A fiatal nő a lépcsőházban függő tükörnél még egyszer megigazította vörösesszőke haját és szolid sminkjét, mielőtt bekopogott. Az idős férfi már várta, széles mosollyal tessékelte be a nagypolgári nappaliba.
– Köszönöm, hogy még egyszer utoljára eljött, kisasszony. Hálás vagyok az együtt töltött napokért.
– Nem kell elragadtatnia magát, én csak tettem a dolgom. A legfőbb érdem önt illeti.
– Meglehet, ám magácska nélkül nem tartanék itt. Kívánom, hogy még százaknak hozzon ennyi eredményt!
– Biztosíthatom, úgy lesz – erősítette meg a hölgy, nem tudva visszatartani könnyeit. Ritkán nőtt egy pártfogoltja ennyire a szívéhez, mint az udvarias öregúr.
– Amint az időm engedi, benézek magához! – búcsúzott el egyórányi elmélyült társalgás után. A lépcsőn lefelé menet elcsípte, hogy néhány szomszéd rosszallóan összesúg: „megint felment az a lány a vénemberhez”, de megtanulta az ilyesmit elengedni a füle mellett. Ha lett volna fogalmuk róla, milyen nemes cél érdekében látogatta hétről hétre a férfi lakását, talán máshogy tekintettek volna rá. Bár amennyi mindent megtapasztalt, Romina Nille ezzel sem nyugtathatta magát.
*
Legkedveltebb kolléganői már mind összegyűltek az ebédlőben, mikor megérkezett a szálláshelyükre. Öleléssel üdvözölték, miközben a figyelem egy pillanatra sem vonódott el az aranyfürtös, csilingelő kacajú Cissy beszámolójáról.
– Képzeljétek, ez a színészpalánta már a színpadra sem képes felmenni anélkül, hogy szorongatnám a kezét! A rendező kénytelen volt beleírni az előadásba, mint a szótlanul támogató feleségét, hát nem nonszensz? Persze nem mondom, hogy nem élvezem…
– Csak már így is nyilvánvaló, hogy fülig beléd habarodott! Nem lesz ennek jó vége – dorgálta játékosan a kávébarna bőrű, nagyszájú és -szívű Nadine. – Én bezzeg egy nyolcéves kislány zongoraóráihoz asszisztálok, ahelyett, hogy ilyen izgalmas partikat fognék ki.
– Csitt, tudjátok, hogy ez nem erről szól! – intette őket csöndre búgó hangján a fekete hajzuhatagú, megfontolt Paulette. – Inkább hallgassuk meg Romyt. Ma jártál utoljára az idős szobrásznál, igaz? Nem kell beszélj róla, ha nehezedre esik – tette hozzá gyorsan, látva a szőke lány bánatosságát.
– Te mindenkihez úgy kötődni kezdesz! – ragadta magához a szót újból Cissy. – Igaz, én se tudom, hova fogok fordulni ez a bájgúnár után. Kicsit fáraszt, de akkor is imádom, és mióta vele vagyok, rengeteget fejlődött! Most olvasom, ez a Moncarey, vagy hogy hívják a firkászt, az új darabjáról se bírt egy épkézláb kritikát összekaparni. Lehet, rá is ráférne a segítségünk, nem?
Az újság körbejárt, Romy épp csak átfutotta az esetlenül megfogalmazott recenziót, majd szeme a hirdetésekre vándorolt. Nem nyíltan közölve, de jó páran keresték ilyen formában a szolgáltatásaikat.
*
Romina Nille és társnői múzsák voltak. Semmi magyarázat nem adódott, hogy születhettek ilyennek, annyi biztos, hogy rendelkeztek a képességgel, hogy puszta érintésükkel felébresszék az emberekben rejlő tehetséget. Létezésükről sokan nem értesültek, így többnyire rosszéletű nőszemélyekkel keverték őket össze. A félreértés kézenfekvő volt, a művészlelkű gazdagok előszeretettel mutatkoztak hölgykísérőikkel a társasági összejöveteleken, ellenben akik nem szenvedtek ihlethiányban, megvetéssel viszonyultak azokhoz, akik efféle „segédeszközt” igényeltek az alkotáshoz. A helyzetet bonyolította, hogy a múzsák törvénye kikötötte, hogy nem eshettek szerelembe ügyfeleikkel, hiába hajlott erre gyakran az egyik, vagy akár mindkét fél.
Romyt is környékezték meg alakok, akik nem egyszerű munkakapcsolatot reméltek tőle, ám ő élt a jogával, miszerint nem köteles elfogadni a szerződést, ha nem azonosul a kliens alkotói tevékenységével, vagy az illető túl akarna lépni az egyezség határain. Ugyan romantikus léleknek tartotta magát, sosem álmodozott arról, hogy egy tehetős művész az inspirálásért cserébe oldalára emeli. Különben sem maradhattak két hónapnál hosszabban egy-egy ügyfél mellett, ez túlságosan felemésztette volna az energiájukat, azontúl az esetek többségében ennyi idő elegendőnek bizonyult, hogy a kallódó zsenik rátaláljanak belső sugallatukra. Romy-nak jó érzéke volt hozzá, hogy barátságos, szerény egyéniségeket vegyen szárnyai alá, akikkel kölcsönösen megszépítették egymás életét. Semmilyen önös érdek nem vezérelte, meg is illetődött, mikor megkapta a pénzét. Számára a legértékesebb fizetséget az jelentette, ha láthatta pártfogoltjai sikerét, akik hálából meghívták színdarabpremierjeikre, kiállításmegnyitóikra és könyvdedikálásaikra.
Akik ezzel a feladattal jöttek a világra, valahogy nem térhettek ki a mások ihletésének rendelt végzetük alól. Ha meg is próbálkoztak a saját útjuk járásával, a bűntudat nem hagyta őket felhőtlenül önmegvalósítani. Változó, hogy ismerték fel adottságukat, Romy például egy mozdonyvezető és egy ápolónő egyetlen gyermekeként finoman szólva sem művészközegben nevelkedett, az önzetlen segítőkészség azonban a vérében volt. Az sem pontosan ismert, mikor és miért kezdtek a múzsák szövetségeket alapítva, pénzért működni, de viszonylag korrekten meg lehetett belőle élni, a rágalmakat és az állandó rejtőzködést leszámítva. Romyt, három barátnőjével és számos sorstársukkal együtt a Mamának szólított, nyugalmazott múzsa felügyelte, aki öreg napjaira megengedhette magának, hogy a benne buzgó inspirációt kizárólag a tulajdon konyhaművészetébe fektesse.
*
A vízvezeték-szerelésre vállalkozók és antik fürdőkádakat felvásárolni kívánók röpke sorai közt Romy tekintetét egy sötétkék csillagos háttéren díszelgő cikornyás felirat ragadta meg, mely ifjú előadók jelentkezését várta. Fejében átsuhant egy gondolat, de rögtön el is hessegette. Kislánykora óta szívesen énekelt, de mióta tisztában volt múzsaságával, mások tehetségének erősítése mellett a magáét háttérbe szorította. Az ihletés legyengítette, de még így is talált alkalmat, hogy dalolásszon a saját örömére. Ám hogy ennek szentelje az életét… ez nem fért össze a mibenlétével. Mindenesetre megjegyezte a helyszínt és az időpontot: Kék Gyémánt Klub, vasárnap délután 5 óra.
Mikor a többi múzsa elvonult a társalgóba vagy az emeleti lakrészekbe, Romy kettesben maradt Mamával, elmesélte napját, majd óvatosan a tárgyra tért:
– Mama, bár engem őszintén boldoggá tesz, hogy más művészeknek segíthetek, szeretnék magam is alkotni. Eddig nem bontakoztathattam ki éneklési vágyam, de most adódott egy lehetőség.
– Kedveském, a mi életünk már csak erről szól, sosem lehetünk az elsők magunk számára. Látom, milyen rendesen végzed a munkád, jóval alázatosabban és erkölcsösebben, mint sokan közülünk. Megengedem, hogy tégy egy próbát, de ne verd nagy dobra a többi lány előtt, ne irigykedjenek. Pihenj rá a meghallgatásra, addig ne oszd szét a tartalékaid, később viszont örülnék, ha visszatérnél körünkbe. Sok sikert! – simogatta meg finoman a karját.
*
Vasárnap délután a legextravagánsabb produkciókkal szerencsét próbálók zsúfolódtak össze a belvárosi Kék Gyémánt Klub tenyérnyi fellépőhelyén. Előkelőnek nem nevezhető, ám nem is kimondottan lepusztult helyiség volt, aminek igazgatója legalább színvonalas műsor összeállítására törekedett. Romy csinosan, de nem kihívóan öltözött fel, letisztult fehér blúzt húzott bézs szoknyával, haját kontyba tűzte, és még így sem lehetett másra figyelni, mikor beállt a várakozók sorába. Hát még mikor dalra fakadt… A nő maga is meglepődött, milyen tisztán, magabiztosan csengett a hangja. Az elmúlt napokban otthon töltekezett, de akkor is ez volt az első alkalom, hogy ennyi ember előtt énekelt.
Herbert, a kopaszodó, kopott frakkú igazgató tátott szájjal hallgatta Romy énekét, azonnal ráeszmélt, igazi kincsre lelt, akit feltétlen szerepeltetnie kell. Jóravaló, kissé szétszórt figura volt, akit sosem a bevétel, hanem az ígéretes karrierek beindítása motivált. Romy olyannak találta, akinek szívesen adományozott volna az erejéből, ha fordított helyzetben találkoznak, ezért döntött úgy, rábízza a titkát. A férfi először megdöbbent, aztán arra jutott, ha a múzsa rászánja magát, hogy egy ideig felhagy az ihletéssel, nem okoz gondot. Ha kész lesz a csapat, megismerkednek, összeállítják a műsort, vesznek pár próbát, és kezdődhet a show!
*
Romy alig fogta fel, hogy mindez vele történik, hogy végre megnyitotta az utat álmai beteljesítéséhez. Úgy érezte, ezért igazán megjutalmazhatja magát, így betért egy közeli kávéházba. Míg komótosan kortyolta forró csokoládéját és csipegette bonbonjait, feltűnt neki, hogy az egyik közeli asztalnál ülő vendég le sem veszi róla a szemét. A nő is lopva oda-odapillantott a rokonszenves fiatalemberre, ám arra nem számított, hogy távozáshoz készülődése közben a férfi elétoppan, és látható zavarban ennyit nyög ki:
– Gyakran jár ide?
– Eztán gyakran fogok – küldött felé egy biztató mosolyt Romy.
*
A következő hetekben mintha a világ is gyorsabban kezdett volna forogni. Romy nem győzte várni a próbákat, ahol csiszolhatta énektudását, közben szívébe zárva a klub szedett-vedett kis társulatát, és hasonlóan szívrepesve sietett utána a kávéházba. A férfi szokás szerint ott ült, leplezetlenül szemlélték egymást, mégsem közeledett újra, a nő pedig nem óhajtotta elvenni tőle a hódítás diadalát, bármennyire is türelmetlenítette a tétovaság. Aztán egy nap mégis sikerült összeszednie bátorságát az ifjúnak, aki Émilien Moncarey-ként mutatkozott be.
– A színikritikus? – kérdezett vissza Romy, mikor eszébe jutott, honnan ismerős neki a név, és kis híján a pocsékot is hozzátette, annyit panaszkodott Cissy az ügyetlen irományairól.
Mint kiderült, nem holmi névrokonság esete állt fenn, valóban Émilien tolla vetette papírra az újság kulturális oldalán felbukkanó színdarab-véleményezéseket. Romy egyáltalán nem minősítette volna csapnivalónak a cikkeit, viszont kénytelen volt elismerni, lenne hová fejlődnie. Randevúikat általában színházba szervezték, hajnalig megvitatva a látottakat, és a férfi maga is bevallotta, mennyire küzdelmes szavakba önteni a gondolat- és érzelemtömeget, ami egy-egy előadás közben megrohamozza. Romy megfogadta, hogy kifogástalan teljesítménye érdekében nem ad másoknak az erejéből, de ha valaki, a szeretnivaló, lelkiismeretes Émil igazán megérdemelte.
Észrevétlen mozdulat volt, egy simítás a vállán, miközben elmélyülten pötyögött írógépén. A férfi fel se nézett, csak dünnyögött valamit, aztán lendületesebben kezdte verni a billentyűket, egy óra múlva pedig befejezte pályafutása addigi legjobban megírt esszéjét. Másnap örömtől kicsattanva, fütyörészve szinte betáncolt a szerkesztőségbe, a rovatvezető elképedve állapította meg:
– Nahát, hogy megtáltosodott! Csak nem múzsája van?
– Így is nevezhetjük – felelt Émil elvörösödve. Tényleg nem sejtett semmit.
*
Romy azonban nemhogy sejtette, hanem pontosan tudta, életének két legboldogabb eseménye előbb-utóbb feloldhatatlan ellentmondásba kerül. Mégis olyan könnyű volt erről megfeledkezni, vagy legalábbis próbálni nem gondolni rá. Egyszerre ismerhette meg, milyen azzal foglalkozni, amivel szeretne, és milyen szeretve lenni, de ahogy segítette azt, akit szeret, saját céljaitól távolította el magát. Látva Émil szárnyalását, nem bírta megállni, hogy ne ajándékozza meg újabb és újabb ihletadaggal, ám ennek következményeként egyre ritkábban találta el a megfelelő hangokat.
Fogalma sem volt, kihez fordulhatna, Mama és a lányok biztosan szemére hánynák meggondolatlanságát, és Berenice tragédiájával példálóznának. Berenice volt a négyesfogatuk ötödik tagja, a belváros legtündöklőbb múzsája, minden művész az ő kegyeit kereste. Aztán egy becsvágyó gróf fejébe vette, hogy szonettek farigcsálásával fogja színesíteni úri semmittevését, és kivívni a többi nemes elismerését. Udvartartásával megrohamozta a múzsaházakat, és valóságos vizsga elé állította a hölgyeket. Romy szerencsésen megúszta, hisz éppen volt kuncsaftja, és egyébként is hamar nyilvánvalóvá vált, a legendás Berenice-re fog esni a választás. A kéthónapos szabály ellenére szegény teremtés lassan egy éve vesztegelt a gróf kastélyában, minden bizonnyal nem pusztán ihletőjeként, hanem szeretőjeként is. Ráadásul minél kevesebb tehetség szorult valakibe, annál nehezebb volt előcsalogatni belőle, a gróf költői minőségében pedig sajnos ilyen hathatós segítséggel is menthetetlennek bizonyult.
Romy esete viszont alapvetően különbözött a szomorú históriától: ő tökéletesen önszántából támogatta volna egész életükön át ezt a férfit, ám az ihletés válogatás nélkül az ő elgyengülésével járt. Igaz, ahogy korábbi pártfogoltjai közül a legtöbben képesek voltak az együttműködés után is fenntartani magukban az inspirációt, Émilnél is minden esély megvolt erre. Romy ettől még rettegett, hogy el kell válniuk egymástól úgy, hogy szerelme előtt még fel sem fedte magát.
*
Elérkezett a bemutató napja. Romy kérlelte Émilt, hogy jöjjön el megnézni, ám a kritikusnak már jó előre lefoglalt színházjegye volt estére, de az még pont belefért az idejébe, hogy elfuvarozza a nőt a klubhoz. Romy a szokásosnál is kimerültebbnek érezte magát, hiába igyekezett az odaúton erőt gyűjteni.
– Szent egek, milyen rémesen nézel ki! – szörnyedt el Herbert, meglátva a művészbejárón párjába kapaszkodva bebotorkáló énekesnőt. – Biztos, hogy színpadra tudsz így állni?
– Megteszem, ami tőlem telik – lehelte elfúló hangon Romy.
Émilről lerítt, hogy legszívesebben a nő mellett maradna, de szólította a premier, aminek véleményezésén az előléptetése múlott. Persze átkozta magát, amiért úgy tűnhet, egy felajánlott duplaoldal az újságban jobban számít neki, mint kedvese fontos megmérettetése. Ahogy kilépett az utcára, meg is torpant, mert eme szóváltás ütötte meg fülét:
– Romy, az istenért, megígérted, hogy nem vállalsz senkit a fellépések alatt!
– Ő más, mint az eddigiek! Ő nem fizet nekem, szabad akaratomból vagyok mellette!
Émil szívét a kapcsolatuk során először elöntötte a gyanú és a féltékenység.
*
Romyt makulátlanra sminkelték, ezüstösen csillogó ruhába öltöztették, a zsinórpadlásról leereszkedő holdsarlóra ültették. Ragyogott, akár a klub névadó gyémántja, ám mikor felgördült a függöny, képtelen volt egyetlen hangot is kicsikarni a torkán.
– Na, mi van? Szép a madárka, csak nem dalol – jegyezte meg gunyorosan egy néző.
– Hát nem látják, hogy majd elájul ez a szegény lány? Embertelenség így fellépni hagyni! – kelt valaki a védelmére.
– Én tudom, hova lett a tehetsége – pattant fel Romy rémületére egy régi ügyfele. – Nem beteg, csupán múzsa! Másoknak oszt az erejéből, aztán azt hiszi, a maradékkal még elérhet valamit.
„Egész életemben csak másokat szolgáltam ki, köztük téged is, te hálátlan tuskó!”, kiáltotta volna megalázottságában a nő, de addigra már megszólalni sem bírt. Letámolygott a színpadról, visszabújt hétköznapi viseletébe, arra készülve, csendesen eltűnik az éjszakába, de a kijáratnál tolongtak a felháborodott, és ami még gyötrőbb, a mocskos megjegyzésekkel zaklatók:
– Hé, múzsa, én szívesen megihletnélek!
– Mondd, ugye nem csak homlokcsókolásra vagy kapható?
Azt hitte, káprázik a szeme, mikor Berenice mellett haladt el. Méregdrága bundája elfedte csontsovány alkatát, de így is látszott, összeesne, ha nem karolna a grófba. A lámpafényben holtsápadtnak ható arcáról lesajnáló fintort lehetett leolvasni.
„Bolond voltam, amiért elhittem, sikerülhet”, szögezte le Romy keserűen.
*
Egy ideje közös lakásban éltek Émillel, ahol most szintén nem várta nyugalom. Másra sem vágyott, mint a férfi vigasztalására, ám ő amint hazaért, rögtön kérdőre vonta:
– Romy, szeretlek, és tudnod kell, soha ilyen gondtalannak és eredményesnek nem éreztem magam, mielőtt találkoztam veled. De nem hagy nyugodni, hogy valami nincs rendben körülötted! Az utcán, az éttermekben, a színházakban a fele társaság úgy bámul és integet neked, mintha ismerne, a szerkesztőségben összesúgnak a hátam mögött, ezért muszáj megkérdeznem: miféle nőszemély vagy te? Egyáltalán tisztességes hely ez a Kék Gyémánt, ahol fellépsz? Már csak azt nem értem, a rosszulléted hogy függ ezzel össze…
– Mindent meg tudok magyarázni! Nem úgy állnak a dolgok, ahogy gondolod! – mentegetőzött Romy, és könnyek közt feltárta titkát.
– Sajnálom, de nekem most időre van szükségem, hogy ezt feldolgozzam – jelentette ki a férfi, miután végighallgatta.
*
Teljesen reményvesztetten Romy már csak abban bízhatott, hogy Mama visszafogadja. Az idős múzsa egyből érzékelte, milyen súlyos testi és lelkiállapotban van a küszöbön reszkető védence. Elcsitítva a kíváncsian köréjük gyűlő lányokat, felkísérte a szobájába, és vacsorát vitt neki.
Romy napokig nem szándékozott hallani senkiről, hiába zargatták az ajtaját társai, hiába értesült róla, hogy kereste Émil és Herbert is. Utóbbival aztán mégis megtárgyalta a telefonban, hogy a kudarc ellenére bepótolja előadását. Erejét magában tartva nap mint nap gyakorolta a dalát, ami kristálytisztán csengett, ám hidegen és érzelemmentesen. Mama, aki figyelmesen hallgatta, egy idő után nem hagyta szó nélkül:
– Kedveském, ez nem fog menni, ha nem adod bele a szíved! Értem, hogy mélységesen megbántott az a férfi, de idézd fel a közös szép emlékeiteket. Gondolj arra, hogy nem feleslegesen támogattad őt egészségedet kockáztatva, hiszen azalatt ő is inspirált téged. Legyen ezúttal ő a te múzsád!
*
Romy így hát még egyszer a Kék Gyémánt Klub színpadára állt, életerősebbnek és határozottabbnak tűnve, mint valaha. Dalával, amivel kiadhatta magából fájdalmát és csalódottságát, betöltötte a termet, szűnni nem akaró tapsvihart zsebelve be a közönségtől. A közönségtől, aminek tagjait nem vette alaposan szemügyre, mivel végig behunyt szemmel énekelt.
A színfalak mögött tortával és pezsgővel kínálták, virágcsokrokkal halmozták el, ám ő csak illedelmesen elköszönt, és hazafelé vette az irányt. Másnap reggel még szinte fel sem ébredt, mikor barátnői kezébe nyomták az aznapi újságot a kulturális rovatnál kinyitva. Nem duplaoldalon, és kissé félszegen megfogalmazva, de abban a pillanatban gyönyörűbben el sem képzelhetően állt ott a beszámoló Romina Nille tegnapi debütáló produkciójáról.
Süntüske 