10 friss musicalélményem

Végre megírtam az érettségiket, így a posztírási kedvem is kezd visszatérni. A vizsgákra készülés mellett a vírushelyzet is rányomta a bélyegét az elmúlt hónapokra, viszont ha a jó oldalát nézem, az otthoni karantén sokkal több szabadidőt, ezáltal filmnézési lehetőséget biztosított. És mi feledtetné az aggodalmakat jobban, mint néhány zenés-táncos alkotás?

Cherbourgi esernyők

Év: 1964

Rendező: Jacques Demy

Főbb szereplők: Catherine Deneuve, Nino Castelnuovo, Anne Vernon, Marc Michel, Ellen Farner

A „Cherbourgi esernyők” egy bolt, amelyet az özvegy Madame Emery vezet eladósorban lévő lányával, Genevieve-vel. A lány már megtalálta választottját Guy személyében, ám a fiú nem jómódú, egyébként is katonának viszik. Édesanyja persze ellenzi ezt a házasságot, más tervei vannak leánya jövőjét illetően…

A lista első darabja máris némileg kakukktojás: nem csupán azért, mert ez az egyetlen nem amerikai/angol, hanem francia mű, hanem azért is, mert nem a tipikus musicales formát követi. Az első percekben nehéz volt megszokni, hogy konkrét, különálló dalok helyett végig egyfajta énekbeszédben társalognak, ami könnyen vezethetett volna ahhoz, hogy a dallamnak ne legyen rendes íve, ám szerencsére így is végig ritmusos és élvezetes maradt. A film legegyedibb jellemzője azonban korántsem a zene, hanem az elbűvölő, élénk színvilág, ami még romantikusabbá teszi a kisvárosi miliőt, az esernyőbolt pedig hangulatos helyszínt biztosít. Genevieve és Guy aranyosak, végig szurkoltam tiltott szerelmük beteljesüléséért, ezért rendesen meglepődtem, hogy egy realistább, de tulajdonképpen boldog befejezéssel csavarták meg az eseményeket.

Viktor/Viktória

Év: 1982

Rendező: Blake Edwards

Főbb szereplők: Julie Andrews, James Garner, Robert Preston, Lesley Ann Warren, John Rhys-Davies

Az állástalan énekesnő, Victoria Grant találkozik az egyik mulatóból kirúgott homoszexuális férfival. Carole Todd rábeszéli a nőt, hogy könnyebben kaphatna munkát, ha nőimitátor férfit alakítana. Az ötlet beválik, a magát Victornak álcázó Victoria hamarosan szerződést kap. Sikere van az énekléssel, és minden jól megy egészen addig, amíg a klub tulajdonosa, a chicagói King Marchand érdeklődni nem kezd iránta.

Korához (hát még a korhoz, amiben játszódik) képest felettébb merész és formabontó módon foglalkozik a történet a nemi szerepekkel, nem sokszor találkozni ahhoz hasonlóval, hogy egy nő olyan férfinak adja ki magát, aki nőnek öltözik. Ötletes a koncepció, de egy kicsit visszásnak éreztem, hogy miért is tudott Victoria csak férfinak álcázva bekerülni a klubba, ha utána nőként ünnepelték, a műsorvégi lelepleződések pedig közfelháborodást váltottak ki. Értékelem, hogy amikor a szerepcsere kezdett kihatni a magánéletre is, megmutatták a másik oldal gondolatait is, és én inkább Kinggel tudtam együttérezni a vége felé. Nyomasztó lehet beletörődni, hogy a párját ő szeretheti igazi női valójában, ám mivel a külvilág számára mindketten férfinak tűnnek, elkerülhetetlenek a rágalmak. Nehezen bírtam elképzelni, hogy fognak kikeveredni a tévedések hálójából, végül egy igazán frappáns fordulattal sikerült pontot tenni az ügy végére.

Funny Girl

Év: 1968

Rendező: William Wyler

Főbb szereplők: Barbra Streisand, Omar Sharif, Kay Medford, Anne Francis, Walter Pidgeon

Fanny Brice egy elszánt, tehetséges lány, aki roppant eltökéltségének és varázslatos hangjának köszönhetően hatalmas sikert arat a színpadon. Bár sajátos életfelfogásával rendre felfordulást okoz az előadásokban, a közönség mégis rajong érte, és egy jóvágású milliomos, Nicky Arnstein figyelmét is felkelti.

Anyu és a nagybátyám gyakran idézgetnek ebből a gyerekkorukban sokszor látott filmből, így én is szerettem volna megismerni a már címében is viccesnek ígérkező klasszikust. Fanny Brice színre lépései valóban nagyon mókásak, igaz, a határán annak, hogy borzasztóan fárasztok legyenek, de olyan szeretetreméltóan esetlen ez a lány, hogy nem lehet haragudni rá. Sőt, példamutató is a talpraesettsége, ahogy minden félrement próbálkozását igyekszik úgy alakítani, hogy a közönség éljenezze, és legközelebb kifejezetten az ő csetlés-botlásáért váltson jegyet. Barbra Streisand kirobbanó egyéniségével uralja a filmet, akár humoros, akár drámai jelenetekről van szó. A cselekmény ugyanis nagyjából a felénél súlyosabb problémákkal teli irányt vesz, és ugyan értékelem (ahogy a Cherbourgi esernyőknél is), hogy mertek realistább befejezéseket meglépni, az más kérdés, hogy a lelkemnek most nem ezek esnek jól…

Funny Girl 2. – Funny Lady

Év: 1975

Rendező: Herbert Ross

Főbb szereplők: Barbra Streisand, James Caan, Omar Sharif, Roddy McDowall, Carole Wells

Fanny Brice élete új szakaszába lépett, és ez nemcsak énekesnői karrierjére, hanem a magánéletére is vonatkozik. Szövetkezik Billy Rose-zal, a lelkes és tehetséges dalszövegíróval, akinek a showbusiness, a színpadi ragyogás ugyanazt jelenti, mint Fanny-nak: mindent. Bár a kezdő producer és az ismert énekesnő úgy különbözik egymástól akár a tűz és a víz, a közös munka során mégis barátság, később pedig szerelem bontakozik ki kettejük közt.

Nem vádolnám a Funny Lady-t rögtön azzal, hogy a fölösleges második részek csapdájába esett, hiszen az alapmű olyan nyitottan ért véget, hogy igényelte a szereplők életének továbbvitelét. Mégis vegyesek az érzéseim, hisz a szálakat nem megnyugtatóan varrták el, hanem túlbonyolították, emiatt többször gondoltam azt, hogy inkább ne forgattak volna folytatást. Fanny produkciói továbbra is mosolyt csaltak az arcomra, miközben örültem, hogy komolyabb vonulaton is egyre többet kezdték alkalmazni. Érdekes volt szembeállítani a két házasságát, ahogy az arisztokratikus férj után egy hétköznapibb, sokszor kifejezetten faragatlan alakkal kötötte össze az életét – az igazat megvallva, Billy-t csak elenyésző pillanatokig találtam szimpatikusnak, és végig abban reménykedtem (ahogy érezhetően Fanny is), hogy valahogy újra egymásra találnak Nicky-vel. Lehet, hogy az alkotók azt szándékoztak bemutatni, hogy sikeres karrier és boldog magánélet nem járhat kéz a kézben, illetve azt, hogy egy igazán tehetséges ember pályájának több állomását is megmutassák, ám sajnos emiatt ez a két, alapvetően könnyed vígjáték keserédes élményként marad meg az emlékezetemben.

Helló, Dolly!

Év: 1969

Rendező: Gene Kelly

Főbb szereplők: Barbra Streisand, Walter Matthau, Michael Crawford, Danny Lockin, Marianne McAndrew

Dolly Levi, a középkorú özvegyasszony házasságközvetítéssel foglalkozik, de mikor egy számára is megfelelő férfi, Horace Vandergelder fordul hozzá, hogy keressen neki feleséget, elhatározza, hogy ő fog hozzámenni. Közben Horace két segédje, Cornelius Hackl és Barnaby Tucker is New Yorkba indul szerencsét próbálni és szerelemre találni.

A következő Barbra Streisand-szerep már sokkal inkább felvidított, habár ezzel sem voltam teljes mértékben elégedett. Míg a Funny-filmeket elejétől a végéig ő vitte a hátán, itt a karaktere egy ponton háttérbe szorult, és indokolatlanul sok játékidőt vitt el a két ügyefogyott segéd szerencsétlenkedése. Dolly és Horace kapcsolata tipikus komédiai alaphelyzetből indult ki, mikor is a felek kezdetben megleckéztetni tervezik a másikat, ám viharos szócsatáik lassan szenvedélyes szerelembe csapnak át. Ez a fordulópont valahogy elsikkadt a másik szál kibontakozása mellett, így hirtelennek éreztem a konfliktus elrendeződését. Ettől eltekintve nagyon kellemes musical, egyszerűen imádom a régi filmeknek ezt a bájos szemléletmódját, ahol gond nélkül minden járókelő táncra perdülve csatlakozik a főhős énekéhez, és a világ máris békésebb helynek tűnik.

Csillag születik

Év: 2018

Rendező: Bradley Cooper

Főbb szereplők: Lady Gaga, Bradley Cooper, Sam Elliott, Andrew Dice Clay, Rafi Gavron

Jackson Maine valaha híres country-énekes volt, de az ital és az örök turnézás kiszívta minden erejét, leáldozóban van a csillaga. Ám megismerkedik egy fiatal, naiv és ismeretlen énekesnővel, Ally-vel, akiben meglátja a zsenit. A férfi támogatja felfedezettjét, és közben beleszeret. Egyre szenvedélyesebb viszonyuk közben egyre jobban el is távolodnak egymástól, mert az ismeretlen lány pályája fantasztikus ütemben ível felfelé.

A sok 60-as, 70-es és 80-as évekbe tett kiruccanás után egy friss megjelenésű filmet is beiktattam. Igaz, a sztori ez esetben sem újkeletű, hiszen több korábbi változata is elkészült már. Az újrázást egyáltalán nem tartom fölöslegesnek, hiszen egy ilyen életút minden évtizedben megismétlődhet, csupán az aktuális zenei trend változik körülötte. Hab a tortán, hogy Lady Gaga az egyik kedvenc énekesnőm, szeretem benne, hogy a bizarr külcsín mögé nézve a tucatslágereknél jóval mélyebb, értékesebb belbecset találni a dalaiban. Könnyű lenne ráfogni, hogy igazából önmagát alakítja a filmben, azonban itt egy sokkal visszafogottabb, emberközelibb oldalát mutatta meg, ami olyanokkal is megkedveltetheti, akik eddig idegenkedtek a stílusától. Libabőröztetőek a zenék, és döbbenetesen feszültségteljes Ally és Jack ellentétes arányban emelkedő és leáldozó pályájának egymás mellé helyezése.

Csillag születik

Év: 1976

Rendező: Frank Pierson

Főbb szereplők: Barbra Streisand, Kris Kristofferson, Gary Busey, Oliver Clark, Paul Mazursky

John Norman Howard, a híres rocksztár botrányt botrányra halmoz, alkohol és kábítószer nélkül már képtelen fellépni. Egy éjszakai mulatóban megismerkedik egy tehetséges, fiatal énekesnővel, Esther Hoffmannal, akinek egyengetni kezdi karrierjét. Összeházasodnak, és egy ideig úgy tűnik, kapcsolatuk boldog és harmonikus. Ám amíg John karrierjének vége, Esther egyre jelentősebb sikereket arat.

Legtöbbször nem szoktam egy történet több feldolgozását egymáshoz közel megnézni, ám ezúttal mindenképp kíváncsi voltam a legújabbal összevetve az eggyel korábbi verzióra, hiszen ebben is Barbra Streisand játszik, akinek most kezdtem behatóbban megismerkedni a munkásságával. Nem tudnám egyértelműen rangsorolni a két változatot, ebben részletesebben felépítettnek éreztem a főszereplők megismerkedését, az újban viszont a már említett ellentétesen alakuló karriert ábrázolták megrázóbban. A szerelem mindkét esetben magas hőfokon égett, ám ebben adódott egy kiábrándító történés, ami nagyon örülök, hogy a másikba nem került bele. Nyilván a korosztályomból fakadóan az új film betétdalai közelebb állnak az ízlésemhez, de élveztem a 70-es évek popkultúrájába nyert betekintést. Lehet, érdemes lenne egyszer próbát tennem az 1937-es és 1954-es változatokkal is. (Főleg ez utóbbi érdekelne Judy Garland miatt. A róla készült, idén debütált életrajzi filmet is nagyon szeretném már látni.)

Bűbáj

Év: 2007

Rendező: Kevin Lima

Főbb szereplők: Amy Adams, Patrick Dempsey, James Marsden, Susan Sarandon, Timothy Spall

Giselle-t, a szépséges hercegnőt a gonosz királynő száműzi a varázslatos, dalokkal teli rajzfilmvilágból. Ennek következményeként a lány a mai, modern Amerikában találja magát. Giselle először elborzad New Yorktól, melyben feje tetejére állnak a mesevilágban ismert tételek. Aztán találkozik Roberttel, a válóperes ügyvéddel, aki kisegíti a bajból, és akibe lassan, de biztosan beleszeret. Igaz, hazájában már eljegyezte őt Edward herceg.

Kedvelem a Disney-filmeket a maguk habos-babos mesevilágával, ennek ellenére díjazom, hogy képesek voltak bevállalni egy kvázi önparódiát. A Bűbáj nem nélkülözi a csöpögősen idilli jeleneteket, ám közben mégis úgy adja át a szokásos tanulságot a jószívűség és az igaz szerelem erejéről, hogy jópofa fricskákat szúr oda az első pillantásra egymásba szeretésnek, az állatokkal beszélgetésnek, az állandó dalra fakadásnak, és hasonló kliséknek. Általában jól szórakozom azokon a vígjátékokon, ahol a poénok forrása a karakterek közti kulturális különbség, és ez egy napjaink nyüzsgő metropoliszába csöppent hercegnőnél is remekül működik. Valószínűleg a legtöbben olyan szkeptikusan reagálnának Giselle naiv gondolkodásmódjára, mint elsőre Robert, de néha nem árt olyan szemmel nézni a világot, mint a lány. Fontos, hogy a mindennapokban is lássuk meg a varázslatot. Külön kiemelném, hogy mivel a Disney-meséknél bevett szokás, a lista musicaljei közül ez az egyetlen, ahol a dalokat is szinkronizálták, és gyönyörűen énekelték fel őket magyarul.

Gumiláb

Év: 1984

Rendező: Herbert Ross

Főbb szereplők: Kevin Bacon, Lori Singer, Chris Penn, John Lithgow, Dianne Wiest

Ren Chicagóból költözik anyjával a poros kisvárosba, Beaumontba. A fiú számára, aki hozzászokott a nagyvárosi tinédzserek életmódjához, a konzervatív erkölcsöké egészen más világ. Itt Moore tiszteletes szabályai szerint él mindenki, tilos a tánc és a zene. Egyetlen ember van a városban, aki ellenszegül a szigorú szabályoknak, a tiszteletes lánya, Ariel. A két lázadó fiatal egymásba szeret.

Szigorú értelemben véve nem mondható musicalnek, mert a szereplők nem énekelnek, csak táncolnak a dalokra, de stílusa miatt beleillik a sorba. Vérbeli musicalbe illő téma, hogy a zenében és táncban szabadságra lelt fiatalok szembeszállnak a bigott, minden újdonságot elítélő felnőttekkel. Összehasonlíthatatlan hangulata van a 80-as évek amerikai középiskoláinak, időnként szívesen kipróbálnám, milyen lehetett akkoriban kamasznak lenni. Zeneileg is nagyon kedvelem ezt a korszakot, ütős számokat válogattak össze, a táncokban pedig az tetszett, hogy nem a tökéletesen kidolgozott koreográfiákra, hanem a korlátok nélküli, ösztönös, zsigerből jövő mozgásra fektették a hangsúlyt. Nem annyira fajsúlyos a sztori, és a tinifiúk megeresztenek egypár alpáribb beszólást, de ennél többet nem tudok felróni ennek a lendületes, klassz filmnek.

West Side Story

Év: 1961

Rendező: Jerome Robbins, Robert Wise

Főbb szereplők: Richard Beymer, Natalie Wood, Russ Tamblyn, Rita Moreno, George Chakiris

New York West Side negyedének utcáin vívja harcát a helybéli fehér fiúkból és a Puerto Ricó-i bevándorlókból álló két banda. Egy táncos szórakozóhelyen találkozik egymással Tony, a Rakéták tagja és a konkurens bandához, a Cápákhoz tartozó csinos félvér lány, Maria. A két fiatal első pillantásra egymásba szeret. Felcsillan a remény, hogy szerelmük talán véget vet a régóta tartó gyűlölködésnek.

A végére hagytam a frissen látott musicalek minden bizonnyal legkorszakalkotóbb darabját. Még 8. osztályban, amikor magyarórán a Rómeó és Júliát vettük, láttam az elejét, de csak most, hogy már a kisebbik húgomék tanulják Shakespeare műveit, jutott eszembe végignéz. Az összekapcsolás nem alaptalan, a West Side Story erősen a színdarabból építkezik, nem egyszerűen az ellentétes oldalról jövő szerelmesek alakjában, hanem egyes mellékszereplők is jól beazonosíthatóan megfeleltethetőek a drámabelieknek. A modernizálás azonban komolyabb társadalomkritikát jelenít meg a fehér “ősamerikaiak” és a Puerto Rico-i bevándorlók ellentétével, mint a két veronai család, akik már maguk sem tudják, miért gyűlölködnek egymással. Hiába jelenik meg Amerika a lehetőségek csillogó-villogó országaként, a filmben végig ott lebeg a komorság, a tragédia előszele. Túllendülve annak enyhén mulatságos mivoltán, hogy a kemény srácok balettszökkenésekkel vívják bandaháborújukat, lenyűgözött és letaglózott a film.

Hív a sötétség zenéje

Joel Schumacher: Az operaház fantomja

Már rengetegszer említettem, hogy menthetetlen musicalmániás vagyok, és ezúttal is az egyik kedvencemről fogok lelkendezni. Hála Anyunak, már gyerekkoromban megragadtak sötét mesevilágba repítő dalai, és mint sok más zenés darabnál, tűkön ülve vártam, hogy megismerhessem a hozzájuk tartozó teljes történetet. Először tizenegy évesen a Madách Színház erkélyéről követtem figyelemmel, majd attól teljes ámulatba esve rögtön megnéztem a 2004-ben készült filmet is, ami még jobban elnyerte a tetszésem. Nemrég pedig eszembe jutott, hogy a szeretett musicalek közül ezt láttam a legrégebben, így ideje lenne újra jegyet váltani a párizsi Opera Populaire-be.

Ahol 1870-ben teljes a felfordulás: élére új igazgatókat neveztek ki, primadonnájuk viszont épp ugyanekkor hisztériát csapva felmond. Megürült szerepére a korábban észre sem vett kóristát, Christine Daae-t nevezik ki, akiből így egy szempillantás alatt ünnepelt énekesnő válik. Állítása szerint hangját a Zene Angyala segített kristálytisztára csiszolni, akit korán elvesztett édesapja küldött hozzá, és akinek arcát sosem pillanthatta meg. A titokzatos mentor hamarosan felfedi előtte, ő valójában az operaházban bujkáló Fantom, aki régóta rettegésben tartja a társulatot és a közönséget váratlan felbukkanásaival és szokatlan követeléseivel. A maszk mögé rejtőző férfi tanítványa bűvöletében él, bármilyen eszközt hajlandó bevetni előrejutásáért, ami kezdetben imponál a lánynak, ám egy határt átlépve már elborzasztja. Szívét inkább gyermekkori játszótársának, Raoul de Chagny vikomtnak adja, amit a féltékeny Fantom nem tűrhet tétlenül…

Bár nem olvastam a regényeredetit, anélkül is kijelenthetem, Gaston Leroux igazi jólesően borzongató kísértethistóriát vetett papírra. A patinás színházépület zugai pompás helyszínül szolgálnak a kalandhoz, és ez filmvásznon tud a leghatásosabban megelevenedni. Az előadásnak is megvan a maga varázsa, hisz szinte a sztori részének érezhetjük magunkat, mintha mi is a hírhedt operaház nézőterén ülnénk, és a Fantom akár a hátunk mögött léphet elő az árnyékból, ráadásul a Madáchban kifejezetten ügyesen állítanak elő olyan jeleneteket, amikről azt lehetne hinni, csak számítógépes trükkökkel megoldhatóak. A mozgóképnek viszont pont az az erőssége, hogy kitör a színpad keretei közül, testközelbe hoz zsinórpadlást és katakombákat, valósággá tesz behavazott tetőt, kihalt temetőt, nyüzsgő párizsi utcákat. Lélegzetelállítóak a képsorok, ahogy visszafordul az idő kereke, és a poros, elhanyagolt színházba visszaköltözik az élet, vagy amikor a Fantom elvezeti Christine-t tóbarlangos birodalmába – a filmtechnika csodáinak köszönhető, hogy ilyen magasságokba szárnyalhat a képzelet.

Emmy Rossum alakításában Christine földöntúli jelenség, a Zene elbűvölő, törékeny, éteri hangú, megtestesült Angyala. Tisztalelkű lány, aki szerényen kezeli tehetségét és az ölébe hulló hirtelen sikert, és nem meglepő, hogy két hódolója is akad. Engem általában ki lehet kergetni a világból a szerelmi háromszögekkel, ám ebben az esetben a hősnő valóban bonyolult, szívét tépő választás elé kényszerül. A két férfi a vágy két eltérő formáját képviseli: Raoul (Patrick Wilson) a biztonságot, az odaadó, feltétel nélküli szeretetet, vele szemben a Fantom (Gerard Butler) a vonzó ismeretlent, az emésztő szenvedélyt, ami egy ideig izgalmasabb, ám egészségtelen ragaszkodás társul hozzá. Az aggasztó tényezők ellenére a rajongók többsége ez utóbbi párosítást pártolja, és ugyan valamilyen szinten nem helyénvaló egy ennyire nyíltan zaklató kapcsolatot idealizálni, én mégis tudok hozzájuk csatlakozni. Megértem, hogy Raoul nyugalmasabb jövőt kínál Christine számára, de sajnálom a Fantomot, akit torz külseje miatt folyamatosan megvetnek, félnek tőle, és mikor egyszer végre megismer egy személyt, aki észreveszi benne a szépet, aki szeretni tudná, őt is elüldözi maga mellől.

Andrew Lloyd Webber, a musicalek koronázatlan királya bravúros muzsikájával tökéletesen megfogta a történet hangulatát. Az általam hallottak közül egyértelműen ez a legjobban sikerült munkája, amiben minden hang a helyén van, nincsenek diszharmóniák. Nagyszerűen elegyítette a klasszikus operák és a 80-as évek rockslágereinek hangzásvilágát: amikor a templomi orgonát elektronikus gitár kíséri, az maga a gyönyör. A legikonikusabb szólam már a nyitány csendjébe beleharsanva libabőröztet, majd a művel azonos című dalban tér vissza énekkel kiegészülve. Nyugtalanító atmoszféráját ellenpontozzák a lágyabb dallamok, mint Christine debütálása, az andalító Think Of Me, a Zene Angyalának címzett Angel Of Music, és a Fantom vallomása, a Music Of The Night. A lány duettjei a két férfival, Raoullal a gyengéd All I Ask Of You és a Fantommal a perzselő Point Of No Return kitűnően szemléltetik viszonyuk különbségét. Az ismétlődő dalfoszlányok nem válnak unalmassá, mivel más karakter szájából, más szöveggel, más hangszerelésben egészen megváltoznak: ami romantikus, később fenyegető, ami először bizakodással teli, a végére kiveszik belőle a remény.

Az operaház fantomja egyike azon filmeknek, amiket akárhányszor képes lennék megnézni. Mindig lehet új részleteket felfedezni benne, zenéi hetekig nem eresztenek, jelmezei és díszletei elkápráztatnak, története továbbgondolásra inspirál. Hibátlanul megalkotott, igazi gyöngyszem, amiből oly keveset találni a mai világban.

10/10

Szerelem a színfalak mögött

L. H. Cosway: Showmance

Már zengtem ódákat arról, mennyire odavagyok a Moulin Rouge musicalért, így amikor rábukkantam egy könyvre, amiben a színpadi változatán dolgoznak, tudtam, hogy azonnal olvasnom kell. Arról nem is beszélve, hogy a zseniális, de érzelmileg kifacsaró Mennyei bűnök után valami felvidítóra szomjaztam, amely követelménynek a Showmance hiánytalanul megfelelt: ellenállhatatlanul olvastatja magát, pikánsan humoros, a két szeretnivaló főszereplőt pedig képtelenség nem a filmbeli színészekként elképzelni.

A londoni WestEndet a Moulin Rouge bemutatója tartja lázban, különösen amiatt, hogy Christian szerepére Damon Atwoodot kérték fel. Az egykori gyereksztár hosszú időre egy kis skót szigetre vonult a nyilvánosság elől, ám érett, jóképű férfiként visszatérve népszerűsége újra az egekbe szökik. Bár közönsége és partnernői is rajongásukkal ostromolják, Damon szeme csak Rose Tayloron, a lámpalázas koreográfuson akad meg, aki azonban túl sokszor csalódott már színészekkel folytatott kapcsolataiban. A színházban szokás szerint gyorsan terjednek a pletykák, színfalak előtt és mögött egyaránt izzik a levegő, és a valóság lassan összefonódik a darab cselekményével…

Ahogy elképzeltem: Damon (Ewan McGregor)

Minden alkalommal lenyűgöz, ha betekintést nyerhetek egy film vagy színdarab munkálataiba, megfigyelve a látszólag zökkenőmentesen zajló produkciókba fektetett hatalmas mértékű fáradozást. Kulisszatitkokban a Showmance sem szenved hiányt: teljesen átérezhető, milyen megterhelő, mégis felemelő a társulat számára résztvenni egy ilyen nagyszabású show összeállításában, mennyire nehéz a színpadra nem magukkal vinni az egymás közti konfliktusokat. Emellett azt is gyönyörűen ábrázolja, hogy több elismerést érdemelnek azok a stábtagok is, akiknek a háttérben van feladatuk, és hogy csupán az ódon épület varázslatos légköre is inspirálóan hat a csodás illúziók létrehozásához.

A két főszereplőnek is szenvedélye a hivatása, de nem pusztán ez kovácsolja őket össze. Mindkettőjüknek bőven osztogatott csapásokat a sors, ám ők szétcsúszás helyett épp hogy az elvártnál még kötelességtudóbbak lettek, ami nagyon becsülendő bennük. Damon tökéletes ellentéte a műfaj sztereotípiáihoz illő önelégült macsóknak: szerény, csöndes, társaságkerülő, néha naiv, és ha szabad ilyet felnőtt férfira mondani, aranyos. Szokatlan módon mindössze 13 évesen Oscar-díjjal jutalmazták egy holokausztdrámában nyújtott megrendítő alakítását, ami egybeesve anyja elvesztésével iszonyatosan megviselte az érzékeny kiskamasz lelkét. Szerepeiben hiába küzdi le magabiztosan gátlásait, a ráirányuló reflektorfényt nem képes lazán kezelni.

Ahogy elképzeltem: Rose (Nicole Kidman)

Vele szemben Rose vagány, könnyen alkalmazkodó, ami a szívén, az a száján – legalábbis a külvilág felé, egyébként hajlamos szerencsétlenkedésre és önsajnáltatásra. Lételeme a tánc, de gyerekkori csúfolódások miatt nincs önbizalma nézők elé lépni, így csak a mozdulatok betanításával kamatoztatja tudását. Megfogadta, hogy többet nem szerelmesedik bele színészekbe, hisz mindig rossz tapasztalatokkal gazdagították, persze Damon erkölcsileg felette áll a korábbi csalfa fiatalembereknek. Itt érkezünk el hőseink következő értékes tulajdonságához: szakmájukon kívül egymáshoz is hűségesek. Tisztában vannak vele, hogy a másikra vágynak, még amikor nincs kimondva, hogy ők egy pár, akkor sem csinálják a “hol veled vagyok, hol mással” huzavonát, és szerintem ez elképesztően példamutató az olyan sztorik korában, amikben a félrelépést simán tolerálhatóként könyvelik el.

Ahogy Damon és Rose egyértelműen megfeleltethetők Christiannek és Satine-nak, a többiekben is fel lehet fedezni filmbeli énjüket: Rose féltékeny exében, Blake-ben a Herceget, nagyszájú lakótársában, Julianben Toulouse-t, a sikerért bármit megtevő rendezőben, Jacobban Zidlert, a kavarós színésznőcskében, Aliciában Ninit – ezen közös vonások mentén a történet akár egy jól kitalált modern átiratként is értelmezhető. Ehhez hozzátesz a csavaros koncepció is: egy olyan színdarabot próbálnak, amiben a szereplők szintén készítenek egy élethelyzetükre burkoltan utaló előadást, és ezzel párhuzamosan a színészek viszonyai is kezdenek a fiktív karakterekéhez hasonlóan alakulni. Előfordul, hogy az éppen gyakorolt dal annyira rárímel a valóságra, hogy nem szükséges megjátszaniuk a belevitt érzelmeket, pattanásig feszült jeleneteket eredményezve.

Ahogy elképzeltem: Blake (Richard Roxburgh)

Az egyetlen dolog, amiért nem kaphat tőlem maximális pontszámot a regény, az a túlzásba vitt kliséhasználat. Hiába számolt le a szerző néhány ponton, például a főhősök jellemében a bevett sémákkal, a rengeteg félreértés, mellébeszélés, álprobléma, kínos szituáció miatt gyakran fogtam a fejem. Természetesen unalmas lenne, ha a szerelem bonyodalommentesen bontakozna ki, de sokszor éreztem azt, hogy kizárólag a saját berögződéseik tartják őket távol egymástól. Egy színházban pedig nyilván más munkahelyeknél halmozottabban ármánykodnak a kollégák a saját előrejutásukért (vagy legalábbis szeretik úgy lefesteni, mintha a színészek magánélete is drámai volna), viszont ez engem inkább fáraszt, mintsem szórakoztat.

Ha nem a kedvenc filmemet vinnék színre, talán jobban egy könnyed kis semmiségnek éreztem volna a könyvet, így azonban minden utalás és idézet megdobogtatta a szívem, érezve, hogy az írónőnek ugyanúgy sokat jelent a Moulin Rouge, mint nekem. Hogyha enélkül nem lett volna elég indokom újranézni, hát most végképp megjött a kedvem, és remélem, egyszer láthatom (akár csak felvételről) a Broadwayen játszott valódi színpadi adaptációt.

10/8

 

 

Egy éj a kéj malmában

Baz Luhrmann: Moulin Rouge

Megkísérlem szavakba önteni az élményt. A filmet, ami összes vetélytársát hátrautasítva a legkiemeltebb helyet foglalja el a szívemben. A filmet, aminek kockái szüntelenül peregnek a fejemben, amit akármilyen kacifántos úton, de bármihez hozzá tudok kapcsolni, amit a legapróbb utalástól azonnal kedvem támad újranézni. Kritika helyett áradozás következik Baz Luhrmann korszakalkotó víziójáról.

1899-ben Párizs a művészvilág fellegvára, így Christian, az ábrándos angol fiatalember is ide költözik, hogy kibontakoztassa írói karrierjét és reményei szerint rátaláljon az igaz szerelemre. Bohém lakótársai bevezetik a helyi éjszakai élet központjába, a Moulin Rouge-ba, ahol szívét első pillantásra rabul ejti a revü legtündöklőbb kurtizánja, Satine. Titkos viszonyukat egy színdarab közös munkálataival leplezik, ami a csőd szélén álló mulató fényét is visszaadná. A valóság és a színpad közti hasonlóságok azonban nem maradhatnak örökké feltűnésmentesek, sőt, vannak erők, amikkel az őszinte érzelmek sem szállhatnak szembe…

Különös, hogy általában megdöbbentő precizitással vagyok képes felidézni a számomra fontos események időpontját, ám ez esetben nem tudnám megmondani se a pontos évet, se az évszakot, amikor először ragadott magával a Moulin Rouge. A körülményekről annyi rémlik, hogy nagyjából tízéves lehettem, és hétvége vagy szünet kellett legyen, mert otthon töltöttük a napot. Délután egy óra körül nézett körbe anyukám a tévéműsorban, és bukkant rá, hogy éppen kezdődik (hogy miért ilyen méltatlan napszakban vetítették, azóta se értem, de nekünk pont kapóra jött), és bár számos felnőttes elemet tartalmaz, talán már vagyunk elég érettek a megnézéséhez. Ezzel szemben az érzésekre, amik közben elöntöttek, már jóval tisztábban emlékszem.

A leírás alapján egy klasszikus kosztümös-romantikus históriára számítottam, ami részben igaz is, hisz a sztori több helyről is visszaköszönhet, a megvalósítás az, ami magasan kiemeli mindenféle skatulyából. Totálisan elámultam, hogy az elképzeléseimhez képest a musical mennyire lendületes, humoros, frappáns, meglepő és teljességgel egyedi! Hogy ebbe belefér, hogy váratlanul Madonnára meg Queenre zendítenek rá, és nem egyszerűen felcsendül A muzsika hangja, hanem még át is hangszerelik indiaira! Aztán teltek az évek, de rengeteg jelenet velem maradt, végül tavaly nyáron jutottam odáig, hogy újra megtekintsem – és azóta töretlen a rajongás.

Christian és Satine a leggyönyörűbb szerelmespár, akik valaha színre léptek a vásznon. Ewan McGregor imádnivaló a félszeg idealista szerepében, míg Nicole Kidman egyszerre egy éteri angyal és a végzet asszonya. Földöntúli szépségük mellett a kamaszos bohóság sem áll távol tőlük lopott pillanataikban. Valljuk be, nem szokványos, de annál üdítőbb felállás, hogy ezúttal a férfi az, aki érzékenységével és romlatlanságával hódítja meg a sokat tapasztalt, kiábrándult nőt – és akkor még nem is említettük, hogy mindketten fantasztikusan énekelnek! Segítségükre a legextravagánsabb különcök vonulnak fel, élükön Henri de Toulouse-Lautreccel (John Leguizamo). Ő itt inkább színjátszói, mint festői minőségében szerepel, de megrázó sorsát, törpeségéből eredő magányát nagyszerűen érzékeltetik. Azontúl, hogy festményei egyértelmű irányt adtak a látványvilág megtervezéséhez, egyes képei kísértetiesen olyanok, mintha már a múltban a szereplőket ábrázolta volna: nézzétek csak meg ezt vagy ezt, és mondjátok, hogy ti is azt látjátok, amit én!

A Vörös Malomban senki nem vonhatja ki magát az igazgató, Harold Zidler (Jim Broadbent) felügyelete alól, aki ellentmondásos, olykor akár ellenszenves figurának is tűnhet. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy mindent a szórakozóhely sikeres továbbműködtetésére tesz fel, ha úgy követeli a helyzet, alkalmazottai boldogságát is – mindez azonban belül őt is megviseli, a gondtalan showman álcája mögül egyre jobban előbújik a megtört öregember. A Herceg (Richard Roxburgh), aki a műsor finanszírozásáért cserébe Satine kegyeire pályázik, elsőre nevetséges, pipogya, épp ezért ártalmatlan figurának látszódik, ám fokozatosan kitudódik, valójában egy birtoklási vágytól megszállott őrült áll a szerelmesek útjába, aki nem hagyja annyiban, ha nem kaphatja meg, amit akar.

Baz Luhrmann vitathatatlanul napjaink egyik legegyénibb látásmódú rendezője. A koncepció, miszerint az 1900-as évek hajnalára helyezett cselekményhez hozzákevernek egy csokor slágert a század másik feléből, könnyen félrecsúszhatott volna, az ő kezei közt viszont arannyá vált. Nincsenek kételyeim afelől, hogy a modern zenék nélkül is tetszetősnek találnám a filmet, de ez a csavar tette igazán emlékezetessé. A korábban felnőtt generációkkal ellentétben én a számok többségét innen ismertem meg, és csak később az eredetijüket, ám ez semmit sem vett el az élvezetükből (sőt, még külön vicces is, ahogy máshol hallva ráeszmélek, hogy hiszen ez benne van a Moulin Rouge-ban!).

A kedvenceim a legbájosabb vallomásként szolgáló Your Song, a szerelmes dal-körkép Elephant Love Medley (ó, ha volna egy teljes verzió az I Was Made For Loving You-ból!), a szívfacsaróan varázslatos One Day I’ll Fly Away, a hidegrázósan ütős The Show Must Go On, a tüzes és kétségbeesett El Tango De Roxanne, és a háttérből épp csak kiszűrődő (annyira, hogy harmadik nézésnél csodálkoztam rá), pörgős Rhythm Of The Night. Mindehhez hozzájárul még a díszlet lehengerlő színkavalkádja: létezik az a jó értelemben vett giccs, amikor az agyam hátsó szeglete tisztában van vele, hogy túlzás, ennek ellenére képtelen vagyok nem fülig érő mosollyal szemlélni, ahogy a csillagos ég alatt kiszaladnak a háztetőre, és még a hold is operaáriára fakad.

És a legszebb, egyben a legfájdalmasabb, hogy már a legelső képsorokban sem titkolják el, hova fog az egész kifutni, a néző mégis reménykedve üli (üli? táncolja! ugrálja! tombolja!) végig a két és fél órát, hogy talán máshogy alakul. Szerencsére a komikum és tragikum tökéletes arányú ötvözésének köszönhetően a fotelből így is pozitív érzésekkel, határtalanul felemelő élményben részesülve kel föl.

Ez kétségtelenül az a fajta mozgókép, ami rendkívül meg tudja osztani a közönséget. Nem ajánlhatom teljes szívvel akárkinek, hisz biztos jócskán vannak olyanok, akik rögtön belefáradnak a kánkántól hangos, abszintmámoros első félórába, és nem várják ki, hogy láthassák a játékidő múlásával lassuló és mélyülő csodálatos történetet. Akiket viszont hozzám hasonlóan beszippant a forgatag, garantáltan törzsvendéggé kívánnak majd válni, újabb és újabb éjszakákat töltve a Moulin Rouge-ban.

10/10*****

Hétvégi mozi – Tavaszi szüneti különkiadás (Április 7-17.)

Péntek (04.07.)

Az új világ

Év: 2005

Rendező: Terrence Malick

Főbb szereplők: Q’orianka Kilcher, Colin Farrell, Christian Bale, Christopher Plummer, August Schellenberg

A tizenhetedik században kezdetét veszi Észak-Amerika angol gyarmatosítása. A telepesek 1607-ben Virginiában megalapítják Jamestown városát. Közöttük van John Smith kapitány is. A fehérek helyzetét nehezítik a mostoha természeti viszonyok. Smith felfedező útra indul, de az indiánok fogságába esik. A haláltól a törzsfőnök lánya, Pocahontas közbelépése menti meg, a két ifjú között szerelem szövődik. Jamestownba visszatérve Smith-t megválasztják vezetőnek. Miután az indiánok rájönnek, hogy az angolok nem akarnak eltávozni, harcra készülnek.

A felnőttekre szabott Pocahontas-legendát (bár ez a név egyszer sem hangzik el) talán úgy lehetne a legjobban jellemezni, hogy rá kell hangolódni, úgy válik élvezhetővé. Ugyanis igen fárasztónak tűnhet a lassú történetszövés, a természeten számtalanszor elmerengő kamera, bármennyire is izgalmas az indiánok megismerése vagy megható a tiltott szerelem.

Számomra elég későn kezdett igazán érdekessé válni, mikor is Colin Farrell visszatéréséért szorításom közben megérkezett Christian Bale, igazi szívetkettéhasítós, egyben értelmes szerelmi háromszöget eredményezve. A végeredménnyel pedig ki vagyok békülve, nem szokványos, de reális, féltem, nagyobb tragédia alakul ki a két férfi szembekerüléséből. Csak azt sajnálom, hogy nem derült ki, mit kezdett utána Smith: túllépett a történteken, talált új szerelmet? Q’orianka Kilcherre pedig mindjárt irigy leszek, hisz mindössze 15 évesen, amatőrként válogatták be a filmbe, és máris romantikus jelenetekbe keveredhetett két elismert és jóképű színésszel!

Szombat (04.08.)

Casanova

Év: 2005

Rendező: Lasse Hallström

Főbb szereplők: Heath Ledger, Sienna Miller, Charlie Cox, Natalie Dormer, Jeremy Irons

Casanova a világ legnagyobb csábítója, az átváltozás és a humor nagymestere, akinek nő még nem tudott nemet mondani. Legalábbis így volt ez mostanáig. Életében először ugyanis ellenállásba ütközik, amikor útjába kerül Francesca, a velencei szépség, aki visszautasítja. Casanova nem is sejti, hogy élete legveszélyesebb játszmája ez: nem csak hírnevét és életét teszi kockára, de az egyetlen esélyét is, hogy elnyerje az igaz szerelmet.

A lelassulás után következhetett a pörgés, egy vérbeli kosztümös vígjáték keretében, aminek minden pillanatát élveztem. Csupa unásig használt, de jól működő komikus kelléket alkalmazott a sztori: félreértések és szereptévesztések egymás hegyén-hátán, a tetejébe mindehhez a lenyűgöző Velence szolgál díszletként.

Ami talán nem jött át annyira, az a Casanovaság mibenléte, a hírhedt csábító (szegény Heath Ledger, az Isten nyugosztalja) nem tűnt kezelhetetlen szoknyavadásznak, akinek minden nő szerelmére szüksége lenne, de ha jobban belegondolok, ez nem is baj. Nyilván szimpatikusabb a pasi, ha bátor, gáláns, szellemes, és természetesen egyszer őt is utoléri a végzet egy hozzáillő, észben férfiakat megszégyenítő hölgy személyében.

A boldog befejezésig nem akadálytalan út vezet, ám rengeteg térdcsapkodós helyzet és karikaturisztikus figura felvonultatása után persze mindenki megtalálja élete párját.

Kedd (04.11)

Koktél

Év: 1988

Rendező: Roger Donaldson

Főbb szereplők: Tom Cruise, Bryan Brown, Elisabeth Shue, Lisa Banes, Laurence Luckinbill

Miután leszerelt, a jóképű, ifjú és ambiciózus Brian Flanigan New Yorkba megy, hogy munkát találjon. De nem talál, diploma nélkül ugyanis nem megy. Beiratkozik, tehát az egyetemre és hogy fedezni tudja a költségeit, mixerkedik egy belvárosi bárban. Itt találkozik Doug Coughlinnal, aki a szakma legapróbb fortélyaira is megtanítja, míg végül a város leghíresebb mixerei lesznek. Brian immár egy saját, exkluzív koktélbárról álmodik, ám ehhez még több pénz kell, mint az egyetemhez. Jamaikába utazik, a mixerek paradicsomába, ahol szépek a nők és vastagok a „jattok”. A szépen kitervelt részleteket azonban meglehetősen összekuszálja egy váratlan fordulat: Brian fülig szerelmes lesz.

A Tom Cruise-diadalmenet egyes olvasóimnak talán kezdhet unalmassá válni, mindenesetre megállíthatatlanul folytatódik (megsúgom, ebben a bejegyzésben sem utoljára találkozunk vele, és a következő hétvégén is kétszer tiszteletét tette nappalinkban).

A Koktél találóan tényleg egy frissítő nyári italra hasonlít, amibe azonban sok különböző összetevőt kevertek. Egyik oldalon igazi kikapcsolós, “feel good” alkotás, trópusi helyszínekkel, diszkózenével, jó pasikkal és jó csajokkal, poénbombákkal meghintve, a nézőnek nincs is más dolga, mint hátradőlni és átadni magát az élvezeteknek.

Ugyanakkor erősen igyekeztek némi erkölcsi tanulságot is adagolni az egzotikus itókához, az élet császáraként tündöklő ifjú mixer megtéréséről egy tisztességes élet elkezdéséhez. A problémák ugyan viszonylag banálisak, mégis lehet drukkolni az igaz szerelemért és fanyalogni Brian melléfogásain. Mindenesetre a gondtalan életérzés átadása egyértelműen jobban áll a filmnek.

Csütörtök (04.13.)

A nő

Év: 2013

Rendező: Spike Jonze

Főbb szereplők: Joaquin Phoenix, Scarlett Johansson (hang), Amy Adams, Chris Pratt, Rooney Mara

Theodore nagyon lassan heveri ki a válását, egyedül él, és nem barátkozik könnyen. Napközben egy számítógépen dolgozik, esténként egy másik számítógépen játszik – és unalmában letölt egy új programot: egy intelligens operációs rendszert. És minden megváltozik. Az egzotikus hangú rendszer, vagyis Samantha felforgatja addig túl egyforma napjait. Mindent tud, mindent ért, és egyre közelebb kerül Theodore-hoz. Olyan közel, hogy a férfi néha már úgy érzi: Samantha testestül-lelkestül az övé.

Nem túlzok, ha azt állítom, az egyik legszokatlanabb szerelmi történet, amivel valaha találkoztam. Közeli kapcsolatba kerülni egy önálló intelligenciájú, kedves hangú operációs rendszerrel ráadásul olyasmi, ami bizarrul hangzik, de elképzelhetőbb, mint gondolnánk. A filmben bemutatott jövőkép nagyjából egyezik azzal, amilyennek én is feltételezem a technikai fejlődést: bővelkedik ötletes, egyelőre nem létező apróságokban, mégsincs túlságosan elrugaszkodva a valóságtól.

Valahogy úgy tudnám összefoglalni az üzenetét, hogy a főszereplő úgy érzett rá az élet szépségére, hogy nem is élt igazán. Van a filmben valami abszurdul gyönyörű, a bemutatott együttélés teljesen irreálisnak tűnik, mégis szerethető. Közben szinte nem is bírtam elképzelni, milyen befejezés illene hozzájuk, csak hogy így mégsem állhatnak örökké a dolgok.

Joaquin Phoenix abszolút nem férfias, ellenben tüneményes, és végülis teljesen logikus, hogy nem álompasira fazonírozták a szerepet, hisz akkor érthetetlenül volna sikertelen a nőkkel szemben. Scarlett Johansson nem jelenik meg fizikai valójában, és a szinkronban egyetlen bevethető fegyvere, a hangja is elveszik, ám a magyar hangja, Csondor Kata hangszíne is kellően bájos és érzéki a nem könnyű feladathoz. A mindig nagyszerű Amy Adams ezúttal háttérbe szorul, de végső soron mégis ő lesz a befutó, hisz a hús-vér társaságot hosszú távon semmi sem pótolhatja.

Péntek (04.14.)

Mindörökké rock

Év: 2012

Rendező: Adam Shankman

Főbb szereplők: Julianne Hough, Diego Boneta, Tom Cruise, Catherine Zeta-Jones, Alec Baldwin

A 80-as évek közepén Los Angelesben van egy klub, ami a rock fellegvárának minősül és ott lép fel az akkori rockistenség, Stacee Jaxx. Ő az igazi ikon, az a sztár, aki már azzal tömeghisztériát vált ki, ha csak fellép a színpadra. Zenéjére tömegek tombolnak, ő pedig megállíthatatlanul söpör végig a színpadon. Eközben pedig egy kisvárosi, álmait Hollywoodban kereső lány, Sherrie, és egy városi srác, Drew útjai is itt fonódnak össze.

Na, ez aztán kattant egy film, de nekem bejött! Bár a rockereké nagyon nem az én világom, egyes “lightosabb” darabjait a műfajnak szívesen hallgatom, és szerencsére a történet során felcsendülő számok javarészt ebbe a körbe tartoznak. A mű szélesebb közönségnek szól, nem csak őrült fanatikusoknak, sőt ők akár fanyaloghatnak is, elvégre minden gátlástalanság és őrültködés hamisíthatatlan musicalsztoriba adaptálva jelenik meg, ahol a szerelem őszinte és tiszta, a fények csillogóbbak, a szereplők bármilyen pillanatban képesek dalra fakadni, a végén pedig a konfliktusok ellenére úgyis mindenki együtt bulizik.

Egy ilyen közegben szinte el is várható, hogy senki nem normális, kivéve az ígéretes, naiv fiatalokat – Julianne Hough és Diego Boneta neve eddig semmit sem jelentett nekem, de ezek után remélem, még sokat fogunk róluk hallani. Persze mondanom sem kell, hogy a legnagyobb húzónév Tom Cruise, aki még énekelni is kifejezetten jól tud, és meglepően hitelesen testesíti meg a kiöregedő rockistent. Őt talán még egészen komolyan is lehet venni, más nagy nevek azonban, mint Catherine Zeta-Jones és Alec Baldwin, önfeledten hozzák önmaguk paródiáját.

Inkább bevállalósaknak ajánlom megtekintésre, mert nem egyszer jogos lehet a felhördülés, aki viszont bele tud rázódni az ilyesmibe, annak igazi szórakozás lehet csupa emlékezetes nótával és azért némi mondanivalóval is.

Szombat (04.15.)

Végzetes hazugságok

Év: 2012

Rendező: Nicholas Jarecki

Főbb szereplők: Richard Gere, Susan Sarandon, Tim Roth, Bruce Altman, Brit Marling

Robert Miller a New York-i befektető-mágnás 60. születésnapját ünnepli – első látásra ő a mintaképe az üzletben és családi életben egyaránt sikeres amerikai embernek. A színfalak mögött azonban Miller kétségbeesetten próbálja eladni birodalmát egy nagy banknak, mielőtt bárki rájönne, hogy csalással szerezte vagyonát. Egy végzetes hiba kényszerhelyzetbe hozza, és miután egy nyomozó gyanakvását is felkelti, Miller versenyfutásba kezd az idővel és olyan döntés elé kerül, ami még saját, kétes erkölcsének határát is súrolja.

Tulajdonképpen lehetett volna ez egy igazán jó thriller – ha a ’90-es években készül el, mostanra rengetegszer idéznék, így azonban sajnálatos módon teljesen elsikkadt. Pedig izgalmasan kezdődik, megvan benne minden, ami egy fordulatos, feszültségteljes mozihoz kell, akkor mégis mi baj történhet? Hát hogy egy idő után azt kezdtem érezni, hogy ez mind szép és jó, mármint minőségi, jól összerakott, csak az egészet láttam már valahol. Önmagában megállja a helyét, ám a zsáner kiemelkedőbb filmjeihez hasonlítva egyáltalán nem mond semmi újat.

Azt pedig rühellem, mikor az alkotók egyszerre akarják elérni, hogy megkedveljük és meggyűlöljük a korántsem makulátlan főszereplőt. Richard Gere a tetejébe pont olyasvalaki, akinek megvan a tehetsége negatív szerep eljátszásához is, aztán mégse lehet nem szeretni. Nem lehet eldönteni, hogy mi a helyes, miben kéne hinni, és a vége sem ad kielégítő magyarázatot. Az átejtett családja nem minden átmenet nélkül ugyan, de mégis csak úgy megbocsátott neki? És ennek most örülni kéne, vagy sem?

Vasárnap (04.16.)

Kilenc élet

Év: 2016

Rendező: Barry Sonnenfeld

Főbb szereplők: Kevin Spacey, Jennifer Garner, Malina Weissman, Robbie Amell, Christopher Walken

Tom Brand, a vakmerő milliárdos cége fennállásának legnagyobb dobására készül: az északi félteke legmagasabb felhőkarcolójának építését fejezik be. A férfi munkamániája miatt eltávolodik gyönyörű feleségétől, Larától, és lányától, Rebeccától. Közeleg Rebecca 11. születésnapja, és ahogyan minden évben, most is csak egy dolgot szeretne: egy macskát. Tom ki nem állhatja a macskákat, de nincs se ideje, se ajándéka és a véletlen egy furcsa kisállat-kereskedésbe sodorja, ahol az üzlet különc tulajdonosa a fenséges Szőrmók urat adja el neki. Az úton hazafelé szörnyű baleset éri, majd a macska testében éled újjá…

A szerep- vagy egyenesen testcsere az egyik legtöbbet elpuskázott filmes csavar, mégis újra és újra képes szórakoztató lenni. Nem mintha a Kilenc élet igazán eredeti történettel és tanulsággal szolgálna, ettől még aranyos és az egész családnak élvezetes lehet. Leginkább az Összekutyulva macskás verziójaként lehetne jellemezni, bár itt a főhős nem változik oda-vissza, és nincs olyan, az irrealitást még fokozó szál, mint gonosz tudós megfékezése, “csupán” a férfi munkahelyének becsületét kell visszaszerezni.

Kevin Spacey egy fokkal azért jobban járt, mint Scarlett Johansson A nőben, hisz ha túlnyomórészt macskahangként van csak jelen, így is társítható hozzá fizikai megjelenés. A karakterek ugyan némileg idegesítőek és eltúlzottak, a poénok nagy része pedig a rumlicsinálásból ered, mégis helyes, élvezetes, könnyed film, ami után garantáltan minden gyerek cicára és apukájával több időtöltésre fog vágyni.

(Számmisztika: ez a bejegyzés pontosan kilenc film ismertetőjét foglalja magában, tehát nem macskabőrben ugyan, de az elmúlt napokban én is megéltem kilenc különböző életet. 🙂 )

Diana

Év: 2013

Rendező: Oliver Hirschbiegel

Főbb szereplők: Naomi Watts, Naveen Andrews, Cas Anvar, Douglas Hodge, Geraldine James

Lady Diana a szívek hercegnője, az ikon, maga az elegancia, a kedvesség. Váratlanul bekövetkezett halála az egész világot megdöbbentette. A walesi hercegné életének utolsó két évét feldolgozó filmből megismerhetjük a magánember Dianát, akinek állandóan meg kellett küzdenie az őt zaklató sajtóval, és aki mégis képes volt kijátszani a médiát, titokban tartani Dr. Hasnat Khanhoz, a pakisztáni orvoshoz fűződő kapcsolatát. Lady Di távol a világtól, a szeretett férfi oldalán végre önmagára talált.

A könnyed szórakozás után pár órával félig-meddig voltam vevő egy teljesen más hangvételű filmre, mindenesetre kár lett volna kihagyni. A kritikusok ugyan durván lehúzták, hiteltelennek nevezték, én viszont akár kisebb igényű vagyok, akár kevésbé tájékozott, megrázóan szépnek találtam a szívek hercegnőjének utolsó éveit feldolgozó drámát.

Naomi Watts igen meggyőzően játszott, végig el tudtam róla hinni, hogy ő maga Diana, Hasnat Khanról pedig, hogy olyasvalaki, aki nem érdekvezérelve kezdeményezett kapcsolatot vele, hanem csakis a hétköznapi nőt látta benne. Szívszorító érzés volt úgy nézni a felszabadult pillanatokat, hogy tudható a tragikus vég, látni, ahogy a hercegnő, ha magát álcázva is, de végre lehetett csak egyvalaki a tömegből, rövid időre megízlelhette a fényűzéstől mentes életet. Talán egy kicsit azt sajnálom, hogy a királyi családtagok keveset szerepeltek, kíváncsi lettem volna az anyós királynő, a volt férj, a tinédzser fiúk reakcióira, de így is elég részletekbe menő és bevallom, könnyfakasztó alkotás.

Hétfő (04.17.)

Az utolsó boszorkányvadász

Év: 2015

Rendező: Breck Eisner

Főbb szereplők: Vin Diesel, Rose Leslie, Elijah Wood, Michael Caine, Julie Engelbrecht

A középkorban a boszorkányok félemlítették meg az emberiséget, és nagy háború folyt köztük. Az elpusztításukra boszorkányvadászokat képeztek ki, és köztük volt Kaulder is, akinek sikerült a fúriák királynőjét megölnie, ám ezzel a halhatatlanság átka szállt rá. Ma, amikor már szinte nincsenek boszorkányok, Kaulder az utolsó vadász. Hivatását mégsem adja fel, mivel vannak olyanok, akik újra szeretnék a boszorkányokat a világra szabadítani.

Nem fűztem nagy reményeket ehhez a produkcióhoz, de mérföldekkel jobbat kaptam, mint amire számítottam. Ötletes, kidolgozott mitológiájú városi fantasy, kicsit Constantine, a démonvadászos és Végzet ereklyéis beütésekkel, felpörgött tempóban, vicceskedően, de komolyan vehetően.

Vin Diesel színészi képességeit lehet vitatni, de kétségkívül jó arc, ami az örök életet elszenvedő, de magát jó kondícióban tartó titokzatos harcos szerepéhez pont elég. Az igazán helyes Rose Leslie-t ezelőtt nem láttam filmben, a továbbiakban biztos figyelni fogok rá. Sajnálom viszont, hogy Elijah Wood a kezdetek után háttérbe szorult, ígéretesen indult Diesellel a számtalan sztoriban bevált “tapasztalt és újonc összedolgozik”-típusú párosuk, ahogy Michael Caine is kaphatott volna több szerepet.

Összességében nagyon profin megcsinált, szombat estére tökéletes kalandfilm, ütős akciókkal, vagány szereplőkkel, “thug life” beszólásokkal, sötét, de nem sokkolóan félelmetes lényekkel, sajátos atmoszférával.