Carlos Ruiz Zafón: Marina
Carlos Ruiz Zafóntól, akit a kortárs mágikus realista irodalom nagymesterének tartanak, már régóta szerettem volna olvasni, azonban nem tudtam, melyik művével érdemes kezdeni. Nagy örömömre a szülinapomra megkaptam a legjobb barátnőmtől a Marinát, így nem kellett tovább hezitálnom. Ez lett egyben az első kötetem az Európa Kiadó új Kapszula zsebkönyveiből, amiknek elsőre furcsálltam a kialakítását, ám mostanra kezdem egyre jobban megkedvelni színes, letisztult külalakjukat.
A tizenöt éves Óscar Drai délutánonként szívesebben csavarog Barcelona utcáin, mintsem hogy lelkigyakorlatokat végezzen szigorú egyházi iskolájában. Egy napon egy sikátorban betéved egy lakatlannak hitt házba, amiről kiderül, hogy a festőművész Germán Blaunak és a fiúval nagyjából egykorú lányának, Marinának ad otthont. A két kamasz hamar összebarátkozik, és együtt indulnak felderíteni a város rejtelmeit. Útjukat fekete pillangók, torz marionettbábuk és egy lefátyolozott arcú idős hölgy szegélyezik, és minden nyom egy bizonyos Mihail Kolvenyikhez vezet…
Ruiz Zafón hangulatteremtéséről nem véletlenül zengenek ódákat, tényleg egy pillanat alatt képes volt odavarázsolni a katalán főváros zegzugos utcácskáira. Spanyolország, különösen Barcelona hosszú ideje a legvágyottabb úticéljaim közt szerepel, így jó érzés volt legalább képzeletben bebarangolni. A mesebeli, nosztalgikus tájleírásokat ellenpontozza a fiatalok nyomozása, ami idővel kifejezetten hátborzongató irányt vesz. A regényt ugyan ifjúságiként címkézik (az új kiadást még megtévesztően rózsaszín köntösbe is csomagolták), de érdemes felkészülni rá, hogy bizonyos történések már a horror műfaji határait súrolják. Habár nem rajongok a zsánerért, alapból nincs problémám a borzongatósabb krimikkel és fantasykkel, viszont néhány jelenet számomra inkább öncélú, hatásvadász jumpscare-nek tűnt. Ellenben a finálé igazán ütősre sikerült, a helyszínt adó elhagyatott színház és a testi deformációk megjelenése erős Operaház fantomja-áthallásokat kölcsönzött neki.
A kibogozandó ügy alapvetően okosan van felépítve, a főhősök jó ütemben jutnak újabb és újabb információkhoz, és az eltérő nézőpontok folyamatosan elbizonytalanítanak afelől, hogy Mihail rendes ember volt-e vagy sem. Azonban az elbeszélői technika, miszerint minden szereplő az első találkozáskor hosszan elregéli az élettörténetét két vadidegen gyereknek, nem éppen hiteles, és rendszeresen megakasztja a történet folyamát. Ráadásul sok önismétléssel is találkozni ezekben a visszaemlékezésekben: például Marina szüleinek megismerkedése több ponton hasonlított arra, ahogy Mihail meghódította a leendő feleségét, ezért sokáig azt hittem, ebben is valami rejtett összefüggésre kell számítani. Úgy vélem, ha az író egy kevésbé szájbarágós módszert választ, esetleg hosszabb terjedelmet szentelve a történetének, a Marina jóval nagyszabásúbb mű is lehetett volna.
A karakterek nem rendelkeznek részletesen kidolgozott jellemekkel, ám egy kamaszoknak szánt regénybe pont megfelelőek. Aranyos volt figyelni Óscar és Marina barátságát, majd azt, ahogy félénken, ártatlanul elkezd átalakulni valami többé. Bár néha úgy éreztem, a lány kissé fölényesen viselkedik az őt vak szerelemmel követő fiúval, de a titkának kiderülése után ezt megbocsátottam neki. A hozzá kapcsolódó fordulat váratlanul visszarántja a cselekményt a valóság talajára, és bebizonyítja, a legfélelmetesebb rémek mégiscsak köztünk találhatóak.
Annak ellenére, hogy a Marina felemás élményt nyújtott számomra, mindenképp szeretném folytatni Ruiz Zafón könyveinek olvasását, főként Az Elfeledett Könyvek Temetője sorozattal. Bízom benne, hogy legméltatottabb művében az írónak sikerült megvalósítania azt a zsenialitást, aminek itt még csak a szikráját csillantotta meg.
Süntüske 