Tajtékozva küzdeni a szerelemért

Boris Vian: Tajtékos napok & Michel Gondry filmadaptációja

Száz éve született Boris Vian, és a sors összjátékának köszönhetően én éppen ehhez a kerek évfordulóhoz közel ismerkedtem meg legkedveltebb regényével, pontosabban először annak filmváltozatával. Sokszor kapom magam azon mostanában, hogy az engem érdeklő művekről folytatott előzetes tájékozódással bizonyos mértékben megfosztom magam attól a gyerekkoromban rendszeres, jóleső élménytől, mikor egyszerűen csak hagyom, hogy egy történet ámulatba ejtsen és fokozatosan fedje fel előttem a titkait. Természetesen a szóban forgó alkotásról is hallottam egyet s mást, ám mégsem tudtam, pontosan hogyan nyilvánul meg egyedi, öntörvényű világteremtése. Így a Tajtékos napok elsősorban azzal lopta be magát a szívembe, hogy képes volt igazán meglepni.

Párizsban éldegél Colin, a tehetős agglegény, aki megtakarításainak köszönhetően egyhangú munka helyett fantasztikus találmányaival foglalkozik, és jókedélyű társalgásokat folytat barátaival, a szakács Nicolas-val és az irodalomkedvelő Chickkel. Gondtalan életéből csak egyetlen, de annál fontosabb dolog hiányzik: a szerelem. Szerencsére erre sem kell sokat várjon, a fellobbanás egy közös ismerősük partiján éri az elbűvölő, nevén egy Duke Ellington-dallal osztozó Chloé személyében, akivel azonnal egymásra hangolódnak. Házasságuk örömteliségébe azonban alattomosan kúszik be az elkerülhetetlen végzet: Chloét egy különös kór támadja meg, Colin pedig elkeseredetten küzdeni kezd megmentéséért.

A fenti összefoglalóból ítélve a kiindulóhelyzet nem sok újat mutatna azon romantikus sztorik tömkelegében, melyekben a pár boldogságát az egyik, vagy akár mindkét fél betegsége árnyékolja be. A titok a kivitelezésben rejlik, Vian ugyanis egy alapjaiban hétköznapi, viszont számtalan szürreális aprósággal feldobott környezetbe helyezte a cselekményt, ritkán találkozni ennyire szabadon engedett képzelőerővel. Hozzá kell tennem, bár korábban sokan mozgóképre adaptálhatatlannak tartották, a film remekül visszaadja a regény ötletparádéját, sőt, a modern vizuális lehetőségeket kihasználva még meg is fejeli annak zseniálisan lehetetlen elemekben tobzódását. Nem bántam meg, hogy a filmmel találkoztam előbb, mivel miután már láttam megvalósítva, könnyebben bírtam befogadni a szöveget átszövő képtelenségeket.

A történet első fele könnyed, minden jelenettel mosolyra késztető, olyan kellemes érzés az eseményeket figyelni, mint abban a fahéjascukor-illatú felhőjárgányban lebegni, amit a szerelmesek kipróbálnak. Jazz-zene festi alá a napfényes, időtlen, elegáns párizsi belvárost, még a koktélokat is dallamra keveri a Colin építette zongora, sandacsacsát járva pedig megnyúlnak a táncosok végtagjai. Ebbe az önfeledt, álomszerű életvitelbe hasít bele váratlanul, felkavaróan Chloé megfertőződése, ami szintén nem szokványos: tüdejébe lótusz nő, törékeny és gyönyörű, mégis elviselhetetlen kínokat okozó virág. Ahogy hőseinken egyre inkább úrrá lesz a bánat és a kétségbeesés, körülöttük úgy fakulnak meg a színek, nyomódnak össze a falak, telepedik meg az elhanyagoltság – hisz milyennek is érzékelné a világot az, aki lassan, fájdalmak közt hagyja el, és az, aki kénytelen elviselni, hogy hamarosan eltűnik belőle, aki megszépíti számára? Torokszorító végigkísérni, miképp alakul a bohókás, komolytalan mese egyik pillanatról a másikra nagyon is komoly, keserű tragédiává.

Az ifjú szerelmesek egyszerű lelkű, de rendkívül szerethető figurák, akiknek őszintén lehet szorítani a közös jövőjéért. A filmben nagyszerűen sikerült kiválasztani a megformálóikat: Audrey Tautou Chloéként az Amélie csodálatos életében játszott címszerepéhez hasonlóan tüneményes jelenség, Romain Duris Colinja pedig igazi jóvágású gavallér, akit egyre felelősségteljesebbé tesz a feleségéről gondoskodás. A mellékszereplők közül a segítőkész és melegszívű Nicolas-t rögtön megkedveltem, Colin másik cimborája, Chick viszont rettentően idegesített, ugyanakkor fontos jelenségre hívta fel a figyelmem. Rajongása a különc filozófus, a szellemesen áthallásos nevű Jean-Sol Partre iránt elsőre mókásnak tűnik, könyvimádóként pedig teljesen át tudnám érezni, milyen mámorító lehet egy szeretett író minden megnyilvánulását figyelni, és műveire vadászni a boltokban. Chick szenvedélye azonban rányomja a bélyegét kedveséhez, Alise-hoz és barátaihoz fűződő kapcsolatára is, ezzel szemléltetve, nem csupán az egyértelműen káros hatású szerek okozhatnak egészségtelen függőséget, hanem egy ilyen ártalmatlanul induló hobbi, mint a könyvgyűjtés is.

A Tajtékos napokhoz nyitottan, az átlagtól eltérőre fogékonyan érdemes hozzákezdeni, hisz sokakat idegeníthet el szokatlansága. Engem magával ragadott szépséges, kifejező szimbolikája, és boldogít a bizonyosság, hogy a világirodalom egyik legkülönlegesebb szerelmi történetét ismerhettem meg.

A könyv és a film is

10/10

Álmokban élve

Babits Mihály: A gólyakalifa &

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

A húgaimmal évvégi jutalomkönyvnek három Helikon zsebkönyvet kaptunk, amik markáns színvilágú, trükkösen minimalista arculatukkal már korábban is megragadták a tekintetem, magamtól azonban nehezen tudtam volna dönteni a sorozat rengeteg ígéretes darabja között. Az arany virágcserepet E. T. A. Hoffmanntól már olvastam régebben, így azt, bár kellemes élményként emlékszem rá vissza, nem ismételtem meg, viszont A nagy Gatsby-t a legújabb filmadaptáció megnézése óta szerettem volna sorra keríteni, A gólyakalifa címmel pedig egy diafilm idéződött fel gyerekkoromból, így örömmel töltött el a tanárok választása.

 

Mint kiderült, A gólyakalifának nincs sok köze a madárrá változtatott keleti uralkodó legendájához, csupán egy áthallásban: míg a kalifa fél, hogy nem lesz képes visszaalakulni emberi formájába, a regény főhőse, Tábory Elemér az elalvástól retteg. Álmában ugyanis a budai jómódú iskolásfiúk élete helyett szegény asztalossegédként tengődik, és hiába nyugtatja magát, hogy mindez csak a fejében játszódik le, ha éjjelente mindig folytatódik, és megdöbbentően valóságosnak érződik.

Papp Endre, mint Elemér a Jurányi Ház előadásában

Mivel a cím félrevezetett, eleinte sejtelmem sem volt, miről fog szólni a történet, de addig is szívesen időztem a 20. század eleji magyar nagypolgári miliőben. Elemér ugyan kezdettől fogva utalgatott rá, hogy különös jelenségeket észlel, mégis leesett az állam, amint a kellemes múltbeli barangolásba berobbant egy olyan elképesztő fordulat, amivel nem is értem, hogy nem találkoztam még hollywoodi szuperprodukcióban! Babits zseniálisan, tudományos tájékozottsággal fejtegette, hogy áll egymással kölcsönhatásban a két élet, hogy keseríti meg az álombeli (?) nyomor Elemér egyébként gondtalan valódi (?) sorsát. Bár magyarázat nem adódott a helyzet létrejöttére, igazán értékeltem, ahogy a fiú igyekezett logikus megoldást találni. Az író emellett gyönyörű nyelvezetet és hasonlatokat használt, prózában is költőiséggel fogalmazott.

A cselekményszövés kitűnő, ám a rövidségétől hiányérzetem támadt, olvastam volna kidolgozottabban, mert így gyakran éreztem, hogy az elbeszélés csak átszáguld az eseményeken. A gólyakalifa azonban így is világszínvonalú, korát meghaladó mű, egyben az idei évem egyik legmeglepőbb olvasmánya.

10/10

 

Gatsby (Leonardo DiCaprio) és Nick (Tobey Maguire) a 2013-as filmben

A nagy Gatsby-be már bővebb előismeretekkel kezdtem bele, hisz tavalyelőtt láttam a 2013-as feldolgozását, ami teljesen lenyűgözött – Baz Luhrmann rendezte, így hogy is lehetett volna másképp? A 20-as évek káprázatos megjelenítésén túl a beteljesületlen szerelem históriája is megragadott, így rögtön tervbe vettem a regény megismerését is. A frissen diplomázott Nick Carroway a New York-i Long Islanden bérel lakást, unokatestvére, Daisy és annak családja közelében. A környék szomszédjának, Jay Gatsby-nek fényűző estélyeitől hangos, annak ellenére, hogy a vendégek többsége még tisztában sincs a házigazda kilétével. A titokzatos férfi váratlanul bizalmába fogadja Nicket, és megosztja vele titkát: egész gazdagságát, rendezvényeit, mindent arra épített fel, hogy megtalálja a lányt, akit egykor szeretett.

Gatsby nem szó szerint él az álmaiban, mint A gólyakalifa Elemére, viszont egész élete egy elvesztett vágy visszaszerzése körül forog, palotája pedig az önfeledt szórakozás birodalma a szürke valóság elől menekülők számára. Idealizmusa, a kedvesével újraegyesülésbe vetett hite egyszerre megnyerően romantikus és szánnivalóan reménytelen. Fitzgerald könnyed stílusban, ironikus humorral ábrázol egy kívülről csillogó, ám belül kiüresedett világot, ahol az előkelők felszínes, se füle, se farka párbeszédeket folytatnak, az érzelmeket pedig csak megjátsszák.

A történet egyetlen hibája számomra itt is a rövidsége, illetve az aránytalansága volt. A cikkben tárgyalt másik kisregényhez hasonlóan ezúttal is úgy éreztem, mintha csupán vázlatát olvasnám egy nagyszabásúbb alkotásnak, ráadásul oldalak tömkelege ment el a partin résztvevők neveinek sorolásával és egyéb jelentéktelen információkkal. A filmben súlyosabban hatott rám a végkifejlet is, és úgy egyáltalán a színészi játékkal, a látványvilággal, a zenékkel jobban megpendítette bennem az érzelmi húrokat. Igaz, Gatsby tragédiáját csak még megrázóbbá teszi környezete közönyössége – ez a tűpontos társadalomkritika teszi a könyvet kikerülhetetlen klasszikussá.

10/10

 

Hív a sötétség zenéje

Joel Schumacher: Az operaház fantomja

Már rengetegszer említettem, hogy menthetetlen musicalmániás vagyok, és ezúttal is az egyik kedvencemről fogok lelkendezni. Hála Anyunak, már gyerekkoromban megragadtak sötét mesevilágba repítő dalai, és mint sok más zenés darabnál, tűkön ülve vártam, hogy megismerhessem a hozzájuk tartozó teljes történetet. Először tizenegy évesen a Madách Színház erkélyéről követtem figyelemmel, majd attól teljes ámulatba esve rögtön megnéztem a 2004-ben készült filmet is, ami még jobban elnyerte a tetszésem. Nemrég pedig eszembe jutott, hogy a szeretett musicalek közül ezt láttam a legrégebben, így ideje lenne újra jegyet váltani a párizsi Opera Populaire-be.

Ahol 1870-ben teljes a felfordulás: élére új igazgatókat neveztek ki, primadonnájuk viszont épp ugyanekkor hisztériát csapva felmond. Megürült szerepére a korábban észre sem vett kóristát, Christine Daae-t nevezik ki, akiből így egy szempillantás alatt ünnepelt énekesnő válik. Állítása szerint hangját a Zene Angyala segített kristálytisztára csiszolni, akit korán elvesztett édesapja küldött hozzá, és akinek arcát sosem pillanthatta meg. A titokzatos mentor hamarosan felfedi előtte, ő valójában az operaházban bujkáló Fantom, aki régóta rettegésben tartja a társulatot és a közönséget váratlan felbukkanásaival és szokatlan követeléseivel. A maszk mögé rejtőző férfi tanítványa bűvöletében él, bármilyen eszközt hajlandó bevetni előrejutásáért, ami kezdetben imponál a lánynak, ám egy határt átlépve már elborzasztja. Szívét inkább gyermekkori játszótársának, Raoul de Chagny vikomtnak adja, amit a féltékeny Fantom nem tűrhet tétlenül…

Bár nem olvastam a regényeredetit, anélkül is kijelenthetem, Gaston Leroux igazi jólesően borzongató kísértethistóriát vetett papírra. A patinás színházépület zugai pompás helyszínül szolgálnak a kalandhoz, és ez filmvásznon tud a leghatásosabban megelevenedni. Az előadásnak is megvan a maga varázsa, hisz szinte a sztori részének érezhetjük magunkat, mintha mi is a hírhedt operaház nézőterén ülnénk, és a Fantom akár a hátunk mögött léphet elő az árnyékból, ráadásul a Madáchban kifejezetten ügyesen állítanak elő olyan jeleneteket, amikről azt lehetne hinni, csak számítógépes trükkökkel megoldhatóak. A mozgóképnek viszont pont az az erőssége, hogy kitör a színpad keretei közül, testközelbe hoz zsinórpadlást és katakombákat, valósággá tesz behavazott tetőt, kihalt temetőt, nyüzsgő párizsi utcákat. Lélegzetelállítóak a képsorok, ahogy visszafordul az idő kereke, és a poros, elhanyagolt színházba visszaköltözik az élet, vagy amikor a Fantom elvezeti Christine-t tóbarlangos birodalmába – a filmtechnika csodáinak köszönhető, hogy ilyen magasságokba szárnyalhat a képzelet.

Emmy Rossum alakításában Christine földöntúli jelenség, a Zene elbűvölő, törékeny, éteri hangú, megtestesült Angyala. Tisztalelkű lány, aki szerényen kezeli tehetségét és az ölébe hulló hirtelen sikert, és nem meglepő, hogy két hódolója is akad. Engem általában ki lehet kergetni a világból a szerelmi háromszögekkel, ám ebben az esetben a hősnő valóban bonyolult, szívét tépő választás elé kényszerül. A két férfi a vágy két eltérő formáját képviseli: Raoul (Patrick Wilson) a biztonságot, az odaadó, feltétel nélküli szeretetet, vele szemben a Fantom (Gerard Butler) a vonzó ismeretlent, az emésztő szenvedélyt, ami egy ideig izgalmasabb, ám egészségtelen ragaszkodás társul hozzá. Az aggasztó tényezők ellenére a rajongók többsége ez utóbbi párosítást pártolja, és ugyan valamilyen szinten nem helyénvaló egy ennyire nyíltan zaklató kapcsolatot idealizálni, én mégis tudok hozzájuk csatlakozni. Megértem, hogy Raoul nyugalmasabb jövőt kínál Christine számára, de sajnálom a Fantomot, akit torz külseje miatt folyamatosan megvetnek, félnek tőle, és mikor egyszer végre megismer egy személyt, aki észreveszi benne a szépet, aki szeretni tudná, őt is elüldözi maga mellől.

Andrew Lloyd Webber, a musicalek koronázatlan királya bravúros muzsikájával tökéletesen megfogta a történet hangulatát. Az általam hallottak közül egyértelműen ez a legjobban sikerült munkája, amiben minden hang a helyén van, nincsenek diszharmóniák. Nagyszerűen elegyítette a klasszikus operák és a 80-as évek rockslágereinek hangzásvilágát: amikor a templomi orgonát elektronikus gitár kíséri, az maga a gyönyör. A legikonikusabb szólam már a nyitány csendjébe beleharsanva libabőröztet, majd a művel azonos című dalban tér vissza énekkel kiegészülve. Nyugtalanító atmoszféráját ellenpontozzák a lágyabb dallamok, mint Christine debütálása, az andalító Think Of Me, a Zene Angyalának címzett Angel Of Music, és a Fantom vallomása, a Music Of The Night. A lány duettjei a két férfival, Raoullal a gyengéd All I Ask Of You és a Fantommal a perzselő Point Of No Return kitűnően szemléltetik viszonyuk különbségét. Az ismétlődő dalfoszlányok nem válnak unalmassá, mivel más karakter szájából, más szöveggel, más hangszerelésben egészen megváltoznak: ami romantikus, később fenyegető, ami először bizakodással teli, a végére kiveszik belőle a remény.

Az operaház fantomja egyike azon filmeknek, amiket akárhányszor képes lennék megnézni. Mindig lehet új részleteket felfedezni benne, zenéi hetekig nem eresztenek, jelmezei és díszletei elkápráztatnak, története továbbgondolásra inspirál. Hibátlanul megalkotott, igazi gyöngyszem, amiből oly keveset találni a mai világban.

10/10

Remény a nyomorban

Victor Hugo: A nyomorultak

A héten megnéztem az új sorozatot az egyik örök kedvenc történetemből, A nyomorultakból, és ugyan a szívemhez még mindig közelebb áll a musical elsőrangú színészgárdájával és katartikus dallamaival, jólesett látni egy olyan feldolgozást, ami bővebben kifejti a regény szerteágazó szálait és átláthatóbbá teszi az összefüggéseket. Ennek örömére úgy döntöttem, felelevenítem a könyv olvasása okozta élményeimet.

Az 1800-as évek Franciaországában Jean Valjeant egy egyszerű kenyérlopás miatt gályarabságra ítélik, ahonnan csak 19 év után szabadul. Az emberek megvetik, sehol nem talál szállást, csak Digne püspöke szánja meg, és látja vendégül. A püspök embersége mély benyomást tesz Valjeanra, így elhatározza, életét a jócselekedeteknek szenteli. Új személyazonosságot felvéve Montreuil-sur-Merben telepedik le, ahol a lakosok tiszteletét kivívva polgármesterségig viszi. Magához veszi Fantine, a sanyarú sorsú munkásnő kislányát, aki addig egy fogadóban sínylődött cselédként. Javert rendőrfelügyelő azonban gyanút fog Valjean sötét múltjával kapcsolatban, így Cosette-tel rejtőzködniük kell. Tíz évvel később Párizsban élnek, de sosem lehet nyugtuk a rendőrség és az idők során tolvajjá züllött fogadósék fenyegetése miatt. Mindeközben az utcákon javában zajlik a királyellenes felkelés, amiben a szép ifjú lánnyá cseperedett Cosette szerelme, Marius is részt vesz lelkes diáktársaival együtt.

Jean Valjean, Javert, Fantine, Cosette, Marius és Thénardierék a 2012-es musicalben

Jean Valjean bűnei ellenére becsületes, nagy igazságérzettel rendelkező férfi. Bátorsága és találékonysága jóvoltából sikerül kézben tartania életét, még ha folyton kétségek is gyötrik afelől, milyen sorsot érdemelne. Ellenfele Javert, a marcona, kötelességtudó rendőrfelügyelő, aki nyughatatlanul, megszállottan üldözi az egykori fegyencet, csakhogy eljut egy pontra, ahol megkérdőjelezi a törvényt és erkölcseit. Valjean sorsa összefonódik Fantine-éval, akinek sorsa talán a legszomorúbb a könyvben bemutatottak közül: a tisztalelkű, naiv nőt szerelme csúnyán faképnél hagyja, gyermekét elszakítják tőle, és egyre megalázóbb módokon kényszerül pénzt keresni, míg szervezete már nem bírja a gyötrődést.

Kislánya, Cosette hasonlóan ártatlan teremtés, akinek szerencsére biztonságos otthon jut a fogadóban átélt szüntelen ugráltatás után. Őrangyalként, határtalan megbecsüléssel tekint nevelőapjára, habár nem hagyják nyugodni a férfi múltját és a saját gyerekkorát övező titkok. Lelkitársára talál Mariusban, a szenvedélyes és művelt diákban, aki lázadó fiatalságát éli: szembeszáll nagyapja maradi nézeteivel, életét is kockáztatná a haza szabadságáért. Leghőbb vágya, hogy rábukkanjon Thénardierre, aki megmentette apját a waterlooi csatában, nem is sejtve, hogy a név a szomszédjában tanyázó, fogadósból lett tolvajpárt fedi, akik fénykorukban Cosette-et is alkalmazták.

Az új sorozat főszereplői: Dominic West (Jean Valjean), David Oyelowo (Javert), Lily Collins (Fantine), Ellie Bamber (Cosette), Josh O’Connor (Marius), Adeel Akhtar és Olivia Colman (Thénardierék)

Thénardierék kapzsik, haszonlesőek, a pénzszerzés érdekében nem átallnak hazudni, magukat rosszabb helyzetben levőnek tettetni. Ugyan a hozzájuk vetődött kis árvával cudarul bántak, saját gyermekeiket tejben-vajban fürösztik. Legidősebb lányuk, Éponine szüleivel ellentétben jólelkű leányzó, hozzájárul Marius és Cosette kapcsolatának beteljesüléséhez, annak ellenére, hogy ő is szereti a fiút. A szereplők életét egészen messziről indítva követhetjük végig, aminek következtében az olvasás végére érve régi jó ismerőseinknek érezhetjük őket.

A cselekmény folyamát időnként hosszú értekezések szakítják meg kapcsolódó témákról, amik önálló esszéként is megállnák helyüket. Elkalauzol úriházakba és nyomortanyákra, börtönbe és apácazárdába, diákok és bűnözők törzshelyeire, hitelesen és részletesen ábrázolva a különböző társadalmi rétegek életét. A hosszadalmas ismeretterjesztések hozzáadnak a korabeli körképhez, ám rendszeresen kizökkentenek a történetből, nem lehet teljes figyelemmel adózni nekik, ha közben egyre azon jár az eszünk, mi fog történni a karakterekkel. A kilátástalanság érzése végigkíséri az eseményeket, ugyanakkor a remény is gyakran csillan fel, bizakodásra adva okot, hogy mégsem mindenkinek csak nyomorúság jut.

További feldolgozások (én ezek közül a ’98-as, Liam Neeson-félét láttam)

Hugo egy kalandos és fordulatos történet keretein belül átfogó képet nyújt és véleményt fejt ki a kor történelmi eseményeiről, politikai és társadalmi helyzetéről. Bátran és szabadon gondolkodik jó és rossz kérdéséről, törvényről, vallásról, erkölcsről és emberi kapcsolatokról. Művét a részletekbe menő hitelesség, a valóságos tablófestés teszi igazán nagyszabásúvá, ám mindez nem érne ennyit, ha a cselekmény nem volna magával ragadó.  Megérdemelten remekmű, de kétségtelenül nyomasztó, és sok időt felemésztő az olvasása. A körítést nem hiszem, hogy újból végig tudnám rágni, de a sztori egyértelműen a kedvenceim közé tartozik.

10/10

Végállomás: a végzet

Kenneth Branagh: Gyilkosság az Orient Expresszen

Volt egy időszak, mikor százszámra néztem Poirot és Miss Marple eseteinek megfilmesítéseit, ám egészen idén tavaszig egy Agatha Christie-regényt sem vettem a kezembe. Hogy az első kiválasztott a Gyilkosság az Orient Expresszen lett, arra több indok is adódott: amellett, hogy az írónő egyik legemlegetettebb műve, valahogy a korábbi feldolgozásai eddig kimaradtak számomra, és a számítógépes játékban is elakadtam. Így, bár az alapszituációval tisztában voltam, és a megoldásról is fülembe jutott némi spoiler, a teljes történet még ismeretlen volt számomra. Gondoltam, itt az ideje, hogy a könyvből ismerjem meg, nemrég pedig végre a várva várt új változatot is megtekinthettem.

Hercule Poirot, a belga mesterdetektív, miután felgöngyölített egy ügyet Jeruzsálemben, a fényűző Orient Expresszel indul haza. Útját nem várt, dermesztő események súlyosbítják:  a luxusvonat megreked a hófödte balkán hegyek közt, majd a kényszerpihenő aggodalmai közepette meggyilkolják az egyik, meglehetősen kiállhatatlan természetű utast. Tizenhárom, a legkülönbözőbb nemzetiségű és társadalmi osztályú gyanúsított maradt a kocsiban, és számos különös nyom, amik egyre inkább egy nagyszabású összeesküvésre engednek következtetni.

Minden elismerésem a krimi királynőjéé, kiváló alapanyagot tett le az asztalra, ami méltán kelti fel időről időre a filmesek figyelmét is. Az ügyesen felépített, fordulatos regény tárgyilagos stílusa miatt mégsem került olyan közel hozzám, ezért a film egyik legnagyobb erényét pontosan ennek orvoslásában látom. Több élettel, érzelemmel, feszültséggel töltötték meg, és tették még letaglózóbbá ezt a vérfagyasztó históriát, komolyabban érződik, hogy mennyi minden forog itt kockán. Kedvelem a kellemes angol úri miliőt, amiben a régebbi Christie-feldolgozások zajlanak, de ehhez a sztorihoz abszolút passzol a sötétebb megközelítés.

Amiért leginkább csodálom Agathát, az a karakterei aprólékos kidolgozása. Kivétel nélkül mindenki gyanús, még azok is, akiket megkedvelünk, a végére pedig egy olyan szövevényes viszonyrendszer rajzolódik ki, amiben egyáltalán nem csak a központi bűnügy indítéka az egyetlen sötét titok. A regényben a kihallgatások során egyenként betekintés adódik a lehetséges elkövetők lelkivilágába, a filmben azonban sajnos többen elsikkadnak, keveset vannak színen. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy jópár illető származásán vagy jellemén eszközöltek változtatást, amitől a könyv ismeretében sem mindig voltam tisztában azzal, hogy ki kicsoda. A cserék szerencsére nem zavaróak, az új szereplők illeszkednek a régiek közé. Az alakításokra sem lehet panasz, tekintve, hogy nem gyakran látni ennyi nagy színészt egymás mellett játszani.

Poirot személye külön sarkalatos pont a nagy egészben, hisz rajta áll a gyilkosság felderítése, az ő szemén keresztül ismerjük meg a gyanúsítottakat, az ő kezében futnak össze a szálak. Különc, bohókás, de tagadhatatlanul zseniális észjárású figura, akinek gyengesége abban rejlik, hogy miközben törekszik a megingathatatlan racionalitásra, akaratlanul is együtt kezd érezni a bűnösökkel. Mint a rajongók többségének, számomra is egybeforrt David Suchet alakja a nyomozóval, és kételkedtem a rendezést is magára vállaló Kenneth Branagh teljesítményében. Hiába bizonyította már megannyi szerepével nagyszerű kvalitásait, egyszerűen nem tűnt megfelelőnek. Azt kell viszont mondjam, a film közben teljesen elfogadtam, hogy ő Poirot, meghökkentő bajuszköltemény és raccsoló akcentus ide vagy oda.

Az alkotás legerősebb fegyverténye, amivel igazán elbűvölt, kétségkívül az atmoszférateremtése. Az operatőri munka és a díszlet bámulatos, nemhogy a tájak lenyűgözőek, amiken a vasút keresztülfut, hanem pusztán az apró részletek is vizuális gyönyört okoznak, ahogy megterítenek vagy széthúzzák a függönyöket. Az izraeli kezdő képsorok vibrálása, majd a vonatra szállást övező izgatottság fokozatosan lassul, komorodik, míg a néző is azt kezdi érezni, sosem szabadul a fojtogató légkörű, rejtélyektől terhes szerelvényről.

Megdöbbentett a rengeteg negatív kritika, ami a filmről született. Azokat meg tudom érteni, akik sokallták a könyvhöz képesti eltéréseket, de azt határozottan túlzásnak érzem, hogy teljesen felesleges lett volna leforgatni. A történet ismert, ám ez cseppet sem vesz el a felfokozott izgalomból, a megrázó drámaiságból, és a gyönyörködtető korhűségből. Ha tehetném, legszívesebben azonnal nézném a beígért Halál a Nílusont.

Adaptációként némileg kifogásolható, a maga nemében viszont egyértelműen

10/10

Hamlet a Vígszínházban

A Vígszínház, szinte hihetetlen módon, 122 éves történelmében először tűzte műsorra Shakespeare egyik legismertebb művét. Sok szempontból megérte a 21. századig várni: Eszenyi Enikő rendezésében minden ízében modern, látványos, élvezetes, amellett közérthető, pátoszmentes feldolgozás született.

A címszerepben ifj. Vidnyánszky Attila remekel. A fiatal tehetség valóságos energiabombaként viszi a hátán az előadást. Szokatlanul pozitív szemléletmódú, állandóan pörgő, felmászó, leugró, dobálózó, bukfencező Hamletje éles kontrasztban áll a jellegzetes elmélkedő, magába forduló karakterképpel. Első ránézésre nehéz is elképzelni, hogy lesz képes őrültet tettetni egy ilyen aranyos, életvidám figura. A későbbiekben egyetlen ponton, Ophelia szívének összetörése alkalmával szakad át ennek a gátja, ekkor a bohókás személyiség valóban kifordul magából, félelmetesen tomboló vadállattá változik. Ezen túllépve viszont kifejezetten szerethető főhős marad, akivel együtt lehet érezni, akinek végig muszáj drukkolni.

A többi szereplő jelleme könnyen összefoglalható, ám ez korántsem jelenti azt, hogy egydimenziósak lennének. Claudius (Hegedűs D. Géza) fényűző, élvezeteket habzsoló életmódjából bukkan ki sunyi és gátlástalan mivolta, mígnem a végére bűnbánó, szánandó énje is felszínre kerül. Gertrud (Börcsök Enikő) tipikus milliomosfeleségként, divatos kiegészítőként mutatkozik, miközben nem szűnt meg őszintén szeretni fiát. Horatio (Király Dániel) Hamlet támasza, biztos pontja, Polonius (Fesztbaum Béla) precíz és tudálékos, Laertes (Orosz Ákos) felszabadultan készül külföldi tanulmányaira, majd fékezhetetlen bosszúállóként tér vissza, Ophelia (Réti Nóra) szendeséggel, naivsággal leplezi nyiladozó nőiességét, Rosencrantz (Csapó Attila) és Guildenstern (Zoltán Áron) erőltetett lazasággal fedi el a vállukra nehezedő súlyos feladatot, Fortinbras (Gilicze Márta) pedig ezúttal keménykezű női vezetőként érkezik meg.

A díszlet letisztult, minimalistának hat, azonban rengeteg funkciót rejt magában, amik nagyszabásúvá emelik a látványt. A tér legfontosabb eleme egy háromszög alakú, üvegkorlátú kiszögellés, ami emelés és süllyesztés útján egyaránt jelenítheti meg egy újépítésű irodaház erkélyét és belső terét. Az üvegfal besötétítése ráadásul kiváló alkalmat nyújt belsejének pillanatok alatt lebonyolítani szükséges átrendezésére. A kreatívan kihasznált vetítéstechnika is rájátszik a több dimenzióra: ahogy Hamlet kézikamerával követi Horatiót, végig a színpadon állnak, a háttérben élőben sugárzott felvétele mégis teljesen azt az érzetet nyújtja, mintha a backstage-ből jutnának ki a közönség elé. Egyes akciódúsabb jeleneteknél, mint a szellem legelső észlelésénél pedig egyenesen mozifilmbe illő fény- és hangeffektekkel turbózzák fel a színház varázsát.

A szöveget Forgách András és Vörös Róbert egyszerűbben érthetőre, hétköznapibb nyelvezetűre igazította, megőrizve az eredeti szépségét, nagyszerűségét. A naprakészség érdekében természetes, hogy elhangoznak mai szófordulatok, szerencsére ügyeltek rá, hogy a szlenges kifejezések és káromkodások ne kerüljenek túlsúlyba. Sikamlósabb poénokat is megeresztenek, de egyik sem lépi át az alpáriság határát. Mindössze két jelenet akad, amit némileg kifogásolhatónak találtam ebből a szempontból.

Az egyik a sírásóké, akiknek kis közjátéka sajnos nem sikerült elég sziporkázóra, inkább csak megmosolyogtatóra. Az őket megformáló két legendás színésznőtől, Kútvölgyi Erzsébettől és Venczel Verától talán idegen lett volna, ettől függetlenül úgy érzem, ide belefért volna kicsivel több szabadszájúság és nyelvi lelemény. Az egész előadásból legkevésbé viszont az Egérfogó-jelenet győzött meg, ami egyébként az egyik legfontosabb momentum lenne. Azzal, hogy a Színészkirály (Hajduk Károly) oldalán maga Hamlet alakította a királynőt, fájóan ripacskodóvá, komolytalanná tette a betétdarabot. Gonzago és Baptista kettősében nyoma sem volt a sírig tartó, örök szerelem erejének, a szinte tapintható feszültségnek a halál a férfira vetülő árnyékától, az egésznek valahogy elveszett a súlya, ami mélységesen csalódottá tett.

Kisebb melléfogásai ellenére azt tudom mondani, a Vígszínház Hamlet-értelmezése újfent bizonyította, hogy lehet még hozzátenni a klasszikus történethez. Kellően újszerű, hogy megszólítsa a fiatalabb nemzedéket, ugyanakkor tiszteletben tartja a hagyományos színjátszáshoz szokottak igényeit is, így mindenkinek emlékezetes élményt nyújthat.

Ezt pedig én rajzoltam 🙂

Tévedések tragikomédiája

Jane Austen: Emma

Angolórára volt feladat egy regény elolvasása az adott nyelven, nekem pedig hosszas döntésképtelenség után (nem mintha ezt úgy kéne érteni, hogy csak úgy hemzsegtek a lehetőségek) végül erre esett a választásom, mivel ez pont megvan angolul, és bár magyarul még nem olvastam, a szerző más műveit igen. Jane Austennal kapcsolatban mondjuk pont felemásak az érzéseim: míg az Értelem és érzelmet gyönyörűnek tartom, a Büszkeség és balítélettől idegbajt kaptam, az Emma pedig sajnos inkább utóbbihoz állt közel, és még alul is múlta.

Az alapötlet, mármint valaki, aki minden ismerősének párt akar találni, egyébként tetszene, és találkoztam már vele igazán szórakoztató megvalósításban is. A félreértések, önámítások, párcserék összeadódása jó esetben nem szenvedős, hanem humoros jeleneteket eredményezhet, itt azonban igazából egyik végletbe sem torkollott. Talán a legnagyobb problémám az egész történettel, hogy a szereplők nem adtak át valódi, felfokozott érzelmeket.

Emma (Gwyneth Paltrow) és a befutó, Mr. Knightley (Jeremy Northam) a leghíresebb filmadaptációban

Emma meglehetősen öntelt, magát másoknál feljebbvalónak és okosabbnak vélő kisasszony, aki ismerősei érzéseit semmibe véve próbál tenni boldogságuk érdekében, míg saját jövőjét pontosan elveit cáfolóan, soha meg nem házasodva képzeli el. Gondolkodása általában nem tisztán érthető, én például nem nagyon találtam magyarázatát annak, mi baja lenne a barátnője, Harriet első kiszemeltjével, Mr. Martinnal, vagy mi zavarja annyira Jane Fairfaxben azonkívül, hogy a szomszédság annyira oda van érte. Azt pedig, hogy hirtelen rájön, ugyanarra a férfira van szüksége, mint elvileg Harrietnek is, nem tudom nem irigységnek értelmezni, nehezen hihetőnek tartom, hogy azelőtt nem érezte, hogy szerelmes lenne az illetőbe. A végkifejlet sem az a tündérmese, ami a romantikus lelket melengetné, egyszerűen csak megbeszélik az egybekelést. Hol van ez Eleanor és Edward vagy Marianne és Willoughby megpróbáltatásokkal teli históriájától, amiken valóban lehetett izgulni? Még Eliza és Darcy közt is több kémia izzott, ők legalább jóízűeket perlekedtek egymással! Hiába kapta meg végül a pasit Emma, valamelyest mégis a hiú lány megleckéztetéseként tudom értelmezni az esetet.

Az viszont pozitívumként írható fel, hogy tényleg nem volt egyértelmű, hogy végül ki fog kivel egy párt alkotni, annyi lehetőség akadt. Az eredménnyel igazából elégedett is vagyok, csak jobban tetszene, ha érződött volna az igaz szerelem bármelyik párosnál. A korabeli arisztokrácia kissé ironikusan bemutatott mindennapjai pedig olykor mosolyt is csaltak az arcomra, még ha gyakran nem is tudtam eldönteni, komolyan kell-e venni a diskurzusokat arról, hogy milyen módon elkészítve legjobb sertéshúst enni, vagy hogy milyen hintóval legérdemesebb kikocsizni a parkba.

Összefoglalás három rajzban (továbbiak itt: threepanelbookreview.tumblr.com)

A negatív tapasztalatok ellenére természetesen hatékony nyelvgyakorlásként tekintek a regény elolvasására, és tervezem magyarul is végigrágni, hátha úgy jobban átjönnek bizonyos gondolatok.

Értékelésem:

10/7

Pár nap társaság

Gabriel Garcia Márquez: Száz év magány

Olvasónaplóírás céljából olvastam ezt a klasszikust, mivel a választható regények nem éppen kortárs és bizalomgerjesztő listájáról hosszas fontolgatás után ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. Utólag nem tudom, hogy jól döntöttem-e – mármint nyilván gazdagodtam egy élménnyel, ugyanakkor olyan szinten érzelmileg kifacsarva éreztem magam utána, hogy nehéz volt összekapargatnom nagyrészt nem pozitív gondolataimat.

Ismét egy olyan helyzetben találtam magam, amikor muszáj leszögeznem, hogy minden nemtetszésem ellenére elismerem és megérdemeltnek tartom, hogy a történet remekművé vált. Garcia Márquez hihetetlenül lendületes mesélőkedvvel rendelkezett, a történet csak úgy sodródik, miközben végig logikus marad, minden összefügg mindennel és következik valamiből. Ez az alaposságot igénylő vállalkozás, amibe sokak bicskája beletörhet, egy szerteágazó família tagjainak felvonultatása, olyan természetesen zajlik, mintha az íróból, mikor leült fogalmazni, csak úgy előtört volna fantáziájának szövevénye.

Családfa olyan ábrázolásokkal, amikkel szívesen látnám a történetet rajzfilmen. Tessék tanulmányozni!

Kolumbia ráadásul titokzatos és hívogató ország, ahol valahogy elhihetőnek tűnnek a legképtelenebb események is. Bizonyos értelemben a regény kicsit a latin-amerikai szappanoperák minőségi előképe, hisz ugyan tálalása irodalmi, kacifántos neveivel, komplikált viszonyrendszerével és fülledt környezetével nem sokban különbözik a világklasszis a jelentősen lenézett telenovelláktól.

Mert itt aztán szinte minden akad, ami tabunak számít: egymásba habarodó mostohatestvérek, egy vonzó idegen figyelméért kegyetlen harcot folytató nővérek, hasonlóságukkal trükköző ikrek, akiket vonzalmuk közös tárgya egy személynek hisz, férfi, aki képtelen választani felesége és szeretője közt, érett felnőtt, akit megbabonáz egy kislány ártatlansága, kamaszlány, akit anyja eltilt első komoly kapcsolatától, kisfiú, akit lenyűgöznek idősebb nőrokonainak bájai, világszép, ámde enyhén értelmi sérült leányzó, aki észre sem veszi, hogy az egész környék érte epekedik, valamint olyasvalaki is, aki nem kevesebb, mint tizenhét gyermeket szabadít a világra.

A számtalan meghökkentő történet között persze akadt olyan is, amit fájdalmasan gyönyörűnek vagy éppen kitűnő humorúnak találtam, többnyire mégis inkább bosszantottak, úgy éreztem, egyszerűen nem férnek bele az értékrendembe. Dühített, hogy a legtöbb szereplő, akit megkedveltem, vagy csinált valami megbocsáthatatlan hülyeséget, vagy valaki más tett keresztbe a boldogságának. Talán az egyetlenek, akik végig szimpatikusak maradtak nekem, azok az “őspár”, José Arcadio és Ursula: a férfi naiv, kíváncsi, szeretetreméltóan egyszerű, felesége pedig a lelkiismeretes anya mintaképe, kitartó, védelmező, két lábbal a földön álló, megérdemelten kapott helyet a példamutató regényhős édesanyák válogatásában.

A Budapesti Táncszínház feldolgozásában Gálffi László és Kerekes Éva kaptak főszerepet

Összességében kicsit nehezen jutottam dűlőre az értékelésben. Vitathatatlanul felejthetetlen élmény, azonban az a típusú, aminek részleteit néha jobb volna kitörölni az emlékezetemből. Lehet, érdemesebb lett volna idősebbként, tapasztaltabbként olvasni, bár láttam és olvastam már sok abszurditást, talán mégis elfogadóbban viszonyultam volna a szerelmi bolondériákhoz. A történelmi és a kultúrát bemutató részei viszont így is tetszettek, és ami a legérdekesebb, hogy bár szívesebben bújok ki a társasági események alól, és a könyvvel szemben is akadnak fenntartásaim, egy kicsit mégis kedvem támadt egy ilyen kiterjedt, összetartó, pezsgő légkörű latin család részesének lenni.

Értékelésem:

10/7

Király történet, koldus kivitelezés

Mark Twain: Koldus és királyfi

Nemrég elolvastam a Tom Sawyert, és meglepő módon élveztem. Ennek kapcsán eszembe jutott, hogy nekünk megvan a szerzőtől a Koldus és királyfi, amit rajzfilmben nagyon szerettem régen, regényben viszont untatott, ezért feladtam az olvasását, most azonban kíváncsi lettem rá. Tetszett, tetszett, hisz olyan igazi begubózós középkori kalandregény, de maradt némi hiányérzetem.

Az alaptörténetet szerintem nem kell senkinek bemutatni, a számtalan bőrlehúzást megélt szerepcserés történetek egyik alfája és omegája. A legnagyobb erőssége szerintem az, hogy mindkét társadalmi helyzetet, a nemességet és a pórnépet is a lehető legérzékletesebben mutatja be, felsorakoztatja előnyeit és árnyoldalait, nem foglal állást, hogy melyik az élhetőbb közeg. Mindezt úgy, hogy míg az 1800-as évek Amerikájában játszódó Tom Sawyerhez és társaihoz a szerző saját gyerekkorából meríthetett, a középkor Angliájába őt is csupán regényes képzelete és megannyi kutatómunka repíthette el. A gondos utánajárás igencsak nyomot hagy a szövegen: megdöbbentően hiteles, ugyanakkor egyes fejezeteken, például a felvonulások bemutatásán érződik, hogy inkább csak a forrásként használt krónikák térnyerésére, úgymond “villogtatására” íródtak bele.

2000-ben készült élőszereplős filmváltozat (a hasonmásokat ikrek játszották)

A két főszereplő belsőleg kevésbé hasonlít egymásra, mint külsőleg, ám mindkettőjüket meg lehet kedvelni, vagy megsajnálni, hogy egyiküknek sem jutott gondtalan fiatalkor. Tom, a koldusfiú higgadtabb, bölcsebb, míg Edward, a királyfi makacsabb, forrófejűbb, de minden körülménytől függetlenül mindketten annyira jólesően gyerekek! Amit hiányoltam, hogy nem nagyon akadt olyan akció, amiben ők ketten összekovácsolódhattak, igazi társakká válhattak volna. A ruha- és életcsere meggondolatlanul gyorsan történik, utána pedig szinte teljesen külön utakon járnak. A legvégén persze a Canty család királyi protekcióban részesül, örök barátság a srácok közt, boldogan éltek, míg…, de nekem akkor is hiányzott kettejük csapatmunkája.

Kiemelésre méltó még Edward pártfogója, Miles Hendon, aki valóságos úriember, a gáncs nélküli lovag eszményképének megtestesítője. Feltétel nélkül védelmezi ifjú útitársát, emellett jogosan kételkedik a fiú szavainak igazában. Mivel a főszereplők még kicsik, náluk nem igényeltem szerelmi szálat (bár lehetett volna, Tomnak és Edwardnak is vannak lánytestvérei, akikkel a másik találkozott), de örültem, hogy Milesnak jutott, ha csekély is.

Visszatérve arra, hogy nem volt akció, ami közelebb hozhatta volna egymáshoz a srácokat: a rajzfilm, ami valószínűsíthetően nem a legnívósabb feldolgozása a sztorinak, vannak benne kicsit mesésebb elemek, amik nem feltétlenül szükségesek, de a lényeg, hogy dramaturgiailag szerintem fejlettebb. Nyilván a modern, felgyorsultabb világ tempójához alkalmazkodott, így a rejtély, a pecsét eltűnése izgalmasabb és kidolgozottabb. Ha jól emlékszem, ott az Edward mellé kijelölt Lordprotektor, Lord Hertford elárulta a királyt, hogy a babérjaira törhessen. A regényben ez nem bontódott ki, pedig jó húzásnak tartom, és előzetes ismereteimnek köszönhetően a lord minden megmozdulását gyanúsnak véltem. Kisebb gonoszok akadtak, intrikus koldusok, meg Milest az örökségéből kiforgató öccse, ám ezek a szálak nem értek össze valami, hogy is mondjam, katartikusabb végkifejletbe.

Szóval azt érzem, néhány lehetőség kiaknázatlan maradt, ettől még kisebb gyerekek, főleg fiúk számára fantasztikus időutazás lehet egy távoli korszakba, megspékelve egy csavarral, aminek köszönhetően egyenest két példaképet szerezhetnek.

Értékelésem:

10/7

A gyerekkor diadala

Mark Twain: Tom Sawyer kalandjai (Tom Sawyer & Huckleberry Finn 1.)

Úgy tűnik, újonnan az a sorsfeladatom, hogy kisiskolás koromban elmulasztott ifjúsági klasszikusokat vegyek kézbe, és meglepetésemre örömet szerezzek velük magamnak. Hab a tortán, hogy az ötödikes húgomnak ellenben nem nyújtanak ekkora élvezetet a neki feladott olvasmányok, bár erre ráfoghatjuk a kötelező mivoltukat. (A korprobléma egyébként fordítva is működik: tapasztalataim alapján pl. a 16 évesekről szóló lányregények és tinisorozatok sokkal inkább felelnek meg a 12 évesek igényeinek, de erről most ennyit.) A Tom Sawyerről is annyi fanyalgást, vagy éppen hitetlenkedve röhögést hallottam, hogy úgy gondoltam, ha a hülyeségeivel is, de megnevettet, akkor már érdemes megnéznem magamnak. Jelentem, valóban megnevettetett, de nem fejemet fogósan, hanem istenigazából.

1973-as filmfeldolgozás

A legfontosabb üzenet, amit sugall, szerintem nemes egyszerűséggel az, hogy gyereknek lenni jó, és ki kell élvezni, amíg lehet. Tom pont megfelelő ennek bemutatására: átlagos kölyöknek is mondható, meg nem is. Nem olyan égetnivaló csibész, mint amilyennek be szokás állítani, csak virgonc, és az is igaz, hogy szerény körülmények közti neveltetése ellenére agyafúrtabb és tájékozottabb társainál. Mulatságos jeleneteket eredményez, hogy számos területen még csak utánozni próbálja a felnőttek gondolkodásmódját, ugyanakkor meg-megcsillan, hogy milyen éretten is tudja a világot szemlélni.

Említésre méltó például, hogy korából kifolyólag “fúj, lányok” korszakát is élhetné, de ő lángoló, olthatatlan szerelemmel udvarol Becky-nek, akit saját kárára is képes volna megvédeni. Nem mellesleg kitűnik, hogy ezeket az érzéseit nemcsak a mindentudó narrátor, hanem az ő ifjú feje is képes megfogalmazni magának. Persze gyakran túl is spilázza a hősiességet, mikor féltékennyé próbálja tenni a lányt, vagy mikor iskolaundorát halálvággyal tetézi, és elképzeli, milyen szomorú is lenne a családja, és milyen szépen emlékeznének róla, ha elvesztenék. Hű cimborájával, Huckkal ki is használnak minden alkalmat, mikor a figyelem középpontjába kerülhetnek, és ez általában hasznukra válik. Egy a lényeg, én tényleg nagyon megkedveltem a kissrácot.

2011-ben is megfilmesítették (de még lehetne hozni példákat)

A történet mindehhez az 1800-as évek vadnyugatán játszódik, mikor a gyerekekkel szigorúbban bántak, de közben sokkal hosszabb pórázra is voltak eresztve. Váltig állítom, hogy a digitális játékok korában is minden kisfiú álmodozik arról, hogy felnőtt felügyelet nélkül, barátaival a vadonban csatangolva kalózként, lovagként élje meg magát. Persze nem maradnak ki a lányok sem: Tom választottja, Becky elkényeztetett, de nyitott a kalandokra. Talán egy kicsit az volt a bajom a cselekménnyel, hogy egy ideig nem nagyon volt íve, csak össze nem függő eseménysorokból állt, de a rablós szál beindulásával felpörögtek az események, és igazából akadt min aggódni. A krimirész keményen lett megírva, de csak annyira, hogy át lehessen érezni a korszak velejáróit. Tetszik, hogy az író nem nézi hülyének a gyerekeket, akik nagyon is jól tudják, milyen szörnyű emberek léteznek, milyen veszélyekkel járnak bizonyos helyzetek.

A Google így ünnepelte Mark Twain 176. születésnapját 2011-ben

Összességében kellemesen csalódtam. Azt hittem, idegesíteni fog, de pompásan szórakoztam rajta. Nem mondom, hogy sosem csodálkoztam Tom ötletein és megoldásain, de végig szimpatikusnak találtam. A regény hiteles, nem idealizáló körképe egy letűnt évszázadnak, miközben elfogult óda a gyerekkor elavulhatatlan szépségeihez, kitűnő humorral és emberismerettel.

Értékelésem:

10/7