A gyilkos lelkének mélyén

Caleb Carr: A Halál angyala (Dr. Laszlo Kreizler 1.)

A tavalyi évem egyik legjobb tévésorozat-élménye volt Az elmeorvos (amit én még a jóval kifejezőbb A lélekbúvár címmel láttam, de ez részletkérdés). Az első epizód kissé elbizonytalanított, túlságosan megrázott a központi gyilkosság, mégis jól tettem, hogy a folytatás mellett döntöttem, mert egy igazán izgalmas és összetett krimit láthattam. Utána már nem volt kérdés, hogy az alapját képező könyveket is szeretném elolvasni, hogy még inkább elmélyedhessek a bűnügyi pszichológia rejtelmeiben.

1896-ban New York az ellentétek városa: monumentális épületeivel a lehetőségek földjét testesíti meg, míg nyomortanyáival a bűnözés melegágyául szolgál. Amikor egy minden korábbinál brutálisabb sorozatgyilkos gyermekprostituáltakra kezd vadászni, Theodore Roosevelt rendőrfőnök érzi, erre az ügyre nem állíthatja rá akármelyik emberét. Dr. Laszlo Kreizlerhez, a neves pszichológushoz fordul, aki nemcsak megfékezni, de megérteni is képes lehet az elkövetőt. A doktorhoz csatlakozik John Schuyler Moore, a Times újságírója, Sara Howard, a rendőrség első női alkalmazottja, valamint Marcus és Lucius Isaacson, a detektívőrmester-testvérpár is. Nyomozásuk azonban veszélyesebb, mint gondolták, hiszen elvetemült gonosztevők és korrupt zsaruk mellett a saját lelkük mélységeivel is szembe kell nézniük.

Két tényezőben nyilvánul meg a regény nagyszerűsége: a kor- és a lélekrajzban. Az előbbit illetően végig érződik a szerző történész végzettsége, mivel elképesztő aprólékossággal teremti meg a késő 19. századi New York atmoszféráját. A környezet leírása nem megakasztja, hanem gördülékenyen foglalja keretbe a cselekményt, amitől az egész élettelivé és kézzelfoghatóvá válik.

Sara (Dakota Fanning), Laszlo (Daniel Brühl) és John (Luke Evans)

A mentális sérültség válfajairól folytatott okfejtések pedig, amennyire meg tudom ítélni, félelmetesen pontosak. Megdöbbentő volt figyelni, milyen sok apró, elsőre jelentéktelennek tűnő információt kell a csapatnak számításba vennie a bűnös profiljának felvázolása közben, hogy közelebb kerüljenek az igazsághoz. Azzal is érdekes volt szembesülni, hogy akkoriban mennyivel kevesebb eszköz állt a helyszínelők rendelkezésére. Többek közt az ujjlenyomatolvasást is még humbugnak tartották, holott mára nem egyszerűen alapvető bizonyítékszerzési módszerré vált, de a mobiltelefonunkba is így tudunk belépni. Bizonyos dolgokban ellenben, sajnos, nem történt előrelépés: valahogy fájdalmasan ismerősen csengett az átlagemberek vélekedése, miszerint Kreizler modern pszichológiai nézetei az amerikai társadalom és család értékeit veszélyeztetik…

A részletes jellemábrázolásnak köszönhető az is, hogy az adaptációhoz képest sokkal jobban sikerült átlátnom az elkövető szándékait. Félreértés ne essék, egyáltalán nem arra utalok, hogy elfogadom, miért öl valaki ártatlanokat, hanem arra, hogy pontosan végig tudtam követni a gyötrelmes életutat, ami mások megkínzásához vezetett. Ismét bebizonyosodott, mennyire fontos szerető családban nevelkedni, hisz a szülők gyakran nem is sejtik, hogy a természetes szigornak vélt bántalmazással szörnyű tettekre késztető csírákat ültetnek el a gyerekük elméjében. Hasonlóan tanulságos az áldozatok oldalát is megvizsgálni. Kisfiúk, akik nem ilyen kegyetlen halált érdemeltek, ám ami azt illeti, olyan életet sem, amilyet élni kényszerültek. Iszonytató és felfoghatatlan, hogy szegényeknek ilyen fiatalon a testük áruba bocsátása maradt az egyetlen pénzszerzési lehetőségük, és erre ráadásul sűrű kereslet is akadt magukat kifelé tisztességesnek mutató polgárok körében. Csoda, hogy a regénybeli fiúk egészen jól meg tudták őrizni tiszta, virgonc, gyermeki énjüket, miközben szégyennel és identitászavarral küszködtek.

Egy lélektant középpontba helyező történet persze mit sem érne, ha pont a főszereplői mondanának ellent az emberi természet sokrétűségének. Igaz, a kiemelt karakterek elsőre talán inkább típusoknak tűnnek, viszont a felszín alatt mindannyian rejtegetnek olyan tulajdonságokat és tapasztalásokat, amik árnyaltabbá teszik őket. Laszlo tagadhatatlanul zseniálisan elemzi mások viselkedését, ám ha a saját és közeli ismerősei lelkivilága kerül szóba, máris nehezebben igazodik ki. Rendszeresen lép fel ridegen és tapintatlanul a munkatársaival szemben, amivel a magának is nehezen bevallható érzelmeit próbálja palástolni. Ellenpólusaként John jóval földhözragadtabb és közvetlenebb fickó, aki olykor előbb használja az öklét, mint az eszét, de a szíve a helyén van. Sara pedig nem csupán elbűvölő, a csapat egyedüli hölgytagjaként a legtalpraesettebb is. Az Isaacson-fivérek szintén hasznos segítségnek bizonyulnak, mikor éppen nem civakodnak, illetve említésre érdemes még Mary, Cyrus és Stevie is, akik személyzetként nyújtanak támogató hátországot a kutatómunkához.

Lucius (Matthew Shear) és Marcus (Douglas Smith)

Amivel egy kicsit nehéz volt megbarátkoznom, hogy John tölti be a narrátor szerepét. A sorozat dramaturgiája egyenlő felosztásban követi a külön utakon járó szereplőket, így a könyvet is jobban el tudtam volna képzelni külső elbeszélővel vagy váltott E/1-ben. Bár sajnáltam a látókör beszűkülését, azt élveztem, hogy Mr. Moore humoros megjegyzései egy kis enyhülést hoztak a nyomasztó események közé. Sőt, az író így a klasszikus detektívpárosok (Holmes és Watson, Poirot és Hastings) előtt is tiszteleg, akiknél szintén a laikus(abb) segéd szemszögéből kerül bemutatásra a különc nyomozó ténykedése.

Olvasás közben visszaidézve a megfilmesített jeleneteket, elismeréssel konstatáltam, hogy kifejezetten hűséges feldolgozás született. Néhány elhanyagolható részletet változtattak meg (például bizonyos karaktereket összevontak, történéseket más helyszínre tettek át), emellett a magánéleti szálakra is nagyobb hangsúlyt fektettek. A színészeket remekül választották ki, a három főszereplő közti dinamika pörgősebb lett a vásznon. Na és bónuszként, azontúl, hogy a hazai olvasók számára a könyvben is érdekesség Laszlo félig magyar származása, a sorozatot egyenesen Budapesten forgatták, így végig lehet ismerős látképeket keresgélni. (Szóval senki ne lepődjön meg, ha a távoktatás végeztével egyetemi napjaimat az ELTE F épülete előtt fogom tölteni egy lovaskocsira várva ;).) Ezúttal a szinkron hiányát sem bánom, hiszen úgy elveszne az a néhány mondat, ami eredetileg is magyarul hangzik el.

Mondhatnám, hogy kizárólag erős gyomrúak álljanak neki a történetnek, ám én is annak ellenére kezdtem bele és szerettem meg, hogy általában nehezen viselem a durvább, véresebb sztorikat. A lenyűgöző precizitással végigvitt nyomozási folyamat, valamint a jó arányérzékkel váltogatott komoly és könnyed részek miatt mindenkinek ajánlom, aki egy izgalmas és hiteles történelmi krimire vágyik.

10/10

Iránytű a lélekhez

Tom Hooper – Dawn Shadforth – Otto Bathurst – Euros Lyn – Jamie Childs: Az Úr sötét anyagai

Néhány éve olvastam Philip Pullman trilógiájának első részét, Az arany iránytűt, utána pedig megnéztem a 2007-es filmet, és azt is egy teljesen korrekt, hűséges adaptációnak találtam – az egyetlen, ami nagyon fájt benne, az a befejezetlensége, főleg annak tudatában, hogy már biztos volt, nem készítenek hozzá folytatást. Kíváncsi voltam (és vagyok) a cselekmény alakulására, mégsem volt eddig alkalmam a következő két kötetet sorra kerítení, így örömmel fogadtam a sorozatot. Bár egyelőre ebben a formátumban is csak az első könyvet dolgozták fel, remélhető, hogy sikerül végigvinniük a történetet.

Létezik egy párhuzamos világ, ahol az emberek lelke állatformájú daimónokként kíséri őket, és a mindent látó Magisztérium uralkodik. Ezen világ Londonjában, az oxfordi Jordan Kollégiumban nevelkedik az árva Lyra Belacqua, alakját még változtató, de legszívesebben hermelinként megjelenő daimónja, Pantalaimon társaságában, nagybátyja, Lord Asriel és tudóstársai felügyelete alatt. A kalandvágyó kislány lehetőséget kap, hogy az előkelő Mrs. Marisa Coulter pártfogoltjaként élhessen tovább, ám hamar gyanakodni kezd, hogy a hölgynek köze lehet az Átkosok veszélyes, gyerekrabló szervezetéhez. Amikor Lyra legjobb barátjának, Rogernek is nyoma vész, hosszú és kockázatos utazásra indul, hogy kiderítse, milyen sötét terv eszközei az Északra hurcolt gyerekek, és milyen világmegrengető felfedezést tett nagybátyja. Útján vándor gyiptusok, páncélos jegesmedvék, aeronauták, boszorkányok segítik, és egy különleges iránytű, az aletiométer, amiből képes kiolvasni az igazságot.

Az új feldolgozáshoz bizakodva álltam, bár a szereplőgárdából többen kevésbé tűntek szimpatikusnak vagy a karakterhez illőnek, mint a nagyfilmben. Lyrát illetően Dakota Blue Richards jóval csinosabb, bájosabb lányka, viszont Dafne Keenből inkább kinézem a rosszcsontságot, őt hamar megszerettem. Nicole Kidman számomra a színészistennő, úgyhogy borzasztó nehéz überelni, Ruth Wilsonnak nem is igazán sikerült minden drámai helyzetben meggyőzően alakítania Mrs. Coultert, de kétségkívül neki is volt egy fenyegetően szépséges kisugárzása. James McAvoy határozottan kedvelhetőbb figura, mint Daniel Craig, bár Lord Asriel kettősségéből kiindulva nem tudom, hogy ez a jelző itt mennyire mérvadó.

Szerencsére a kételyeimen sikerült felülkerekednem, és hagytam, hogy magával ragadjon a sorozat. A látványvilága fantasztikus, bár érezhetően jóval sötétebb tónusú, mint a nagyfilmé – emlékszem jelenetekre, amik a korábbi feldolgozásban szikrázó napsütésben zajlottak, itt pedig majdhogynem kivehetetlen félhomályban. Az Északon játszódó részek eléggé nyomasztottak, viszont az alternatív, viktoriánus, art deco és vadnyugati elemeket keverő, steampunk elemekkel felturbózott Londont imádtam. A történet végig székhezszögezően izgalmas, igazi mesés, a gyermeki énemet lelkesedésbe hozó kaland, bár érezhető, hogy az események egyre vészjóslóbb irányba fognak kanyarodni. Én az esetleges durvaságoktól nem annyira félek, inkább attól tartok egy kicsit, hogy nagyon elvont irányba fog kanyarodni a történet a vallási kérdések behozásával.

Lyra dacos, sokszor meggondolatlan, de szerethető kislány, Pantalaimon pedig egy tünemény, odáig voltam minden feltűnésekor, és alapból a lélek megtestesülése állat formájában az egyik legeredetibb ötlet a sztoriban. *-* Lord Asriel és Mrs. Coulter zavarbaejtően ellentmondásosak, többek közt az ő egyáltalán nem tipikus szerepükön érződik legjobban, hogy ez nem egy átlagos jó és rossz sablonokkal operáló fantasy. A mellékszereplők között is rengeteg emlékezetes alak tűnik fel, Lin-Manuel Miranda laza és humoros Lee Scoresby-ja nőtt közülük leginkább a szívemhez.

Az egyetlen, amit nem igazán tudtam hova tenni, az a modern szál volt. Később utánaolvastam, hogy csak a második könyvben hozza be az író Willt (Amir Wilson). Érdekesnek találtam a párhuzamos dimenziók ötletét, ennek ellenére borzasztóan kizökkentett minden egyes jelenet, amikor átruccantunk a hétköznapi világba – pláne, hogy annyira nem történtek még számottevő események ezen a vonalon.

Ettől eltekintve teljesen elvarázsolt a sorozat, és amíg a következő évadot várom, tervezem elolvasni A titokzatos kést és A borostyán látcsőt is, mert – Will szálától eltekintve – mégiscsak ugyanazt ismertem meg harmadjára, és most már leginkább a folytatás érdekelne.

10/9

Álmokban élve

Babits Mihály: A gólyakalifa &

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

A húgaimmal évvégi jutalomkönyvnek három Helikon zsebkönyvet kaptunk, amik markáns színvilágú, trükkösen minimalista arculatukkal már korábban is megragadták a tekintetem, magamtól azonban nehezen tudtam volna dönteni a sorozat rengeteg ígéretes darabja között. Az arany virágcserepet E. T. A. Hoffmanntól már olvastam régebben, így azt, bár kellemes élményként emlékszem rá vissza, nem ismételtem meg, viszont A nagy Gatsby-t a legújabb filmadaptáció megnézése óta szerettem volna sorra keríteni, A gólyakalifa címmel pedig egy diafilm idéződött fel gyerekkoromból, így örömmel töltött el a tanárok választása.

 

Mint kiderült, A gólyakalifának nincs sok köze a madárrá változtatott keleti uralkodó legendájához, csupán egy áthallásban: míg a kalifa fél, hogy nem lesz képes visszaalakulni emberi formájába, a regény főhőse, Tábory Elemér az elalvástól retteg. Álmában ugyanis a budai jómódú iskolásfiúk élete helyett szegény asztalossegédként tengődik, és hiába nyugtatja magát, hogy mindez csak a fejében játszódik le, ha éjjelente mindig folytatódik, és megdöbbentően valóságosnak érződik.

Papp Endre, mint Elemér a Jurányi Ház előadásában

Mivel a cím félrevezetett, eleinte sejtelmem sem volt, miről fog szólni a történet, de addig is szívesen időztem a 20. század eleji magyar nagypolgári miliőben. Elemér ugyan kezdettől fogva utalgatott rá, hogy különös jelenségeket észlel, mégis leesett az állam, amint a kellemes múltbeli barangolásba berobbant egy olyan elképesztő fordulat, amivel nem is értem, hogy nem találkoztam még hollywoodi szuperprodukcióban! Babits zseniálisan, tudományos tájékozottsággal fejtegette, hogy áll egymással kölcsönhatásban a két élet, hogy keseríti meg az álombeli (?) nyomor Elemér egyébként gondtalan valódi (?) sorsát. Bár magyarázat nem adódott a helyzet létrejöttére, igazán értékeltem, ahogy a fiú igyekezett logikus megoldást találni. Az író emellett gyönyörű nyelvezetet és hasonlatokat használt, prózában is költőiséggel fogalmazott.

A cselekményszövés kitűnő, ám a rövidségétől hiányérzetem támadt, olvastam volna kidolgozottabban, mert így gyakran éreztem, hogy az elbeszélés csak átszáguld az eseményeken. A gólyakalifa azonban így is világszínvonalú, korát meghaladó mű, egyben az idei évem egyik legmeglepőbb olvasmánya.

10/10

 

Gatsby (Leonardo DiCaprio) és Nick (Tobey Maguire) a 2013-as filmben

A nagy Gatsby-be már bővebb előismeretekkel kezdtem bele, hisz tavalyelőtt láttam a 2013-as feldolgozását, ami teljesen lenyűgözött – Baz Luhrmann rendezte, így hogy is lehetett volna másképp? A 20-as évek káprázatos megjelenítésén túl a beteljesületlen szerelem históriája is megragadott, így rögtön tervbe vettem a regény megismerését is. A frissen diplomázott Nick Carroway a New York-i Long Islanden bérel lakást, unokatestvére, Daisy és annak családja közelében. A környék szomszédjának, Jay Gatsby-nek fényűző estélyeitől hangos, annak ellenére, hogy a vendégek többsége még tisztában sincs a házigazda kilétével. A titokzatos férfi váratlanul bizalmába fogadja Nicket, és megosztja vele titkát: egész gazdagságát, rendezvényeit, mindent arra épített fel, hogy megtalálja a lányt, akit egykor szeretett.

Gatsby nem szó szerint él az álmaiban, mint A gólyakalifa Elemére, viszont egész élete egy elvesztett vágy visszaszerzése körül forog, palotája pedig az önfeledt szórakozás birodalma a szürke valóság elől menekülők számára. Idealizmusa, a kedvesével újraegyesülésbe vetett hite egyszerre megnyerően romantikus és szánnivalóan reménytelen. Fitzgerald könnyed stílusban, ironikus humorral ábrázol egy kívülről csillogó, ám belül kiüresedett világot, ahol az előkelők felszínes, se füle, se farka párbeszédeket folytatnak, az érzelmeket pedig csak megjátsszák.

A történet egyetlen hibája számomra itt is a rövidsége, illetve az aránytalansága volt. A cikkben tárgyalt másik kisregényhez hasonlóan ezúttal is úgy éreztem, mintha csupán vázlatát olvasnám egy nagyszabásúbb alkotásnak, ráadásul oldalak tömkelege ment el a partin résztvevők neveinek sorolásával és egyéb jelentéktelen információkkal. A filmben súlyosabban hatott rám a végkifejlet is, és úgy egyáltalán a színészi játékkal, a látványvilággal, a zenékkel jobban megpendítette bennem az érzelmi húrokat. Igaz, Gatsby tragédiáját csak még megrázóbbá teszi környezete közönyössége – ez a tűpontos társadalomkritika teszi a könyvet kikerülhetetlen klasszikussá.

10/10

 

Épületlelkek (novella)

Az elmúlt három napot a Balatonnál töltöttem, az ottani épületek ihlették legújabb írásomat. 🙂

 

Fillér Zoli nem tudott egy utcán sem végigmenni anélkül, hogy ne érezte volna az épületek lelkét. Így volt ez, mióta az eszét tudta: a falak történeteket meséltek, és a tizenéves fiú, vélhetően érzékeny, merengő alkata miatt, alkalmas volt rá, hogy meghallgassa őket. Igaz, a történetek elemeit sokszor nem tudta összeilleszteni, inkább csak hangulatok rohamozták meg, és minél közelebb ért egy házhoz, netán még be is juthatott, annál erősebb és tisztább képeket látott. A jelenlegi használata mellett a múltfoszlányok is erősen meghatározták a benyomásokat, az építés közben beleáldozott munka, célok és tervek, az évek során ott történtek mind felhalmozódtak és alakították az épület atmoszféráját.

A Balaton-parti kisvárosban sem volt másképp: Zoli le-lemaradozott a családja mögött, beszélgetéseikből alig ért el valami a fülébe. Az épületekből szűrődő érzésekre figyelt, de ha épp ellenkezőleg ki akarta volna zárni mindezt az elméjéből, előbb-utóbb akkor is ellepték volna. Időnként az elviselhetetlenségig telítődött a sugallatokkal, ilyenkor nem tehetett mást, mint hogy elbiciklizett egy mezőre, távol minden emberkéz alkotta építménytől, leheveredett a fűbe, és átadta magát a csöndnek, míg ki nem tisztult a feje.

Most viszont szívesen hallgatta, ahogy a strand mentén sorakozó bódékból sugárzik az önfeledt jókedv és a vendégek emlékezetes sztorijainak sora, míg a békebeli villák hajdanvolt nyaralásokról regélnek. Zoli szerette tapasztalni, ahogy a régebbi korok rétegei egymásra rakódnak: egyszerre őrződött itt meg a századelő nyugalma és a 70-es, 80-as évek pezsgése is. Csodálattal adózott az újonnan felhúzott apartmanházak előtt is, ezek azonban még túl frissen, túl kevés ideje álltak ahhoz, hogy igazán izgalmas dolgokat lehessen felderíteni a históriájukból. A csillogás mögül mindig valamiféle ürességet, sterilséget érzett ki, amit úgy fogalmazott meg: még nem fejlődött ki a lelkük.

Aztán ott volt a másik véglet is: épületek, amikben már csak pislákolt a lélek. Elhagyatott, sorsára hagyott terek, amikben valaha zajlott az élet, mostanra azonban ennek nyomát sem lehetett találni. Zoli a panziójuk (csupa bensőséges, szívélyes érzelmet árasztó hely) ablakából egyenesen rálátott a hat emeletével a tájat uraló, megkopott fényű, évek óta bezárt szállodára. Hotel Luna vagy talán Jana volt a neve, már nem lehetett kibetűzni. A fiú maga sem értette, miért nem ereszti a szokásosnál is erősebben ez a semmi vonzó elemmel nem rendelkező, fantáziátlan kockatömb. Működése alatt sem lehetett szebb, ám akkor még modernnek számított, és büszke lehetett, akinek kiutaltak egy ideszóló vakációt.

Amikor hagyták szabadon lézengeni a környéken, egyre többször kanyarodott a hotel felé, megmagyarázhatatlanul hívta magához. Bemerészkedni ugyan nem volt esélye, mivel a bejáratot lelakatolták és körbekerítették, ám még kívülről is rengeteg emléket szívott magába, abból a korból, mikor a szülei nála is fiatalabbak voltak. Szűnni nem akaró forgalom az étteremben, hatalmas ünnepségek a társalgóban, vállalati alkalmazottak gyerekei, akik minden nyáron itt töltötték a legvidámabb heteket, szinte el se lehetett képzelni, hogy sodródott végül a csőd szélére. A fejébe költöző képek mellé azért bekukucskált az ablakokon (már amelyiket nem deszkázták be), rákeresett az interneten, és szíve összefacsarodott a látványtól. Olyan mértékig magán viselte az épület sorsát, mintha minden falból lógó vezetéket az ő testéből tépnének ki, minden felborított bútordarab helyett belérúgnának, minden rozsdafolt rárakódna. Szó szerint érezte, milyen lehetett egyik napról a másikra magára maradni, méltóságteljes búcsú nélkül.

Megfordult a fejében, hogy ha az élet úgy alakulna, hogy felnőttként sikeres üzletemberré váljon, felvásárolná a helyet, bár nem volt benne biztos, mennyire érné meg. Inkább abban reménykedett, más is meglátja a lehetőséget szegény Lunában, Janában, vagy akárhogy is nevezték. Jövő nyáron másik balatoni településen szálltak meg, de autóval elsuhanva pont elcsípte, hogy daruk veszik körbe a félig már lefejtett burkolatú, kicsontozott épületet. Mintha még ilyen messziről is hallotta volna az öreg szálloda utolsó sóhajtásait. Itt végződik a története, gondolta szomorúan.

Családja nem értette, Zoli miért olyan kedvetlenül kanalazza a fagylaltját, hiszen szikrázó napsütésben, kellemes melegben ültek a teraszon. A fiú sosem igyekezett megmagyarázni furcsa képességét nekik, pedig például ezt a cukrászdát is ő javasolta, pusztán mert pozitív érzések áradtak belőle. Apja egyszercsak felé fordította újságját:

– Tavaly sokat császkáltál ez a hotel körül, nem? Képzeld…

– Tudom, hogy lebontják! – csattant fel Zoli. – Mindegy, ennyire nem érdekes.

– Épp ellenkezőleg, felújítják! Végre nem üresen fog tátongani.

Fillér Zoli érezte, hogy a lelkében is kezd valami újraépülni.

Kényszerleszállás az ismeretlenbe

Robert Merle: Madrapur

Ez a könyv is úgy került a kezembe, hogy soha korábban nem hallottam róla, de ígéretesnek tűnt, és ilyen téren legtöbb esetben kísérletező kedvű vagyok. Rá kellett jönnöm, hogy kedvelem a repülőgépes thrillereket – nem a szokványos, egy kaptafára készült katasztrófafilmekre gondolok, inkább az olyan csavaros alkotásokra, mint a Légcsavar vagy a Non-stop (na és persze az Airplane, de az egy másik kategória 🙂 ). Ennek a zárt környezetnek ugyanis remek feszültségteremtő ereje van, ami ebben a műben is megmutatkozik.

Lassan indult be, és nagyrészt az is maradt, mégis mindvégig fenn tudta tartani az érdeklődést a Madrapur. Kezdve ott, hogy már az elejétől érezni lehet, hogy valami nagyon nem stimmel a repülőút körül. Pedig földrajzi tájékozatlanságom jóvoltából egyből benyeltem a Madrapur úticélt, természetesnek vettem, hogy nyilván van egy ilyen kis ország India környékén, meg is terveztem keresni a térképen, vagy eltűnődtem azon, hogyha nem találok elég jó képanyagot ehhez a poszthoz, majd a térképét illesztem be. Én hülye!

A nagyon változatos jellemű karakterek miatt akkor is érdekes lenne a sztori, ha nem történnének meg benne a műfaj kötelezettségei, mint a terroristák, de persze ennek is megvan a helye, és ez is a legizgalmasabb pont. Minden szereplő rejteget valamit, előbb-utóbb mindenkiről kiderül, hogy több vagy egészen más van benne, mint az elsőre gondolható, mégis Murzecné pálfordulásán kívül senki nem lép ki eléggé beszorított keretei közül. Igazából senki sem eléggé szerethető vagy gyűlölhető, bár a főhős és a stewardess igen bájosan esetlenek, és akit még nagyon bírtam, az Blavatski az állandó kotnyeleskedésével és rendőrszófordulataival.

Szóval végig lekötött a könyv, lelkesen találgattam, mi fog történni, a befejezés azonban hatalmas csalódást keltett bennem. Úgy érzem, nem kaptam elég kielégítő válaszokat arra, hova tart a gép, hogyan működik, miért pont ezek az emberek utaznak rajta. Valamilyen szinten értem, hogy a halál allegóriája, de akkor sem felfoghatóak teljesen a világ szabályai. Amúgy tényleg egy csomó ötletem volt a magyarázatra, kedvencem és a vége felé egyre inkább esélyesem az volt, hogy mindenki azért van itt, hogy megtalálja a párját, elvégre egyre több kapcsolat volt kibontakozóban, már komolyan párosítgattam a nagy segítséget nyújtó ülésrend-rajzon, hogy kijönnek-e párosan, és ki kihez illene.

De ha eltekintünk a természetfeletti száltól, akkor is nagyon súlyos kérdéseket boncolgató, lélekrajzi drámát kapunk. A kis csoport esendő ember kisebb-nagyobb csatározásai akkor is izgalmasak lennének, ha a repülő egy valódi ország felé tartana, és a végén mind épségben megérkeznének. Egyterűsége és túlnyomó többségben szóbeli történései miatt remek színdarab lehetne, remélem, ez másnak is eszébe jut majd, mert sajnos a neten keresgélve se színpadi, se filmes megvalósításával nem találkoztam.

Értékelésem:

10/8