Erin Morgenstern: Csillagtalan tenger
A tavalyi évem során az Éjszakai cirkusz volt az a könyv, ami a legnagyobb hatással volt rám: varázslatos világépítésével és szövegszövésével belopta magát a szívembe. Így nem is volt kérdés, hogy Erin Morgenstern következő alkotását is meg szeretném ismerni, főleg miután bevallotta, egy történetekhez címzett ódával készült. Mivel nem közvetlenül a megjelenése után olvastam a debütáló művet, nekem nem kellett majdnem egy évtizedet várnom az újdonságra, hanem már néhány hónap elteltével kezembe vehettem. Ráadásul volt szerencsém a Blogturné Klub játékán nyerni egy példányt, így kétszeres boldogsággal kezdtem bele az olvasásba.
Zachary Ezra Rawlins egy napon titokzatos régi kötetre bukkan az egyetemi könyvtárban, ami nincs bejegyezve a nyilvántartásba. A furcsaság fokozódik, mikor a mesék közt a fiú egy emlékével találja magát szembe: gyerekként lehetősége lett volna kinyitni egy rejtekajtót, de megfutamodott. A kötetben vissza-visszatérő szimbólumokat követve ezúttal sikerül eljutnia a Csillagtalan Tenger partján álló földalatti könyvtárba. Egy ellenséges szervezet azonban be akarja záratni az odavezető ajtókat, megakadályozva, hogy akárki eljuthasson a könyvek templomába. Zachary feladata a mágikus hely megmentése, ám még el kell döntenie, hogy csak a regények lapjain áll készen kalandok átélésére vagy a saját életében is.
Ha egy szerző már bemutatkozó regényében megközelítette a tökéletességet, feltehetően óriási nyomás nehezedik rá a közönség részéről. Elégedetlenkednének, ha a folytatás erősen eltérne elődjétől, de akkor is, ha nem merne túlságosan elrugaszkodni a már bevált formuláktól. Morgenstern ezt az akadályt sikeresen megugrotta: jellegzetes burjánzó nyelvhasználatát és lassan csordogáló cselekményvezetését megőrizte, viszont ismét egy teljesen egyedi fantáziavilágot alkotott. Ha feltétlenül hasonlítanom kéne valamihez, talán A Végtelen Történettel tudnám párhuzamba állítani, mivel itt is egy fiúnak egy könyv általi másik világba csöppenését, és ezzel együtt a lelkében is megtett utazását követhetjük végig, csak éppen felnőtt kiadásban. Ez az áthallás egyáltalán nem zavaró, hiszen egyrészt mások a keretkörülmények, másrészt az írónő tudatosan úgy építette fel a művét, hogy emléket állítson, tiszteletet adjon vele azoknak a klasszikusoknak, amik őt inspirálták saját képzelete papírra vetésére.
Fontos leszögezni azt is, hogy bár a könyvek központi szerepet töltenek be a sztoriban, valójában a történeteken van a hangsúly, legyenek bármilyen formában elmesélve. Így képbe kerülnek az egyéb médiumok is, leginkább a videojátékok, ami szintén érdekes aspektussal gazdagítja a mondanivalót: vajon az életünk előre megírt, egyféle úton haladó könyv, vagy játék, ahol a környezet adott, de a döntéseinket magunk hozhatjuk meg?
A Csillagtalan Tenger partján elhelyezkedő könyvtár tagadhatatlanul csodálatos és hívogató hely. Valóságos székesegyháza az összegyűjtött tudásnak, aminek polcai közt bármelyik könyvmoly szívesen elveszne. Emellett olyan, akár a legexkluzívabb luxusszálloda, ahol a gardróbban a vendég ízléséhez passzoló ruhák teremnek, a konyhában pedig a rendelt ételeket a lehető legínyencebb módon tálalják fel. Értékelendő az is, hogy az ott tartózkodók számára eltűnnek a nyelvi különbségek, az emberek gond nélkül megérthetik egymást és a könyveket is. Arról nem is beszélve, hogy az épület minden pontján békésen lebzselő macskákba lehet belefutni, akik szívesen szegődnek a látogatók mellé. Ha tehetném, máris csomagolnék! Lehetőleg estélyit is, hátha sikerül kifognom egy irodalmi álarcosbált. Persze előbb tudnom kéne, hol találom a legközelebbi ajtót…
A főhős, Zachary is úgy lett megálmodva, hogy az olvasók könnyen azonosulhassanak vele. Ő az a típus, aki még huszonévesen is reménykedik, hogy megérkezik a roxforti levele vagy a szekrénye hátulja Narniára nyílik, de emiatt igazán nem lehet rá haragudni. Két szövetségese közül Doriant nem sikerült megkedvelnem. Ahhoz képest, hogy végül milyen fontos szerepet töltött be, többnyire háttérbe volt szorítva, és végig azt gyanítottam, hogy igazából a rosszak oldalán áll. Hogy jót is mondjak róla, a mesélési technikája kétségkívül hatásos, és a nyelvzseniségét megcsillogtató jeleneten is nagyot mosolyogtam. Mirabelt, a női segítőtársat viszont egyenesen imádtam! Rózsaszín hajával és vagányságával Tonksra emlékeztetett a Harry Potterből, és igazán feldobta a sztorit optimizmusával, állandóan pörgő személyiségével.
Ahogy az Éjszakai cirkusz is több szálon futott, itt is mozaikszerűen állnak össze a cselekmény darabjai. Bepillantás nyílik Zachary barátnőjének, Katnek naplójába is, aki igyekszik megfejteni, hová tűnhetett egyik napról a másikra a fiú. Érdekes volt ebből a másik szemszögből is megvizsgálni az eseményeket, mert így még azzal az opcióval is el lehet játszani, hogy a srác csak vizionálja az egészet, és a valóság sokkal kiábrándítóbb… Emellett időről időre beékelődnek részletek a kiindulópontul szolgáló kötetből, az Édes bánatokból és más könyvön belüli könyvekből. Ezek a rövid írások a népmesék hangvételét és elemeit idézik, ám szokatlanabbul záródnak, és elsőre összefüggéstelennek hatnak, de megalapozzák a világ szimbolikáját. Nem mellesleg gyönyörű gondolatkísérletek fogalmazódnak meg bennük: hogyan szerethet egymásba az Idő és a Sors, a Hold és egy földi halandó, vagy két ember, akik különböző korokból származnak. Ezek a szerelmek (főleg ez utóbbi) még jobban is megfogtak, mint a főszereplők kapcsolatai. Elég hamar letisztázódott, hogy akiket én szívesen látnék együtt, nem lehetnek egymáséi, így aztán nem is tudtam, hogy örüljek vagy összezavarodjak, mikor mégis akadtak kvázi romantikus jeleneteik…
Itt térnék át a negatívumokra, mert annak ellenére, hogy magával ragadott a regény, nem voltam vele maradéktalanul kibékülve. Az elején, amikor még nem indult be, azon aggódtam, milyen önironikus lenne, ha pont a történetek fontosságát hangsúlyozó könyvnek nem lenne igazi története. A szereplők hangzatos eszmecseréket tartottak arról, mik a jó sztori összetevői, én meg féltem, hogy elmélkedés fogja kitölteni az oldalakat izgalom helyett. A végkifejletre viszont azt éreztem, már sok is a jóból: Morgenstern túlvállalta magát azzal, hogy saját mitológiát épített fel, így univerzuma zsúfolttá vált, és az események logikai sorrendje is megbicsaklott időnként. Csalódást keltőek voltak az olyan húzások, hogy nem látni, mikor volt alkalma egymásba szeretni két karakternek, vagy hogy a főgonosz konkrétan “off-screen” intéződik el. Azt is nehezen dolgoztam fel, hogy az az írónő, aki olyan döbbenetesen merész befejezést kanyarított az Éjszakai cirkusznak, itt az egyetlen sokkoló fordulatot bántóan hamar semmissé tette. Nem azt mondom, az én szívemet is megmelengetik a happy endek, de Morgenstern előző művének csak anélkül lehetett súlya, és itt sem ártott volna, ha nem fulladunk bele a nyál-, vagy hogy hű legyek a regény fantáziavilágához, méztengerbe.
A kisebb-nagyobb hiányosságok és bosszantó tényezők ellenére Erin Morgenstern ismét kiemelkedően eredeti színfolttal gazdagította a kortárs fantasy-regények palettáját. Őszintén remélem, hogy harmadik alkotásában megint sikerül újat mutatnia, és azt is, hogy ezúttal nem kell tíz év az alkotói folyamathoz. Amíg várakozom, addig is rendszeresen visszatérek majd a cirkuszba, és ha kevesebbszer is, de időről időre meglátogatom a tengerparti könyvtárat is.
Süntüske 