A gyilkos lelkének mélyén

Caleb Carr: A Halál angyala (Dr. Laszlo Kreizler 1.)

A tavalyi évem egyik legjobb tévésorozat-élménye volt Az elmeorvos (amit én még a jóval kifejezőbb A lélekbúvár címmel láttam, de ez részletkérdés). Az első epizód kissé elbizonytalanított, túlságosan megrázott a központi gyilkosság, mégis jól tettem, hogy a folytatás mellett döntöttem, mert egy igazán izgalmas és összetett krimit láthattam. Utána már nem volt kérdés, hogy az alapját képező könyveket is szeretném elolvasni, hogy még inkább elmélyedhessek a bűnügyi pszichológia rejtelmeiben.

1896-ban New York az ellentétek városa: monumentális épületeivel a lehetőségek földjét testesíti meg, míg nyomortanyáival a bűnözés melegágyául szolgál. Amikor egy minden korábbinál brutálisabb sorozatgyilkos gyermekprostituáltakra kezd vadászni, Theodore Roosevelt rendőrfőnök érzi, erre az ügyre nem állíthatja rá akármelyik emberét. Dr. Laszlo Kreizlerhez, a neves pszichológushoz fordul, aki nemcsak megfékezni, de megérteni is képes lehet az elkövetőt. A doktorhoz csatlakozik John Schuyler Moore, a Times újságírója, Sara Howard, a rendőrség első női alkalmazottja, valamint Marcus és Lucius Isaacson, a detektívőrmester-testvérpár is. Nyomozásuk azonban veszélyesebb, mint gondolták, hiszen elvetemült gonosztevők és korrupt zsaruk mellett a saját lelkük mélységeivel is szembe kell nézniük.

Két tényezőben nyilvánul meg a regény nagyszerűsége: a kor- és a lélekrajzban. Az előbbit illetően végig érződik a szerző történész végzettsége, mivel elképesztő aprólékossággal teremti meg a késő 19. századi New York atmoszféráját. A környezet leírása nem megakasztja, hanem gördülékenyen foglalja keretbe a cselekményt, amitől az egész élettelivé és kézzelfoghatóvá válik.

Sara (Dakota Fanning), Laszlo (Daniel Brühl) és John (Luke Evans)

A mentális sérültség válfajairól folytatott okfejtések pedig, amennyire meg tudom ítélni, félelmetesen pontosak. Megdöbbentő volt figyelni, milyen sok apró, elsőre jelentéktelennek tűnő információt kell a csapatnak számításba vennie a bűnös profiljának felvázolása közben, hogy közelebb kerüljenek az igazsághoz. Azzal is érdekes volt szembesülni, hogy akkoriban mennyivel kevesebb eszköz állt a helyszínelők rendelkezésére. Többek közt az ujjlenyomatolvasást is még humbugnak tartották, holott mára nem egyszerűen alapvető bizonyítékszerzési módszerré vált, de a mobiltelefonunkba is így tudunk belépni. Bizonyos dolgokban ellenben, sajnos, nem történt előrelépés: valahogy fájdalmasan ismerősen csengett az átlagemberek vélekedése, miszerint Kreizler modern pszichológiai nézetei az amerikai társadalom és család értékeit veszélyeztetik…

A részletes jellemábrázolásnak köszönhető az is, hogy az adaptációhoz képest sokkal jobban sikerült átlátnom az elkövető szándékait. Félreértés ne essék, egyáltalán nem arra utalok, hogy elfogadom, miért öl valaki ártatlanokat, hanem arra, hogy pontosan végig tudtam követni a gyötrelmes életutat, ami mások megkínzásához vezetett. Ismét bebizonyosodott, mennyire fontos szerető családban nevelkedni, hisz a szülők gyakran nem is sejtik, hogy a természetes szigornak vélt bántalmazással szörnyű tettekre késztető csírákat ültetnek el a gyerekük elméjében. Hasonlóan tanulságos az áldozatok oldalát is megvizsgálni. Kisfiúk, akik nem ilyen kegyetlen halált érdemeltek, ám ami azt illeti, olyan életet sem, amilyet élni kényszerültek. Iszonytató és felfoghatatlan, hogy szegényeknek ilyen fiatalon a testük áruba bocsátása maradt az egyetlen pénzszerzési lehetőségük, és erre ráadásul sűrű kereslet is akadt magukat kifelé tisztességesnek mutató polgárok körében. Csoda, hogy a regénybeli fiúk egészen jól meg tudták őrizni tiszta, virgonc, gyermeki énjüket, miközben szégyennel és identitászavarral küszködtek.

Egy lélektant középpontba helyező történet persze mit sem érne, ha pont a főszereplői mondanának ellent az emberi természet sokrétűségének. Igaz, a kiemelt karakterek elsőre talán inkább típusoknak tűnnek, viszont a felszín alatt mindannyian rejtegetnek olyan tulajdonságokat és tapasztalásokat, amik árnyaltabbá teszik őket. Laszlo tagadhatatlanul zseniálisan elemzi mások viselkedését, ám ha a saját és közeli ismerősei lelkivilága kerül szóba, máris nehezebben igazodik ki. Rendszeresen lép fel ridegen és tapintatlanul a munkatársaival szemben, amivel a magának is nehezen bevallható érzelmeit próbálja palástolni. Ellenpólusaként John jóval földhözragadtabb és közvetlenebb fickó, aki olykor előbb használja az öklét, mint az eszét, de a szíve a helyén van. Sara pedig nem csupán elbűvölő, a csapat egyedüli hölgytagjaként a legtalpraesettebb is. Az Isaacson-fivérek szintén hasznos segítségnek bizonyulnak, mikor éppen nem civakodnak, illetve említésre érdemes még Mary, Cyrus és Stevie is, akik személyzetként nyújtanak támogató hátországot a kutatómunkához.

Lucius (Matthew Shear) és Marcus (Douglas Smith)

Amivel egy kicsit nehéz volt megbarátkoznom, hogy John tölti be a narrátor szerepét. A sorozat dramaturgiája egyenlő felosztásban követi a külön utakon járó szereplőket, így a könyvet is jobban el tudtam volna képzelni külső elbeszélővel vagy váltott E/1-ben. Bár sajnáltam a látókör beszűkülését, azt élveztem, hogy Mr. Moore humoros megjegyzései egy kis enyhülést hoztak a nyomasztó események közé. Sőt, az író így a klasszikus detektívpárosok (Holmes és Watson, Poirot és Hastings) előtt is tiszteleg, akiknél szintén a laikus(abb) segéd szemszögéből kerül bemutatásra a különc nyomozó ténykedése.

Olvasás közben visszaidézve a megfilmesített jeleneteket, elismeréssel konstatáltam, hogy kifejezetten hűséges feldolgozás született. Néhány elhanyagolható részletet változtattak meg (például bizonyos karaktereket összevontak, történéseket más helyszínre tettek át), emellett a magánéleti szálakra is nagyobb hangsúlyt fektettek. A színészeket remekül választották ki, a három főszereplő közti dinamika pörgősebb lett a vásznon. Na és bónuszként, azontúl, hogy a hazai olvasók számára a könyvben is érdekesség Laszlo félig magyar származása, a sorozatot egyenesen Budapesten forgatták, így végig lehet ismerős látképeket keresgélni. (Szóval senki ne lepődjön meg, ha a távoktatás végeztével egyetemi napjaimat az ELTE F épülete előtt fogom tölteni egy lovaskocsira várva ;).) Ezúttal a szinkron hiányát sem bánom, hiszen úgy elveszne az a néhány mondat, ami eredetileg is magyarul hangzik el.

Mondhatnám, hogy kizárólag erős gyomrúak álljanak neki a történetnek, ám én is annak ellenére kezdtem bele és szerettem meg, hogy általában nehezen viselem a durvább, véresebb sztorikat. A lenyűgöző precizitással végigvitt nyomozási folyamat, valamint a jó arányérzékkel váltogatott komoly és könnyed részek miatt mindenkinek ajánlom, aki egy izgalmas és hiteles történelmi krimire vágyik.

10/10

Iránytű a lélekhez

Tom Hooper – Dawn Shadforth – Otto Bathurst – Euros Lyn – Jamie Childs: Az Úr sötét anyagai

Néhány éve olvastam Philip Pullman trilógiájának első részét, Az arany iránytűt, utána pedig megnéztem a 2007-es filmet, és azt is egy teljesen korrekt, hűséges adaptációnak találtam – az egyetlen, ami nagyon fájt benne, az a befejezetlensége, főleg annak tudatában, hogy már biztos volt, nem készítenek hozzá folytatást. Kíváncsi voltam (és vagyok) a cselekmény alakulására, mégsem volt eddig alkalmam a következő két kötetet sorra kerítení, így örömmel fogadtam a sorozatot. Bár egyelőre ebben a formátumban is csak az első könyvet dolgozták fel, remélhető, hogy sikerül végigvinniük a történetet.

Létezik egy párhuzamos világ, ahol az emberek lelke állatformájú daimónokként kíséri őket, és a mindent látó Magisztérium uralkodik. Ezen világ Londonjában, az oxfordi Jordan Kollégiumban nevelkedik az árva Lyra Belacqua, alakját még változtató, de legszívesebben hermelinként megjelenő daimónja, Pantalaimon társaságában, nagybátyja, Lord Asriel és tudóstársai felügyelete alatt. A kalandvágyó kislány lehetőséget kap, hogy az előkelő Mrs. Marisa Coulter pártfogoltjaként élhessen tovább, ám hamar gyanakodni kezd, hogy a hölgynek köze lehet az Átkosok veszélyes, gyerekrabló szervezetéhez. Amikor Lyra legjobb barátjának, Rogernek is nyoma vész, hosszú és kockázatos utazásra indul, hogy kiderítse, milyen sötét terv eszközei az Északra hurcolt gyerekek, és milyen világmegrengető felfedezést tett nagybátyja. Útján vándor gyiptusok, páncélos jegesmedvék, aeronauták, boszorkányok segítik, és egy különleges iránytű, az aletiométer, amiből képes kiolvasni az igazságot.

Az új feldolgozáshoz bizakodva álltam, bár a szereplőgárdából többen kevésbé tűntek szimpatikusnak vagy a karakterhez illőnek, mint a nagyfilmben. Lyrát illetően Dakota Blue Richards jóval csinosabb, bájosabb lányka, viszont Dafne Keenből inkább kinézem a rosszcsontságot, őt hamar megszerettem. Nicole Kidman számomra a színészistennő, úgyhogy borzasztó nehéz überelni, Ruth Wilsonnak nem is igazán sikerült minden drámai helyzetben meggyőzően alakítania Mrs. Coultert, de kétségkívül neki is volt egy fenyegetően szépséges kisugárzása. James McAvoy határozottan kedvelhetőbb figura, mint Daniel Craig, bár Lord Asriel kettősségéből kiindulva nem tudom, hogy ez a jelző itt mennyire mérvadó.

Szerencsére a kételyeimen sikerült felülkerekednem, és hagytam, hogy magával ragadjon a sorozat. A látványvilága fantasztikus, bár érezhetően jóval sötétebb tónusú, mint a nagyfilmé – emlékszem jelenetekre, amik a korábbi feldolgozásban szikrázó napsütésben zajlottak, itt pedig majdhogynem kivehetetlen félhomályban. Az Északon játszódó részek eléggé nyomasztottak, viszont az alternatív, viktoriánus, art deco és vadnyugati elemeket keverő, steampunk elemekkel felturbózott Londont imádtam. A történet végig székhezszögezően izgalmas, igazi mesés, a gyermeki énemet lelkesedésbe hozó kaland, bár érezhető, hogy az események egyre vészjóslóbb irányba fognak kanyarodni. Én az esetleges durvaságoktól nem annyira félek, inkább attól tartok egy kicsit, hogy nagyon elvont irányba fog kanyarodni a történet a vallási kérdések behozásával.

Lyra dacos, sokszor meggondolatlan, de szerethető kislány, Pantalaimon pedig egy tünemény, odáig voltam minden feltűnésekor, és alapból a lélek megtestesülése állat formájában az egyik legeredetibb ötlet a sztoriban. *-* Lord Asriel és Mrs. Coulter zavarbaejtően ellentmondásosak, többek közt az ő egyáltalán nem tipikus szerepükön érződik legjobban, hogy ez nem egy átlagos jó és rossz sablonokkal operáló fantasy. A mellékszereplők között is rengeteg emlékezetes alak tűnik fel, Lin-Manuel Miranda laza és humoros Lee Scoresby-ja nőtt közülük leginkább a szívemhez.

Az egyetlen, amit nem igazán tudtam hova tenni, az a modern szál volt. Később utánaolvastam, hogy csak a második könyvben hozza be az író Willt (Amir Wilson). Érdekesnek találtam a párhuzamos dimenziók ötletét, ennek ellenére borzasztóan kizökkentett minden egyes jelenet, amikor átruccantunk a hétköznapi világba – pláne, hogy annyira nem történtek még számottevő események ezen a vonalon.

Ettől eltekintve teljesen elvarázsolt a sorozat, és amíg a következő évadot várom, tervezem elolvasni A titokzatos kést és A borostyán látcsőt is, mert – Will szálától eltekintve – mégiscsak ugyanazt ismertem meg harmadjára, és most már leginkább a folytatás érdekelne.

10/9

Hív a sötétség zenéje

Joel Schumacher: Az operaház fantomja

Már rengetegszer említettem, hogy menthetetlen musicalmániás vagyok, és ezúttal is az egyik kedvencemről fogok lelkendezni. Hála Anyunak, már gyerekkoromban megragadtak sötét mesevilágba repítő dalai, és mint sok más zenés darabnál, tűkön ülve vártam, hogy megismerhessem a hozzájuk tartozó teljes történetet. Először tizenegy évesen a Madách Színház erkélyéről követtem figyelemmel, majd attól teljes ámulatba esve rögtön megnéztem a 2004-ben készült filmet is, ami még jobban elnyerte a tetszésem. Nemrég pedig eszembe jutott, hogy a szeretett musicalek közül ezt láttam a legrégebben, így ideje lenne újra jegyet váltani a párizsi Opera Populaire-be.

Ahol 1870-ben teljes a felfordulás: élére új igazgatókat neveztek ki, primadonnájuk viszont épp ugyanekkor hisztériát csapva felmond. Megürült szerepére a korábban észre sem vett kóristát, Christine Daae-t nevezik ki, akiből így egy szempillantás alatt ünnepelt énekesnő válik. Állítása szerint hangját a Zene Angyala segített kristálytisztára csiszolni, akit korán elvesztett édesapja küldött hozzá, és akinek arcát sosem pillanthatta meg. A titokzatos mentor hamarosan felfedi előtte, ő valójában az operaházban bujkáló Fantom, aki régóta rettegésben tartja a társulatot és a közönséget váratlan felbukkanásaival és szokatlan követeléseivel. A maszk mögé rejtőző férfi tanítványa bűvöletében él, bármilyen eszközt hajlandó bevetni előrejutásáért, ami kezdetben imponál a lánynak, ám egy határt átlépve már elborzasztja. Szívét inkább gyermekkori játszótársának, Raoul de Chagny vikomtnak adja, amit a féltékeny Fantom nem tűrhet tétlenül…

Bár nem olvastam a regényeredetit, anélkül is kijelenthetem, Gaston Leroux igazi jólesően borzongató kísértethistóriát vetett papírra. A patinás színházépület zugai pompás helyszínül szolgálnak a kalandhoz, és ez filmvásznon tud a leghatásosabban megelevenedni. Az előadásnak is megvan a maga varázsa, hisz szinte a sztori részének érezhetjük magunkat, mintha mi is a hírhedt operaház nézőterén ülnénk, és a Fantom akár a hátunk mögött léphet elő az árnyékból, ráadásul a Madáchban kifejezetten ügyesen állítanak elő olyan jeleneteket, amikről azt lehetne hinni, csak számítógépes trükkökkel megoldhatóak. A mozgóképnek viszont pont az az erőssége, hogy kitör a színpad keretei közül, testközelbe hoz zsinórpadlást és katakombákat, valósággá tesz behavazott tetőt, kihalt temetőt, nyüzsgő párizsi utcákat. Lélegzetelállítóak a képsorok, ahogy visszafordul az idő kereke, és a poros, elhanyagolt színházba visszaköltözik az élet, vagy amikor a Fantom elvezeti Christine-t tóbarlangos birodalmába – a filmtechnika csodáinak köszönhető, hogy ilyen magasságokba szárnyalhat a képzelet.

Emmy Rossum alakításában Christine földöntúli jelenség, a Zene elbűvölő, törékeny, éteri hangú, megtestesült Angyala. Tisztalelkű lány, aki szerényen kezeli tehetségét és az ölébe hulló hirtelen sikert, és nem meglepő, hogy két hódolója is akad. Engem általában ki lehet kergetni a világból a szerelmi háromszögekkel, ám ebben az esetben a hősnő valóban bonyolult, szívét tépő választás elé kényszerül. A két férfi a vágy két eltérő formáját képviseli: Raoul (Patrick Wilson) a biztonságot, az odaadó, feltétel nélküli szeretetet, vele szemben a Fantom (Gerard Butler) a vonzó ismeretlent, az emésztő szenvedélyt, ami egy ideig izgalmasabb, ám egészségtelen ragaszkodás társul hozzá. Az aggasztó tényezők ellenére a rajongók többsége ez utóbbi párosítást pártolja, és ugyan valamilyen szinten nem helyénvaló egy ennyire nyíltan zaklató kapcsolatot idealizálni, én mégis tudok hozzájuk csatlakozni. Megértem, hogy Raoul nyugalmasabb jövőt kínál Christine számára, de sajnálom a Fantomot, akit torz külseje miatt folyamatosan megvetnek, félnek tőle, és mikor egyszer végre megismer egy személyt, aki észreveszi benne a szépet, aki szeretni tudná, őt is elüldözi maga mellől.

Andrew Lloyd Webber, a musicalek koronázatlan királya bravúros muzsikájával tökéletesen megfogta a történet hangulatát. Az általam hallottak közül egyértelműen ez a legjobban sikerült munkája, amiben minden hang a helyén van, nincsenek diszharmóniák. Nagyszerűen elegyítette a klasszikus operák és a 80-as évek rockslágereinek hangzásvilágát: amikor a templomi orgonát elektronikus gitár kíséri, az maga a gyönyör. A legikonikusabb szólam már a nyitány csendjébe beleharsanva libabőröztet, majd a művel azonos című dalban tér vissza énekkel kiegészülve. Nyugtalanító atmoszféráját ellenpontozzák a lágyabb dallamok, mint Christine debütálása, az andalító Think Of Me, a Zene Angyalának címzett Angel Of Music, és a Fantom vallomása, a Music Of The Night. A lány duettjei a két férfival, Raoullal a gyengéd All I Ask Of You és a Fantommal a perzselő Point Of No Return kitűnően szemléltetik viszonyuk különbségét. Az ismétlődő dalfoszlányok nem válnak unalmassá, mivel más karakter szájából, más szöveggel, más hangszerelésben egészen megváltoznak: ami romantikus, később fenyegető, ami először bizakodással teli, a végére kiveszik belőle a remény.

Az operaház fantomja egyike azon filmeknek, amiket akárhányszor képes lennék megnézni. Mindig lehet új részleteket felfedezni benne, zenéi hetekig nem eresztenek, jelmezei és díszletei elkápráztatnak, története továbbgondolásra inspirál. Hibátlanul megalkotott, igazi gyöngyszem, amiből oly keveset találni a mai világban.

10/10

Januári mozi 2018

Februárban lett egy éve, hogy a filmvéleményezés felé is nyitottam, még ha csak mini kritikák formájában is. Alkotói válságom idején azonban ez a rovat is csúfosan leült, pedig természetesen az év maradék részében is rengeteg mindent néztem, amiről lett volna mondanivalóm. Most viszont remélem, még nincs késő hozzá, hogy szemrevételezzük az idei első hónapban látott műveket.

Kincsem

Év: 2017

Rendező: Herendi Gábor

Főbb szereplők: Nagy Ervin, Petrik Andrea, Gáspár Tibor, Gyabronka József, Keresztes Tamás

Blaskovich Ernő mindenét elvesztette a szabadságharc után. Céltalan, kicsapongó életet él, amikor egy nap megjelenik élete nagy lehetősége, Kincsem, a csodaló, akivel sikert sikerre halmoz az európai lóversenypályákon. Ezzel a sors tálcán kínálja neki az elégtételt, hogy nemes küzdelemben győzze le apja gyilkosát, Otto von Oettingen bárót. Egyre durvuló rivalizálásukat azonban bonyolítja, hogy Ernő menthetetlenül beleszeret Klara von Oettingenbe, ősellenségének lányába. Vajon mi a fontosabb, a szerelem vagy a bosszú?

Újév fényes napján máris egy régóta megtekinteni vágyott filmet láthattam, amiben nem kellett csalódnom: valóban világszínvonalú magyar alkotás született. Olyan, ami elé az egész család leül szurkolni a csodakancának, hiába tudjuk, hogy úgyis az összes versenyét megnyerte. A feszes és pörgős cselekményhez parádés korábrázolás társul, az enyhe anakronizmusok sem lógnak ki túlzottan. Szívesen látnék az Ambrózy-regényekből is hasonlóan színvonalas adaptációt, és gyanítom, ezzel nem vagyok egyedül.

Transzsvédita

Év: 2014

Rendező: Leif Lindblom

Főbb szereplők: Jonas Karlsson, Erik Johansson, Josephine Bornebusch, Frida Hallgren, Björn Bengtsson

Mikko Virtanen úgy érzi, hogy finn testében svéd lélek lakozik. Undorral viseltetik ugyanis minden finn dolog iránt, Svédországot ellenben mennyországnak látja. Egy hajókiránduláson találkozik a svéd Mikael Andersonnal, akinek pont Svédországból van elege. Élve a lehetőséggel, szerepet cserélnek.

Meglehetősen abszurd skandináv vígjáték, kifejezetten béna magyar címmel. Az alapötlet nem lenne rossz, titkon néha mindenki eljátszik a gondolattal, mi lenne, ha egy másik, sajátjánál szimpatikusabbnak tűnő néphez tartozna. Eme vágy beteljesítésére/leküzdésére azonban tán nem a legpraktikusabb mód, amit a főszereplő választ: az még egy dolog, hogy más nemzetiségűnek vallja magát, az már nem annyira oké, hogy konkrétan egy másik személy életébe próbál belehelyezkedni, amit nyilvánvalóan elbénáskodik. Egyébként én a finn kultúrát jobban kedvelem, mint a svédet, talán ezért sem tudtam igazán azonosulni vele.

Paddington 2

Év: 2017

Rendező: Paul King

Főbb szereplők: Ben Whishaw (hang), Hugh Bonneville, Sally Hawkins, Hugh Grant, Brendan Gleeson

Paddington boldogan éldegél a Brown családdal Windsor Gardensben, ahol az előző részben talált otthonra. A kismackóra nagy feladat vár: közeleg imádott nagynénje, Lucy századik születésnapja, ezért méltó ajándékot kell kerítenie neki. Amikor Mr. Gruber régiségboltjában észrevesz egy különleges könyvet, azonnal tudja, hogy az az igazi. És mivel a könyv nincs ingyen, furábbnál furább munkákat vállal el, hogy megvehesse. Ám ekkor a nagybecsű művet ellopják, és Paddingtonon, no meg Brownékon van a sor, hogy leleplezzék a gaz tolvajt.

Nem sűrűn fordul elő, hogy már rögtön az év első hetén moziba megyek, de a tüneményes mackó újabb kalandját vétek lett volna kihagyni. Csakúgy, mint az első, a második rész is egyszerűen tökéletes mesefilm, ám ezúttal mindent magasabb fokozatra kapcsoltak: még izgalmasabb és fordulatosabb történet, még szemkápráztatóbb vizuális megoldások, kevésbé félelmetes ellenség, de nagyszabásúbb fenyegetés. Paddington ezúttal egy enyhén Da Vinci-kódos nyomozásba keveredik, miközben a börtönt is képes a maga bájos világképére formálni, megmelengetve nemcsak az útjába kerülők, hanem a nézők szívét is.

Szerelmünk lapjai

Év: 2004

Rendező: Nick Cassavetes

Főbb szereplők: Ryan Gosling, Rachel McAdams, James Garner, Gena Rowlands, James Marsden

Allie és Noah tizenévesen találkoznak, szerelmük hamar beteljesedik. A lány gazdag szülei azonban ellenzik kapcsolatukat, így a két fiatal útja elválik egymástól. Amikor néhány esztendővel később ismét találkoznak, szerelmük újjáéled, és Allie-nek hamarosan választania kell társa és társadalmi rangja között. Történetüket egy idős úr olvassa fel újra és újra egy hasonló korú hölgynek, mivel nagy jelentőséggel bír számukra.

Sok méltatást hallottam már erről a romantikus filmről, de eddig még nem jutott eszembe megnézni. A történetről sem tudtam igazán sokat, de érezhetően benne volt a levegőben a boldogságot követő tragédia előszele. A két fiatal egymásra találása bájosan és egészen életszerűen alakult, bár nem mondom, hogy nem viselkedtek néha idegesítően. A szerelmesek útjába álló akadályra azonban kapásból nem gondoltam, még ha hamar el is kezdett körvonalazódni, miről szól a keretet képező másik szál. Mélységesen elszomorított, miért nem lehet felhőtlen közös életük, főleg a férfit sajnáltam, amit neki meg kell tennie a szeretett nőért nap mint nap, iszonyatosan nehéz és kilátástalan lehet.

Pofa be!

Év: 2003

Rendező: Francis Veber

Főbb szereplők: Jean Reno, Gérard Depardieu, Richard Berry, André Dussolier, Leonor Varela

Miután Ruby, a filozófikus lelkületű gengszter sikerrel elrejtette hatalmas zsákmányát, rács mögé kerül. A börtönben csak egyetlen dolog jár a fejében, hogy bosszút álljon a férfin, aki megölte a nőt, akit szeretett. Quentinnak nagyon kevés dolog jár a fejében, de azért ahhoz elég, hogy nagyon kedves, ám roppant bőbeszédű legyen. Amikor egymás mellé teszik őket, Quentin úgy véli, végre érdeklődő hallgatóságra talált, így megállás nélkül beszél szótlan cellatársához, és azt is eldönti, hogy Ruby a legjobb barátja, és mindig, mindenben vele marad.

Némileg túlértékeltnek találom ezt a vígjátékot: megmosolyogtatott egypárszor, de térdcsapkodós röhögést, mint oly sokakból, belőlem nem tudott kiváltani. A két főszereplő eltérő jelleme, a higgadt és a nagyszájú fazon együttműködni kényszerülése kitűnő humorforrásként szolgált, a krimiszálon viszont lehetett volna még csiszolgatni. Azon filmek sokat emlegetett listáján, amikben jól érthetően kimondják a címet, biztos előkelő helyet foglal el, mert ember legyen a talpán, aki számolni bírja, hányszor teremtenek le valakit a címadó barátságos kifejezéssel.

Mortdecai

Év: 2015

Rendező: David Koepp

Főbb szereplők: Johnny Depp, Gwyneth Paltrow, Ewan McGregor, Paul Bettany, Olivia Munn

Charles Mortdecai, a nagyvilági műkereskedő vad orosz banditákkal, az angol titkosszolgálat embereivel, megdöbbentően hosszú lábú feleségével és néhány nemzetközi terroristával a nyomában is mindig az marad, aki volt: született gentleman. Ezúttal azonban a szokásosnál is nagyobb szüksége van különleges képességeire, mivel a tudomására jut, hogy egy lopott festmény hátoldalára jegyezték fel annak idején a titkos kódot, melynek segítségével hozzá lehet jutni a nácik elrabolt kincseihez. Elképesztő kalandokba keveredik – de ő természetesen bajuszrezzenés nélkül veti bele magát a legnagyobb őrületbe is.

Erről a filmről pont az ellenkezőjét gondolom: igazságtalanul alul van értékelve. Megértem, hogy sokan fárasztónak találhatják Johnny Depp különc alakításainak újabb ékes képviselőjét, de annak ellenére, hogy hosszú távon kezd elviselhetetlenné válni az extravagáns műkereskedő (na meg az ő kackiás bajsza), szerintem üdítően szórakoztató komédiáról beszélhetünk. A szereplők ezer fokon pörögve, csodás városokat megjárva igyekeznek egymást kicselezve egy ellopott festmény nyomába eredni, ám nem elég az elhatározás, ha a kivitelezés rendre váratlan akadályokba ütközik, és senki nincs híján szerencsétlenségnek, természetesen a legjobb vígjátéki hagyományokat felelevenítve.

A Lego Ninjago film

Év: 2017

Rendező: Charlie Bean, Paul Fisher, Bob Logan

Főbb szereplők (eredeti hangjai): Dave Franco, Jackie Chan, Justin Theroux, Michael Peña, Kumail Nanjiani

Ninjago csöpp szigetét rejtélyes ellenség ostromolja. Még szerencse, hogy hat legyőzhetetlennek tűnő nindzsa minden éjszaka harcba száll, és meghökkentő fegyverarzenálja segítségével visszaveri az ellenséget. De kik lehetnek ők? Senki sem tudja. És nem is sejtik, hogy az éjszakai szuperharcosok nappal egész másfajta ellenséggel küszködnek. Ugyanis osztálytársak a helyi gimiben, és a középiskolások egyszerű, ám sok küzdelemmel teli hétköznapjait próbálják túlélni.

Kisebbik húgom régen teljesen odavolt a Ninjago sorozatért, ami kezdetben az én tetszésem is elnyerte, ám idővel kezdett az agyamra menni. Mégis érdekelt, milyen egész estés alkotást sikerül kanyarítani az alaphelyzetből, és meglepő módon élveztem is a végeredményt. A Lego-animáció hihetetlenül látványos és kreatív, ha nem is annyira ötletes, mint a Lego-kaland esetében. Tetszett, hogy frissítettek a nindzsák külsején, az viszont kevésbé, hogy Lloyd mellett a többiek jelentősen háttérbe szorultak. A sztoriban is eszközöltek változtatásokat a sorozathoz képest, amitől néhol elbizonytalanodtam, mit is kéne hivatalosnak tekinteni. A veszélyeket sem éreztem igazán fenyegetőnek, de legalább az apa-fiú kapcsolat nagyon szívhezszólóan lett ábrázolva. A másnapi közös építkezési vágy szinte garantálható!

Az óriásölő

Év: 2013

Rendező: Bryan Singer

Főbb szereplők: Nicholas Hoult, Eleanor Tomlinson, Ewan McGregor, Stanley Tucci, Bill Nighy

Évszázadokkal ezelőtt az óriások uralták a Földet, ám az emberek legyőzték őket. A szörnyek azóta várnak a lehetőségre, hatalmuk visszaszerzésére. Úgy tűnik, elérkezett az idő, amikor Jack, a parasztlegény véletlenül megnyitja a két világ közötti átjárót. Ezt kihasználva az óriások elözönlik az emberek földjét, pusztítás és rombolás szegélyezi hatalmas lépteik nyomát. Jack nem sokat habozik, néhány bátor katona oldalán szembeszáll a bosszúálló gigászokkal a királyért, a népért és a hercegnő szerelméért.

Számos klisével dolgozó, de cserébe annál mutatósabb látványvilággal vászonra álmodott mesefeldolgozás. Hozzátesz néhány plusz elemet a klasszikus legendához, amik nem a legeredetibbek, de kétségtelenül felturbózzák az önmagában egyszerű történetet, és akad néhány váratlanabb fordulat is.  A parasztfiú és a hercegnő szerelme esetlenül aranyos, az óriások és a haszonleső emberek kellően visszataszítóak, a gigantikus méreteket öltő bab pedig nem semmi kivitelezésű. Ha az ember a gyermeki énjét elővéve nézi, igazán kellemes izgalmakat tud nyújtani, különben léteznek jóval eredetibb újramesélések is.

A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja

Év: 2017

Rendező: Joachim Rønning, Espen Sandberg

Főbb szereplők: Johnny Depp, Brenton Thwaites, Kaya Scodelario, Geoffrey Rush, Javier Bardem

Jack Sparrow kapitányt erősen megcsapja a balszerencse szele, amikor a rettentő Salazar kapitány vezette gyilkos szellemkalózok megszöknek az Ördög Háromszögéből. Egyszerű cél vezérli őket: végezni akarnak minden egyes kalózzal – és Jackre különös gondot fordítanának. Sparrow egyetlen reménye Poszeidón legendás szigonyában rejlik, ám erre csak úgy bukkanhat rá, ha kényszerű szövetségre lép Carina Smythszel, a ragyogó elméjű és szépségű csillagásszal, és az ifjú Henry Turnerrel, a Királyi Flotta nyakas tengerészével.

Korábban az első két részt láttam, amik annyira nem nyűgöztek le, úgy voltam velük, hogy most már ezeket is kipipálhatom. A harmadikat és a negyediket szeretném majd bepótolni, főleg annak fényében, hogy az ötödikről mondhatom el először, hogy igazán élveztem a sorozat egy darabját. Nem vagyok képben, mennyire kezdett a franchise kifulladni, így nem ítélhetem meg, hogy ennyi rész után is magas-e a színvonal vagy a legfrissebb sikerült egy ütős vérfrissítésként. A pörgős misztikum, valamint a káprázatos látványvilág mellett jelentősen belejátszott a pozitív érzésekbe, hogy a fiatal generációt két könyvadaptációkban megkedvelt ifjú tehetség képviselte. Az “ősszereplők” múltjából is feltárult néhány érdekes részlet, és bár most megtudtam, hogy alakulnak bizonyos dolgok, még mindig érdekel, hogy oldódik fel a második rész durva függővége.

A lány a vonaton

Év: 2016

Rendező: Tate Taylor

Főbb szereplők: Emily Blunt, Justin Theroux, Rebecca Ferguson, Haley Bennett, Luke Evans

Rachel mindennap felül a vonatra, és kétszer elhalad a régi háza előtt. A ház előtt, ahol a volt férje az új feleségével és nemrég született gyermekükkel lakik. Hogy fájdalmát enyhítse, egy fiatal párról talál ki történeteket, akiket a várakozó vonatról figyel meg. Elképzelése szerint Megan és Scott élete tökéletes, ám egy nap valami olyan megdöbbentőt pillant meg köztük, ami mélységes félelemmel tölti el. A kétségbeesett nő mindenáron ki akarja deríteni az igazságot. Tanúnak jelentkezik a rendőrségen, ám alkoholizmusa és emlékezetkiesései miatt senki se hisz neki.

Az elmúlt évek egyik, ha nem a legnagyobb thrillerszenzációját végre én is megnéztem magamnak, és azt mondhatom, rászolgált a hírnevére. Rendkívül feszültségteljes, nyomasztó és megrázó bűnügyi történet, amiben az érintettek szokatlan tettei ellenére mégis van valami kiábrándítóan életszagú, olyan mozzanatok, amik akár a szomszédban is megtörténhetnének, anélkül, hogy észrevennénk. A három fő nőalak mind rendelkezett unszimpatikus tulajdonságokkal, nem mertem egyikükre se ráfogni, hogy ő lenne a legnormálisabb, mert bármikor elkövethettek volna olyasmit, ami felülírja az érzeteimet. A gyilkos kilétével kapcsolatban is sűrűn változtak a találgatásaim, de őszintén reménykedtem, hogy ne Rachelről derüljön ki, hogy ő az, és sikerüljön egyenesbe hoznia életét.

Lesz ez még így se!

Év: 1997

Rendező: James L. Brooks

Főbb szereplők: Jack Nicholson, Helen Hunt, Greg Kinnear, Cuba Gooding Jr., Skeet Ulrich

Az író Melvin kétségtelenül a világ legkiállhatatlanabb alakja, akinek beteges mániáitól mindenki falra mászik. Talán örökre meg is maradna mogorva magányában, ha szomszédját, a festőművész Simont ki nem rabolnák és felismerhetetlenné nem vernék. Amíg kórházban van, Melvin viseli gondját kiskutyájának, és ezzel lőttek a nyugalomnak. Az embergyűlölő férfi steril kis világát másfelől is veszély fenyegeti, Carol, a bájos pincérnő személyében. Három különös sors szálai futnak össze egy röpke hétvégére, hogy megtapasztalják a mindennapi valós és álgondok mögött az élet napos oldalát.

Újabb klasszikus, amit úgy tűnik, most jött el az ideje megnézni. Nem szokványos romantikus film (ha egyáltalán nevezhető annak), hanem sokkal eredetibb, elsősorban a karaktereknek köszönhetően. Kifejezetten tökéletlen, nem egyszer irritáló személyiségek, akik szinte érthetetlen módon sodródnak egymás mellé, és csodák csodájára az együtt töltött napok mindannyiuk életére segítően hatnak. Cseppet sem sziruposan, mégis szívmelengetően és kacagtatóan mutatja be, hogy a lehető legkiállhatatlanabb emberben is bujkálnak érzelmek, amik kellő törődéssel előcsalogathatóak belőle, anélkül, hogy teljesen kifordulna önmagából.

A rózsa neve

Év: 1986

Rendező: Jean-Jacques Annaud

Főbb szereplők: Sean Connery, Christian Slater, Feodor Chaliapin Jr., F. Murray Abraham, Valentina Vargas

1379-ben Baskerville-i Vilmos ferences szerzetes és fiatal kísérője, Adso von Melk felkeresnek egy észak-itáliai bencés kolostort az Appeninek magányos völgyeiben. Egy teológiai vitát kell előkészíteniük az egyház szerepének tisztázásáról, mielőtt azonban feladatukat megkezdhetnék, néhány rejtélyes haláleset bolygatja föl a kolostor nyugodt életét. A két látogató nyomozni kezd, és hamarosan felfedezik, hogy a közösségben az ájtatosság máza mögött titokzatos és gonosz dolgok történnek, a szerzetesek pedig nem természetes halállal haltak meg.

Részleteket már láttam belőle a suliban, mikor a középkori szerzetesrendekről tanultunk, most pedig meg tudtam nézni az egészet. Jól felépített, intelligens krimi, amiben a nyomozás mellett komoly erkölcsi és hitbéli kérdéseket is feszegetnek. Az apátság rideg atmoszférája remekül megadja az alapborzongást, a holttestek megtalálása és vizsgálata azonban gyomorforgatóan naturalisztikusra sikerült. A kutatás egyre lebilincselőbbé válik, a papok egytől egyig gyanúsak, a végkifejlet, az elkövető kiléte viszont nem egészen lett tiszta nekem. Idővel talán a regénnyel is megpróbálkozom majd.

Júliusi mozi 2017

Ne nézz vissza!

Év: 2009

Rendező: Marina de Van

Főbb szereplők: Sophie Marceau, Monica Bellucci, Andrea di Stefano, Thierry Neuvic, Brigitte Catillon

Jeanne, a gondos feleség arra lesz figyelmes, hogy apránként megváltoznak a dolgok az otthonában, a környezetében, ám ő az egyetlen, aki ezt észleli. Úgy érzi, lassan beleőrül ebbe a bizonytalanságba. Egy nap meglátogatja az anyját, ahol egy különös fénykép végleg elindítja a lejtőn. Hirtelen elhatározásból Olaszországba utazik, hogy magyarázatot kapjon az őt körülvevő rejtélyre. Az új környezetben teljes átalakuláson megy keresztül, egy olasz nővé, Rosa Mariává válik.

Mivel nem olvastam utána a történetnek, sokáig ötletem sem volt, mi baja lehet a főhősnőnek, miért érzi, hogy minden megváltozik körülötte. Sophie Marceau és Monica Bellucci arcának összemosása hátborzongató, ám bravúrosan kivitelezett volt, gyakran lehetetlen volt eldönteni, melyikőjük vonásai dominálnak. A nyugtalanító atmoszférán túllépve végül igazán szép és szomorú magyarázat adódott a történtekre, jó volt látni, ahogy a magát hazugságban élésre kényszerítő nő megtalálja gyökereit és fel meri vállalni önmagát.

A Notre Dame-i toronyőr

Év: 1982

Rendező: Michael Tuchner

Főbb szereplők: Anthony Hopkins, Lesley-Anne Down, Derek Jacobi, Gerry Sundquist, Robert Powell

Quasimodo, a Notre Dame púpos toronyőre beleszeret Esmeraldába, a gyönyörű cigány táncosnőbe. Mikor a lányt kihívó tánca miatt letartóztatják, a katedrális főesperesének is megakad rajta a szeme. S ha ez nem lenne elég, egy szegény utcai költő is a szerelmével üldözi, ám Esmeralda szíve már egy jóképű katonáé. Amikor a felbőszült csőcselék boszorkánynak bélyegzi a lányt és a vérét követeli, Quasimodo nyújt menedéket neki a katedrálisban. Tettével a toronyőr megkísérti a sorsot, amely sosem bánt vele túl kegyesen.

Nagyon kíváncsi voltam már erre a klasszikusra, de nem biztos, hogy a legjobb verziójával tettem próbát. A középkori, borongós hangulat telibe talált, a szereplők azonban nevetségesen és nem éppen a legszimpatikusabban lettek megformálva. Quasimodo rendes, de túlságosan is bárgyú volt, Esmeralda pedig különösen idegesített, és nehéz volt elhinni, hogy az egész város érte epekedne. A sztori ettől még alapjában tetszik, érdekel a rajzfilm és természetesen az eredeti Victor Hugo-regény is.

Az asztronauta

Év: 1999

Rendező: Rand Ravich

Főbb szereplők: Johnny Depp, Charlize Theron, Clea DuVall, Joe Morton, Donna Murphy

Spencer Armacost két percre elveszti az eszméletét egy rutin űrmisszió során és szinte alig él, mire visszatér a Földre. Az elnök, az egész nemzet és barátai ünneplik biztonságos hazatértét, egyedül felesége, Jillian érez valami furcsát férje viselkedésében. Egyre vadabb álmok gyötrik, sötét, paranoiás gondolatok fészkelik be magukat a fejébe.  Nem sokkal később kiderül, hogy Jillian ikreket vár. Ám valami nincs rendben: ahogy egyre előrehaladottabb a terhesség, a rémálmok tovább fokozódnak.

Ha a Ne nézz visszát nyugtalanítóként jellemeztem, nem tudom, mit mondhatnék Az asztronautára. Ha egy filmben egy várandós nő születendő gyerekénél felmerül valami probléma, azt mindig különösen kényelmetlen és szomorú néznem. A sci-fi szál ráadásul csak hab volt a tortán, a rejtélyesen viselkedő férjtől való félelem természetfeletti körítés nélkül is borzasztó lenne – egy ideig azt is lehet gondolni, hogy a feleség csupán képzelődik, ám a megkönnyebbülést nem hozó befejezés az ellenkezőjét igazolja.

Glóbusz

1. rész

Év: 1993

Rendező: Márton István

Főbb szereplők: Lukács Sándor, Bánsági Ildikó, Udvaros Dorottya, Szabó Gabriella, Seress Zoltán

Magyarország, a rendszerváltás után. Dr. Tőkés Géza egyetemi tanár nem akar elmaradni a nagy változásoktól, ezért kilép az egyetemről, és az anyósától örökölt tanácsi lakást megvásárolva nyelviskolát nyit. A Glóbuszban angolul, németül és oroszul lehet tanulni, és Tőkés professzor nagyon vigyáz rá, hogy iskolájában professzionális munkát végezzenek kollégái. Egy magánvállalkozás története, csak éppen nem a bürokrácia, hanem az emberi természet útvesztőiben játszódik. Szerelem, hűség, barátság, árulás és intrika, akárcsak az élet más területén.

A retró magyar vígjátékok mindig felderítik a szívem, egy nyelviskoláról szóló sorozat két nyelvtanár gyerekeként pedig majdhogynem kötelez a megnézésre. Az első résznél tovább sajnos nem jutottunk, engem izgat a folytatás, bár tény és való, a cselekmény még nem indult be. Kibontakozóban vannak szerelmek, konfliktusok, de a korhoz mérten lassabb folyásban, és a tanítós részéből sem sokat látni – no, nem mintha azt várnám, hogy egy ilyen könnyed sorozatból szedjem fel egy újabb nyelv ismeretét, de érdekelnének az órák!

Már megint bérgyilkos a szomszédom

Év: 2004

Rendező: Howard Deutch

Főbb szereplők: Bruce Willis, Matthew Perry, Amanda Peet, Natasha Henstridge, Kevin Pollak

Jimmy Tudesky, a visszavonult bérgyilkos élvezi a nyugodt hétköznapokat mexikói tengerparti házikójában. Hála egykori szomszédja, Nicholas “Oz” Oseransky hamisított fogorvosi feljegyzéseinek, Tulipán meghalt a világ számára, és így sikerült átejteni fő ellensége, Gogolák bandáját. Hirtelen megjelenik Oz, és lélekszakadva meséli, hogy a Gogolák banda elrabolta a feleségét. Jimmy hallani sem akar az egészről, ez már nem az ő ügye. Ám Oz nyomában felbukkan a frissen szabadlábra helyezett bandavezér, Gogolák László és verőlegényei, akik Los Angelestől követték a gyanútlan Ozt.

Tavaly láttam az első részt, amit fergetegesen szórakoztatónak találtam, ám aztán, nem logikus módon nem adták le másnap vagy jövő héten a következőt, így mostanáig vártam a megnézésével. Persze, mint sok más esetben, itt is kicsit megkérdőjeleztem a folytatás szükségességét: az első rész szépen elvarrta a dolgokat, a második elején pedig rögtön a “happy end után mégsem olyan jó”-ba csöppentünk, amit én nem szoktam szeretni. Szerencsére hamar megmutatkozott, hogy az akció és a poénok is felérnek a korábbi színvonalhoz, a magyar bűnöző szóferdítései pedig egyenesen zseniálisra sikeredtek.

Hollywoodi őrjárat

Év: 2003

Rendező: Ron Shelton

Főbb szereplők: Harrison Ford, Josh Hartnett, Lena Olin, Bruce Greenwood, Isaiah Washington

Joe Gavilan és K.C. Calden a világ egyik legmenőbb helyén, Hollywoodban dolgoznak nyomozóként. Őket ez a tény azonban nem nagyon motiválja. Igazándiból mindketten valami másban utaznak, a rendőrségi meló pedig amolyan kényszermegoldásnak tűnik számukra. Joe ingatlanokkal bizniszel és ebből próbál meg egy rendőrhöz képest meglehetősen nagy lábon élni. K.C. színészi karrierjét építgeti és minden lehetőséget kihasznál arra, hogy jógát oktasson ráérő háziasszonyoknak. Egy rapbanda lemészárlásának ügyét azonban már nem tudják elkerülni, ráadásul a belső ellenőrzés egyik féltékeny ügynökével is meg kell birkózniuk valahogy.

Ismét egy kellemes akciókomédiát néztem, nem a legütősebb fajtából, de egyszer meg lehetett nézni. Bírom az eltérő zsarupárosokra épülő filmeket, és érdekes volt látni, hogyan találja meg a közös hangot az idős és a fiatal, na és mi minden mással foglalkoznának bűnüldözés helyett. A krimiszál is kellőképp fel lett építve, bár Hollywoodból kicsit keveset mutattak, a felvillantott szelet a rapperek ügyeiből is megfelelt egy izgalmas alapnak.

Szerelem, angolosan

Év: 2015

Rendező: Tom Vaughan

Főbb szereplők: Pierce Brosnan, Salma Hayek, Jessica Alba, Malcolm McDowell, Ben McKenzie

Richard sikeres egyetemi professzor, de váratlanul kiderül, hogy apa lesz, miután együtt tölt egy éjszakát a nála sokkal fiatalabb Kate-tel. Három évvel később, amikor a nő beleszeret valakibe, elköltözik, de megkéri testvérét, Oliviát, hogy figyeljen arra, jól bánik-e Richard a gyermekükkel. Olivia azt feltételezi, hogy Richard visszatért a felelőtlen playboy életstílushoz, azonban amikor rájön, hogy tévedett, érzelmeket kezd el táplálni a férfi iránt.

Helyes kis film volt ez, csak nem éppen olyan, mint amilyenre számítottam. Azt gondoltam, egy habkönnyű romantikus vígjáték lesz két nővérről, akiket éppenséggel ugyanaz a pasi bolondított magába, ehelyett inkább egy életközépi válságban lévő férfi lelki sérelmei és dilemmái kerültek a középpontba. A szerelmi vívódás ettől függetlenül aranyos és nem szokványos volt, bár pont a szokatlanságában találtam kivetni valót: az egy dolog, hogy a hölgyek testvérek, de hogy az úrnak az egyiktől már van gyereke, és most a másiktól is lehet, az necces…

Brenda Starr

Év: 1989

Rendező: Robert Ellis Miller

Főbb szereplők: Brooke Shields, Timothy Dalton, Tony Peck, Diana Scarwid, Nestor Serrano

Brenda Starr maga a megtestesült szépség, megjelenése mindig kifogástalan, mintha egy divatlap címlapjáról lépett volna le. Brenda Starr azonban nem egy butácska modell, a lehengerlő hölgy egy sikeres képregény vérbeli kalandornője, aki magassarkú cipőben vág át a sivatagon és a szörnyen veszélyes dzsungelen, hogy egérutat nyerjen veszélyes üldözői elől, s mindezt úgy, hogy sminkje mindvégig tökéletes. Egy csoda folytán a képregény írója saját történetébe csöppen, és beleszeret hősnőjébe. Brenda azonban a képregény titokzatos, félszemű idegenjébe szerelmes.

Imádnivalóan naiv és meseszerű képregényfilm, amit szívesen néztem volna még hosszan tovább. Brenda tüneményes és belevaló csajszi, aki képtelenebbnél képtelenebb kalandokba keveredik titokzatos lovagjával és a képkockák közé csöppent rajzolójával, eltúlzottan röhejes üldözőik elől menekülve. A két udvarló közül a jelenkor egyszerű hősét kedveltem jobban, de megértem, ha mindenkinek a saját világában a helye. Örülnék, ha több ilyen gyöngyszemet láthatnék!

Kapj el, ha tudsz!

Év: 2002

Rendező: Steven Spielberg

Főbb szereplők: Leonardo DiCaprio, Tom Hanks, Christopher Walken, Martin Sheen, Amy Adams

Frank W. Abagnale dolgozott orvosként, ügyvédként és egy nagy légitársaság másodpilótájaként – és mindezt a huszonegyedik születésnapja előtt. A szélhámosság nagymestere emellett briliáns csekkhamisító is volt, szakértelme több millió dollárt hozott neki a konyhára. Carl Hanratty FBI ügynök legfontosabb küldetésének tartotta, hogy elkapja Franket, és a törvény színe elé vigye, de Frank mindig egy lépéssel előtte járt, és a hajsza folytatására kényszerítette.

Minden ízében fantasztikus, legapróbb részletekig kidolgozott, nagyszabású mozivarázslat egy szemtelenül okos csalóról és az őt fáradhatatlanul üldöző rendőrről. Mindkettőjüknek muszáj szurkolni, és mindketten jól is jönnek ki a dologból csavaros macska-egér játékuk végére. Az ifjú hamisító módszerei ámulatba ejtően kreatívak, ráadásul igaz történet lévén a valódi szélhámos is besegített a film hitelességébe. Miközben az első perctől az utolsóig lekötnek a fordulatok, számos hasznos trükköt is tanulhatunk társasági életben boldoguláshoz és tökéletes illúziókeltéshez.

Piszkos alku

Év: 1986

Rendező: John Irvin

Főbb szereplők: Arnold Schwarzenegger, Kathryn Harrold, Darren McGavin, Paul Shenar, Sam Wanamaker

Mark Kaminsky egy kisvárosban él feleségével, miután forrófejűsége miatt évekkel ezelőtt menesztették az FBI kötelékéből. Egykori főnöke, Shannon azonban felkeresi, hogy segítsen bosszút állni a fia gyilkosán, és cserébe megígéri, hogy a sikeresen elvégzett megbízás után visszahelyezi egykori pozíciójába. Kaminsky belemegy az alkuba, új személyazonosságot ölt és Chicagóba utazik, hogy beépüljön az alvilágba. Azonban ahhoz, hogy a feladatot sikeresen végre tudja hajtani, a gengsztereknek is el kell fogadniuk őt.

Élvezetes, de teljesen átlagos akciófilm a 80-as évek sablonjai szerint, amit jócskán leront, hogy előző és következő nap is a szó szoros értelmében vett nagybetűs FILMET néztem. A sztori faék egyszerűségű, a karakterek sablonosak, az akciójelenetek indokolatlanul véresek, mégis jólesik néha egy ilyet is megnézni. A főhős kedvelhető, és a szerelmi szál is tetszett, bár nem elégedtem meg a lezárással, hogy a férfi mégis visszament enyhén idegbeteg nejéhez. Szóval jó volt, csak éppen eltörpül a hónap százszorta emlékezetesebb filmjei között.

Az Argo-akció

Év: 2012

Rendező: Ben Affleck

Főbb szereplők: Ben Affleck, Bryan Cranston, Alan Arkin, John Goodman, Clea DuVall

1978-ban az iráni forradalom elűzte a nyugatbarát uralkodót, és kikiáltották az iszlám köztársaságot. Egy évre rá a korábbi sah Amerikába utazott gyógykezelésre, a hírre november 4-én a tömeg megrohanta a teheráni amerikai nagykövetséget, túszul ejtette az ott dolgozó 52 diplomatát, kirobbantva a 444 napos túszdrámát. Az akció idején azonban hat embernek sikerült megszöknie és elrejtőznie. Mindenki tudta, csak idő kérdése, hogy rájuk akadjanak. A CIA „beszivárgási” szakértője, Tony Mendez előállt egy mentőakció tervével.

Nyáron nem szomjazom a komorabb, főleg nem a háborús történeteket, így némileg fanyalogva úgy álltam Az Argo-akcióhoz, hogy ugyan nem lesz könnyű menet, de mindenképp fontos megnézni. Nos, hatalmas pozitív csalódást éltem át, tekintve hogy nem voltam teljesen tisztában az akció menetével. A fedősztoriként megvalósított kamu Star Wars-koppintás forgatása üdítő és felszabadult pillanatokat eredményezett az iráni forrongások közepette. A túszul ejtett csapat kimenekítéséért pedig a végletekig lehetett körömrágva, őszintén reménykedve szorítani.

Phillips kapitány

Év: 2013

Rendező: Paul Greengrass

Főbb szereplők: Tom Hanks, Catherine Keener, Barkhad Abdi, David Warshofsky, Corey Johnson

Szomáliai kalózok fenyegetik az Ádeni-öbölben áthaladó teherhajókat. Egy nappal azután, hogy az Amerikai Tengerészeti Hivatal 2009-ben figyelmeztetést ad ki emiatt, támadás éri a Maersk Alabama nevű, afrikai segélyszervezeteknek árut szállító teherhajót. Miközben a legénység elbarikádozza magát a gépházban, Richard Phillips kapitány a hídon marad. Idegőrlő tárgyalás kezdődik a kapitány és a kalózok vezére között. Végül Phillips túsznak ajánlja magát a legénység szabadságáért cserébe.

Milyen érdekes, hogy Az Argo-akciót követő napon egy azzal egy lapon sokat emlegetett, más, de hasonlóan fontos témáról szóló alkotást vetítettek a tévében, ami szintén elnyerte magasfokú elismerésem. A foglyul ejtett teherhajón zajló események hatásosabb izgulást váltanak ki, mint egy felfokozott akciójelenet, a kapitánynak és legénységének pedig az elsőtől az utolsó percig lehet szurkolni. A film túllép az egyoldalúságon, a szomáliai kalózok oldalát is sikerül úgy bemutatnia, hogy meg lehessen érteni a szándékaikat, és egy kicsit nekik is jót akarjunk, úgy, hogy egyik fél se sérüljön.

Pán Péter

Év: 2015

Rendező: Diarmuid Lawrence

Főbb szereplők: Hazel Doupe, Zak Sutcliffe, Stanley Tucci, Laura Fraser, Paloma Faith

A fiatal Lucy súlyos szívbetegsége miatt kórházi kezelésre szorul. Ez a történet az ő Pán Péter-feldolgozása, egy bátor, kreatív és teljesen modern lány képzeletének szüleménye, aki attól tart, hogy a betegsége miatt, csak úgy, mint a mesebeli fiú, sosem nőhet fel. Lucy ezt a verziót álmodja meg, miután a műtéte előtt késő estig a könyvet olvasta.

Pán Péter történetéért sosem lelkesedtem, egy századik feldolgozást pedig végképp fölöslegesnek találtam volna, ebben a verzióban azonban akad egy különleges csavar. Egy műtétre váró szívbeteg kamaszlány értelmezi újra a klasszikus mesét, a szereplőket kórházi ismerőseinek megfeleltetve, érdekes új vetületet és megható üzenetet adva a felnőni képtelen kisfiú legendájának. A Sohaországban átélt kalandok ettől még ugyanolyan nevetségesek és gyerekesek maradnak, a lány életéért folytatott küzdelme azonban feledteti az ebből fakadó bosszankodásokat.

A nagy Gatsby

Év: 2013

Rendező: Baz Luhrmann

Főbb szereplők: Leonardo DiCaprio, Tobey Maguire, Carey Mulligan, Joel Edgerton, Isla Fisher

Amerika a lázas húszas évek bűvöletében, a laza erkölcsök, az észbontó dzsessz és korlátlan lehetőségek világában él. Nick Carraway, a feltörekvő írópalánta New Yorkba utazik, hogy karriert csináljon. Miközben a saját amerikai álmát hajszolja, egyre közelebbi kapcsolatba kerül szomszédjával, a titokzatos milliomossal, Jay Gatsbyvel, és elbűvölő unokatestvérével, Daisy Buchanannel. Rajtuk keresztül feltárul előtte a szupergazdagok magával ragadó, ám érzelmileg kiüresedett világa.

Egyből beszippantott ez a precízen felépített, szemkápráztatóan megvalósított sosemvolt múlt, ahol az sem okoz fennakadást, ha a 20-as évek táncait mai rapre járják, a szereplők mélyebb megismeréséig mégsem tudtam szabadulni az érzettől, hogy mindez csak nagyszabású hatásvadászat. Gatsby megjelenésétől az események felpörögtek, amikor pedig kitudódott a tettei mögötti valódi motiváció, még inkább magasra csaptak az érzelmek lángjai. Gyanítottam, hogy egy ilyen elsöprő szerelem sosem érhet boldog véget, így miközben reménykedtem, rá is hagytam ezekre a különös figurákra, hadd intézzék el ügyeiket egymás közt úgy, ahogy elrendeltetett nekik.

A Bourne-hagyaték

Év: 2012

Rendező: Tony Gilroy

Főbb szereplők: Jeremy Renner, Rachel Weisz, Edward Norton, Scott Glenn, Corey Stoll

Aaron Cross leleményes, és úgy tűnik, megállíthatatlan ember. Érzékei természetfelettien élesek, ami egy kísérleti gyógyszernek köszönhető. A férfit és ügynöktársait kivégzésre szemelik ki. Crossnak, szövetségesével, Marta Shearlinggel menekülnie kell, azonban ahhoz, hogy életben maradhassanak, minden tudásukra szükség lesz.

Az első Bourne-filmet láttam, és tetszett is, mégis a folytatásokat, bár kb. nem telik el hónap anélkül, hogy adnák őket, valahogy elmellőztem. A lazán kötődő spinoffra most mégis rászántam magam, majd ütős, de cseppet sem kiemelkedő akciófilmként könyveltem el. Nem is tudom, ha Aaron Crossról szólna az egész sorozat, vagy nem kapcsolódna egy másik szereplőről szóló szériához, talán nem ilyen felemás pozíciót töltene be. Mindenesetre egyszer jó volt, izgalmas is, bár többször majdnem elaludtam rajta.

Sztriptíz

Év: 1996

Rendező: Andrew Bergman

Főbb szereplők: Demi Moore, Burt Reynolds, Armand Assante, Ving Rhames, Rumer Willis

Erin Grant, a volt FBI-ügynöknő sztriptízt táncol egy éjszakai lokálban. Azért van szüksége erre a munkára, mert vissza akarja szerezni hétéves kislányát, akit azzal az indokkal vett el tőle a bíróság, hogy az asszony nem tudja eltartani. Egy este az ismert politikus, David Dilbeck is a nézők között van. Amikor Erin egyik hódolója kitalálja, hogyan zsarolhatnák meg Dilbecket, még senki sem sejti, hova vezet egy látszólag egyszerű zsarolás. A zsarolót hamarosan megölik, és Al Garcia nyomozó indul útnak, hogy kiderítse, mi folyik a színfalak mögött.

Elég bugyuta, de kellemes krimi, olyan, amit nem kell komolyan venni. Már az alapötlet is életszerűtlen, hogy az FBI volt titkárnője majd biztos nem tud előnyösebb állásban elhelyezkedni, mint egy sztriptízbár fellépőjeként. A röhejes akcióvonalat is csak úgy ímmel-ámmal körítették a férfinézők szemét gyönyörködtető, egyébként tényleg szépen koreografált táncjelenetek mellé. Holott, jobban belegondolva, a megalázó munka mellett a kislánya felügyeleti jogáért vívott harcból akár még egy drámai történetet is ki lehetett volna hozni, de nyilván nem ez volt a cél.

A hetedik jel

Év: 1988

Rendező: Carl Schultz

Főbb szereplők: Demi Moore, Michael Biehn, Jürgen Prochnow, Peter Friedman, Manny Jacobs

A szaporodó baljós jelek arra utalnak, hogy a világvége bibliai jövendölése most valósággá válhat. A folyók vérvörössé válnak, a hold elsötétül, és már csak egy asszony képes megakadályozni az apokalipszist, aki azonban erről mit sem tud. Abby Quinn előző terhessége során elvesztette gyermekét, nem csoda, ha most különösen félti héthónapos magzatját. Nem is sejti, hogy a születendő gyermeket sötét hatalmak szeretnék megkaparintani. Amikor férjével egy új bérlakásba költözik, felfigyel egy különös idegenre, aki már puszta lényével is félelmet kelt benne.

A véletlen jóvoltából ismét egy Demi Moore-film… ráadásul olyan, amiben mit ad Isten, egy születendő gyermeket kell félteni. A vallásos-misztikus szál izgalmasabb és kidolgozottabb volt, mint gondoltam, és kellőképpen ijesztő is. Érdekes és gondolatébresztő az alapfelvetés, ezzel együtt engem mélységesen el is szomorít. Úgy vélem, semmilyen kitalált világképben sem szabadna előálljon, hogy nincs hely több léleknek, ezért egy gyerek nem születhet meg rendesen, vagy más kell az életével fizessen, hogy teret engedjen neki, mindenesetre a filmben ez szépen van felvázolva és megoldva.

Palimadár

Év: 1990

Rendező: John Badham

Főbb szereplők: Mel Gibson, Goldie Hawn, David Carradine, Bill Duke, Joan Severance

Rick Jarmin egy detroiti benzinkútnál dolgozik. Amióta kilépett a Szövetségi Szemtanúvédelmi Programból, többször cserélt nevet, mert tizenöt évvel ezelőtt néhány narkós ellen vallott, akik azóta is sikertelenül keresik. Magányos életébe betör a szerelem, amikor Marianne, a kemény New-York-i ügyvédnő színre lép, és felismeri Ricket, aki persze tagadja, hogy látta volna valaha is. Ők ketten szeretők voltak tizenöt évvel ezelőtt, csak Rick lelépett, és a nő végre megtudja, miért. Éjjel újra megjelenik a benzinkútnál, éppen időben, hogy megmenthesse Ricket a rátörő fickóktól, akik végre megtalálták. 

Egyszerűen szomjazom az ilyen filmeket, még ha sutácskák is, rendbe teszik a lelkem, és tökéletes kikapcsolódást nyújtanak. A keményfiú és az aggodalmaskodó nő párosa ugyan elcsépelt és némileg idegesítő, de tetszett, hogy nem csak úgy pikkpakk bolondultak egymásba, hanem korábban is ismerték egymást. Az akciórészre bevallom, már nem is emlékszem annyira, mint a bájos civódásokra, de a végső összecsapást megjegyeztem, köszönhetően az állatkertnek, ami igazán egyedi és hatásos helyszínként szolgált hozzá.

Kingsman: A titkosszolgálat

Év: 2014

Rendező: Matthew Vaughn

Főbb szereplők: Taron Egerton, Colin Firth, Samuel L. Jackson, Sophia Boutella, Michael Caine

Töki átlagos, vagány utcagyerek, viszont bátor, gyors és helyén a szíve. Talán ezért keresi meg őt egy magánkézben lévő titkos kémszervezet, a Kingsman egyik legjobb embere, Harry Hart. Ha Töki is úgy akarja, a nagy hagyományú, és szigorú szabályok szerint működő cégnél modern James Bondot faragnak belőle. Ám a különlegesen veszélyes kiképzőidőszak gyorsan véget ér – de csak azért, mert az ügynökökre újabb, nagyobb veszélyek várnak. Valaki egymás után rabolja el a világ hírességeit, arisztokratáit és miniszterelnökeit, a szálak pedig egy őrült milliomoshoz vezetnek.

Vegyes véleményeket hallva féltem, hogy nem igazán fog bejönni, ám hamar ráéreztem, hogy mást ne mondjak, ez a film bizony eszement jó. Sőt, így utólag, simán kijelenthetem, hogy magasan az egyik legjobb, amit idén nyáron láttam! Imádtam az ügynökség működésének minden sajátosságát, annak ellenére, hogy sok minden ismerős lehet máshonnan, és nem zavart, hogy a történet végig egyensúlyozott a paródia és a komoly kémfilm határvonalán. Pár jelenet az én ízlésemnek kicsit véres volt, de összességében imádtam, ahogy van. A második rész pedig már meg is érkezett a mozikba!

Kavarás

Év: 2014

Rendező: Frank Coraci

Főbb szereplők: Adam Sandler, Drew Barrymore, Bella Thorne, Joel McHale, Terry Crews

Amikor Jim első randija az egyébként kedvesnek tűnő Laurennel nem jön össze, elegánsan távozni készül, ám a sors úgy hozza, hogy kénytelen mellette maradni. Méghozzá összezárva egy afrikai családi üdülőhelyen, korábbi házasságaikból származó gyerkőceik víg társaságában. A kezdeti ellenszenvből gyors utálat lesz. Azután sok bonyodalom következik, és közben a férfi és a nő fokozatosan felfedezik, hogy a másik nem is olyan kiállhatatlan, mint első látásra hitték.

Őszintén nem támasztottam nagy elvárásokat ezzel a vígjátékkal szemben, ehhez képest az egész családot rázta a nevetés, még a gyengébb poénoktól is. Kellemes és aranyos sztori, szókimondó ugyan, de csak elvétve tartalmaz ízléstelen humorforrásokat. Az alapkonfliktus kicsit életszerűtlen, viszont jól bemutatja, milyen nehéz lehet egy anyának fiú-, egy apának lánygyerekeket egyedül nevelni. Helyes lurkókat találtak a szerepekre, a nagylány megnőiesedése különösen tetszett. Afrika egzotikus tájai pedig széles tárházát nyitják meg az őrületes kalandoknak, amibe egy ilyen furcsa kompánia belekeveredhet.

Csak lazán!

Év: 2005

Rendező: F. Gary Gray

Főbb szereplők: John Travolta, Uma Thurman, Vince Vaughn, Danny DeVito, Christina Milian

Chili Palmernek, a filmproducerré avanzsált nagyvárosi gengszternek már elege lett a filmes bizniszből, és egy merész váltással inkább a zeneiparban próbál szerencsét – gangsta rapperekkel és orosz maffiózókkal szövetkezik, és felkarol egy tehetséges, fiatal énekesnőt is. Legyen szó lemezstúdióról, egy Aerosmith koncertről vagy akár az MTV zenei díjáról, minden esetben a tőle megszokott ügyességgel és tárgyalási taktikával manipulálja az eseményeket. Szüksége is van rá, mert ez veszélyes üzlet, ahol mindenki a következő nagy durranásra vár.

Nézés közben halványan derengeni kezdett, hogy mintha ez egy folytatás lenne, aztán lassacskán eszembe jutott az előzmény címe is: Szóljatok a köpcösnek!, de akkor már mindegy volt. Majd bepótolom azt is. A második rész így is érthető volt, már amennyire követhető lehet a zeneipar és a gengszteralvilág összezördülése, extravagáns figurák tömkelegét bevonva mindkét oldalról. Elég fárasztó, és mérsékelten vicces a végeredmény, a zenék sem a legtetszetősebbek, bár Christina Miliannak kétségkívül gyönyörű hangja van, és a karaktere sikerének felívelése vitt egy kis hollywoodias meghatódást ebbe a szokatlan és nem éppen érzelgős komédiába.

Júniusi mozi 2017

Februárban, mikor kipattant a fejemből, nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a filmvéleményezős posztok megírásába. Azonban bármennyire is korlátozódtak a tévézések a hétvégékre, és próbáltam tömörebben megfogalmazni a gondolataimat, mint egy könyvkritikánál, egy idő után kezdtem érezni, hogy túlságosan feltolultak az értékelésre váró művek. Épp ezért úgy határoztam, mostantól inkább havi összefoglalóban, még sűrítettebben hozom le ezeket a bejegyzéseket, így ki tudja, talán több idő lesz másmilyen cikkekre, az oldal néminemű színesítésére. Remélem, senkinek nem okoz gondot ez a változtatás! Most lássuk a júniusi filmadagomat!

Egynyári kaland

2. évad 4-5-6. rész

Hú, az előző részekről azt írtam volna, hogy nagyjából kiszámítható a cselekmény? Hát ez az évad második felére megfordult, felpörögtek az események, mindhárom pár esetében felmerültek más esélyesek, és kibontakoztak az egyéni drámák is. Ugyan izgalmasabbnak, nagyobb történetívűnek éreztem ezeket a részeket, mint az első eresztést, és szerintem a legtöbb szálat megfelelően varrták el, némi hiányérzetem maradt. Az első évad a tömény jókedvről és nyaralásról szólt, és bár az együtt bulizós, “mindenki jóban van” jelenetek most sem hiányozhattak, kicsit szomorú felhanggal zárult le a történet. Kíváncsi vagyok, terveznek-e harmadik évadot.

Napsütötte Toszkána

Év: 2003

Rendező: Audrey Wells

Főbb szereplők: Diane Lane, Sandra Oh, Raoul Bova, Lindsay Duncan, Vincent Riotta

Frances Mayes sikeres és boldog írónő volt egészen addig, amíg házassága zátonyra nem futott. Az alkotói válságát is képtelen legyűrni, ezért barátnője egy repülőjeggyel ajándékozza meg, és elküldi Olaszországba pihenni és feltöltődni. Frances egy elhanyagolt, ódon villában kap szállást, és szinte pillanatok alatt elvarázsolja a környezet szépsége, a kisváros és lakóinak melegsége. Hirtelen ötlettől vezérelve elhatározza, hogy hátat fordít eddigi életének, és megvásárolja a villát.

A nyár első filmje igazi ráhangolódásul, valódi életkedvjavító alkotásként szolgált. Kicsit felemásan viszonyulok az ilyen önmegtalálós filmekhez: egyik oldalon erőt adnak, reményt sugallnak, másrészt mindig irigykedni, hitetlenkedni is lehet azon, hogy valaki spontán, kevés pénzzel új életet kezd egy teljesen idegen országban. Ezúttal egy harmincas-negyvenes, frissen elvált nő határoz így napjainkban, nem az 1930-as években egy négygyerekes özvegy, mint a Családom és egyéb állatfajtákban, ami kicsit életszerűbb, ám kevésbé szórakoztató. A szerető nagycsaládi légkört persze végül ő is kiérdemelte, az pedig külön szép volt, ahogy rádöbbent, minden vágya teljesült, ha nem is úgy, ahogy tervezte.

A könyvelő

Év: 2016

Rendező: Gavin O’Connor

Főbb szereplők: Ben Affleck, Anna Kendrick, J.K. Simmons, Jon Bernthal, Jeffrey Tambor

Chris Wolff a világ egyik legjobb könyvelője és kissé autista – kerüli az embereket, magányosan él és nem is vágyik másra. Amikor egy nagy, robotokat tervező gyár könyvelésében furcsa hibák tűnnek fel, természetesen hozzá fordulnak. Ő és a cég egyik munkatársa hamar új, megmagyarázhatatlan eltérésekre figyel fel, és ez valakinek nagyon nem tetszik. Egy különleges katonai egység leszerelt tisztje megbízást kap, hogy végezzen a párral. Chris és Dana kénytelenek együtt bujkálni.

A tavalyi termés egyik legérdekesebbnek ígérkező filmjét már rég meg szerettem volna nézni, és nem is csalódtam benne. Elismerésre méltó, hogy egy szokatlan, nem mindennapi figura válik akcióhőssé, egy katonai kiképzésben részesült autista, aki észben és erőben is jeleskedik, egyedül talán az érzelmi reakcióin volna mit csiszolni. Néhol kicsit leül a cselekmény, de az akciójelenetek ütnek, a vége pedig több egészen meghökkentő fordulatot tartogat.

A francia hadnagy szeretője

Év: 1981

Rendező: Karel Reisz

Főbb szereplők: Meryl Streep, Jeremy Irons, Lynsey Baxter, Leo McKern, Peter Vaughan

Viktoriánus korban játszódó, romantikus szerelmi történetet forgatnak a filmesek. Főhőse a szép Sarah, akit a francia hadnagyhoz fűződő korábbi kapcsolata miatt a település lakói messze elkerülnek. Egyik nap tudós érkezik Londonból. Charles a menyasszonyát jött meglátogatni, ám véletlenül találkozik Sarah-val, és heves vonzalom ébred benne a nő iránt. A forgatást bonyolítja, hogy egymásba szeret a két főszereplő színész, Anna és Mike is.

Nem számítottam rá, ezért sokáig nem is voltam vele kibékülve, hogy a helyét önmagában is megálló kosztümös románc valójában csak film a filmben. Érdekes stílusgyakorlat, ám a forgatáson olyan következetlenül és rövid jelenetek erejéig játszódtak részek, hogy nem egészen értettem, mi szerepe. Persze, van némi pikantériája, hogy a tiltott szerelmeseket alakító színészek az életben már rég sülve-főve együtt vannak, de a filmbeli történet annyira magával ragadott, hogy közben el is felejtettem, hogy amit látok, az duplán nem valóság. A végére legalább szépen egymásra rímelt a két idősík, és arra is rájöttem, hogy nem feltétlen annak a happy endnek kellett volna szurkoljak, amelyik végül beteljesült.

János vitéz

Év: 1973

Rendező: Jankovics Marcell

Főbb szereplők (hangjai): Cserhalmi György, Nagy Anikó, Pártos Erzsi, Farkas Antal, Bárdy György

Miközben Kukorica Jancsi kedvesét, Iluskát öleli a folyóparton, az őrzésére bízott nyáj szétszéled. Jancsinak ezért bujdosnia kell és sok nehéz kalandban, számtalan viszontagságban van része. Segít Franciaországból kiűzni a törököt, s mikor meggazdagodva hazatérhet, szép kedvesének csak sírhantját találja. Bánatában újra vándorlásra adja magát, s így jut el a mesék birodalmába, ahol megtalálja végre Iluskáját.

Bevallom, nekem ez kimaradt a gyerekkoromból, bár talán nem is baj, mert nem találtam igazán gyerekbarátnak. Szürreális, helyenként naturális víziókból áll össze a rajzfilm, aminek élénk színei és villódzásai felérnek egy epilepsziás rohammal. Az alaptörténetet egyébként szeretem, itt néhány ponton át lett írva az egyszerűség kedvéért, de ez nem bosszantó. A feljebbi véleményemmel pedig nem arra szeretnék utalni, hogy a célközönségnek sokkoló élmény lehet, szerintem inkább hitetlenkedve nevetnének rajta. Engem például nem a kísértetek vagy a török basa kettévágása döbbentett meg legjobban, hanem hogy Delhusa Gjoni énekel benne!

Trükkös halál 1-2.

Év: 1986, 1991

Rendező: Robert Mandel, Richard Franklin

Főbb szereplők: Bryan Brown, Brian Dennehy, Diane Venora, Cliff De Young, Mason Adams

Rollie Tyler a filmes szakma egyik legnevesebb trükkmestere, mindent tud, amit a speciális effektekről tudni lehet. A különböző halálnemeknek több ezer változatát tudja műhelyében előállítani, számtalan módot tud arra, hogyan tűnhet a képtelen valószerűnek. Úgy alakul azonban, hogy Tyler szakmai tudására nem csak a mozik világában, de a való életben is szükség van, ugyanis egy fontos feladattal bízza meg az FBI: az ő segítségével szeretnének egy hírhedt bűnöző nyomára bukkanni.

Mindig is izgattak a filmes effektek, leginkább azok, amik bizonyítják, a CGI előtt is voltak, és azon túl is vannak lehetőségek. A két Trükkös halál-filmet pont az emeli ki a 80-as évek átlagos akciófilmjeinek medréből, hogy egy trükkmester kénytelen bűnügyekbe keveredni, és élesben alkalmazni tudományát. A film kedvéért kitalált gagyi szörnyfilmek figurái, amiken a főhős dolgozott, egészen röhejesen elképesztőek – kedvencemmé a mozgásátviteles ruha, és természetesen Rózsabimbó, a házőrző vált!

A múmia (2017)

Év: 2017

Rendező: Alex Kurtzman

Főbb szereplők: Tom Cruise, Sophia Boutella, Annabelle Wallis, Russell Crowe, Jake Johnson

Az ókori királynő, kinek életét igazságtalanul oltották ki, évezredek óta nyugszik kriptájába temetve, mélyen a sivatag kérlelhetetlen homoktengere alatt. Legalább is eddig így hitték. Ám most életre kel, és a világra szabadítja régóta felgyülemlett bosszúvágyát, és az ezzel járó elképzelhetetlen borzalmakat. A Közel-Kelet homokdűnéitől a mai London alatti titkos labirintusokig ívelő nagyszabású kaland meglepő izgalmaival és lélegzetelállító csodáival páratlanul fantáziadús betekintést ad az istenek és a szörnyetegek újraértelmezett világába.

Amíg várakoztam, sürgősen bepótoltam a korábbi Múmia-filmeket, és mire feleszméltem, már célba is vehettem az idei év első mozizását jelentő alkotást. A negatív kritikák nem rettentettek el, így egy igazán élvezetes, jól összerakott misztikus kalandfilmet láthattam a kényelmes moziteremben. Az ellenségként fellépő múmiahölgy egyszerre gyönyörű és félelmetes, méltóságteljes és esendő, a köré szövődő történet látványos és fordulatos. A továbbiakban felépülő szörnyes univerzumnak önmagában nem minden darabja vonzana, ezek után viszont felkeltette az érdeklődésem, hogy érnek majd össze a legendás rémek históriái.

Trópusi vihar

Év: 2008

Rendező: Ben Stiller

Főbb szereplők: Ben Stiller, Robert Downey Jr., Jack Black, Matthew McConaughey, Tom Cruise

Tugg Speedman, Kirk Lazarus és Jeff Portnoy filmsztárok egy szuperdrága háborús filmet forgatnak eredeti helyszíneken. Csakhogy az elszabadult költségvetés miatt a stúdió kihátrál a film mögül, viszont a frusztrált rendező úgy dönt, folytatja a forgatást. Stábját a délkelet-ázsiai dzsungel közepébe vezeti, ahol igazi rosszfiúkkal találják szembe magukat.

Furcsa egybeesés, hogy a hónap folyamán már a harmadik olyan filmmel találkoztam, amin belül is készül egy film. A forgatás egyértelműen itt a legjelentősebb, egyben a legszórakoztatóbb is, a félkomoly háborús dráma önironikus tükröt tart a sokszor túlzásokba esően heroizáló filmművészetnek. Túlzásokba, nem azt mondom, itt is esnek, jópár nem feltétlen indokolt poén hangzik el, ám a színészgárda kattantan is szerethető, a végére pedig csak gazdagszanak néhány fontos leckével barátságról és összetartásról, pont úgy, ahogy szerepeikben nyálasnak ítélték.

A csontember

Év: 1999

Rendező: Phillip Noyce

Főbb szereplők: Denzel Washington, Angelina Jolie, Michael Rooker, Queen Latifah, Mike McGlone

Lincoln Rhyme felügyelő egy tragikus baleset következtében mozdulni se tud. Amikor felbukkan a városban egy őrült sorozatgyilkos, aki különös ravaszsággal bánik el áldozataival, Rhyme végre méltó ellenfélre akad és mert egyedül tehetetlen, partnert keres. Amelia Donaghy-t, a fiatal, tapasztalatlan rendőrnőt jelölik ki a felügyelővel való együttműködésre. Egy emberként kell látniuk és dönteniük, mielőtt újra lecsap a magát Csontembernek nevező mániákus gyilkos.

Régóta jön szembe velem ez a film, csak eddig féltem attól, hogy nagyon brutális lesz. Közben megedződtem, a látványt kibírtam, inkább a szörnyűségek tudata az, amit gyakran nehéz volt elviselni. A történet egyébként nem a legkiemelkedőbb krimi, ami igazán érdekes benne, az a két nyomozó egy emberként működése, ahogy a tapasztalt, ám ágyhoz kötött vállalja az agy, az érzelmileg még labilis fiatal kezdő pedig a test szerepét. A gyilkos kilétét hamar sejteni lehetett, ami igazán borzasztó benne, azt pedig sosem értem: hogy képes valaki ennyi ártatlan, véletlenszerűen kiválasztott embert meggyötörni, pusztán hogy egyetlen emberen, egy régi sérelmén bosszút állhasson? Egyszerűen felfoghatatlan.

Maraton életre-halálra

Év: 1976

Rendező: John Schlesinger

Főbb szereplők: Dustin Hoffman, Laurence Olivier, Roy Scheider, William Devane, Marthe Keller

A maratoni futás megszállottja az egyetemista Babe Levy. A bátyja, Doc a titkosszolgálat megbízásából beépült a volt nácik szervezetébe, hogy adatokat szerezzen annak vezetőiről. Így bukkant Dr. Szell, a hírhedt náci nyomára, aki az egyik koncentrációs tábor orvosa volt. A férfi a világháború alatt összeharácsolt gyémántokat az Egyesült Államokból Dél-Amerikába akarja csempészni. Amikor Docot a náci megsebesíti, a halála előtt még átadja titkát az öccsének. Emiatt Szell és emberei vadászni kezdenek Babe-re.

A cím alapján valami sportfilmre számítottam, nem mintha bánnám, hogy kiderült, igazából egy régivágású thrillerről van szó. Bár számomra a komoly politikai probléma, amit taglal, csupán távoli történelem, át tudtam érezni a náci uralomnak áldozatául esett, indokolatlanul megbélyegzett, megnyomorított ártatlanok sorsát. Jól esett látni, ahogy egy teljesen kívülállónak tűnő kisember lassan hőssé válik, és sajnálom, hogy titkosügynök bátyjával való kapcsolatát nem fejtették ki hosszabban, szívesen láttam volna több konfliktust és annak elrendezését köztük.

Saját szavak

Év: 2007

Rendező: Richard LaGravenese

Főbb szereplők: Hilary Swank, April L. Hernandez, Patrick Dempsey, Imelda Staunton, Scott Glenn

Erin Gruwellt, az ambíciózus kezdő tanárnőt első munkája az egyik leghírhedtebb kaliforniai középiskolába szólítja, ahol egy „taníthatatlannak” bélyegzett osztályt bíznak rá. Ennek ellenére ő bízik benne, hogy ki tudja hozni a legjobbat a tanítványaiból. Törekvéseit nem meglepő módon értetlenség és ellenséges érzelmek fogadják, de eltökéltsége segít neki abban, hogy megtalálja a közös hangot az osztállyal. Arra biztatja a srácokat, hogy kezdjék el papírra vetni a saját élményeiket. Az osztály tagjai így megrázó vallomásaik segítségével addig elképzelhetetlen mértékű önbecsülésre tesznek szert.

Korábban már láttam ezt a filmet a suliban, akkor tetszett, de nem gondoltam volna, hogy újra meg fogom nézni. Tisztán emlékeztem, hogy már akkor is meghatónak, de jócskán hollywoodiasnak éreztem a kezelhetetlen, gyűlölködő tinédzserek csodával határos pálfordulását és toleránssá válását. Mikor a végén kiderült, hogy a forradalmár tanárnő létező személy, és mozgalma valójában sikerrel járt, hálát adtam az égnek, hogy ilyen példamutató esetek történnek, ugyanakkor szomorúan konstatáltam, hogy nincs rá garancia, hogy minden gyerek szíve így meglágyulna a rendhagyó órák során.

Éli könyve

Év: 2010

Rendező: Albert Hughes, Allen Hughes

Főbb szereplők: Denzel Washington, Mila Kunis, Gary Oldman, Ray Stevenson, Jennifer Beals

A világvége utáni pusztaságban az erőszak az úr. Éli, a magányos harcos nyugatra akar eljutni, hogy beteljesítse küldetését. Van nála valami, ami értékesebb minden fegyvernél és élelmiszernél: egy könyv utolsó példánya, amely hitet adhat az embereknek, hogy van remény az újjászületésre. Éli a kisvárosban keresztezi a környéket uraló hadúr, Carnegie útját, aki megszállottan keresi a könyvet, mert segítségével akarja kiterjeszteni hatalmát. Az emberiség sorsa Éli kezében van.

Ezt a filmet is már régóta kerülgettem, ám valahogy mindig akadt más is, amit szívesebben néztem meg. Végülis tetszett, csak valamilyen szinten nagyobb durranásra számítottam a poszt-apokaliptikus világ felépítését tekintve. Kevésnek éreztem a magyarázatot az előzményekre, míg a túlélésért folytatott öldökléseket sokalltam. A féltve őrzött könyv tartalma nem lepett meg, ám a formátuma annál inkább. Egyébként a világ, amennyire nincs kidolgozva háttér terén, annál inkább látványilag, a sivatagról készült kifakított felvételek egészen sajátos atmoszférát társítanak a feszült cselekményhez.

Cuki a sütid

Év: 2004

Rendező: Kevin Connor

Főbb szereplők: Costas Mandylor, Lauren Holly, Andy Lauer, Dorie Barton, David Proval

Marco Poloni, akárcsak felmenői, kiváló szakács, aki szeretné megmenteni családja pékségét. Egy cukrászverseny 250 ezer dolláros díja kihúzná a pácból, a nevezéshez azonban társra van szüksége. Hamarosan meg is találja a gyönyörű és kivételesen tehetséges Grace Carpentert, akivel minden idők legjobb süteményét készülnek megsütni.

Nincs rá találóbb kifejezés, tényleg egyszerűen cuki kis vígjáték. Olyan, ami a műfaj összes kliséjét felhasználja, de abból valami igazán kellemes jön létre. Egy percig nem volt kérdés, hogy mi fog történni a két főszereplő közt, és ki nyeri meg a cukrászversenyt, ettől még bőven lehetett izgulni. Na, és a sütik! Az ilyesmihez fel kéne találni az ízes filmet, mert legszívesebben végigkóstoltam volna az összes édes műalkotást, amik készítésének szemtanúi lehettem.

Véres gyémánt

Év: 2006

Rendező: Edward Zwick

Főbb szereplők: Djimon Hounsou, Leonardo DiCaprio, Jennifer Connelly, Arnold Vosloo, Michael Sheen

Solomon, akit elválasztottak a családjától, és arra kényszerítenek, hogy a gyémántmezőkön dolgozzon, egy nap különleges drágakövet talál, amit élete kockáztatásával elrejt, hogy az érte kapott pénzzel megmentse a családját. Danny Archer, az exzsoldos tudomást szerez a kincsről és Mady Bowen újságírónő közvetítésével Solomon mellé szegődik, abban a reményben, hogy a kincs sikeres értékesítésével ő is jól jár, és végre elhagyhatja Afrikát. A két ember sorsa végzetesen összefonódik az életveszélyes vállalkozás során.

Ennek a filmnek a megnézésétől is kicsit ódzkodtam, mert féltem, hogy elviselhetetlenül megrázó lesz számomra a látvány. Szerencsére a gyémántkeresésre befogottak valóban átérezhetően ábrázolt szenvedései között egy igazán pörgős és kalandos akciótörténet kerekedett ki. A főhős párosból végig inkább a családjáért aggódó afrikai férfihez húztam, mint a sztorivadász kalandorhoz, az ő boldogulását fajsúlyosabbnak és kiérdemeltebbnek tartottam. A végén pedig nem hagyott nyugodni a kérdés: vajon ennek a filmnek a megnézése után van bárki, aki továbbra is csillogó ékszerekre áhítozna?

Forráspont

Év: 1993

Rendező: James B. Harris

Főbb szereplők: Wesley Snipes, Dennis Hopper, Viggo Mortensen, Lolita Davidovich, Seymour Cassel

Jimmy szövetségi ügynökként kíméletlenül üldözi a bűnözőket, és céljai elérése érdekében néha megszegi a törvényt is. Egyik akciója során társát egy kisstílű bűnöző, Ronnie megöli menekülés közben. Jimmy bosszút esküszik barátja haláláért. Hamarosan kiderül, hogy Ronnie a kegyetlen pénzhamisító, Red végrehajtója volt. A két férfi között megkezdődik az élet-halál harc.

Egyszer nézhető, teljesen átlagos akciófilm a 90-es évekből, talán az szokatlan benne, hogy a bűnözők szakmai és magánéleti tevékenységét is kicsit megkedveltetősen mutatja be. A gengsztervezér viszont olyan széles gesztusokkal kommunikált, ami teljesen nevetségesen hatott, miközben tisztán látszott a színészen, hogy érzi, élete Oscar-díjas alakítását nyújtja. Ettől függetlenül valahogy több szimpátiát igyekszik ébreszteni a film ő és fiatal kollégája iránt, mint a zsaru felé, például ahogy próbál visszatalálni a feleségéhez, vagy csupán táncpartnernek fizet egy utcalányt, mást nem kíván tőle. Félre ne értsetek, a pasi különben tényleg röhejes, a film pedig felejthető.

Vadászat a Vörös Októberre

Év: 1990

Rendező: John McTiernan

Főbb szereplők: Alec Baldwin, Sean Connery, Sam Neill, Scott Glenn, James Earl Jones

A Vörös Október nevű szovjet atomtengeralattjáró az Egyesült Államok partjai felé tart. Jack Ryan, a CIA szakértője úgy gondolja, parancsnoka dezertálni akar. Valójában Marko Ramius kapitány át akarja játszani a modern hadieszközt az amerikaiaknak, hogy a szovjetek ne kerüljenek egyoldalú fölénybe. Az USA hírszerzése pedig támadásként értelmezi a gépóriás mozgását, miközben a szökést sejtő oroszok is üldözőbe veszik. A parancsnoknak minden leleményességét össze kell szednie, hogy kivághassa magát a kettős szorításból.

A korábban látott Jack Ryan-kalandokkal (Árnyékügynök, Férfias játékok) összevetve kijelenthetem, hogy ezt találtam, ha nem is a legizgalmasabbnak, de a legkülönlegesebbnek. A szuperügynök és érdemei ugyanis ezúttal háttérbe szorulnak, a fókusz pedig az orosz tengeralattjáró legénységén van. Mindig érdekes kísérlet összezárni megannyi eltérő jellemet, és figyelni, hogy feszülnek egymásnak az indulatok. Elismerésre méltó, hogy annyi más Amerikát dicsőítő, és Oroszországot ellenségként beállító művel ellentétben itt az oroszok közt is akad tisztességes ember. A cselekmény azonban gyakran unalmas, a megoldás pedig igencsak pátoszos.

Boszorkányvadászok

Év: 2013

Rendező: Tommy Wirkola

Főbb szereplők: Gemma Arterton, Jeremy Renner, Famke Janssen, Pihla Viitala, Peter Stormare

Miután gyerekként rákaptak a vér ízére, János és Júlia önbíráskodó bosszúállók lettek, a megtorlás elszánt angyalai. Ám sejtelmük sincs róla, hogy most ők válnak prédává, és a boszorkányoknál sokkal hatalmasabb gonosszal kell szembenézniük, a saját múltjukkal.

Rajongok a modern mesefeldolgozásokért, amik ötletes csavarokkal értelmezik át az unásig ismert történeteket, Jancsi és Juliska felnőttként boszorkányvadásznak állása pedig, ha belegondolunk, egyáltalán nem abszurd ötlet. A példás összetartást tanúsító testvérpár igazán menő fegyverarzenállal rendelkezik, a baljós középkori atmoszféra jól megfér a félkomoly hozzáállással, a vérengzést viszont kicsit soknak találtam. A legnagyobb pozitívum egyértelműen a háttérsztori megváltoztatása, sikerült értelmes magyarázatot adni a gyerekek erdőben hagyására, ami az addig szívtelennek tartott szülőket hősökké emelte, ezért pedig hálás köszönet illeti a készítőket!

Hétvégi mozi (Április 21. – Május 6.)

Péntek (04.21.)

Az utolsó szamuráj

Év: 2003

Rendező: Edward Zwick

Főbb szereplők: Tom Cruise, Watanabe Ken, Kato Koyuki, William Atherton, Timothy Spall

Az egykori polgárháborús hősnek, Nathan Algrennek Japánba kell utaznia, ahol a fiatal, Amerika-barát császár modern hadseregébe kiképzőtisztnek szerződteti. Az új haderőnek a régi hagyományokat tisztelő és követő szamurájokkal kell leszámolnia. Az első csapást maga Algren vezeti. Az elkapkodott előkészületek miatt hiába a modern fegyverzet, a szamurájok diadalmaskodnak, és Algren fogságba esik. A szamurájok parancsnoka azonban nem végez az idegennel, hanem megpróbálja megismerni. Az amerikai pedig lassan megtapasztalja, hogy a szamurájok értékrendje sokkal közelebb áll hozzá.

Na, már megint kinek a filmjét néztük? És lesz még… bár aztán egy kicsit leült az őrület, egészen most péntekig, mikor is országos tévépremierként vetítették le az M:I 5.-öt… Viccet félretéve nagyon szép, tanulságos film, azt hittem, unatkozni fogok rajta, de szerencsére nem így történt.

Az új világra emlékeztetett a témájában, miszerint egy idegen kultúrát érdemesebb volna megismerni, felfedezni, mint ész nélkül leölni vagy gyarmatosítani, csak sokkal izgalmasabb és kevésbé nyálas körítésben. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne mesélne meghatóan hősiességről, bajtársiasságról, és egy igen visszás helyzetből induló szerelemről. A csatajelenetek kemények, megmutatják a vért és a belsőségeket, ám mindezt olyan gyorsan fényképezve, hogy szinte fel se fogni, mi történik, így nem olyan sokkoló. Nem mellesleg visszahozta néhány aikidós emlékemet is, amikre nem olyan szívesen gondolok vissza, de kétségkívül volt haszna. 🙂

(U.i.: Már meg se jegyzem, hogy a japánul elhangzó részeket semmilyen módon nem közvetítették az egyszeri magyar néző felé. Az én anyukám mondjuk pont elég jól tud japánul, de feltételezem, nem ez az általános tendencia.)

Szombat (04.22.)

Jerry Maguire – A nagy hátraarc

Év: 1996

Rendező: Cameron Crowe

Főbb szereplők: Tom Cruise, Renée Zellweger, Cuba Gooding Jr., Kelly Preston, Jonathan Lipnicki

Jerry Maguire, a sikeres sportmenedzser egyszercsak rádöbben arra, hogy a sok munka és a pénz utáni kíméletlen hajsza kiölte belőle az embert. Egyetlen éjszaka alatt kiáltványt fogalmaz, melyet másnap mindenki kitörő lelkesedéssel fogad a munkahelyén. Hamarosan azonban rá kell ébrednie, hogy a szép elvek és a sikerorientált gyakorlat között áthidalhatatlan szakadék tátong – egyik percről a másikra kirúgják állásából. Cserbenhagyják ügyfelei, a neves sportolók és menyasszonya is szakít vele. Csak ketten állnak mellé: egy másodosztályú focista és a kisfiát egyedül nevelő bájos könyvelőnő.

Miután pénteken körülbelül éjfélig tévéztünk, másnap fel is keltünk ugyanígy tenni reggel 9-kor, amilyen időben utoljára valószínűsíthetően délelőtti rajzfilmblokkot bambulhattam. De hát ez van, egyes filmeket teljesen indokolatlanul diszkriminálnak lehetetlen, túl korai vagy kései időpontokba, ráadásul rendszeresen, úgy, hogy alig találni meg őket főműsoridőben.

Rátérve Jerry Maguire-re, szerethető, tipikusan amerikai életmese a számunkra felfoghatatlanul pörgő üzleti élet árnyoldalairól. A sportolók marketingje sem olyan téma, ami különösebben felcsigázna, de a filmnek sikerült izgalmasan bemutatnia. Jerry maga nagyarcú, ámde rendes fickó, így mikor belebegtették, hogy talán még megtérése után is csak érdekek vezérlik, eléggé csalódtam benne. Természetesen aztán mégis jól alakult, de addig is nehéz volt belegondolni, hogy mégse szívből szeretné a rendkívül helyes Renée Zellwegert meg a zabálnivaló kisfiút. Cuba Gooding Jr., mint feltörekvő futballsztár, nekem kicsit sok volt, a tipikus harsány fekete havert hozta, de Oscarral jutalmazták, úgyhogy megérte. Szerintem Tom is már rég megérdemelhette volna, ha nem is ezért, legalább másik filmjéért biztosan.

Nápolyt látni, és…

Év: 1972

Rendező: Bácskai Lauró István

Főbb szereplők: Váradi Hédi, Ernyey Béla, Halász Judit, Bujtor István, Páger Antal

Szegedi Anna, a nápolyi kiküldetésből hazatérő jogásznő válni akar ügyvéd férjétől, mert egy forró éjszaka óta állandóan a jóképű üzletkötőre, Laczkó Ferencre gondol. Laczkó eleinte le akarja rázni, de amikor megtudja, hogy Anna lesz a nápolyi kirendeltség jogásza, tervezgetni kezdenek és a férfi is válni akar. Felesége, Eszti Szegedi Péter ügyvédet bízza meg az üggyel, akitől nem csak jogi tanácsot kap. Így amikor kiderül, hogy a kirendeltség irodája Budapesten lesz, Laczkó hiába próbál visszatáncolni.

Estére is befért egy könnyed film, méghozzá retró és magyar – nálam ez a kombináció legtöbbször találó. Elbűvöl az a naivitás és egyszerűség, ami a hetvenes-nyolcvanas éveket jellemzi, az időt, amikor még ilyen ártalmatlan alkotásokban lehetett gondolkozni, mint ez is.

Jó, azért annyira nem ártalmatlan, még most is valamelyest tabudöntögetőnek tűnik ez a kavarósdi, keresztbe-kasul párcsere, csak már nem botránkoztat meg, inkább megmosolyogtat. Váradi Hédi és Ernyey Béla párosát végig nem tudtam megkedvelni, előbbi jó állású középkorú nőhöz nem illően rámenősen viselkedett, utóbbi pedig miután megadta magát, és nem menekült a nő elől, is úgy tűnt, mintha fanyalogva viselné a kapcsolatot. Ellenben Halász Judit és Bujtor István felettébb édesek voltak, szinte sajnálnánk, hogy megcsalják őket, aztán mindenki rájön, hogy sokkal jobb dolguk lenne egymás mellett. A tetejébe mindketten tőlük szokatlan szerepben kellett bizonyítsanak, az még hagyján, hogy Bujtor nem akciózhat, de, hogy Halász Jutka a gyerekdalok mellett felnőtteknek szóló filmekben is játszott, eléggé meglepett. Az meg nem semmi, hogy eladhattak egy filmet Nápollyal a címében úgy, hogy egy villanásnyit se mutattak az olasz városból!

Péntek (04.28.)

Ébredések

Év: 1990

Rendező: Penny Marshall

Főbb szereplők: Robin Williams, Robert De Niro, John Heard, Julie Kavner, Penelope Ann Miller

Dr. Malcolm Sayer a Baibridge-i Kórház ideggyógyászatára kerül. Az osztályon szinte teljesen öntudatlan, gyermekkoruk óta tetszhalott állapotban lévő betegeket kezelnek. Bár nem tudnak beszélni és érzelmeiket, gondolataikat más módon adják környezetük tudtára, Sayer meg van győződve róla, hogy ezek az emberek odabenn mégis élnek. A lelkes orvos egy olyan új gyógyszert fedez fel, amellyel vissza lehet hozni őket az életbe. Csodálatos ébredésnek lehetünk tanúi.

A következő hétvége egy csodálatos filmmel indult, amire korábban sose figyeltem fel, mert az ilyen kiemelkedő, ámde akcióban nem bővelkedő történeteket bezzeg egy évben jó, ha egyszer leadják. (Bocs, nem szidom tovább a tévét, csak mi tagadás, sok sebből vérzik.)

A Parkinson-kórról rengeteget hallani, azonban ilyen mélységig megmutatva nem találkoztam még vele. Megdöbbentő és szívfájdító volt látni, szerencsére mindezt imádnivalóan aranyos körítéssel tálalták. Robin Williamst, mint orvost, és páciensét, Robert de Nirot csak szeretni lehetett, mindketten annyira tisztalelkű karaktert jelenítettek meg. A többi beteg is számos szórakoztató jelenettel szolgált, frenetikus, mennyire élvezték a labdakapkodást és az egyéb egyszerű elfoglaltságokat. A vége sajnálatos, ugyanakkor így hiteles, egy ilyen súlyos betegséget sajnos nem lehet ennél hatékonyabban kezelni, bármennyire fontos lenne.

Szombat (04.29.)

Férfias játékok

Év: 1992

Rendező: Phillip Noyce

Főbb szereplők: Harrison Ford, Sean Bean, Patrick Bergin, Anne Archer, Thora Birch

Jack Ryan, aki CIA-ügynöki múltját már a háta mögött hagyta, Londonba utazik vakációra a feleségével és a kislányával. A volt hírszerző a Buckingham-palota előtt a kellős közepébe csöppen egy terrorista-támadásnak, melynek célpontja a királyi család egyik tagja. Ryan, bár megsebesül, bátor közbelépésével meghiúsítja a merénylők tervét, és mindenki hősként rajongja körül. Kivéve természetesen azt az ír fanatikust, akinek a fivérét az akció során önvédelemből megölte. A bosszúszomjas terroristák Ryant és családját szemelik ki következő célpontjuknak.

Harrison Ford is olyan színész, aki jól válogatja meg, mihez adja nevét, és bármiben is játszik, szeretjük. Ezen filmje ettől még nem emelkedik ki a minőségin belül legsablonabb akciómozik közül, amit egyszer meg lehet nézni, de nem maradandó.

Van látvány, van feszültség, van megmentésre váró feleség és gyerek, van motivációval rendelkező gonosz (Sean Beant néha még sajnáltam is, valahogy az volt az érzésem, mintha mindig a bűntársai rángatnák), aztán mégis kicsit már elavultnak tűnik. Kicsit fel van fújva minden, kicsit hatásvadász, néhány szereplőről már nem tudod követni, hogy ki, egy idő után pedig várod, hogy vége legyen. Ettől még jó, színvonalas, csak nem mutat semmi újat.

(Ja, és egy kérdés: ez a Jack Ryan, akit Ford játszik, ugyanaz akit Chris Pine az Árnyékügynökben? Az is ugyanez a kategória, csak az pár éve készült, úgyhogy attól többet vártam.)

Vasárnap (04.30.)

Kétarcú január

Év: 2014

Rendező: Hossein Amini

Főbb szereplők: Viggo Mortensen, Kirsten Dunst, Oscar Isaac, Daisy Bevan, David Warshofsky

1962 nyarán, európai vakációjuk során Athénba utazik a karizmatikus Chester, és vonzó felesége Colette, ahol találkoznak egy görögül beszélő amerikaival. Rydal, aki idegenvezetőként dolgozik és nem utolsó sorban turistahölgyek társaságát keresi, elfogadja az elbűvölő asszony vacsorameghívását, hogy a jómódú pár közelébe kerülhessen. Amikor a hotelbe érkezik, a pillanat hevében Chester ráveszi, hogy segítsen eltüntetni egy eszméletlen férfi testét, aki állítólag megtámadta őt. Hármójuk sorsa ettől kezdve menthetetlenül összefonódik.

Jól indult a történet, régi thrillereket idéző atmoszférával, lenyűgöző helyszínekkel, többoldalú karakterekkel, és egy váratlan bűnténnyel, aztán kicsit követhetetlenné és kifejtetlenné vált.

Az egyik problémám, hogy nem bontakozott ki igazán a szerelmi háromszög, nem láttunk semmi konkrétat, elsöprő erejű érzelmeket Kirsten Dunst és Oscar Isaac között, ami előrevetíthetne egy végzetes féltékenységi tragédiát. A nő túl hamar sorra kerülő kiiktatása után pedig szintén érdekes lehetne a két férfi közti “se veled, se ellened” típusú szövetkezés, csakhogy minden szereplőhöz egy kis fenntartással tudtam csak viszonyulni. Ennek ellenére végig képes voltam inkább Isaacnek, mint Viggo Mortensennek szurkolni, végül ő is járt jobban, csak ahhoz képest mégsem elég jól. Athén és Isztambul viszont pazar díszletként szolgál, és a filmes kellékek, különösen a színhasználat, teljesen el tudták velem hitetni, hogy akár a hatvanas években is forgathatták volna a filmet.

(A stáblista olvasása közben esett le, hogy a film Patricia Highsmith regényéből készült, aki A tehetséges Mr. Ripley-t is írta. Nekem az jobban tetszett, mert ugyan abban sem egy azonosulható főhőssel kell számolni, összetettebb, eredetibb sztori.)

Hétfő (05.01.)

Az ördög maga

Év: 1997

Rendező: Alan J. Pakula

Főbb szereplők: Harrison Ford, Brad Pitt, Margaret Colin, Natascha McElhone, Treat Williams

Tom O’Meara átlagos New York-i rendőr, átlagos családdal és az átlagosnál mélyebb érzelmekkel. Ezek az érzelmek motiválják akkor is, amikor megesik a szíve egy magányos északír emigránson, Rory Devaney-n, és úgy dönt, a családjába fogadja. Tom közvetlen környezete a házigazdához hasonlóan nemcsak befogadja, de meg is szereti az új jövevényt, a fiú pedig mindent megtesz azért, hogy meghálálja a bizalmat. Rory igazi múltja azonban mindvégig rejtve marad a rendőr előtt, mint ahogyan az ok is, amely őt Amerikába hozta…

Két nappal előtte láttam a másik Harrison Ford-filmet, a Férfias játékokat, úgyhogy mostanra némileg összefolyik a kettő, ám annyi biztos, hogy ezutóbbi az egyedibb, mélyebb mondanivalójú történet az egyébként hasonló felütésű alkotások közül.

A szinopszis alapján azt hittem, a rendőrrel és családjával együtt kezdünk majd ráébredni, hogy a házukba fogadott fiú igazából bűnöző. Úgy talán izgalmasabb lett volna, így azonban jobban együtt lehetett érezni Brad Pitt-tel, aki egyáltalán nem az ördögöt magát, hanem egy rossz társaságba sodródott, de igazán jóravaló srácot formált meg. Szépen alakult a két férfi közti bizalom, mindkettejük álláspontját meg lehetett érteni, ha ellentétes érdekeket képviseltek is. Egyedül azt sajnálom, hogy a rendőr családja kábé a felétől nem szerepelt, a lányai köré még izgalmas szálakat lehetett volna felhúzni. (Én valami olyasmit feltételeztem, hogy a legidősebbnek megtetszik a vendégük, úgyis annyit cukkolták a húgai a fiúügyeivel. Na, de ez már csak az én regényes képzeletem megindulása.)

Szombat (05.06.)

Üzenet a palackban

Év: 1999

Rendező: Luis Mandoki

Főbb szereplők: Robin Wright Penn, Kevin Costner, Paul Newman, John Savage, Illeana Douglas

A válásán kesergő Theresa Osborne életét két dolog tölti ki: a kisfia, Jason és a munkája a Chicago Tribune riportereként. Egy magányos tengerparti sétája során talál egy palackot, benne megindító, szenvedélyes hangú üzenettel. A levél költőisége és fájdalma szíven üti Theresát, és szinte beleszeret a férfiba, akit sosem látott. Aztán, ahogy jó riporterhez illik, nyomozni kezd a különös írás szerzője után. Hamarosan kiderül, hogy hasonlóan sebzett emberrel hozta össze a sors. De Garret Blake még Theresánál is eltökéltebb a fogadalmában, miszerint többé nem lesz szerelmes.

Bejegyzésem harmadik taglalt hétvégéjén szégyenszemre csupán egyetlen filmet sikerült megtekintenem, és azzal se vagyok nagyon kibékülve, mert számomra ez már nagyon a giccs határát súrolta.

Az elején természetesen az én érdeklődésemet is felkeltette a palack története, ki is üzenhetett kinek egy ilyen nem éppen modern és felhasználóbarát levelezési módszerrel. A megoldás azonban hamar adódott, nem a rejtély volt a központi dilemma, csak annak elindítója, és utána elég kiszámíthatóan peregtek az események. Percig nem volt kérdés, hogy Kevin Costner néhai kedvesének szánódott a rendhagyó irat, ahogy az sem, hogy Robin Wright Penn-nel fülig egymásba fognak habarodni, érzelmeiket persze sokáig fékezni akarva.

Mindez gyönyörű is lehetne, csak én kicsit eltúlzottnak éreztem a szentimentális nagymonológokat és a történetet előre nem vivő együttüldögéléseket. A férfi ráadásul zavaró módon vagy érzelemmentesen kommunikált, vagy úgy, mint egy gyengeelméjű, most nem bántásból, de a vidék fia a nagyváros csodáira majdhogynem úgy reagált, mintha egyenest a középkorból csöppent volna korunkba. Az ilyen románcoknak pedig úgyis mindig tragikus a vége – megsirattam, de kellett is, ha már korábban nem adódott súlyos konfliktus. Azt is hamar elintézték, hogy a nő megtalálta a pasi leveleit, ezért kereste fel, és erről botor módon nem tájékoztatta. A nő is lehetett volna őszinte, de a pasi is magára vessen: igazán nagyon különleges és romantikus palackba zárt üzenetet küldeni, de ha az ember azt szeretné, hogy a címzettjéhez mindenképp eljusson, más kezébe pedig semmiképp se, talán nem ez a legmegfelelőbb, nincs igazam?!

Hétvégi mozi (Március 24. – Április 2.)

Péntekek (03.24 és 31.)

Csak színház és más semmi

2. évad 5. és 6. rész

Na, hát ennek is vége van, ami egyik oldalon szomorú, másik oldalon meg végtelenül fárasztó volna továbbhúzni a bonyodalmakat. Harmadik évadra ettől még van esély, lehetne még fokozni – igazából nem tudom, hogy viszonyuljak hozzá, tényleg rettentő fárasztó, ugyanakkor könnyed, kellemes, izgalmas, szerethetőek a szereplők, és egyszerűen biztonságérzetet ad, hogy van mit várni péntek esténként.

Visszatérve a finálé két utolsó felvonására, tényleg ügyesen helyreigazították a szálakat, bár többnél hiányérzetem van, vagy máshogy oldottam volna meg, de így is jó. Sokáig képtelennek tűnt, de végül mégiscsak jogosan lehetett sejteni, hogy Lilinél sincs baba, és tulajdonképpen érthetően meg is volt magyarázva. Az kezdett gyanússá válni, hogy sose beszélt igazán szívvel a terhességéről, mindig úgy, mintha valóban teherként élné meg. Persze meghatóra sikerült volna, ha kiderül, hogy Máté az apa, de ha minden jól alakul köztük, majd úgyis várnak gyereket együtt, ilyesfajta komplikációk nélkül.

Petrának, aki körül több férfi legyeskedett, mint értékelni tudná, szívem szerint más befejezést szántam volna. Dénes a maga módján aranyosan szerencsétlen, és hozzá direkt szorítják a néző szívét, mikor a gyerekek panaszkodnak, vagy családi fotókat mutatnak, mégis azt érzem, hogy ez így már nem működik, bár nem az én dolgom eldönteni. Danit bár bírtam az első évadban, most eléggé bosszantott a visszatérése, talán egyszerűbb lett volna korábban lezárni a dolgokat, és végleg hagyni elmenni a srácot. Minden keservem csak azért hangzik el, mert Miklós végig olyan kedves, türelmes, lovagias és vicces volt, hogy Petra megütötte vele a főnyereményt, aztán mindent elrontott maga körül. A másik szál, ami nem záródott elég ütősen, az Nóri diadala Edit fölött, Edit nem került akkora megaláztatásba, mint megérdemelte volna. Ja, és még azt is sajnálom, hogy Dobó Kata karaktere csak nyúlfarknyi szereplést kapott, kíváncsi voltam, körülötte lesz-e nagyobb bonyodalom.

Összességében azért elégedett vagyok, végül sikert aratott mindkét előadás, és amit a legfontosabbnak érzek: ezekben a részekben már szimpatikusabbak voltak a szereplők. Valahogy előtte, pl. mikor Alinda áskálódott Lili ellen, egyik félnek sem tudtam drukkolni, sokkal inkább éreztem, hogy nem bírom elviselni, de azért lássuk, mi lesz belőle. Itt azonban már akit csak lehetett, pár fokkal jobban kedveltem, és azt kell mondjam, most egy kicsit hiányozni fog a széria.

Péntek (03.24.)

Érkezés

Év: 2016

Rendező: Denis Villeneuve

Főbb szereplők: Amy Adams, Jeremy Renner, Forest Whitaker, Michael Stuhlbarg, Abigail Pniowsky

Földönkívüliek érkeznek bolygónkra. A hadsereg vezérkara egy brilliáns nyelvész, Dr. Louise Banks segítségét kéri, hogy kommunikálhassanak az idegenekkel – a cél, hogy megtudják az érkezés okát. A tudós minden erejével azon munkálkodik, hogy szót értsen a vendégekkel, ám munkája során az apró részekből összeáll számára az űrlények érkezésének valódi célja…

Nem is kérdés, hogy ezt a filmet vártam az egyik legjobban a tavalyi bemutatók közül, és nem csalódtam, felemelő élményt okozott. Pont az arany középpontja az űrlényes sci-fiknek, mikor az idegenek nem gyilkos pusztítók, de nem is pátyolgatásra szoruló cukiságok.

Az egész, ahogy megalkották a heptapodok kommunikációját, fantasztikusan eredeti, szívesen belemásztam volna jobban a felépítésébe és megfejtésébe, de megértem, ha erre nem volt elég idő és kapacitás. A csavaros megérzéses szál is felettébb érdekes: akár ufók nélkül is megérne egy külön filmet látni ezt a nőt, akinek fásultan kéne elvégeznie egy szinte lehetetlen feladatot, ráadásul a gyereke elvesztése óta nincs is nagyon értelme az életének, aztán leesik, hogy ohó, ez nem egészen így történik…

Amy Adams alakítása nagyszerű, Jeremy Renner a feszült helyzeteket is fel tudja dobni egy poénnal, sajnos összhangot sokat, de romantikát keveset éreztem a párosukban. Az akciózás a végén is kicsit hirtelenül zajlott, ám mindezek ellenére remekül összerakott film, és bár többnyire nyugtalanító atmoszférájú, a megnézése után mégis nyugalom költözött belém.

Szombat (03.25.)

Született július 4-én

Év: 1989

Rendező: Oliver Stone

Főbb szereplők: Tom Cruise, Willem Dafoe, Kyra Sedgwick, Raymond J. Barry, Jerry Levine

Ron Kovic lelkes, hazáját szerető ifjúként önkéntesnek jelentkezik a hadseregbe, hogy a vietnami háborúban szolgálja Amerikát. Az egyik összecsapásban szerzett súlyos sebesülés azonban kettétöri az életét. Félig bénán, élete végéig tolókocsihoz kötve tért haza. Ahogy a háborúban, úgy otthon is gyötrelmek sorozata várja: meg kell szoknia nyomorékságát, be kell illeszkednie családjába, környezetébe. Csak lassan ismeri föl, hogy nem a körülötte lévő világ változott meg, hanem ő maga. Ron az egyik legismertebb háborúellenes aktivista lesz.

Most már csak megnézzük a nagyobbik húgommal Tom Cruise filmművészetének összes darabját, amihez a tévéműsor rendesen szolgáltat is lehetőséget. Ez a filmje speciel annyira nem vonzott, nem kedvelem a háborús alkotásokat, de megnézve elismerem, hogy kiemelkedően fontos és hogy mást ne mondjak, kihagyhatatlan.

Szerencsére lényegében nem a háborút, hanem az utóhatásait taglalta, mert azt a kevés harctéri és kórházi jelenetet is alig bírtam gyomorral. Az is imponált, hogy hősünk nem egy elérhetetlen eszménykép – bár ifjúsága pontosan azok a klisék szerint telik, ahogy az ideális amerikai iskolásfiúé kell, a csatából egy valóságos, nem makulátlan, megtört lélek tér haza. Húsbavágóan hitelesen részletezi a film, milyen egy élete elején álló fiatalnak megbénulni egy harcban, ahol semmi értelmeset nem vitt véghez, és mindettől eltekintve hazájában mégis ünnepeltté válni. Körítésül pedig áthatja az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek korszelleme, a zenék, a ruhák, a frizurák, a tárgyak, és ez a nosztalgikus hangulat az, amitől nem lehangoltságban telik el a játékidő, hanem szolgáltat felszabadult perceket is.

Csütörtök (03.30.)

Mint a villám

Év: 1990

Rendező: Tony Scott

Főbb szereplők: Tom Cruise, Nicole Kidman, Robert Duvall, Randy Quaid, Cary Elwes

A Daytona 500 autóverseny egyike a legkeményebbeknek. Csak a legedzettebb és legtapasztaltabb pilóták vághatnak neki a siker reményében. Cole Trickle, a reményteljes fiatal autóversenyző, aki élete legnagyobb próbatételére készül, és legnagyobb ellenfele súlyos balesetet szenvednek. Egy vakmerő pilóta azonban sohasem hagyja annyiban.

Míg a Született július 4-én csak látszólag hősmese, a soron következő Tom Cruise-filmünk valóban az. Olyan felnőtt gyerekeknek készült látványmozi, aminek jobban belegondolva nincs nagyobb sztorija és tanulsága a Verdáknál, mégis jó elnézni, mert nem kell agyalni rajta, csak kikapcsolódni.

Engem amúgy nem különösebben nyűgöznek le az autók (bár egynéhány gyönyörű darabnak én sem tudok ellenállni), így a versenypályán játszódó jelenetek alatt javarészt unatkoztam, mintsem tövig rágtam volna a körmömet. Ez persze nyilván annak is betudható, hogy a korabeli akciódramaturgia nem igazán elégíti ki a mai felgyorsult világ igényeit. Minden műben inkább az érzelmi oldalt keresem, ezért ne vessen meg senki, szerencsére itt meg is találtam. A Nicole Kidman alakította orvosnővel kamaszosan bájosan alakult a románc, na és mindig szebb egy filmes szerelmet azzal a tudattal nézni, hogy az a valóságban is létrejött (még ha már rég vége is van). Azt is hihetően mutatta be a történet, mennyire dobálják a nagyöregek egyik feladatból a másikba a tehetséges, de önállótlan ifjú reménységet, de örvendetes, hogy bár tényleg senki sem szent, azért nincs is igazi rosszakaró köztük.

Szombat (04.01.)

Kockázatos üzlet

Év: 1983

Rendező: Paul Brickman

Főbb szereplők: Tom Cruise, Rebecca De Mornay, Joe Pantoliano, Richard Masur, Bronson Pinchot

A jómódú családból származó 17 éves Joel úgy érzi, végre eljött az ő ideje, amikor szülei egy hétre elutaznak nyaralni, őt pedig egyedül hagyják előkelő chicagói házukban. A fiú első dolga, hogy telefonál egy call girl-ért. A lány megérkezéséig izgalmában többször is elképzeli a rá váró gyönyöröket, ám attól a perctől kezdve, hogy a gyönyörű Lana belibben az ajtón, minden másképpen alakul. Joel hamarosan felnőtté válik, a meleg családi fészek pedig bordélyházzá. A mama műtárgyai eltűnnek, a papa Porschéja pedig hamarosan a Michigan-tó fenekén köt ki.

Nem áprilisi tréfa, hogy még egy Tom Cruise-film idefért, már csak a változatosság kedvéért. A Kockázatos üzlet megtekintéséhez ráadásul elég későig kellett fent maradni, köszönhetően a barátságos műsorszerkesztésnek, de megérte (és most ne menjünk bele abba, hogy aki technikai zsenibb, az felveszi, és megnézi emberi időben – meg abba se, hogy anyukám szerint ez a legsilányabb Cruise azon filmjei közül, amiket látott).

Ha már a bolondok napjánál tartunk, ez tényleg jó értelemben nem normális film, de attól még romantikus, fiatalos, pezsgő, szóval tulajdonképpen egész szerethető. Nem kell és nem is lehet komolyan venni se a hebrencs, hormontúltengéses tinifiúkat, se az enyhén kleptomániás, de jószívű call-girlt, ahogy a gonosz stricit és a sznob szülőket sem. Valamilyen szinten ez is mese sok marhulással nyakon öntve: a pórul járt luxusautót kihúzzák a vízből, az ellopott bútorokat visszavásárolják, az üvegtojás is megkerül, ha egy hajszálvékony repedéssel is, a heccből kötött kapcsolat pedig úgyis átformálódik igaz szerelemmé.

Vasárnap (04.02.)

Kopogd le a fán!

Év: 1954

Rendező: Melvin Frank, Norman Panama

Főbb szereplők: Danny Kaye, Mai Zetterling, David Burns, Torin Thatcher, Leon Askin

Jerry Morgan, az amerikai hasbeszélő Párizsban dolgozik. Egy napon a munkahelyén különleges képességeit kihasználva beszélgetni kezd két fabábujával. Főnöke attól tart, hogy Jerry idegösszeomlást fog kapni, így elküldi Zürichbe, hogy ott pszichiátriai kezelésben vegyen részt. Utazásáról azonban egy nemzetközi kémhálózat is értesül, és egy titkos fegyver terveit rejtik fabábuinak fejébe..

Korábban már láttam ezt a filmet, talán nem is egyszer, de örömmel néztem újra, mert ízig-vérig a megunhatatlan kategóriába tartozik. Nem állítom egyöntetűen, hogy régen jobb filmek készültek, hisz a mai akciójelenetek általában ütősebbek, a vászonra vihető látványvarázslatoktól eldobom az agyam, és egyszerűen örömteli figyelni, hogy mindig lesznek új, eredeti ötletek a nap alatt. Viszont azt hiszem, biztosan kijelenthetem, hogy régen jobb vígjátékok készültek, mikor még nem a morbidságra vagy az obszcenitásra próbáltak mindent kihegyezni (természetesen tisztelet a kivételeknek). A Kopogd le a fán! magasiskolája a mozi aranykorának.

Nem is tudom, hogy foglalhatnám össze úgy, hogy ne kezdjek lépten-nyomon idézgetni, annyi emlékezetes geget felvonultat a pillanatra sem lankadó cselekmény. Danny Kaye viszi a hátán a történetet, hol férfias, hol esetlen, hol magabiztos, hol tehetetlen, de töretlenül szórakoztató, és a többi szereplő szinte mind az ő tempójához alkalmazkodik szolgálatkészen. Fergeteges, mégis tüneményesen ártalmatlan minden helyzet, akár az imádott nőt nem sikerül meghódítani (Mi csak együtt aludtunk! Akarom mondani, mi csak együtt zuhanyoztunk! De mi egyébként nem is ismerjük egymást!), akár a menedzserrel akadnak nézeteltérések (Ne mondd azt, hogy gyomor!), vagy éppen gyilkosság vádjából kell kimenekülni (Persze, mindenhol hullák vannak! Itt is van egy kibelezett! – kinyitja a szekrényt, és elhűl). De említhetném még a groteszk neveket, a balettet, az autón átmászást, a hipnózisban újra gyerekké változást, a kocsmanótát, de nem akarom ellőni az összes petárdát, így végszóul csak annyit mondok: ebben a tökéletes komédiában minden nagyon Gromek.

Hétvégi mozi (Március 9-19.)

Hosszúra nyúlt iskolai feladatok miatt ezúttal összevontam az elmúlt két hetet – ami olyan szempontból nem is baj, hogy pl. a sorozatrészek úgy összefolytak, hogy könnyebb egyben beszélni róluk. Egyébként itt már tényleg nem beszélhetünk hétvégéről, köszönhetően egy állami munkaszüneti napnak és egy suliidőben tartott matekversenynek, mikor is elég volt csak arra bemenni.

Csütörtökök (03.09 és 16.)

Tóth János

1. évad 1-2. rész

Év: 2017-

Rendező: Lakos Nóra, Nagypál Orsi

Főbb szereplők: Mucsi Zoltán, Csémy Balázs, Bozó Andrea, Rujder Vivien, Csoma Judit

A Munkaügyekből jól ismert Tóth János élete válságba kerül. Miután Jánost munkahelyéről kirúgják, és anyja összeköltözik húsz évvel fiatalabb szeretőjével, hősünk kénytelen 55 évesen új életet kezdeni. Elhagyja a családi fészket és összebútorozik vidéki unokaöccsével, Molnár Balázzsal. Az agglegény János, akiről egész életében anyja gondoskodott, és a fiatal vidéki fiú, aki épp most kezdi gyógyszerész tanulmányait a fővárosban, együtt indul el a felnőtté válás rögös útján. 

Nagyon szerettem a Munkaügyeket, de az utóbbi időben annyira már nem követtem, azt sem tudom, hogyan ért véget. Ötletesnek tűnt, hogy külön sorozatot szenteljenek az egyik legemlékezetesebb karakternek, az állandóan aggódó, gyógyszerfüggő Jánosnak, viszont utána rögtön az jutott eszembe, hogy ugyanígy fogadnék egy Imre, Róbert vagy Timike spin-offot, végkövetkeztetésül a Munkaügyek humora a sok különböző szélsőséges jellem összekerüléséből adódott, amiből nem lehet csak úgy kiragadni egyet.

Szóval viccesnek vicces így is, el lehet nézni, ahogy a frissen elbocsátott János egyszerre tengődik nyugdíjasként és pályakezdőként, de nem fergeteges, mint az elődje, és valahol nagyon elkeserítő is. Az már látszik, hogy ez egy sokkal érzelmesebb történet, köszönhetően az unokaöcsnek és vonzalmaik tárgyának, akik ráadásul anya és lánya, de még nem látom előre, hogy mennyi helyzetet lehetne felhúzni köréjük.

Nem tudom, hogy nézzem-e tovább, mert annyira nem szórakoztat, ám amibe az ember belekezd, azt nehéz abbahagyni. Persze az is jelent valamit, hogy apukám, velem ellentétben, nem bírt végignézni egy részt se, pedig egy ötvenes férfi megpróbáltatásai hozzá nyilván sokkal közelebb állnak.

Péntekek (03.10 és 17.)

Csak színház és más semmi

2. évad 3-4. rész

Az MTV másik szériája szerencsére továbbra is tartja a színvonalat, sőt egyre izgalmasabbá válik. Fel sem fogtam, hogy már csak két rész van hátra, amikben ütősen el kéne varrni a szálakat.

Alindáért és Barnáért fáj a szívem, mondjuk, inkább Barnáért, mert Alinda nem kellett volna annyit hazudjon. Persze értem, hogy csak örömet akart okozni a férjének, és remélem, az évad végére tényleg összejön nekik a gyermekáldás. Ha már hazugságnál tartunk, az Edit holléte körüli füllentés elég necces, Nóri rájöhetne már, hogy nem kéne bíznia Kittiben, akit különben is leüthetne valaki. Esetleg leüthetnék egymást Ivettel, a mindenkire rámozduló, sikerhajhászó új színésznőcskével, ő is többször kivágta a rezet.

Örülök, hogy a két kedvenc cselekményszálam, Petráéké és Liliéké is fordulóponthoz érkezett. Petrától váratlan, de nagyon bátor lépés volt, hogy bevallotta, nem ő írta a darabot. Miklós miatt sem kell főjön már a feje, sejteni lehetett, hogy a lány, akivel látta, nem a párja, viszont én továbbra is tartok tőle (meg ismerem a forgatókönyvírói húzásokat), hogy nem fog zökkenőmentesen dúlni a láv. Máté is végre kinyilvánította Lili iránti érzéseit, Peti visszatérése pedig felerősítette, hogy hiába volt szerethető az első évadban, nem ő a megfelelő társ a lánynak. Valószínűleg Mátéról fog kiderülni, hogy a gyerek apja, bár már az is megfordult a fejemben, hogy Lili igazából nem is várandós.

Meglepetésként érkezett Alinda régi színész barátnője, kíváncsi vagyok, körülötte mi lesz a bonyodalom, és fog-e kapcsolódni más szereplőkkel is. Akadnak még olyan történések, mint a kompromittáló fotó Dénesről, de szerintem az ilyesminek nem lesz akkora tétje, csak a humor felturbózására szolgál.

Szombat (03.11.)

Ne hagyd magad, Bill!

Év: 2007

Rendező: Melisa Wallack, Bernie Goldmann

Főbb szereplők: Aaron Eckhart, Elizabeth Banks, Logan Lerman, Jessica Alba, Timothy Oliphant

Billnek elege van a munkájából, a feleségét in flagranti éri egy helyi hírszerkesztővel az ágyban, ezért aztán nincs a legjobb passzban. Az élet azonban hamarosan kárpótolja eddigi szenvedéséért, bármilyen furcsa, egy problémás tinédzser és egy ármányos eladónő, Lucy lesz az ír lelki sebeire.

Soha korábban nem hallottam erről a filmről – mondjuk, meg is értem, miért nem nyomatják annyira. Egyszer meg lehet nézni, vannak jó pillanatai, de összességében olyan kis semmilyen.

Mindig motiváló látni, ha egy ember a gödör aljáról indulva talpra áll, csak az a bökkenő, hogy Bill nem tudja magát eléggé belopni a néző szívébe. Ennek ellenére valamiért mégis lehet neki szurkolni, többek közt, hogy visszataláljon szintén nem igazán szimpatikus feleségéhez. A show-t úgyis mindig ellopta a nyomulós kissrác, és annak csatolt része – nem értem amúgy, miért nem inkább előbbi szerepel a plakátokon, így mintha azt próbálnák belebegtetni, hogy Bill esetleg összejöhet utóbbival, holott ez némi poénkodáson kívül sehogyan nem mutatkozik meg.

Aztán emlékezetes jeleneteket sem sikerült igazán összehozni: már ha nem számítjuk a gyerek női fehérneműs táncának kelletlen retinába égését, hőseink újra és újra ugyanazokat a köröket róják. A vége sem éppen megnyugtató: ha Bill nem akar se a fánkos, se a bankos pasi lenni, akkor mit tervez kezdeni az életével?

Kedd (03.14.)

Forráskód

Év: 2011

Rendező: Duncan Jones

Főbb szereplők: Jake Gyllenhaal, Michelle Monaghan, Vera Farmiga, Jeffrey Wright, Michael Arden

Bombamerényletet követnek el egy vonat ellen. A titkosszolgálat embere, Colter Stevens százados ott volt a vonaton. Feladata, hogy azonosítsa a merénylőt, aki újabb akcióra készül. A Forráskód nevű szupertitkos program segítségével Stevenst újra és újra visszaküldik a szerelvényre, hogy megtalálja a merénylőt. Minden alkalommal újabb bizonyítékra bukkan, ám a merénylőnek sikerül elmenekülnie. Minél többet tud meg róla, Stevens annál biztosabb abban, hogy meg tudná akadályozni a robbanást, ha egyszer nem futna ki az időből.

Na kérem szépen, ilyennek képzelem a tökéletes thrillert. A Non-stop forgalmas tömegközlekedési eszközön való tetteskeresését ötvözték A holnap határa állandó újrakezdésével, és milyen frenetikus lett a végeredmény!

Az elején ugyan nehezen tisztul ki a kép, de utána roppant érdekes együtt összeállítani a részleteket hősünkkel, és figyelni, milyen szellemes praktikákkal viszi előbbre az igencsak korlátolt határidejű nyomozást. Bár nincs lehetőség a vonat elég utasát mélyrehatóbban megismerni ahhoz, hogy mindenki igazán gyanússá váljon, a valódi tettes kiléte így is váratlan, ugyanakkor kézenfekvő. A befejezést többféleképpen is lehet értelmezni: engem leginkább a Vanília égboltra emlékeztetett, Colter benne maradt az “áloméletben”, hisz a valóságban már nem tudott volna teljes értékű emberként létezni.

Jake Gyllenhaalt, mint századost már akkor kedvelni lehet, mikor még semmit sem tudni a karakteréről, parancsnoka elsőre ridegnek tűnik, később teljes értékű társává válik, a Michelle Monaghanből sugárzó őszinte jószívűségtől pedig a legnagyobb káosz közepette is képtelenség nem azt érezni, hogy minden a legnagyobb rendben. Mindent összevetve a Forráskód biztos helyet foglalt el abban a fejbéli elismert filmes dobozomban, ahol többek közt a Lopott idő, az Eredet és a Szemfényvesztők.

Szerda (03.15.)

Amerika Kapitány – Polgárháború

Év: 2016

Rendező: Anthony Russo, Joe Russo

Főbb szereplők: Chris Evans, Robert Downey Jr., Sebastian Stan, Daniel Brühl, Scarlett Johansson

Amerika Kapitány az újjáalakult Bosszúállók csapatának élén próbál gondoskodni az emberiség biztonságáról. Azonban egy újabb incidens következik be, amelynek nem várt következményei lesznek. A Bosszúállókon egyre nő a politikai nyomás, hogy egy kormányzati szerv irányítsa őket, akiknek be kell számolniuk akcióikról. Az új rend megosztja a szuperhősöket, a csapat két részre szakad. Az egyik csoport élén Steve Rogers áll, aki úgy véli, a Bosszúállóknak szabadon kellene tevékenykednie, hogy védelmezhessék az emberiséget. A másik frakció élén Tony Stark, aki az irányítás és elszámoltathatóság eszméjét támogatja.

Nemzeti ünnepünkön már megbocsássatok, de kissé másféle forradalmat ünnepeltem. Kedvelt szuperhőseink súlyos nézeteltérése jogosan osztotta meg a közönséget: egyik oldalon bitang jóra sikeredett, nem is lehetett volna máshogy, másfelől irgalmatlan hosszúnak érződött, és mintha egyszerre futott volna három különböző film.

Elkezdődik ugyanis egy főként tárgyalótermekben zajló, felettébb lehangoló politikai drámával, ami később kicsúcsosodik egy nem éppen vérre menő, de kétségkívül látványos fizikai összecsapásban. Ez a küzdelem korántsem játszik akkora szerepet, mint azt az előzetesek alapján gondolni lehetett, ám ez nem feltétlen baj. Sokkal lényegesebb ugyanis a háttérbe szorítani próbált újraösszekovácsolódás Steve és Bucky között, ebben jelenik meg, hogy ez mégiscsak az Amerika Kapitány záródarabja.

Meglepően jól kezelték a népes szereplőgárdát, mindenki megkapta a maga problémáját és érvényesülését, ám ez nem jelenti azt, hogy ne félnék, hogy oldják majd meg az egyre csak bővülő csapat egyenrangú részvételét a Végtelen háborúban. Már itt is felvetődtek kétségeim az új tagokkal kapcsolatban, főleg Pókembert nem kéne még ide is beerőltetni. (Adjunk hálát az égnek, legalább Thort nem kellett elviselni.)

Egymás csépelése között az is elkerüli a figyelmet, hogy van igazi ellenség is, aki ugyan röhejesnek tűnik, mikor oroszul hadovál a varázskönyvéből, de legalább nem holmi világot “csak, mert nincs jobb dolgom” alapon uralni vágyó galaktikus úr, hanem fájdalmas múltú hús-vér ember. Ha pedig muszáj volna eldöntenem, hogy ki mellé állok a nehezen megítélhető konfliktusban, azt hiszem, mégis inkább a Kapitányt mondanám, hisz Vasembernek, bármennyire laza is még mindig, azért rendesen elborult az agya.

Péntek (03.17.)

Jack Reacher – Nincs visszaút

Év: 2016

Rendező: Edward Zwick

Főbb szereplők: Tom Cruise, Cobie Smulders, Danika Yarosh, Aldis Hodge, Patrick Heusinger

Susan Turner hadnagyot, aki Jack Reacher régi nyomozóegységének jelenlegi vezetője, letartóztatják hazaárulásért. A férfi nem kételkedik a nő ártatlanságában, de ahhoz, hogy ezt bizonyítani tudja, ki kell szabadítania őt a börtönből, és fel kell tárnia egy nagyszabású kormányzati összeesküvést. Az események gyorsan eldurvulnak, és a szökésben lévő páros számára már nem csupán a saját nevük tisztázása a tét, hanem az életük is. A nyomozás során Reacher olyan titokra bukkan, amely örökre megváltoztathatja az életét…

Mivel a színházas sorozat egy epizódja barátságtalanul rövid ahhoz, hogy egészestés programot nyújtson, bőven belefért még Tom Cruise legfrissebben kijött filmje.

Akciódús, fordulatos folytatás, ettől még nekem a Jack Reacher első része jobban tetszett. Abban nem egyszerűen okosabban felépített rejtély állt a középpontban, hanem még az egész újdonságként hatott. Izgalmasabb volt egyáltalán megismerni, ki is az a Reacher, és miben különbözik más akcióhősöktől. Pozitívumként jegyezném meg viszont, hogy Cobie Smulders katonanőjének személyében egyenrangúbb partnert adtak mellé, mint a Rosamund Pike alakította ügyvédnő az előzményből. Meg kell említenem azt is, hogy ugyan bejön, mikor egy komoly felnőtt egy gyerekkel kell együttműködjön, a dacos tinilány lényegesen hátráltatta és megnehezítette az eseményeket.

Szóval nem kiemelkedő film, de mindenképp átlagon felüli a műfajban. Hangulatosak a helyszínek, látványosak az akciók, ütnek a beszólások, utálatosak az ellenfelek, tulajdonképpen többre nincs is szükség.

Szombat (03.18.)

Interjú a vámpírral

Év: 1994

Rendező: Neil Jordan

Főbb szereplők: Brad Pitt, Tom Cruise, Kirsten Dunst, Antonio Banderas, Christian Slater

A vámpír Lestat gonosz, ám mégis karizmatikus egyénisége rabul ejti Louist, aki ezért az elátkozottak sorsát, a halhatatlanságot választja. Élete ezután kegyetlen szenvedéssé válik, hiszen szembesülnie kell a ténnyel: ahhoz, hogy éljen, ölnie kell. Egy emberélet is számtalan lehetőséget biztosít az éjszaka gonosz gyermekei számára; az örökkévalóság pedig hihetetlen távlatokat nyit előttük.

Tom Cruise-ra legtanácsosabb még több Tom Cruise-t fogyasztani, még ha gyökeresen más szerepben és külsővel is. Egészen meggyőzően teljesít bonyolult lelkivilágú, kiismerhetetlen vérszívóként is, és természetesen nem lehet szó nélkül elmenni Brad Pitt és Antonio Banderas alakítása mellett sem, de tulajdonképpen nem bánom, hogy a végére Lestat jött ki legjobban a dologból.

A film igazából semmi újat nem mutat a vámpírsággal kapcsolatban, szokásos kliséket használ, az egyetlen létfontosságú különbség a hozzáállás. Ugyan itt is felbukkannak nagyvilági életet élő, szektába tömörülő, áldozataikat élvezettel szedő egyedek, körüljárja a fásultság, a felelősség, a bűntudat, a rohanó idővel lépést tartani nem bírás következményeit is. A legszívszorítóbb talán a soha fel nem növő kislány tragédiája, ám ez nem jelenti azt, hogy ne lenne rettenetesen önző és hálátlan azokkal szemben, akik megmentették és gondoskodtak róla.

A képek szinte végig erősen sötétek, és mikor szerephez jut a fény, az sem kecsegtet sok jóval. A véres jelenetek ízlésesen tálaltak, bizonyos határokon belül, mert akadnak azért gyenge idegzetűeknek nem ajánlott képsorok. Egyáltalán nem könnyed szórakozás, nem lehet happy endre számítani, de elgondolkodtató, tanulságos mű.

Vasárnap (03.19.)

Legendás állatok és megfigyelésük

Év: 2016

Rendező: David Yates

Főbb szereplők: Eddie Redmayne, Dan Fogler, Katherine Waterston, Alison Sudol, Colin Farrell

1926-ban New Yorkba érkezik az ifjú Göthe Salmander professzor, a bűvös fenevadak szakértője. Egy új bestiát készül beszerezni a ritka és veszélyeztetett mágikus lényekből álló gyűjteményébe, ám hamarosan fordul a kocka, és a varázslatos bőröndjéből kiszökött saját teremtményeit kell megtalálnia. Ebben egy jószándékú mugli (Amerikában magnix), a lefokozott varázslólány és annak kacér, gondolatolvasó húga lesz a segítségére. Egyikük sem sejti, hogy milyen veszedelmes dolgokkal kell szembenézniük.

Nem is lehetett volna szebb megkoronázása a hétnek, mint újra elkalandozni J. K. Rowling kifogyhatatlan fantáziájába. Kár, hogy nem sikerült rá eljutnom moziba, mert úgy biztos még lenyűgözőbb lett volna, de így is maximális élvezetet nyújtott.

Épp mikor már azt gondolnám, hogy a Harry Potter csak kezd lejárt lemezzé válni, érkezik Az elátkozott gyermek, nem sokkal később pedig a Legendás állatok. Hihetetlen, hogy az írónő ennyire utolsó részletig kidolgozta az általa teremtett világot, és képes még új fejezeteket nyitni benne. A nyúlfarknyi áltankönyv köré szőtt történet nagyjából olyan, mint A végzet ereklyéinek a Pokoli szerkezetek: ugyanaz az univerzum, de más szereplők, más helyszín, más korszak.

Bár egy mérföldekkel sötétebb és felnőttebb varázslótársadalom bontakozik ki a szemünk előtt, puszta örömmel töltenek el már csak a hamisíthatatlan utalások is. Hozzájárulnak a remek szereplők is: Göthe odaadása és türelme bájos és példamutató, mellette mugli/magnix társa, Jacob képviseli a beavatandó nézőket, és ő szolgáltatja a legviccesebb helyzeteket is. A nővérek elsőre kicsit idegesítettek, Tina pattogósnak és szerencsétlennek, Queenie ütődötten kacérnak tűnt, persze később őket is megkedveltem, és a dupla szerelmi szál sem hat erőltetetten. Graves bármilyen démoni, nem feltételeztem volna, hogy egyenesen az, aki, ahogy azt sem, hogy Credence-ben ennyivel több van, mint egy bántalmazott, nyámnyila gyerek.

A lények pedig! Szó szerint fantasztikusan eredetiek, és valószínűleg megalkotásukkor nem a cukiság volt a vezérelv, mégis végigdögönyözném az összeset, kezdve a furkásszal. Számos potenciál van még mind újabb teremtményekben, mind a 20-as évek atmoszférájában, és határtalanul örülök, hogy még négy film fog készülni, mert ezzel a világgal garantáltan nem lehet betelni.

Nem olyan, mint könyvekben olvasni, mi?

Robert Schwentke: A hűséges (A beavatott 3.)

Na, hogy legyen egy kis változatosság az oldalon, ezúttal egy filmet véleményezek.

Amikor anno megnéztem A beavatottat, csak ámultam. A könyveket is a film miatt olvastam el, és az is bizonyította, hogy egy alapból eredeti és jól megírt történetet vittek csaknem tökéletesen vászonra. A második résznél, A lázadónál viszont már kisebb- nagyobb változtatásokat vittek véghez, de még így is izgalmas és élvezetes volt. A kettészedett harmadik epizód első felvonása is megállja a helyét, és összességében tetszett nekem, de hogy Caleb szavaival éljek: Nem olyan, mint könyvekben olvasni, mi? Na de akkor nézzük, mennyire hűséges is A hűséges.

Először is szeretném kiemelni, hogy a látványra még mindig nem lehet panasz: csodálatos futurisztikus víziókat teremtettek az alkotók, és tetszettek a furcsa új megoldások, mint a lebegő védőburok, vagy a célzássegítő korongok. Szerencse is, hogy sok az akciójelenet, mert különben elég unalmas-beszélgetős lenne, akkor is, ha a könyv is olyan volt, és engem egyébként foglalkoztat, amiről diskurálnak. A genetikai problémák tényleg érdekfeszítőek és elgondolkodtatóak, az a jelenet pedig különösen tetszett, amikor Tris beszédet mondott a Tanács előtt. (Bár számomra bosszantó és hiteltelen, amikor a főhős az egyetlen tisztult, vagy hasonló különlegesség.) Szóval akármennyire is unhatja az átlagnéző, vagy a regényt nem ismerő, az jó, hogy a tempót megtartották.

A kamasz főszereplők (Shailene Woodley, Theo James, Zoë Kravitz, Miles Teller, Ansel Elgort)  hozták a szokásos formájukat, bár kicsit haloványabb kiadásban, mint az elején. Szerintem a legjobb alakítást Jeff Daniels nyújtotta David szerepében, kellőképp nyájas, negédes, de könyörtelen és lelketlen volt.

Más szereplők viszont… Nem örülök, hogy teljesen mellőzték a halottnak hittek megtalálását, Négyes régi mesteréét, és Tori bátyjáét, mert előbbi örömteli, míg utóbbi különösen fájdalmas volt a regényben. Ahogy azt is sajnálom, hogy Uriah, bár A lázadó filmben szerepelt, teljesen elsikkadt, és nem jött velük, viszont túl nagy szerepet kaptak olyan karakterek, mint Edgar, aki a könyvben egyáltalán nem szerepel, és csak egy Eric-pótlék.

Legjobban azonban az fájt, hogy Négyes vívódásait mennyire mellőzték, pedig a harmadik könyvben már saját szemszöget is kapott. Idegesített ugyan, hogy Nita a bűvkörébe vonta, és ezért segített neki a terveiben, elhanyagolta és becsapta Trist, de ettől összetettebbé vált a karaktere, és izgalmasabbá a regény. A filmben ugyan benne van Nita, de minek is, semmi jelentősége, és még segít is Triséknek. Ahogy azt a szívettépő lavírozást is, hogy melyik szülőjét mentse meg Tobias a felejtőszérumtól, egyszerűen elintézték.

Tetszett, hogy belekerült Tris anyukájának naplója, még ha nem is folytatásosan, és nem is hagyományosan. De akármennyire is ötletes a tükörképes megoldás, én szívesebben láttam volna a fiatal Natalie-t, meg nekem nem annyira jött így át, hogy milyen súlyos döntéseket kellett meghoznia. Ez a megjelenítés viszont visszahozta kicsit az első rész egyik legnagyobb erősségének, a szimulációknak a hangulatát, ahogy Caleb városfigyelő kalandozásai, és Marcus gyönyörűen ábrázolt felejtése is.

A finálé látványosra és feszültségteljesre sikeredett, habár a narancssárga gáz kissé komolytalan – de ebbe a filmbe igazából illik. De még ha kifogásolható, ám elfogadható is lett A hűséges, a végével tönkrevágták az egészet. Fennáll ugyanis a legnagyobb kérdés a kettészedett adaptációknál: hol fogják elvágni a cselekmény fonalát? Hát ott, ahol senki nem számított rá: konkrétan ott (nem ugyanúgy, természetesen), ahol a könyv véget ér! Akkor mégis miről fog szólni az Ascendant? Mert szerintem akármilyen nagy összecsapásról is, le lehetett volna zavarni ennek a filmnek az utolsó negyedórájában. Egyszerűbb lett volna végezni Trissel, meg a rosszfiúkkal, majd felépíteni az egészséges társadalmat, vagy alternatívan, de megnyugtatóan végezni a rosszfiúkkal, de Trist életben hagyni, majd felépíteni az egészséges társadalmat, és bemutatni, milyen szép családot alapított Tris és Négyes, és mennyire jóban van még mindig mindenki.

Nem is csodálom, hogy folynak a viták, hogy a negyedik rész csak tévéfilm lesz-e, és visszatérnek-e rá a kulcsfontosságú szereplők. Mellette persze szomorú is vagyok, mert itt nem hagyhatják a történetet lezáratlanul. Szóval most csak várni kell, és remélni a legjobbakat.

Értékelésem:

10/6