben. Lyrát illetően Dakota Blue Richards jóval csinosabb, bájosabb lányka, viszont Dafne Keenből inkább kinézem a rosszcsontságot, őt hamar megszerettem. Nicole Kidman számomra a színészistennő, úgyhogy borzasztó nehéz überelni, Ruth Wilsonnak nem is igazán sikerült minden drámai helyzetben meggyőzően alakítania Mrs. Coultert, de kétségkívül neki is volt egy fenyegetően szépséges kisugárzása. James McAvoy határozottan kedvelhetőbb figura, mint Daniel Craig, bár Lord Asriel kettősségéből kiindulva nem tudom, hogy ez a jelző itt mennyire mérvadó.

Szerencsére a kételyeimen sikerült felülkerekednem, és hagytam, hogy magával ragadjon a sorozat. A látványvilága fantasztikus, bár érezhetően jóval sötétebb tónusú, mint a nagyfilmé – emlékszem jelenetekre, amik a korábbi feldolgozásban szikrázó napsütésben zajlottak, itt pedig majdhogynem kivehetetlen félhomályban. Az Északon játszódó részek eléggé nyomasztottak, viszont az alternatív, viktoriánus, art deco és vadnyugati elemeket keverő, steampunk elemekkel felturbózott Londont imádtam. A történet végig székhezszögezően izgalmas, igazi mesés, a gyermeki énemet lelkesedésbe hozó kaland, bár érezhető, hogy az események egyre vészjóslóbb irányba fognak kanyarodni. Én az esetleges durvaságoktól nem annyira félek, inkább attól tartok egy kicsit, hogy nagyon elvont irányba fog kanyarodni a történet a vallási kérdések behozásával.

Lyra dacos, sokszor meggondolatlan, de szerethető kislány, Pantalaimon pedig egy tünemény, odáig voltam minden feltűnésekor, és alapból a lélek megtestesülése állat formájában az egyik legeredetibb ötlet a sztoriban. *-* Lord Asriel és Mrs. Coulter zavarbaejtően ellentmondásosak, többek közt az ő egyáltalán nem tipikus szerepükön érződik legjobban, hogy ez nem egy átlagos jó és rossz sablonokkal operáló fantasy. A mellékszereplők között is rengeteg emlékezetes alak tűnik fel, Lin-Manuel Miranda laza és humoros Lee Scoresby-ja nőtt közülük leginkább a szívemhez.

Az egyetlen, amit nem igazán tudtam hova tenni, az a modern szál volt. Később utánaolvastam, hogy csak a második könyvben hozza be az író Willt (Amir Wilson). Érdekesnek találtam a párhuzamos dimenziók ötletét, ennek ellenére borzasztóan kizökkentett minden egyes jelenet, amikor átruccantunk a hétköznapi világba – pláne, hogy annyira nem történtek még számottevő események ezen a vonalon.

Ettől eltekintve teljesen elvarázsolt a sorozat, és amíg a következő évadot várom, tervezem elolvasni A titokzatos kést és A borostyán látcsőt is, mert – Will szálától eltekintve – mégiscsak ugyanazt ismertem meg harmadjára, és most már leginkább a folytatás érdekelne.

10/9

Szerelem a színfalak mögött

L. H. Cosway: Showmance

Már zengtem ódákat arról, mennyire odavagyok a Moulin Rouge musicalért, így amikor rábukkantam egy könyvre, amiben a színpadi változatán dolgoznak, tudtam, hogy azonnal olvasnom kell. Arról nem is beszélve, hogy a zseniális, de érzelmileg kifacsaró Mennyei bűnök után valami felvidítóra szomjaztam, amely követelménynek a Showmance hiánytalanul megfelelt: ellenállhatatlanul olvastatja magát, pikánsan humoros, a két szeretnivaló főszereplőt pedig képtelenség nem a filmbeli színészekként elképzelni.

A londoni WestEndet a Moulin Rouge bemutatója tartja lázban, különösen amiatt, hogy Christian szerepére Damon Atwoodot kérték fel. Az egykori gyereksztár hosszú időre egy kis skót szigetre vonult a nyilvánosság elől, ám érett, jóképű férfiként visszatérve népszerűsége újra az egekbe szökik. Bár közönsége és partnernői is rajongásukkal ostromolják, Damon szeme csak Rose Tayloron, a lámpalázas koreográfuson akad meg, aki azonban túl sokszor csalódott már színészekkel folytatott kapcsolataiban. A színházban szokás szerint gyorsan terjednek a pletykák, színfalak előtt és mögött egyaránt izzik a levegő, és a valóság lassan összefonódik a darab cselekményével…

Ahogy elképzeltem: Damon (Ewan McGregor)

Minden alkalommal lenyűgöz, ha betekintést nyerhetek egy film vagy színdarab munkálataiba, megfigyelve a látszólag zökkenőmentesen zajló produkciókba fektetett hatalmas mértékű fáradozást. Kulisszatitkokban a Showmance sem szenved hiányt: teljesen átérezhető, milyen megterhelő, mégis felemelő a társulat számára résztvenni egy ilyen nagyszabású show összeállításában, mennyire nehéz a színpadra nem magukkal vinni az egymás közti konfliktusokat. Emellett azt is gyönyörűen ábrázolja, hogy több elismerést érdemelnek azok a stábtagok is, akiknek a háttérben van feladatuk, és hogy csupán az ódon épület varázslatos légköre is inspirálóan hat a csodás illúziók létrehozásához.

A két főszereplőnek is szenvedélye a hivatása, de nem pusztán ez kovácsolja őket össze. Mindkettőjüknek bőven osztogatott csapásokat a sors, ám ők szétcsúszás helyett épp hogy az elvártnál még kötelességtudóbbak lettek, ami nagyon becsülendő bennük. Damon tökéletes ellentéte a műfaj sztereotípiáihoz illő önelégült macsóknak: szerény, csöndes, társaságkerülő, néha naiv, és ha szabad ilyet felnőtt férfira mondani, aranyos. Szokatlan módon mindössze 13 évesen Oscar-díjjal jutalmazták egy holokausztdrámában nyújtott megrendítő alakítását, ami egybeesve anyja elvesztésével iszonyatosan megviselte az érzékeny kiskamasz lelkét. Szerepeiben hiába küzdi le magabiztosan gátlásait, a ráirányuló reflektorfényt nem képes lazán kezelni.

Ahogy elképzeltem: Rose (Nicole Kidman)

Vele szemben Rose vagány, könnyen alkalmazkodó, ami a szívén, az a száján – legalábbis a külvilág felé, egyébként hajlamos szerencsétlenkedésre és önsajnáltatásra. Lételeme a tánc, de gyerekkori csúfolódások miatt nincs önbizalma nézők elé lépni, így csak a mozdulatok betanításával kamatoztatja tudását. Megfogadta, hogy többet nem szerelmesedik bele színészekbe, hisz mindig rossz tapasztalatokkal gazdagították, persze Damon erkölcsileg felette áll a korábbi csalfa fiatalembereknek. Itt érkezünk el hőseink következő értékes tulajdonságához: szakmájukon kívül egymáshoz is hűségesek. Tisztában vannak vele, hogy a másikra vágynak, még amikor nincs kimondva, hogy ők egy pár, akkor sem csinálják a “hol veled vagyok, hol mással” huzavonát, és szerintem ez elképesztően példamutató az olyan sztorik korában, amikben a félrelépést simán tolerálhatóként könyvelik el.

Ahogy Damon és Rose egyértelműen megfeleltethetők Christiannek és Satine-nak, a többiekben is fel lehet fedezni filmbeli énjüket: Rose féltékeny exében, Blake-ben a Herceget, nagyszájú lakótársában, Julianben Toulouse-t, a sikerért bármit megtevő rendezőben, Jacobban Zidlert, a kavarós színésznőcskében, Aliciában Ninit – ezen közös vonások mentén a történet akár egy jól kitalált modern átiratként is értelmezhető. Ehhez hozzátesz a csavaros koncepció is: egy olyan színdarabot próbálnak, amiben a szereplők szintén készítenek egy élethelyzetükre burkoltan utaló előadást, és ezzel párhuzamosan a színészek viszonyai is kezdenek a fiktív karakterekéhez hasonlóan alakulni. Előfordul, hogy az éppen gyakorolt dal annyira rárímel a valóságra, hogy nem szükséges megjátszaniuk a belevitt érzelmeket, pattanásig feszült jeleneteket eredményezve.

Ahogy elképzeltem: Blake (Richard Roxburgh)

Az egyetlen dolog, amiért nem kaphat tőlem maximális pontszámot a regény, az a túlzásba vitt kliséhasználat. Hiába számolt le a szerző néhány ponton, például a főhősök jellemében a bevett sémákkal, a rengeteg félreértés, mellébeszélés, álprobléma, kínos szituáció miatt gyakran fogtam a fejem. Természetesen unalmas lenne, ha a szerelem bonyodalommentesen bontakozna ki, de sokszor éreztem azt, hogy kizárólag a saját berögződéseik tartják őket távol egymástól. Egy színházban pedig nyilván más munkahelyeknél halmozottabban ármánykodnak a kollégák a saját előrejutásukért (vagy legalábbis szeretik úgy lefesteni, mintha a színészek magánélete is drámai volna), viszont ez engem inkább fáraszt, mintsem szórakoztat.

Ha nem a kedvenc filmemet vinnék színre, talán jobban egy könnyed kis semmiségnek éreztem volna a könyvet, így azonban minden utalás és idézet megdobogtatta a szívem, érezve, hogy az írónőnek ugyanúgy sokat jelent a Moulin Rouge, mint nekem. Hogyha enélkül nem lett volna elég indokom újranézni, hát most végképp megjött a kedvem, és remélem, egyszer láthatom (akár csak felvételről) a Broadwayen játszott valódi színpadi adaptációt.

10/8

 

 

Hamlet a Vígszínházban

A Vígszínház, szinte hihetetlen módon, 122 éves történelmében először tűzte műsorra Shakespeare egyik legismertebb művét. Sok szempontból megérte a 21. századig várni: Eszenyi Enikő rendezésében minden ízében modern, látványos, élvezetes, amellett közérthető, pátoszmentes feldolgozás született.

A címszerepben ifj. Vidnyánszky Attila remekel. A fiatal tehetség valóságos energiabombaként viszi a hátán az előadást. Szokatlanul pozitív szemléletmódú, állandóan pörgő, felmászó, leugró, dobálózó, bukfencező Hamletje éles kontrasztban áll a jellegzetes elmélkedő, magába forduló karakterképpel. Első ránézésre nehéz is elképzelni, hogy lesz képes őrültet tettetni egy ilyen aranyos, életvidám figura. A későbbiekben egyetlen ponton, Ophelia szívének összetörése alkalmával szakad át ennek a gátja, ekkor a bohókás személyiség valóban kifordul magából, félelmetesen tomboló vadállattá változik. Ezen túllépve viszont kifejezetten szerethető főhős marad, akivel együtt lehet érezni, akinek végig muszáj drukkolni.

A többi szereplő jelleme könnyen összefoglalható, ám ez korántsem jelenti azt, hogy egydimenziósak lennének. Claudius (Hegedűs D. Géza) fényűző, élvezeteket habzsoló életmódjából bukkan ki sunyi és gátlástalan mivolta, mígnem a végére bűnbánó, szánandó énje is felszínre kerül. Gertrud (Börcsök Enikő) tipikus milliomosfeleségként, divatos kiegészítőként mutatkozik, miközben nem szűnt meg őszintén szeretni fiát. Horatio (Király Dániel) Hamlet támasza, biztos pontja, Polonius (Fesztbaum Béla) precíz és tudálékos, Laertes (Orosz Ákos) felszabadultan készül külföldi tanulmányaira, majd fékezhetetlen bosszúállóként tér vissza, Ophelia (Réti Nóra) szendeséggel, naivsággal leplezi nyiladozó nőiességét, Rosencrantz (Csapó Attila) és Guildenstern (Zoltán Áron) erőltetett lazasággal fedi el a vállukra nehezedő súlyos feladatot, Fortinbras (Gilicze Márta) pedig ezúttal keménykezű női vezetőként érkezik meg.

A díszlet letisztult, minimalistának hat, azonban rengeteg funkciót rejt magában, amik nagyszabásúvá emelik a látványt. A tér legfontosabb eleme egy háromszög alakú, üvegkorlátú kiszögellés, ami emelés és süllyesztés útján egyaránt jelenítheti meg egy újépítésű irodaház erkélyét és belső terét. Az üvegfal besötétítése ráadásul kiváló alkalmat nyújt belsejének pillanatok alatt lebonyolítani szükséges átrendezésére. A kreatívan kihasznált vetítéstechnika is rájátszik a több dimenzióra: ahogy Hamlet kézikamerával követi Horatiót, végig a színpadon állnak, a háttérben élőben sugárzott felvétele mégis teljesen azt az érzetet nyújtja, mintha a backstage-ből jutnának ki a közönség elé. Egyes akciódúsabb jeleneteknél, mint a szellem legelső észlelésénél pedig egyenesen mozifilmbe illő fény- és hangeffektekkel turbózzák fel a színház varázsát.

A szöveget Forgách András és Vörös Róbert egyszerűbben érthetőre, hétköznapibb nyelvezetűre igazította, megőrizve az eredeti szépségét, nagyszerűségét. A naprakészség érdekében természetes, hogy elhangoznak mai szófordulatok, szerencsére ügyeltek rá, hogy a szlenges kifejezések és káromkodások ne kerüljenek túlsúlyba. Sikamlósabb poénokat is megeresztenek, de egyik sem lépi át az alpáriság határát. Mindössze két jelenet akad, amit némileg kifogásolhatónak találtam ebből a szempontból.

Az egyik a sírásóké, akiknek kis közjátéka sajnos nem sikerült elég sziporkázóra, inkább csak megmosolyogtatóra. Az őket megformáló két legendás színésznőtől, Kútvölgyi Erzsébettől és Venczel Verától talán idegen lett volna, ettől függetlenül úgy érzem, ide belefért volna kicsivel több szabadszájúság és nyelvi lelemény. Az egész előadásból legkevésbé viszont az Egérfogó-jelenet győzött meg, ami egyébként az egyik legfontosabb momentum lenne. Azzal, hogy a Színészkirály (Hajduk Károly) oldalán maga Hamlet alakította a királynőt, fájóan ripacskodóvá, komolytalanná tette a betétdarabot. Gonzago és Baptista kettősében nyoma sem volt a sírig tartó, örök szerelem erejének, a szinte tapintható feszültségnek a halál a férfira vetülő árnyékától, az egésznek valahogy elveszett a súlya, ami mélységesen csalódottá tett.

Kisebb melléfogásai ellenére azt tudom mondani, a Vígszínház Hamlet-értelmezése újfent bizonyította, hogy lehet még hozzátenni a klasszikus történethez. Kellően újszerű, hogy megszólítsa a fiatalabb nemzedéket, ugyanakkor tiszteletben tartja a hagyományos színjátszáshoz szokottak igényeit is, így mindenkinek emlékezetes élményt nyújthat.

Ezt pedig én rajzoltam 🙂

Júliusi mozi 2017

Ne nézz vissza!

Év: 2009

Rendező: Marina de Van

Főbb szereplők: Sophie Marceau, Monica Bellucci, Andrea di Stefano, Thierry Neuvic, Brigitte Catillon

Jeanne, a gondos feleség arra lesz figyelmes, hogy apránként megváltoznak a dolgok az otthonában, a környezetében, ám ő az egyetlen, aki ezt észleli. Úgy érzi, lassan beleőrül ebbe a bizonytalanságba. Egy nap meglátogatja az anyját, ahol egy különös fénykép végleg elindítja a lejtőn. Hirtelen elhatározásból Olaszországba utazik, hogy magyarázatot kapjon az őt körülvevő rejtélyre. Az új környezetben teljes átalakuláson megy keresztül, egy olasz nővé, Rosa Mariává válik.

Mivel nem olvastam utána a történetnek, sokáig ötletem sem volt, mi baja lehet a főhősnőnek, miért érzi, hogy minden megváltozik körülötte. Sophie Marceau és Monica Bellucci arcának összemosása hátborzongató, ám bravúrosan kivitelezett volt, gyakran lehetetlen volt eldönteni, melyikőjük vonásai dominálnak. A nyugtalanító atmoszférán túllépve végül igazán szép és szomorú magyarázat adódott a történtekre, jó volt látni, ahogy a magát hazugságban élésre kényszerítő nő megtalálja gyökereit és fel meri vállalni önmagát.

A Notre Dame-i toronyőr

Év: 1982

Rendező: Michael Tuchner

Főbb szereplők: Anthony Hopkins, Lesley-Anne Down, Derek Jacobi, Gerry Sundquist, Robert Powell

Quasimodo, a Notre Dame púpos toronyőre beleszeret Esmeraldába, a gyönyörű cigány táncosnőbe. Mikor a lányt kihívó tánca miatt letartóztatják, a katedrális főesperesének is megakad rajta a szeme. S ha ez nem lenne elég, egy szegény utcai költő is a szerelmével üldözi, ám Esmeralda szíve már egy jóképű katonáé. Amikor a felbőszült csőcselék boszorkánynak bélyegzi a lányt és a vérét követeli, Quasimodo nyújt menedéket neki a katedrálisban. Tettével a toronyőr megkísérti a sorsot, amely sosem bánt vele túl kegyesen.

Nagyon kíváncsi voltam már erre a klasszikusra, de nem biztos, hogy a legjobb verziójával tettem próbát. A középkori, borongós hangulat telibe talált, a szereplők azonban nevetségesen és nem éppen a legszimpatikusabban lettek megformálva. Quasimodo rendes, de túlságosan is bárgyú volt, Esmeralda pedig különösen idegesített, és nehéz volt elhinni, hogy az egész város érte epekedne. A sztori ettől még alapjában tetszik, érdekel a rajzfilm és természetesen az eredeti Victor Hugo-regény is.

Az asztronauta

Év: 1999

Rendező: Rand Ravich

Főbb szereplők: Johnny Depp, Charlize Theron, Clea DuVall, Joe Morton, Donna Murphy

Spencer Armacost két percre elveszti az eszméletét egy rutin űrmisszió során és szinte alig él, mire visszatér a Földre. Az elnök, az egész nemzet és barátai ünneplik biztonságos hazatértét, egyedül felesége, Jillian érez valami furcsát férje viselkedésében. Egyre vadabb álmok gyötrik, sötét, paranoiás gondolatok fészkelik be magukat a fejébe.  Nem sokkal később kiderül, hogy Jillian ikreket vár. Ám valami nincs rendben: ahogy egyre előrehaladottabb a terhesség, a rémálmok tovább fokozódnak.

Ha a Ne nézz visszát nyugtalanítóként jellemeztem, nem tudom, mit mondhatnék Az asztronautára. Ha egy filmben egy várandós nő születendő gyerekénél felmerül valami probléma, azt mindig különösen kényelmetlen és szomorú néznem. A sci-fi szál ráadásul csak hab volt a tortán, a rejtélyesen viselkedő férjtől való félelem természetfeletti körítés nélkül is borzasztó lenne – egy ideig azt is lehet gondolni, hogy a feleség csupán képzelődik, ám a megkönnyebbülést nem hozó befejezés az ellenkezőjét igazolja.

Glóbusz

1. rész

Év: 1993

Rendező: Márton István

Főbb szereplők: Lukács Sándor, Bánsági Ildikó, Udvaros Dorottya, Szabó Gabriella, Seress Zoltán

Magyarország, a rendszerváltás után. Dr. Tőkés Géza egyetemi tanár nem akar elmaradni a nagy változásoktól, ezért kilép az egyetemről, és az anyósától örökölt tanácsi lakást megvásárolva nyelviskolát nyit. A Glóbuszban angolul, németül és oroszul lehet tanulni, és Tőkés professzor nagyon vigyáz rá, hogy iskolájában professzionális munkát végezzenek kollégái. Egy magánvállalkozás története, csak éppen nem a bürokrácia, hanem az emberi természet útvesztőiben játszódik. Szerelem, hűség, barátság, árulás és intrika, akárcsak az élet más területén.

A retró magyar vígjátékok mindig felderítik a szívem, egy nyelviskoláról szóló sorozat két nyelvtanár gyerekeként pedig majdhogynem kötelez a megnézésre. Az első résznél tovább sajnos nem jutottunk, engem izgat a folytatás, bár tény és való, a cselekmény még nem indult be. Kibontakozóban vannak szerelmek, konfliktusok, de a korhoz mérten lassabb folyásban, és a tanítós részéből sem sokat látni – no, nem mintha azt várnám, hogy egy ilyen könnyed sorozatból szedjem fel egy újabb nyelv ismeretét, de érdekelnének az órák!

Már megint bérgyilkos a szomszédom

Év: 2004

Rendező: Howard Deutch

Főbb szereplők: Bruce Willis, Matthew Perry, Amanda Peet, Natasha Henstridge, Kevin Pollak

Jimmy Tudesky, a visszavonult bérgyilkos élvezi a nyugodt hétköznapokat mexikói tengerparti házikójában. Hála egykori szomszédja, Nicholas “Oz” Oseransky hamisított fogorvosi feljegyzéseinek, Tulipán meghalt a világ számára, és így sikerült átejteni fő ellensége, Gogolák bandáját. Hirtelen megjelenik Oz, és lélekszakadva meséli, hogy a Gogolák banda elrabolta a feleségét. Jimmy hallani sem akar az egészről, ez már nem az ő ügye. Ám Oz nyomában felbukkan a frissen szabadlábra helyezett bandavezér, Gogolák László és verőlegényei, akik Los Angelestől követték a gyanútlan Ozt.

Tavaly láttam az első részt, amit fergetegesen szórakoztatónak találtam, ám aztán, nem logikus módon nem adták le másnap vagy jövő héten a következőt, így mostanáig vártam a megnézésével. Persze, mint sok más esetben, itt is kicsit megkérdőjeleztem a folytatás szükségességét: az első rész szépen elvarrta a dolgokat, a második elején pedig rögtön a “happy end után mégsem olyan jó”-ba csöppentünk, amit én nem szoktam szeretni. Szerencsére hamar megmutatkozott, hogy az akció és a poénok is felérnek a korábbi színvonalhoz, a magyar bűnöző szóferdítései pedig egyenesen zseniálisra sikeredtek.

Hollywoodi őrjárat

Év: 2003

Rendező: Ron Shelton

Főbb szereplők: Harrison Ford, Josh Hartnett, Lena Olin, Bruce Greenwood, Isaiah Washington

Joe Gavilan és K.C. Calden a világ egyik legmenőbb helyén, Hollywoodban dolgoznak nyomozóként. Őket ez a tény azonban nem nagyon motiválja. Igazándiból mindketten valami másban utaznak, a rendőrségi meló pedig amolyan kényszermegoldásnak tűnik számukra. Joe ingatlanokkal bizniszel és ebből próbál meg egy rendőrhöz képest meglehetősen nagy lábon élni. K.C. színészi karrierjét építgeti és minden lehetőséget kihasznál arra, hogy jógát oktasson ráérő háziasszonyoknak. Egy rapbanda lemészárlásának ügyét azonban már nem tudják elkerülni, ráadásul a belső ellenőrzés egyik féltékeny ügynökével is meg kell birkózniuk valahogy.

Ismét egy kellemes akciókomédiát néztem, nem a legütősebb fajtából, de egyszer meg lehetett nézni. Bírom az eltérő zsarupárosokra épülő filmeket, és érdekes volt látni, hogyan találja meg a közös hangot az idős és a fiatal, na és mi minden mással foglalkoznának bűnüldözés helyett. A krimiszál is kellőképp fel lett építve, bár Hollywoodból kicsit keveset mutattak, a felvillantott szelet a rapperek ügyeiből is megfelelt egy izgalmas alapnak.

Szerelem, angolosan

Év: 2015

Rendező: Tom Vaughan

Főbb szereplők: Pierce Brosnan, Salma Hayek, Jessica Alba, Malcolm McDowell, Ben McKenzie

Richard sikeres egyetemi professzor, de váratlanul kiderül, hogy apa lesz, miután együtt tölt egy éjszakát a nála sokkal fiatalabb Kate-tel. Három évvel később, amikor a nő beleszeret valakibe, elköltözik, de megkéri testvérét, Oliviát, hogy figyeljen arra, jól bánik-e Richard a gyermekükkel. Olivia azt feltételezi, hogy Richard visszatért a felelőtlen playboy életstílushoz, azonban amikor rájön, hogy tévedett, érzelmeket kezd el táplálni a férfi iránt.

Helyes kis film volt ez, csak nem éppen olyan, mint amilyenre számítottam. Azt gondoltam, egy habkönnyű romantikus vígjáték lesz két nővérről, akiket éppenséggel ugyanaz a pasi bolondított magába, ehelyett inkább egy életközépi válságban lévő férfi lelki sérelmei és dilemmái kerültek a középpontba. A szerelmi vívódás ettől függetlenül aranyos és nem szokványos volt, bár pont a szokatlanságában találtam kivetni valót: az egy dolog, hogy a hölgyek testvérek, de hogy az úrnak az egyiktől már van gyereke, és most a másiktól is lehet, az necces…

Brenda Starr

Év: 1989

Rendező: Robert Ellis Miller

Főbb szereplők: Brooke Shields, Timothy Dalton, Tony Peck, Diana Scarwid, Nestor Serrano

Brenda Starr maga a megtestesült szépség, megjelenése mindig kifogástalan, mintha egy divatlap címlapjáról lépett volna le. Brenda Starr azonban nem egy butácska modell, a lehengerlő hölgy egy sikeres képregény vérbeli kalandornője, aki magassarkú cipőben vág át a sivatagon és a szörnyen veszélyes dzsungelen, hogy egérutat nyerjen veszélyes üldözői elől, s mindezt úgy, hogy sminkje mindvégig tökéletes. Egy csoda folytán a képregény írója saját történetébe csöppen, és beleszeret hősnőjébe. Brenda azonban a képregény titokzatos, félszemű idegenjébe szerelmes.

Imádnivalóan naiv és meseszerű képregényfilm, amit szívesen néztem volna még hosszan tovább. Brenda tüneményes és belevaló csajszi, aki képtelenebbnél képtelenebb kalandokba keveredik titokzatos lovagjával és a képkockák közé csöppent rajzolójával, eltúlzottan röhejes üldözőik elől menekülve. A két udvarló közül a jelenkor egyszerű hősét kedveltem jobban, de megértem, ha mindenkinek a saját világában a helye. Örülnék, ha több ilyen gyöngyszemet láthatnék!

Kapj el, ha tudsz!

Év: 2002

Rendező: Steven Spielberg

Főbb szereplők: Leonardo DiCaprio, Tom Hanks, Christopher Walken, Martin Sheen, Amy Adams

Frank W. Abagnale dolgozott orvosként, ügyvédként és egy nagy légitársaság másodpilótájaként – és mindezt a huszonegyedik születésnapja előtt. A szélhámosság nagymestere emellett briliáns csekkhamisító is volt, szakértelme több millió dollárt hozott neki a konyhára. Carl Hanratty FBI ügynök legfontosabb küldetésének tartotta, hogy elkapja Franket, és a törvény színe elé vigye, de Frank mindig egy lépéssel előtte járt, és a hajsza folytatására kényszerítette.

Minden ízében fantasztikus, legapróbb részletekig kidolgozott, nagyszabású mozivarázslat egy szemtelenül okos csalóról és az őt fáradhatatlanul üldöző rendőrről. Mindkettőjüknek muszáj szurkolni, és mindketten jól is jönnek ki a dologból csavaros macska-egér játékuk végére. Az ifjú hamisító módszerei ámulatba ejtően kreatívak, ráadásul igaz történet lévén a valódi szélhámos is besegített a film hitelességébe. Miközben az első perctől az utolsóig lekötnek a fordulatok, számos hasznos trükköt is tanulhatunk társasági életben boldoguláshoz és tökéletes illúziókeltéshez.

Piszkos alku

Év: 1986

Rendező: John Irvin

Főbb szereplők: Arnold Schwarzenegger, Kathryn Harrold, Darren McGavin, Paul Shenar, Sam Wanamaker

Mark Kaminsky egy kisvárosban él feleségével, miután forrófejűsége miatt évekkel ezelőtt menesztették az FBI kötelékéből. Egykori főnöke, Shannon azonban felkeresi, hogy segítsen bosszút állni a fia gyilkosán, és cserébe megígéri, hogy a sikeresen elvégzett megbízás után visszahelyezi egykori pozíciójába. Kaminsky belemegy az alkuba, új személyazonosságot ölt és Chicagóba utazik, hogy beépüljön az alvilágba. Azonban ahhoz, hogy a feladatot sikeresen végre tudja hajtani, a gengsztereknek is el kell fogadniuk őt.

Élvezetes, de teljesen átlagos akciófilm a 80-as évek sablonjai szerint, amit jócskán leront, hogy előző és következő nap is a szó szoros értelmében vett nagybetűs FILMET néztem. A sztori faék egyszerűségű, a karakterek sablonosak, az akciójelenetek indokolatlanul véresek, mégis jólesik néha egy ilyet is megnézni. A főhős kedvelhető, és a szerelmi szál is tetszett, bár nem elégedtem meg a lezárással, hogy a férfi mégis visszament enyhén idegbeteg nejéhez. Szóval jó volt, csak éppen eltörpül a hónap százszorta emlékezetesebb filmjei között.

Az Argo-akció

Év: 2012

Rendező: Ben Affleck

Főbb szereplők: Ben Affleck, Bryan Cranston, Alan Arkin, John Goodman, Clea DuVall

1978-ban az iráni forradalom elűzte a nyugatbarát uralkodót, és kikiáltották az iszlám köztársaságot. Egy évre rá a korábbi sah Amerikába utazott gyógykezelésre, a hírre november 4-én a tömeg megrohanta a teheráni amerikai nagykövetséget, túszul ejtette az ott dolgozó 52 diplomatát, kirobbantva a 444 napos túszdrámát. Az akció idején azonban hat embernek sikerült megszöknie és elrejtőznie. Mindenki tudta, csak idő kérdése, hogy rájuk akadjanak. A CIA „beszivárgási” szakértője, Tony Mendez előállt egy mentőakció tervével.

Nyáron nem szomjazom a komorabb, főleg nem a háborús történeteket, így némileg fanyalogva úgy álltam Az Argo-akcióhoz, hogy ugyan nem lesz könnyű menet, de mindenképp fontos megnézni. Nos, hatalmas pozitív csalódást éltem át, tekintve hogy nem voltam teljesen tisztában az akció menetével. A fedősztoriként megvalósított kamu Star Wars-koppintás forgatása üdítő és felszabadult pillanatokat eredményezett az iráni forrongások közepette. A túszul ejtett csapat kimenekítéséért pedig a végletekig lehetett körömrágva, őszintén reménykedve szorítani.

Phillips kapitány

Év: 2013

Rendező: Paul Greengrass

Főbb szereplők: Tom Hanks, Catherine Keener, Barkhad Abdi, David Warshofsky, Corey Johnson

Szomáliai kalózok fenyegetik az Ádeni-öbölben áthaladó teherhajókat. Egy nappal azután, hogy az Amerikai Tengerészeti Hivatal 2009-ben figyelmeztetést ad ki emiatt, támadás éri a Maersk Alabama nevű, afrikai segélyszervezeteknek árut szállító teherhajót. Miközben a legénység elbarikádozza magát a gépházban, Richard Phillips kapitány a hídon marad. Idegőrlő tárgyalás kezdődik a kapitány és a kalózok vezére között. Végül Phillips túsznak ajánlja magát a legénység szabadságáért cserébe.

Milyen érdekes, hogy Az Argo-akciót követő napon egy azzal egy lapon sokat emlegetett, más, de hasonlóan fontos témáról szóló alkotást vetítettek a tévében, ami szintén elnyerte magasfokú elismerésem. A foglyul ejtett teherhajón zajló események hatásosabb izgulást váltanak ki, mint egy felfokozott akciójelenet, a kapitánynak és legénységének pedig az elsőtől az utolsó percig lehet szurkolni. A film túllép az egyoldalúságon, a szomáliai kalózok oldalát is sikerül úgy bemutatnia, hogy meg lehessen érteni a szándékaikat, és egy kicsit nekik is jót akarjunk, úgy, hogy egyik fél se sérüljön.

Pán Péter

Év: 2015

Rendező: Diarmuid Lawrence

Főbb szereplők: Hazel Doupe, Zak Sutcliffe, Stanley Tucci, Laura Fraser, Paloma Faith

A fiatal Lucy súlyos szívbetegsége miatt kórházi kezelésre szorul. Ez a történet az ő Pán Péter-feldolgozása, egy bátor, kreatív és teljesen modern lány képzeletének szüleménye, aki attól tart, hogy a betegsége miatt, csak úgy, mint a mesebeli fiú, sosem nőhet fel. Lucy ezt a verziót álmodja meg, miután a műtéte előtt késő estig a könyvet olvasta.

Pán Péter történetéért sosem lelkesedtem, egy századik feldolgozást pedig végképp fölöslegesnek találtam volna, ebben a verzióban azonban akad egy különleges csavar. Egy műtétre váró szívbeteg kamaszlány értelmezi újra a klasszikus mesét, a szereplőket kórházi ismerőseinek megfeleltetve, érdekes új vetületet és megható üzenetet adva a felnőni képtelen kisfiú legendájának. A Sohaországban átélt kalandok ettől még ugyanolyan nevetségesek és gyerekesek maradnak, a lány életéért folytatott küzdelme azonban feledteti az ebből fakadó bosszankodásokat.

A nagy Gatsby

Év: 2013

Rendező: Baz Luhrmann

Főbb szereplők: Leonardo DiCaprio, Tobey Maguire, Carey Mulligan, Joel Edgerton, Isla Fisher

Amerika a lázas húszas évek bűvöletében, a laza erkölcsök, az észbontó dzsessz és korlátlan lehetőségek világában él. Nick Carraway, a feltörekvő írópalánta New Yorkba utazik, hogy karriert csináljon. Miközben a saját amerikai álmát hajszolja, egyre közelebbi kapcsolatba kerül szomszédjával, a titokzatos milliomossal, Jay Gatsbyvel, és elbűvölő unokatestvérével, Daisy Buchanannel. Rajtuk keresztül feltárul előtte a szupergazdagok magával ragadó, ám érzelmileg kiüresedett világa.

Egyből beszippantott ez a precízen felépített, szemkápráztatóan megvalósított sosemvolt múlt, ahol az sem okoz fennakadást, ha a 20-as évek táncait mai rapre járják, a szereplők mélyebb megismeréséig mégsem tudtam szabadulni az érzettől, hogy mindez csak nagyszabású hatásvadászat. Gatsby megjelenésétől az események felpörögtek, amikor pedig kitudódott a tettei mögötti valódi motiváció, még inkább magasra csaptak az érzelmek lángjai. Gyanítottam, hogy egy ilyen elsöprő szerelem sosem érhet boldog véget, így miközben reménykedtem, rá is hagytam ezekre a különös figurákra, hadd intézzék el ügyeiket egymás közt úgy, ahogy elrendeltetett nekik.

A Bourne-hagyaték

Év: 2012

Rendező: Tony Gilroy

Főbb szereplők: Jeremy Renner, Rachel Weisz, Edward Norton, Scott Glenn, Corey Stoll

Aaron Cross leleményes, és úgy tűnik, megállíthatatlan ember. Érzékei természetfelettien élesek, ami egy kísérleti gyógyszernek köszönhető. A férfit és ügynöktársait kivégzésre szemelik ki. Crossnak, szövetségesével, Marta Shearlinggel menekülnie kell, azonban ahhoz, hogy életben maradhassanak, minden tudásukra szükség lesz.

Az első Bourne-filmet láttam, és tetszett is, mégis a folytatásokat, bár kb. nem telik el hónap anélkül, hogy adnák őket, valahogy elmellőztem. A lazán kötődő spinoffra most mégis rászántam magam, majd ütős, de cseppet sem kiemelkedő akciófilmként könyveltem el. Nem is tudom, ha Aaron Crossról szólna az egész sorozat, vagy nem kapcsolódna egy másik szereplőről szóló szériához, talán nem ilyen felemás pozíciót töltene be. Mindenesetre egyszer jó volt, izgalmas is, bár többször majdnem elaludtam rajta.

Sztriptíz

Év: 1996

Rendező: Andrew Bergman

Főbb szereplők: Demi Moore, Burt Reynolds, Armand Assante, Ving Rhames, Rumer Willis

Erin Grant, a volt FBI-ügynöknő sztriptízt táncol egy éjszakai lokálban. Azért van szüksége erre a munkára, mert vissza akarja szerezni hétéves kislányát, akit azzal az indokkal vett el tőle a bíróság, hogy az asszony nem tudja eltartani. Egy este az ismert politikus, David Dilbeck is a nézők között van. Amikor Erin egyik hódolója kitalálja, hogyan zsarolhatnák meg Dilbecket, még senki sem sejti, hova vezet egy látszólag egyszerű zsarolás. A zsarolót hamarosan megölik, és Al Garcia nyomozó indul útnak, hogy kiderítse, mi folyik a színfalak mögött.

Elég bugyuta, de kellemes krimi, olyan, amit nem kell komolyan venni. Már az alapötlet is életszerűtlen, hogy az FBI volt titkárnője majd biztos nem tud előnyösebb állásban elhelyezkedni, mint egy sztriptízbár fellépőjeként. A röhejes akcióvonalat is csak úgy ímmel-ámmal körítették a férfinézők szemét gyönyörködtető, egyébként tényleg szépen koreografált táncjelenetek mellé. Holott, jobban belegondolva, a megalázó munka mellett a kislánya felügyeleti jogáért vívott harcból akár még egy drámai történetet is ki lehetett volna hozni, de nyilván nem ez volt a cél.

A hetedik jel

Év: 1988

Rendező: Carl Schultz

Főbb szereplők: Demi Moore, Michael Biehn, Jürgen Prochnow, Peter Friedman, Manny Jacobs

A szaporodó baljós jelek arra utalnak, hogy a világvége bibliai jövendölése most valósággá válhat. A folyók vérvörössé válnak, a hold elsötétül, és már csak egy asszony képes megakadályozni az apokalipszist, aki azonban erről mit sem tud. Abby Quinn előző terhessége során elvesztette gyermekét, nem csoda, ha most különösen félti héthónapos magzatját. Nem is sejti, hogy a születendő gyermeket sötét hatalmak szeretnék megkaparintani. Amikor férjével egy új bérlakásba költözik, felfigyel egy különös idegenre, aki már puszta lényével is félelmet kelt benne.

A véletlen jóvoltából ismét egy Demi Moore-film… ráadásul olyan, amiben mit ad Isten, egy születendő gyermeket kell félteni. A vallásos-misztikus szál izgalmasabb és kidolgozottabb volt, mint gondoltam, és kellőképpen ijesztő is. Érdekes és gondolatébresztő az alapfelvetés, ezzel együtt engem mélységesen el is szomorít. Úgy vélem, semmilyen kitalált világképben sem szabadna előálljon, hogy nincs hely több léleknek, ezért egy gyerek nem születhet meg rendesen, vagy más kell az életével fizessen, hogy teret engedjen neki, mindenesetre a filmben ez szépen van felvázolva és megoldva.

Palimadár

Év: 1990

Rendező: John Badham

Főbb szereplők: Mel Gibson, Goldie Hawn, David Carradine, Bill Duke, Joan Severance

Rick Jarmin egy detroiti benzinkútnál dolgozik. Amióta kilépett a Szövetségi Szemtanúvédelmi Programból, többször cserélt nevet, mert tizenöt évvel ezelőtt néhány narkós ellen vallott, akik azóta is sikertelenül keresik. Magányos életébe betör a szerelem, amikor Marianne, a kemény New-York-i ügyvédnő színre lép, és felismeri Ricket, aki persze tagadja, hogy látta volna valaha is. Ők ketten szeretők voltak tizenöt évvel ezelőtt, csak Rick lelépett, és a nő végre megtudja, miért. Éjjel újra megjelenik a benzinkútnál, éppen időben, hogy megmenthesse Ricket a rátörő fickóktól, akik végre megtalálták. 

Egyszerűen szomjazom az ilyen filmeket, még ha sutácskák is, rendbe teszik a lelkem, és tökéletes kikapcsolódást nyújtanak. A keményfiú és az aggodalmaskodó nő párosa ugyan elcsépelt és némileg idegesítő, de tetszett, hogy nem csak úgy pikkpakk bolondultak egymásba, hanem korábban is ismerték egymást. Az akciórészre bevallom, már nem is emlékszem annyira, mint a bájos civódásokra, de a végső összecsapást megjegyeztem, köszönhetően az állatkertnek, ami igazán egyedi és hatásos helyszínként szolgált hozzá.

Kingsman: A titkosszolgálat

Év: 2014

Rendező: Matthew Vaughn

Főbb szereplők: Taron Egerton, Colin Firth, Samuel L. Jackson, Sophia Boutella, Michael Caine

Töki átlagos, vagány utcagyerek, viszont bátor, gyors és helyén a szíve. Talán ezért keresi meg őt egy magánkézben lévő titkos kémszervezet, a Kingsman egyik legjobb embere, Harry Hart. Ha Töki is úgy akarja, a nagy hagyományú, és szigorú szabályok szerint működő cégnél modern James Bondot faragnak belőle. Ám a különlegesen veszélyes kiképzőidőszak gyorsan véget ér – de csak azért, mert az ügynökökre újabb, nagyobb veszélyek várnak. Valaki egymás után rabolja el a világ hírességeit, arisztokratáit és miniszterelnökeit, a szálak pedig egy őrült milliomoshoz vezetnek.

Vegyes véleményeket hallva féltem, hogy nem igazán fog bejönni, ám hamar ráéreztem, hogy mást ne mondjak, ez a film bizony eszement jó. Sőt, így utólag, simán kijelenthetem, hogy magasan az egyik legjobb, amit idén nyáron láttam! Imádtam az ügynökség működésének minden sajátosságát, annak ellenére, hogy sok minden ismerős lehet máshonnan, és nem zavart, hogy a történet végig egyensúlyozott a paródia és a komoly kémfilm határvonalán. Pár jelenet az én ízlésemnek kicsit véres volt, de összességében imádtam, ahogy van. A második rész pedig már meg is érkezett a mozikba!

Kavarás

Év: 2014

Rendező: Frank Coraci

Főbb szereplők: Adam Sandler, Drew Barrymore, Bella Thorne, Joel McHale, Terry Crews

Amikor Jim első randija az egyébként kedvesnek tűnő Laurennel nem jön össze, elegánsan távozni készül, ám a sors úgy hozza, hogy kénytelen mellette maradni. Méghozzá összezárva egy afrikai családi üdülőhelyen, korábbi házasságaikból származó gyerkőceik víg társaságában. A kezdeti ellenszenvből gyors utálat lesz. Azután sok bonyodalom következik, és közben a férfi és a nő fokozatosan felfedezik, hogy a másik nem is olyan kiállhatatlan, mint első látásra hitték.

Őszintén nem támasztottam nagy elvárásokat ezzel a vígjátékkal szemben, ehhez képest az egész családot rázta a nevetés, még a gyengébb poénoktól is. Kellemes és aranyos sztori, szókimondó ugyan, de csak elvétve tartalmaz ízléstelen humorforrásokat. Az alapkonfliktus kicsit életszerűtlen, viszont jól bemutatja, milyen nehéz lehet egy anyának fiú-, egy apának lánygyerekeket egyedül nevelni. Helyes lurkókat találtak a szerepekre, a nagylány megnőiesedése különösen tetszett. Afrika egzotikus tájai pedig széles tárházát nyitják meg az őrületes kalandoknak, amibe egy ilyen furcsa kompánia belekeveredhet.

Csak lazán!

Év: 2005

Rendező: F. Gary Gray

Főbb szereplők: John Travolta, Uma Thurman, Vince Vaughn, Danny DeVito, Christina Milian

Chili Palmernek, a filmproducerré avanzsált nagyvárosi gengszternek már elege lett a filmes bizniszből, és egy merész váltással inkább a zeneiparban próbál szerencsét – gangsta rapperekkel és orosz maffiózókkal szövetkezik, és felkarol egy tehetséges, fiatal énekesnőt is. Legyen szó lemezstúdióról, egy Aerosmith koncertről vagy akár az MTV zenei díjáról, minden esetben a tőle megszokott ügyességgel és tárgyalási taktikával manipulálja az eseményeket. Szüksége is van rá, mert ez veszélyes üzlet, ahol mindenki a következő nagy durranásra vár.

Nézés közben halványan derengeni kezdett, hogy mintha ez egy folytatás lenne, aztán lassacskán eszembe jutott az előzmény címe is: Szóljatok a köpcösnek!, de akkor már mindegy volt. Majd bepótolom azt is. A második rész így is érthető volt, már amennyire követhető lehet a zeneipar és a gengszteralvilág összezördülése, extravagáns figurák tömkelegét bevonva mindkét oldalról. Elég fárasztó, és mérsékelten vicces a végeredmény, a zenék sem a legtetszetősebbek, bár Christina Miliannak kétségkívül gyönyörű hangja van, és a karaktere sikerének felívelése vitt egy kis hollywoodias meghatódást ebbe a szokatlan és nem éppen érzelgős komédiába.

Tévedések tragikomédiája

Jane Austen: Emma

Angolórára volt feladat egy regény elolvasása az adott nyelven, nekem pedig hosszas döntésképtelenség után (nem mintha ezt úgy kéne érteni, hogy csak úgy hemzsegtek a lehetőségek) végül erre esett a választásom, mivel ez pont megvan angolul, és bár magyarul még nem olvastam, a szerző más műveit igen. Jane Austennal kapcsolatban mondjuk pont felemásak az érzéseim: míg az Értelem és érzelmet gyönyörűnek tartom, a Büszkeség és balítélettől idegbajt kaptam, az Emma pedig sajnos inkább utóbbihoz állt közel, és még alul is múlta.

Az alapötlet, mármint valaki, aki minden ismerősének párt akar találni, egyébként tetszene, és találkoztam már vele igazán szórakoztató megvalósításban is. A félreértések, önámítások, párcserék összeadódása jó esetben nem szenvedős, hanem humoros jeleneteket eredményezhet, itt azonban igazából egyik végletbe sem torkollott. Talán a legnagyobb problémám az egész történettel, hogy a szereplők nem adtak át valódi, felfokozott érzelmeket.

Emma (Gwyneth Paltrow) és a befutó, Mr. Knightley (Jeremy Northam) a leghíresebb filmadaptációban

Emma meglehetősen öntelt, magát másoknál feljebbvalónak és okosabbnak vélő kisasszony, aki ismerősei érzéseit semmibe véve próbál tenni boldogságuk érdekében, míg saját jövőjét pontosan elveit cáfolóan, soha meg nem házasodva képzeli el. Gondolkodása általában nem tisztán érthető, én például nem nagyon találtam magyarázatát annak, mi baja lenne a barátnője, Harriet első kiszemeltjével, Mr. Martinnal, vagy mi zavarja annyira Jane Fairfaxben azonkívül, hogy a szomszédság annyira oda van érte. Azt pedig, hogy hirtelen rájön, ugyanarra a férfira van szüksége, mint elvileg Harrietnek is, nem tudom nem irigységnek értelmezni, nehezen hihetőnek tartom, hogy azelőtt nem érezte, hogy szerelmes lenne az illetőbe. A végkifejlet sem az a tündérmese, ami a romantikus lelket melengetné, egyszerűen csak megbeszélik az egybekelést. Hol van ez Eleanor és Edward vagy Marianne és Willoughby megpróbáltatásokkal teli históriájától, amiken valóban lehetett izgulni? Még Eliza és Darcy közt is több kémia izzott, ők legalább jóízűeket perlekedtek egymással! Hiába kapta meg végül a pasit Emma, valamelyest mégis a hiú lány megleckéztetéseként tudom értelmezni az esetet.

Az viszont pozitívumként írható fel, hogy tényleg nem volt egyértelmű, hogy végül ki fog kivel egy párt alkotni, annyi lehetőség akadt. Az eredménnyel igazából elégedett is vagyok, csak jobban tetszene, ha érződött volna az igaz szerelem bármelyik párosnál. A korabeli arisztokrácia kissé ironikusan bemutatott mindennapjai pedig olykor mosolyt is csaltak az arcomra, még ha gyakran nem is tudtam eldönteni, komolyan kell-e venni a diskurzusokat arról, hogy milyen módon elkészítve legjobb sertéshúst enni, vagy hogy milyen hintóval legérdemesebb kikocsizni a parkba.

Összefoglalás három rajzban (továbbiak itt: threepanelbookreview.tumblr.com)

A negatív tapasztalatok ellenére természetesen hatékony nyelvgyakorlásként tekintek a regény elolvasására, és tervezem magyarul is végigrágni, hátha úgy jobban átjönnek bizonyos gondolatok.

Értékelésem:

10/7

Állatok és egyéb emberfajták

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták (Korfu-trilógia 1.)

Íme egy újabb klasszikus, ami valahogy kimaradt a gyerekkoromból – bár természetesen tudtam a létezéséről és hírnevéről, meg olvasókönyvünkben is voltak belőle részletek, mindez még nem győzött meg arról, hogy mindenképp el kéne olvasnom.

Szeretem az állatokat, nem is kérdés, sőt számos cuki fajért egyenesen bolondulok (példának okáért lásd a sünöket), mégis elrettentett, hogy esetleg a tanulmányozásukat leíró részek unalmasnak, vagy legalábbis az én szememben érdektelennek fognak tűnni. Hamar sikerült belátnom, hogy fölösleges volt aggodalmaskodnom, ugyanis akárcsak például David Attenborough filmjeiben, itt is csupa emberi tulajdonság ruházódik a jószágokra, teljesen kézzelfoghatóvá válik, hogy nekik ugyanúgy vannak gondolataik és érzelmeik, kapcsolataik és társadalmuk, mint nekünk. A kis Gerry egyébként Göthe Salmander rokonlelkének is beillik, másképp, de mindketten azt hirdetik, a Föld semmilyen teremtményét nem szabadna undorral vagy félelemmel kezelni, annál inkább kíváncsisággal és odaadással.

A család és Spiro az 1987-es filmváltozatban

Ettől még nem okozok nagy meglepetést, ha azt mondom, jobban élveztem a legkülönösebbik állatfajról készült tanulmányokat, vagyis a hóbortos családról és képtelenebbnél képtelenebb új ismerőseikről feljegyzett anekdotákat, mint az amúgy elismerésre méltóan hangulatfestő részletezést Korfu flórájáról és faunájáról. Görögországot már korábban is az egyik legvágyottabb utazási célpontomként tartottam számon, a könyv óta pedig még epedőbben kívánkozom az időtlen, szabad és gondtalan dél-európai vidékre. Visszatérve a szereplőkre, határozottan Spiro lett a kedvencem, ő egy erősen sztereotipikusan ábrázolt átlaggörög, aki jókora igazságérzetével és tört angoltudásával Durrellék útikalauzává válik.

Kitűnően szórakoztam a két ingerlékeny bátyon is, amikor a fegyvermániás Leslie ki akarta csinálni az egyetlen lánytestvér, Margo udvarlóját, akkor szakadt át a gát, hogy már ne csak elnézően mosolyogjak, hanem valóban betegre nevessem magam a sok szerencsétlenkedésen, de az is emlékezetes jelenet, mikor a vége felé, a vendégség kellős közepén Larry kiakadt a házukban tanyázó állatseregletre. Anyukájuk végig igazi hősként tartotta a frontot, közben aggódó, fásult városi nőből ő is felszabadult, könnyen alkalmazkodó görög háziasszony lett.  Hiába érezni, hogy számtalanszor eltúlzottak a helyzetek a komikum vagy a meghatóság kedvéért, akkor is boldogító a tudat, hogy ez igaz történet.

2005-ben is megfilmesítették, ebben Imelda Staunton játssza az anyukát!

Felróhatnám a hibákat, de van, amikor fölösleges kötözködni. Igaz, hogy irigylésreméltó, hogy egy anyagi gondokkal küszködő család, ahol senkinek nincs rendes munkája, csak úgy foghatja magát, és elköltözhet egy másik országba. Igaz, hogy ezt még megfejelik azzal, hogy spontán költözködnek, és világraszóló lakomákat csapnak, úgy, hogy új otthonukban sem kell dolgozniuk vagy iskolába járniuk. Igaz, hogy furcsálltam, Gerry miért csupa felnőttel barátkozik, mintsem korabeli helyi gyerekekkel. Igaz, hogy mind ember-, mind állatszereplők közt van, aki minden átmenet nélkül csak úgy eltűnik, és nem jelenik meg többször.

Igaz, hogy sűrűn fordulnak elő túltolt gegek és hihetetlen helyzetek egy önéletrajzi műben. Igaz, hogy Gerry zavaróan hol igazi gyerekként, hol gyerekekhez beszélő, tudálékos felnőttként fogalmaz. Igaz, hogy néha úgy éreztem, ez nem is igazán gyerekkönyv, akadnak sikamlósabb poénok és túl filozofikus részek is, a nagyobb egységek elejére választott idézeteket például nem tudom, hogyan értelmezi egy kisiskolás. Igaz, hogy úgy elrepül az idő, hogy én sem szerettem volna hazamenni a szigetről a végén, és értetlenkedtem, hogy ez nem lehetett öt év. (Nem is az, utólag megtudtam, ez egy trilógia, és ez csak az első etapja a Korfun megszakításokkal töltött időszaknak.)  De kit érdekel minden ilyen apróság, ha az egész imádnivaló?

A legújabb feldolgozás a 2016 óta futó sorozat

Ez a regény mindenek fölött az élet feltétlen szeretetéről és tiszteletéről beszél. Ha nem is ennyire szokatlan, de hasonlóan élménygazdag és kötöttségektől mentes fiatalkor kéne adódjon minden gyereknek.

Értékelésem:

10/10