Sorsok színpadán

Joanna Quinn: A Bálnacsont színház

A 21. Század Kiadó Kult Könyvek sorozatának újdonságait egy ideje kiemelt figyelemmel követem, mivel kivételesen igényes megvalósítású és izgalmasan hangzó köteteket jelentetnek meg. A Bálnacsont színház első körben gyönyörű borítójával, másodsorban a címben szereplő színház szócskával keltette fel az érdeklődésem, aztán amikor kiderült, hogy a történet a II. világháború alatti kémkedés körül is bonyolódik majd, csak még kíváncsibb lettem. Olvasás után sajnos azt kell mondanom, bár egyáltalán nem nyújtott rossz élményt a könyv, nem is ragadott annyira magával, mint számítottam rá.

1928-ban a három Seagrave gyerek, Cristabel, Florence és Digby egy partra mosott bálnatetemre bukkan dorseti birtokukon. Cristabel, aki rajong a történetmesélésért, kitalálja, hogy rendezzenek színházat a csontváz belsejében. Családtagjaikon és háztartási alkalmazottjaikon kívül csatlakozik hozzájuk egy különc orosz festőművész és bohém társasága, a rendhagyó teátrum pedig hamarosan nemzetközi szenzációvá válik. Azonban mire a gyerekek felnőnek, az előadásoknak véget vet a második világháború kitörése. Cristabelnek új szerepet kell felöltenie: titkos ügynöknek áll. Nem csupán azért, hogy segítse hazáját, hanem mert így lehet esélye újra találkozni a szintén kémszolgálatot teljesítő, magáról egy ideje hírt nem adó Digby-vel…

A családregényeket és a testvéri kapcsolatokat boncolgató műveket alapvetően kedvelem, mert bár olykor bele lehet zavarodni a számtalan felvonultatott rokonba, igazán érdekes megfigyelni a jellemek ütköztetését, a szituációkra adott eltérő reakcióikat. A Bálnacsont színház szerencsére nem felfoghatatlanul kiterjedt családfával dolgozik, ámde annál meglepőbbel. A középpontban a három Seagrave gyerek áll, akik keresztbe-kasul féltestvérek: Cristabelnek és Florence-nek az apja közös, Florence-nek és Digby-nek az anyja, a két apa ráadásul fivére egymásnak.

Az első nagyobb egység kezdetén hozza haza az özvegy Jasper Seagrave új feleségét, Rosalindet, és itt máris nagyon értékeltem, ahogy Quinn több oldalról láttatja a történéseket. Először a nő szempontjából követhettem végig, ahogy nem tud beilleszkedni az új szerepkörébe, nem találja a közös hangot mostohalányával, kényelmetlenül érzi magát a férjével való együttlétektől, majd a terhességtől, így csak sajnálni tudtam. Ezért amikor látogatóba érkezett hozzájuk sógora, a megnyerő, szabadszellemű Willoughby (nem tudom, szándékos utalás-e, de neve mellett viselkedésében is párhuzamot véltem felfedezni Jane Austen Értelem és érzelemjének fontos férfialakjával), szinte nem is haragudtam rá, amiért engedett a csábításnak. Ellenben miután Jasper szemszögéből feltárult előttem, hogy öccse születése óta folyamatosan háttérbe szorult szülei szemében, és hogy tragikusan korán veszítette el első feleségét, Cristabel anyját, akivel őszinte szerelem volt köztük, már hozzá is sokkal megértőbben viszonyultam.

Sajnáltam, hogy pár évvel később (amikor Jasper már halott, Rosalind pedig hivatalosan is Willoughby felesége) a (nevelő)szülők összetett jelleme elhalványult, helyette a felszínes gazdagok tipikus karikatúráiként tűntek fel. Cserébe kárpótolt a gyerekszereplők játékos élettelisége és a felnőtté válásuk során bejárt fejlődési út. Cristabel igazi vagány, belevaló, fiús csaj, akit semmilyen nehézség nem tántorít el, legyen szó egy színházi társulat igazgatásáról vagy titkos küldemények eljuttatásáról a szövetséges csapatoknak. Digby, az egyetlen fiú, finom modorú, amolyan „anyuka kedvence”, mégis ő lehet (ha csak közvetett módon is) az áhított kisöcs, a legbizalmasabb barát unokanővére számára. És Flossie, aki mindig kiszorul a közös kalandokból, és valahogy mindenki kicsit együgyűnek tartja, ám fiatal nővé érve rátalál valódi erősségére, kibontakoztatja gondoskodó hajlamát. Nem mellesleg neki jutott a legszebb szerelmi szál is, még ha az tiltott mivolta miatt a fájdalmat is magában hordozta.

A regény legélvezetesebb szakaszának kétségkívül azt találtam, amelyikben megalakult a címadó színház, nagyon jólesett látni a gyerekek kreativitását, a körülöttük kialakuló csapat összetartását. A festőművész Taras és kompániája, valamint a közösen létrehozott Iliász-előadás akár a Családom és egyéb állatfajtákban is megállták volna a helyüket, ezért azt sem bántam volna, ha ahhoz hasonlóan ez a könyv is inkább kellemes hangulatokat, mintsem fordulatos eseményeket közvetít.

Ettől még természetesen izgalomban tartott, milyen lesz az ügynökös szál, de végül pont az a rész bizonyult kevésbé lebilincselőnek. Leginkább a műfajban kötelező körök kerültek lefuttatásra, és ehhez kevéssé tett hozzá, hogy a korábban alaposan megismert szereplők keveredtek beléjük. A ráhangolódást nehezítette az a technika is, hogy a kötet hosszú (több, mint húszéves) időszakot ölel fel viszonylag rövid fejezetekben, két fejezet közt pedig akár jópár év is eltelik, így mindössze kiragadott szemelvényeket kapnak az olvasók a karakterek életútjából. Az írónő emellett szívesen kísérletezett különböző rendhagyó szövegtípusok beemelésével, amik közt akadtak a cselekményt ötletesen színesítők (a szereplők levelezései vagy a színház előadásairól hírt adó újságcikkek), ám elhanyagolhatók is (a szobalány naplóbejegyzései) – a kevesebb talán ezen a téren is több lett volna.

Joanna Quinn debütáló regénye tehát impozánsra, viszont túlságosan is szerteágazóra sikeredett, ami inkább részleteiben emlékezetes, mint egészében. A szöveg szép, érzékletes stílusa és a karakterek aprólékosan megformált személyisége azonban meggyőztek arról, hogy az írónő későbbi alkotásaival is próbát tegyek majd.

10/8

Megszállás egy mágikus hotelben

Emily J. Taylor: Hotel Magnifique

Ennek a gyönyörű borítónak egyszerűen nem tudtam ellenállni, és a fülszöveg is olyan varázslatos világot ígért, amilyenbe imádok belefeledkezni. Igaz, azzal kapcsolatban volt egy kis fenntartásom, hogy az alaphelyzet (két lánytestvér egy mágikus, de veszélyes helyen) erősen emlékeztetett a Caravalra, aminek az első részét nagyon szerettem, a folytatásai viszont kiábrándítottak belőle.

Mióta árvaságra jutottak, a Lafayette nővérek szegényesen tengetik életüket Durcben. Egyetlen esélyüket abban látják, hogy bármikor felbukkanhat a városban a legendás Hotel Magnifique: egy szálloda, ami minden éjszaka helyet változtat, alkalmazottai pedig varázserővel bírnak és különleges mutatványokkal ejtik ámulatba a vendégeket.

A lányok abban reménykednek, hogy az épület visszajuttathatja őket szülőfalujukba, ezért mivel a vendégbelépőt nem tudják kifizetni, munkára jelentkeznek. Janát szobalányként, míg Zosát énekesnőként kezdik alkalmazni, így rögtön elszakadnak egymástól. Jana hamarosan felfedezi, hogy a hotel vezetője, Alastair magiszter sötét titkokat rejteget, melyek az ő és húga életét is fenyegetik…

Nos, nem csak a kiindulópont és a szereplők, hanem a történetvezetés is számos hasonlóságot mutatott a fentebb említett trilógiával, mégis tartalmazott annyi újdonságot, hogy élvezettel olvassam. A hotel valóban lenyűgözően lett megalkotva, minden helyisége sziporkázó ötleteket rejt. Emiatt azt is elnéztem az írónőnek, hogy a mágia amolyan „mindent lehet” alapon működik, nincs kidolgozott szabályrendszere. A cselekmény kellően izgalmasan és fordulatosan haladt előre, a központi rejtély ügyesen lett felépítve és megdöbbentően hatott. Néhány csavart előre kitaláltam, a teljes képet mégsem sikerült összeraknom: például azt hamar sejteni kezdtem, hogy Jana ereiben is mágikus vér csörgedezik, de azt nem, hogy pontosan milyen területre vonatkozik a képessége, ahogy a magiszter kilétére és a szálloda működésének valódi céljára sem jöttem rá.

Kifejezetten értékeltem Jana és Zosa nővéri kapcsolatát, azt, hogy más hasonló párosokkal ellentétben köztük nem alakult ki rivalizálás, végig segítették egymást. Valamint az is tetszett, hogy rajtuk kívül több, a hotelben szerzett barátjuknak, sőt magának a főgonosznak is fontosak voltak a saját testvéreik. Így bár a szerelmi szál Jana és Bel, a kulcsmester között is tartogatott aranyos pillanatokat, ezúttal a családi összetartás bizonyult a regényt mozgató legerősebb érzelemnek.

Problémám nem is igazán a történettel, hanem a stílussal akadt: káprázatos, minden érzékre ható leírások váltakoztak darabos párbeszédekkel, félresikerült szóválasztásokkal. Nem tudom, ez mennyiben tudható be a fordításnak, ám sokszor annyira kizökkentett az esetlen megfogalmazás, hogy nem tudtak maradéktalanul magukkal sodorni a varázslatos események. Az is zavart, hogy a Caravalhoz hasonlóan itt sem voltam képes behatárolni a célközönséget: inkább gyerekmesékbe illő bűbájok után váratlanul durva csonkítások következtek, ez a két véglet pedig nem teljesen került összhangba egymással.

Bár a Hotel Magnifique korántsem a legeredetibb darabja a kortárs fantasy-kínálatnak, és a kidolgozásán is lehetett volna még csiszolni, de egyszeri kikapcsolódásra így is jó választás a műfaj szerelmeseinek.

10/8

Borzongás Barcelona utcáin

Carlos Ruiz Zafón: Marina

Carlos Ruiz Zafóntól, akit a kortárs mágikus realista irodalom nagymesterének tartanak, már régóta szerettem volna olvasni, azonban nem tudtam, melyik művével érdemes kezdeni. Nagy örömömre a szülinapomra megkaptam a legjobb barátnőmtől a Marinát, így nem kellett tovább hezitálnom. Ez lett egyben az első kötetem az Európa Kiadó új Kapszula zsebkönyveiből, amiknek elsőre furcsálltam a kialakítását, ám mostanra kezdem egyre jobban megkedvelni színes, letisztult külalakjukat.

A tizenöt éves Óscar Drai délutánonként szívesebben csavarog Barcelona utcáin, mintsem hogy lelkigyakorlatokat végezzen szigorú egyházi iskolájában. Egy napon egy sikátorban betéved egy lakatlannak hitt házba, amiről kiderül, hogy a festőművész Germán Blaunak és a fiúval nagyjából egykorú lányának, Marinának ad otthont. A két kamasz hamar összebarátkozik, és együtt indulnak felderíteni a város rejtelmeit. Útjukat fekete pillangók, torz marionettbábuk és egy lefátyolozott arcú idős hölgy szegélyezik, és minden nyom egy bizonyos Mihail Kolvenyikhez vezet…

Ruiz Zafón hangulatteremtéséről nem véletlenül zengenek ódákat, tényleg egy pillanat alatt képes volt odavarázsolni a katalán főváros zegzugos utcácskáira. Spanyolország, különösen Barcelona hosszú ideje a legvágyottabb úticéljaim közt szerepel, így jó érzés volt legalább képzeletben bebarangolni. A mesebeli, nosztalgikus tájleírásokat ellenpontozza a fiatalok nyomozása, ami idővel kifejezetten hátborzongató irányt vesz. A regényt ugyan ifjúságiként címkézik (az új kiadást még megtévesztően rózsaszín köntösbe is csomagolták), de érdemes felkészülni rá, hogy bizonyos történések már a horror műfaji határait súrolják. Habár nem rajongok a zsánerért, alapból nincs problémám a borzongatósabb krimikkel és fantasykkel, viszont néhány jelenet számomra inkább öncélú, hatásvadász jumpscare-nek tűnt. Ellenben a finálé igazán ütősre sikerült, a helyszínt adó elhagyatott színház és a testi deformációk megjelenése erős Operaház fantomja-áthallásokat kölcsönzött neki.

A kibogozandó ügy alapvetően okosan van felépítve, a főhősök jó ütemben jutnak újabb és újabb információkhoz, és az eltérő nézőpontok folyamatosan elbizonytalanítanak afelől, hogy Mihail rendes ember volt-e vagy sem. Azonban az elbeszélői technika, miszerint minden szereplő az első találkozáskor hosszan elregéli az élettörténetét két vadidegen gyereknek, nem éppen hiteles, és rendszeresen megakasztja a történet folyamát. Ráadásul sok önismétléssel is találkozni ezekben a visszaemlékezésekben: például Marina szüleinek megismerkedése több ponton hasonlított arra, ahogy Mihail meghódította a leendő feleségét, ezért sokáig azt hittem, ebben is valami rejtett összefüggésre kell számítani. Úgy vélem, ha az író egy kevésbé szájbarágós módszert választ, esetleg hosszabb terjedelmet szentelve a történetének, a Marina jóval nagyszabásúbb mű is lehetett volna.

A karakterek nem rendelkeznek részletesen kidolgozott jellemekkel, ám egy kamaszoknak szánt regénybe pont megfelelőek. Aranyos volt figyelni Óscar és Marina barátságát, majd azt, ahogy félénken, ártatlanul elkezd átalakulni valami többé. Bár néha úgy éreztem, a lány kissé fölényesen viselkedik az őt vak szerelemmel követő fiúval, de a titkának kiderülése után ezt megbocsátottam neki. A hozzá kapcsolódó fordulat váratlanul visszarántja a cselekményt a valóság talajára, és bebizonyítja, a legfélelmetesebb rémek mégiscsak köztünk találhatóak.

Annak ellenére, hogy a Marina felemás élményt nyújtott számomra, mindenképp szeretném folytatni Ruiz Zafón könyveinek olvasását, főként Az Elfeledett Könyvek Temetője sorozattal. Bízom benne, hogy legméltatottabb művében az írónak sikerült megvalósítania azt a zsenialitást, aminek itt még csak a szikráját csillantotta meg.

10/8

Legendás kártyázás a sorssal

Stephanie Garber: Legendary (Caraval 2.)

Miután a Caravalt azzal a boldog tudattal fejeztem be, hogy az eddigi évem, sőt életem leginkább magával ragadó olvasmányélményében részesültem, felfokozott lelkesedéssel vetettem bele magam a folytatásába. A Legendary viszont, bár vitathatatlanul megőrizte sziporkázó fantáziadússágát, mégis több tekintetben is csalódást okozott lenyűgöző elődjéhez képest, amolyan tipikus “második rész”-szindrómában szenvedve.

Scarlett Dragna megnyerte a Caravalt, kiszabadította húgát, és elrendezett házassága helyett boldog lehet szerelmével. Testvére, Donatella ellenben nem ünnepelhet felhőtlenül, ugyanis alkut kötött egy titokzatos “jó baráttal”, aki információt nyújthat elveszett anyjáról, amennyiben a lány felfedi Legend valódi nevét. Kapóra jön, hogy Elantine császárnő születésnapjára új versenyt rendeznek, aminek fődíja a játékmester megismerése. Tellának a feladványok mellett a szívügyeivel is meg kell küzdenie: imponál neki a folyton segítségére siető Dante, ám belekeveredik egy hazugságba, miszerint ő a trónörökös menyasszonya.

Az első kötet bizonyította számomra, hogy Stephanie Garber két dologhoz nagyszerűen ért: a történetszövéshez és a hangulatteremtéshez. A második rész olvasása során azonban nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy annyival ütősebbre is sikerülhetett volna.  A leírásoknak még mindig megvan az egyedi mágikussága, a tobzódó színekkel és a szokatlanul szép képzettársításokkal, ám ezúttal valahogy az egész sokkal sötétebb, komorabb atmoszférát áraszt. Az első rész sem nélkülözte az erőszakot, de közben végig megmaradt a jóleső érzés, hogy a Caraval célja mégiscsak a résztvevők elkápráztatása, nem pedig az elrettentése. Az itteni történések már jóval kegyetlenebbek, veszélyesebbek, kevésszer csillan fel a játéknak a gyermeki énemet elbűvölő csodálatossága. Ami pedig a fordulatokat illeti, sajnos ez esetben könnyebben kiszámíthatóra sikeredtek, és míg az előzményben imádtam a többszörösen megtekerintettségüket, itt akadt, amit már túlzásnak tartottam. Például egy karakterről azt hittem, lezárult a sztorija, ám most fény derül rá, valójában nem vele találkoztak a főhősök, hanem egy játékbeli színész alakította. Nagyon érdekelni kezdett, hogy milyen is az igazi énje, de közben ez a csavar súlytalanná tette az első kötet egyik főkonfliktusát.

Ami mindenképpen előnyére vált a folytatásnak, az a tágabb világépítés. Azzal, hogy a szereplők eljutnak Valendára, a fővárosba, és megismerik az uralkodót, bővebb betekintés nyílik a kitalált, de jellegében a közép-amerikai gyarmati szigetekre emlékeztető birodalom berendezkedésébe. Emellett egy központi cselekményszervezővé váló varázselem is bevezetésre kerül: a Fátumok, egy tarotra hajazó kártyapakli lapjaiba zárt lények, akiknek egykor hatalma volt a világ fölött. Velük kapcsolatban volt egy kis hiányérzetem, mivel sokuk létezéséről csak a könyv hátuljába illesztett fogalommagyarázatból értesültem, a történetben szinte mindig ugyanaz a néhány került említésre, de tetszett a koncepciójuk.

A kezdőkötet végén ügyes írói fogás volt a következő rejtély belengetése, és örömmel fogadtam, hogy fókuszba került a Dragna nővérek édesanyjának felkutatása, akiről apróbb részleteket már elhintett a szerző, de eltűnésének körülményeit homály fedte. Nagyon értékelem, hogy bár mindkét lány életébe beköszönt a szerelem is, az igazi mozgatórugójuk a családjuk biztonsága: ahogy Scarlett a testvéréért küzdött, most Tella az anyukájáért. Paloma eltitkolt sorsa, házasság előtti élete volt a legizgalmasabb, legmegdöbbentőbb szála a regénynek, és remélem, hogy a trilógia zárásában még jobban megismerhetem, és magyarázatot kaphatok bizonyos kétes megítélésű tetteire.

Nem tagadom, amiatt is kevésbé kedveltem ezt a kötetet, hogy Tella lett a főszereplő, mivel az óvatos, szerény Scarlett közelebb áll hozzám. A húgának is elismertem néhány kifejezetten ravasz húzását, de felelőtlen kacérkodásával gyakran inkább hátráltatta az eseményeket. A magánéletét illetően borzasztóan féltem a klisés szerelmi háromszög eshetőségétől, de hamar kitűnt, hogy itt ellentétes érdekeken múlik a választás, és szerencsére nem azon, hogy “jaj, de melyikük a helyesebb?”. Dante ugyan korábban még Scarlett körül legyeskedett, de örültem, hogy végül Tellához kezdett húzni a szíve – annak már kevésbé, hogy amennyiszer segített a lánynak, legalább annyiszor cserben is hagyta.

Jacks herceg pedig a vonzó veszedelem megtestesítőjének lett szánva, belőlem viszont mást sem váltott ki a tenyérbemászósága, mint viszolygást. Bárcsak mondhatnám, hogy mindkét udvarló szolgált meglepetésekkel, ám az az igazság, hogy elég hamar sejteni kezdtem a kilétüket, és egyiküknél különösen fájt, hogy így veszett el a személyét övező misztikum. Annyira máshogy képzeltem… Az is elszomorított, hogy a háttérben Scarlett és Julian gyönyörűen kialakult kapcsolata máris megingani látszik. Említettem már, hogy utálom azokat a második részeket, ahol a happyend után összeveszik a páros?

Felkészültem rá, hogy ez a kötet is maradéktalanul el fog varázsolni, és sajnos ez nem teljesült. Talán soknak tűnhet a panaszkodásom, de a regény mégis jó pontot érdemel, hiszen továbbra is ez az egyik legeredetibb, legkülönlegesebb fantasy, amit valaha olvastam, és kíváncsian várom, mit tartogat majd a nagy finálé.

10/8

 

 

Szerelem a színfalak mögött

L. H. Cosway: Showmance

Már zengtem ódákat arról, mennyire odavagyok a Moulin Rouge musicalért, így amikor rábukkantam egy könyvre, amiben a színpadi változatán dolgoznak, tudtam, hogy azonnal olvasnom kell. Arról nem is beszélve, hogy a zseniális, de érzelmileg kifacsaró Mennyei bűnök után valami felvidítóra szomjaztam, amely követelménynek a Showmance hiánytalanul megfelelt: ellenállhatatlanul olvastatja magát, pikánsan humoros, a két szeretnivaló főszereplőt pedig képtelenség nem a filmbeli színészekként elképzelni.

A londoni WestEndet a Moulin Rouge bemutatója tartja lázban, különösen amiatt, hogy Christian szerepére Damon Atwoodot kérték fel. Az egykori gyereksztár hosszú időre egy kis skót szigetre vonult a nyilvánosság elől, ám érett, jóképű férfiként visszatérve népszerűsége újra az egekbe szökik. Bár közönsége és partnernői is rajongásukkal ostromolják, Damon szeme csak Rose Tayloron, a lámpalázas koreográfuson akad meg, aki azonban túl sokszor csalódott már színészekkel folytatott kapcsolataiban. A színházban szokás szerint gyorsan terjednek a pletykák, színfalak előtt és mögött egyaránt izzik a levegő, és a valóság lassan összefonódik a darab cselekményével…

Ahogy elképzeltem: Damon (Ewan McGregor)

Minden alkalommal lenyűgöz, ha betekintést nyerhetek egy film vagy színdarab munkálataiba, megfigyelve a látszólag zökkenőmentesen zajló produkciókba fektetett hatalmas mértékű fáradozást. Kulisszatitkokban a Showmance sem szenved hiányt: teljesen átérezhető, milyen megterhelő, mégis felemelő a társulat számára résztvenni egy ilyen nagyszabású show összeállításában, mennyire nehéz a színpadra nem magukkal vinni az egymás közti konfliktusokat. Emellett azt is gyönyörűen ábrázolja, hogy több elismerést érdemelnek azok a stábtagok is, akiknek a háttérben van feladatuk, és hogy csupán az ódon épület varázslatos légköre is inspirálóan hat a csodás illúziók létrehozásához.

A két főszereplőnek is szenvedélye a hivatása, de nem pusztán ez kovácsolja őket össze. Mindkettőjüknek bőven osztogatott csapásokat a sors, ám ők szétcsúszás helyett épp hogy az elvártnál még kötelességtudóbbak lettek, ami nagyon becsülendő bennük. Damon tökéletes ellentéte a műfaj sztereotípiáihoz illő önelégült macsóknak: szerény, csöndes, társaságkerülő, néha naiv, és ha szabad ilyet felnőtt férfira mondani, aranyos. Szokatlan módon mindössze 13 évesen Oscar-díjjal jutalmazták egy holokausztdrámában nyújtott megrendítő alakítását, ami egybeesve anyja elvesztésével iszonyatosan megviselte az érzékeny kiskamasz lelkét. Szerepeiben hiába küzdi le magabiztosan gátlásait, a ráirányuló reflektorfényt nem képes lazán kezelni.

Ahogy elképzeltem: Rose (Nicole Kidman)

Vele szemben Rose vagány, könnyen alkalmazkodó, ami a szívén, az a száján – legalábbis a külvilág felé, egyébként hajlamos szerencsétlenkedésre és önsajnáltatásra. Lételeme a tánc, de gyerekkori csúfolódások miatt nincs önbizalma nézők elé lépni, így csak a mozdulatok betanításával kamatoztatja tudását. Megfogadta, hogy többet nem szerelmesedik bele színészekbe, hisz mindig rossz tapasztalatokkal gazdagították, persze Damon erkölcsileg felette áll a korábbi csalfa fiatalembereknek. Itt érkezünk el hőseink következő értékes tulajdonságához: szakmájukon kívül egymáshoz is hűségesek. Tisztában vannak vele, hogy a másikra vágynak, még amikor nincs kimondva, hogy ők egy pár, akkor sem csinálják a “hol veled vagyok, hol mással” huzavonát, és szerintem ez elképesztően példamutató az olyan sztorik korában, amikben a félrelépést simán tolerálhatóként könyvelik el.

Ahogy Damon és Rose egyértelműen megfeleltethetők Christiannek és Satine-nak, a többiekben is fel lehet fedezni filmbeli énjüket: Rose féltékeny exében, Blake-ben a Herceget, nagyszájú lakótársában, Julianben Toulouse-t, a sikerért bármit megtevő rendezőben, Jacobban Zidlert, a kavarós színésznőcskében, Aliciában Ninit – ezen közös vonások mentén a történet akár egy jól kitalált modern átiratként is értelmezhető. Ehhez hozzátesz a csavaros koncepció is: egy olyan színdarabot próbálnak, amiben a szereplők szintén készítenek egy élethelyzetükre burkoltan utaló előadást, és ezzel párhuzamosan a színészek viszonyai is kezdenek a fiktív karakterekéhez hasonlóan alakulni. Előfordul, hogy az éppen gyakorolt dal annyira rárímel a valóságra, hogy nem szükséges megjátszaniuk a belevitt érzelmeket, pattanásig feszült jeleneteket eredményezve.

Ahogy elképzeltem: Blake (Richard Roxburgh)

Az egyetlen dolog, amiért nem kaphat tőlem maximális pontszámot a regény, az a túlzásba vitt kliséhasználat. Hiába számolt le a szerző néhány ponton, például a főhősök jellemében a bevett sémákkal, a rengeteg félreértés, mellébeszélés, álprobléma, kínos szituáció miatt gyakran fogtam a fejem. Természetesen unalmas lenne, ha a szerelem bonyodalommentesen bontakozna ki, de sokszor éreztem azt, hogy kizárólag a saját berögződéseik tartják őket távol egymástól. Egy színházban pedig nyilván más munkahelyeknél halmozottabban ármánykodnak a kollégák a saját előrejutásukért (vagy legalábbis szeretik úgy lefesteni, mintha a színészek magánélete is drámai volna), viszont ez engem inkább fáraszt, mintsem szórakoztat.

Ha nem a kedvenc filmemet vinnék színre, talán jobban egy könnyed kis semmiségnek éreztem volna a könyvet, így azonban minden utalás és idézet megdobogtatta a szívem, érezve, hogy az írónőnek ugyanúgy sokat jelent a Moulin Rouge, mint nekem. Hogyha enélkül nem lett volna elég indokom újranézni, hát most végképp megjött a kedvem, és remélem, egyszer láthatom (akár csak felvételről) a Broadwayen játszott valódi színpadi adaptációt.

10/8

 

 

Pokoli bűnök mennyei álcában

R. Kelényi Angelika: Mennyei bűnök 1-2. (Riva nővérek 1-2.)

Tavaly Az ártatlan-trilógia teljesen magával ragadott, így R. Kelényi Angelika újabb regényeinek megjelenését fokozott figyelemmel követem. A Mennyei bűnök már első beharangozásakor felkeltette az érdeklődésem, mivel az előző sorozat történelmi vonulatát viszi tovább, ugyanakkor fel kellett készítenem rá a lelkem, hogy egy sokkal sötétebb, durvább ügy áll a középpontban.

Ahogy elképzeltem: Marco (James Franco)

Az 1850-es évek Rómájában Katharina hercegnő zárdába vonul, ám döbbenten tapasztalja, hogy a Sant’Ambrogióban zajló élet mennyire különbözik az elképzelt nyugalmas mindennapoktól. A rendfőnöknő a szeánszok során parázna hajlamait éli ki az apácákon, akik szótlanul tűrnek, mert őszintén hiszik, hogy Maria Luisa Szűz Máriához kerül közelebb az aktusok segítségével. A mocskos titkok felderítése Marco Fiore, a kiugrott egyházi nyomozó feladata, aki már jó ideje szenvedélybetegen tengeti napjait. Ráadásul önmagát nem éppen hihetően tudná novíciának kiadni, így szüksége van egy vállalkozó szellemű fiatal hölgyre, aki hajlandó elvegyülni a kétes hírű kolostor tagjai között. A sors a lehető legjobbkor sodorja útjába a nehéz helyzetben lévő, testvéreit egyedül nevelő Blanca Rivát…

A figyelmeztetések nem túloztak, a Mennyei bűnök olvasása valóban erős gyomrot és idegzetet igényel. Az ártatlan sem finomkodott a kíméletlen részletek elfedésével, ám az új duológiának már az alapszituációja is jóval inkább megrökönyödésre ad okot. Felháborító, hogy a lehető legtisztább helyen is felütheti fejét a bűn, gátlástalanul egy szent cél érdekében végrehajtva olyan megalázó tetteket, amikre Isten sohasem kényszerítené a szolgálatára felesküdött szemérmes leányzókat. A cselekmény az írónőtől megszokott módon kitűnően építkező, fordulatos, feszültségteljes és érzékletesen megfogalmazott, azonban ez már nyomokban sem könnyed kalandregény, hanem húsbavágó krimi.

Ahogy elképzeltem: Blanca (Amaia Salamanca)

A két főhős az első kötet kétharmadában nem is keresztezi egymás útját, majd a második részben is csak futó alkalmaik adódnak a fejlemények megvitatására, mégsem maradnak közömbösek egymás iránt. Marco zárkózott, csípős humorú és kiábrándult az igaz szerelemből – természetesen csak addig, amíg méltó partnerére nem talál egy különleges lányban. Blanca példamutatóan alázatosan végzi feladatait, legyen az aktmodellkedés egy festőiskolában vagy kémkedés a hírhedt zárdában, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne képes a sarkára állni, ha meg kell védenie magát. Még nem lépett túl főbérlője zaklatásain, így nem könnyen nyílik meg a férfi felé, aki ezt tiszteletben is tartja, ettől még sejthető, hogy a folytatásban kapcsolatuk szorosabbá és szenvedélyesebbé válik.

Blancára árván maradva a két húgáról gondoskodás hárult, próbál talpon maradni a szerény körülmények közt, és elfogadni, hogy nem lesz esélye kitörni innen. Az érdeklődő, cserfes kis Leonára mindig számíthat, ha gyermeklelkét egyre kevésbé lehet is távol tartani a felnőtt élet küzdelmeitől. Vele szemben az idősebbik, Nella hálátlan teremtés, akinek a kényelem többet ér, mint a tisztesség, és a saját bőrén kénytelen megtapasztalni, hogy a gazdagság és a boldogság nem feltétlen jár kéz a kézben. Marco bajtársa Giorgio Valentini atya, aki pap létére hatalmas termetű és erőskezű, de a szíve aranyból van. Kettejük eltérő jelleme számtalan szórakoztató szóváltásnak ad teret, cseppet enyhítve a történet érzelmileg megviselő elemeit.

Ahogy elképzeltem: Valentini atya (Bud Spencer)

Maria Luisa kiismerhetetlen, zavarba ejtő nőszemély. Angyali szépsége férfiakat és nőket egyaránt megbabonáz, annak tudatában is, hogy bensője inkább az ördöggel rokon. Gyengédsége feledteti erőszakosságát, viszont higgadtsága olykor félelmetesebben hat dühénél. Bevallom, én szívesen ástam volna mélyebbre a lelkivilágába, felkutatva, honnan erednek torz vágyai, miért leli kedvét gyenge lányok megrontásában és kínzásában, mindezt egyházi keretbe bújtatva – így bonyolult viselkedésű, de lényegében egyszerű gonosztevő maradt. A meggyötörtek reakcióit ellenben pszichológiailag pontosan szemléltette az írónő: ki tör-zúz, ki megnémul, ki csillapíthatatlan jókedvvel igyekszik leplezni fájdalmait. Ezeknek a lányoknak olyan tortúrán kellett keresztülmenniük, ami ép ésszel szinte feldolgozhatatlan, és örökös nyomot hagy fizikai és szellemi egészségükön.

Annyit talán elárulhatok a végkifejletről, hogy ennek következtében jut arra a döntésre Blanca, hogy egy lányneveldét nyit sorstársai befogadására, hisz már tudható, hogy ez szerepel a következő epizódok címében. Kíváncsian várom, sikerül-e megkedvelnem a főszereplővé előlépő Nellát (a koncepció szerint mindhárom Riva nővér kap két kötetet), és még jobban, hogy miként alakul Marco és Blanca románca.

10/8

 

 

Az eredetiség próbája

Holly Black – Cassandra Clare: A vaspróba (Magisztérium 1.)

Cassandra Clare regényeit minden bosszantó elemük ellenére szeretem, így kíváncsi lettem, mit alkot a jól bejáratott Árnyvadász-univerzumán kívül. Legjobb barátnőjével közös írását sokan nem tartják többre egy pofátlan Harry Potter-másolásnál, én viszont bíztam annyira Clare-ben, hogy elhiggyem, jóval többre képes egy szimpla koppintásnál. A Magisztérium alapjaiban ugyan erősen hasonlít J. K. Rowling sikersorozatára, de ez nem jelenti azt, hogy ne bővelkedne eredeti ötletekben és az ifjúsági fantasy műfaját megreformáló fordulatokban.

Már a felütés sem szokványos: Callum Hunt kiskora óta tudja, hogy varázserő lakozik benne, és egy nap behívhatják a legendás mágusképzőbe, a Magisztériumba. Megkeseredett, özvegy apja azonban félti és tiltja őt a mágiától, így a fiú minden erejével azon dolgozik, hogy elbukjon a felvételi vizsgáján. Szánalmas eredményei és a szülői tiltakozás ellenére valamiért mégis bebocsátást nyer az intézmény falai közé, ahol lenyűgöző események sora vár rá.

Call alapvetően szimpatikus tizenkét éves, ravasz és kalandvágyó, ám hajlamos borúlátásra és csípős megjegyzések tevésére, amiért nehezen kedvelteti meg magát. Új iskolájában nem hamar, de szerez két jó barátot, a barátságos, közvetlen, sportos Aaront és a jómódú máguscsaládból származó, felelősségteljes, maximalista Tamarát. A hármasfogat tanítója Rufus mester, akinek oktatási módszerei néha megkérdőjelezhetőek, érzelmei pedig kifürkészhetetlenek, mégis szerethető jelenség, kiáll a tanítványaiért. Persze gúnyolói is akadnak Callnek, az arrogáns Jasper vezetésével, ráadásul a háttérben egy titokzatos sötét varázsló is munkálkodik, aki egyenesen a Halál Ellenségének nevezteti magát…

A Magisztérium cseppkövekkel, gombákkal és földalatti folyókkal teli barlangrendszere számos izgalmat és borzongást rejt. A két írónő egyedi és kreatív ötletek széles tárházával rukkolt elő, kitalált világuk fantáziadús és magával ragadó. A varázslás bár a négy őselemre épül, ami igencsak elcsépelt téma, a felhasználása annál különlegesebb. A misztikus lények közül azonnal a szívembe zártam Call pajkos kölyökfarkasát, Harcebet, míg Warren, a pimasz gyík leginkább a Vukból Csúszra emlékeztetett.

Legyen bármennyire is szuper a világépítés, sajnos mégis kevésnek érződik. A kötet nem túl hosszú és villámgyorsan olvastatja magát, ami nem lenne baj, de hirtelen, nem elég előzménnyel kezd a végéhez közeledni. Szívesen olvastam volna sokkal-sokkal kidolgozottabban, részletgazdagabban a sulis hétköznapokról, a tanórákról, a baráti összecsiszolódásról, a nevükön kívül nem igazán megismert mellékszereplőkről.

Ettől még A vaspróba kitűnő kezdete egy nem csupán kiskamasz fejjel élvezhető fantasyszériának, és mint az elején már meglebegtettem, üdítő újításokat is bevezet a műfaj sablonjaiban. Anélkül, hogy lelőném a fordulatokat, annyit elárulok, hogy egy elképesztően merészet csavar a tipikus “a főszereplő a kiválasztott, akinek szembe kell szállnia a gonosszal” történetvázon. Kegyetlenül zseniális, és alig merem elképzelni, hogyan lehet feloldani a kialakult helyzetet.

Szerencsére úgy adódott, hogy amint az első résszel végeztem, már bele is vethettem magam a másodikba:

Holly Black – Cassandra Clare: A rézkesztyű (Magisztérium 2.)

A folytatásban tovább fokozódnak az izgalmak, nőnek a tétek, több szeletét ismerhetjük meg ennek a fantasztikus világnak.

Call boldogan és sikeresen fejezte be első tanévét a Magisztériumban, ám nyári szünetét nem töltheti felhőtlen pihenéssel. Életét ugyanis beárnyékolja egy szörnyű, feldolgozhatatlan titok, amivel érthetően képtelen megbirkózni. Fogalma sincs, ki is valójában, mikre képes, hogyan folytathatná megszokott életét, és hogy állhatna ellen a rá váró sorsnak. Apjában sem bízhat, hisz mintha ő is ártani akarna neki. Legalább két hűséges barátjára számíthat, igaz, velük is akadnak nézeteltéréseik.

A második tanévből az előzőnél is kevesebbet látunk, mivel a cselekmény javarészt az iskolán kívül játszódik. Call, Aaron és Tamara, valamint a rájuk akaszkodó, később egészen pozitív oldaláról is megmutatkozó Jasper kénytelenek felügyelet nélkül elhagyni az intézményt, hogy nyomába eredjenek a címbeli veszélyes erejű rézkesztyű elrablójának. A sztori így “road movie”-vá alakul, a gyerekek úton vannak, rejtőzködnek, menekülnek, élelmet és szállást keresnek, próbálják feltalálni magukat, ami nagyban hozzájárul a kapcsolatuk szorosabbra fűzéséhez.

Ezúttal is túl kapkodónak és kifejtetlennek éreztem a történetvezetést, a végső nagy összecsapás azonban mindenért kárpótolt. Igazán ütősen és feszültségteljesen lett megírva, Call vakmerő húzásán csak ámultam, és szívből örültem, mikor bebizonyosodott, hogy minden balsejtelme ellenére az apja mennyire szereti őt. Látszólag itt akár le is zárulhatnának a problémák, de mivel még három kötet hátravan, valami azt súgja, hogy csak most kezdődnek igazán…

Mindkét kötet értékelése:

10/8

 

Az izgalmak folyóján hajózva

Rick Riordan: Tűztrónus (A Kane-krónikák 2.)

A vörös piramis a tavalyi év legkellemesebb, legüdítőbb olvasmányai közé tartozott, így természetesen alig vártam, hogy kezembe vehessem a folytatást. A Tűztrónus, csakúgy, mint az első rész, egyszerre szolgáltat felhőtlen kikapcsolódást és érdekes ismeretadagot, tökéletes időtöltést nyújtva a történelemre és kultúrára fogékonyoknak.

A Kane testvérek ott folytatják, ahol abbahagyták: továbbra is az ő feladatuk megmenteni világunkat a rászabadult egyiptomi mitológiától. A fenyegetés jóval súlyosabb, ám ők is rengeteget fejlődtek, mióta először kerültek szembe sorsukkal. Bár csak néhány hónap telt el az első kötet végétől számítva, jelentős változások mentek végbe Carter és Sadie életében. Többé-kevésbé hozzászoktak a brooklyni nomoszban betöltött pozíciójukhoz, a  mágiahasználathoz, sőt, már oktathatnak is hozzájuk hasonló fáraóleszármazottakat. Az új tanoncok nem kaptak sok szerepet, némelyiküket szívesen megismertem volna alaposabban, de jól lett ábrázolva, mennyiféle isteni erőből lehet meríteni, na és az is, hogy egyesek még nem tudják megfelelően, átgondoltan alkalmazni a képességüket.

A főhadiszállást hamar el kell hagyniuk ifjú hőseinknek, hisz nem rettenetesebb veszély, mint maga Apóphisz, a káosz kígyója közeleg, hogy pusztulásba sodorja istenek és halandók világát egyaránt. Az egyetlen legyőzője Ré, a napisten lehetne, ám ő már túl idős és gyenge, hogy szembekelhessen az ellenséggel. Az Élet Házának tagjai nem hagyják annyiban a dolgot, még ha akadályozza is őket egy, a démoni hüllőt követő, hátborzongató mágus, és az istenek közt is van, aki szívesen töltené be Ré helyét a tűztrónuson.

A Kane-krónikák olyan sorozat, amit ugyanannyira élvezek, mint ha pár évvel fiatalabbként, gyerekfejjel olvasnám, de a felnőttek is remekül szórakozhatnak rajta. Megvan benne minden, ami egy jó ifjúsági regényhez hozzátartozik: könnyen olvasható, izgalmakban gazdag, a cselekmény egy pillanatra sem ül le, szereplői szerethetőek (a gonoszak persze utálhatóak), fantáziadús, humora pedig egyszerűen fergeteges. Témája, és annak alapos kidolgozása miatt simán megválasztanám felső tagozatos kötelező olvasmánynak, ami ellen nem hiszem, hogy sok gyerek ágálna. Az egyiptomi mítoszokat számtalanszor feldolgozták már, Riordan azonban nem ragadt meg a mindenki által kívülről fújt alapisteneknél, hanem aprólékosan beleszőtt a történetbe kevesebbet emlegetett, de nem kevésbé érdekes alakokat és lényeket.

A sztorinak előnye még, hogy teljesen uniszexnek nevezhető, hiszen két egyenértékű főhőssel, egy tizenéves fiú-lány testvérpárral rendelkezik, akik felváltva, egyenlő arányban narrálják az eseményeket. Én, bár mindketten a szívemhez nőttek, jobban tudok azonosulni a higgadt, intelligens, bár kissé teszetosza Carterrel, mint a nagyszájú, vakmerő,  folyton elégedetlenkedő Sadie-vel, ezért kicsit bántam, hogy a fentebb említettek ellenére mintha a lány valamivel nagyobb hangsúlyt kapott volna, de lehet, ezt csak én éreztem így, hisz a bátyjának is kijártak a maga nagyjelenetei. Sajnáltam továbbá, hogy az előző kötetben előtérben lévő szereplők közül jópáran most háttérbe szorultak: Básztet, a vagány macskaistennő például hatalmas kedvencemmé vált, ebben a részben viszont nem akciózott sokat. Cserébe csatlakoznak a csapathoz új emlékezetes karakterek, élükön Bésszel, a laza és gyakran felelőtlen törpeistennel, akinek számos haláli beszólást köszönhetünk. Vele, mint humorforrás, nincs is semmi baj, viszont megint előjött valami, amit korábban is nehezen viseltem: mikor egy isten túlzottan nevetségessé válik, ami már szinte szentségtörésnek lehetne nyilvánítható. A leharcoltsága miatt egy óvódás értelmi szintjén vergődő, hasznavehetetlen Ré ábrázolása véleményem szerint már túlment egy határon.

Szerelmi szálak is gabalyodnak, szerencsére nem vonják el a figyelmet a lényegről, épp egészséges mértékben vannak jelen. Sadie vacillálása a megnyerő kamaszsrác alakját öltő Anubisz és egyik helyes tanítványuk, Walt között ugyan fárasztó tud lenni, de belefér. Én mindenestül a sakálistent támogatom, még ha morbidnak is tűnhet, de Waltot is megkedveltem, nem baj, ha a lány valaki valóságosabbra is számíthat. Carter szíve vágyát, Ziát bírtam az előző kötetben, pedig kiderült, hogy csak egy másolata kísérte és segítette a főhősöket. Érthető, hogy az igazi lány össze van zavarodva és a fiú is nehezen dolgozza fel, hogy közös pillanataikat meg nem történtnek veheti, de örültem volna, ha Zia többet szerepel, és sikerül ezúttal igazából összerázódniuk.

Ennél a fantasztikus olvasmányélménynél már csak egyetlenegy jobb lehetne: ha a harmadik, befejező részbe is rögtön belevethetném magam, ami sajnos magyarul még nem jelent meg. Mindenesetre amíg arra várok, talán belevághatnék a Percy Jackson-sorozatba, amit egyöntetűen Riordan főművének tartanak, és a filmekből leszűrve ugyanilyen szórakoztatóan, informatívan és modernül taglalja a görög hitvilágot.

Értékelésem:

10/8

 

Ha a piramis aljában ilyen jó, milyen lesz a csúcsán?

Rick Riordan: A vörös piramis (A Kane-krónikák 1.)

Nemrég láttam a Múmia-filmeket és az Egyiptom isteneit, amik remek kedvcsinálóként szolgáltak ehhez a könyvhöz, amit még jóval korábban adott kölcsön Egyiptom-szakértő nagybátyám. Ugyan a két Percy Jackson-adaptáció nagyon tetszett, a könyvek elolvasását nem éreztem feltétlen szükségesnek, ezek után viszont szívesen belekukkantanék, hiszen Rick Riordan stílusa igencsak megnyert magának.

Már csak azért is megérte kézbevenni, mert valóságos gyógyírként hatott rám olyan művek tömkelege után, amiket nyögvenyelősen, iskolai kényszerből olvastam. Felüdítő volt olyan történetbe belemerülni, ami izgalmas, pörgős, vicces, az én korosztályomnak, vagy talán kicsivel kisebbeknek íródott, és a tetejébe még számos hasznos ismeretet is átad.

A vörös piramis tökéletesen megfelel a szórakoztatva tanítás fogalmának, szívesen látnám viszont, mondjuk az ötödikesek töritananyagában. Nem állítom, hogy szinte észrevehetetlenül, mindenesetre cseppet sem száraz, szájbarágós vagy követhetetlen stílusban ragad a gyerekekre egy átfogó, részletes kép az egyiptomi mitológiáról. Nekem ez az egyik kedvenc történelmi korszakom, rengeteg témába vágó olvasmánnyal, filmmel, számítógépes és kézzelfogható játékkal találkoztam már, mégis tudott olyan információkkal szolgálni a sztori, amikről még egyáltalán nem hallottam. Örvendetes, hogy a szerző nem ragadt le az alapoknál, hanem belemászott a sűrűjébe, és foglalkozott kevésbé jelentős istenekkel és lényekkel, ritkábban emlegetett szokásokkal is.

Természetesen valóban nem lenne olyan érdekfeszítő az ismeretterjesztő anyag, ha nem lenne köré szőve, ahogy a Villámtolvaj esetében is, egy tipikus “egyszerű tinédzser rádöbben, hogy a világ sorsa rajta múlik” cselekmény. Amitől a főszál nem válik túlzottan elcsépeltté, hogy rögtön két kiválasztottal van dolgunk, egy fiú-lány testvérpárral. Az okos, de esetlen Carter és a bátor, ám flegma Sadie mindketten néhol fárasztó, de szimpatikus karakterek, és nagyszerűen kiegészítik egymást, lévén más-más területen mutatkoznak meg az erősségeik. Szükségük is van egymásra, hisz ha szinte senkiben sem, legalább egymásban megbízhatnak. Érdekesen volt bemutatva, hogy a rokoni kapcsolat ellenére teljesen más családi háttérből érkeznek, és külön öröm, hogy felváltva narrálták kalandjaikat.

Az istenek összetett, emberi jelleműként lettek felvázolva, ám az ő esetükben gyakran éreztem, hogy Riordan kissé elvetette a sulykot egyébként hatalmas humorérzékével. Félreértés ne essék, köztük is többségben jól megalkotott karakterek fordulnak elő, például Básztet, a gyerekek segítségére siető és felettük folyton anyáskodni próbáló, ember formájában is cicaösztönökkel rendelkező macskaistennő hihetetlenül szerethető figura, ahogy szívemhez nőtt még a lelkiismeretes, szintén anyai érzésekben bővelkedő Ízisz vagy a komor kamaszfiúként megjelenő Anubisz is. Sajnos negatívan ellenpontozzák ezt a valamelyest “félreismert” alakok: Toth akár még lehet is bohókás, de nem hiszem, hogy ennyire, Hórusztól pedig még idegenebbül hat az ilyesmi. Széth amolyan sablongonosz, persze az alapanyagból logikusan következik, hogy ő törjön világleigázó babérokra, és ha jól vettem ki, a folytatásban már nem ő fogja jelenteni a legsúlyosabb fenyegetést.

Összességében rendkívül szórakoztató és ezzel együtt tartalmas ifjúsági regény, kitűnő kikapcsolódást nyújthat idősebbek számára is. Az emlékezetes részeket pedig hosszan lehetne sorolni, kis bűntudatot is érzek, amiért sok mindent nem jutott helyem megemlíteni, de talán jobb is, ha nem lövök le minden poént. Alig győzöm kivárni a további két kötetet!

Értékelésem:

10/8

Kicsit csiszolatlan, de gyöngy

Mörk Leonóra: Lány igazgyöngyökkel

Ezt a könyvet a nagymamámtól kaptam kölcsön, aki, velem ellentétben, csak úgy falja a romantikus regényeket, és bár én először kicsit vonakodtam, felélesztettem kísérletező kedvem, és próbát tettem vele. És milyen jó, hogy így döntöttem! Sokkal több van ebben a műben, mint feltételeztem volna.

Rendszeresen olvasom a Nők Lapját, így megjegyeztem már Mörk Leonóra nevét és arcát, jellegzetes írói stílust azonban még nem sikerült társítanom hozzá. Az első tőle olvasott regény után viszont biztos, hogy jobban fogok figyelni a cikkeire.

Ahogy elképzeltem: Márta (Sandra Bullock, bár elvileg Meg Ryanre hasonlít)

Elsősorban azért ódzkodtam a történettől, mert valami tingli-tanglit néztem volna ki belőle. Az első fele olyan is volt, tipikus amerikai csajos vígjáték, szerencsére a jobbik féléből, hamisíthatatlanul magyar elemekkel tarkítva. Első számú főhősnőnk, Márta fárasztóan esetlen, de okos gondolkodású, szókimondó, azonosulható nő, aki magát szinte bűnös élvezetként olvastató stílusban narrálja csetlés-botlásait. Szóval elkezdett érdekelni, tulajdonképpen egészen tetszeni is, mégsem jobban, mint egy egyszernézős, könnyed romantikus film.

Ahogy elképzeltem: Philipp (Bradley Cooper)

A történelmi rész viszont, istenem, mindenért kárpótolt! Ugyan ez sem olyasmi, amit még sehol nem olvashattunk-láthattunk, de amellett, hogy hasonlóan olvasmányos, elképesztően hitelesen van tálalva. Az utolsó apró részletig odaképzelheti magát az olvasó az 1700-as évek Drezdájába, Amszterdamába, vagy egyenesen Koreájába. Anne-Sophie ráadásul még sokkalta erősebb és önmegvalósítóbb lány, mint Márta, bár lehet, hogy ez csak a beszűkültebb világlátású korszak miatt érződik így. A szerelmi szálak is élvezetesek, jó látni, hogy mind Márta és Philipp, mind Sophie és Nicholas kapcsolata két intelligens, művelt emberé, akik édelgés közben értelmes dolgokról tudnak beszélgetni és vitatkozni. Nicholas körül ugyan vártam volna valami nagyobb konfliktust, de ez a börtönbe zárós is elég feszültségteljesre sikerült. A mellékszereplőket is kedveltem, különösen a bohókás, de bölcs törpét, valamint az aggodalmaskodó, segítőkész nevelőnőt.

Ahogy elképzeltem: Sophie és Nicholas (Scarlett Johansson és Colin Firth)

A regény szerkezete nem olyan jól megoldott, szerintem ütősebb lett volna, ha nem Márta kerete közt látjuk Sophie sztoriját, hanem felváltva a két idősíkot. Ha egyszer vászonra vinnék, hisz igazán hangulatos és pörgős film lehetne belőle, érdemesebb lenne így szőni a szálakat. Engem is bosszant, mikor több szemszögű történetekben mindig a legizgalmasabb jeleneteknél kell váltani, ugyanakkor nem éppen előnyös, ha annyira belefeledkezem Sophie életébe, hogy el is felejtem, az egész Mártával kezdődött, a végén pedig túl kevés terep maradt a visszacsatolásra. A kereten belüli keret, Ádám naplója is tetszett, szórakoztató volt olvasni ügyetlen, régies fogalmazásmódját, ám ez is amilyen hosszan vezette be a lényeget, olyan sután lett lezárva.

Összességében nagyon gördülékenyen megírt, precíz kutatómunkára bizonyságot adó, öntudatos emberek sorsát bemutató, életszeretetet hirdető mű, amit érdemes bebiztosítottan sok szabadidővel kézbe venni.

Értékelésem:

10/8